Briki Green

Frissítés időpontja és a Képeim menüpont

2012-02-18T20:55:00.000+01:00

Sziasztok!

Nem, még nem jött el a frissítés ideje, viszont az időpontját már megálmodtam, ami márc. 2-a, péntek. Addig is kitartást! ;)

Ám van egy másik örömteli bejelenteni valóm is: új menüpontot hoztam létre Képeim néven. Ezen az oldalon az általam készített fényképeket nézegethetitek meg, sőt véleményezhetitek is.
Remélem egy-egy elnyeri a tetszéseteket. :)

Üdv.:

Briki Green

Az én alternatív Harry Potter történetem - 46. Sarah McKinnon

2012-02-10T15:26:00.000+01:00

Lily ezúttal egyből a kúria könyvtárszobájába teleportált, mivel Harry erre kérte. S bár egy kicsit rossz előérzete volt, örült a lehetőségnek, hogy ezúttal nem zárják ki egy titkos küldetésből. Még ha az csak nyomkeresésből is fog állni.

A triót a legutolsó könyves szekrény előtt találta, és mindenki előtt jó néhány könyv sorakozott. Természetesen Hermione stóca volt a legmagasabb, és most is elmélyülten tanulmányozott egy vaskos darabot, míg Ron az övét inkább párnának használta. Kedvese kitartóbb volt barátjánál, de így is fejét támasztva, unalmasan lapozgatta a könyvet.

- Bocsi, egy kicsit késtem – törte meg barátai némaságát, mire Harry azonnal a karjaiba zárta.

- Semmi gond, volt mi lekössön minket – mutatott a könyvekkel teli asztalra, s közben elcsípte Ron hálálkodó pillantását is.

- Szóval akkor mehetünk? – kérdezte mohón, mire Hermione csak a szemét forgatta, de végül ő is felállt.

- Felőlem – vont vállat Lily. – Készen vagytok? – nézett egyenként a kis társaság minden tagjára.

- Menetre készen! – kurjantotta Ron, mire a többiek mind lepisszegték.

- Körülbelül csak egy óránk van addig, hogy ne tűnjön fel nekik a hiányunk, de ha már most leleplezel minket, Ron, akkor lőttek az egésznek! – replikázta Hermione kissé bosszúsan, míg a fiú védekezően felemelte a tenyerét. Érezhetően volt valamilyen feszültség kettejük között, amit Lily egyelőre még nem tudott hova tenni, de nem is volt sok ideje ezen filózni. Jobb karját Hermione, míg balját Ron karolta át, Harry pedig hátulról a derekát ölelte körbe.

- Teleportálni sokkal jobb érzés, mint hoppanálni. Az elején olyan, mintha lassan az ég felé repülnél, majd onnan ereszkednél a földre. Nem jár semmilyen kockázattal, tehát nem fogom elhagyni valamelyik testrészeteket – nyugtatta meg barátait a lány.

- Indulhatunk! – szólt határozottan Harry a háta mögül, majd egy másodperc múlva már a kiszemelt területen találták magukat.

- Nahát, ez tényleg jó volt! – jegyezte meg Hermione egy halvány mosoly kíséretében, majd rögtön Harry mellé oldalazott kivont pálcával a kezében – feltűnően kerülve Ron közelségét.

Lily továbbra is a druida ruháját viselte, de már ő is nyúlt volna a rejtekzsebében lévő varázseszközéért, ám Harry megfogva a kezét megakadályozta ebben.

- Ha nem muszáj, akkor ne vedd elő! – suttogta, miközben lassan haladtak előre. – Lehetőség szerint ne tudják meg, hogy te vagy az a druida, aki varázsolni is képes.

- De az, hogy veletek vagyok, már nem elég egyértelmű? – vonta fel a szemöldökét.

- Jobb, ha nem mutatjuk fel az összes kártyánkat! – szólt a varázslósakk mestere, Ron, aki mindig is remek stratégának bizonyult. S mivel Lily bízott bennük, azt tette, amit mondtak.

Nappal már kevésbé volt zord a környék, és a druidáknak hála a természetben tett károk is helyrejöttek. A talaj sima lett, és a korábban üres tó vizén immár ismét visszatükröződött a nap sugara. Bár ez nem nyerte el Harry tetszését.

- Váljunk ketté, és úgy kutassuk át a környéket, már ha maradt itt egyáltalán valamilyen nyom – szólt csalódottan, s bár a kis csapat minden tagja egyenrangúnak számított, Harry volt a ki nem mondott vezetőjük, így természetesen hallgattak rá. – Fél óra múlva találkozzunk itt, ha pedig valami gond van, akkor patrónussal üzenjünk egymásnak!

A fiú és Hermione balra, míg Ron és Lily jobbra, a tavak mentén az erdősebb rész felé vették az irányt. Nagyon oda kellett figyelniük, hova lépnek, mert könnyen felbukhattak volna egy-egy fa gyökerében, vagy meg is csúszhattak a ragacsos sárban. Némán küzdötték át magukat fától fáig, s egyelőre úgy tűnt, mindhiába.

- Szerinted mivel békíthetném ki Hermionét? – kérdezte Ron megtörve ezzel a csendet, és bár a kérdést komolynak szánta, úgy tette fel, mintha csak azt kérdezte volna, hogy ma esni fog-e az eső.

- Őszintén szólva fogalmam sincs, mivel bántottad meg – válaszolta némi meglepődöttség után. Egyáltalán nem számított arra, hogy Ron majd pont tőle kér tanácsot. – De szerintem nincs olyan, amit ne tudnátok megbeszélni.

- Hát nem tudom, eléggé a szívére vette – fordult a lány felé, miután nagyot huppanva átugrott egy kidőlt fát, és most Lilynek nyújtotta segítő jobbját.

- Vedd rá, hogy hallgasson végig, te pedig győzd meg, hogy nem úgy gondoltad, amit mondtál vagy tettél – próbált tanácsot adni, de miután sikeresen átmászott az elkorhadt fatörzsön, megdermedt és fejét a fák lombkoronái felé fordította. Ismerős, kellemetlen érzés lett úrrá rajta, melyet csak egyféleképpen magyarázhatott, s mely mindig frusztrált idegességet váltott ki belőle, amit le kellett küzdenie. – Szólj Harrynek!

- Miért, mi a baj? – nézett körbe a fiú is pálcáját készenlétben tartva, de Lily már tudta azt, amit ő nem.

- Gyorsan, mert dementorok vannak a közelben! – szólt rá erélyesebben, míg kezében megjelent a druida íja egy nyíllal együtt. Ron sem késlelkedett sokáig, azonnal megidézte kutya alakú patrónusát és üzent barátjának, de utána nem hívta vissza a terrier alakú patrónust, vigyázva rájuk közbe-körbe járkált felettük.

Pár pillanat múltán megérezték a csontig hatoló hideget, s a fák között egyre vastagabb köd derengett. Lilyt azonban ez sem zavarta, pontosan tudta, merről érkezik az első lélekszipoly, akit gyorsan és pontosan el is talált nyilával. Majd jött a következő is, és még egy, a lány azonban higgadt maradt és nem esett szét az ilyenkor érzett sötét és fagyos érzések miatt, amik a dementorok velejárói voltak. Ezért tudták hamarabb, hogy közelednek, mint a varázslók.

Ron patrónusa is fürgén el tudta kergetni a feketecsuklyásokat, sőt, mintha még élvezte is volna a dolgot, ahogy fülét hátracsapva és ugatva futott utánuk.

Azt azonban egyikük sem vette észre, hogy a fák nem csak a dementoroknak szolgáltak rejtekül, hanem egy magas és igen sok izommal megáldott dekromának is, aki – miután Lily háta mögé került – lecsapott rá. A fák árnyékából kilépve magához ragadta a lányt és a tőle pár lépésre lévő tóba ugrott vele.

Majd minden olyan gyorsan történt.

Lily először fel se fogta, mi történt vele. Keményen a hideg vízbe csapódott, ami sötét volt, nem látott semmit, és a levegője fogytán volt. Küzdött a férfi szorítása ellen, ütötte, rúgta, mégse enyhült a fojtogató érzés. A fejénél és karjánál fogva nyomta egyre mélyebbre, és ebben a kiszolgáltatott testhelyzetben nem sokat tudott tenni, de még nem adta fel. Folyamatosan küzdöttek a másik ellen, azonban a lány hiába tette tűztől izzó kezét a dekromára, mintha az meg se érezte volna, továbbra is tolta maga előtt lefelé, a tó mélyére. A pánik pedig egyre erősebben kúszott fel a gerince mentén. Nem kapott levegőt, fájt a tüdeje, s mindez arra az estére emlékeztette, amikor Lucius Malfoy és a többi halálfaló rátámadtak a Roxfortban. Akkor is a levegőhiányt használták fel ellene, és ez, valamint az azt követő megbetegedésének rossz emléke – mely egészen kitöltötte a lány tudatát –, csak még elviselhetetlenebbé tette a helyzetet.

- Lily! – kiáltották többen a nevét. Nem hallotta tisztán a hangjukat, mert a víz eltorzította, és a legkevésbé sem volt ideje arra, hogy azon töprengjen; mindenesetre így is sikerült kitisztítaniuk a lány fejét annyira, hogy az erejéből tellő utolsó próbálkozásként a vizet használta fel, ami be is vált. Egy erős áramlattal eltaszította magától támadóját, majd egy karcsapással szinte kirobbant a vízből és köhögve a part felé úszott.

- Lily! – kiáltotta nevét a felé rohanó Harry, s a pálcájából előhívta oroszlán patrónusát. Mikor tekintetével követte a pompás, fénylő állatot, láthatta, miért is sietett kedvese annyira. Mögötte több dementor siklott elég közel a vízhez ahhoz, hogy nyomukban a tó felszínén vastag jég keletkezzen, s mely egyenesen felé tartott. Kapkodva próbál kiúszni, de már érezte, hogy a víz egyre hidegebbé vált körülötte, és izmait görcs rántotta össze.

Azonban az oroszlán rögtön rávetette magát a lány háta mögé sikló aljas dementorra, mancsával és éles körmeivel a lény felé csapott, mire az szétfoszlódva semmivé vált.

Harry egészen derékig gázolt a vízbe kedveséért, majd az ölébe kapta, mintha meg sem érezte volna a súlyát, s a partra érve a korábban átugrott fatörzsre ültette. – Megsérültél? – simította ki arcából a vizes fürtöket, majd mikor nemleges választ kapott, a vízzel és sárral nem törődve magához ölelte a reszkető lányt.

Lehunyt szemmel fúrta az arcát a fiú nyakába, s mélyeket lélegezve próbált úrrá lenni a remegésén. A szíve hevesen dobogott, és a szeme megtelt könnyel, de Harry megnyugtató mormolásának a fülében sikerült elcsitítania. Pedig Lily teljesen halálra rémült.

- Jól vagy? – futottak hozzájuk Ron és Hermione, miután elkergették az összes dementort. Hermione válaszra se várva pálcája segítségével tisztává és szárazzá tette Lily és Harry ruháját és haját, majd ő is átölelte barátnőjét.

A víz lenyelésétől fájt a torka, és egy hang sem hagyta el ajkait, így csak bólintott, és megpróbált egy mosolyt is kicsikarni magából, ám nem sikeredet túl meggyőzően. Hermionét nem tudta ilyen könnyen átverni.

Mikor a vörös hajú lány felnézett a kezét szorongató kedvesére, egy könnycsepp kigördült a szeme sarkából, amit Harry a hüvelykujjával azonnal letörölt, és végig simított a sápadt arcán. A bensőséges pillanatot látva Hermione úgy döntött, jobb, ha kettesben hagyja őket egy kicsit, ezért megragadta Ron kaját és húzta maga után, aki persze egy cseppet sem ellenkezett.

- Már majdnem feladtam… és annyira… annyira… – dadogta rekedten Lily, és mikor még egy könnycsepp folyt végig az arcán, Harry újra karjaiba zárta és egy puszit nyomott a homlokára.

- Tudom, én is – suttogta. – Nem is tudod, mennyire féltem, hogy elveszítelek.

*****

Miután Lilynek sikerült megnyugodnia kedvese ölelésében, kimasszírozták a görcsöt vádlijából, és kellőképp rendezte szétzilált idegeit, csatlakoztak Ronékhoz, akik a tó szélénél bámulták az előttük kiterülő dekromát.

- Elkaptátok? – lepődött meg a druida lány, miközben Harryvel lassan az ájult férfi felé közeledett.

- El ám! – mondta büszkén Ron. – Sikerült meglepnem a mocskot, amikor kijött a vízből, Hermione pedig elképesztő tudását felhasználva törölte az emlékeit – bókolt barátnőjének, ám Hermionét nem igazán hatotta meg, sőt, oda se figyelt rá.

- Köszönöm – nézett hálásan a barátaira. – De nem is tudom, szerintem nem láttam még őt – tűnődött Lily, miközben leguggolt, hogy közelebbről is megvizsgálhassa a dekroma maszkját és arcát. Azaz, csak szerette volna. A druidáknál és a dekromáknál a maszk olyan, akár az ujjlenyomat a mugliknál. Minél színesebb valaki maszkja, annál erősebb erőkkel rendelkezik; és a színeket felhasználva láttatják a külvilággal, milyen képességeik vannak. Ám a dekroma férfinak egyszerűen csak fekete volt. – Nem, egészen biztos, hogy nem láttam. Még sose találkoztam olyannal, akinek semmilyen természetbeli ereje sincs.

- Akkor nem is dekroma? Csak egy jól megtermett fickó fekete ruhában, aki fiatal lányokra vadászik? – fintorgott Ron megvetően, Harry pedig inkább felállította és arrébb húzta kedvesét, aki elmosolyodott a fiú aggodalmán, de hagyta, hogy hátulról a karjába zárja.

- Nem, egészen biztos, hogy dekroma. Amikor a vízben voltunk, meg akartam égetni a bőrét, de nem történt semmi – ráncolta a homlokát, miközben hangosan gondolkodott. – Szerintem az ő képessége az, hogy a bőre ellen tud állni a druida erőknek. A fizikai erejében és ellenálló képességében rejlik a hatalma.

- Érdekes – jegyezte meg Hermione, s tekintetében látszott, hogy mélyre elraktározta az új információt, hátha egyszer még szüksége lesz rá. – De most mihez kezdjünk vele?

- Szerintem hagyjuk itt – vonta meg a vállát tetetett lazasággal, mert egyébként fogalma sem volt arról, hogy a harcos druidatársai miképp szokták kezelni az ilyen helyzeteket. A csaták ezen részéből valahogy mindig kimaradt. – Kitörölted az emlékeit, szóval ránk nem jelent már veszélyt – nézett ismét a férfira, ám az arcáról továbbsiklott a tekintete, és a sárba ragadva egy csillogó tárgyat látott meg. – Mi az ott?

Kibontakozott Harry karjai közül, és a dekromát megkerülve a tavat körbeölelő nádas felé vette az irányt. Hátrasimította előre hulló fürtjeit, leguggolt, így láthatta, hogy csak a lebukó nap utolsó sugarait tükrözte vissza egy drágakő-berakásos varázspálca. Épp hogy csak az egyik ujjbegyével ért hozzá, kellemetlen rándulást érzett a köldöke tájékán, majd mintha feje tetejére állt volna a világ, és Lily arca a porba hullott. Pár percig mozdulatlanul feküdt, hogy leküzdje a hirtelen jött hányingerét, majd mikor a néma sötétséget egy velőtrázó, fájdalmas sikoly szelte át, rögtön talpra kecmergett, és fedezékül egy közelben lévő bokor mögé bújt.

A háta mögött magas fák tornyosultak, és az ott uralkodó hátborzongató sötétségtől kiszolgáltatottnak érezte magát a pár perccel ezelőtt átélt dekroma támadás miatt; most mégis arról megfeledkezve az előtte sorakozó kicsi kunyhókat figyelte, hisz afelől hallotta a sikítást.

A fából készült viskók két sorban, egymás mellett álltak, némelyikükből pedig még halovány, pislákoló fényt látott a koszos ablakokon keresztül. Az izgalomtól kapkodóvá vált lélegzetét mély sóhajokkal csillapította, és nyugalmat erőltetett magára.

Fogalma sem volt arról, hogy merre lehetett és hogy került oda, de magában szarkasztikusan megjegyezte, hogy sikerült csöbörből vödörbe kerülnie. Azonban, hogy mégis legyen valamilyen támpontja, a még mindig a kezében szorongatott visszataszítóan giccses pálcára meredt, és elgondolkodva forgatta az ujjai között.

Egy zsupsz-kulcs – jött rá a hogyan kérdésre, de a helyzet miértjéről lövés sem volt. Egy alapvetően mugli területen a sárba ragadt zsupsz-kulcs veszélyt jelentett a varázsló-társadalomra, és a helyzet pikantériája, hogy előző nap egy druida hatalommal rendelkező halálfaló „gyakorolt” ott.

Azonban nem volt sok ideje különböző elméleteket gyártani, mert a hozzá közelebb eső kunyhó rozoga ajtaja váratlanul kivágódott, és egy halálfaló indult ki sietős léptekkel, míg maga után egy embert lebegtetett. Őket azonban egy hisztérikusan zokogó asszony követte, aki kétségbeesetten próbált a lebegtetett férfi lábába kapaszkodni; és Lily valószínűnek tartotta, hogy a nő halott férjét akarta íj módon visszakapni.

Sajnos túl messze voltak ahhoz, hogy a lány láthatta volna az arcukat, és az őrjöngő kiabálás sem tűnt ismerősnek. A halálfaló viszont megunhatta a nő könyörgését, pálcájával felé kapott, mire még hangosabb, fájdalmas sikításba kezdett.

Lily szeme könnybe lábadt, és már felállni készült, hogy megállítsa a szeme előtt végbemenő rettenetet, mikor még másik három halálfaló is előjött a szomszédos kunyhókból, így kénytelen volt visszaereszkedni.

A nő kínzása abbamaradt, és láthatóan vitatkozni kezdtek egymással a fekete csuklyások, Lily pedig kihasználva az alkalmat gyorsan és csendesen a nő mellé teleportált, a karjaiba vette, és újra a bokor mögé érkezett. Az asszony ájultan feküdt a karjaiban, több sebből vérzett, de azok nem voltak túl súlyosak. Lily még egy utolsó pillantást vetett a halálfalókra, akik láthatóan nem vettek észre semmit a lány akciójából, majd arra a helyre koncentrált, ahol barátai minden bizonnyal már aggódtak érte, és a druida teleportációnak köszönhetően rögvest ott is találta magát.

Ugyanoda érkezett, ahonnan váratlanul eltűnt, barátai azonban már nem voltak ott.

- Harry! – kiáltotta olyan hangosan, ahogy csak tudta, miközben próbált jobb fogást találni az ernyedt test megtartására.

- Lily? Hol vagy? – hallotta kedvese távoli hangját.

- Itt, a tópartnál! Siessetek!

Hamarosan rohanó lábdobogásokra lett figyelmes a közelben, és mikor meglátta a kidőlt fát átugró Harryt, egyszerűen nem tudott betelni a látványával. A fiú maga volt a nyers erő, mely akár felrobbanni is képes volt, hogy másokat megvédjen – különösen Lilyt –, ugyanakkor a szemében tükröződő aggodalom, féltés és szeretet, a benne lévő szív tette teljessé.

- Mi történt? – térdelt melléjük, és tekintete a lány és az ájult asszony között cikázott. – Jól vagy?

- Én igen, de érte aggódom – felelte, majd egy pillanatra lehunyta a szemét, mikor a fiú két tenyere közé fogta az arcát és egy csókot nyomott a homlokára. – És sietnünk kell. Hol van Ron és Hermione?

- Szétváltunk, mikor eltűntél, viszont már küldtem értük egy patrónust. De mégis mi a fene történt? – követelte az aggodalmából fakadó ingerültséggel, miközben egyik karjával a lány hátát ölelte át, a másikkal pálcája segítségével a nő sérüléseit kezdte el begyógyítani.

- Egy zsupsz-kulcs volt. Amit megtaláltam egy pálca volt, de amikor megfogtam, egy… elég különös helyen találtam magam. Valamiféle halálfaló-táborban.

- Lily! – érkezett meg Ron és Hermione is. – Hol voltál?

- A kúriába kéne vinni őt – bökött az állával a még mindig karjaiban fekvő nő felé, figyelmen kívül hagyva batátai kérdését.

- Nem. Előbb vigyél minket oda, ahol voltál. Érte egyelőre úgyse tehetünk többet – szólt Harry eltökélt hangon, mire mindannyian Lilybe karoltak, és máris a lány fedezékéül szolgáló bokor mögött találták magukat. A trió rögtön a lehető legközelebb araszolt a rejtekhely takarásában, hogy minél jobban szemügyre tudják venni a terepet. Lily addig inkább vízszintesbe igazította az ájult asszonyt, és csak utána csatlakozott a többiekhez.

- Itt tarthatják fogságban az eltűnteket – hallotta kedvese feszült hangját, s mikor mellé érkezett, észrevette ökölbe szorított kezét.

- Azonnal cselekednünk kell! – harciaskodott Ron is. – Minél több időt vesztegetünk itt, annál többen halhatnak meg azokban a börtönökben!

- Várj, Ron! – fogta le Hermione, mikor a fiú pálcáját markolva indult volna előre. – Túlerőben vannak, így csak megöletnénk magunkat.

- De itt van Lily is! A druida erejével simán el tudnánk bánni az összes gyilkossal! – vitatkozott továbbra is, és Lily teljesen mértékben meg tudta érteni a fiú érzéseit, de nem értett vele egyet. Borzalmas volt, ami ott történt, és kétségkívül tenni is kellett ellene valamit, de egy jó terv nélkül semmire se mentek volna.

- Lily nem ronthat a halálfalókra, hacsak nem közvetlenül őt támadják. A druidáknál ez alapvető szabály – folytatta Hermione.

- Ez hülyeség! – csattant fel idegesen Ron.

- Hagyjátok már abba! – mordult rájuk türelmét veszte Harry. – Ahelyett, hogy vitatkoznátok, talán valamilyen tervet kéne kitalálni.

Lily eddig nem szólt bele a vitába, de Ronnak is, és Hermionénak is igaza volt. Tényleg nem eshetett neki a halálfalóknak, és a druida törvény valóban bosszantó mód megkötötte a kezét. Lehetősége, eszköze és ereje is meglenne hozzá, de az ellenkezne a druidák eszméjével. Viszont, mindig vannak kiskapuk.

- Nekem van egy ötletem – szólt váratlanul, mire mind a hárman felé kapták a fejüket. – A halálfalókra nem támadhatok, de dekromára igen. És nekünk épp kéznél is van egy.

- Mire gondolsz? – ráncolta a homlokát Harry.

- Ti elmehetnétek a rendért, míg én ide hozom azt a dekromát, aki korábban megtámadott. Ezzel időt nyernék nektek, és garantálom, hogy a halálfalók is el lesznek foglalva.

- Túl kockázatos a halálfalók előtt mutatkoznod – vágta rá kedvese. – Még akkor is, ha a dekromával való küzdelmed során az erőd véletlenül a halálfalókat is érintené, ők túl sokan vannak.

Harrynek sikerült rátapintania a lényegre, ami egyébként megmosolyogtatta volna a lányt, de a helyzet komolysága miatt csak a szemébe nézett, remélve, hogy átmegy a felé közvetített üzenet, miszerint nem kell miatta annyira aggódnia. – Bízz bennem! Más ötletetek úgy sincs.

Ekkor egy újabb, sokkal vékonyabb sikítás hangzott fel ugyanabból a házból, ahonnan korábban a nő, és a halott férfit lebegtető halálfaló jött ki. Egy kislány szalad ki az őt üldöző halálfaló elől, de amikor kiért, beleütközött egy másikba, aki egyszerűen csak arcon csapta, és a kislány a földre esett.

Ezt látva mindannyiuk idege megfeszült, és Harry döntésre kényszerült. – Jól van. Ron, ti Hermionéval vigyétek a kúriába a nőt, és értesítsétek a rendet. Jöjjenek olyan sokan, amennyien csak tudnak, bár a gyűlés miatt ezzel nem lesz probléma. Lily a dekromával sakkban tartja a halálfalókat, míg ideértek, én pedig fedezni fogom, ha valami baj lenne. Gyerünk!

Senki sem ellenkezett a fiú szavai után. Ron és Hermione közrefogták a nőt, és társas-hoppanálással eltűntek, csakúgy, mint Lily, aki az ájult dekroma mellett bukkant elő, és egy vékony vízsugarat fröcskölt rá, hogy felébressze. A férfi összerezzent ugyan, de még nem tért igazán magához, az idő pedig sürgetett, ezért Lily egy tőle szokatlanul aljas húzásként az ágyékára is locsolt némi hideg vizet. Ettől már tényleg felébredt. Kikerekedett szemekkel nézett körbe, és mikor meglátta a lányt, egy morgás kíséretében rögtön elindult volna felé, de a testét szoros indák béklyózták a földhöz és így moccanni sem bírt. Lily a lábánál fogva visszateleportált Harryhez, aki pálcáját készenlétben tartva már türelmetlenül várta.

- Menj, az a kislány bajban van – mutatott a kunyhó tövében összegömbölyödő félárvára. – És vigyázz magadra! Szükség esetén pedig itt leszek én is.

- Ígérd meg, hogy nem fogod magad tálcán felkínálni! – kérte a lány gyorsan. Minél hamarabb el akarta hozni onnan azt a gyereket, de attól is félt, hogy ha a halálfalók meglátják a fiút, egy emberként vetik rá magukat.

- Miért, te mit csinálsz? – vonta fel a szemöldökét, mire Lily csak egy könnyű mosollyal felelt és végigsimított a markáns arcélén.

- Így majd tartjuk egymással a kapcsolatot – üzente gondolatban, majd a dekromára fordította minden figyelmét.

A férfi az ősi nyelven káromkodva próbált kiszabadulni, ami nem is ment neki olyan nehezen, lévén, hogy a fizikai ereje sokkal nagyobb volt, mint egy átlagemberé. Épp ezért Lily nem hívta vissza az indákat, csupán csak egy erős széllökéssel a tábor széléig repítette, ahol a férfi nagyot puffanva ért földet, felverve az ott lévő port.

A lány magabiztos lépésekkel közeledett felé, miközben fényes druida pajzsa körbe ölelte testét, ami megvédte őt a legtöbb varázslattól, majd harcra kész testtartást vett fel.

A dekroma nem is váratta sokáig, az indáktól megszabadulva rohant felé, mire a lány tüzet idézett elő. Tölcsért formált a kezéből, mely egyre szélesedett, végül egyenesen egy vaskos tűzoszlop keletkezett, ám ez csak lelassította a támadóját. Viszont a hangzavar felkeltette a halálfalók figyelmét, és pálcájukat maguk előtt tartva léptek ki rejtekhelyükről, majd a kezdeti zavart felváltotta az eltökéltség, és páran a lány felé lőttek egy-egy átkot és rontást. A varázslatok természetesen lepattantak a pajzsról, de hogy a dolgok elejét vegye, abbahagyta a tűz használatát, megpördült a tengelye körül és az így felvett lendületét átadta a szélnek, mely kunyhók között végigsüvített, kitörte az ablakokat, és jó néhány halálfalót ledöntött a lábáról. Kitört a káosz.

Lily egy cseppet sem fogta vissza magát, minden sejtjét átjárta az erő és egész testét bevetette a harcba. Ütésekkel és rúgásokkal növelte a szél teljesítményét, és a benne felszabadult adrenalin és tettrekészség csak még eltökéltebbé, pontosabbá és hatékonnyá tette. Harry egyszer azt mondta neki, hogy mikor druidaként harcol, olyan, mint egy pogány harcos istennő, és bár kettejük meghittségében akkor elpirult, most úgy érezte, teljesen igaza van.

Néhány eltökélt mágus még megpróbált rátámadni, ám egyszer sem jártak sikerrel. Mivel szerencsésnek bizonyult a szél ereje, folyamatosan ostromolta mind a dekromát, aki még ugyan talpon volt, de egyre hátrébb csúszott két széles csíkot hagyva lába nyomán, és mind a halálfalókat, akik fedezékbe próbáltak bújni. Lily szinte játszi könnyedséggel táncolt végig egészen a tábor közepéig, és Harry figyelmeztetéseivel a háta mögül támadókra is oda tudott figyelni: - Mögötted van kettő, leszedem őket.

- Ne, majd elintézem! Ne bukj le feleslegesen – kérte, és hogy a fiú tényleg ne fedje fel hollétét, rögtön cselekedni kezdett.

Hogy egyik irányból se legyen védtelen, oldalra fordult, majd ökölbe szorította a kezét és a talaj hullámozni kezdett.

- De Lil, ha…

- Nem lesz baj, megoldom, bízz bennem! – üzente még utoljára, majd mivel Harryt látszólag tényleg sikerült meggyőznie, ismét a feladatára koncentrált.

Vigyáznia kellett, hogy a házakban ne tegyen kárt, mert azzal az esetleges bent lévő foglyoknak ártott volna, így a két merész halálfalót kiütötte egy újabb széllökéssel, és visszafordulhatott a szintén a földön térdeplő dekromához. Megszüntette a földrengést és a dekroma feltápászkodhatott, mire egy bénítónak szánt nyílvesszőt a lábába lőtt, és a férfi végleg kidőlt. Nem volt ideje megnézni, mennyire sérült meg, és bár tartott attól, hogy a nyila végzetes lehetett, megkönnyebbült, hogy vége lett. Közben pedig azért remélte, hogy a dekroma csak elájult, hisz elég erősnek tűnt ahhoz, hogy valamelyest ellent tudjon állni a druidák harceszközének és annak következményeinek.

- Megjött az erősítés, gyere vissza! – hangzott kedvese utasítása, mely egy cseppet sem volt durva vagy parancsoló, a lány színtiszta aggodalmat hallott a hangjában.

Sejtette, mennyire nem tetszett neki, hogy az életét kockáztatta, mert akárcsak ő, Harry sem szeretett tétlenül ácsorogni. Viszont a féltés ellenére mégis hitt abban, hogy meg tudja csinálni, és ez mérhetetlenül jól esett a lánynak.

Ámbár a szerelmi életével később kellett foglalkoznia. Gyorsan a tábor elején reszkető kislányhoz szaladt, de félúton meg kellett állnia, mert az előkerülő halálfalók ismét átkokat szórtak felé, de Lily habozás nélkül küldött feléjük egy újabb széllökést, és ezzel sikeresnek könyvelte el a provokációt. A halálfalók rátámadtak, így a részéről már semmi akadálya nem volt az aktív védekezésnek.

Átszelte a gyermek és közte lévő távolságot, és a benne lévő druida szeretetet felhasználva magához ölelte a tízéves forma kislányt.

- Ne félj, most már minden rendben lesz – suttogta a fülébe, majd Harry mellé teleportált, aki halkan a többi Rendtagot informálta, majd a kezével intve utasította őket a helyükre.

- Szép volt, de most vidd a kúriába – üzente érezhetően megkönnyebbülve, hogy végre maga mellett tudhatta, mire Lily egyetértően bólintott.

- Rendben, azonnal vissza is jövök – hadarta, és már majdnem elindult, de kedvese szavai megállították.

- Ne! – csendült határozott hangja a fejében. – Te már épp eleget segítettél, maradj a kúriában. Maradj mellette.

- De… – tiltakozott volna, viszont Harry félbeszakította.

- Lil, hagyd, most már elbánunk velük.

A fiú végre felé fordult, nem csak beszélt hozzá, és úgy, mint korábban Lilynél, most az ő szeme tükrözött magabiztosságot és egy néma kérést, hogy bízzon benne. És mivel egy jó kapcsolat a kompromisszumokon alapult, Harry pedig érezhetően több, mint eleget engedett, most rajta volt a sor.

- Rendben – egyezett bele végül kelletlenül. – Vigyázz magadra!

- Mindig! – kacsintott felé, majd ismét az előtte álló küzdelemre koncentrált, és megkezdték a támadást.

A lány pár pillanatig még a rohanó barátai és ismerősei után bámult, de a karjai között reszkető gyerek észhez térítette, és gyorsan a kúriába teleportált vele.

*****

Fél óra múlva Lily a kislány ágya mellett ült, aki egy adag álomtalan-álom főzet után végre elaludt. Furcsa volt, hogy míg ébren volt, nem sírt, nem hiányolta a szüleit, sőt, egy szót se szólt senkihez, csak bámult előre a nagy, világoszöld, bánatos szemeivel.

Bár fáradt volt, továbbra is küldte felé a druidák szeretetét; és finoman simogatta a homlokát és hosszú, szőke haját. Nem akarta magára hagyni. Úgy érezte, hogy ameddig csak lehetett, mellette kellett lennie.

Kicsit saját magára emlékeztette, hisz ő is hasonló körülmények között került a kúriába, így megfogadta, hogy ahogy csak tud, segíteni fog neki, a barátnője, nővére is lesz akár, csak ne lássa többé azt a rettegést a szemében. Épp ezért nem a gyengélkedőbe vitte, hanem a saját szobájába, hogy mikor majd felébred, barátságosabb környezet fogadja.

Elmélkedéséből egy halk kopogás ébresztette fel, majd Kate dugta be a fejét, aki intett felé, hogy inkább kint beszélgessenek.

- Sikerült kiderítenem, ki ő – kezdte a fiatal gyógyítónő. – Sarah McKinnon, Ryan és Maggie McKinnon lánya Amerikából. A Rendnek vannak külföldi kapcsolatai is, mint például ez az ottani minisztériumban dolgozó család.

- Szóval akkor Sarah édesapja meghalt, és az anyukája? – tette fel félve a kérdést, és a nő elkomorodó arca mindent elárult a lánynak.

- A Mungóba kellett vinnünk. Túl sokat kínozták, túl sok megpróbáltatás érte, amit már az elméje nem bírt ki – halkult el egészen a hangja.

Gyászos csönd alakult ki kettejük között, mert mindketten tudták, hogy a Sarah előtt álló napok, hetek és hónapok majdnem olyan rosszak lesznek, mint a fogságban elöltött idő.

- Mennem kell, vár a többi sérült – szólt végül gondterhelten a nő, mire Lily egy biccentéssel megköszönte az információ, és a csukott ajtó felé fordult. Hangtalanító és egy olyan jelző bűbájt szórt a szobájára, mely rögtön értesítette a varázslat elvégzőjét, ha egy adott helyiségben alvó személy felébredt.

Nem akarta magára hagyni a kislányt, de a kapott bájitaloktól reggelig aludni fog, Lily pedig aggódott a barátaiért és tudni akarta, hányan és hogyan sérültek még meg.

A csata nem tartott sokáig, a visszatérő rendtagok már a tanácskozóteremben foglaltak helyet, és mostanra már csak azok nem érkeztek meg, akik a foglyokat a Dumbledore-menedékházba vitték.

Harryék szerencsére már Siriusszal és Lupinnal társalogtak, és ahogy végigsiklott rajtuk a tekintete, megkönnyebbült sóhajt hallatott, amiért egyikükön sem vett észre semmilyen sérülést.

- Minden rendben ment? – lépett melléjük, és egyik kezét kedvese vállára simította, aki rögtön felállt, és karjaiba zárta.

- Igen, a túlerőnknek hála mondhatni, könnyű dolgunk volt – szorította magához, és még egy puszit is nyomott az arcára, majd visszaült, és a jelenlévőkkel nem törődve az ölébe húzta az ettől kissé elpiruló, mégis készségesen hozzábújó lányt.

A helyiség csaknem zsúfoltnak tűnt, amint majdnem az összes szövetséges jelen volt, és beszélgetésük kavalkádja szinte egy gyászos fogadásra emlékeztetett. Mindenkinek volt valamilyen mondanivalója a másiknak, és bár a győzelem könnyűnek bizonyult, a foglyul ejtettek rettenetes sorsa mindenki hangulatára rányomta a bélyeget.

Lilynek sikerült kizárnia tudatából a hangzavart, lehunyt szemmel élvezte kedvese ölelését, és egyfajta vigaszra is lelt ott.

- Hallottuk, hogy hála neked már kellőképp tele volt a halálfalók gatyája! – kiáltotta oda neki a terem másik végéből az egyik Weasley-iker, mire pillái rögvest kinyíltak. Fred és George természetesen még ilyenkor is kész volt poénkodni. Talán pont azért, hogy véget vessenek a terem depresszív hangulatának.

- És úgy néz ki, Harry barátunk nagyon hálás lesz ezért az este folyamán – folytatta a másik a közérdemű információátadást egy kaján vigyor kíséretében, mire Lily és Harry kissé kínosan érezték magukat. Főleg akkor, amikor Aberforth és Minerva vezetésével az eddig hátra maradt rendtagok is megérkeztek. Az idős varázsló szemei valósággal szikrákat szórtak kettősüket látva, így Lily rögtön fel is pattant, és keresett magának egy üres széket.

Igazság szerint nem érdekelte, hogy a renden belül ki tudott a kapcsolatukról, és ki nem – bár a Weasley-féle beszólásokért nem repesett –, viszont Aberforth-nál nem akarta kihúzni a gyufát, hisz így is épp elég fejtörést okozott már neki.

- Most, hogy mindenki épségben visszaérkezett, akár el is kezdhetnénk azt, amiért eredendően összegyűltünk – nyitotta meg Minerva a gyűlést, mely Lily további sorsát hivatott eldönteni, akár tetszik neki, akár nem.

Az én alternatív Harry Potter történetem - 45. Gondolatok

2012-01-19T20:29:00.002+01:00

Halihó!

Tudom, holnapra ígértem, de nem bírtam a lelkiismeretemmel, és Merjoe is elutazik, így gyorsan felrakom most a fejezetet. :) Cserébe viszont kérnék kommentet! Látom mennyien jöttök fel nap, mint nap... és nem csak öten!

Viszont mint gondolom, észrevettétek már egy ideje, oldalt elindítottam egy közvélemény-kutatást a korotokról, hogy tisztába legyek azzal, mégis mennyire mélyedjek majd bele a dolgokba. Aztán úgy gondoltam, hogy ha korhatáros fejezethez érek, akkor azt jelezni fogom, így majd mindenki eldöntheti, kihagyja-e a fejezet bizonyos részeit, vagy sem.

Így most előre jelezném, hogy a fejezet 16-os karikát érdemelne!

Jó olvasást! :)

Amint becsapta maga mögött a súlyos diófaajtót, Lily szemben találta magát a nappali kanapéján ülő nevelőszüleivel, a trióval és Pitonnal. Nem tudta, mennyi pontosan az idő, de abban biztos volt, hogy már elég későre jár, ők azonban mégis megvárták, ami jól esett a lánynak.

Fáradtan rogyott le szerettei és Piton társaságához, majd az asztalra dobta a rongyos talárt.

- Mire odaértek a druida figyelők, nem találtak senkit a helyszínen, ez meg – bökött a fekete anyagra – segít is, meg nem is.

- Ezt hogy érted? – kapta fel Hermione a szakadt és sáros ruhadarabot, majd tüzetesen vizsgálni kezdte.

- Varázslóé, az egyértelmű, de a nemét vagy a konkrét kilétét ebből a cafatos rongyból nem tudjuk megállapítani – motyogta Lily miközben a kanapé háttámlájára hajtotta a fejét és az ujjait lehunyt szemeire nyomta. – Gondolom ön sem tudott meg semmit, professzor, különben már elmondta volna, nem?

- A Halálfalók körében is titkos ennek a személynek a kiléte, sőt, semmit se tudnak az egészről – mondta a férfi kissé ingerülten. Lily kinyitotta a szemét, és láthatta, hogy a szokásos kiismerhetetlen arckifejezés helyett düh telepedett Piton arcára. Nyílván őt is zavarta, hogy nem tudott meg semmit.

- És hol találtatok a nyomukra? – kérdezte Harry, mire a lány meglepődve felé fordult.

- Nem tudom, pontosan hol voltunk. Egy mocsaras vidéken történt a dolog, de hogy Britannia mely szegletében… – hallgatott el tanácstalanul. – Miért, fontos lenne tudni?

Harry nem válaszolt, felsóhajtott és másfelé révedt a tekintete. Lily homlokráncolva nézett a társaság többi tagjára, mire végre leesett neki, miért volt jelentős a helyszín ismerete. – Azt gondoljátok, hogy ahol történt, ott esetleg Halálfalók lehetnek?

- Nem ismerek olyan központi helyet, ami illene a leírtakra, de attól még könnyen meglehet, hogy valamelyikük lakóhelyén, vagy ahhoz közel történt – szólt végül Piton.

- Egy perc! – emelte fel a mutatóujját a lány, majd ismét hátradőlt, lehunyta pilláit, és ugyanazt a gondolati síkon működő információs csatornát használta, mint amin őt is értesítették. A válasz pedig nem is váratott magára sokáig: - Skócia középső területe, Aboyne-tól északra.

- Nem ismerős, de majd utána járok – morogta Piton, majd felállt. – Azonban ma már nem tudunk tenni egyebet.

- Egyet értek, Perselus – szólt Aberforth, majd intett a többieknek is. – Gyerünk, hosszú napunk volt!

Miután mindenkitől elköszönt, Lily rögvest a fürdőszobájába ment abban reménykedve, hogy a kellemesen meleg zuhany majd minden feszültséget kimos a testéből és a fejéből, de persze nem járt sikerrel.

Mivel a gyűlést estére tervezték, hogy mindenki részt tudjon venni rajta, a nap első felében nem lesz semmi dolga. Eltervezte, hogy nem csak Niktét látogatja meg a Kertben, de utána újra elmegy a mocsárhoz, hátha napfényben több nyomot is talál. Ettől a gondolattól már-már elégedettnek érezte magát, így gyorsan megtörülközött, felvette a hálóingét, és nagyot ásítva a haló felé vette az útját. A küszöbön azonban megtorpant, mert meglepetésére Harry várakozóan ült az ágya szélén.

- Szia! Már azt hittem, sose végzel! – mosolygott rá mohó csillogással a szemében, amikor végignézett a lányon. A fehér selyem finoman ölelte körbe a karcsú testet, míg a leheletnyi dekoltázstól Harry szája egészen kiszáradt.

- Sajnálom, nem tudtam, hogy jönni fogsz – ült a fiú mellé, aki egyszerű fekete trikót és rövidnadrágot viselt. – De örülök, hogy itt vagy! – ívelt felfelé a szája, majd egy puszit nyomott Harry arcára.

- Láttam, hogy feszült vagy – csúszott a lány háta mögé, majd elsöpörte az útjában lévő haját és finoman a tarkóját kezdte masszírozni. – Ennyire bánt, hogy nem sikerült elkapnod azt a szemetet?

A gyengéd ujjak sikeresen rátaláltak arra a pontra, amit már egy ideje fájlalt a lány. Harry megnyomta egy kicsit, mire egy élvezettel teli sóhaj tört fel ajkaiból. S ha mindez nem lett volna elég Lilynek, kedvese lágy puszikat nyomott a vállaira, mire minden értelmes gondolat tovaszállt a fejéből. Hagyta, hogy még egy kicsit kényeztesse a fiú, majd hátrafordult, a mellkasára tette a kezeit és finoman a hátára döntötte, ő pedig fölé hajolva egy szenvedélyes csókkal jutalmazta figyelmességét.

A jó néhány percig tartó csókolózás során Lily már félig a fiún feküdt. Egyik lábát átvetette a derekán, míg mellkasa Harry oldalához simult. Egyik kezével a fiú feje mellett támaszkodott, míg a másik a sűrű fekete hajába túrt. Harry pedig a derekánál fogva igyekezett minél közelebb húzni magához kedvesét.

- Mit is kérdeztél? – pihegte Lily, amikor végül elszakadt a fiú ajkaitól. Hirtelen nagyon melege lett, és Harrynek sikerült minden aggályát elfeledtetni vele.

- Csak azt, hogy azért vagy-e ideges, mert nem sikerült kiderítened, ki az a Halálfaló, akinek druida képességei lettek – ismételte, miközben feljebb mászott az ágyon, fejét a párnákra hajtotta, majd intett a lánynak, hogy ő is csatlakozzon hozzá, de Lilynek jobb ötlete támadt.

- Ja, igen – komorodott el, majd fejét Harry mellkasára hajtotta, így hallhatta az ütemes szívverését. – Arra számítottam, hogy most végre elkaphatjuk azt, aki megölte Reilit, de hogy semmilyen nyomot sem találtunk, az több mint bosszantó.

- Ne aggódj, előbb vagy utóbb úgyis ki fog derülni – próbálta vigasztalni, de ezúttal ez nem sikerült neki.

Lily már majdnem felállt, hogy megmutassa kedvesének azt a jóslatot, mely szerint neki kell megküzdenie azzal a Halálfalóval, és hogy igenis van miért aggódni, de amint a lehunyt szemű fiú nyugodt, békés arcára nézett, meggondolta magát. Nem akarta, hogy Harry még az ő problémája miatt is szenvedjen, így is kijárt neki bőven. Hosszú napja volt, akárcsak neki, és ez nem is nagyon fog változni a fiúnak. Nap, mint nap azért edz és tanul, hogy legyőzze Voldemortot, és a lehető legkevésbé hiányzik neki még egy probléma. Így inkább nyugton maradt, és nem mondta ki, ami a fejében járt.

- Remélem – sóhajtotta végül, miközben a bűntudat lassan körbeölelte. Nem akart hazudni a fiúnak. Lily szerint a hallgatás épp olyan bűnös dolog, mintha valótlant állított volna, és ettől egészen rosszul érezte magát. Mindig is neheztelt Harryre, amiért titkolózott előtte, pedig ő maga is ugyanazt csinálta, és vele ellentétben, a fiú erről nem is tudott.

- Mi jár a fejedben? – törte meg a csendet Harry, majd zöld szemei éberen az arcára fókuszáltak. Mintha csak megérezte volna a lány tépelődését.

- Semmi – fújta ki hangosan a levegőt. – Csak még mindig ezen a Halálfaló dolgon jár az eszem.

- Ne aggódj! – simított végig kedvesen az arcán. – Ő egyedül van, ti meg rengetegen. Esélye se lesz ellenetek.

- Tudom, de neki varázsereje is van, és már bebizonyította, hogy nem veszi a lelkére a druidák, sőt egy gyerek halálát sem– suttogta. – Mi lesz, ha a pálcáját is használni fogja, én pedig nem leszek ott?

- Miért kéne ott lenned? – ráncolta a homlokát Harry, mire a lány lélegzete egy pillanatra elakadt.

- Ismersz még más druida boszorkányt? – vonta fel a szemöldökét szkeptikusan, miközben attól félt, hogy a fiú rájön, hogy elhallgatott valamit.

- Nem – válaszolta. – De az még nem jelenti azt, hogy neked kéne szembe nézned vele, csak mert boszorkány vagy. A túlerőtökkel szemben tényleg semmi esélye sem lesz – összegezte a véleményét. Pedig Lily tudta, hogy semmiféle túlerő nem lesz ott, amikor kiderül, ki a tettes, mert a jóslat szerint, csak ők ketten vívják meg azt a csatát.

- Igen, biztos úgy lesz – hazudta, majd ismét csend telepedett kettejük közé, amit pár perc elteltével ismét Harry tört meg.

- Mit szólnál egy alvótárshoz? – kérdezte pimasz vigyorral az arcán, majd Lilyt felemelve átfordította a testhelyzetüket, így ő került felülre.

A bűntudata ellenére a lány felkacagott, és mosolyogva nézett a fiú csillogó szemeibe. – Benne vagyok, csak le ne bukjuk, mint a múltkor! – kacsintott Harryre, mire ő kezével az ajtó felé intett, és már csak a zár megadó kattanását lehetett hallani. Ezután az alattuk lévő takaró hirtelen már felettük volt, s mikor Lilynek leesett, hogy mindezt pálca nélkül csinálta, döbbenten nézett a fiúra. – Te… te aztán nem vagy semmi!

- Úgy gondolod? – nevetett rá, majd száját a lányéra tapasztotta.

A csókjuk ismét egyre forróbbá vált, de egyikük sem akart elszakadni a másiktól. Harry a térdeivel szétfeszítette a lány lábait, majd hogy kényelmesebb legyen, a combjai közé feküdt, de nem nehezedett rá teljesen. Jobb alkarján támaszkodott, míg a ballal kedvese arcától kiindulva a vállán át, az oldalán simított végig, majd onnan vissza, miközben a kissé feljebb csúszott hálóinget akaratlanul is még feljebb tolta.

Lily szinte beleszédült azokba az érzésekbe, amiket Harry kiváltott belőle, és csak még többet akart. Ezúttal nem elégedett meg annyival, hogy a trikón keresztül simította végig, érezni akarta a fiú bőrét a tenyere alatt. Kíváncsi kezei a ruhadarab alá csúsztak a hátán, így érezhette a fiúból áradó meleget, és izmai játékát érintése nyomán.

- Aludnunk kellene – szusszant fel Harry, majd szavaival ellentétbe puha ajkaival immár a lány nyakát térképezte fel.

- Aham – nyögte a lány továbbra is a fiút simogatva. Kíváncsi ujjai már a kockás hasánál köröztek. Majd kiugrott a bőréből, amiért meg is érinthette azt, amit pár napja csak félénken csodálhatott. Fantasztikus érzés volt, és egyszerűen nem tudott betelni vele.

Eközben Harry már a kulcscsontjánál járt, majd egyre lejjebb haladt, vészesen közel Lily melleihez, amitől a lány önkéntelenül összerezzent, és ez már megkongatta a vészharagokat benne. Kihúzta a kezeit a fiú felsőjéből és érezhetően visszavonulót fújt, Harry pedig abban a pillanatban megértette, hogy ez túl sok volt, így gyorsan legördült a lányról.

Mindketten a hátukon fekve szaporán szedték a levegőt, és az imént átélt dolgokon töprengtek.

Lily még sose ment ennyire messzire, de átkozta magát, amiért megállásra kényszerítette a fiút, mert amit átélt, az hihetetlen izgalommal töltötte el. Mintha felkapcsoltak volna benne valamit, amitől a teste forróvá vált és majd szétrobbant az energiától. És az, hogy mindezt Harry érte el nála, akit szerelemmel szeretett, mindent felülmúlt. De elrontotta.

- Sajnálom – mondták egyszerre, mintha csak összebeszéltek volna, majd Harry a lány felé fordult, és lelkiismeret-furdalásról árulkodó szemeit a lányéra emelte. – Sajnálom, túl messzire mentem. Ígérem, legközelebb nem fog előfordulni! – mondta teljesen komolyan, majd már épp felkelni készült, mire Lily ijedten utána kapott.

- Ne! Ne menj el, kérlek! – ragadta meg a karját megállítva ezzel a fiút. – Egyáltalán nem kell bocsánatot kérned, és ne is menj el!

Harry megállt, és várakozóan nézett a lányra, akinek arcát egyre jobban elöntötte a zavar pírja, de akkor sem add fel a magyarázkodást. – És nem akarom, hogy ilyen ígéretet tegyél nekem.

- Lily, semmi olyat nem kell csinálnod, amit nem akarsz – szólt csendesen a fiú, mire a lány csak még inkább elvörösödött.

- De hát nem is történt olyan, ami nem tetszett, vagy amit ne akartam volna – nyöszörögte, majd Harry felvont szemöldöke és kissé fel-felkunkorodó szája láttán a kezeibe rejtette arcát. – Szóval azt akarom mondani, hogy nem kell emiatt aggódnod és nem is kell elmenned, mert nincs semmi baj, sőt… – hallgatott el jelentőségteljesen.

Harry gyengéden lefeszítette kezeit az arca elől, majd egy lágy puszit nyomott az ajkaira. – Sőt? – kérdezte kajánul vigyorogva.

Lilyt zavarta, hogy olyan a feje, akár egy érett paradicsom, ezért próbált túl lenni a zavarán, és egy kacér pillantást imitált. – Sőt, tetszett, nagyon finom volt. Alkalom adtán megismételhetjük!

A fiú arcáról leolvadt a mosoly, szárazon nyelt egyet a gondolatra, mire Lily nevetve lökte vissza az ágyra, és az oldalát kezdte csikizni, ott ahol korábban már elárulta neki. Ezt persze Harry nem hagyhatta annyiban, ő is visszatámadt, mire ettől Lily hangosan nevetve felsikított, így a fiú kénytelen volt elhallgattatni egy újabb csókkal. – Shh, még a végén tényleg lebukunk! – nevetett halkan.

- A te hibád lenne – bökte meg játékosan az ujjával. – De most már tényleg aludnunk kellene.

Egymással szembe fordulva kényelembe helyezték magukat, lábaik és kezeik a másik köré fonódtak, de aludni még egyikük sem tudott.

- Egyébként, tényleg lenyűgöző vagy – suttogta Harry mellkasának a lány, s mikor nem érkezett válasz, rögtön leesett neki, hogy elég kétértelműen fogalmazott. – Mármint a varázserődre értettem.

- Aham – nyújtotta el a hangot a fiú, és Lily már ebből is tudta, hogy Harry mosolyog.

- De tényleg, amit délelőtt csináltál… sose mondtad, hogy ilyenekre vagy képes! – folytatta.

- Mert nem kérdezted – nyomott egy puszit a homlokára. – Meg különben is, még sokat kell gyakorolnom. Piton szerint.

- Jaj, ne már! – kuncogott fel a lány. – Most komolyan muszáj volt megemlítened Pitont? Pont most?

Ezen már Harrynek is nevethetnékje támadt. – Na igen, ez így tényleg bizarr, és én is szívesebben gondolnék másra. Mondjuk rád. Álmodj szépeket, Lil! – húzta magához kicsit közelebb a lányt, aki pár perc múlva az egyenletes légvételekből arra következtetett, hogy Harry már az álmok birodalmába lépett. Tényleg nagyon fáradt lehetett.

De a lány hiába érezte magát biztonságban kedvese karjai között, a pár perccel ezelőtti felkavaró gondolatoktól és érzésektől csak jóval később tudott elszenderedni.

*****

Másnap reggel Harry egész kipihentnek érezte magát, s mikor kinyitotta szemeit, az első, amit meglátott, az Lily vörös hajzuhataga volt. Kedvese az arcát egészen a nyakába fúrta, és úgy bújt hozzá, mint egy álmos kiscica. Főleg, amikor ő is ébredezni kezdett. Lassú, lapos pillantásokkal mérte fel a helyzetet, nyújtózkodott, majd nyögve visszaejtette a fejét oda, ahol volt.

- Jó reggelt! – hallatszott álmos hangja a párna és Harry mellkasa közül.

- Már megvolt! – mosolygott rá a fiú, bár ezt nem láthatta. – Egész nap ott akarsz maradni cicus? Persze nem bánnám…

- Na! – kapta fel a fejét hirtelen a lány, majd félretolta kócos fürtjeit az arcából és mutatóujjával Harry mellkasát kezdte bökdösni. – Ha még egyszer lecicázol, bajban leszel Harry Potter!

A fiú úgy tett, mint aki halálra rémült a veszedelmes fenyegetést hallva. Kezét a szívére szorította, majd látványosan a hátára fordult. – Kegyelem!

- Kegyelmezzek meg? – töprengett játékosan. – Hát jó, de csak akkor, ha kapok valamit! – kacsintott a fiúra, akinek nem is kellett gondolkozni azon, mit is akar kedvese. Azonnal Lily felé fordult, majd száját a lányéra simította és sokáig el sem engedte.

Csókjuk során – akárcsak este – most is Lily került alulra, míg a fiú a combjai között feküdt. A kezdeti szenvedélyességet azonban lassan átvette az érzékiség, és egyre finomabb csókokkal kényeztették a másikat.

Később Harry átfordította magukat, és a lány fejét a mellkasára húzta. Nem lett volna ellenére az előbbi folytatása, de nem akarta lerohanni kedvesét, mint ahogy az az éjjel történt, hiába tiltakozott akkor a lány, hogy semmi olyat nem tettek, ami ellenére lett volna. Voltaképp, a fiú nagyon is akarta a folytatást, de tudta, annak még nem jött el az ideje. Hiba lett volna. Olyan hiba, amit nem engedhetett meg magának, és amit nem tehetett volna meg a lánnyal, így csak mély lélegzetet vett, és próbálta másfelé terelni gondolatait, és kényelmesen, egymást átölelve pihentek még az ágyban. Harry úgyse sűrűn csinált ilyet, és ezért minden ilyen alkalmat megragadott. – Mik a terveid mára?

Lily hangosan felsóhajtott, mielőtt válaszolt volna, s ez idő alatt megpróbálta összegezni a tegnapi gondolatmenetét. – Reggeli után elmegyek a Kertbe, mert visszajött a barátnőm. Tudod, Nikté. – nézett fel a fiúra, aki egy bólintással jelezte, hogy tudja, kiről volt szó. – Mielőtt azonban elmesélné a nászútját, gyakorolok egy kicsit, hogy mindenben biztos legyek, majd elmegyek arra a mocsaras területre is, ahol tegnap este voltam, hátha nappal találok még valamit. Majd jön a gyűlés, ahol a fejem felöl fognak ítélkezni – húzta el a száját kelletlenül, és a fiú gondolatairól mit sem sejtve.

- Szerintem engedni fogják – mondta Harry, miközben egy vörös hajtincset forgatott az ujja körül. Amikor a fény felé fordította, olyan volt, mintha tűz táncolna a kezében – mint ahogy azt már Lilynél láthatta –, s mikor az teljesen lenyűgözte, elengedte a fürtöt, ami ugyanolyan egyenes maradt, mint volt. – Tegnap elég meggyőző voltál, és aki csak ott volt, mind elismerte, hogy nálad nincs jobb választás.

- Jó, de csak Kingsley, Lupin, Sirius, Piton és Aberforth-ék voltak ott. Ez még elég kevés szavazat.

- Meglehet, de a többiek adnak a véleményükre, és mivel ők téged jelölnek, nem fognak kételkedni a szavukban.

A lány hallgatott egy ideig. Nem vonta kétségbe, hogy Harrynek igaza lehet, de egy része – egy elég erős része – azt kívánta, bárcsak ne engednék, és akkor itt maradhatna a fiúval. – És ha elmegyek, akkor mi lesz?

- Újra kéne szervezned a régi DS-t, de persze először tudatnod kell velük, hogy megbízhatnak benned…

- Nem így értettem – szakította félbe, majd a karjai közül kibújva felült és komolyan a fiú szemébe nézett. – Velünk mi lesz?

Harryt meglepte a kérdés, és hirtelen nem is tudta, mit mondhatna. Csak figyelte a meleg, barna szemeket, amik most félelmet és egyben reményt tükröztek. Nem is igazán gondolt még bele, hogy mi lesz, amikor majd a lány elmegy, mert csak a cél lebegett a szeme előtt. És ez egyértelműen hiba volt. Harry tudta, hogy kedvese dilemmáját kettejük kapcsolata nagyban befolyásolta már a kezdetektől fogva, de a fiú inkább igyekezett kihasználni a felkínált alkalmakat, nem pedig azon töprengeni, mi lesz később. Most viszont egyre kevesebb idejük maradt. – Miért nézel rám ilyen aggódóan? – mosolygott rá kedvesen, miközben végigsimított az arcán. – Nekem sokkal több félnivalóm van, mert a Roxfortban az összes srác utánad fog ácsingózni!

- Aha, na persze! De engem nem is ők érdekelnek – vágta rá, mire a fiú arcára elégedett vigyor ült.

- Na látod, ezt akartam én hallani! – nyomott egy gyors puszit a szájára, miután ő is felült. – Egyébként meg várni foglak, és ha vége lesz ennek a pokolnak, akkor újrakezdhetünk mindent. Csak mi ketten.

Ezek után újabb csókba forrtak, mely a jövő reményét hordozta magában, de akármennyire sem volt kedvük elszakadni a másiktól, ahhoz, hogy ne bukjanak le, Harrynek vissza kellett menni a saját szobájába, majd reggeliznie, és úgy kezdeni a napot, mintha az este semmi sem történt volna.

*****

Miután Lily megbeszélte Aberforth-ékkal, hogy néhány órát a Kertben kell töltenie, nem is húzta tovább az időt. A nappalin átvágva a bejárati ajtó felé vette az irányt, de valaki elkapta a derekánál fogva, és a könyvtárba pördítette.

- Ne haragudj, hogy rád ijesztettem! – szabadkozott Harry kedvese szúrós pillantását látva. – Szeretnék kérni valamit.

- Mit? – kérdezte meglepetten. Furcsállta a fiú viselkedését, de nem tette szóvá, csak várta, hogy elmondja, mit szeretne tőle.

- Én, pontosabban Ronnal és Hermionéval el szeretnénk menni veled oda, ahol az este voltál. Lehet, hogy tényleg találnánk valamit.

- Rendben, de nem Pitonnal vagy Remusszal kellene mennetek? – vonta fel a szemöldökét, mire Harry kissé mérgesen legyintett.

- Nem érnek rá, szerintem pedig minél gyorsabban körül kell néznünk, mert ha ott hagytak valamit, azért még azelőtt visszamehetnek, hogy mi megtalálnánk.

- Rendben van, nagyjából két óra múlva indulnék oda, de akkor előtte felveszlek titeket, jó? – egyezett bele végül, bár egy kicsit rossz érzése volt emiatt. Mivel azonban Harryben teljes mértékben megbízott, nem ellenkezett.

A tűz vadul táncolt körülötte, de Lily mindent az irányítása alatt tartott. Játszi könnyedséggel úgy formázta a veszélyes anyagot, ahogy az a képzeletében jelent meg. Csak a fantáziája szabott határt. A tűzkarikát felemelte, egy nagy gömbbé alakította, majd egy csuklómozdulattal eloltotta. A célzás is gond nélkül ment neki. Kőből létrehozott egy céltáblát, aminek már csak széttört maradványai árulkodtak a sikeres gyakorlatról.

Ezután áttért az időjárás befolyásolására, és azon belül is a villámokra, s miután meghazudtolta azt a mugli mondást, hogy a villám nem csap be kétszer ugyanoda, elégedetten, bár kissé fáradtan indult druida barátnője megkeresésére.

A Kert most elég forgalmas volt. Az elmúlt napok eseményei feszültséget szültek a druidák lelkében, és bár szinte mindenkinek volt családja és munkája, amikor csak tehették, itt tartózkodtak, hogy a dekromák cselszövéseit minél hamarabb elfojtsák.

Aidrea hamar megtalálta azt a takaros ki házat, amit barátnője immár férjével, Starennel osztott meg. A párkányon és a ház előtt csodaszép tavaszi virágok nyíltak, s mikor barátnője mosolyogva ajtót nyitott neki és beljebb invitálta, a természet eme szépségei továbbra is díszítették és feldobták egy-egy szoba hangulatát.

Viszont a nappali kanapéján már helyet foglalt valaki, mégpedig Damer. A lány kissé meglepődve és feszélyezve üdvözölte a fiút, és a lehető legmesszebb ült le mellé.

- Damer lesz az első tanítványom! – újságolta vidáman Nikté. – Már annyira várom az első óránkat!

- Nagyszerű, remek tanárod lesz – fordult a fiú felé Aidrea, hogy hozzá is szóljon pár udvarias szót, ne csak a barátnőjével foglalkozzon.

- Efelől nincs is kétségem – mosolygott a barna hajú lányra. – De nekem most már mennem kell – állt fel, s druida szokás szerint a két lány is így tett. – Örülök, hogy láthattalak, Aidrea! – fogta meg a kezét, mire a lány inkább finoman kicsúsztatta a szorításból.

- Én is örülök, hogy láttalak, és sok sikert a tanuláshoz! – mosolygott rá erőltetetten, amit Nikté nyílván észrevett, mert rögtön ki is kísérte leendő tanítványát.

Amikor azonban visszatért, Aidrea hiába bízott abban, hogy majd előkerülnek a nászútról készült fotók, Nikté rögtön a közepébe vágott. – Nem jött be neked Damer.

- Öhm, nos, nem. Kedves fiú, de nincs semmi romantikus gondolatom irányába – forgatta meg a szemeit a kényszerű, és kissé idétlennek tetsző válasz miatt.

- Viszont akkor valaki más körül járnak a gondolataid – jegyezte meg egy hamiskás mosoly kíséretében. – Csak nem az a varázsló, akiről meséltél?

Aidrea szemei kikerekedtek, és a hangja is egy kicsit följebb szökött meglepődöttségében. – Mikor meséltem én róla ilyeneket?

- Amikor mindenki mást is bemutattál. Feltűnt, hogy – azt hiszem Harry – tulajdonságait kicsit tovább részletezted, mint a többiekét, és az a csillogás a szemedben, miközben róla áradoztál…

- Hé, nem is áradoztam róla! – szólalt fel panaszosan. Egyszerűen nem tudta elhinni, hogy mindenki sejtett már valamit, csak igazán ő nem. Előbb Alen, Damer, most Nikté, sőt, még Pitonnak is voltak gyanús pillantásai.

- De eltaláltam – kacsintott rá. – És, mi történt? Jártok? Mennyire komoly a dolog?

- Várj, várj! – emelte fel a tenyereit védekezően. – Lassíts, ez elég… bonyolult. Nem tudom pontosan, hogy ő mit gondol rólunk, és ebből kifolyólag én sem tudom, hogy mit gondoljak az egészről.

- Mert te szerelmes vagy belé, igaz? – találta ki a burkolt gondolatmenet lényegét. A lány pedig hiába is tagadta volna, így csak megadóan bólintott. – Mondd el neki! Ha nem beszélitek meg, sose fogtok egyről a kettőre jutni! – tanácsolta, majd egy rövid beszámolót kért barátnőjétől. Aidrea így elmesélte, mi történt az esküvőt követő veszekedésükből, majd a kapcsolatuk titokban tartását és a különböző nehézségeket, amiken eddig túlestek. Nikté mosolyogva hallgatta végég, majd az utolsó hozzászólása az volt, hogy szerinte továbbra is mindent meg fognak tudni oldani együtt, felesleges azon görcsölnie.

Végül előkerültek azok a nászutas képek is, melyeket néha pirulva, néha hangosan nevetve tárgyaltak ki. Az idő viszont gyorsan ketyeget, s a lánynak sietve kellett elhagynia az idilli Kertet.

Az én alternatív Harry Potter történetem - 44. Az ifjú Griffendél

2011-12-27T17:05:00.000+01:00

- Remekül teljesített, Miss White – biccentett felé elismerően Piton. – Bár nem azt tette, mint amire kértük, és az esztelen cselekedete miatt meg is sérült, a helyzetet így is sikerült megoldania – lépett a két fiatal mellé, miközben a burkolt dicséret és gúny elhangzott a szájából.

- Miért is gondoltam azt, hogy leszáll végre a druida erőmről? – csóválta a fejét kissé bosszúsan, míg görnyedve a kezét az oldalára nyomta. Sikerült kivédenie a táltostüzet – bár egy pillanatig izgult amiatt, hogy sikerülni fog-e, mert a tűz feletti uralmát még nem gyakorolta újra –, de a mozdulat kellemetlenül érte fájó tagját. – Elég mocskos húzás volt Harryt a hátam mögé küldenie.

- A professzor úgy gondolta, hogy nem hagynál engem ropogósra sülni – szólt komolyan a mókás megjegyzés ellenére. – Viszont nem kellett volna elém állnod – húzta össze a szemöldökét a véres felsőre nézve, majd bármilyen engedélykérés vagy figyelmeztető szó nélkül, az egyik kezét a csípője köré tette, míg a másikkal a térde alá nyúlt, és gyorsan a karjába emelte meglepett kedvesét.

- Harry! – kiáltott fel a hirtelen mozdulattól, majd gyorsan a fiú nyaka köré tekerte a karjait és úgy nézett fel rá. – Egyedül is tudok járni.

- Megsérültél – nyomott egy engesztelő puszit a fejére, miközben úgy tartotta a karjaiban, mintha meg se érezné a súlyát. – Engedd, hogy segítsek! – kérte csábítóan búgó hangon, mire Lily, ha egyáltalán akart is volna ellenkezni, most végképp meggondolta magát. Fejét Harry mellkasára hajtotta, és hagyta, hogy a fiú visszavigye a többiekhez, ahol már Kate felkészülten várta.

- Muszáj volt életszerű szituációt teremtenünk ahhoz, hogy kellőképp felmérhessük a tudását – folytatta Piton szétzúzva az idilli pillanatot, míg kissé lemaradva a fiatalok mellett lépdelt.

- Világos, professzor, de attól még nem tetszenek a radikális módszerei – felelte grimaszolva. Valóban nem nyerte el a tetszését Piton tesztelése, de ami kiváltotta a fintort, az jelenleg a fájdalom volt, mert Harry hosszú lépteivel hamar a többiekhez értek, ahol a fiú az imént állította lábra.

- Minden rendben? – sietett mellé Aberforth és Minerva, nyomukban a többi Rendtaggal, akik érdeklődve szemlélték a lány sérülését.

- Kutya bajom – próbált a nevelőszüleire mosolyogni, ami végül torz fintorrá vált, amikor Kate felhajtotta a felsőjét és a sebet kezdte el vizsgálni.

- Sajnálom – szabadkozott a nő feszülten. – Állva nem tudlak rendesen megvizsgálni, de azt sem akarom, hogy a földre ülj.

- Mindjárt megoldjuk! – szólalt fel lelkesen Harry, majd leült a földre, Lilyt pedig óvatosan az ölébe húzta úgy, hogy a sérült oldala kívül legyen. A lány egy cseppet sem tiltakozott, tökéletesen megbízott a fiúban, és voltaképp már nagyon is szeretett volna ülő, vagy bármilyen más pozícióba kerülni, mert egy kicsit nehezére esett a lábán állni. Harry gyengéden eligazította az ölében, egyik kezével Lily hátát tartotta, míg a másikkal saját magát támasztotta – Így jó lesz?

A gyógyítónő egy pillanatig csodálkozott a két fiatal bensőséges mozdulatán, de hamar felocsúdott, és a ruhájával nem foglalkozva letérdelt. – Tökéletes.

A lány Harry nyakába rejtette piruló arcát, hogy megába szívva a fiúból áradó észbontó illatot, erőt gyűjtsön a fájdalommal szemben. Nagyon jól esett neki a fiú törődése a nézőközönség ellenére is.

- Sápadt vagy – nézett le kedvesére a fiú. A lány hátát támasztó kezével ritmusos simogatásba kezdett és aggódva szemlélte az arcát.

- Jól vagyok – suttogta Lily, de összeszorított szemei nem igazán erről árulkodtak. Ezt ő maga is így gondolhatta, ezért résnyire nyitott szemekkel Harry válla felett átpislogott, ezért láthatta, amint mögöttük a megnyúlt képű Alen tekintete feléjük meredt.

Lily tudta, hogy a fiú már rég beletörődött a szakításukba, de az a megbántottság, ami az arcára volt írva, kissé feszélyezte. Alen már jóval korábban pedzegette azt a témát, hogy a lánynak tetszik Harry, minthogy valóban kialakult volna valami közöttük, és akkor Lily úgy vette észre, hogy az nincs is ellenére. Most viszont épp az ellenkezőjét vélte felfedezni. Fájt a finn fiú csalódott arcát néznie, így inkább visszabújt Harry nyakának a hajlatába, és összeszorított fogakkal próbálta tűrni a csípős fájdalmat.

Miután a szőke gyógyítónő megnézte, mennyire súlyos a seb, a tértágító bűbájjal megszórt táskájában kezdett el kutakodni, majd két bájitalos fiolát a kezében tartva ismét a lányhoz fordult. – Ezeket meg kell innod. Vérzés-és fájdalomcsillapítók, ezektől majd jobban leszel.

A nő segített a lány szájához emelni a gyógyulást segítő italokat, s mikor a feje ismét Harryre hanyatlott, különböző varázslatokat mormolva a seb összezárásán dolgozott.

- Büszkék vagyunk rád! – hallatszott Minerva hangja valahonnan a feje fölül. Lehunyt pilláit néha-néha görcsösen összeszorította a lány, de különösebb jelét nem adta a fájdalomnak, pedig Kate igencsak érzékeny részt kezelt. – Nagyon ügyesen és kreatívan oldottad meg a feladatot.

- Egyet kell önnel értenem – recsegte Mordon reszelős hangján. Az, hogy az ex-auror valamiben egyetértett Minervával, elég nagy dolognak számított, és Lilynek erre már fel kellett emelnie a fejét. Érdeklődve tekintett a körülötte álldogáló Rendtagokra. – Épp elég varázslatot ismer, és ezeket találékonyan és pontosan hajtotta végre.

- Meggyőződésem, hogy a Roxfortba való beépítésre Miss White-on kívül jelenleg senki más nem lenne alkalmas – hangoztatta véleményét ezután Kingsley is. – Tehetséges boszorkány – tekintett elismerően a nagyokat lélegző Lilyre.

- És hacsak nem kényszerítik, nem használja a druida erejét – szólt karba tett kézzel Piton. – Ami esetenként elég nagy ostobaságokat is szülhet.

- A Roxfortban nem is druidaként kell helyt állnom, professzor, nemde? – kérdezte rögtön, kissé vékonyabb hangon, mint szerette volna, miközben a húzódó sebe ellenére kihúzva magát, amennyire lehetséges volt Harry karjai között. – De ahogy ön is mondta: kényszer hatására a belátásom szerint cselekszem.

- Lily már több alakalommal megmutatta rátermettségét, és hogy tudja kezelni a helyzeteket – vágott közbe Aberforth, mielőtt jobban el nem mérgesedett volna a helyzet. – Így már csak az a kérdés, hogy van-e valakinek valamilyen kifogása az ellen, hogy Lily nem teljesített a vártnak megfelelően.

- Senkinek sincs kifogása ellene – mondta Harry határozottan, amikor egyikőjük se szólalt fel. – Nagyon ügyes voltál! – mosolygott a lányra, miután egy „na, én megmondtam” pillantást lövellt felé, mire Lily csak a szemét forgatta, de viszonozta a gesztust is.

- Rendben, most fel kellene állnod – kérte Kate, mire a lány Harry segítségével talpra állt, így a gyógyítónő leragasztotta a friss, immár jóval kisebb sebet, majd kötszerrel körbetekerte a derekát. – Most már rendben leszel, de este szeretném még átkötözni.

- Köszönöm, nagyon hálás vagyok érte – hálálkodott a nőnek, amikor finoman végigsimított az immár lekezelt, enyhén lüktető sebén.

- Hogy ha már nem használják ülőalkalmatosságnak, akár munkához is láthatnánk, Harry – morogta Piton türelmetlenül. Most, hogy immár nem fog rá pálcát, a lány láthatta, milyen kialvatlanok a férfi szemei, és ez, ha lehetett, csak még kiállhatatlanabbá tette a bájitalszakértő egyébként sem könnyű természetét. Viszont, a keresztnevén szólította a kedvesét. Ezt még valahogy nem tudta megszokni az ő szájából.

- Ennyire ki akar kapni? – húzta elő varázspálcáját a fiú a szemtelen megnyilvánulása után, mire Lily azt gondolta, Piton minimum a helyszínen leordítja érte a fejét, ám a férfi vékony ajkai egy pillanatra felfelé kunkorodtak, amit ha nem látott volna a lány a saját szemével, talán el se hitte volna.

- Legutóbb csak szerencséd volt, lássuk, most mit tudsz! – szólt vissza tegezésbe váltva a professzor, majd együtt indultak el oda, ahol korábban a lánynak kellett párbajoznia.

- Mióta vannak ennyire jóban? – kérdezte elhűlve a távolodó két alak után nézve.

- Kezdetben nagyon nehezen jöttek ki, de az edzések alkalmával mindketten megtanulták tisztelni a másikat – válaszolt Hermione. – Az elején mi is furcsálltuk a dolgot, de amikor hozzászoktunk Piton sajátos humorához, mindannyian hatékonyabban tudtunk együtt működni.

Ron egy gúnyos horkantással reagált barátnője szavaira, de különösebben nem kommentálta a dolgot. Lily viszont még mindig sokkolva álldogált. – Pitonnak van humora?

- Nem olyan rossz ő, mint ahogy mutatja – kuncogta mögötte Lydia. – Csak hozzá kell szokni.

Nem értette a lány, hogy változott meg ennyire mindenki véleménye, bár való igaz, hogy mostanság ő sem került vele különösebb összetűzésbe. A férfi mindig is szerette felhívni a figyelmét a hibáira, és ezek a célzások kivétel nélkül telibe is találtak, de ha mindezt Piton stílusának rovására írtuk, valóban nem volt vele probléma.

Eközben a két varázsló elfoglalta a helyét, kellő távolságban meghajoltak egymás előtt, és rögtön kezdetét vette a párbaj.

- Le kellene dőlnöd – mutatott Kate az időközben előhívott hordágyra, mire Lily engedelmesen leült, és intett nevelőszüleinek is, hogy ne álldogáljanak tovább. – Úgy értettem, hogy vízszintbe kéne helyezned magad – szólt rá kissé erélyesebben, de a lány csak a fejét rázta.

- Nem, nem, jó így! – szólt izgatottan a nő felé se fordulva. – Nem szeretnék lemaradni semmiről sem.

És valóban, Harryék megállíthatatlanul szórták egymásra átkaikat és ártásaikat, melyek nyomát színes fénycsóvák jelezték. Természetesen ők is non-verbálisan párbajoztak, és még a bonyolultabb varázslatokhoz sem volt szükségük hangos szavakra – ellentétben Lilyvel.

- Mintha csak Harryt hallanám! – forgatta meg a szemeit a nő, mire Sirius hátulról szoros ölelésbe vonta és egy puszit lehelt a nyakára.

- Ne mérgelődj, árt a szépségednek! – ugratta a férfi nevetve, mire Kate a könyökével gyomron vágta, végül azonban beletörődötten simult az izmos karokba.

Eközben a két varázsló rengeteg ismeretlen varázslatot hajtott végre, és a lánynak gyorsan kapkodnia kellett a fejét, ha nem akart lemaradni valamiről. Sokkal többet mozogtak, szinte keringtek egymás körül, mint a hippogriffek, ahogy egymást próbálták túlszárnyalni. Lilynek feltűnt, hogy amikor ő párbajozott, nem mozgott annyit, mint Harry, és ezért lehet, hogy sebezhetőbbé vált. Bezzeg, amikor a druida erejét használta, akkor kifulladásig vette igénybe a testét futásra, valamint az elemek megidézésére és irányítására. De ami a legmegdöbbentőbb volt: Piton nem tudott felül kerekedni fiatalabb ellenfelén.

- Szóval te meg Potter, mi? – ült le mellé váratlanul Alen. Lily egy pillanatig úgy gondolta, hogy nem fog válaszolni, lévén, hogy semmi miatt nem kell magyarázkodnia, de végül a lelkiismerete érdekében mégis szólásra nyitotta ajkait.

- Igen, de ez nem volt meglepő a számodra, nem igaz? – kérdezett vissza, miközben szemét le se vette a párbajról. Piton több átkot is bevetett, amik elől Harry félreugrott, így azok nagyot dörrenve csapódtak - és kisebb lyukakat égettek a földbe.

- Hát, nem gondoltam, hogy tényleg igazam lesz – dörzsölte meg a tarkóját, hogy valamivel lekösse magát, és ne csak a lányt bámulja.

- Talán valami problémád van vele? – fordult felé váratlanul, felvont szemöldökkel. Bosszantotta, hogy Alen Harryről kérdez, elvégre, semmi köze hozzá, ráadásul sem az idő, sem a hely nem volt megfelelő erre. Körülötte ott álltak a többiek, sőt, Aberforth és Minerva közvetlenül mellette ültek, és bár úgy tettek, mintha nem vennék észre, nagyon is figyeltek a kialakult beszélgetésre.

- Ha azt mondom, igen, akkor változna bármi is? – nézett várakozóan Alen, de a magabiztos válasz nem váratta sokáig.

- Nem. Semmi sem változna – fordult vissza kedvese felé, míg a fiú csalódottan állt fel, hogy a helyét Ron és Hermione vegye át.

- Baj van? – érintette meg bizalmasan a karját a lány, míg Lily egy hálás mosollyal viszonozta figyelmességét.

- Minden rendben – felelte, de a mosoly az arcára fagyott, amikor Harry belelépett az egyik átok ütötte lyukba, és egyensúlyát vesztve térdre esett. Piton nem kegyelmezett neki, továbbra is támadt, és úgy tűnt, a fiú nem tud védekezni és talpra állni egyszerre. Az egyik lilás fénycsóva felé közeledett, Lily teste pedig megmerevedett és lélegzetét visszafojtva várta, hogy elérje kedvesét.

De az átok nem ért célba. Harry kitárta a kezét maga előtt, és úgy tűnt, mintha a varázslat lepattant volna róla.

- Mi a… - nyögte tágra nyílt szemekkel a lány. – Ezt hogy csinálta?! – kapkodott levegő után. Harry viszont mintha mi sem történt volna, felállt és folytatta a párbajt. Lily homlokráncolva nézett körbe, de senki arcán sem látott döbbenetet vagy csodálkozást.

- Ez a Griffendéltől örökölt ereje – mondta Hermione, amikor felfedezte zavarát. – Harry nem mondta?

- Nem, nem mondta – vágta rá sértett hangon. – Vagyis, utalt rá, hogy nőtt a mágiája, de azt nem, hogy a kezével átkokat is tud hárítani!

- Nem is a puszta kezével csinálta – hajolt kicsit előrébb Ron, hogy közvetlenül a lányhoz intézze szavait. – Figyeld csak meg!

Lily nem tudta, mit kéne észrevennie, amit eddig nem látott, hiszen végig árgus szemekkel leste kedvese minden mozdulatát. Harry egy elég bonyolult pálcamozgást produkált, majd mikor Piton felé lőtt, egyszerre négy fényes csík indult útnak. Kombinálta az átkokat más bűbájokkal és ártásokkal. Tiszta sor – bár Lily csak két átkot tud kombinálni, ezt betudta Harry tehetségének.

Értetlenül fordult Ron felé, aki gyorsan helyet cserélt Hermionéval, majd lázas magyarázatba kezdett: - Eddig nem nagyon használta azt a pluszt, amit Griffendéltől örökölt, de most már te is észre fogod venni.

Épp Pitonon volt a sor a támadásban, fekete talárja a háta mögött lebegett az enyhe szellőtől és a gyors mozdulataitól; Harry pedig hárított.

- Hopp, láttad?! – kiáltott fel izgatottan a fiú. – Nem használt pajzsot – mint legutóbb –, csak a kezével az átok felé mutatott, majd a földre, mintha csak egy legyet hessentene el.

Ron kommentálásával már a lány is észrevette, miképp használta a fiú Griffendéltől kapott erejét. Pajzsokat húzott maga elé, néhány átkot eltérített és néhány varázslatát a szabad keze irányításával korrigált. Ilyet csak egyetlen egyszer látott a lány, mégpedig Albus Dumbledore-tól. Ámulva figyelte kedvesét, aki legalább olyan játszi könnyedséggel párbajozott, mint amikor Lily az alapvető druida erejét használta. Bámulatos volt és egyben meghökkentő. Piton nem húzta sokáig a dolgot, Harry hamar – túl hamar – fegyverezte le a férfit és így a párbajnak véget ért.

Lily pedig túl naiv volt.

Újra Sirius és Remus került a színre, de ezúttal már Kingsley-vel kiegészülve, és a harc tovább folytatódott. A sötét bőrű varázsló támadt először, míg a két fiatalabb társa egy nagy ládát lebegtettek a lehető legközelebb Harryhez. Amikor megfelelőnek ítélték, Remus pöccintett egyet a láda felé, mire az kinyílt és egy dementor siklott ki belőle.

- Mögötted! – kiáltotta Lily, miközben a sérülését figyelmen kívül hagyva gyorsan talpra ugrott, és már szaladt is kedvese felé, de alig tett meg pár lépést, Aberforth a karjánál fogva visszarántotta és nem eresztette el.

- Nyugalom! – szólt rá a karjai között ficánkoló lányra. – Az nem igazi dementor, csak egy mumus.

- Mi?! – kapkodta a levegőt, míg lassan legyürkőzte a feltörni igyekvő pánikot, és arra nézett, ahová nevelőapja mutatott.

- Szerinted mit keresne egy igazi dementor abban a ládában?

Amint felfogta Aberforth szavait, hirtelen nagyon idiótának érezte magát. Tényleg abszurd dolog volt, hogy egy dementor abban az öreg deszka halomban bújt volna meg, sőt, nem hogy nem érezte a jelenlétét, de maga a birtok közelébe se tudott volna kerülni egy sem. Lehajtott fejjel ült vissza a helyére, majd tovább figyelte a fiú.

Harry egészen addig nem vette észre a dementort, míg meg nem hallotta a lány figyelmeztetését, mert lekötötte a Kingsley ellen való támadása. Magas színtű taroló és kábító átkot kombinált hátráltató ártással, mire a férfinek védekeznie kellett egy pajzzsal, s mikor az meggyengült, Harry az egyszerű sóbálvány átkokkal véget vetett a küzdelemnek. Lazsálásra azonban nem maradt ideje, rögtön az áll-dementor felé fordult, és pálcája hegyéből egy szarvas, valamint egy oroszlán patrónus szaladt a fekete csuklyás felé.

Ezúttal azonban nem csak Lily lélegzete akadt el, a többiek is ámulattal vegyes csodálattal figyelték a két büszke állatot, melyek, miután a fiú körül leírtak egy nagy kört, semmivé váltak, és a fény, mely túlragyogta a Napot is, megszűnt.

- Te tudtad, hogy kettős patrónusa van? – követelte a választ izgatottan Hermione a mellette ülő vörös hajú barátjától, aki még mindig arra a pontra meredt, ahol a hatalmas oroszlán és szarvas eltűnt.

- Ne-nem. Mert ez akkor az volt? – nézett végre a mogyorószínű szemekbe. – Ez is az örökség része?

- A patrónusok alakja megváltozhat a tulajdonságaink változásától függően, de arról még sosem hallottam, hogy ez meg is kettőződhet – gondolkodott hangosan Aberforth, majd meglátta a feléjük közeledő Pitont. – Neked mi a véleményed erről Perselus?

- Engem is meglepett a patrónusa – válaszolt, amint Dumbledore elé ért. – És alighanem ezt is Griffendélnek köszönheti.

Hátrafordult, ahol Harry immár Sirius-szal és Remus-szal párbajozott, bár nem igazán vették komolyan a dolgot. Egymáson nevetve ugrottak arrébb az egyszerűbbnél egyszerűbb varázslatok elől, sőt, felbontva az előbbi felállást, Sirius a barátját is célba vette. Majd Harry egyszer csak eltűnt, a két jóbarát mögött újra felbukkant, és egy-egy vízsugárral hátba támadta keresztapját és Lupint.

Lily álla ezek után pedig a földön koppant, és nem attól, hogy a mindig komoly Remus Lupin is együtt hülyéskedett a többiekkel – bár ez is elég megdöbbentő volt számára. – Itt nem lehet hoppanálni!

- Ennél még sokkal több van a fiúban – folytatta Piton, majd elhúzta a száját. – A bohóckodáson túlmenően, természetesen.

- De hát a védővarázslatok és az én erőm is… hát én nem éreztem belőle semmit! – hüledezett továbbra is.

- Én sem – nézett meglepetten a lányára Aberforth.

- Valószínűleg megtörte a ház összes védelmét anélkül, hogy észrevette volna – vonta össze a szemöldökét a bájitalszakértő. – Még nem tapasztaltuk ki eléggé, milyen nagyra nőtt a mágiája.

- Ne légy hozzá túl szigorú – kérte szelíden Aberforth, bár tudta, a férfi úgyis belátása szerint fogja mentorálni Harryt.

- Hamarosan a párbajteremben folytatnánk az edzést, ha nem gond – nézett jelentőségteljesen az idős varázsló felé, jelezve, hogy megértette a szándékát. – Nem kell miatta aggódnod.

Aberforth beleegyezően bólintott, de Lily nem volt abban annyira biztos, hogy nem kell a fiúért aggódnia. A legutóbbi sebei nem voltak vészesek, és valószínűleg már a Voldemort okozta heg is begyógyult, de a lány attól tartott, hogy Harry majd újra kezelésre fog szorulni a párbaj után. Piton nem fog vele kesztyűs kézzel bánni, ebben egészen biztos volt.

*****

Lily az edzés további részére már nem kapott meghívót, és Kate határozottan a szobájába küldte pihentetni az oldalát, így nem volt mit tenni, engedelmeskedett a gyógyító utasításának és a szobájába vonult.

Azonban akárcsak Harry ilyenkor, ő sem a lábát lógatta egész nap, sérülés ide vagy oda. Szerencséjére elfelejtette visszavinni a könyvtárba azt a könyvet, amiben jónéhány tanulandó varázslatot bejelölt korábban, így elővette azt, és a nap további részében azokat gyakorolta.

Így lehetett az, hogy egy széket olyan állattá változtatott át, amilyenre éppen gondolt. Először csak kisebbekkel kísérletezett, úgy került a szobájába egy mókus, ami megijedt tőle és menedéket keresve elszaladt, Lilynek pedig hosszú percekbe telt becserkészni a kis teremtményt. A lány gondolatai nem igazán tudtak elszakadni Harrytől, így történhetett az, hogy következő alkalommal már egy oroszlánnal találta szembe magát. Az állat hatalmas volt, sárga szemeit rögtön a lányra emelte, amitől már ő ijedt meg, és gyorsan visszaváltoztatta a bútorzatát. Ezután megtanult egy olyat is, ami az ő szempontjából nem volt annyira hasznos, lévén, hogy kétféleképpen is tudott helyet változtatni: hoppanálva és teleportálva is; de ezúttal, amikor elvégezte a megfelelő varázslatot és a pálcája hegyével oda bökött, ahová el akart jutni, rögtön ott is találta magát. Ez egy párbaj alakalmával igen hasznos lehet, pont úgy, ahogy a délelőtt folyamán Harry is tette, csak épp hoppanálva.

Amikor kissé elpilledt, becsukat a könyvet, hanyatt dőlt az ágyán, és a plafont bámulva emlékezett vissza kedvese párbajára, mely egyszerre zavarba ejtő és bámulatos volt. És még a fiú nem volt megelégedve az erejével – jutott eszébe egy korábbi beszélgetésük. Pedig a délelőtt látottak és Piton szavai után – miszerint még nem tapasztalták ki eléggé az örökséget – Harryből félelmetes harcos lett. Büszkén gondolt arra, hogy kedvese útjába aligha állhat bárki, bár ebből kifolyólag aggódott is érte, hiszen az új erő elég nagy fejfájást is okozhat – mint ahogy azt saját magán nem egyszer megtapasztalta – és Harry vállát már így is épp elég teher nyomta.

Viszont egy újabb, sokkal kellemesebb gondolat is a tudatába férkőzött: szerette őt. Szerelmes volt Harry Potterbe! Hiába tagadta és hiába magyarázott be magának olyasmit, hogy csak kedveli, meg jól érzi magát a társaságában. Akit kedvel az ember lánya, nem válik olyan fontossá, mint amilyen fontos neki a fiú. Központi szerepe van már a szívében, akár akarta, akár nem. És bár ez a tudat kellemesen bizsergető érzést váltott ki a lelkében és a testében, félt, hogy a fiú ezt nem viszonozza.

Gondolatmenetét egy kopogás szakította félbe, s miután kiszólt, hogy bejöhetnek, Mrs. Weasley dugta be a fejét az ajtón. – Látom, tényleg pihentél, kedvesem – mosolygott elégedetten, de amikor meglátta a pálcát Lily kezében és egy vaskos könyvet a feje mellett, az asszony rögtön csípőre tette a kezét. – Lilyan White! – harsogta az asszony morcosan, mire a lány gyorsan behúzta a nyakát és fintorogva felállt. Utálta, ha a teljes nevén szólították, de ami a legfontosabb volt, az az, hogy eltakarja azt az ajtót, ami összeköti a szobáját Harryével. – Ugye nem tanulásra használtad a pálcádat?!

Az asszony legalább olyan szigorúan nézett rá, mintha ő is egy lenne a Weasley-gyerekek közül, és ezt Lily egy cseppet sem bánta.

- Csak egy kicsit gyakorolgattam… de azt is az ágyból! – füllentett, de az asszonyt természetesen nem tudta átejteni.

- Kész a vacsora, kérlek, segíts megteríteni! – kérte a Weasley anyuka, majd sarkon fordult és elindult, Lily pedig utána iszkolt.

A vacsora sokkal kellemesebb hangulatban telt, mint a reggeli, lévén, hogy Lily ezúttal nem szemtelenkedett senkivel sem. Halk beszélgetéssel fogyasztották Mrs. Weasley kifogástalan főztjét.

Mint kiderült, Harryék az egész délutánt a párbajteremben töltötték, és bár a lány nem látott semmilyen sérülést rajta, a pólója alatt attól még rejtegethetett a múltkorihoz hasonló sebeket. Elhatározta, hogy amint befejezték, rá is kérdez a most vele szemben helyet foglaló fiúnál, és ha kell, segít neki, de a váratlan zúgás a fejében sutba vágta minden tervét.

Lehunyta zölden izzó szemeit, míg meghallgatta az egyik druidatársa üzenetét, miközben a többiek várakozóan nézték az egyre jobban elsápadó arcát. – Mennem kell – szólt feszülten, s míg felállt, át is öltötte druida ruháját és szemeit rögtön Pitonra szegezte. – Úgy tűnik, a halálfalónk az erejét fitogtatta. Hallott valamit erről?

- Nem, de utána járok – állt fel a férfi is. Nem kellett különösebb magyarázat arra, kire is gondolt a lány, mindketten nagyon jól tudták, hogy arról a halálfalóról volt szó, aki nem csak a kis druida lány életét, hanem az erejét is elvette tőle.

*****

Fogalma se volt arról a lánynak, hogy Anglia melyik részére érkezett, csak követte a druidautasítást, és máris egy mocsaras vidéken találta magát a társaival körülvéve.

A látvány elég elkeserítő volt. Sok kis tó feküdt egymás mellett, de az egyiknek a vize eltűnt a medréből számtalan döglött halat hagyva maga után, és a parton hajladozó fűzfák hiányzó lombkoronájukat siratták. A föld néhány helyen kettéhasadt, máshol pedig hatalmas kráterek éktelenkedtek. Egyértelmű volt, hogy ezt a pusztítást egy dekroma hajtotta végre, vagy épp egy olyan varázsló, akinek idegen druida erő került a markába.

Akárcsak a többi druida, Aidrea is harcra készen pásztázta a környéket, sőt, még a varázspálcáját is a kezében szorongatta, lévén, hogy már semmi értelme nem volt a titkolózásnak, és halálfalóktól félve jobbnak ítélte, hogy mindenre fel legyen készülve.

Minerváék megmentésekor felfedte kilétét, és bár druidáktól elkapott egy-egy félő pillantást a pálcája jelenléte miatt, Aidrea mit sem törődött velük.

Mikor egy kisebb csoporthoz ért, tisztelettudóan meghajolt a druidák uralkodója előtt, és meghallgatta, amit a többiek kiderítettek már.

- A lábnyomok alapján többen is voltak, de azt sajnos nem tudjuk biztosan, hogy kik, mert mire a figyelőink megjelentek, senkit sem találtak – mondta az egyik férfi harcos kékes színű maszkja alól.

- Körbejártuk a területet, de semmit nem találtunk – szólalt meg egy nő, akit a lány nem ismert.

- Engedelmével, én is körbe szeretném járni a területet, még mielőtt a helyreállítás elkezdődne – intézte szavait Kumerthez, a druidák vezetőjéhez.

- Rendben van, Aidrea, te talán találsz olyan nyomokat, amik a tieidre utalnak, és amit mi nem vettünk észre – bólintott a férfi, mire a lánynak nem is kellett több, máris munkához látott.

Mivel besötétedett, Aidrea a varázspálcája hegyével világította meg az utat maga előtt, és így követte végig a lábnyomok útját. Több is volt, így elég sokáig tartott, és a görnyedéstől megfájdult a sebe is. Amikor észrevette az egyik gyógyító, hogy az oldalára szorította a kezét, ellentmondást nem tűrve gyorsan begyógyította neki, és így már sokkal könnyebben ment a nyomkeresés.

Leereszkedett az egyik földmélyedésbe is, ám az utolsó lépést a lejtőn elszámította, megbotlott egy földcsomóban, mire térdre esett a méretes lyuk alján. Kezét azonban nem sértette fel az eséskor, mert egy otthagyott fekete anyag megvédte a durva talajtól. Felemelte az első látásra rongynak tűnő szövetet, majd a pálcáját magasba emelve rájött, hogy amit a kezében szorongatott, egy igen rossz állapotban lévő utazó talár volt. Alaposan átkutatta a szakadt ruhadarabot, de semmilyen jellegzetes minta vagy monogram sem volt belehímezve.

Miután mindent végigjárt, megmutatta a druidatársainak is, és elmagyarázta nekik, hogy ilyet csak a varázslók hordanak, de azt nem tudta megállapítani, hogy nő vagy férfi viselte.

- Aidrea! – szólt a távozni készülő lány után Kumert. – Tudom, hogy most csalódott vagy, de a jóslatod nem terjedt ki az idő vagy a hely részleteire. Légy türelemmel!

- Tudom, és igyekszem nem idegeskedni rajta, csak jó lett volna valamit kideríteni az illetőről – húzta el a száját.

- Türelem – ismételte a férfi mély, megnyugtató baritonjával, majd egy sokkal vidámabb témába kezdett. – Niktéék hazaérkeztek, és már érdeklődött felőled.

Druida barátnőjének említése mosolyt csalt a lány arcára. – Holnap feltétlenül meg fogom látogatni! – ígérte, majd egy újabb meghajlás után hátat fordított a férfinek.

Dühösnek és frusztráltnak érezte magát még Kumert vigasztaló szavai ellenére is. Bár tartott attól, hogy most szembe fog kerülni a róla szóló jóslat szerinti ellenségével, nem talált semmit, ami bármit is bizonyítana vagy cáfolna, hogy nem Bellatrix Lestrange az a bizonyos ellenség, akivel meg kell küzdenie.

Boldog Karácsonyt!

2011-12-23T16:50:00.000+01:00

Sziasztok!

Ez úton is Boldog, Békés Karácsonyt kívánok Nektek! Egyetek, igyatok sokat és finomat, töltsétek az ünnepeket a szeretteitekkel!
De ne felejtsétek, hogy 27-én még jelentkezek egy fejezettel! ;)

Üdv.:
Briki Green

Az én alternatív Harry Potter történetem - 43. Az az "sz" betűs szó

2011-12-02T14:43:00.000+01:00

Reggel Lily jó kedvűen ébredt, amire már elég rég volt példa. Kipihentnek és energikusnak érezte magát, melyhez utólag visszagondolva köze lehetett a tegnap esti randinak Harryvel. Mosolyogva emlékezett vissza a fiú mosolyára, csókjaira és a beszélgetésükre, melyet már annyira hiányolt. Hirtelen annyira szépnek látta a világot, hogy képes volt szemet hunyni afelett, hogy a fiú részéről a titkolózás még továbbra is folytatódott.

Szokásától eltérően ma elég korán kivetette az ágy, így miután felöltözött és elvégezte a szokásos teendőket a mosdójában, a konyha felé indult, hogy segítsen Mrs. Weasleynek a reggeli elkészítésében.

Amint belépett a konyhába, ínycsiklandó illatok és sercegő olaj hangja fogadta, miközben Mrs. Weasley és Gigi sürgött- forgott a finom ételek felett.

- De jó, hogy jöttél, kis Drágám! – ölelte meg futtában az asszony. – Ma mindenki együtt reggelizik, ezért ha megkérhetlek, megterítenél tizenhat főre? – bökött a már kikészített hatalmas tányér és evőeszköz halomra. – Nem is, csak tizenöt kell, mert Arthur korán elment dolgozni.

- Persze, Molly! – mosolygott az asszonyra, egyrészt, mert végre sikerült egyből a nevén szólítania; másrészt, jól esett látnia egy anyát a konyhában, amint a sok éhes szájnak ételt készít. A saját anyukáját jutatta az eszébe. Gyorsan megrázta a fejét, hogy a szentimentális gondolatok tovaszálljanak, majd megragadta a tányérokat, és az ebédlőbe vitte őket.

Nem tudott semmilyen fontos dologról, amiért mindenkinek egy asztalhoz kellene ülnie, főleg reggel, de mivel jelenleg csak az elég elfoglalt Mrs. Weasley volt a földszinten, ez a válasz még váratott magára. Szalvétákat, evőeszközöket és poharakat igazított a helyükre, amikor a lassan kerekedő pocakú Tonks és Remus jött le az emeletről kézen fogva.

- Jó reggelt! – köszönt a párnak, amit ők is hasonlóképp viszonoztak, miközben asztalhoz ültek. – Nem tudjátok, hogy mi a különleges alkalom? – mutatott a hosszú, megterített asztalra.

- Szerintem ezt majd Aberforth és Minerva szeretné veled megosztani – válaszolta Lupin, majd széthajtotta a Reggeli Prófétát és olvasni kezdett.

Ahhoz képest, hogy találkozásuk legelején megkedvelte a férfit, az utóbbi időben valahogy sose értették meg egymást. Lilynek még mindig ott volt a tüske a szemében, amiért a varázsló titkon terveket szövögetett felette és elzárta a külvilágból jövő információktól, azt azonban nem tudta, hogy Lupinnak mi a baja vele. Már épp szólásra nyitotta a száját, de a lépcsőről elegánsan lesuhanó Mrs. Malfoy jelenléte meggátolta ebben. Az asszony most is, mint mindig, kifogástalanul festett a világoskék talárjában, mely remekül passzolt szőke hajához és kék szeméhez. Illedelmesen köszönt, majd a fiatal pártól lehető legmesszebb ült, viszont a könnyed társalgást így is remekül kezdeményezte.

- Hogy érzed ma magad Nymphadora? Minden rendben van a babával? – kérdezte a rózsaszín hajú nőt, aki látszólag, csak kelletlenül válaszolt.

- Igen, köszönöm kérdésedet, Narcissa.

A hűvös és semmit mondó válasz után kínos csend következett. Lily tudta, hogy Tonks utálja, ha a keresztnevén szólítják, de az asszony mégiscsak a nagynénje volt, aki láthatóan próbálkozott valamilyen kapcsolatot kialakítani a nővére egyetlen lányával. A kismama azonban úgy tűnt, nem vevő a jópofizásra, míg a megérkező Siriusra vidáman rámosolygott. A férfi egy kacsintással üdvözölte másodunokahúgát, intett Lily felé, kezet fogott Remussal, és leült melléjük, figyelmen kívül hagyva Mrs. Malfoyt.

A lány úgy gondolta, jobb, ha kimarad a családi drámából, még mielőtt Draco is megérkezne, így inkább a konyhába indult, hogy ott segítkezzen tovább, miközben hálát rebegett azért, mert Andromeda Tonks inkább a Kagylólakban szállt meg, Billéknél.

- Hol a csudában van már az a lány?! – mérgelődött Mrs. Weasley, miközben megforgatta a szalonnát a sütőben.

- Ne aggódjon Molly, biztos nemsokára Ginny is jönni fog – pöccintett a kenyérre, hogy vékony szeletekre vágódjon.

- Ha megkérnélek rá, megkeresnéd nekem?

- Persze – bólintott készségesen, majd indult is az emelet felé. Útközben át kellett vágnia az ebédlőn, ahol már majdnem mindenki helyet foglalt, kivéve a trió, Ginny, Draco, Piton és Lydia. Menet közben egy puszit nyomott Minerva arcára, míg Aberforth-nak a vállára tette a kezét. Lily még nem igazán tudta, hogy a kis vita után hányadán állnak az idős varázslóval, így csak szolid üdvözlésben részesítette, majd haladt is tovább.

A lépcsőket kettesével szedte, amikor összefutott Ronnal és Hermionéval, valamint a mögöttük baktató Harryvel. Amint találkozott a tekintete a fiúval, ajkai mosolyra húzódtak, s mikor Harry intett barátainak, hogy majd lent találkoznak, boldogan lépett az ölelésébe.

A fiú egy rövid, ámde annál édesebb csókkal köszöntötte, majd arcát és egyik kezét az illatos fürtökbe fúrta.

- Ma mindenki együtt reggelizik – szólt csendesen a lány egy kicsit sem távolodva Harrytől.

- Tényleg? Miért? – kérdezte, s a lélegzete csiklandozta Lily nyakát, amitől önkénytelenül is megborzongott.

- Nem tudom – sóhajtotta. – Megkérdeztem Remust, de ő készségesen csak annyit válaszolt, hogy majd inkább Aberforth-t és Minervát kérdezzem.

- Lehet, hogy a roxfortos dologról van szó – húzódott el egy kicsit Harry, hogy a szemébe tudjon nézni, közben pedig karjait összekulcsolta a lány dereka mögött.

- Gondolod? – vonta fel a szemöldökét. – De nem úgy volt, hogy majd egy gyűlésen fognak erről szavazni, ami majd csak holnap lesz esedékes?

- Nos, nem is arra céloztam, hogy ma lesz a döntéshozatal – nyomott egy puszit a szájára. Szerette Lilyt csókolni, még ha azok csak játékos puszikból álltak is, de egyszerűen szükségét érezte, hogy hozzá érhessen a piros, csábító ajkakhoz. – Piton ma edzést tervezett nekünk, így lehet, hogy most te is részt fogsz ezen venni, a többiek pedig látni akarják ezt.

- Így akarnak tesztelni? – vonta fel a szemöldökét kissé felháborodva. – Azért, mondjuk szólhattak volna!

- Nem biztos, ez csak egy elmélet. És szerintem beszélned kéne majd Aberforth-szal – tűrt egy tincset a lány füle mögé. – Tegnap kicsit összekapott Dumbledore professzorra.

- Vele is? – csodálkozott. – És min vitatkoztak már megint?

Harry jelentőségteljesen nézett rá, mire Lily csak a szemét forgatta – Ja, bocs, hülye kérdés volt – fintorgott. – Szóval miattam. Remek. De te pedig ezt mondhattad volna hamarabb is! – dorgálta meg finoman, miközben karjait ingerülten a magasba emelte.

- Ne haragudj, szólni akartam, de melletted valahogy más gondolatok kavarogtak a fejemben – kacsintott a lányra, mire Lily kicsit el is pirult, de tovább ütötte a vasat.

- Ó, igen? – mosolygott ravaszul, miután hirtelen jött dühe tovatűnt. – Min is járt az eszed?

- Hm – hajolt közelebb a lányhoz. – Nem emlékszem már pontosan, de ha kipróbálok valamit… – húzta Lily idegeit játékosan, majd ajkai végre rátaláltak a lányéra, és hosszú ideig el sem engedte. – Igen, határozottan valami ilyesmi volt.

Ekkor azonban nyitódott, majd csukódott egy ajtó, és felnézve, Lilyék a rohanó Ginnyt látták, amint Draco szobájából a sajátjába tart.

- Nem! Ne is mondjatok semmit! – emelte fel a kezeit tiltakozóan, mikor észrevette kettősüket, majd gyorsan becsapta maga mögött a saját ajtaját.

- Lemaradtunk valamiről? – kérdezte Harry a lányra nézve, mire az finoman megrázta a fejét.

- Nagyon remélem, hogy annyira nagyon nem!

Ginny újra kijött, miközben a gyorsan átcserélt ruháját igazgatta. – Anya már keresett?

- Igen, azért küldött, hogy szóljak…

- Basszus! – káromkodott a lány meg se várva Lily teljes válaszát, és már rohant is lefelé a lépcsőn.

Harryék váltottak egymással egy jelentőségteljes pillantást, majd Draco is kijött a szobájából. Kezeit lazán a nadrágja zsebébe dugta, elmotyogott egy „sziasztok”-ot, majd ő is a lépcső felé vette az irányt.

- Jobb lesz, ha mi is megyünk – fűzte össze ujjaikat Harry, majd együtt ők is a többiek után indultak.

- Szerinted tényleg tesztelni fognak? – kérdezte félve kedvesét a lány. – Erre menne ki az egész „együtt reggelizünk” dolog?

- Nincs más tippem – vonta meg a vállát a fiú. – De ne aggódj, ügyes leszel!

Lily felsóhajtott, de Harry kérdő tekintetét látva csak megrázta a fejét, a fiú pedig tiszteletben tartotta a néma kérést, és nem kérdezett rá a dologra.

Nagyon jól tudta a lány, hogy nem lesz olyan ügyes, mint a fiú, hiszen látta már párbajozni, és az ő tudása fel sem ért hozzá, pláne, hogy azóta több edzésen vett részt és többet tanult, mint ő. A Griffendéltől örökölt erejéről pedig már csak ne is beszéljünk!

Végül annyira eluralkodott rajta a pánik, hogy még az ebédlő előtt megtorpant, maradásra késztetve ezzel Harryt is, majd végül kimondta azt, ami a szívét nyomta: – Nem tudlak majd téged helyettesíteni a Roxfortban! Én nem vagyok képes rá! – vékonyodott el egészen a hangja. – Nem vagyok olyan jó, mint…

- Shh – nyomta mutatóujját a lány szájára. – Nem engem kell helyettesítened! Sőt, jobb is lenne, ha nem azt tennéd, mint sokszor én – emelte fel finoman az állánál fogva a lehajtott fejét. – Azért lennél jó iránymutató, mert amikor szükség van rád, te egy szó nélkül kiállsz az emberekért és a legjobb tudásod szerint cselekszel, ami nem is csekély, higgy nekem!

Lily itta a szavait, de erős bizonytalanságát még a fiú bíztatása sem enyhítette. – De a te tudásod…

- Lil, az nem számít, mennyi varázserőd van, ha másokon nem tudsz vele segíteni – fogta tenyerei közé az arcát. – Te nagyon sok mindenre taníthatod őket, és többet tudsz, mint bárki más közülük. Ne azzal foglalkozz majd, hogy én mit tennék, hanem, hogy Lily White mit tenne, és az bőven túlszárnyal mindenki mást, érted?

Beszéd közben a szemei annyira őszinték voltak, és a szavak, amelyek elhagyták ajkait továbbra is a lány fülében duruzsoltak, így szinte már teljesen alább hagyott a kétkedése. Ámulattal vette észre, hogy mekkora hatással van rá a fiú véleménye és az egész lénye.

- Sikerült valamelyest meggyőznöm téged? – kérdezte kétkedve még mindig az arcát simogatva.

- Valamelyest – használta kedvese korábbi szavát, miközben mosolyt csalt a szájára Harry dilemmázása. – Köszönöm – mormolta, majd felpipiskedett, és ő kezdeményezte a csókot. Nyelvével finoman végigsimított a kívánatos ajkakon, majd mikor Harry szétnyitotta azokat, finoman besiklott és megkereste a fiúét. Karjait a nyaka köré tekerte és az egyik kezével a hajába túrt. Mikor elfogyott a levegőjük, pihegve engedték el egymást, majd Lily csillogó szemekkel tekintett a fiúra.

- Szeret… – kezdte, majd rémülten észbe kapott. – Ööö, szerintem be kéne mennünk.

Harry összevont szemöldökkel meredt rá, majd végül inkább újra kézen fogta a lányt és az ebédlőbe léptek. Összefont ujjaikat látva egyesek elmosolyodtam, mások értetlenül tekintettek körbe információt kérve, és megint mások közömbösen fogadták a dolgot.

A fiú Sirius mellé ült le és Lilyt is maga mellé akarta húzni, de a lány inkább megrázta a fejét, mint a mai nap során olyan sokszor, és fejével a konyha felé bökött, ahová végül el is indult.

Te jó ég! Majdnem kimondtam azt az „sz” betűs szót! – sikította gondolatban. – Mi a fene ütött belém? Nem lehet, hogy tényleg… Harry biztos, hogy nem, hiszen csak most kezdett komolyabbá fordulni a dolog.

A néma vívódást senki sem vette észre, megszokott mozdulatokkal rántottát, kenyeret, felvágottakat és vajakat pakolt különböző tányérra, egyedül csak az ajkát harapdálta gondterhelten.

Pedig olyan természetesnek tűnt volna kimondani! – sóhajtott fel vágyódva, és még az sem zavarta, hogy valahol mögötte Mrs. Weasley és Ginny ingerült szóváltásba bonyolódott, csak a kusza gondolataira koncentrált.

- Azokat ki is viheted, Lily – szólt oda az asszony, de a lány továbbra is görcsösen szorította a kenyeres kosarat. – Lily? Minden rendben?

- Hogy? – eszmélt fel végül neve hallatán. – Ja, igen, persze, máris viszem. – Varázspálcáját használva négy tálat lebegtetett maga előtt, nyomában pedig Gigi három másikat egyensúlyozott vékony karjain. Ron és Hermione közé hajolva az asztalra lebegtette az ételt úgy, hogy még véletlenül se pillantson Harry felé, majd lehajolva a manótól is elvette a tányérokat és azokat is a helyükre helyezte.

- Nyugodtan foglaljon helyet Lily kisasszony. Most már Gigi és Mrs. Weasley gondoskodik a többi ételről – hangzott a vékonyka hang a manólány szájából, mire Lily mosolyogva megsimogatta néhány hosszú, fekete hajszállal takart kobakját.

- Rendben, és köszönöm, Gigi – mondta, majd mikor a házimanó lila fodros szoknyája eltűnt a konyhaajtó mögött tétován nézett körbe a hosszú asztalon. Időközben szinte mindenki megérkezett, aki a kúriában lakott, és már csak Piton és Harry mellett volt egy-egy hely, valamint Aberforth mellett kettő. Mikor végigtekintett az asztalon, megakad a tekintete Harry zöld, várakozó szemein, így végül nyelt egyet, és leült mellé.

- Minden rendben? – súgta a fiú úgy, hogy csak a lány hallja. Természetesen nem kerülhette el figyelmét a lány zavartsága.

- Igen, csak egy kicsit ideges vagyok emiatt az egész miatt – bökött a megterített asztalra. – És rájöttem, hogy szerelmes vagyok beléd! – tette hozzá gondolatban. Hangosan még nem merte kimondani, mert sem a hely, sem az időpont nem volt megfelelő, és az egész érzés úgy önmagában ismeretlen volt még számára.

Harryt mindenesetre sikerült meggyőznie; az asztal alatt megszorította a kezét és bátorítóan rámosolygott, mire Lily szíve nagyot dobbant. – Merlinre, tényleg szeretem!

Időközben megérkezett Mrs. Weasley és egy szem lánya, valamint a laposakat pislogó Lydia és egy-egy jókívánság után mindenki nekilátott a reggelinek. Kis fáziskéséssel Lily is nyúlt egy zsemléért, amire vajat és eper lekvárt kent, pedig egyáltalán nem volt éhes. Már a felét sikerült leküzdenie, amikor végül feladta az evést – különben hányás fenyegette volna – és felnézve Aberforth-nak szegezte a kérdést: - Szóval, mire fel rendezted meg ezt a közös reggelit?

Miután a szavak elhagyták ajkait, rájött, hogy nem volt túl illedelmes, viszont mivel már nem tudott szépíteni a dolgon, csak várta, hogy a férfi választ adjon végre az őt nyomasztó kérdésre.

- Nos, a reggeli elfogyasztása után akartam megbeszélni a dolgot, de ha már így felhoztad – nézett szúrósan a lányra –, akkor elmondom, hogy a délelőtt folyamán Perselus-szal fel szeretnénk mérni a tudásodat.

Lily már nyitotta a száját, hogy kifejezze nem tetszését, de Aberforth békítően felemelte egyik kezét, és hallgatásra kérte. – Nem, nem nekem kell bizonyítanod, jól tudom, milyen képességekkel rendelkezel, de fontos, hogy a többiek is lássák – mutatott körbe a társaságon.

- Miért fontos ez? – szegezte neki a következő kérdést, mire már Minervától is bezsebelt egy helytelenítő pillantást. Hiába, a düh és a félelem nagy úr, amitől elfeledkezik az ember lánya minden illemről és tiszteletről.

- Azért, hogy megbizonyosodjanak afelől, alkalmas vagy-e a roxforti küldetésre, vagy sem – mondta szűkszavúan.

Ó, Harry, bárcsak ne lett volna igazad! – Keresztbe fonta maga előtt a karjait, miután eltolta a tányért, rajta a félig megevett zsemlével, és dacos pillantását a férfiéra emelte. – Szóval meggondoltad magad?

- Megfontoltam a dolgot, és erre a megoldásra jutottam. Ha a Rend alkalmasnak ítél, nekem nincs jogom beleszólni – felelte, miközben szeméből aggodalom és szomorúság áradt, amitől Lily szíve megenyhült.

- Köszönöm – lehelte, majd megbánva kirohanását, sóhajtva visszahúzta a tányért. Óvatosan körbenézett a jelenlévőkön, mert addig nem nagyon foglalkozott azzal, hogy a kifakadása talán másokat is megzavart, most viszont kicsit félve tekintett körbe. Mindenki a tányérjára koncentrált, és úgy tettek, mintha semminek sem lettek volna fül és szemtanúi, egyedül Piton nézett rá morózusan, de az pedig már nem nagyon érdekelte a lányt. – És sajnálom – tette hozzá végül.

- Semmi gond – nézett fel rá Aberforth, és Lily mintha még egy kis mosolyt is látott volna a szája szélén.

A férfit nem lepte meg nevelt lánya kirohanása, sőt, már várta, mikor kérdez rá a dologra, de mivel sikerült tisztázniuk a helyzetet, a reggeli nyugodtan folyt tovább, miközben lelkileg felkészítette magát arra, hogy van még némi megbeszélnivalójuk Lilyvel.

*****

- Nézd, Lily, sajnálom, hogy ha a gyűlésen úgy érezted, hogy ellened vagyok – mondta Aberforth, miközben a lánya derekát átölelve sétáltak ki a házból. Már csak ők ketten maradtak hátra, mindenki más a birtok egyik füves részén volt, hogy „előkészítsék a terepet”, amit Lily már csak azért sem értett. Ugyan miért kéne bármit is előkészíteni, és azt miért nem a párbajteremben teszik? Bármennyire is zavarta a dolog, nem tette szóvá, inkább csak a férfi szavaira figyelt. – Tudod, hogy ez nem így van, én csak aggódom érted. Minervától már megkaptam, hogy úgy bánok veled, mint egy hímes tojással, és valahol igaza is van, de attól még nem változnak meg az aggályaim.

- Tudom, Aberforth, hogy csak védeni akarsz, de már nem dönthetsz helyettem – szorította meg szeretetteljesen a férfi kezét, hátranyúlva a derekánál. – De ezért nem hibáztatlak. Hogyan is tehetném, hiszen tudom, és érzem, hogy te csak jót akarsz nekem!

- Igen, így van – bólintott halványan elmosolyodva. – Csak néha hajlamos vagyok megfeledkezni arról, hogy az én kicsi Lilym már nem is olyan kicsit. Felnőtt, erős és gyönyörű nő lett belőled, akinek megvan a saját véleménye és elképzelése, amit nekem tiszteletben kell tartanom.

- Lehet, hogy felnőttem, de rád mindig is szükségem lesz! – nézett a kék szemekbe, mire a férfi megtorpant, és szorosan magához ölelte a lányt.

- Nem én nemzettelek, de attól még a saját lányomként szeretlek – mormolta Lily fülébe.

Pár perc múlva Lily, pálcáját markolva már Pitonnal találta szemben magát. Mint kiderült, a tesztelés a férfival való párbajt jelentette, de a lányban még mindig nem állt össze a kép, hogy miért kellett ahhoz elhagyni a házat.

Kettősük harcára mindenki kíváncsi volt, senki sem maradt a házban, kivéve Mrs. Weasleyt és a tiltakozó Ginnyt, akik már az ebéd elkészítésén fáradoztak, valamint a magányosan visszavonuló Mrs. Malfoy. Időközben azonban megérkezett Mordon, Kingsley, Alen és Kate, így most ők is a nézők között álltak, feltűnően távol Lilyéktől.

- Készen áll, Miss White? – kérdezte Piton, miközben meghajolt előtte, és felemelte a varázspálcáját. Lily is követte a példáját, majd elfeledve minden aggályát, a párbajra koncentrált és bólintott, hogy felőle kezdhetik. A férfi pedig nem is volt rest támadni. Egymás után szórta non-verbális átkait és ártásait, amiket Lily ki tudott védeni, illetve visszaküldeni a férfi felé, és ezzel ő is támadást tudott kezdeményezni.

- Aqua Eructo! – kiáltotta ezt az erős elemi bűbájt felhagyva a néma párbajjal, mire egy hatalmas vízgömb indult a professzor felé. - Pherecitius mangicus! – szólt a fagyasztó átok, mert Lily abban bízott, hogy a víz eltalálta a férfit és az átokkal megfagyaszthatja azt, mozgásképtelenné téve így a párbajellenfelét.

Azonban Pitont nem tudta ilyen könnyen hatástalanítani. Csak a bal lábán és kezén fagyott meg a víz, ami bár jelentősen korlátozta a mozgását, még nem tette harcképtelenné. Rögtön vissza is támadt, amit Lily azzal a pajzzsal védett ki, amit Harrytől tanult, és ami végül a férfi felé indult. Piton, mintha meglepődött volna, csak későn lépett félre, így félig eltalálta a kék áttetsző fal és a férfi, elvesztve egyensúlyát majdnem a földre esett.

Azonban, mivel a taroló pajzs eltalálta, a lábát és kezét béklyóban tartó jég széttört, így már gyorsan visszanyerte az egyensúlyát és félre ugrott a lány további átkai elől.

A párbajuk sokkal kiegyenlítettebb volt, mint legutóbb. A professzor támadásai még mindig erősek voltak, de Lily fel tudta venni a kesztyűt vele szemben, és többször is sikerült meglepnie a férfit egy-egy támadás alakalmával.

Piton is elismerte magában, hogy a lány remekül bánik a pálcájával, ügyesen használta az elemi mágiát, és sikerült megfognia néhány transzformált átokkal is. Épp ezért döntött úgy, hogy jöhet a következő lépés. – Potter, álljon mögé, Miss White pedig védje őt, és támadjon a druida erejével! – adta ki az utasítást, mire Harry habozás nélkül a lány mögé lépett.

- Mi?! – csattant fel a lány, miközben a folyamatos védekezést és támadást továbbra sem hagyta abba. – Nem kérheti ezt! Harry menj arrébb, mert…

Nem tudta befejezni a tiltakozását, ugyanis Piton egyszerre több átkot is kilőtt, de ezúttal nem csak felé célzott, hanem Harryre is. Lilynek sikerült két átkot kivédenie, de amikor a harmadik, a kések átka a fiú felé száguldott, gyorsan arrébb taszította, így azonban az átok eltalálta a jobb oldalát és egy fájdalmas vágás keletkezett rajta. Nagyot nyögve elejtette a pálcáját és térdre esett, míg balját a vérző sebre tette.

- Lily! – hajolt le hozzá a rémült Harry, de ekkor a lány szeme és kezei zölden kezdtek világítani. Az egyik tenyerét a fiú elé tartotta és egy fehér pajzsot húzott előtte, míg a másik kezével egy gyenge széllökést indított Piton felé, amitől a férfi megtántorodott és hátra esett. Lily gyorsan talpra állt, megragadta a pálcáját, és a lefegyverző bűbája után Piton pálcája a vértől ragadós bal kezében landolt.

- Lupin – szólt a férfinak a feltápászkodó bájitalszakértő, mire Remus kivont pálcával Lily előtt termett, és ezúttal ő kezdte a támadást.

A lány egyre jobban kezdett fáradni, és az oldala is nagyon fájt, de nem adta fel a küzdelmet és rendíthetetlenül szórta átkait valamint ártásait a férfi felé.

- Maradj a hátam mögött! – utasította Lily kedvesét, aki aggódva és tehetetlenül nézte, amint a lány fehér felsője egyre pirosabbá válik a vértől.

Lily próbálta figyelmen kívül hagyni a sérülését, és erősen koncentrálva figyelte Lupin minden rezdülését. A férfi sokkal több bűbájt alkalmazott, mint Piton, de ez csak a lány hasznára vált, mert könnyűszerrel a védelmére, vagy épp támadásra tudta őket használni, és így több ideje volt az újabb rohamra, lévén, hogy a bűbájokat nem neki kellett létrehoznia.

Piton is érdeklődve figyelte a párbajt, és bosszúsan vette észre, hogy a lány még mindig nem használta druida erejét. A pajzs továbbra is védte Harryt, az átkokat könnyen elnyelte, anélkül, hogy a fiúnak ártottak volna; és bár Lily szeme és kezei továbbra is zöld színben pompáztak, egyszer sem fordította druida erejét Lupin ellen. Így eljött az ideje, hogy tovább növelje a támadást. – Black! – kiáltott a férfinak.

- Te csak ne utasítgass, Piton! – vicsorogta vissza Sirius, de ő is az előre megbeszéltek szerint cselekedett, és régi barátja mellé állt, hogy ezúttal ketten támadhassák Lilyt.

Remus és Sirius együttes támadásával azonban már nem tudott mit kezdeni a lány. Érezhetően vesztésre állt, és bár még nem fegyverezték le, jószerivel csak pajzsokat tudott megidézni, mert kettejük erejére Lily nem tudott kellőképp reagálni.

- Használja már a druida erejét! – kiabált rá Piton mély hangján. – Ne a barátaira gondoljon, hanem arra, hogy meg kell mentenie Pottert és ahhoz az kell, hogy győzzön!

Nagyon jól tudta a lány, hogy csak egy intésébe kerülne, és a két férfit máris hatástalanítaná, de azt nem tartotta fair dolognak. Nem használhatta rajtuk az erejét, hisz ez csak egy gyakorlás, és Remus meg Sirius nem igazi ellenségek. Sérülést pedig pláne nem akart okozni nekik.

A két férfi azonban megállíthatatlanul szórták felé átkaikat, és a lány pajzsai mindig megszűntek egy idő után. Néhány átok súrolta a bőrét, kellemetlen pillanatokat okozva ezzel a lánynak, aki kénytelen volt elismerni, hogy ki fog kapni.

- Lil, használd az erődet! – kérte Harry is a háta mögött, de a lány továbbra is hajthatatlan volt.

Pedig annyira könnyű lenne! – sóhajtotta gondolatban. – Túl könnyű.

Egy rövid ideig képzeletében látta, amint egy újabb széllökéssel hátrarepítené a két férfit, és lefegyverezné őket, pont úgy, ahogy Pitont. Vagy csak észrevétlenül indákat irányítana ki a földből, hogy szorosan a két barátra tekeredjenek és harcképtelenné tenné őket. De nem akarta ezeket a képzelete szüleményeit a valóságban is végrehajtani, viszont egyre kevésbé tudta megvédeni magát Remuséktól.

És ekkor, végre egy terv bontakozott ki benne. A véres baljában még mindig szorosan markolta Piton pálcáját, így azt gyorsan átdobta a pajzsán Harrynek és egy kicsit gyengített a fehér védőfalon.

- Használd a pálcát Harry! – kiáltott oda a fiúnak. – Gyengítettem a pajzsot, így a te átkaid át fognak jutni rajta, de vigyázz, mert már nem olyan erős, hogy megvédjen minden varázslattól!

A fiút váratlanul érte ez a fordulat, de amint megragadta a pálcát, rögtön ellentámadásba kezdett Lily mögött. Remust és Siriust is meglepte ez a megoldás, és mivel Harry is csatlakozott a párbajhoz, az egyből kiegyenlített lett. A lány tudta, hogy a fiú nem veti bele magát teljesen a harcba, hiszen ez a párbaj nem róla szólt, de már ez is elégnek bizonyult, hogy visszaszerezze a lendületet és ne csak pajzsok megidézésre használja pálcáját.

Folyamatosan araszoltak előre, majd hátra, attól függően, hogy éppen melyik oldal támadt. Lily ereje már lassan fogyóban volt, ezért a druida pajzsán átnyúlva megragadta Harry szabad kezét és megszorította azt. A fiú, mintha olvasott volna a gondolataiban, követte kedvese mozgását, így együtt, két erős elemi, illetve transzformált átkot lőttek ki, ami épp annyi időre lefoglalta Siriust és Remust, hogy a két fiatal helyet tudott cserélni, és a gyors csel miatt megzavart ellenfeleit egy-egy kábító átokkal lefegyverezték.

A párbajnak vége lett, Lily megkönnyebbülten fújta ki magát, és a druida pajzsot megszüntetve Harryvel az oldalán a két ájult férfi felé vették az irányt.

Azonban elhamarkodottan ítélték a párbajt befejezettnek. Piton, keresztfia pálcájával megidézte a táltos tüzet, és amint Lily meghallotta a felé közeledő fülsértő dübögést, és a távolról érkező figyelmeztető kiáltásokat, megfordult és karjaival felfelé ívelve a tűz a magasba csapott, elkerülve ezzel a mögötte lévő férfiakat. Kezével gömböt formált, mire az izzó tűz engedelmeskedett neki, és lassan kialudt.

Lily dühösen villogó tekintettel vette fel újra a támadó pozíciót, egy újabb széllökést intézett Piton felé, amitől a férfi teste újra hátrabicsaklott és egy capitulatus után Draco pálcája is a lány kezében landolt.

- Van még valamilyen egyéb aljas húzás a tarsolyában?! – sziszegte dühösen a férfinak, aki lassan felállt, leporolta fekete talárját, és elismerően nézett a lány szemébe.

- Remekül teljesített, Miss White.

További tervek

2011-11-26T18:34:00.004+01:00

Sziasztok!

Nem, ez még nem a friss, bár ez is újdonság, az biztos.

Lehet, kíváncsiak vagytok azokra a történetekre, amelyek a fejemben vannak, s melyek csak arra várnak, hogy leírjam, így most ezeket megmutatom nektek valamilyen szinten. Remélem tetszeni fog nektek!

We can not escape from the destiny

vagy Kikötő

A történet folytatódik, de vajon ott, ahol abba maradt?

Voldemort már évek óta halott, a varázsvilág fellélegezhetett, de a megszokott párosok élete másképp alakult, mint ahogy azt sokan gondolták.

A sors kanyargós, kiszámíthatatlan áradata új kihívásokat sodor Lily White lába elé: szerelmeket, barátságokat szakít szét, életeket sodor veszélybe, s úgy tűnik, hogy a harcnak és a nyugodt életért folytatott küzdelemnek sose szakad vége. Mikor úgy tűnik, a fiatal nő élete újra romokban hever, felbukkan egy régi ismerős, aki a régmúlt sebeit újra felszakítja; és ha Lily addig úgy gondolta, rosszabb már nem lehet, be kell látnia, hogy a katasztrófa csak most kezdődik el igazán!

Az élet nem áll meg, új veszélyek, régi titkok és talán egy szerelem ér végre révbe. Ha kíváncsi vagy, tarts velem!

Várhatóan Az én alternatív Harry Potter történetem befejezése után kezdem el írni!

(A cím és a leírás változtatásának jogát fenntartom!)

~*°*~

Save me! / Az őrző

A kissé cinikus Jeliel megkapta élete legelső komolyabb küldetését, melyet már annyira várt, de stílszerűen nem váltak be a számításai.

Az ügy egyre kacifántosabb, és persze a védence, a jóképű kosaras sztár, Daniel sem akarja megkönnyíteni a dolgát. Nem hisz neki, és mikor egy fájdalmas titokra fény derül, a segítségéből sem kér. Azonban megjelenik egy bukott, Sariel, aki különös és cseppet sem kedves érdeklődést folytat a fiú iránt, nem kis gondot okozva ezzel a lánynak. De mivel Jeliel angyal, nem szent, sajátos módszerével próbálja megvédeni az elutasító Danielt, és végezni az árulóval.

Ám rá kell jönnie, hogy csak a küldetés végeztével kezdődik az igazi kalamajka, melyet talán annyira nem is fog bánni!

Idézet a történetből:

" A magas sarkú cipőm sietős kopogását visszaverte a sikátor mocska, mely bűzlő szemeteszsákokkal és mindenféle limlommal volt tele.

Nagyon reméltem, hogy nem találkozom egy hajléktalannal sem, akinek az a hobbija, hogy fiatal lányokat ijesztgessen. Az én esetemben ez most amúgy sem lehetett volna túl nehéz feladat, hála a gyomromat görcsbe rántó izgalomnak. Ez volt az első „küldetésem”, így semmiképp sem szúrhattam el.

Az idegeskedés abból is fakadt, hogy magas sarkúhoz képest igyekeztem szedni a lábamat – mert már jócskán késésben voltam – ami azt eredményezte, hogy a fekete kisestélyi ruhám alja felcsúszott, túl sokat mutatva így a lábamból; amikor pedig lejjebb rángattam az anyagot, akkor a dekoltázsom nézett ki számomra botrányos módon. Nem is értem, miért ezt kellett nekem felvenni!

Ja, de tudom. Michael szerint, ha nem akarunk feltűnést kelteni, akkor el kell vegyülnünk az emberek között. De ha majd kibújik a mellem a ruha kivágása alól, az nem lenne feltűnő?!

Elvégre egy angyal nem nézhetett ki úgy, mint egy-némelyik erkölcstelen lány.

Mivel azonban eredménytelennek tűnt a huzavona, sóhajtva hagytam, hogy az anyag majd eldöntse, feljebb vagy lejjebb van-e a helye.

Már majdnem kiértem a főutcára, amikor…"

(A cím és a történet megváltoztatásának jogát fenntartom!)

Mindez megtalálható a További tervek menüpont alatt!

Üdv.:
Briki Green

Az én alternatív Harry Potter történetem - 42. Együtt

2011-11-11T17:55:00.003+01:00

- Foglalj helyet, Harry – intett Aberforth a vele szemben lévő székre. Az idős férfi a tanácskozóterembe hívta a fiút, ahol Albus Dumbledore festménye érdeklődve figyelte kettősüket.
Aberforth hallgatott pár percig, elgondolkodva figyelte Harryt, aki azon töprengett, hogy mit mondhatna még, amivel elvághatná ezt a feszült csöndet. Nem tudta, mit vár tőle a férfi, hiszen még sose került ilyen helyzetbe. Kedvelte az idős mágust, de ez az érzés most egyértelműen nem kölcsönös volt, tudván, mennyire szereti a lányát, aki mostanság a fiúval tölti a szabadidejét, és nem csak egy barátként tekint rá.
- Perselus azt mondta, hogy a főzet hamarosan elkészül – szólt végül Aberforth, Harry pedig értetlenül rákapta a tekintetét.
- Azt hittem, Lilyről lesz szó – szólt meglepetten a fiú.
- Ne rontsd el még jobban a kedvem! – morogta összeráncolt szemöldökkel, mire Harry csak bólintott. – Szóval három „tudod mi” már elpusztult, a negyedik pedig feltételezhetően Nagini, így még marad három tárgy, amit meg kell találnunk.
- Feltéve, ha tárgyakról van szó – mondta elgondolkodva Harry. – És ha tárgyakat kell keresnünk, akkor az alapítók körül kell kutakodnunk, de eddig én nem sok használható dolgot találtam.
- Igen, Minervával mi is erre a következtetésre jutottunk, ezért tegnap felmentem a padlásra, hogy körülnézzek egy kicsit – mondta Dumbledore, majd felállt, és az egyik fal mentén sorakozó tároló szekrényhez lépett. Pár pillanatig rátette a kezét az egyik fiókra, hogy az felismerve a ház feletti erejét, engedelmeskedjen neki. Kihúzta a fiókot, és egy régi, poros könyvet vett ki belőle, majd a fiú elé helyezte. – A Dumbledore-ok birtokában sok régi és igen értékes könyv van, de ezek egy részét Albus már régen a padláson tartotta, így Lily nem tudhatott róla, és ezért nem adhatta neked ezt.
A könyv nagyjából öt hüvelyk vastag volt, a papírjai pedig vékonyak és sárgák lettek az idők során. Harry óvatosan nyitotta ki a közepénél, majd egy könyvjelzőnél megakadt a tekintete, így oda lapozott.
- Úgy vélem, hogy az egyik lehetséges tárgy Hugrabug Helga pohara lehet – mutatott egy képre Aberforth, melyen egy aranypohár volt látható. – És Hugrabug Helga utolsó leszármazottja Hepzibah Smith volt. Tőle rabolta el Tudodki Mardekár medálját, így nem kizárt, hogy a pohár is nála volt, és Ő azt is elvitte.
- De azt nem tudjuk, hova rejtette – folytatta Harry. – Mindenesetre ez már nem rossz kiindulópontnak.
- Magam is így vélem – fonta össze az ujjait az asztalon Aberforth. – A könyvet nyugodtan vidd magaddal és olvassátok át a barátaiddal, hátha elkerülte valami a figyelmemet.
- Rendben, köszönöm – biccentett a férfi felé, de Harrynek volt egy olyan érzése, hogy még nem végeztek a megbeszélnivalókkal.
- De a barátaid alatt Ront és Hermionét értettem. Nagyon remélem, Lilyt nem avattad be! – vált fenyegetővé az idős varázsló hangja. A Rend gyűlése nem úgy zajlott le, mint ahogy mindenki várta volna, és Aberforth-nak különösen rossz szájízzel kellett elhagynia a helyiséget. Féltette Lilyt, hisz látta – bármennyire is igyekezett palástolni a lány –, mennyire megviselték az elmúlt események, és nem akart neki még több rosszat.
- Nem, ezt nem mondtam el neki, ahogy semmi mást sem Tudodkivel kapcsolatban, hiába kérdezett róla. Többé-kevésbé sikerült meggyőznöm, hogy ne is faggasson róla, mert nem akarom még nagyobb bajba keverni, mint amiben már most is van – adta meg az őszinte választ, ami Aberforth tetszését is elnyerhette, mert megkönnyebbülten fújta ki a levegőt.
Azonban a kezdeti megkönnyebbülést szkepticista tekintet váltotta fel. – És ebbe bele is nyugodott?
Harry kelletlenül elhúzta a száját. – Úgy ismered?
Aberforth sóhajtva dőlt hátra a székében, és várta, hogy Harry folytassa, de ez kissé nehezére esett a fiúnak. Sose volt a szavak embere, és a magándolgait különösen nehezen osztotta meg olyanokkal, akik nem voltak a barátai, lévén, hogy semmi közük hozzá; azonban az idős férfi Lily gyámapja, így valamelyest muszáj volt őt beavatni a szándékaiba.
- Nagyon sok dologban egyetértünk és adunk a másik véleményére, de tudom, látom rajta, hogy nem tetszik neki az, hogy titkolóznom kell előtte. Engem is zavar, és nem akarom ezt az egészet, de az a legfontosabb, hogy a lehető legnagyobb biztonságban legyen, és ha ehhez az kell, hogy elrejtsek előle néhány információt, akkor megteszem – felelte végül, s a végén szavai magabiztosan csengtek.
- Nem kell lemondanod a boldogságodról, hisz azzal csak Voldem…
- Ne mondd ki a nevét! – szólt erélyesen bátyjára Aberforth, de a portré csak kedvesen elmosolyodott.
- Én csak egy festmény vagyok, drága testvérem. Voldemortot ez aligha érdekelheti – felelte nyugodtan, annak ellenére, hogy önmagát egy nem valós dolognak ismerte el. – Szóval, csak Voldemortnak kedveznél, ha lemondanál a szeretetről – folytatta Albus Dumbledore. – Az, hogy a Boldog Percek medálját a nyakadban hordod, és egyre több örömteli emléket tudsz belehelyezni, nagyon sokat jelent, Harry. Ne tántorítson el az öcsém túlzott aggodalma – kacsintott a félhold alakú szemüvege alól a fiúra, aki egy kicsit zavart mosollyal viszonozta a gesztust. Azonban Aberforth dühösen csapott az asztalra.
- A te felelőtlenséged miatt Lily csaknem meghalt! – üvöltötte a festménynek. – És én nem fogom hagyni, hogy újra veszélybe kerüljön!
- Való igaz, hogy nem voltam elég körültekintő, és Lily rosszkor volt rossz helyen, de nem kezelheted gyerekként – szólt nyugodt hangon, miközben összeillesztette ujjai hegyét. A képen látható Dumbledore-t nem érte váratlanul Aberforth ingerültsége, de nem is akarta annyiban hagyni. – Sosem akartam, hogy veszélybe kerüljön, de nem tilthatod meg neki, hogy belátása szerint cselekedjen. El kell őt engedned a Roxfortba, és nem csak azért, mert szükség van valakire a Rendből, hanem hogy ne legyen bezárva és ne hajtson végre több meggondolatlanságot.
- De ha roxforti diák lesz, akkor a nyilvánosság elé fog kerülni! Csak idő kérdése lesz, hogy Lestrange-ék összerakják a képet és rájöjjenek, ki ő. Ahogy Tudod kinek sem lesz közömbös Dumbledore lánya – állt fel lendületesen a székből, és mérgében oda-vissza szelte át a helyiséget.
- Nincs tökéletes megoldás, de Lilynek vállalnia kell a sorsát.
- Egy olyan sorsot, amit te alakítottál ki neki, mert neked mindenkivel van valami terved! – csattant fel újra Aberforth és dühösen meredt elhunyt bátyjára.
- Most nem a velem szemben támasztott ellenszenvedről van szó, hanem Lilyről, és persze Harryről – villant meg a düh szikrája Albus égkék szemében. – Véleményem szerint Lily tökéletesen átvenné Harry helyét a D.S.-ben, miközben nagyobb biztonságban lenne, mintha csatákban venne részt. Ha Lily elvállalja, ne csökönyösködj tovább!
Aberforth némán, de persze még mindig bosszúsan tekintett testvérére. Albus Dumbledore-t ismerve sosem volt ilyen egyszerű semmi, de egyelőre még nem jött rá a csavarra.
- Te mit gondolsz erről, Harry? – fordult felé a portréban helyett kapott varázsló, mire a fiú alaposan megfontolta a válaszát. Kicsit kellemetlenül és kívülállónak érezte magát a két férfi vitatkozásakor, de megvolt a maga véleménye is az egész helyzetről.
- Lily ma a druidáknál volt, hogy az új erejét kitapasztalhassa, most nem olyan rég pedig néhány varázslatot tanult meg. Szerintem arra készült, hogy amennyiben a Rend egyetért, akkor a Roxfortba menjen, amit én támogatnék, mert tehetséges boszorkány, szükség lenne rá, és valóban kevesebb bajba tud ott keveredni – felelte egy kis mosollyal a szája szélén. Az idősebb Dumbledore büszkén tekintett a fiúra, és Aberforth is már kevésbé tűnt idegesnek.
- Jól van, nem mondom, hogy meggyőztetek, de ha Lily és a Rend is a Roxfort mellett voksol, akkor én sem tilthatom meg neki – ereszkedett lassan vissza a székbe, mintha az ingerültsége hiányában pár évet öregedett volna. – De! – emelte fel figyelmeztetően mutatóujját. – Ha csak egy csekély jel is lesz arra, hogy veszélyben van, azonnal ki fogom őt hozni onnan!
- Szerintem ezt egyikünk sem gondolta másképp – vélekedett Albus, mire Harry is határozottan rábólintott.
- Azt hiszem, mindent megbeszéltünk, úgyhogy nyugodtan mehetsz, Harry – sóhajtotta fáradtan Aberforth, mire a fiú kicsit bizonytalanul, de felállt.
- És ami korábban… történt? – utalt a párbajteremben való lebukásukra.
- Meggondoltad volna magad az itt lefolyt beszélgetés során? – vonta fel a szemöldökét a férfi, mire Harry magabiztosan kihúzta magát.
- Nem. Szeretek Lilyvel lenni, és ameddig ez a részéről is így van, vele maradok. Nem fogom beavatni a dolgokba, mert féltem, de nem fogom emiatt elhagyni – mondta komoly, eltökélt arccal, mire Aberforth helyeslően bólintott.
- És ez rendben is van. Ha boldoggá teszed Lilyt, én is az leszek – állt fel újra a férfi, majd megveregette a fiú vállát és az ajtó felé kezdte terelgetni. – Ha találtatok valamit a könyvben, akkor azt feltétlenül oszd meg velünk! – bökött állával a Harry hóna alá szorított könyvre.
- Rendben, még ma megmutatom Hermionééknak. Viszlát, professzor, Aberforth! – köszönt el a testvérpártól, és már a küszöbön állt, mikor Aberforth még visszaszólt a válla felett:
- Ó, és Harry! Remélem, tudod, hogy ha megbántod a lányomat, velem gyűlik meg a bajod! – hangzott a félig szigorú, félig viccnek szánt atyai intelem, amit a fiú inkább jobbnak látott komolynak venni.

*****

Lily az ágyán hasalva tanulmányozta azt a könyvet, melyből korábban a párbajteremben gyakorolt. Lábai lelógtak az ágyról és ütemesen lóbálta azokat, mintha egy ötéves kis fruska lenne. Túlságosan fáradtnak érezte magát ahhoz, hogy újabb varázslatokat tanuljon, így csak bejelölt pár oldalt – kis szamárfülekkel –, hogy később majd visszatérhessen oda. A druida ereje gyakorlása és a Harryvel történt dolgoktól most úgy érezte, olyan a teste, mintha vízen lebegne és egy finom hullámtól is elsüllyedne a legkisebb ellenállás nélkül.
Még sose került senkihez ilyen közel, mint nem is olyan rég Harryhez, ami kicsit megijesztette a lányt. Persze, akkor és ott, a pillanat hevében nem is érdekelte más, csak hogy még közelebb kerüljön a fiúhoz és érezhesse minden porcikáját. Alennel ez sose volt így. Néhányszor érezte, hogy a finn fiú visszafogja magát, amikor Lily elhúzódott, de akkor a lány sose gondolta azt, hogy át kéne adnia az irányítást – ellenben Harryvel. Benne tökéletesen megbízott.
Gondolatban most homlokon csapta magát, amiért egyáltalán össze akarta hasonlítani a két fiút, hiszen sose volt a két kapcsolata egy hullámhosszon.
Elmélkedéséből egy kopogás rázta fel, s mikor a hang felé fordult, a szobából áradó lámpa fényében meglátta a felé integető Harryt, és az ajkai automatikusan mosolyra húzódtak. Miközben felkelt az ágyról, alaposan szemügyre vette a kócos, fekete hajat, melyen meglepőmód selymes puhasággal szokott végigszántani az ujjaival. A smaragdként ragyogó szempárral és a csábító ajkaival gyakran találkozott egy-egy álom alakalmával, s most, mint mindig, megdobogtatták a szívét.
Amikor kinyitotta az erkélyajtót, Harry mosolyogva és egy seprűt szorongatva várt rá.
- Szia – köszönt a fiú, majd az erkély korlátján megtámasztotta a seprűt és szoros ölelésbe vonta a meglepett Lilyt. Ajkait a lányéra nyomta, és kedveskedő puszikkal halmozta el, amit Lily nem győzött viszonozni.
- Neked is, szia – sóhajtotta, amikor Harry elengedte. – Látom, Aberforth egészben hagyott.
- Igen, de azért elég érthetően a tudtomra adta: megjárom, ha megbántom a lányát – nevetett jókedvűen.
- Hát, akkor a te érdekedben ajánlom, hogy ne törd össze annak a lánynak a szívét – kacagott vele együtt Lily is, és Harry mosolya meg nevetése valóságos simogatás volt a lelkének.
- Nem áll szándékomban, és épp ezért akarom elvinni egy randevúra – kacsintott a lányra, majd fejével a seprű felé bökött.
- Randevúra? – kerekedtek el Lily szemei. – De… de mi olyat sose csináltunk! – dadogta meglepetten a lány, miközben gyomra egy kicsit kezdett görcsbe rándulni.
- Pont azért! – villantott egy széles mosolyt felé, miközben felült a seprűre. – Gyere, ülj fel mögém!
Lily egyik lábáról a másikra álldogálva hezitált egy kicsit, végül ő is a seprűhöz lépett, és Harry vállába kapaszkodva felült rá. Egészen a hátához simult, belélegezte férfias illatát, melyet annyira szeretett, és karjait szorosan a dereka köré kulcsolta.
- Lily? – fordította hátra a fejét Harry. – Ugye ültél már seprűn?
- Igen, Aberforth megtanított, de az az igazság, hogy elég bénán repültem, és már nagyon régóta nem is használtam a seprűmet – vallotta be szemlesütve, mire a fiú meleg tenyerével megszorította a lány kezét a hasánál és finoman cirógatta a kézfejét.
- Kicsim, bízol bennem? – kérdezte, mire a vállánál érezte, hogy Lily bólintott. – Akkor nem lesz semmi gond, neked csak kapaszkodnod kell, de ne ilyen erősen, mert összeroppantsz.
- Ó, sajnálom – motyogta a lány zavartan és engedett a szorításból. Harry megnyugtató szavai és simogatásai majdnem teljesen feloldották a görcsöt a gyomrában. – Oké, én készen vagyok.
Harry lassan emelkedett fel és hagyta el a kúriát, majd a magasba szálltak. Lily a fiú vállára hajtotta a fejét, és onnan kémlelte a szeme elé táruló tájat, s mikor Harry megállt, egy pillanatra elakadta a lélegzete. Nem hagyták el a birtokot, alattuk az erdő fái magasodtak, de ami elkápráztatta a lányt, az a horizont alá bukó Nap volt.
- Tetszik? – fordult a lány felé és végig simított a narancsos fényben ragyogó haján.
- Nagyon! Köszönöm, hogy ezt megmutattad nekem! – nyomott egy puszit a fiú arcára, mire Harry amennyire csak lehetett, átölelte és összebújva nézték a lenyugvó égitestet. Percekig némán bámulták a csodálatos látványt, és élvezték egymás közelségét, majd Lily váratlanul megtörte a csendet.
- Még sose hívtál így – szólt csendesen. – Kicsidnek szólítottál – mondta Harry tanácstalan tekintetét látva. – Tetszett.
- Ennek örülök – felelte csibészes mosollyal a szája szélén, majd finoman Lily ajkai után kapott.
Harry teljesen kitekeredve ölelte magához a karcsú testet, miközben nyelve bebocsátást kért, és érzéki táncba hívta a lányét. Hosszú perceket töltöttek el így, s csókjuk egyre szenvedélyesebbé vált. Bár csak csókolóztak – Harry kezei ezúttal nem indultak felfedező útra –, Lily áldotta a sorsot, amiért ült, mert nem volt benne biztos, hogy állva kibírta volna ezt az érzéki támadást. Adtak és kaptak a másiktól, és a lány teste kezdett felforrósodni. Nyelvével finoman végigsimított Harry szájpadlásán, mire a fiú megremegett és a szájába sóhajtott… Majd zuhanni kezdtek.
- Harry! – sikította a lány, amint elszakadtak egymástól.
A seprű pörögve veszített a magasságából és Lily rémülten kapaszkodott a fiúba, ahol csak érte, de a hajmeresztő zuhanás nem tartott sokáig Harry gyors reflexeinek köszönhetően. Amint ismét stabilan lebegtek, a fiú Lily felé fordult és kisöpörte az arcába hullott vörös fürtöket.
- Hé, semmi baj! Már minden rendben van – cirógatta meg a lány ijedt arcát.
- Mi történt az előbb? – kérdezte, miközben próbált úrrá lenni a remegésén. Most már eszébe jutott, miért is utálja annyira a seprűket.
- Semmi… csak, nehéz úgy koncentrálni, ha ilyen dolgokat művelsz velem – kacsintott kaján vigyorral az arcán, mire a sápadtságot rögtön felváltotta a rózsás pír. Harry ezen pedig élvezettel simított végig. – Szeretnéd, ha visszamennénk?
- Igen, ha nem baj – felelte félénken, mert nem akarta megbántani a fiút, de úgy tűnt, nem is vette magára.
- Rendben, akkor kapaszkodj úgy, mint az… – mondta, miközben előre fordult, de amint elengedte a lányt, halkan felszisszent és a jobb vállára szorította a kezét.
- Harry? – kérdezte aggódva, és mivel a fiú háttal volt neki, a válla felett próbált az arcára nézni. – Mi a baj? Fáj a vállad?
- Semmi gond, mehetünk? – kérdezte kicsit élesebb hangon hátra se fordulva, majd lassan elindult, csakhogy ne kelljen a lánynak válaszolnia.
Gyorsan visszaértek, és ez idő alatt egy szót sem szóltak egymáshoz. Harry némán lesegítette Lilyt a seprűről, majd ő maga is leszállt. Csendben álltak egymással szemben. Harry dühösen valahová a távolba nézett, míg Lily a fiút nézte. Végül, megelégelve a dolgot a lány megragadta a fiú kezét és maga után húzta. Megálltak annál a falnál, ami elválasztotta kettejük szobáját, és Lily zölden izzó tenyerét végighúzta a sima felületen. Érintése nyomán egy ajtó jelent meg, kinyitotta, maga után húzta Harryt és a fiú szobájában találták magukat.
- Ez hamarabb is az eszünkbe juthatott volna – jegyezte meg, de Lily mintha meg se hallotta volna.
- Vedd le a pólódat! – kérte határozottan, mire Harry meglepetten pislogott a lány szigorú arcát látva.
- Tessék? Hagyd ezt, Lily, semmiség! – legyintett még mindig ingerülten, majd hátat fordított, és oldalról a hajába túrt. Mindig ezt csinálta, ha valami baja volt. – Elszúrtam, tudom, és sajnálom!
- Te most miről beszélsz? – értetlenkedett a lány Harry után bámulva. Időközben besötétedett, és a szobában sem égtek a gyertyák, Lily mégis tökéletesen ki tudta venni a fiú dühös testtartását.
- Erről az egész randi dologról! Meg se kérdeztem, hogy egyáltalán akarsz-e repülni velem. Már az elején ódzkodtál a dologtól, én marha meg csak erőltettem!
- Hé-hé! – lépett a fiú elé, és a kezei közé fogta az arcát, hogy ránézhessen. – Nem veled volt a baj, hanem velem! – kezdte, mire Harry torkából egy ingerült morgás szakadt fel, és már nyitotta a száját, hogy ellenkezzen, de Lily belé fojtotta a szót egy édes csókkal. – Mint már mondtam, Aberforth tanított meg repülni, hogy megtörjön a jég közöttünk, ugyanis kezdetben még teljesen idegen volt minden és ezt a nevelőszülő dolgot sem tudtam hova tenni – folytatta, amint elvált a fiú ajkaitól. – Sose ment nekem igazán a repülés, valahogy sose találtam meg az egyensúlyomat, de végül belerázódtam, egészen addig, míg úgy nem gondoltam, hogy mehetek magasabbra és messzebbre is Aberforthtól.
Innen már sejtette Harry, hogy mi volt a történet folytatása, de csendben hallgatta a lány szavait.
- Természetesen elveszítettem az irányítást a seprű felett, és bár nem voltam vészesen magasan, sikerült összetörnöm magam, és azóta, mondhatni, nem vagyunk puszipajtások a seprűmmel. De! – emelte fel az ujját, amikor látta, hogy Harry ismét félbe akarta szakítani. – Szeretnék veled máskor is repülni, mert úgy jó volt. A zuhanást leszámítva, persze – tette hozzá a fiú kétkedő tekintetét látva. – És ígérem, hogy jó leszek!
- Rendben, de csak ha tényleg akarod! – adta be a derekát, de a csalódottság még mindig az arcára volt írva, ezért Lily óvatosan átölelte a nyakát, és ezúttal is ő kezdeményezte a csókot. Próbálta elfelejtetni Harryvel a rossz érzéseket, és amikor elfogyott a levegőjük, az állától kiindulva a füle felé tartva végigcsókolta az érzékeny bőrt.
- Különben meg, ez volt a legjobb randink – suttogta két puszi kötött.
- Persze, mert ez volt az egyetlen! – vágta rá, de már jóval higgadtabban. Lehunyt szemmel hagyta, hogy Lily azt csináljon vele, amint csak akar.
- Nézőpont kérdése – nyomott csókot a füle mögötti gödröcskébe. – Nekem akkor is tetszett, úgyhogy ne legyél morcos – vette finoman a foga közé Harry fülcimpáját, mire a fiú érezhetően összerezzent. – Most pedig vedd le a pólódat!
Harry hosszan fújta ki a levegőt, és helytelenítő pillantását a lány huncut mosolyú arcára függesztette.
- Ez nem fair! Aljas támadás egy férfiember számára! – mondta tetetett felháborodással és továbbra sem teljesítette Lily kérését.
- Meglehet, de most mondd azt, hogy nem tetszett! – nyújtotta ki rá a nyelvét, majd mivel Harry nem mozdult, megrángatta a pólója nyakát, és úgy próbált bekukucskálni.
- Lil, erre tényleg nincs szükség! – állt ellen továbbra is lefogva a lány csuklóit.
- Láttam rajtad, hogy fáj, és én segíteni szeretnék. Miért nem engeded? – kérdezte kissé csalódva. – Előttem nem kell rejtegetned.
- Én nem rejtegetem, csak… – magyarázkodott, de amikor Lily mindent tudó tekintettel nézett rá, egy sóhajtással rábólintott a dologra.
Mindketten megfogták a fekete póló alját, és együtt húzták át Harry fején. A mozdulat közben akaratlanul is összesimult a testük, mely mindkettejükre hatással volt.
Lily ismét elpirult az elé táruló izmos felsőtest látványától és inkább rögtön a fiú jobb vállán húzódó piros csíkra meredt. Ujját óvatosan végighúzta a tíz centis vonal mentén, a váll csúcsától a mellkas irányába. Harry megborzongott az érintése nyomán, majd a derekánál fogva magához húzta a lányt. Apró kezei átölelték a hátát, lélegzete és haja pedig a mellkasát csiklandozta.
- Ez a seb még csak félig gyógyult be. Nem lenne szabad erőltetned – nézett fel a fiúra egy idő után Lily. Ez a félmeztelen ölelkezés kicsit zavarba ejtette. Az izmos karok, széles mellkas és kockás has látványától úgy érezte, hogy izgatott pillangók repdestek a gyomrában miközben a szíve majd kiugrott a helyéről.
- Kate-től kaptam valamilyen löttyöt, amivel kenegetni szoktam – mondta mellékesen, és ez szöget ütött Lily fejében.
- Már amikor eszedbe jut, igaz? – vonta fel a szemöldökét, majd válaszra se várva az ágya felé kezdte tolni kedvesét. – Merre találom?
- Azt hiszem az íróasztalomon hagytam, de nem vagyok benne biztos – Harry még be se fejezte a mondatot, Lily máris az adott irányba ment, és hamar meg is találta a kis lombikot, melyben egy lilás, áttetsző folyadék volt. A fiú mellé térdelt az ágyra, és úgy fordította, hogy elérje a sebét. Az éjjeli szekrényen volt egy gyertya, amit egy pöccintéssel meggyújtott, kellemes félhomályt varázsolva ezzel a szobába, valamint Harry sérülését is jobban szemügyre tudta venni. Majd kihúzta a dugót, és óvatosan megszagolta a lombik tartalmát.
- Levendula. Egész jó illatú, nem? – kérdezte, de még mielőtt önthetett volna a tenyerébe a lila folyadékból, Harry megragadta a kezeit és egy csókot nyomott rájuk.
- Köszönöm! – nézett rá hálásan, mire Lily megpuszilta az arcát és óvatosan munkához látott. Finoman szétkent a seb körül egy adagot a bájitalból, majd kicsit megfújta, hogy a bőre beszívja az anyagot és hűs enyhülést hozzon.
Míg Lily munkálkodott, Harry figyelte minden mozdulatát és gondolatban igazat adott Dumbledore professzornak, amiért annyit mondogatta neki a szeretet fontosságát. Szerencsésnek érezte magát, amiért a lány minden nehézség ellenére vele van, láthatóan és érezhetően törődik vele.
- Hé, itt van még több kisebb is! – kiáltott fel meglepetten, amikor végzett a fiú vállával. Eddig lekötötte a figyelmét az a nagy, hosszú csík, mely most már szépen kezdett fehéredni, de Harry mellén és az oldalán talált még apró vágásokat. – Ezek egész frissek – mutatott a mellkasára. – Ezeket pedig már nem most szerezted, ugye? – nézett az oldalára.
Harry figyelmesen, és egy kicsit zavartan követte a lány ujjait, amint felfedezik teste sérüléseit. – Igen – nyújtotta el a szót. – De azok már tényleg nem vészesek, nem is érdemes velük foglalkozni, majd begyógyulnak maguktól is – vonta meg a vállát.
- Bah, még hogy nem fontosak? – morogta, majd az újonnan felfedezett vágásokat is kezelni kezdte. – És szabad megtudnom, hogy mikor és hogyan szerezted őket?
A fiú nemtörődömsége eléggé felbosszantotta a lányt, mert Merlinre, micsoda teste van! – sóhajtott fel gondolatban, miközben óvatosan bekente az összes vágásnyomot és horzsolást.
- Az edzések során néha megsérül az ember, de mivel ezek tényleg nem komolyak…
- Aha, és Piton a megsebzésedre koncentrál, de az, hogy hogyan épülsz fel, már teljesen mellékes – szakította félbe a fiút mérgesen fújtatva. Finoman bekente a jobb melle felett talált sebeket, mire érintése nyomán, a kemény izom meg-megfeszült. Majd áttért az oldalára, a bordái alatt lévő feszes bőrre, amitől Harry egy kicsit összerándult, Lily pedig értetlenül nézett fel rá.
- Csikizel – mosolyodott el kisfiúsan, mire a lány feljebb nyújtózkodott és egy puszit lehelt a szájára.
- Gyors leszek – ígérte, majd ott folytatta, ahol abbahagyta, nem is sejtve, hogy ezzel milyen vágyakozó érzéseket váltott ki a fiúból, amiket igyekezett gyorsan elfojtani. - Azt hiszem, készen vagyok – szólt csendesen a lány dolga végeztével. – Most már jobb?
Harry ajkai boldog mosolyra húzódtak. – Igen, sokkal jobb. – És ezt nem csak azért érezte így, mert a lány gondoskodott róla, megmozgatta fájó tagját, ami a legkevesebb ellenállást sem tanúsított a mozdulat ellen. – És tényleg nem kellene ennyire felfújnod a dolgot – rótta meg kedvesen. – Ráadásul nézd a jó oldalát! Micsoda ápolónőm van nekem – nevetett fel jókedvűen, mire Lily mérge is alább hagyott, és válaszképp ismét kinyújtotta rá a nyelvét.
Harry a nadrágja zsebéből előhúzta varázspálcáját, és egy intéssel tisztára varázsolta a lány kezeit, letette a lombikot az éjjeliszekrényre, majd hátrébb csúszva hátát a fejtámlának támasztotta, és intett Lilynek, hogy ő is kövesse a példáját.
Pár percig csendben maradtak és csak élvezték a nyugodt pillanatot. A lány feje Harry bal vállán nyugodott, s átölelte a derekát.
- Nem vagyok elég jó – szólt a fiú halkan.
- Ezt hogy érted? – kérdezte Lily összeráncolt szemöldökkel. Nem értette, mire céloz a fiú, de abban biztos volt, hogy semmi jóra.
- Vol… Tudod ki ellen mindig csak szerencsével úsztam meg az összecsapásokat. Sokat tanultam, edzettem, de ez még mindig kevés.
- Harry! Te a Sötét Nagyúrról beszélsz, aki számtalan életet oltott már ki, és az, hogy te már… – számolta ki gyorsan az ujjain – hétszer dacoltál vele, ez minden, csak épp semmi nem!
Harry inkább nem akarta kijavítani a lányt, hogy voltaképp többször nézett már szembe vele egy-egy horcrux alkalmával, de a hangjában érezhető csodálat egy kis mosolyt fakasztott az arcára.
- Legutóbb is neked köszönhettem, hogy nem ölt meg – játszott egy vörös hajtinccsel, de Lily persze nem hagyta annyiban.
- Te magad mondtad, hogy lehet az én közbeavatkozásom rántott ki a csávából, de hé, hiszen Tudod kivel néztél szembe! És helytálltál!
- Tudom, de ez még nem elég – szólt csüggedten, mire Lily felemelte a fejét, egyik lábát átlendítette a fiún és szemből a combjaira ült.
- Szóval ez bánt? Hogy nem érzed magad elég felkészültnek? – kérdezte finoman végigsimítva a nyakán, hogy utána a hüvelykujjaival az arcát cirógathassa. – Harry, nem értem, hogy miért neked kell vele szembeszállnod és tudom, hogy nem is fogod elmondani, de én bízom benned, a képességeidben, a kitartásodban és a bátorságodban. A barátaid és mindenki melletted áll, segítenek neked, és én úgy hiszem, nem, tudom, hogy el fogod érni a célodat. Én hiszek benned!
Harry egy hálás csókot nyomott a lány ajkaira, majd kezeit a combjára tette. Muszáj volt megérintenie valahogy Lilyt.
- Mi is lenne velem nélküled? – tette fel a költői kérdést, és Lily szavai után kicsit enyhült is a lelkében lévő szorongató érzés. Örült, hogy ezt végül elmondta a lánynak.
- Nos, talán találnál magadnak egy szebb, okosabb, kevésbé idegesítő barátnőt…
- Kizárt dolog – nevette el magát Harry, majd játékosan megbökte a lány oldalát. – Nekem tökéletesen elég, ha te velem vagy.
Szavai után újabb édes csókban forrtak össze, de ajkaik játéka nem tartott sokáig, mert az ajtón való kopogás megzavarta őket.
- Ezek Ronék lesznek. Lenne egy kis… megbeszélnivalónk – köntörfalazott Harry, mire Lily egy sóhajtással lekászálódott róla.
- Értem én a célzást. Gyertek csak! – kiáltott ki, mire valóban a meglepett Ron és Hermione állt az ajtóban és léptek beljebb.
- Bocsánat, visszajöjjünk később? – kérdezte mosolyogva Hermione, míg Ron kaján vigyorral figyelte félmeztelen barátját.
Harry intett, hogy jöjjenek be, majd Lily mellé lépet átölelte a derekát és egy utolsó gyors csókot nyomott a szájára. – Sajnálom, de ugye tudod, hogy…
- Ne aggódj! – mosolygott halványan a fiúra. – Megértem, és nincs semmi baj. Köszönöm a randit és majd később találkozunk! – kacsintott a fiúra, majd csendben elhagyta a helyiséget.
- Orvososdit játszottatok, mi? – vigyorgott Ron, mire Harry egy gyilkos pillantás után a tárgyra tért.
- Aberforth szerint a következő horcrux Hugrabug Helga pohara.

Az én alternatív Harry Potter történetem - 41. Tűz és jég

2011-10-16T19:23:00.001+02:00

Sziasztok!

Meghoztam a következő fejezetet, melyet sose tudtam volna feltenni az új bétám, Zoe Henderson segítsége nélkül, akinek ezúttal is köszönöm nem csak a javítást, de a rengeteg támogatást is! :) /Vigyázz, hálám örökre üldözni fog! xD/

Ám ez még nem minden. A héten volt a névnapom is - igen, a Briki Green-ből nem nehéz kitalálni, mi is az eredeti keresztnevem, lévén, hogy nem voltam túl kreatív, amikor ezt kigondoltam (erről bővebben majd a Rólam című menüpont alatt fogtok - ha elolvassátok - vidulni. Már amikor lesz rá időm.) - és elkészítette nekem a leges legjobb ajándékot, amit kaphattam: Az én alternatív Harry Potter történetem borítóját!

Nekem nagyon-nagyon tetszik, remélem nektek is!
De ha már itt tartunk, akkor had áruljam el/dicsekedjek vele, hogy a borító háttere az én egyik fényképem. :P Ez külön öröm számomra. Kösziii!

És még mielőtt jönne a fejezet, el kell mondanom, hogy mostanság rettentően elfoglalt vagyok: eddig már sikeresen túl vagyok három osztályozó vizsgán, holnap pedig érettségiznem kell közgazdaságtanból, ezt követően pedig novemberben egy marketing szóbeli is vár rám. Így nem sokat írtam az elmúlt két hónapban, de a nyárnak köszönhetően sikerült pár kész fejezetet felhalmoznom, melynek gyümölcsét most (is) élvezhetitek. (A Tartalomjegyzékben láthatjátok, hogy hanyadik fejezetnél tartok.)

Mindezek dacára azonban folyamatosan próbálom csinosítgatni a blogot, de jól esne, hogy az adott fejezeten kívül még erről is alkotnátok egy pár szavas véleményt. Nagyobb lelkesedéssel vetném bele magam mind az írásba, mind a szerkesztésbe, ha van kinek szólnia.

Na de most már eleget szövegeltem, itt a fejezet, jó olvasást, és véleménynek nagyon örülnék!

Ginny csalódottan hajtotta be maga mögött a gyengélkedő ajtaját, mert nem találta ott azt, akit keresett, pedig Kate szerint még ágyban lenne a helye. Viszont ha nem ott pihent, akkor csakis a Rend gyűlésén kellett lennie a fiúnak, mely lassan már egy órája tartott. Magában átkozódva indult az emelet felé, s mivel mindenki a tanácskozó teremben volt – kivéve a lányt, akit csak bosszantó pár hónap választott el a nagykorúságtól – szokatlanul csendes volt a ház.
Átgázolva a nappalin a lépcső felé vette az irányt, mire meglátta a felfelé tartó mardekárost.
- Draco! – szólította, de a fiú arra se vette a fáradtságot, hogy hátraforduljon. Megállás nélkül haladt tovább. – A füleden ülsz, Malfoy? – futott fel mellé a lépcsőn.
- Tökéletes a hallásom, köszönöm – vetette oda foghegyről.
- Kerestelek a gyengélkedőn, de nem voltál ott – folytatta a lány, de a fiú szótlanul ballagott tovább. – Miért nem maradtál még, Kate szerint…
- Nem tartozom neked semmilyen magyarázattal – felelte kimérten és mikor jég-kék szemei hirtelen Ginnyre villantották veszélyes fényüket, a lány egy pillanatra megilletődött, majd le is maradt mögötte.
Keserűen figyelte a szőke fiú görnyedt testtartását, miközben elámulva csodálta Draco hideg, kiismerhetetlen álarcát. Azonban ő nagy ritkán átjutott a külvilág felé épített falán, de most úgy döntött, hogy ezúttal nem csak bekukucskál a színfalak mögé, hanem teljesen lerombolja a páncélját.
- Tegnap mégis elég sokat beszélgettünk – rohant utána újra. Draco már a szobája ajtaját készült becsukni az orra előtte, de Ginny fürgén bedugta oda az egyik lábát, megakadályozva ezzel a fiút.
- Téged sehogy sem lehet lerázni, Weasley?! – kérdezte most már határozottan mérgesen. Egy ideig farkasszemet néztek egymással, majd Ginny mosolyogva belökte az ajtót, hátrálásra kényszerítve ezzel a fiút.
- Nem vagyok az a feladós típus – felelte könnyedén, majd halkan kattant mögötte a zár.
- Vettem észre – morogta Draco, majd a lányra se hederítve malfoyos eleganciával hanyatt dőlt az ágyában, fejét az összefűzött ujjaira hajtotta és lehunyta a szemét.
Ginny nézte egy darabig, ahogy a fiú hirtelen szőke haja lazán a szemére hullott, a markáns, de határozottan csinos arcvonalát és a karcsú, mégis izmos felsőtestet. A lány kénytelen volt elismerni, hogy még ágyban fekve is izgalmas látványt nyújtott, sőt, egy pillanatra meg is lódult a fantáziája, ám azt gyorsan kiverte a fejéből.
- Mondanám, hogy helyezd magad kényelembe, de úgy vélem, hogy a bámulásom már elég élvezetet nyújtott – mondta gőgősnek szánt hangon.
- Rohadj meg, Malfoy! – kapta fel a vizet Ginny, bár nem tudta igazán eldönteni, hogy azért lett dühös, ahogy a fiú beszélt vele, vagy, mert igaza volt.
- Ahogy gondolod – hagyta rá lazán, de amikor hangosan becsapódott az ajtaja, kinyitotta egyik szemét és a bejárat felé sandított. Azonban a várttal ellentétben Ginny még mindig az ajtónál ácsorgott és nem ment el.
- Ilyen könnyen nem szabadulsz tőlem! – mosolygott negédesen a fiúra, majd lassan felé indult és leült mellé az ágyra. Draco minden mozdulatát figyelemmel kísérte, de amikor a lány leült, összeráncolta a homlokát.
- Nem adtam engedélyt arra, hogy leülj ide.
- Kellett volna? – biccentette oldalra a fejét, majd lassan közelebb hajolt a fiú arcához. – Mert véráruló vagyok, mert Weasley vagyok? – kérdezte indulattól parázsló tekintettel.
- Mert egyedül akarok lenni! – válaszolta, miközben szemei vadul csillogtak. De Ginnyt még ez sem késztette hátrálásra.
- Gyáva vagy! – sziszegte egyenesen az arcába, majd minden nagyon gyorsan történt. Draco elkapta a lány csuklóit, és az ágy másik oldalára lendítette, ő maga pedig fölé mászott.
- Hogy mondtad? – kiáltott rá az ijedt lányra, de mivel az nem felelt, a csuklóinál fogva megrázta, azután vészjóslóan a fülébe súgta: - Mondd ki!
A fiú nagyon erősen szorította, így Ginny nem tudta kiszabadítani magát, a helyzet pedig eléggé megrémítette. Nem erre a reakcióra számított. Kiabálásra igen, feltétlenül, de az, hogy teljesen kiszolgáltatva feküdjön alatta, nagyon nem volt rendjén. Azonban nyelt egy nagyot és tovább ütötte a vasat.
- Miért, különben mit csinálsz? Megütsz?
- Mi a fenét akarsz ezzel elérni? Miért jó az neked, ha bántalak? – borult el az arca a dühtől, miközben fogságba ejtette a lány tekintetét.
- Nem fogsz bántani – rázta a fejét finoman. – Tudom.
Draco arcára egy pillanatra bűntudat ült ki, ahogy a kezében szorított csuklókra meredt, majd az őszinte kék szemekbe, s végül eleresztette Ginnyt.
- Semmit sem tudsz rólam! – sziszegte még utoljára az arcába, majd lemászott róla és a lánynak háttal az ágy szélére ült. – És még mindig nem válaszoltál!
A Weasley lány egy darabig hallgatott; hevesen kalapáló szívverését próbálta megzabolázni, miközben csuklóit masszírozta és ismét a fiú hátára meredt. Lassan feltérdelt és közelebb kúszott hozzá a mardekárosan zöld selyemtakarón, de még nem merte megérinteni a tenyerébe rejtett arc tulajdonosát.
- Nem bántottál volna – ismételte. – És arra volt jó, hogy kiadd a dühödet, Draco. Hogy ne rejtőzz az álarcod mögé előlem – adta meg a választ végül.
- És ez tesz téged boldoggá? Hogy úgy viselkedem, mint az apám? Ez? – kérdezte felé fordulva, miközben vadul hullámzott a mellkasa. Ginny még sose látta ilyen dühösnek és elkeseredettnek egyszerre. Végig szeretett volna simítani a fiú szőke haján és elfelejtetni minden szörnyűséget, amik az utóbbi hónapokban történtek vele, de Draco figyelmeztető pillantása miatt kezét végül visszaejtette az ölébe.
- Te egyáltalán nem olyan vagy, mint az apád. Hát nem érted?!
- Nem is ismersz engem! Nem tudod még, mire képes egy Malfoy! – változott a hangja fenyegetővé, de Ginny tudta, hogy ezzel csak el akarta ijeszteni.
- Meglehet, de te nem olyan Malfoy vagy, mint az apád. Ezt már jó néhányszor bebizonyítottad – vágta rá habozás nélkül. Kiabálás és fenyegetőzés ide vagy oda, Ginny próbált nem kiesni a szerepéből.
- Attól még a múltban elkövetett dolgaim nem váltak meg nem történtekké – morogta elfordulva a lánytól. Úgy tűnt, hogy a dühe kissé alább hagyott, ezért Ginny finoman a vállára tette a kezét, és mikor Draco nem lökte le magáról, azt gondolta, hogy a nehezén már túl van.
- Valóban nem, de azt még nem jelenti, hogy nem tudod jóvátenni. Átálltál hozzánk, te is a Rendbe tartozol, és nem egy csatában vettél részt a mi oldalunkon. Lehet, hogy korábban utálatos voltál – na jó, néha még most is az vagy –, de azok a dolgok eltörpülnek azok mellett, amiket mostanság tettél.
- Úgy érted, hogy helyes volt megölnöm az apámat? Eggyel kevesebb halálfaló – rántotta meg a vállát közönyösen.
- Nem, Draco! – ült a fiú mellé, s bújt közelebb hozzá. – Egyáltalán nem volt helyes, de nem volt más választásod! Amit veled tett, és az édesanyáddal…
- Tudod, egyáltalán nem érzek bűntudatot miatta – fordult felé a fiú. – Talán mert sose tekintettem őt igazán az apámnak, csak egy férfi volt, akire hasonlítottam, és akinek folyamatosan elvárásai voltak felém.
Ginnyi épp szólásra nyitotta a száját, de Draco nemet intett, így inkább tovább hallgatta a fiút.
- Megöltem egy embert, aki meg akarta ölni az anyámat. Megöltem egy embert, aki sosem volt igazán az apám. Ennyi – mondta rekedten, s bár a szavai közönyösek voltak, látszott rajta, hogy megviselték az elhangzottak. Mind az, hogy gyilkolásra kényszerítették, és az is – hiába tagadta –, hogy még ha nem is érezte úgy, hogy Lucius az apja, de mégis csak a saját vérét ölte meg. Draco nem rejtette el az érzelmeit, és végre elmondta, hogy mi nyomta a lelkét napok óta. Ginny egy halvány mosollyal az ajkain végigsimított a markáns arcélen, majd a szívére tette a kezét.
- Mondtam, hogy te nem vagy olyan – utalt az előbbiekre. – Hiába mondod azt, hogy nem érdekel, látom rajtad, hogy bánt, és ezért vagy te jobb, mint ő.
- Szóval elérted a célod, mi? – dőlt vissza az ágyra.
Ginny egy darabig hallgatott, majd oldalt fekve ő is elnyúlt az ágyon, fejét a kezével támasztotta, miközben a fiú arcát figyelte. – Még nem egészen – szólt csendesen. Tekintetük egymásba fonódott, majd a lány arca lassan Draco felé közeledett, s mikor már ajkuk majdnem összeért, Ginny megállt. – Haragszol még?
Draco tudta, mire készült a lány, ami ellen egy csepp kifogása sem volt, de amikor selymes ajkai ahelyett, hogy az övéhez értek volna, inkább egy újabb kérdést formáltak, összeráncolta a szemöldökét. – Igen – felelte rekedten és Ginny egy pillanatra teljesen ledermedt. – Szóval nagyon jónak kell lennie annak a csóknak.
Megkönnyebbülten mosolyodott el a lány, majd újra közelebb hajolt a fiúhoz. - Hm, majd meglátom, mit tehetek az ügy érdekében.
- Sok a duma Weasley – motyogta szintén egy apró mosollyal az ajkain, majd a tarkóján át Ginny sűrű hajába túrt és közelebb húzta magához a lányt. Ajkait rögtön birtokba vette, miközben még közelebb húzta magához a lány karcsú testét. Csókjuk nem volt vad, de óvatos sem, Ginny sokkal inkább szenvedélyesnek és érzékinek tartotta. Draco fantasztikusan csókolt, és úgy érezte, hogy sose tudná megunni, mikor egyszer csak a fiú felszisszent, így Ginny kénytelen volt lemászni róla, mivel idő közben már-már teljesen rajta feküdt.
- Sajnálom, nem akartam fájdalmat okozni – pihegte a lány, miközben felült.
Draco a mellkasát dörzsölgette, majd ő is felült. – Nem fájt… csak egy kicsit feszít. – Grimaszolt, majd egyik kezével megsimogatta a lány kipirult arcát és egy csókot nyomott a szájára. – Gyere!
Mindketten hanyatt dőltek az ágyon, majd Draco a sértetlen vállára húzta Ginny fejét és átölelte a derekát. Hosszú órákat töltöttek el így összebújva, miközben kimondták egymásnak gondolataikat és nem zárkóztak el egymástól.
Ginny elégedettségtől és boldogságtól mosolyogva figyelte a kimerültségtől és a belé diktált bájitaloktól elalvó fiút, majd a mardekáros illatával eltelve ő is lehunyta szemét.

*****

A sötét és hűvös pincehelyiségben Lydia fáradtan dörzsölte meg a szemeit, miután a kívánt időpontban harmincháromszor az órajárásával ellentétesen megkavarta az előtte gőzölgő főzetet. A vastatis mortem igen kényes bájital, ritka hozzávalókkal és hosszú elkészítési idővel, így a legkevésbé sem szerette volna elrontani. Nem akarta cserbenhagyni Harryt, és persze elhunyt édesapja emlékének sem szeretett volna csalódást okozni.
Előkészítette a soron következő alapanyagokat, majd aggodalmasan pillantott a sarokban álló ósdi órára, mely szerint már hajnali három óra is elmúlt, pedig Piton azt mondta neki, hogy a főzet következő fázisán ő is ott akar lenni. Lydia pedig eddig úgy ismerte meg a férfit, hogy ha megígér valamit – pláne, ha a Voldemort legyőzéséhez szükséges bájitalról volt szó – akkor azt teljesíti is. De ezek szerint valamilyen súlyos dolognak kellett közbejönnie.
A nő tisztában volt azzal, hogy a férfi nap, mint nap az életével játszik, valahányszor csak a halálfalóknál van jelenése. Mogorvaságát és zord külsejét mind az elmúlt magányosan töltött éveknek köszönhette. Azt azonban sohasem fogja elfelejteni, amikor megmentette őt a halálfalóktól. A fájdalmaktól és a sok megpróbáltatásoktól kábán felnyitotta szemeit, s csak egy férfit látott, akiről nem tudta biztosan, hogy segíteni vagy épp ártani fog neki, Lydia mégis megbízott benne, ahogy a sötét szemeibe nézett. Egyszerűen érezte, hogy rá számíthat, és később valóban kiderült, hogy megmentette az életét.
Merengéséből a pinceajtó hangos csapódása és a látszólag igen paprikás hangulatú Perselus Piton ébresztette fel.
- Végrehajtotta a következő fázist?! – követelte a választ köszönés gyanánt, mire Lydia kénytelen volt magában elismerni, hogy valóban ingerült a férfi.
- Igen Perselus, pontosan harmincháromszor a megfelelő irányba, pontban fél háromkor – felelte monoton, mint egy kisdiák a Roxfortban. A férfi metsző pillantásától nem rezzent össze, mint bármely más tanuló, de nem is kellett, hiszen tudta, hogy mindent jól csinált, a bájitalszakértőnek csak a megszólítással voltak fenntartásai. Jobban mondva követelése, ami felett a nő nem volt hajlandó fejet hajtani. Most is csak egy mosollyal nyugtázta a férfi nemtetszését.
Korábban, amikor még a gyengélkedőben pihent, Piton rendszeresen meglátogatta, hogy a bájital elkészítéséről konzultáljanak egymással, de amikor Lydia az egyik alkalommal a keresztnevén szólította a férfit, ő a maga nyers modorában kioktatta az egyébként csak pár évvel fiatalabb nőt a tiszteletről és a még csak kollegiálisnak sem nevezhető kapcsolatukról.
- Látom, előkészítette azokat a hozzávalókat, amelyek nem túl kényesek és nem szükséges a friss aprításuk, Ms. Knight – szemlélte az asztalon heverő növényeket.
- Lydia – kotyogta közben a nő, majd figyelmesen hallgatta tovább a férfit.
- De az köztudott, hogy a laminariát csak akkor vágjuk össze, amikor azonnal az üstbe kerül. Így megszűnik a jódtartalma – folytatta figyelmeztetően, de Lydia nem jött zavarba. Újra megdörzsölte a szemét és felállva a férfi mellé lépett.
- Jól mondja Perselus, azonban nekünk nem is a jód kell belőle, hanem a rostok belsejében lévő Acidum alginicum, közönséges nevén algina, melynek fémmegkötő hatását csak akkor érjük el, ha előtte felvágjuk a növényt, hogy a felesleges jód kiszivárogjon – mondta nagyot nyújtózkodva. – De ezt ön is tudja, kedves Perselus, csak tesztelni akart, igaz?
Erre a férfi morgott valamit az orra alatt, amit talán helyeslésnek szánt, talán nem, mindenesetre Lydia élvezte, hogy Pitonnak nem sikerült csapdába csalnia.
- Talán azért késte le a bájitalnak ezt a fázisát, mert nehéz volt megtalálnia az angyalgyökeret? – tette fel a következő kérdését a nő, hogy felhívja a férfi figyelmét a jelenlétére, ugyanis a bájitalszakértő nagy gonddal, látszólag a külvilágot kizárva temetkezett a helyiségben lévő piciny íróasztalon tartott paksamétába. Pár percig még a papírokon tartotta a szemét, majd egy pillanatra a nő felé nézett.
- Más dolgom is volt – felelte tömören, majd megkerülve a kis asztalt leült a székre, ám a mozdulat közben megállt egy pillanatra, mintha valamilyen fájdalma lenne, majd végül lassan az ülőalkalmatosságra helyezkedett. Ez pedig nem kerülte el Lydia figyelmét.
- Gondolom, nem köti az orromra, hogy mit takar az a „más dolog”, ugye? – ült le a férfival szemben, és elgondolkodva figyelte a markáns arcát.
- Jól gondolja Ms. Knight – hagyta rá Piton, és egy újabb pergamen darabot vett a kezébe.
- Csak azért kérdezem, mert nem szokása elkésni, pláne ennél a fontos bájitalnál, és arra gondoltam, hogy talán valami…
- Csak nem aggódott értem? – nézett a nőre gúnyos mosolya kíséretében, mire Lydia arcán rózsás pír jelent meg.
- Természetesen nem! – vágta rá túl gyorsan a nő, mire Piton mosolya csak még szélesebb lett. Lydia még sose látta mosolyogni a mindig mogorva Perselus Piton professzort, még ha az csak gúnyból fakadt is, így sűrűn pislogva figyelte a férfit.
- Mivel természetesen nem aggódott értem – használta a nő korábbi szavait –, nem érdekem megosztani önnel távollétem okát – gúnyolódott tovább. Láthatóan szórakoztatta a nő zavara, ami pedig Lydiát eléggé feldühítette, viszont valamiért nem jutott az eszébe semmilyen frappáns visszavágás, így inkább felpattant a székből és a férfinak háttal állva a hozzávalókkal szöszmötölt.
Az elkövetkezendő negyed órát csendben töltötték, csupán csak a fortyogó bájital ütött zajt a pince némaságában. Az öreg állóóra rendíthetetlenül kattogott, míg Lydia a bájital következő fázisain merengett, hogy ezzel leküzdje egyre jobban eluralkodó álmosságát – hiába. Óvatosan eltávolította a sarat az angyalgyökérről, miközben egy óriási ásítást próbált elfojtani.
- Rég volt már hét óra – bosszankodott magában, majd hirtelen Piton mellette termett és lefogta a gyökeret tisztító kezeit. Az ijedségen túl azonban Lydia észrevette, hogy amint a férfi előrenyúlt, a teste kicsit megremegett, noha némán tűrte és az arcán sem látta fájdalom jelét, a nő tudta, hogy valami baj van a férfival. Azonban még mielőtt ezt szóvá tette volna, a férfi kirántotta a kezéből a gyökeret.
- Mégis mit művel?! – förmedt rá mély basszusával. – Tudja milyen ritka ez a növény? Ha csak egy kis vágást is ejtett rajta…
- Ne kiabáljon velem! – csattant fel Lydia. – Én nem az egyik tanítványa vagyok, akit kioktathat; és bár meglehet, hogy nem rendelkezem olyan bájitalszakértői címmel, mint ön, nem vagyok teljesen hülye ahhoz, hogy ne tudjam, hogyan kell bánni az angyalgyökérrel! – fújtatott mérgesen a nő. Ha valamit, akkor a kioktatást tűrte a legkevésbé, még egy olyan személytől is, akit tisztelt.
- Még sincs magán kesztyű – jegyezte meg Piton normál hangerővel, miközben nem tudta, vagy talán nem is akarta leplezni döbbenetét.
- Az az én dolgom, ahogy a magáé meg az, hogy fáj a háta, mégse tesz ellene semmit – vágta rá a nő, majd kikapta a gyökeret a férfi kezeiből és folytatta a munkát.
Tökéletesen tisztában volt azzal, hogy az angyalgyökérnek – nevének kedvességével ellentétben – maró hatása van. Elég csak egy kis karcolás, hogy a benne lévő savas lé kifolyjon és megégesse a kezét. Valóban tanácsosabb lett volna kesztyűben végezni a tisztítását, de nem akarta bevallani a férfinak, hogy nem találja azt.
- Ön egész jó megfigyelő – hallotta a férfi közönyösnek szánt hangját, és a burkolt bók mosolyt csalt az arcára. Lydia úgy gondolta, hogy Piton így kért tőle bocsánatot, ami a rövid ismertségük során egyszer sem fordult elő, pedig koránt sem ez volt a férfi első gorombasága.
- Csak egész jó? – fordult Perselus felé, aki épp a bájital fölé hajolt, csakhogy a sérülése ezt nem tartotta jó ötletnek, a férfi alig hallhatóan, de felszisszent. – Na jó, vegye le a talárját!
- Hogy mondja? – nézett a nőre meglepetten.
- Jól hallotta, vegye le a talárját, had lássam a sérülését – lépett határozottan a férfihoz és várta, hogy végre megmozduljon.
- Ahogy ön is remekül megfogalmazta: az az ön dolga, ha lyukat éget a bőrébe, az pedig az én dolgom, hogy hogyan és mikor látom el a sérülésemet – nézett győzedelmesen Piton a nőre, mivel Lydia nem tudott erre mit felelni – egyelőre. A sarokban lévő csapnál megmosta sáros kezét, majd a férfi elé rakta az immár tiszta gyökeret és dacosan felnézett a férfi arcába.
- De ha továbbra is ilyen fájdalmas lesz minden mozdulata, nem fog tudni segítni nekem a bájitalnál, márpedig nem engedhetjük meg, hogy véletlenül elrontsam, nemdebár?
A férfi egy ideig némán nézte a nő pimasz arckifejezését, végül egy sóhaj kíséretében a talárja gombjai után nyúlt. – Szükségem lenne arra a sárga tégelyes kenőcsre, amelyet a lakosztályom fürdőszobájában talál – mondta kényszeredetten, mire Lydia arcán lassan felragyogott az a mindent tudó mosolya, amit Piton gyorsan el akart tüntetni. – Figyelmeztetem, hogy ha valamit nem ugyanúgy fogok találni, mint ahogy hagytam, személyesen önt fogom felelősségre vonni!
- Ne aggódjon Perselus! Nem fogok a szekrényeiben turkálni… – indult az ajtó felé, de még mielőtt kilépett volna, a válla felett még visszanézett a komótosan vetkőző férfira – …annyira sokáig.
Piton a fejét csóválta, amikor a fiatal nő kuncogva magára hagyta. Ahhoz képest, hogy tényleg nem sokkal fiatalabb nála, nagyon szertelen tudott lenni újdonsült kolleganője. Mint egy tinédzser fruska.
Óvatosan lehúzta az egyik, majd a másik karjáról is a fekete talárt és egy szék karfájára tette, majd a fehér ingét kezdet gombolni. Ekkor jutott az eszébe, hogy nem árulta el a nőnek a lakosztálya nyitját. Egy pillanatig, de tényleg csak egy rövid ideig úgy gondolta, utána megy és elmondja a jelszót, de végül úgy döntött, hogy nem árt, ha a nő egy kicsit megerőlteti magát. Ha tényleg annyira segíteni akar, akkor szenvedjen meg érte! – mosolyodott el halványan. Félig kigombolta az ingét, mikor úgy gondolta, ideje a nő után indulnia, és mikor meglátta a dühösen topogó Lydiát, elégedett félmosoly jelent meg ajkain.
- Problémája akadt a zárral? – dőlt óvatosan a falnak és karba fonta a kezeit.
- Ezt valahogy elfelejtette megemlíteni – morogta vissza a nő, mire a férfi mellé lépett és varázspálcáját elővéve halkan elsuttogta a jelszót úgy, hogy Lydia még csak véletlenül se hallja meg.
Az ajtó kitárult, majd Piton magabiztos lépésekkel egyből a fürdő helyiségéhez tartott. – Ne próbáljon utánam jönni! – szólt hátra, majd pár pillanattal később egy sárga tégellyel tért vissza. Lydia egyhelyben topogva várta a férfit, s mikor visszaindultak a laborba, nem tudta megállni, hogy ne bámulja Pitont a fehér ingjében. Még sose látta feketén kívül más ruhában.
Amint újra a laborban voltak, a férfi megállt az íróasztallal szemben, kigombolta és levette az utolsó ruhadarabot felfedve így a széles vállát és izmos hátát. A háta mögött Lydia szeme többször is végigsiklott a férfi fehér bőrén, majd elborzadva vette észre a vörös csíkot Piton hátának közepén.
- Mégis mi történt önnel? – kiáltott fel ijedten, de választ nem kapott. – Ki tett ez?
- A krémet a seb szélére kell kennie, és csak oda kenje – szólt a férfi hidegen, mire Lydia magához tért, és két ujjal a ragacsos és nem túl illatos krémbe nyúlt.
A lehető legóvatosabban próbálta szétkenni a gyógyító masszát, és bár Pitonból egy panaszos hang sem hangzott el, a hátán lévő izmok néha megfeszültek, jelezvén, hogy egy-egy mozdulat nem volt ínyére.
- Persze, hisz már rég megtanulta hangtalanul tűrni a fájdalmat – nyugtázta magában a dolgot Lydia.
Még egy ideig szöszmötölt a tégellyel és még egyszer végigsimított a seb csipkézett szélén, hogy megbizonyosodjon arról, hogy mindenhol jól ellátta a sérülést, miközben szemei több forradást és heget is felfedezni véltek a férfi hátán. Ettől pedig a szíve összefacsarodott.
- Azt hiszem, készen vagyok – mondta csendesen, de még mindig nem lépett hátra. Piton szembe fordult vele, lenézett a nőre, majd megragadta a csuklóit, és a csaphoz vezette. Lydia így a férfi mellkasát is megszemlélhette, habár nem mert sokáig odanézni. Akárcsak a hátán, a mellkasán és izmos hasán is magán viselte a háború nyomait.
A férfi kinyitotta a csapot, és a nő legnagyobb ámulatára, segített neki lemosni a ragacsos anyagot a kezéről, majd mikor végzett, visszavette az ingét, feltűrte az ujjait, majd a bájital felé fordult. Lydia pedig továbbra is megkövülten állt törölközővel a kezében.
- Mi lenne, ha hasznossá tenné magát és segítene? – vonta fel a szemöldökét a férfi, mire a nő azonnal megtörölte a kezét és az asztalhoz lépve Piton keze alá tette a szükséges hozzávalókat és eszközöket.
Némán dolgoztak együtt; mikor a bájitalszakértő a kezét nyújtotta Lydia felé, ő rögtön azt adta oda, amire a férfi gondolt. Amikor végeztek, Piton lejjebb vette a tűzet az üst alatt, elpakoltak maguk után, és végül tétlenül álltak egymás mellett.
- Nos, a feljegyzései szerint legközelebb majd csak délután ötkor kell a bájitalhoz nyúlni… – mondta a férfi, mire Lydia helyeslően bólintott.
- Igen, így van. És ha nincs más, akkor én mennék is – szólt csendesen a nő. Piton az ajtó felé intett, maga elé engedve a nőt, majd ő is követte. Amikor azonban útjuk elvált, lévén, hogy a férfi lakhelye a labor mellett volt, Lydiáé pedig az emeleten, a nő először tanácstalanul fordult a férfi felé, majd végül mégiscsak megszólalt. – Jó éjt, Perselus.
- Önnek is – viszonozta a gesztust, majd a szobája felé indult, ám még mielőtt a nő elhagyta volna az alagsort, még utoljára utána szólt: - Jó éjszakát, Lydia.

Az én alternatív Harry Potter történetem - 40. Közel

2011-09-20T16:27:00.001+02:00

/A bétázásért nagy hála jár Erikának! Köszönöm! :) /

A druidák Kertjének egyik ritkán látogatott részén Lily törökülésben a levegőben lebegett, miközben azzal próbálkozott, hogy az elméjét tisztán tartsa és csak az erejére koncentráljon. A hajfonatából kilógó tincsek a szeme körül táncoltak az enyhe szellőtől, és énekesmadarak víg csivitelése hallatszott mindenhonnan. Meg Bellatrix Lestrange neve.
Rögtön a földre pottyant a sötét gondolat miatt, majd sajgó tomporát simogatva hasra fordult a zöld fűben, és fejét az egyik karjára hajtotta. Nem tudta kiűzni a gondolataiból, hogy talán azzal a személlyel, aki egykor részt vett a szülei meggyilkolásában, meg kell küzdenie a róla készült druida jóslat szerint. És ennek még a végkimenetele is kérdéses volt.
Persze az sem biztos, hogy hozzá került Reili hatalma, hiszen Piton még két másik nevet is megemlített, viszont a lány úgy gondolta, hogy amilyen szerencséje van, biztos, hogy Lestrange lesz a párbajellenfele. Ettől pedig görcsbe rándult a gyomra.
Viszont, ha csak lazsál, még nem fogja tudni rendesen használni a megnövekedett erejét, így erőt vett magán… és a hátára fordult. Bámulta a bárányfelhőket, melyek hol eltakarták a napot, hol felfedték azt. Erről pedig Harry és a kiszámíthatatlansága jutott az eszébe. Hol közel érezte magát hozzá, hol pedig eltávolodott tőle, és nem értette, mi a baja. A féltékenységével, a titkolózásaival már valósággal az őrületbe kergette, de ahogy a gyűlésen vigasztalni próbálta, és ahogy a szemébe nézett, úgy tűnt számára, hogy minden rendben van köztük. A tanácskozó teremből kilépve úgy vette észre, hogy beszélni szeretett volna vele, de Lily olyan gyorsan el akarta hagyni a kúriát, amilyen gyorsan csak lehetett. Katasztrofálisan sikerült a gyűlés. Miatta. Egyes Rendtagok ismét kétkedve pillantottak felé, Aberforth meg dühösen. Jobbnak látta elhagyni a házat addig, míg a kedélyek le nem csitulnak némiképp, meg őszintén szólva attól is félt, amit Harry esetleg mondani akart neki. Lehet, hogy szakítani akart vele, és ezért volt kedves a kínos pillanatokban, vagy az is lehet, hogy meg se fordult a fejében a kapcsolatuk vége.
Azt sem tudta, hogy elvállalja-e a roxforti küldetést. Az tény, hogy szükség lenne egy beépített diákra, akivel a Rend tartani tudja majd a kapcsolatot, és aki segíthetne a többi tanulónak, de nem volt benne biztos, hogy erre a feladatra pont ő lenne a legmegfelelőbb. Elvégre felelőtlen és gyerekes – ahogy Piton mondta. Viszont ha Harry szakítana vele, akkor minél távolabb szeretne kerülni tőle, és mivel ő nem megy a Roxfortba… Nem, elég legyen Lilyan! – csapott dühösen a homlokára, amiért ennyi spekulációt hordott össze, ahelyett, hogy maga derítené ki a dolgokat. Ha Harry újra beszélni szeretne vele, akkor nem fog kibúvót keresni, hanem végighallgatja, bármi legyen is a mondandója! A Rendtagok pedig majd két nap múlva eldöntik, hogy alkalmas-e a feladatra, addig viszont mindent megtesz, hogy megfelelőnek ítéljék. Lestrange-dzsel pedig nem fog tudni szembeszállni, ha csak lazsál, így gyorsan talpra szökkent.
Sértetlen ujjaival kisimította az arcába hullott haját, mivel mikor megérkezett, rögtön a keze meggyógyítására és az ünneplésére siettek. Mindenki gratulált neki, amiért elérte a druidák harmadik, és egyben mester fokozatát, valamint azért is, hogy sikerült legyőzni a dekromák egyik vezérét. Merthogy nekik több is van, de ez a győzelem nagyon értékes volt a druidák számára. Lily azonban nem tartotta hősies dolognak, hogy a férfi végül meghalt. Amilyen gyorsan csak tudott – anélkül, hogy megsértené őket – elvonult az ünneplő tömegtől, hogy most csendes környezetben az erejére tudjon koncentrálni.
Lassan, egyre magasabbra felemelkedett a levegőbe, mindenféle nehézség nélkül. Korábban problémája volt az irányok kezeléséve, most pedig játszi könnyedséggel repülhetett, akár egy madár. Éles fordulók, zuhanás és süllyedés, mind nagyon könnyűnek tűntek neki, és ezt élvezte is. Majd mikor kellőképp kiszórakozta magát, karjait széttárva többször is megpördült a tengelye körül, mire egy hatalmas tornádó alakult ki körülötte. A szél hangosan süvített a fülébe, miközben a beszipolyozott gallyak és levelek olykor neki-neki ütköztek. Az egyik ág keményen fejbe vágta, mire inkább megszüntette a szélvihart, és a földre ereszkedett. Kiszedegette a hajába ragadt leveleket, megigazította ruháját, majd immár a földről próbált meg a hatalma alá vonni egy széltölcsért. Az időjárás és a szél irányításával ismét hamar eredményesnek bizonyult az erőfeszítése, majd több kisebb-nagyobb tornádót is létrehozott az addig békésnek mondható réten. Nagyon ijesztő látvány volt, ahogy a tölcsérek nyoma után semmi sem marad ugyanúgy, de mivel mindent az irányítása alatt tartott, nem aggódott annyira.
Igyekezett nem túlzásba vinni a dolgot, de mikor kellőképp kitapasztalta a széllel kapcsolatos új erejét és befejezte azt, a körülötte lévő fák, bokrok és virágok elég megtépázott állapotba kerültek. Így következő lépésként a föld erejét gyakorolta. Tenyerét a talaj felé tartotta, majd koncentrálni kezdett. Érezte a mélyről jövő forróságot, mely már lassan égetni kezdte bőrét. Majd egyszer csak a talpa alatt lévő föld vele együtt felemelkedett, és nem túl magasan utazott rajta. Ennek irányítása azonban már nem ment olyan jól. Túl gyorsan akart balra fordulni, mire pörögni kezdett és végül bukfencezve leesett átmeneti szállító eszközéről. Alaposan megütötte a hátát, így nagyot nyögve tápászkodott fel és próbálta meg újra. Ezúttal lassan kezdte meg irányítani a lába alatt lévő földet, mely már nem is ment olyan rosszul, mert körülbelül húsz percet repdesett így, mire újra leesett. Bosszankodva vette szemügyre a horzsolásait, majd úgy gondolta, hogy ez a módszer nem túl kifizetődő számára. Ha valamiért el kell hagynia a talajt, akkor azt a széllel fogja végrehajtani, a földet pedig figyelemelterelésre, vagy védekezésre fogja használni. Ezért is nyújtotta ki maga előtt a kezét, majd szorította ökölbe azt, mire a föld hullámozni kezdett a lába alatt, és helyenként mély gödrök és repedések keletkeztek. Majd a karjait felfelé lendítette, és a talaj vízszintes irányba kiemelkedett a földből több tíz méter magasan.
Úgy gondolta, hogy ez már elég jól sikerült, így mindent visszarendezett az eredeti állapotába. A rét ismét sík lett, üde, zöld fűvel és illatos virágokkal, míg a fák újra levelet ontottak magukból. Mindez csak pár megszokott kézmozdulatába került, de az eredmény sokkal szebb volt, mint korábban.
Utoljára a vizet hagyta, mert ahhoz el kellett menni egy tóhoz, mely sajnálatára közel volt a Főréthez, ahol mindig volt néhány druida. Most sem volt ez másképp, de próbálta figyelmen kívül hagyni a kíváncsi szempárokat, és csak a feladatára koncentrálni. Egészen a víz széléhez ment, majd, mint a föld esetében, ott is előre kinyújtott karral hangolódott az elemhez. Mikor úgy érezte, felkészült, a karjait lassan az ég felé kezdte emelni, mire vele együtt a tó vize is egy hatalmas hullámként emelkedni kezdett. A víz nélkül maradt halak a meder alján riadtan verdestek, miközben a hullám egyre csak nőtt. Lassan az egész tó vizét felemelte, melytől megijedt, így gyorsan visszaengedte, de a visszatóduló víz néhány hullámban a part felé közeledett, így Lily derékig vizes lett, és még el is esett. A kíváncsiskodóknak azonban még így is tetszett a mutatvány, ezért néhányan megtapsolták, és dicsérő szavakat kiáltottak oda neki. A lány nem akart udvariatlan lenni, ezért egy-egy biccentéssel megköszönte a gratulációt, majd ismét, az immár nyugodt víztükör felé fordult. Kipróbált egy-két nagyobb vízoszlopot és buborékot létrehozni, melyek sikerültek is, így kissé elfáradva a kijárat felé indult. A tüzet másnapra hagyta, mert már így is sok időt töltött a Kertben, és még egy pár átkot is gyakorolni szeretett volna aznap.
Amint kiért, láthatta, hogy valóban elszaladt az idő, mert odakint már sötétedett, így gyorsan a kúriára összpontosított, miközben hálát adott azért, mert nem találkozott Damerrel.

*****

Lily a párbaj terem közepén ücsörgött, miközben a vacsorának szánt szendvicsét majszolta. Homlokráncolva tanulmányozta az előtte lévő könyvet, melyben egy igen bonyolult pajzs leírása szerepelt, csak hogy hiába próbálta azt létrehozni, eddig nem járt sikerrel. Két hasonló bűbájt már begyakorolt, ez az egy azonban kifogott rajta.
A pajzs lényege az volt, hogy először védelmet nyújtson használójának, majd egy mozdulatsor következtében az letarolja az ellenfelét. Miután újra átnézte a leírást, talpra szökkent és a varázslat első fázisát tökéletesen végre is hajtotta, de a kékes védőfal sehogy sem akart a képzeletbeli támadó felé indulni, később pedig semmivé is foszlott. Csalódottan és dühösen fújtatva túrt bele immár kiengedett hajába és emelte fel újra a pálcáját, amit ijedtében majdnem el is ejtett.
- Hibás a könyv, nem te csinálod rosszul – szólalt meg Harry a háta mögül, majd lassan rárakta a kezét Lilyére, és megmutatta neki a helyes pálcamozgást, mindeközben mellkasa egészen a lány hátához simult.
Egyáltalán nem hallotta, mikor jött be a fiú, ami kissé összezavarta, de ami a legnagyobb hatással volt rá, az a fiúból áradó meleg és az ismerős illat, melytől jóleső borzongás fogta el. Így azonban nem tudott a pálcájára figyelni.
- Most te jössz – engedte el a kezét és lépett hátrébb Harry, mire Lily kétségbeesetten pislogva próbált visszaemlékezni a helyes mozdulatra. – Tudod, az utolsó lépésnél ne felülről húzd a hurkot, hanem alulról.
Zavartan megköszörülte a torkát, majd nyugalmat erőltetett magára, és elkezdte a varázslatot. Az első fázis most is tökéletesen ment és a pajzs megjelent előtte, majd mikor azt a bizonyos hurkot valóban a megfelelő irányból indította, a kék fal rögvest kilőtt a megadott irány felé.
Lily boldog mosollyal az arcán fordult Harry felé, majd mikor pillantásuk találkozott, a siker okozta öröm tovaszállt és gyorsan rendezte vonásait.
- Ügyes vagy, pont úgy csináltad, ahogy kellett! – bókolt neki a fiú, de ez Lilyre látszólag nem hatott.
- Szóval most már a könyvekbe is belekötsz? – kérdezte a lány karba tett kézzel, mire a fiú megvonta a vállát.
- Hát, ha egyszer hibás. De nem értem, mire célzol. Nem kötöttem bele semmibe, sőt, megdicsértelek, mert tényleg jól csináltad.
- Nem mibe, hanem kibe, Harry! – javította ki indulatosan, majd, hogy ne kelljen a fiúra néznie, lehajolt a könyvért és a megmaradt szendvicsért, majd az egyik ablakpárkányhoz sétált velük. – Komolyan nem értem, hogy mi bajod van Damerrel!
- Ah, szóval megint róla van szó? – indult a lány után. Kezeit a falra és a párkányra támasztotta, csapdába ejtve ezzel a neki háttal álló Lilyt. – Sajnálom, hogy bunkó voltam vele, de nem tetszik, ahogy állandóan körülötted ólálkodik.
A lány villámló szemekkel pördült meg, amikor közel érezte magához Harryt, és mikor látta, hogy sarokba szorította, a mellkasánál próbálta eltolni magától, de a fiú erősebbnek bizonyult nála. – És mi van akkor, ha a közelemben van, hm? Talán attól félsz, hogy egy-egy csata közben beugrunk az egyik bokorba? Ne légy nevetséges!
- Láttam, hogy nézett rád, és hidd el, nem csak a barátod akar lenni! – mondta gúnyosan Harry, majd lefogta Lily lökdöső karjait és azoknál fogva még közelebb húzta őt magához. – Én csak… fontos vagy nekem, érted? Amikor közölted, hogy meg akarod keresni Minerváékat nem akartalak elengedni a közelemből, mert vigyázni akartam rád, melletted lenni – suttogta halkan, de Lily így is minden szavát értette. Abbahagyta az ellenkezést, nem küzdött tovább Harry ellen, csupán csak a szemébe nézve hallgatta őt. – Utána az a bájgúnár azzal hencegett, hogy te milyen jó vagy, és hogy majd ő vigyáz rád helyettem is, nekem meg… egyszerűen csak eldurrant az agyam. Utánad akartam menni, de jöttek a Halálfalók, és fogalmam sem volt arról, merre lehetsz, hogy jól vagy-e.
- Én csak…
- Tudom, hogy miért mentél el, és meg is értelek, mert én is így tettem volna, csupán csak aggódtam érted! – magyarázta. Annyira nyílt és őszinte volt most vele a fiú, mint talán csak a megismerkedésük elején, melytől annyira meghatódott, hogy minden mérge elszállt. Forgatni kezdte a csuklóit jelezve, hogy azt szeretné, ha Harry elengedné, aki kelletlenül engedelmeskedett is neki. Lehunyt szemmel várta, hogy a lány újra eltaszítsa, de mikor Lily egyik kezét az arcára tette és hüvelykujjával simogatni kezdte, meglepetten nyitotta ki szemeit.
- Sajnálom, hogy meggondolatlanul rohantam el tőled; és tudom, hogy Damernek mik a szándékai, de te meg jobban is bízhatnál bennem – kérte halkan, mire Harry az arcától a szájához húzta a kezét és finoman belecsókolt.
- Megígérem – mormolta bele Lily tenyerébe, majd egyik kezével végigsimított a lány karján át egészen a tarkójáig, és közelebb húzva magához meg akarta csókolni, de Lily elfordította a fejét, és a szabad kezét ismét a fiú mellkasára tette. Ezúttal nem akarta ellökni magától, nem húzódott hátrébb, csak megállásra kényszerítette.
- Mi bánt még?
- Ezt hogy érted? – kérdezett vissza a fiú homlokráncolva, miközben az egyik ujját a lány álla alá tette, és gyengéden maga felé fordította az arcát.
- Miért voltál olyan távolságtartó velem az utóbbi időben? Néha annyira nem tudok rajtad kiigazodni! – nézett fel újra a fiúra. Lehet, hogy nem haragudott rá annyira, de akkor is tudni szerette volna a válaszokat. Nem kerülgethették egymást úgy, hogy egyik nap minden rendben van, a másikban pedig már fagyos a hangulat közöttük. Lily látta, mennyire nehezére esik Harrynek elmondania azokat a dolgokat, amelyek a lelkét nyomták, de egyszerűen tudnia kellett ahhoz, hogy tovább lépjenek.
Harry átölelte a lány derekát, arcát a hajába fúrta, majd egy mély levegővétel után ismét magyarázkodni kezdett. – Sajnálom, hogy rajtad töltöttem ki a mérgem. Miután elmentél, mi a Halálfalókkal foglalkoztunk, de nem számítottunk arra, hogy olyan sokan lesznek. Nem meglepő módon többen rám támadtak, ami még nem jelentett olyan nagy gondot, mert sikerült elbánnom velük kisebb-nagyobb sikerrel. Viszont Ron és Hermione is ott volt velem, és mivel tudták, hogy a barátaim, őket sem kímélték. Az egyik fiatal Halálfaló, akivel eddig még nem találkoztam, nagyon elszánt volt. Ronék másokkal voltak elfoglalva, így nem láthatták, hogy oldalról készült rájuk támadni, de miután sikerült elkábítanom azt, akivel akkor harcoltam, észrevettem őt. Épp lendítette a pálcáját, nekem meg gyorsan kellett cselekednem.
Lily kihallotta a fiú hangjában megbúvó fájdalmat, így egyik kezével a hátát simogatta, míg a másikkal a tarkójánál beletúrt a hajába, mert tudta, az mindig megnyugtatja a fiút. – Mi történt?
- Megöltem őt. A gyilkos átokkal – mondta ridegen, majd csípőjénél fogva el akarta tolni magától a lányt, de Lily erre csak még erősebben szorította őt magához, miközben a fiú arcát tanulmányozta. Hiába uralkodott hangján és vonásain, a szemei nem hazudtak, melyek mérhetetlen bűntudatot sugalltak.
- Megmentetted a barátaidat – suttogta Harry fülébe pipiskedve, majd a nyaka köré tekerte karjait, hogy még közelebb legyen hozzá.
- Embert öltem – mondta messze révedő tekintettel, de Lily maga felé fordította az arcát.
- Ha nem tetted volna meg, akkor Ront és Hermionét ölte volna meg. Nem volt más lehetőséged.
Harry keserűen elmosolyodott, majd újra átölelte a derekát. – Tudod, amikor a gyengélkedőben annyira magad alatt voltál, amiért meghalt az a dekroma, és te magadat hibáztattad, nagyon haragudtam rád. Elvégre nem te küldted a halálba, mégis bűntudatod volt, de amikor én tényleg öltem, először még nem volt lelkiismeret-furdalásom, csak tovább csináltam a dolgomat.
- Sajnálom, én… – kezdett bele a magyarázkodásba a meglepett Lily, de Harry belé fojtotta a szót.
- Nem! Ne mondd, hogy sajnálod, ha egyszer nem úgy érzel – mondta, miközben a homlokát Lilyéhez támasztotta. – Te ilyen vagy. Egy nagyon jó ember, és egyáltalán nem volt baj az, ahogy éreztél.
Bár Lilynek még lett volna mit hozzáfűznie a fiú előbbi kitöréséhez, most nem foglalkozott vele. Helyette gyengéd mosollyal az ajkain a kezeit a fiú arcára csúsztatta, miközben a bánatos szemekbe nézett.
- Te is fontos vagy nekem Harry! Lehet, hogy néha vannak nehézségek köztünk, de én bízom benned, mert még nem találkoztam nálad bátrabb és jobb emberrel, mint amilyen te vagy! Megmentetted az életemet, és többször segítettél rajtam, mint ahogy azt te hinnéd. A barátaid is neked köszönhetik, hogy élnek, ahogy sokan mások is. Háború van, és az ember bármennyire is igyekszik áldozatok nélkül békét teremteni, az nem csak rajta múlik – simított végig a markáns arcélen, majd egy kacsintással még hozzátette: – Én pedig majd megpróbálok kevesebbet nyavalyogni.
Harry ezen már őszintén elmosolyodott, majd lassan a lány ajkai felé közeledett, és mivel Lily nem ellenkezett, finom kényeztetésbe kezdett. Csókjuk kezdetben lágy és vigasztaló volt, egyfajta bocsánatkérés mindkettejük részéről, mely olyan édes volt, hogy Lily térdei megremegtek tőle. Egyszerűen nem tudott betelni a fiú ajkaival, így elmélyítette a csókot, és egyre szenvedélyesebbé váltak. A lány úgy érezte, hogy egész teste lángol, különösen akkor, mikor Harry keze a derekáról a csípőjére, majd onnan a fenekére csúszott. Nem bírta ki, hogy bele ne sóhajtson a csókba, mire a fiú érezhetően elmosolyodott, majd megmarkolta a feszes halmokat, felemelte és felültette a széles ablakpárkányra, lelökve az odatett könyvet és tányért, ami nagyot csörömpölve tört szét, de egyikük sem foglalkozott vele.
Lily összekulcsolta rövid sortba bújtatott lábait a fiú dereka körül, hogy ezzel még közelebb húzza őt magához, miközben a levegőért kapkodó mellkasuk össze-összeért, majd tenyerét kettejük közé csúsztatva felfedezte Harry izmos mellkasát. Ez elnyerhette a fiú tetszését is, mert finoman a fogai közé csippentette a lány alsó ajkát és a derekán felcsúszott póló takarása alól kilátszódó puha bőrt kezdte simogatni, míg másik keze a köré kulcsolt csupasz combjára csúszott.
- Harry! – nyögte Lily az érzéki támadás hatására. Szíve őrült tempóban dobogott, és bár még szokatlan volt neki az effajta érintkezés, egy cseppet sem bánta, sőt, még többet akart. Karjait ismét a fiú nyaka köré tekerte, hogy egy kicsit lejjebb hajoljon, majd ajkaival először lágy puszikkal halmozta el az álla alatti gödröcskét, később pedig nyelvét is bevetette. Harry felmordult, a derekán lévő keze besiklott a pólója alá, majd vadul újra birtokba vette ajkait.
Kintről azonban egyre hangosabb beszélgetés foszlányok szűrődtek be, mire Harry elszakadt Lily ajkaitól és zihálva támasztotta homlokát a lányéhoz. – Abba kéne hagynunk – suttogta, miközben kezét kihúzta a lány pólójából, és próbálta lefejteni magáról a lábait.
Lily újra a nyakára hajolt, és még szorosabban ölelte a fiú derekát. – Azt ne mondd, hogy abba akarod hagyni! – nézett a fiú vágytól elsötétedett szemeibe.
- Hidd el, a legkevésbé sem, de nem szeretném, hogy újra ránk nyissanak – utalt arra az esetre, amikor együtt aludtak.
Lily még magához húzta egy utolsó csókra, majd nagyot sóhajtva – hogy tudassa a fiúval, mennyire nincs ez ínyére –, elengedte a derekát. Harry lesegítette az ablakpárkányról, és élvezettel simított végig a csókjától duzzadt és piros ajkakon, melyek önkénytelenül nyíltak el ismét.
- Gyönyörű vagy! – szemlélte mosolyogva Lily kócos haját és kipirult arcát, mely a bóktól csak még pirosabb lett.
- Ne vigyorogj, inkább takarítsd fel azt, amit eltörtél! – rótta meg kedvesen a lány, miközben megigazította pólóját.
- Ha jól emlékszem, te sem tiltakoztál az ellen, hogy a tányérod hősi halált haljon a mi… boldogságunk érdekében! – villantott egy harminckét fogas mosolyt, mire Lily kinyújtotta rá a nyelvét. Harry nevetve húzta elő a pálcáját, hogy egy intéssel összeforrassza a szilánkokat, majd mikor végzett, derekánál fogva megához húzta Lilyt egy puszira.
Aberforth pedig épp abban a pillanatban nyitotta ki az ajtót, és amint meglátta a két ijedten szétrebbenő párost, összehúzott szemöldökkel és karba tett kézzel várta a magyarázkodást.
- Aberforth… Uram… Mr. Dumbledore… öhm, meg tudom magyarázni! – lépett hátrébb Lilytől felemelt karokkal.
- Türelmetlenül várom, Potter! – morogta az ősz varázsló, miközben hol a fiúra, hol a lányára vetett egy-egy éles pillantást.
- Mi ez a potterezés? – lépett határozottan a fiú mellé Lily, majd magához szorította az egyik karját. – Egy ideje járunk egymással.
A spontán kijelentésért Harry összehúzott szemöldökkel meredt rá, majd lassan a füléhez hajolt. – Legalább ne tedd nehezebbé! – rótta meg finoman, de Lilytől csak egy bájos mosolyt kapott válaszul.
- Valami baj van? – jött be a helyiségbe Minerva is. Harrynek már a férfi számon kérő pillantásától is gyöngyözni kezdett a homloka, de amikor volt házvezető tanára is megjelent, azt kívánta, bár inkább egy sárkánnyal állna szemben, mintsem az aggódó szülők kereszttüzében.
- A lányod Potterrel… tölti a szabadidejét – tájékoztatta morózusan kedvesét a férfi.
- Aberforth! – szisszent fel mérgesen Lily. Legszívesebben elsüllyedt volna a föld alá. Nem gondolta volna, hogy a nevelőszülei ennyire fel lesznek háborodva a dolgon, hiszen Alen ellen sem tiltakoztak nagyon, pedig akkor sokkal fiatalabb volt.
- Hogy mit csinál? – fordult meglepetten a fiatalok felé. – És ezt mégis mikor akartátok elmondani nekünk?
- A mostani körülmények nem igazán voltak ideálisak egy családi kupaktanácshoz – vágta rá a lány. – És mi nem csak… szórakozunk egymással, hanem komolyan gondoljuk!
- Így van, kérem, hallgassanak meg minket, mindent meg tudunk magyarázni – kezdett bele zavartan Harry.
- Ó igen, ebben biztosak voltunk – vette elő az asszony a tanári szigorát, mire a fiú ádámcsutkája szaporán ugrott fel s alá.
- Fontos nekem a lányuk – ismételte korábbi szavait. – Teljes mértékben tisztelem és megbecsülöm őt, és eszem ágában sincs veszélybe sodorni, mert pontosan tudom, mekkora kockázatot jelent az, hogy mellettem van. Nem akartunk mi többet szimpla barátságnál, de hiába tiltakoztunk kezdetben…
- Tiltakoztál – kotyogott közbe a lány.
- …mégis több lett belőle. Amit nem bánok, mert Lily fantasztikus lány, és úgy érzem, szükségünk van egymásra – mondta az utolsó szavakat inkább a lánynak, mire Lily boldog mosolyra húzta ajkait, és nem törődve Minerváékkal, egy puszit nyomott az arcára.
- Tényleg így volt – fordult vissza szülei felé. – Eleinte, Harry kérésére titkoltuk a dolgot, hogy véletlenül se jusson a halálfalók fülébe, de lebuktunk – immár másodszorra.
A két fiatal feszülten várta a szülők reakcióját, akik váltottak egymással egy jelentőségteljes pillantás, majd Minerva finoman megbökte Aberforth karját, aki erre kelletlenül intett a fiú felé.
- Gyere Potter, lenne egy kis megbeszélnivalónk, mint férfi a férfival – mondta még mindig kissé neheztelve, mire Lily még utoljára megszorította a fiú kezét, és elengedte, hogy nevelőapja után induljon.
Amint kimentek, Lily az asszonyhoz fordult, aki lassan felé indult. – Neked mi a véleményed?
- Nos, nem gondoltam volna, hogy pont ti ketten… hiszen annyira erős jelleműek vagytok mindketten.
- Meglehet, de tényleg szükségünk van egymásra. Nagyon sok mindenben segített nekem, amikor szükségem volt valakire, és ez fordítva is így volt. Nehéz, nem tagadom, de…
- Boldog vagy vele? – kérdezte mosolyogva Minerva, majd mikor Lily a szemébe nézve határozottan bólogatott, magához ölelte, és a fülébe súgta: - Nekem csak ez számít.

Díjak

2011-08-29T23:44:00.002+02:00

Sziasztok!

Tudom, hogy sokat kellett várni, de végre itt vagyok, és nagyon szépen köszönöm Vámpítnak és Zoe Hendersonnak az alábbi díjakat! Tényleg jól esett lányok, hogy gondoltatok rám!

Zoétól és Vámpíttól, köszönöm Nektek!

Zoétól, köszönöm!

Szabályok:

1. Tedd ki a logót a blogodra!
2. Köszönd meg attól, akitől kaptad!
3. Írj magadról 7 dolgot!
4. Küldd tovább 7 írónak (ne felejtsd el belinkelni a blogjukat)!
5. Hagyj megjegyzést a blogjukon, hogy meglepetés várja őket.

Hét dolog rólam:

1. Mindenkinek ajánlom Nora Roberts négy nagyszerű könyvéről szóló DVD filmet

2. Szeretem a méregzöld körömlakkot

3. Nem vagyok túl jóban a facebookkal és a twitterrel

4. Nem várom a szeptember 1-ét

5. Gyorsjárású vagyok, tehát nehéz tartani velem a lépést

6. Csatlakozom Lylia kampányához

7. És Benináéhoz is

A blogok, akiket olvasok, és szerintem megérdemlik:

Beatrix Bloodrayne
B. M. Grapes
Zoe Henderson másik blogja

Adnám Nocynak is, de ő is csatlakozott már Benninához

Valamint Zoe Hendersonnak, csakhogy tőle kaptam a díjakat

Tudom, hogy nem hét, de csak azoknak adom, akiről tényleg ez a véleményem.

Üdv.:

Briki Green

Az én alternatív Harry Potter történetem - 39. Fellibben a fátyol

2011-08-22T12:31:00.005+02:00

Nem tudta mire vélni Harry viselkedését. Egyszer mérges és elutasító, máskor meg – mint ahogy azt Ginny is mondta – majdhogy felfalta a szemeivel. Damerrel meg kis híján verekedni kezdett. Egyszerűen nem hitte el, hogy csak a féltékenység a baja, ami már önmagában is nevetséges, és Lily tudta, hogy még ha a fiú hirtelen haragú is, akkor sem cselekszik ész nélkül.
Azonban nem engedte a büszkesége, hogy ismét ő menjen oda a fiúhoz, és kérje számon tetteit. Harrynek tudnia kellene, hogy bármi gondja is lenne, akkor számíthat rá, nem kell mindennel egyedül megbirkóznia.
Ezen törte a fejét miközben a gyengélkedőt – és a Dracóval beszélgető Ginnyt is – elhagyva a szobája felé indult. Letette a fésülködőasztalára a Kate-től kért kenőcsöt, majd a helyiségből kilépve megpróbálta becsukni az ajtót, de a sérült kezei miatt az sehogy sem sikerült.
- Lily! Már mindenhol kerestelek! – jött fel a lépcsőn Aberforth, majd becsukta az ajtót, és szoros ölelésbe vonta lányát.
- A gyengélkedőben voltam új krémért, mert az előzővel történt egy kis baleset – motyogta a férfi vállába. Jól esett neki az ölelés, hisz korábban még attól tartott, hogy soha többé nem teheti majd ezt meg.
- És minden rendben? – tolta el magától egy kicsit, hogy tüzetesen szemrevételezze a lány arcát.
- Persze – vágta rá gyorsan, holott nem igazán érezte így. Félt a többi, csalódott Rendtag szemébe nézni, és kertelés nélkül elmondani mindent újra. Aberforth túl jó ismerte őt ahhoz, hogy ezt elhiggye, ezért újra magához ölelte, és egy puszit nyomott a hajára.
- Ha nem akarod, akkor nem kell mindent elmondanod. Senki nem várja el tőled.
Ezt viszont már Lily nem hitte el, bárhogy is akarta vigasztalni a varázsló. – Dehogynem! Biztos tudni akarják, miért haltak meg annyian!
- Lily, azt hittem, ezt már megbeszéltük! – sóhajtott fel fájdalmasan Aberforth, mert látta, hogy a lány szemeit elhomályosítják a könnyek. – Nem a te hibád volt a támadás.
- De ha nyugton maradtam volna… – hüppögött könnyeit visszatartva. A bűntudat és a kétségek mintha egyszerre szétfeszítették volna a lány mellkasát és fejét. Hiába tett úgy előző éjszaka, mintha már túl lenne ezen, mert valójában kis híján beleőrült a tudatba, hogy hibázott. Dühös volt magára, és legszívesebben visszapörgette volna az időt, hogy mindent újra kezdhessen.
- Akkor még többen áldozatul estek volna. A te közrejátszásod egy szerencsés véletlen volt, nem a rossz okozója – magyarázta a férfi, és gyengéden simogatta a hátát, miközben majd’ beleőrült abba, hogy így kell látnia az ő kislányát.
Kisebb korában, mikor még nagyon friss volt a szülei elvesztése, Lily minden nap sírt, de idővel sikerült feldolgoznia a veszteséget, és boldogan éltek együtt. Sajátjaként szerette a lányt, de az ilyen pillanatokban mindig megfordult a fejében az, hogy hiba volt őt magukhoz venni és részt venni az életében. Sokkal inkább egy megbízható családnál kellett volna hagyniuk, távol Angliától, és legfőbbként Voldemorttól – hiába volt akkor még béke, tudniuk kellett volna, hogy a történelem megismétli önmagát.
Lily lassan kezdett megnyugodni, ezért finoman kibontakozott az ölelésből. – Ugye tudod, hogy szeretlek?
Aberfoth kétségei rögtön semmivé foszlottak, és boldog mosoly terült el ráncos arcán, hisz tudta, hogy Lily csak ritkán mondja ki ezt a szót. – Tudom, és én is szeretlek.
A meghitt pillanat azonban nem tartott sokáig, mert a lány arcáról lefagyott a mosoly, és térdei elgyengültek.
- Mi a baj? – kapott a remegő lány után a férfi, majd mikor felemelte a fejét, látta, amit a szemei zöld színűvé válnak.
Lily a levegőt kapkodva igyekezett visszanyerni az uralmát, majd mikor ez nem vált be, lehunyt szemmel koncentrált.
- Megérkezett Minerva, Remus… és még pár ember – sziszegte összeszorított fogakkal, majd kinyitotta szemeit, melyek immár visszanyerték eredeti állapotukat.
- A ház miatt tudod ezt? Én is éreztem, hogy beléptek a birtok védelme alá, de azt nem, hogy kik.
- Nem tudom, vagyis, valószínűleg igen, de még sose volt ilyen – hadarta homlokráncolva. – Nőtt a druida erőm, mely kapcsolatban van a védelemmel. De ez így nem lesz jó! – nézett félre kétségbeesetten.
- Nem bizony, valamit majd ki kell találnunk. De most már jól vagy? – aggodalmaskodott továbbra is.
- Semmi bajom, csak meglepett; de Aberforth, el kell mennem a Kertbe, mert nem vagyok elég biztonságos!
- Hogy érted azt, hogy nem vagy biztonságos? – kérdezte zavartan a férfi.
- Te magad is láthattad, hogy nem tudom magam eléggé kontrolálni. Mi lesz, ha ez csak rosszabb lesz a gyűlés alatt? – Lily kétkedve nézett fel nevelőapjára, aki elgondolkozva pillantott le rá, végül a vállára tette a kezét, és bátorítóan megszorította azt.
- A csata után azért veszítetted el az uralmadat, mert sokk hatása alatt voltál, de akkor sem bántottál senkit sem. Ne légy pesszimista, Lily!
- Jó, de ha mégis…
- Akkor megígérem, hogy majd én ügyelni fogok arra, ne essen senkinek sem baja. Így jó lesz? – alkudozott a varázsló, majd a lépcsőn feltűnt Minerva is.
- Minden rendben van? – jött az asszonytól is ugyanaz az aggodalmas kérdés, mint az előbb kedvesétől. Lily nem tartotta helyén valónak azt a választ, hogy: „igen, persze, nem kell miattam aggódnod”, de nem is akarta az ellenkezőjét mondani – holott az lett volna az igazság – így csak bólintott egyet.
- Akkor menjünk, mert már mindenki itt van, kivéve Pitont, aki azt üzente, hogy kezdjük el nélküle.
- Ne várassuk tovább őket – engedte maga elé a két nőt Aberforth, majd menet közben elmesélték Minervának Lily „problémáját”. Az asszony szintén azon a véleményen volt, hogy nem lesz baj, Lily pedig nem tehetett mást, mint hogy higgyen nekik.
Ahogy közeledtek a tanácskozó terem felé, a lány gyomra görcsbe rándult, és a tenyere izzadni kezdett. Fogalma sem volt, mi fog rá várni – az egyértelmű fejmosáson kívül.
Amint beléptek, minden szem rájuk tapadt, melytől a lány csak még idegesebb lett. Tolakodó, kíváncsi szemek tapadtak az arcára, s ettől úgy érezte, bármit is mond vagy tesz, azt rögtön megjegyzik az ott lévők, bármily ártatlan megnyilvánulás is lenne az. Mintha csak egy mugli állatkertben lett volna. Megfigyelték, azon töprengtek, mi jár az ő fejében. Idegenek és ismerős arcok is furcsán tekintettek rá. – Ugyan már, ne légy paranoiás! – szólt magára gondolatban, de Mordon varázsszemét látva akkor is kirázta a hideg.
Minerva elhelyezkedett az asztalfőn, míg Aberforth tőle jobbra ült le. Lily számára is volt egy üres szék Minerva bal oldalán, ami hogy-hogy nem Harry mellett volt, de nem akart oda ülni, mert idegei már így is pattanásig feszültek. Egyik lábáról a másikra állva nézett szét más szabad szék után, miközben találkozott a tekintete Dumbledore professzor mosolygós portréjával. Egy ideig dermedten bámulta az elhunyt varázslót, majd felocsúdva viszonozni próbálta a gesztust, és jobb hely híján helyet foglalt Minerva és Harry között.
- Örülök, hogy ilyen sokan el tudtatok jönni, és hogy most már mi is köztetek lehetünk – kezdte Minerva, miközben Aberforthra pillantott. – A távollétünk alatt Remus tájékoztatott minket a fejleményekről – Lily itt nem tudott megállni egy szúrós pillantást a férfi felé, aki vele srégen szemben ült, – ezért célszerű lenne csak a nem rég történt eseményekkel foglalkoznunk. Először is üdvözlöm körünkben Angelina Johnson kisasszonyt és Robert Hoyle urat, akik nem rég csatlakkoztak a Rendhez.
Lilynek eddig fel sem tűnt a két új arc, holott nem is rég még érezte jelenlétüket a védőburok átlépésekor.
- Mindketten a minisztériumban dolgoznak, így általuk majd több belső információhoz juthatunk – folytatta Minerva, mire Angelina kedves arcán egy mosoly tűnt fel ezt igazolva, míg Robert szórakozottan megigazította magán a talárját. Magas homloka intelligenciát sugallt, míg sovány testalkata még ülve is jól látszott.
Ezután a fiatal férfi mesélt a minisztériumbeli munkájáról, de Lily nem tudott rá figyelni, mert magán érezte Harry tekintetét, mely kissé feszéjezte őt. Lassan felé fordította a fejét, és mikor tekintetük találkozott, a fiú elkapta a fejét, és úgy tett, mint akit nagyon untat Robert monológja.
- Köszönjük, Mr. Hoyle, de ha jól tudom, Charlie most újra Romániába utazott. – zárta le gyorsan a férfi beszédét Minerva. Az ő arca is unalmat, sőt, némi bosszúságot és türelmetlenséget tükrözött.
- Igen, tovább próbál szövetségeseket toborozni, de eddig még nem kaptam hírt felőle – mondta a Weasley apuka. – Azonban, amint megérkezik a bagoly, értesíteni fogom.
- Köszönöm. Nos, ha nincs más, akkor talán megvitathatnánk a tegnapi Reggeli Prófétában leírtakat – mondta, mire valaki dühösen felszisszent.
A lány nem igazán követte mostanság a Próféta hírveréseit, így nem értette a körülötte kialakult haragos légkört.
Az asztal másik végében Hagrid a méretes kabátja belső zsebéből előhúzott egy kissé gyűrött példányt, majd nyílván az indulatossága miatt egy hangos csattanással lecsapta azt az asztalra, mely Lilyt kissé megijesztve egészen elé csúszott.
A fél óriás elmormolt egy-egy bocsánatot a helytelenkedő pillantások tulajdonosainak, de a lányt sokkal jobban lekötötte az újság címlapja, így érte nyúlt, és olvasni kezdte.

Dolores Umbridge a Roxfort igazgatói székében

Rufus Scrimgeour a Mágiaügyi miniszter határozata alapján a Roxfort Boszorkány és Varázslóképző Szakiskola új igazgatója Dolores Jane Umbridge lesz, holott a korábbi igazgató – Albus Dumbledore – végrendeletében Minerva McGalagony professzort nevezte meg utódául.

Mr. Scrimgeour lapunknak úgy nyilatkozott, hogy csakis a diákok érdekeit tartotta szem előtt, amikor döntésre került a sor. – „Gyermekeink olyan oktatást érdemelnek, ahol a biztonság és a fegyelem a legfontosabb minden körülmények között. Korábbi évek tapasztalata alapján pedig erre a feladatra Dolores Umbridge a legmegfelelőbb személy.”

A korábbi főinspektor örömmel vállalta a kinevezést, és azt ígérte, mindent megtesz a gyerekek egészséges fejlődéséért.

A cikknek még messze nem volt vége, Lily azonban úgy érezte, több mint eleget olvasott el belőle.
- Megteheti ezt? – bukott ki belőle kérdés, miután leeresztette az újságot, és dühödten a cikkre bökött. Az ülés alatt csak most szólalt meg először, így egy kicsit megint kellemetlenül érezte magát, amiért nem a legjobb modorában fejezte ki magát.
- Elég nagy lett a befolyása ahhoz, hogy ezt el tudja intézni – válaszolt beletörődötten a vele szemben ülő Aberforth.
- De a törvények rá is vonatkoznak! Nem tehet semmissé egy végrendeletet csak úgy! – füstölgött tovább a lány.
- A sok miniszteri pondró úgy táncol, ahogy Scrimgeour fütyül, és az a bolond ahelyett, hogy rendet tenne, inkább csak Tudjukkit segíti – kapcsolódott be a beszélgetésbe a Harry mellett ülő Sirius is.
- Mert még mindig nem hiszi el, hogy feltámadt – sóhajtotta fejcsóválva Harry. Lily már épp szólásra nyitotta a száját, amikor hirtelen remegni és zihálni kezdett. Szemei ismét zöld színűek lettek a kezeivel egyetemben, és igyekezett nem pánikba esni amiatt, hogy elveszítheti az uralmát.
Aberforth, ahogy ígérte, rögtön észre is vette, hogy a lánnyal ismét baj történt, így gyorsan felállt, maga felé fordította Lily székét, és megtartotta a karjainál fogva. – Nyugodj meg, el fog múlni és nem lesz semmi baj – duruzsolta a fülébe.
Lily homlokát ráncolva próbált egyenletesen lélegezni, de ezúttal nem múlt el olyan gyorsan a dolog, mint korábban.
- Piton professzor jött meg, de nem tudom abbahagyni – suttogta, hogy csak Aberforth hallja, azonban a helyiségben uralkodó döbbent csend miatt mindenki fültanúja volt az imént elhangzottaknak.
- Koncentrálj! Sikerülni fog! – bíztatta Minerva kedvese háta mögül.
- Mi történik vele? – kérdezte Harry is, aki a lány mellé térdelt a földre, és az egyik kezét a lábára tette.
A lány nem tudta, miért volt most nehezebb uralkodnia magán, pedig igyekezett kiüríteni a fejét és ellazulni, a görcsös inger, miszerint betolakodó van a házban, nem hagyta, hogy megnyugodjon.
Az ajtó kinyílt, és Piton már épp belépni készült, de az becsapódott az orra előtt és egy kattanással be is záródott.
- Sajnálom – nyöszörögte a lány. Egész testében remegett az elfojtott energiáktól, melyek úgy lüktettek ereiben, mint egy kitörésre kész vulkán. Hiába vették körül a szerettei, akik a megnyugvást jelentenék neki, nem tudott parancsolni önmagának, és már épp azt fontolgatta, hogy elteleportál, amikor hirtelen a remegés abbamaradt és minden elsötétült előtte.

*****

- Ezt mégis hogy képzelte Alastor? – halotta meg Minerva távolinak tűnő hangját.
- Cselekednem kellett, különben a lány ránk döntötte volna a házat!
Valaki rázogatni kezdte a vállát, és őt szólongatta. A nagy hangzavarból is ki tudta venni Aberforth mély hangját, így lassan kinyitotta a szemét és a megkönnyebbült férfi melegen rámosolygott. – Jól érzed magad?
- Hm, azt hiszem igen – ült fel a segítségével, mire döbbenten látta, hogy mindenki bizalmatlan tekintettel figyeli őt, és egymásnak sutyorognak valamit; valamint azt is, hogy Minerva Mordonnal vitatkozik valamin. – Mi történt?
- Mordon elkábított téged – válaszolt Hermione. – Úgy tűnt, mintha…mintha…
- Mintha nem lennél a helyzet magaslatán – fejezte be a lány helyett Ron, amit barátnője egy biccentéssel erősített meg.
- Tudna valamilyen magyarázatot adni minderre? – magasodott fölé Piton morózus alakja. Lily Aberfoth segítségével felállt, megigazította ruháját, majd nyugalmat erőltetve magára a férfi szemébe nézett.
- Természetesen.
Pedig egyáltalán nem volt nyugodt.
- Ha mindenki lehiggadt és helyet foglalt, akkor minden kérdésre válaszolni fogok – csendült a lány hangja, mire mindenki úgy tett, ahogy azt kérte, még Mordon is, bár néhány keresetlen szót biztosan elmormolt a bajsza alatt.
- Köszönöm, Mr. Mordon, hogy elkábított, mert a segítsége nélkül nem tudtam volna magam… kontrolálni – nézett egyenesen a férfi szemébe rezzenéstelen arccal. Eljött az idő, amikor mindent ki kellett tálalnia, ezért próbált érzelemmentes hangot megütni és nem kimutatni, hogy mennyire fél a többiek reakciójától. – És sajnálom Piton professzor, amiért ilyen kellemetlen fogadtatásban volt része.
A férfi egy leheletnyire elhúzta a száját, de mivel egy hang se hagyta el a torkát, a lány folytatta.
- Ez ma már másodjára esett meg velem, bár az korántsem volt ilyen intenzív. A harc során, melyet egy dekroma mesterrel vívtam, magam is elértem a druidák legfelső szintjét, így az erőm akkor vált teljessé.
- Amikor mindent beborított a belőled áradó fény? – kérdezte Hermione kissé előre dőlve, hogy lássa, ne csak hallja Lilyt.
- Igen, akkor történt. Pontosabban azt követően – bólintott a lány felé. – Kellett egy kis idő, míg befogadta a szervezetem.
- És mi következtében teljesedett ki az erőd? – vetette fel a következő kérdést Lydia Knight, aki immár tökéletes egészségnek örvendett. A kérdés nem volt sem durva, sem sértő, Lily azonban mégsem tudta, mit és hogyan válaszoljon erre.
- Feláldozta értünk az életét – válaszolta Aberfoth csendesen, miközben megszorította kedvese kezét. Döbbent csend ült a teremre, majd Lily megköszörülte a torkát, és folytatta.
- Nos, az egész annyi volt, hogy az a dekroma, aki megszervezte Minerváék elrablását, kilőtt rájuk egy nyilat, én meg elé álltam, és kilőttem a sajátomat. A két erő találkozásának eredményeként mindketten a földre kerültünk, majd bekövetkezett az, amit már korábban is mondtam.
- Miközben roppant elmés módon a varázspálcája használatával felfedte kilétét – vágott közbe Piton.
- Nem volt más választásom! – sziszegte a fogai között indulatosan Lily. Jelenleg a legkevésbé sem volt türelme ahhoz, hogy Pitonnal szócsatázzon.
- Mindig van más választás.
- Ó! Maga már csak tudja! – vágta rá emelkedett hangsúllyal.
- Lily! – szólt rá Minerva figyelmeztetően. Egy darabig még farkasszemet nézett a férfival, majd visszafordult a többiek felé.
- A dekroma két lehetőséget hagyott nekem. Vagy a halálfalók ölték volna meg Minerváékat, vagy ő lőtte volna le őket. Így én inkább mindkét erőmet bevetettem.
- És mi lett a dekromával? – kérdezte ismét Lydia. – Legyőzted, nem?
- Nos, öm, nagyon sokáig harcoltunk – kereste a szavakat Lily. Kizökkent a hideg, megfontolt Lily szerepéből és lehullott róla az álarc, mely az érzéseit eddig palástolta. Tévedett, amikor azt gondolta, hogy a rideg tények felsorakoztatásával gyorsan túllesz az egészen anélkül, hogy gyengének mutassa magát. Nem szerette sebezhetőnek érezni magát.
Zavartan a füle mögé tolt egy kósza tincset, majd egy rövid sóhaj után folytatta. – Az egyik tett követte a másikat, míg végül a búzamező közepén találtuk magunkat. Az elején még jó dolognak tartottam, mert így nem volt körülöttünk senki, akire oda kellett volna figyelnem. Később észrevettem néhány varázslót, így őket el akartam kerülni, és úgy látszott, hogy a dekroma is feladta a küzdelmet, de persze nem így történt. Ismét rám támadt, én pedig védekezésképp a széllel eltaszítottam magamtól, de ő… ő egyenesen Vold… – Harry gyorsan a szájára tapasztotta a kezét, félbeszakítva ezzel Lilyt, aki értetlenül nézett a zöld szemekbe.
- Ne mond ki a nevét! – szólt rá a lányra, majd még egy kicsit ott tartotta a kezét miközben egymás szemébe néztek.
- Nem túl szerencsés mostanság az Ő nevét kimondani, bármilyen bátor ember szájából hangozzék is el – mondta Mordon.
- Úgy gondoljuk, hogy a nevének az említésével ránk találhat, mert a Halálfalók is így kommunikálnak vele – magyarázta tovább Harry, majd lassan leengedte a kezét a lány szájáról és megszakítva a kontaktust, Piton felé nézett megerősítésképp. A férfi csak biccentett, de Lily számára így is nyilvánvalóvá vált, hogy valóban nem szabad többé kimondania a varázslótársadalom leggonoszabb emberének a nevét.
- Értem.
- Tehát akkor a dekroma meghalt? – kérdezte az egyik Rendtag, akinek a nevét Lily bosszankodva vette tudomásul, hogy elfelejtette.
- Igen. Szóval Ő, akit nem nevezünk nevén épp a halálos átkot mondta ki, amikor a dekroma elé érkezett, és így…
- Megmentetted az életemet – fejezte be helyette Harry. Szavai után mindenki kinyilvánította döbbenetét, mely egy zajos hangörvényként hatott, így nem sokan hallhatták Lily kérdését.
- Hogy? – tágra nyílt szemekkel nézett a fiúra, aki halványan megmosolyogta ezt, majd arca ismét komorrá vált, és a zúgolódást túlkiabálva folytatni kezdte a történetet.
- Ha a dekroma nem került volna a halálos átok elé, akkor valószínűleg engem talált volna el, vagy épp Ront és Hermionét. Szóval köszönöm.
- Mi is köszönjük! – mondta Hermione, majd oldalba bökte Ront is, aki megismételte barátnője szavait.
Lilyben ez idáig fel sem merült, hogy a halálos átkot kinek szánták, mert leragadt annál a ténynél, hogy ő okozta a dekroma férfi halálát. Közvetve, vagy közvetlenül, de ő tehetett róla. Azonban ő is tartozott egy vallomással.
- Te is megmentettél engem – mondta a fiú szemeibe nézve, aki viszonozta a bensőséges pillantást, majd az asztal alatt óvatosan megérintette Lily bekötözött kezét.
- Nem elég jól – suttogta rekedten, de ez a gyengéd hangulat nem tartott sokáig.
- Mindez nagyon dicséretes, de ne felejtsük el azt sem, hogy felelőtlenül, mint egy durcás kisgyerek szó nélkül elrohant – jegyezte meg Piton. – Egy olyan személytől, aki már több csatában részt vett, és bizonyos szempontból kulcsfontosságú szerepet tölt be, nem ilyen viselkedést várnánk.
- Ne mondja azt Perselus, hogy maga tűrte volna az állandó titkolózásokat a saját házában! – kelt a szégyentől lehajtott fejű lány védelmére Lydia.
- Akkor sem engedhető meg az effajta magatartás!
- Igaza van, Piton professzor, sajnálom, amiért meggondolatlanul cselekedtem, tanultam belőle és nem fog többet előfordulni – mondta Lily csendesen. Nem érte váratlanul a szidás, sejtette, hogy meg fogja kapni a magáét. Tisztában volt azzal, hogy hibázott, és a lelkiismerete nem is hagyta nyugodni emiatt, de más szájából, főleg Pitonéból hallani, felért egy nagy pofonnal. Ám hiába a bűntudat, nem tudta megállni, hogy vissza ne szóljon. – De ha igazán gyerekes akarnék lenni, akkor most nyelvet öltenék magára.
Lydia és még pára felkuncogtak ezen, míg másoknak csak a szája szélük húzódott halovány mosolyra. Piton megrovóan nézett a lányra, majd Remus kérdésével újra mindenki megkomolyodott.
- Perselus, volt ennek valamilyen visszhangja a dekromák és a Halálfalók körében?
- A dekromák fel voltak háborodva a vezérük halála miatt, melyért először a Nagyúrat hibáztatták, aki később sikeresen meggyőzte őket arról, hogy az a druida tehet róla, aki varázserővel is rendelkezik – nézett élesen a lányra.
- Tehát nem maradt titokban Aidrea különcsége – jegyezte meg egy fintor kíséretében Lily. – Végül is, előbb vagy utóbb biztosan kiderült volna, és én egyébként sem bánom, hogy így alakult. Nem ér annyit a titkom, hogy… – hagyta függőben a mondatot, mikor Aberforth-ra és Minervára nézett.
- De nem is a legjobbkor derült ez ki – jegyezte meg Lupin félhangosan.
- Mire gondolsz Remus? – kérdezte Minerva felvont szemöldökkel. A férfi még pár pillanatig azon tűnődött, hogy folytassa-e gondolatmenetét, majd végül belekezdett.
- Már korábban is felmerült bennem egy terv Lilyvel kapcsolatban, mivel Harryék nem fogják folytatni tanulmányaikat a Roxfortban. Most pedig, hogy kiderült egy s más vele kapcsolatban, csak még célravezetőbb lenne, ha eltávolítanánk őt a harcoktól.
- Eltávolítanának? – kérdezett vissza felháborodottan az említett. – Már bocsánat, de valahogy nem tetszik a szóhasználata!
- Elnézést, úgy értettem, hogy nem kellene több csatában részt venned, mert túl kockázatos a lebukás veszélye – magyarázta Lupin, de Lilynek még így sem tetszett a dolog, amit épp szóvá akart tenni, de Minerva megelőzte.
- Kérlek, folytasd Remus.
- Most, hogy kiderült, Umbridge lesz az igazgató, bármi megeshet az iskolában és fontos, hogy valaki segítse a diákokat. Mivel a DS vezetője Harry volt, valakinek át kell vennie a helyét, és ez a valaki tökéletes lenne Lily személyében.
- Nem! – hangzott Aberforth szikár hangja. – Lily nem mehet még egyszer a Roxfortba!
- Miért nem? – csodálkozott a lány. Még ő maga sem tudta, el akarja-e vállalni a dolgot, de nevelőapja ellenszenve nagyon meglepte. A férfi szeme idegesen csillant meg.
- Mert mikor legutóbb ott voltál, majdnem meghaltál! Albus felelőtlen volt, amikor téged küldött kémkedni, de én nem fogom engedni, hogy veszélybe sodord magad.
- Ő sem tudott mindent Draco tervéről, így nem Albus bácsi hibája volt, ne őt okold miatta! – vágott vissza felháborodva Lily. Sosem tartotta felelősnek nevelőapját.
- Rávett téged a kémkedésre, és majdnem elveszítettünk miatta! Nem mehetsz több ilyen küldetésre!
- Mivel volt jobb a múltkori harc annál? Ott még nagyobb veszélyben voltam!
- Elég volt! Fejezzétek be a vitatkozást! – csattant fel Minerva, mire a két delikvens rögtön elhallgatott. – Ha Lily a Roxfortba menne, akkor rögtön kiderülne, hogy ő Albus nevelt lánya.
- Igen, ezzel mindenképp számolnunk kell. Írni fognak róla az újságban, és a diákok is tudni fogják ki ő, de így a Halálfalók nem kockáztatnák meg az elrablását, mert az túl nagy port kavarna. Valamint, én úgy tudom, hogy nem is bánná Lily, ha kiderülne, ki is ő – magyarázta tovább Lupin.
- Ez valóban jó ötlet lenne, mert a diákok felnéznének rá – értett egyet Hermione is.
- És a druida dologgal mi lesz? Ha nem tudja magát kontrolálni, nem mehet a gyerekek közelébe – kotyogott közbe egy ismeretlen, ezek után Lilynek kissé ellenszenves nő.
- Szerintem sem kellene egy ilyen fiatal boszorkányra egy ilyen fontos küldetést bízni – fontoskodott az újonc Robert Hoyle.
Az egyik kommentár a másik után következett egymást túlharsogva, így olyan benyomást kezdett kelteni az egész ülés, mintha csak a Három seprűben lennének.
- Hahó, én is itt vagyok ám, nem kell harmadik személyként beszélni rólam, mert mindent tökéletesen hallok! – csattant fel ismét a lány. Arca kipirosodott, ahogy ismét mindenki rá figyelt. – Az erőmmel nem lesz probléma, mert amint vége az ülésnek, elmegyek a Kertbe, ahol majd gyakorolhatok. Most is csak azért jelentet gondot a ház védelme, mert Piton professzor halálfalósága túl intenzív hatást keltett – jegyezte meg a férfira nézve, akinek kiismerhetetlen arcáról nem tudta leolvasni, hogy elért-e a célzása. – Már tudom használni az erőmet, nem kell mindent újratanulnom, így csak pár napot fog igénybe venni a felkészülésem. És lehet, hogy fiatalabb vagyok néhány évvel Mr. Holye-nál, de biztosan állíthatom, hogy én több viszontagságon mentem keresztül, mint ő.
- Én úgy gondolom, hogy Lily megfelelő lenne erre a küldetésre – vette át a szót újra Minerva, még mielőtt újra ki nem tört volna a következő szócsata.
- De Minerva, hisz legutóbb… – dörrent fel Aberforth, de az asszony nem hagyta, hogy befejezze a monológját.
- Én sem akarom, hogy baja essen, de a diákoknak is szükségük van egy iránymutató személyre, ha a Roxfortban kitör a káosz. És lásd be Aberforth, hogy idekint sincs nagyobb biztonságban, mint ott lenne, hiába nem tájékoztatták sokáig a Halálfalókról. Bízok a képességeiben, és tudom, hogy tud magára vigyázni – magyarázta kedvesének. A férfi azonban még nem zárta le a dolgot, így két nap döntési haladékot kért, amibe az asszony, és a többi Rendtag is beleegyezett.
Lily ezt nem bánta annyira, mert még nem tudta, hogy elvállalja-e a dolgot. Bár a veszélytől nem tartott, és az sem jelentett neki túl nagy problémát, hogy kiderül, ki is ő, de kétségei voltak afelől, hogy tud-e olyan lenni, mint Harry? Nem, egyértelmű, hogy közel sem ér fel Harry képességeihez, de talán az is elég lesz, ha csak a helyettese lesz – gondolta.
Ez idő alatt azonban egy újabb fontos téma került terítékre, mely leginkább Lilyt érintette, így rögtön abbahagyta az elmélkedést, és Piton szavaira koncentrált.
- Még nem tudtam biztosan megállapítani, melyik Halálfaló ölhette meg a druida lányt, és lett a hatalma birtokosa, azonban a legutóbbi harcokban nem vett részt Murdoch, Garnett és Bellatrix Lestrange.
- Így valószínűsíthető, hogy hármójuk közül egy az, aki a lopott druida képességgel rendelkezik – vonta le a következtetést Bill.
Lily ereiben megfagyott a vér, amint meghallotta azt a nevet, melyet ameddig él, sose fog elfelejteni. A mellette ülő Harry ezzel tökéletesen tisztában volt, és mikor látta a lány elsápadó arcát, az asztal alatt végigsimított az alkarján, majd vigasztalóan megszorította azt.
- Valami baj van, kedvesem? – kérdezte aggódva Mrs. Weasley is, aki természetesen rögtön kiszúrta, hogy valami nincs rendben a lánnyal.
Lily először megrázta a fejét, majd mikor Aberforthék biztató arcára pillantott meggondolta magát, és elárulta, mi ijesztette meg őt annyira.
- Bellatrix Lestrage és férje ölték meg a szüleimet.

Az én alternatív Harry Potter történetem - 38. Boszorkák

2011-07-30T21:34:00.001+02:00

- Te sem tudsz aludni? – hangzott a kérdés, mire Lily meglepetten jobbra fordította a fejét, és meglátta a korláton könyökölő Ginnyt.
- Nem igazán – sóhajtotta, majd mindketten némán meredtek maguk elé. Csendes éjszaka volt, csupán csak a tücskök ciripelését lehetett hallani. A holdat eltakarták a felhők, így az egyedüli fényforrásuk a két szobából áradó világosság volt.
Lily újra barátnője felé fordította a fejét, és hogy megfeledkezzen saját problémáiról, a Weasley lányon kezdett gondolkozni. Sajnálta, hogy az utóbbi időben nem nagyon volt alkalmuk beszélgetni, és amikor mégis, akkor is csak a saját bajával volt elfoglalva. Hirtelen nagyon elszégyellte magát, és még nagyobb bűntudata támadt az önzősége miatt.
Amennyire csak lehetett, átbicegett az erkély jobb oldalára, majd lábát a korlát rései között becsúsztatva leült.
- Annyira sajnálom, Ginny! – fakadt ki a lány, s szemét újra könnyek csípték. Nem gondolta, hogy a majdhogy egész napos sírása után még mindig képes könnyeket hullatni, főleg, hogy utált mások előtt gyengének mutatkozni. Nyilván a tegnap átéltek miatt ilyen érzékeny még mindig, de próbált uralkodni magán, és felfelé pislogva visszatartotta könnyeit, több-kevesebb sikerrel.
A fiatalabb lány eközben kikerekedett szemekkel várta, hogy Lily összeszedje magát, majd ő is leült vele szembe. – Mi a baj?
- Rémes és önző barátnő vagyok! – szipogta, majd egy-egy ujját végighúzta a szeme alatt. – Még csak nem rég ismertük meg egymást, de én máris elhanyagoltalak! Mert mindig csak az én hülye problémáimmal vagyok elfoglalva!
- Jaj, ugyan már! Dehogy vagy te rossz barátnő, főleg önző nem! – nyúlt át a korláton, és bíztatóan megpaskolta Lily felkarját, ahol már nem fedte be a kötése.
- Dehogynem! – hadakozott kitartóan. – Már korábban is láttam, hogy valami nem stimmel veled, és hogy ennek Dracóhoz van köze, de sose kérdeztem! – Ginny szája széle felfelé kunkorodott, majd elengedve a lány kezét csípőre tette a kezét.
- Ki vagy te, és mit műveltél a barátnőmmel? Lily nem szokott ennyit hisztizni! – mondta tetetett felháborodással. A druida meglepődve pislogott kettőt, majd Ginnyivel együtt halvány nevetésben tört ki.
A vidámság nem tartott sokáig, arra viszont elegendő volt, hogy a Lilyben tomboló bűntudat egy kicsit feloldódjon. – Sajnálom, tényleg borzalmas vagyok ma – dörzsölte meg egy kicsit az arcát tenyere élével. – Szóval akkor szeretnél beszélgetni róla, ha már aludni egyikünk sem tud?
Ginny rábólintott, majd elmesélte, hogy miképp kerültek némileg közel egymáshoz Dracóval, és hogy ez idő felét vagy vitatkozással, vagy csókolózással töltötték. Kaján vigyorral az arcán azt is elmesélte, hogy egyvalamiben igazuk volt a mardekáros lányoknak, mégpedig abban, hogy Draco istenien teljesít a csók terén.
Majd arról is panaszkodott, hogy a fiú alig nyílt meg előtte, és hogy ezt pont azelőtt nehezményezte, hogy elkezdődött a legutóbbi csata, így vitatkozva váltak el egymástól. Azóta meg Draco nem hajlandó beszélni vele.
- Szerintem próbálj még vele beszélgetést kezdeményezni, de ne támadd le rögtön – javasolta Lily, mire Ginny sóhajtva bólogatott. Egy ideig még próbálta vigasztalni a lányt, de ez nem tartott sokáig, mert Ginnyt nem olyan fából faragták, hogy csak úgy feladja. Erre egy kacsintás kíséretében tett ígéretet.
Ezután a beszélgetés lassan átterelődött Lilyre, aki nehezen bár, de elmondta Ginnynek is mindazt, ami a csata közben történt vele. Csak azt mesélte el ködösen, amikor az erdőben a dekromák kegyetlenül megölték azt a sok druidát, és azt a borzalmas érzést, amit akkor átélt. Amikor lehunyta a szemét, látta maga előtt az egész eseménysort, melytől ismét felfordult a gyomra, és úgy gondolta, a lánynak nem kell minden részletet tudnia. Így is végigizgulta minden szavát.
Amikor Harryvel bezáróan véget ért a Lily mondanivalója, Ginny jó néhány percig csak maga elé meredt, majd ismét átnyúlt a rácsokon és megragadta Lily felkarját.
- Borzalmas dolgok történtek veled, és még te nevezed magad önzőnek? Hisz az a dekroma meg akart téged ölni! Ehhez képest hol van az én problémám? – tette fel a kérdést Ginny, de nem hagyta Lilyt szóhoz jutni, mert egy fejcsóválás után gyorsan folytatta is. – Teljesen megértem, hogy Aberforth és McGalagony a családodat képezik, akikért bármit megtennél, de nem vigyáznál magadra egy kicsit jobban? Az én kedvemért? – mosolygott bátorítóan a lányra.
Lily igyekezett viszonozni a gesztust, és egy mosolyt kipréselni magából, bár gondolatai még mindig a sötét erdőben jártak – Majd meglátom, mit tehetek az ügy érdekében.

*****

- Egyébként, talán tudom, hogy mi baja lehet Harrynek – nyújtott át egy vajsörös üveget Lilynek, majd lehuppant az ágyra a lány mellé és alaposan meghúzta a palackot.
- Tényleg? – kételkedett Lily, miközben zavartan piszkálta az üveg címkéjének felfelé kunkorodó csücskét.
- Aham – nyújtotta el a hangot. – Te még nem ittál ilyet?
A druida lány homlokát ráncolva nézett fel barátnőjére. – Dehogynem. Miért kérdezed?
- Csak mert ha továbbra is játszol vele, és rövid úton nem iszod meg, meg fog romlani – vágta rá Ginny.
- Le akarsz itatni? – kérdezte Lily csodálkozva, majd oldalt fekve elnyúlt az ágyon.
- Meglehet – vigyorgott a Weasley lány. – Hidd el, jót fog tenni. Meg egyébként egy üvegtől aligha lenne bármi bajod. Feltéve, ha nem bírod a piát.
Ezt szerette Ginnyben a legjobban. Legyen akármilyen rossz is a helyzet, ő elterelte a gondolatait és a lehetőségekhez képest fel is tudta vidítani.
És ó, hisz pont erre volt szüksége!
- Ez kihívás akart lenni Weasley? – mosolyodott el őszintén, majd egy provokatívnak szánt pillantás után három hosszú korttyal kiitta a vajsör háromnegyedét.
Ginny vette a lapot, mire a szájához emelte az üveget, és egyszerre megitta az egészet. Lily leeső állát látva pedig csak megvonta a vállát. – Hat bátyám van.

Miután már a harmadik üvegnél jártak a hangulatuk csak még fokozódott és korukat meghazudtolóan bohóckodtak egymással. Majd egyszer csak Ginny Lily fejéhez vágott egy párnát.
- Dracót már kitárgyaltuk, most Harry jön – trillázta izgatottan.
- Azt hittem te tudod mi a baja, nem én – vágta vissza a párnát, de a lány ügyesen elhajolt, így az a földön kötött ki.
- Így is van, de azt hittem azért bemelegítésként mesélsz egy-két dolgot – biggyesztette le a száját.
- Mint például? – vonta fel a szemöldökét kíváncsian.
Ginnyi cinkosan rámosolygott, majd végül kibökte azt, amire a leginkább kíváncsi volt. – Lefeküdtetek?
Lily pont rosszul időzítette a vajsörivást, mert a kérdés hallatán félrenyelt, és csak hosszas köhögés után tudott csak megszólalni.
- Ginny! – kiáltotta kissé még reszelős hangon. – Ez mégis hogy jutott az eszedbe?
Lily még sose gondolt kettejükre úgy, mint… mint teljes értékű szertőkre, még csak a gondolat sem fordult meg a fejében. És bár magában elismerte, hogy nem csak a fiú éles esze, bátorsága és szeretetreméltósága vonzza, látványra sem utolsó.
- Hát olyan jól kijöttetek egymással, ráadásul mind a ketten nagykorúak vagytok – gyűrögette a takaró szélét zavartan a lány.
- De az még nem jelenti azt, hogy…szóval, az még nagyon korai lenne – motyogta Lily szintén zavartan. – Vagy te talán Dracóval…? – hallgatott el jelentőségteljesen.
- Jaj, nem dehogy! – tiltakozott felemelt kézzel. – Addig élnék! Ha anyám és a bátyáim megtudnák, mindkettőnket miszlikbe átkoznának! De persze nem csak ez az oka. Mi nem vagyunk olyan…bensőséges viszonyban, mint ti. Még csak nem is járunk! Ez inkább olyan se veled, se nélküled dolog – magyarázta fel-alá járkálva, majd ismét felhasalt az ágyra. – De ne tereld el a témát. Szóval még korainak tartod, de később azért szeretnél vele lenni, nem?
- Neked aztán vannak kérdéseid! – pirult el egy kicsit. – Jelenleg még azt se tudom, hogy mi a baja velem. Apropó! Te viszont azt mondtad, hogy tudsz valamit! – terelte el a témát, ezúttal sikeresen.
- Nos, Hermione mesélte, hogy Harry majdnem verekedni kezdett a druida barátoddal, és…
- Hogy mi? – ült fel gyorsan. – Mégis mikor?
- Csss! Elmondanám, ha hagynád – csitította a feldúlt lányt Ginny. – Állítólag Harry arra kért téged, hogy ne menj Minerváék keresésére, de te nemet mondtál neki, később meg az a srác arról beszélt, hogy te milyen jó vagy. Harry pedig teljesen begőzölve majdnem puszta kézzel esett neki.
Lily a homlokára csapott és dühödten járkálni kezdett sérült bokája ellenére. – Hogy lehettek ennyire idióták?
- Hát, Harry nem kicsit féltékeny arra a srácra – jegyezte meg Ginny.
- De semmi oka nincs rá! – kiáltotta hangosan, mire a Weasley lány gyorsan a szájára tapasztotta a kezét.
- Ne kiabálj, mert még a végén felvered az egész házat! – figyelmeztette, majd leengedte a kezét, mire Lily bicegve tovább rótta a köröket. – A másik srác pedig provokálta.
- Damer is idióta. Mindketten azok! – vágta rá indulatosan. – És most Harry komolyan ezért nem szólt hozzám? Hisz akkor ott se voltam!
- Igen, de hát tudod, mennyire ragaszkodik a saját igazához. Nemet mondtál neki és nem mehetett veled, az a Damer pedig igen. – Lily ezen csak ciccegni tudott. – Meg azon kívül magára is mérges azért, mert Tudodki csúnyán helybenhagyta.
- Tudom – ült le újra az ágy szélére. – Ezzel kapcsolatban sem értem őt. Meg ezt az egészet. Miért Harryt üldözi állandóan? Mit akar tőle már gyerekkora óta? De persze biztos ezzel kapcsolatos a titka is Ronékkal és Pitonnal – húzta el a száját keserűen.
- Beszéltetek már erről? – ült mellé Ginny.
- Mármint a titokról? Persze. De nem hajlandó elárulni, mert veszélyes – mondta gúnyos éllel az utolsó szót. – Tudod, már az elején tisztáztuk, hogy nem árulja el, és én belementem, mert láttam rajta, hogy tényleg nem akar rosszat nekem, de aggódom érte! Miért kell nekünk ilyen szerencsétlennek lennünk?! – tette fel mérgesen a költői kérdést.
- Nos, a féltékenykedést szerintem még akkor is meg kellene beszélnetek, és akkor talán enyhülni fog a titok iránt is – vetette fel Ginny, de Lily csak a fejét rázta.
- Nem, ha valamit a fejébe vett, akkor az úgy is lesz. De a féltékenysége miatt azért megkoppintom azt a kemény üstökét!
- Ez az Lily, ne hagyd magad! – kacarászta Ginny, mire kapott egy szúrós pillantást.
- Ez nem vicces! – rótta meg barátnőjét Lily. – Meg amúgy, nem is tudom, de nem akarom én felkeresni.
- Miért nem? Biztos nem bánná.
- Ha tudnád milyen mérges volt amikor „betörtem” a szobájába… - illusztrálta az idézőjeleket. – Meg amúgy későre jár, biztos éjfél is elmúlt.
- Hát szerintem meg lassan reggel lesz – nézett ki az ablakon Ginny, ahol a hold már alacsonyan járt. – De szerintem akkor se bánná – ismételte álláspontját.
- Néha be szokta zárni a szobáját – felelte Lily.
- És az neked mióta akadály? – vonta fel a szemöldökét. – Miért nem akarsz vele beszélni?
- Szeretnék, nem arról van szó, de úgy érzem, hogy most nem nekem kell utána járnom és ráerőltetnem a témát. Legutóbb is én kezdeményeztem, most ő jön – vallotta be a hezitálása okát.
- Megértem – tette a vállára a kezét Ginny, és bíztatóan megszorította azt. – Hidd el, én teljesen megértelek. A fiúk mindi idióták! – kacarászta, amihez Lily is csatlakozott.
- Most már tényleg aludnunk kellene, holnap részt veszek a gyűlésen, és utána a Kertbe is el kellene látogatnom. És az az érzésem, hogy a többiek nem nagyon fogják megkönnyíteni a dolgomat, amikor a csatáról és legfőbbként a viselt dolgaimról lesz szó – sóhajtotta kelletlenül, előre félve a Rend véleményétől.
- Figyelj, Lily! Nem te vagy a hibás a történtekért, és ha én lettem volna a te helyedben, ugyanígy tettem volna – mondta komolyan Ginny, mely nagyon jól esett a lánynak. – Szóval én abszolút melletted állok.
- Köszönöm, Ginny. Nem is tudod, hogy ez nekem mennyit jelent! – hálálkodott a lány, mert tényleg meghatotta barátnője álláspontja.
- Jaj, inkább menj, aludj egyet, még mielőtt megint elsírod magad! – hessegette mosolyogva. – Jó éjt!
- Neked is! – ment az ajtóhoz, de a válla felett még visszaszólt. – Ó, és holnap megkérem Gigit, hogy tüntesse el az üvegeket, még mielőtt az anyukád lebuktatna!

*****

Reggel nyűgösen kelt fel a mágikus ébresztőórája fülsértő berregésére. Alig aludt valamit az éjjel, mert bár későn feküdt le, sokáig még így sem tudott elaludni.
Lassan, nyújtózkodva mászott ki az ágyból, hogy utána a fürdőbe vonszolja magát egy frissítő fürdőre, amikor bosszúsan vette észre, hogy a kezein lévő kötések bizony meggátolják ebben. Kénytelen volt visszamenni az éjjeliszekrényén hagyott pálcájáért, és egy frissítő varázslatot alkalmazni, mely egy cseppet sem volt olyan, mintha a zuhany alatt áztatta volna magát. Ezután az öltözködést is ilyen módon hajtotta végre, mely azért volt idegtépő számára, mert a varázspálcája állandóan kiesett kötésbe vont kezéből.
Már ekkor tudta, hogy kár volt ma felkelnie, és hogy az egész napja pocsék lesz, mégsem tudott ellene mit tenni. A gyűlést tíz órára hívták össze, és előtte még reggeliznie kellett, meg keríteni valakit, aki bekenné a kezét.
A konyhában a szorgosan tevékenykedő Mrs. Weasleyt és Ginnyt találta, valamint az asztalnál ülő Tonksot, aki a már lassan gömbölyödő pocakját simogatta.
- Jó reggelt! – köszönt illedelmesen, mire mindhárman üdvözölték őt.
- Kicsit fáradtnak látszol, kis drágám – jegyezte meg Molly, mire Lily és Ginny váltott egymással egy cinkos mosolyt, melyet a fiatalabb a bögréjébe kortyolva próbált elrejteni.
- Nem aludtam valami jól – mondta végül, majd az asztalra tette a magával hozott kenőcsének tégelyét, és egy bögréért nyúlt.
- Nana, neked vigyáznod kell a kezedre. Ülj csak le szépen, majd én készítek neked valami finomat – ültette le egy székre az asszony.
- Nagyon köszönöm, Molly – mosolygott hálásan a Wealsey anyukára, pedig a gyomra görcsbe rándult az előtte álló gyűlés miatt, és nem tudta, le bírna-e nyelni egyetlenegy falatot is.
- Ez micsoda? – kérdezte a bugyirózsaszín hajú Tonks a tégelyre mutatva.
- Ó, az a kezemre kell. Majd reggeli után meg kell keresnem Kate-et, hogy kenje be a bőrömet.
- Én szívesen megcsinálom neked akár most is – ajánlotta lelkesen a fiatalasszony, mire Lily kétkedve bár, de beleegyezett. Nem tudott nemet mondani Tonks felcsillanó szemeinek látványától, holott tökéletesen tisztában volt a kétbalkezességével. Csak remélni merte a lány, hogy nem történik valami katasztrofális a már amúgy is csúnya kezével.
A nő óvatosan letekerte a gézt a bal tenyeréről, majd a látványtól felszisszenve gyengéden bekente a sérült részeket.
- Jaj, nagyon csúnyán néz ki! Nem fáj? – fintorgott Ginny, majd a villájára szúrt rántotta falatot inkább visszaejtette, és érdeklődve hajolt közelebb.
- Ez a kezem már nem, de a másik egy kicsit igen – vallotta be a lány.
- Szerencséd, hogy csak ennyivel megúsztad Tudjuk ki Táltostüzét – lépett oda Mrs. Weasley is, majd egy tányér omlettet tett a lány elé.
- Igen, Harrynek hála – motyogta halkan Lily. Még mindig bántotta, hogy nem beszélték meg a dolgot a fiúval.
Lassan falatozni kezdte a reggelijét, hogy ne sértse meg Mrs. Weasleyt, de a villa minduntalan kiesett a kezéből, és egyébként sem kívánta az ételt, így mikor végzett a felével, lerakta az undok evőeszközt.
- Na, ez kész is! – jelentette be büszkén Tonks, majd egy pálcasuhintás után új kötés került a régi helyére. – Most kérlek, add a jobb kezdet is.
Lily úgy tett, ahogy kérte, és már majdnem végeztek is, amikor egy idősebb nő lépett be a helyiségbe, és tette Tonks vállára az egyik kezét. A metamorf-mágus ijedtében felugrott és magával rántotta a tégelyt is, melynek tartalma a padlón kötött ki.
- Nyimphadora, csak én vagyok – nyugtatta az asszony, aki nagyon ismerős volt Lilynek, de egyelőre nem tudta mihez kötni az arcát.
- Anya! Rám hoztad a frászt! – mondta neheztelve, de azért megölelte őt. – Jaj, Lily annyira sajnálom, olyan ügyetlen vagyok! – szabadkozott a nő, mikor megfordulva észrevette, hogy a kenőcs a padlón terült szét.
- Semmi baj Tonks, komolyan! – vigasztalta. A nő lebiggyesztette az ajkát, és látta a szemében, hogy nagyon szégyelli ügyetlenkedését. – Már épp végeztél, nem? Ráadásul Kate-nél biztos van még ilyen – mutatott a maradványokra.
- Jól van, akkor befejezem – ült vissza a helyére vidámabban, majd újra elővette a varázspálcáját. – Egyébként ő itt az édesanyám, Adromeda Tonks.
- Nagyon örülök, hogy végre megismerhetlek, Lily – mosolygott rá a hosszú, ősz hajú asszony, majd hirtelen beugrott a lánynak, miért is volt ismerős az arca.
- Ó, Mrs. Tonks, annyira sajnálom azt az estét, amikor én…nem akartam…nem tudtam, és én… - hebegett zavartan, mert rájött, hogy az asszony ott volt akkor Billy mellett, amikor elveszítette az uralmat a druida ereje felett. Rettenetesen szégyellte magát, amiért csak egy hajszálon múlt, hogy nem sérültek meg mindketten.
- Semmi baj nem történt, ne érezd magad kellemetlenül – mosolygott rá megnyugtatóan, és Lily a szemébe nézve el is hitte neki, hogy nem haragszik rá. – Minerva már elmesélte, hogy milyen csodálatos képesség birtokosa vagy!
- Nos, néha nem igazán érzem így – vallotta be még mindig pirulva. – Mint ahogy azt ön is megtapasztalhatta, időnként elég kiszámíthatatlan.
- De ha minden úgy működne, mint a karikacsapás, nem lenne ilyen izgalmas életben részünk – mosolygott továbbra is az asszony, majd gyengéden masszírozni kezdte lánya vállait.
Lily egy kissé erőltetett mosollyal reagált erre, mert igazán nem vette volna rossz néven, ha most már egy kis nyugodtság venné körül. A szüleiért, barátaiért és ismerőseiért való aggódása megszűnne, és valószínűleg senki sem törne ismét az életére. Ráadásul nem kellene eltitkolnia a Harryvel való kapcsolatát. Bár – vallotta be magának – most azt sem tudta pontosan, hogy hányadán is állnak egymással.
- Kész is vagy! – szakította felébe a gondolatmenetét Tonks. És valóban, immár a jobb keze sem sajgott annyira, bár az ormótlan kötés jelentősen rontott az összképen.
- Nagyon hálás vagyok neked ezért Tonks! Köszönöm! – nyomott puszit a nő arcára. – A kenőcs miatt meg ne aggódj, kérek újat Kate-től!
- Elkísérlek! – állt fel az asztaltól Ginny, majd a két tányért a többi mosatlanhoz tette.
- Nagyon örülök, hogy megismerhettem, Mrs. Tonks – búcsúzott az asszonytól, majd Ginnyvel az oldalán elhagyta a konyhát.
- Kedves asszony – jegyezte meg a fiatalabbik. – Hiába született rossz családba.
- Bizony, a Blackek többsége nem a kedvességükről híresek – fintorgott Lily, majd hogy egy rossz emlékről elterelje a gondolatait, gyorsan témát váltott: - Te könnyen felbírtál kelni?
- Uh, nem! Ugyanolyan fáradtan ébredtem, mint ahogy lefeküdtem! – panaszkodott, miközben átvágtak a nappalin, de még mielőtt elértek volna a gyengélkedő ajtajához a vigyorgó Weasley-ikrek eléjük léptek.
- Hosszú volt az éjszakád hugi? – kérdezte az egyikük kaján vigyorral az ajkán.
- Hol van Malfoy, hadd lássuk el a baját! – így a másik.
- Most komolyan, minek néztek ti engem? – kérdezte dühösen, csípőre tett kézzel. A fiúk sokatmondó pillantást váltottak egymásra, majd két oldalról a levegőbe emelték felsikkantó húgukat, hogy utána egy kicsivel arrébb állítsák talpra.
- Mégis mikor nevelt anyánk belőled házisárkányt? – kérdezték egyszerre, majd válaszra se várva Lily elé léptek.
- Kegyednek olyan megtiszteltetésben van része… – kezdte mély meghajlással az egyik fiú, aki talán Fred volt.
- …hogy elsőként próbálhatja ki a Weasley Varácsvicc Vállalat új termékét… – folytatta George.
- …a Halálfaló Falót! – jelentették be ünnepélyesen, majd vélhetően George a magasba emelt egy olyan tárgyat, mely nagyon hasonlított egy mugli fegyverhez.
- Az ötletet apa egyik mugli könyvéből merítettük, így nem tudjuk garantálni a kísérlet sikerességét… – magyarázta Fred nagy beleéléssel, de Lily egy számára fontos szónál leragadt.
- Kísérlet? – kérdezte megilletődötten, majd hol az egyik fiúra, hol a másikra nézett.
- …de mindenképp új információkhoz juthatunk. Nincs is más dolgod, csak kihúzni ezt a kis pöcköt és… – folytatta George meg se hallva a lány kérdését.
- Bocsi fiúk! – vágott közbe határozott hangon, majd felemelte kötözött kezeit, jelezve, hogy semmilyen pöcköt nem tud eltávolítani sehonnan. – De ez most nem fog menni.
Az ikrek csalódottan sóhajtottak egyet, majd a lány háta mögül észrevették kísérletük új alanyát. Vagy épp áldozatát.
- Harry, kedves barátunk! Engedd meg, hogy bemutassuk… – igyekeztek a fiú felé.
Lily is hátrafordult, így jól láthatta, hogy kedvese rá se nézve átvágott a nappalin, majd egy gyors: „Ne most, fiúk!” után becsukta maga mögött a tanácskozó terem ajtaját.
- Hát ez érdekes volt – jegyezte meg a mellé lépő Ginny. Majd mielőtt Lily válaszolni tudott volna, Harry kijött a helyiségből, és menet közben parázsló tekintetét egyenesen a lányéba fúrta. Lily gyomra görcsbe rándult attól a szempártól, mely nem haragot vagy dühöt tükrözött, mint várta, hanem vágyakozást.
A lány érezte, ahogy szíve egyre hevesebben kezdett verni, és hogy az arcát árulkodó pír öntötte el. Ez a pillanat azonban gyorsan, túl gyorsan ért véget. Harry mondott pár szót az ikreknek, majd felsietett az emeletre.
- Na, nincs itt baj! – bökte meg könyökével a mosolygó Ginny. – Majd felfalt a szemével.
- Hát, én már semmit sem értek – köszörülte meg a torkát zavartan, majd újra a gyengélkedő felé vette az irányt.

Az én alternatív Harry Potter történetem 37. - Nézőpont kérdése

2011-07-10T20:31:00.002+02:00

Bár ez a fejezet nem túl vidám, tudom, hogy mennyire vártad, ezért ezzel is - kicsit késve - szeretnék Boldog Szülinapot kívánni Neked, Erika! :)

- Már harminckét órát aludt végig. Biztos, hogy nem lesz gond ebből? – suttogta Minerva a mellette álló Kate-nek. Az asszony minden szabad percét a gyengélkedőben töltötte, hogy amikor Lily felébred, ő ott legyen vele.
- Magam sem tudom, hogy meddig fog még aludni, de úgy gondolom, hogy jobb is, ha még nincs tudatánál – csóválta a fejét szomorúan. – Az életjelei stabilak, nincs belső vérzése, az agyi működéseik is rendben vannak, csupán csak… alszik – magyarázta a gyógyító.
- És ha felébred, akkor lesznek fájdalmai? – kérdezte Lily sápadt arcát nézve. Vörös fürtjei szétterültek a fehér párnán, míg mellkasa egyenletesen emelkedett és süllyedt.
- A keze mindenképp. Nagyon csúnyán megégett rajta a bőr, de ne aggódj, idővel az is helyre fog jönni! – tette hozzá gyorsan Kate, mikor az asszony hirtelen felé kapta a fejét. Ajkát penge vékonyra szorította, de a szigorú tekintete most aggodalomról árulkodott. – Pihenned kellene, majd én vigyázok rá.
Minerva sóhajtott egyet, majd egy utolsó pillantást vetett a lányra, és az ajtóhoz indult.
- Még el kell intéznem a temetést és a Minisztériumnak is írnom kell egy levelet.
- Mennyi esély van arra, hogy Scrimgeour meggondolja magát? – vonta fel a szemöldökét szkeptikusan a fiatal nő.
- Nem tudom. Nem tudom – felelte az asszony, majd Kate-tel a nyomában elhagyta a helyiséget.

*****

- Miért nem engedsz magadhoz egy kicsit jobban? – hallotta a dühödt kérdést Lily, de még semmi kedve sem volt megmozdulni és kinyitni a szemét – továbbra is alvást színlelt.
- Nem kell a szánalmad! – érkezett az indulatos válasz egy férfitól. – Miért olyan nehéz ezt felfognod?
- De én csak segíteni szeretnék, te csökönyös idióta! – visította az első hang, melyben Ginnyit vélte felismerni a lány. Az indulatos párbeszéd hozzá egész közel zajlott, így nem is csoda, hogy felébredt rá. Kíváncsisága egyre jobban felélénkült, de még mindig nem döntötte el, hogy felfedje-e magát, vagy inkább élvezze a kérdések nélküli magányt.
- Miss Weasley és Mr. Malfoy! Ez egy gyengélkedő, ezért azt kérném, hogy a párkapcsolati problémáikat ne itt tárgyalják meg! – hangozott a szigorú intelem.
- Elnézést Madam Pomfrey! Inkább megyek is, mert még elkapom a krónikus marhaságot hablatyoló kórt – szólt Ginny bűnbánóan, de azt azért nem hagyhatta ki, hogy ne az övé legyen az utolsó csípős válasz. Lily ezen akaratlanul is elmosolyodott, amit a kifelé tartó lány észrevett.
- Lily! Te felébredtél?! – kiáltotta olyan nagy lelkesedéssel, mintha mi sem történt volna az előbb Dracóval.
Mivel Lilynek sikerült elárulnia magát, kénytelen volt felnyitnia a szemeit, de a hirtelen vakító fény miatt rögtön össze is szorította.
- Még a holtakat is felrázta volna, Miss Weasley – mondta foghegyről a Roxfort javasasszonya. – Hogy érzi magát Miss White?
- Üm… jól – válaszolta semleges hangot megütve, miközben hunyorogva próbált az asszonyra és Ginnyire fókuszálni.
- Mintha csak Pottert hallottam volna – sóhajtotta az asszony lemondóan. – Komolyan kérdeztem, kisasszony!
- Nos, fáj a... tenyerem? – először még el sem hitte, hogy tényleg a keze fájna megannyi horzsolás után, de amikor szeme elé emelte bekötözött tagjait, kérdőn pillantott a madam felé.
- Gondoltam, hogy azt fájlalni fogja – bólintott, majd az ágyától elfordulva a bájitalos szekrényhez ment, és csörömpölve válogatta a megfelelő lombikokat. – Nagyon csúnyán megégett ott a bőre, de pár napi kenőcshasználat után semmi baja sem lesz.
- Nem érzem a bal lábam! – döbbent rá, miután Ginny segítségével felült az ágyban. – Miért van ez?
- Mert eltörte Miss White – mondta a számára magától értendő választ. – Míg nem volt magánál, megkapta a csont-forrasztó főzetet, így a nehezén már túl van.
- A nehezén? – ráncolta a szemöldökét a lány. – Hogy érti azt, hogy a nehezén?
- Naponta háromszor valakinek be kell kennie a kezén lévő sérült bőrt, ami garantáltan nem lesz kellemes; és majd a lábában is érezni fogja a bájital utóhatásait – rakta le a kis tégelyt az ágy melletti kis éjjeliszekrényre, néhány színes folyadékkal teli üvegcsével együtt. – Az lenne a legjobb, ha Kate, Molly vagy én látnám el a sérülését, mert bár nem kell hozzá különösebb szakértelem, jobb, ha azért más nem tesz benne kárt.
Miután pár bájitalt lekényszerített Lily torkán, és ráparancsolt, hogy maradjon az ágyban Madam Pomfrey más sérültekre hivatkozva magára hagyta a két lányt.
- Miért veszekedtél Dracóval? – kérdezte Lily, még mielőtt Ginny faggatni kezdte volna őt. A Weasley lány az ágyhoz húzott egy széket, majd mikor kényelembe helyezte magát beszélni kezdett.
- Mert idiótán viselkedik! – próbálta halkan előadni sérelmét több-kevesebb sikerrel. – Egész nap nem szól senkihez, és csak az anyját tűri meg maga mellett. Próbáltam beszélgetni vele, de csak kitérő válaszokat adott, már amikor egyáltalán hajlandó volt megszólalni.
- Miért, történt vele valami? – szakította félbe dühösen fújtató barátnőjét. Ginny hallgatott egy ideig, majd közelebb hajolva egész halkan mesélni kezdett.
- A csata során Draco találkozott az apjával, aki Alen szerint meg akarta ölni azért, mert elárulta a nevét meg a rangját… - mondta grimaszolva. – Súlyosan megsérült, és Lucius már majdnem kimondta rá a halálos átkot, amikor odaért az anyja és segített neki. Nem tudom, hogy utána mi történt, mert Alen elég sietősen mondta el és ő sem látott mindent. De a vége az lett, hogy Mr. Malfoy megkínozta Mrs. Malfoyt a crutiatusszal, mire Draco megölte az apját.
Megölte. Meghalt.
Pont ezt a témát akarta elkerülni Lily. Nem akarta, hogy újra az eszébe jusson, hogy miképp segédkezett Weid meggyilkolásában. Lehunyt szeme alól újra látta, ahogy a férfit elrepítette egyenesen Voldemort elé, majd semmibe meredő szemekkel a földre rogyott.
- Lily? Lily, jól vagy? – szólongatta Ginny, miközben finoman rázogatta a vállait.
- Hogy? Ja, igen, persze, csak elgondolkoztam – habogta és még egy mosolyt is kicsikart magából, de a barátnője aggodalmas tekintete láttán inkább feladta. – Ez borzalmas! És hogy van?
- Nagy fájdalmai vannak – sóhajtotta szomorúan, de gyanakvó tekintetét nem vette le róla. – A bal oldalán szinte minden csontja eltört, és egy csúnya vágás is van a lábán. Lucius nem kímélte.
- Mégis hogy képes egy apa ilyenre? – tette fel a költői kérdést. Nem tudta elképzelni, hogy egy eltérő szemléletmód miatt egy apa, egy férj bántalmazza a saját családját. Lucius Malfoyjal már találkozott egyszer, amikor a többi halálfalóval megtámadták a Roxfortot. Megtapasztalhatta kegyetlen stílusát, de sose gondolta volna, hogy képes lenne ilyesmire. – Ez nagyon megviselheti.
- Még ha igazad is van, nem mutatja ki. Teljesen bezárkózott mindenki elől. Pedig annyira szeretnék segíteni rajta, de nem engedi – mondta bánatosan, miközben térdeire támasztotta könyökét, hogy úgy megtámassza fejét.
- Talán hagynod kellene neki egy kis időt – tanácsolta Lily, bár maga sem tudta igazán, hogy ez használna-e a fiúnak.
- Nos, kénytelen vagyok, mert érezhetően nem igényli a társaságomat – fintorgott Ginny a vitára utalva, majd nagyot sóhajtva a gondolataiba mélyedt.
Néma csönd telepedett a helyiségre, csak a javasasszony csoszogásait és mormolásait lehetett hallani. Erről pedig felvetődött egy kérdés Lilyben, de nem merte feltenni. Túlságosan félt a választól. Persze előbb vagy utóbb úgy is megtudná, így inkább gyorsan eldarálta kérését, még mielőtt meggondolta volna magát:
- Kik sérültek még meg és mennyire?
Ginny hirtelen felkapta a fejét – mélyen elgondolkozhatott – de úgy tűnt, hogy egyáltalán nem lepte meg a kérdés, sőt, mintha már várt volna erre.
- Könnyebb sérüléseket nagyon sokan szereztek, sokáig kész káosz volt itt lent és a nappaliban is szintén – emlékezett vissza a lány. – A legsúlyosabban csak Draco, McKinnon – aki nagyon sok vért veszített – Anthony Horowitz, Mary Shelley, Harry és te sérültetek meg. Harry szokás szerint nem bírt nyugtom maradni, pedig a vállán nagyon mély vágás van – mondta szemét forgatva.
- De mindannyian helyrejönnek igaz? – kérdezte a kétségbeesés határán táncolva.
- McKinnont a Mugóba kellett szállítani, de úgy hallottam, hogy ő is rendben lesz, akárcsak a többiek – válaszolta Ginny, majd hogy oldja a barátnőjében felgyülemlett feszültséget, továbbra is a pozitív tényeket sorolta. – McGalagony professzor és Alberfoth is jól vannak, csak néhány kisebb horzsolásokat szenvedtek – hála neked.
- Nem lett volna szabad hagynom, hogy elrabolják őket – nézett búsan maga elé, de Ginny nem hagyta, hogy eluralkodjanak rajta a rossz érzelmek, és finoman a vállára csúsztatta egyik kezét.
- Pedig én úgy hallottam, hogy jó néhány segget szétrúgtál, csak hogy a segítségükre siess – villantott barátnőjére egy pajkos mosolyt, de mindhiába. Lily összeszedte minden megmaradt bátorságát, és konkrétabban rákérdezett az őt nyomasztó dologra.
- Van olyan, aki nem élte túl? – nézett a lány kék szemeibe. Ginny láthatóan nyelt egyet, mielőtt szólásra nyitotta száját, de mivel Lily nagyon komolyan nézett rá, nem kerülgette tovább a forró kását.
- Benjy Fenwicket és a barátnőjét, Virginia Woolfot meggyilkolták.
- Értem – szólt tömören, hogy utána újra a semmibe meredő tekintettel eltemesse magát a bűntudat mezején.
- Lily, ne csináld ezt! – kérte a legfiatalabb Weasley maga felé fordítva az arcát. – Nem neked kell, hogy bűntudatod legyen a haláluk miatt, hisz nem te ölted meg őket!
- Ginny, most inkább egyedül szeretnék lenni – mondta végül ügyelve arra, hogy ne hallatszódjon a hangján a kitörni készülő sírása.
Szerencséjére épp ekkor dugta be a fejét a függönyön Mrs. Weasley, aki miután meglátta az ébren lévő Lilyt, széles mosollyal kitárta felé a karjait.
- Nahát, Lily drágám, hát felébredtél? – ölelte át szokásától eltérő gyengédséggel a lányt. – Hogy érzed magad?
- Köszönöm szépen Mrs. Weas…Molly, jól vagyok – mosolyodott erőltetetten az asszonyra. Már nagyon szerette volna, hogy egyedül hagyják, így ásítást színlelt. – Bár kicsit fáradtan – nézett bűnbánóan, de észrevette, hogy Ginnyt nem sikerült átvernie.
- Nem is zavarlak tovább, kedvesem, pihenj csak, úgyis Ginnyt kerestem – nézett lányára az asszony, mire egy megadó sóhaj volt a válasz. – Ó, majdnem elfelejtettem! Minerváék is nemsokára benéznek hozzád, csak most épp Rend-gyűlést tartanak.
Lily mű-mosolyogva bólintott az asszonynak, majd amikor az elfordult, rögtön lelohadt róla minden derültségről árulkodó mimika.
- Ne felejtsd el azt, amit mondtam, mert tudom, hogy igazam van! – szólt még hátra a válla felett a Weasley lány. Magabiztos kijelentésében semmi felsőbbrendűség vagy gőg sem volt, sokkal inkább arra bíztatta a lányt, hogy ne legyen bűntudata.
- Dehogy tudod! – csóválta a fejét Lily, miután vendégei már elmentek.
Óvatosan lejjebbcsúszott az ágyon – néhány felszisszenés közepette – hogy újra vízszintben legyen, és hogy a fejét a párnájába fúrja. A mozdulatsor közben megtapasztalhatta a csont-forrasztó bájital hatását a lábában: a kellemetlen szúrást és égést, de nem szentelt neki különösebben nagy figyelmet.
Azt sem bánta, hogy ismét lemarad egy gyűlésről, és hogy most nincsenek vele nevelőszülei – bár kétségkívül szerette volna látni őket, hogy a saját szemével is meggyőződjön hogylétükről. Nem bírt volna szembenézni a csalódással teli tekintetükkel.
Megölt egy embert, és két másik is az ő hibájából halt meg. Ha a fenekén bírt volna maradni, és nem rohant volna Minerváékhoz a hisztije miatt, mindez meg se történt volna! Szinte valóságosnak érezte a bűntudat súlyát a mellkasában, melytől nehezebbé vált a légzése. Arcát – amennyire csak testhelyzete engedte – a párnába fúrta, s ezúttal szabad folyást engedett könnyeinek. A sírást hamar felváltotta a szívfájdító zokogás, melynek hangjait még a párna sem fedte el – mégse figyelt fel rá senki.
Nem tudott uralkodni érzelmein – pedig próbálta elfedni őket – így hangulata ismételten kihatott az időjárásra. A megnagyobbodott ereje miatt gyorsabban következett be a változás – a kora délutáni napos időt felváltotta a borús felhőtakaró, melyből kezdetben még csak csöpögött az eső, majd mintha dézsából öntötték volna a vízcseppeket.
Folyamatosan küzdött az ereje ellen, majd a kimerültségtől és a bájitalok okozta tompultságtól lassan álomba sírta magát.

Alig egy órát aludhatott, amikor újabb hangokra lett figyelmes.
- Mikor hagyhatja el a gyengélkedőt? – suttogta Alberforth valahol az ágya lábánál.
Szegény varázslóra nagyon ráijesztett, amikor elveszítette az ereje felett az irányítást. Lily csak egy sóhajjal vette tudomásul, hogy a bűnlajstroma még nem ért véget Weid és a két szerelmes halálával, hátra maradt az ereje feletti uralom kérdése is.
- Akár már ma este a saját ágyában aludhat. Madam Pomfrey korábban már beadta neki a még szükséges bájitalokat, és a lába is rendbejött – válaszolt Kate, miközben varázspálcáját lassan végighúzta a sérült végtag felett. – Csak a kezére kell majd ügyelni és rendszeresen bekenni egy kenőccsel.
- És az mikor fog helyre jönni? – hallotta meg Minerva hangját is.
- Tehát vége tért a gyűlés – volna le a következtetést félve Lily. Most már nincs kibúvó, szembe kell néznie tettei következményeivel.
- Két-három nap – válaszolta a gyógyítónő. – Van még kérdésetek?
- Igen. Mikor fog felébredni? – kérdezte egy másik férfihang. Egy olyan hang, mely hallatán a lány gyomra mindig remegni kezdett, s melyet órákig el tudott volna hallgatni. Ez a hang pedig Harryé volt.
- Már fent vagyok – mondta rekedten Lily, majd lassan feléjük fordította a fejét is.
Az idősödő pár egymást átkarolva álltak az ágya egyik lábánál, tőlük pedig egy kicsit arrébb Harry tekintett le rá.
- Minden rendben Lily? – hajolt hozzá közel Kate, mire a lány csak sután bólintott. – Akkor magatokra hagylak benneteket, de ha kellenék, akkor a közelben megtaláltok.
- Köszönjük – szorította meg köszönetképp a nő kezeit Alberforth, majd rögtön a lány felé indult kedvesével együtt.
Óvatosan felültette lányát a férfi, hogy utána gyöngéden megölelhesse, őt pedig Minerva is követte. A hosszú ölelkezés mind hármójuknak jót tett, legfőképp Lilynek, akinek újra könnyek szöktek a szemébe, de sikeresen visszatartotta őket.
- Jól vagytok? – kérdezte megszeppenten. Tekintetét hol az asszonyra, hol a férfira kapkodta, hogy sérülések nyomai keresse.
- Semmi bajunk, hála neked! – simította szeretetteljesen a lány haját Alberforth.
- Viszont nem kellett volna kockára tenned az életedet! – rótta meg kedvesen Minerva, bár szavait komolynak szánta.
- De, pontosan ezt kellett tennem! Nekem már csak ti vagytok, így nem hagyom, hogy titeket is elvegyenek tőlem! – találta meg a hangját Lily. – Viszont mindez nem történt volna meg, ha a fenekemen maradtam volna – hajtotta le a fejét bűnbánóan. Szégyellte magát, mert gyerek módjára rögtön a szüleihez szalad, amikor a titkolózás miatt csorba esett önérzetén. Ráadásul még felelőtlen is volt, így szüleire vitte a bajt is, mely nem egy áldozatot szült. – Mindenki miattam halt meg – mondta ki végül azt, mely a szívét nyomta.
Szavai után kínos csend ült a társaságra. Minerva és Aberforth nem tudott erre mit válaszolni, tanácstalan pillantásokat vetettek egymásra. Végül Harry volt az, aki megtörte a csendet.
- Az inferusokat azért küldték, hogy felkutassák Minerváékat, utána pedig a halálfalókkal együtt az éj leple alatt betörtek volna hozzájuk és elrabolták volna. Mordon szerint azzal, hogy te is ott voltál összezavartad az inferusokat, mert nem hoppanálva érkeztél, és nem is álmotokban törtek rátok.
- Furcsa, hogy a rosszban pont te keresed a jót. Nem igazán vall rád – jegyezte meg Lily gúnyolódva. És bár nem haragudott a fiúra, mégis bosszantotta, hogy jó dolognak próbálta feltüntetni a történteket.
- Igaza van! Lehet, hogy hibát követtél el azzal, hogy szó nélkül eltűntél, de végső soron a közbeavatkozásod mentett meg minket! És Voldemort számításait is alaposan szétzúztad – vélekedett Alberfoth is.
- És mielőtt tanácsokkal látnál el másokat, megfogadhatnád a sajátodat is. Nem te ölted meg őket, és a háború sem miattad zajlik, akár milyen nehéz is ezt elhinned! – vágta a fejéhez Harry, amire Lily nem igazán tudott mit válaszolni, inkább csak meglepetten bámult rá.
A két fiatal között nem esett több szó, de a közöttük lévő láthatatlan feszültséget mindenki érezte, aki a helyiségben tartózkodott.

*****

Estére Lily már a saját ágyában feküdt, de nem jött álom a szemére. Ezt persze betudta annak is, hogy több mint egy egész napot végig aludt, de az is közrejátszott, hogy gondolatban megállás nélkül tépelődött.
Részletesen elmesélte nevelőszüleinek mindazt, mely a csata során történt vele – bármilyen nehéz is volt neki szóban felidézni azt. Ők persze nem erőltették, közbevágás nélkül hallgatták a lányt, és a végén nem szidták meg, nem néztek rá csúnyán, mint ahogy szerinte megérdemelte volna. Helyette csak mellette maradtak és ugyanúgy szerették, mint azelőtt, ha nem jobban. Látta szemükben az aggodalmat és féltést, ami fájt neki, mert nem akarta, hogy miatta szenvedjenek, de az ellen már nem tehetett semmit sem.
Holnapra összehívtak egy gyűlést, melyen neki is részt kell vennie. Lily nem tudta eldönteni, hogy azért vehet részt rajta, mert Minerváék úgy gondolják, hogy neki ott kell lennie, vagy mert ezzel akarják „kárpótolni” a több, mint egy hónap óta tartó titkolózást. De mivel választ még nem kapott rá, az lesz a legjobb, ha holnap kivárja a dolgok alakulását.
Mivel végképp úgy gondolta, hogy nem tud elaludni, inkább az enyhén sajgó bokájával kiment az erkélyre, azt remélve, hogy majd a hűvös szellő elfújja minden gondját és bánatát – de persze nem így történt.
A szélről eszébe jutott megnövekedett druida ereje, melyet, ha nem tartott kordában, bármikor átvehette volna felette az irányítást, időzített bombát kreálva így a lányból. Pedig már olyan megkönnyebbült volt azért, mert biztonsággal uralni tudta erejét! Most pedig nagyon sok mindent újra kell majd kezdenie. És egy újabb beszámolót kell majd adnia a druidáknak is.
Azt sem értette, vagy inkább nem akarta érteni, hogy Harry a gyengélkedőben mire célzott: Mielőtt tanácsokkal látnál el másokat, megfogadhatnád a sajátodat is. Nem te ölted meg őket, és a háború sem miattad zajlik, akármilyen nehéz is ezt elhinned.
- Ezzel azt akarja mondani, hogy feleslegesen mártírkodom és hogy beképzelt vagyok? – tette fel magában a kérdést, mely nem hagyta nyugodni. – Tényleg ilyen lennék?
Elszántan kutakodott az ágyában olyan célzásokért és félbehagyott mondatokért, melyben Harry korábban is erre utalhatott, de semmi ilyesmi nem jutott az eszébe.
Az átgondolatlan mondatával viszont egyértelműen megbántotta a fiút, de azt is látta, hogy már azelőtt is bántotta valami, mert bár ő is meglátogatta, nagyon távolságtartó volt vele.
Így holnap vele is beszélnie kell, ahogyan Billel, és mint kiderült Adromeda Tonks-szal, akiket alaposan megijeszthetett, amikor hazaérkezésekor elveszítette az uralmát druida ereje felett.
Lehunyta a szemét, hogy erőt gyűjtsön problémái megoldásához, miközben a hűs nyári szellő bele-bele kapott fehér hálóingébe és hajába.
Annyira elmerült a saját gondolataiba, hogy észre sem vette az őt figyelő szempárt, egészen addig, míg tulajdonosuk meg nem szólalt, ezzel megijesztve a lányt: – Te sem tudsz aludni?

Szerk.: Lehet tippelni, hogy ki nem tud aludni Lilyn kívül. :)

Az én alternatív Harry Potter történetem 36. - Harc az életben maradásért

2011-06-05T17:38:00.002+02:00

Ahogy egyre jobban eltávolodott a druidáktól, a dekromákkal vívott harcuk zajai úgy tompultak. Lilynek nem volt lelkiismeret-furdalása azért, mert már nem segített nekik. Úgy érezte, hogy megtette azt, amit lehetett, de most másokon is segítenie kellett.
Nevelőszüleit elrabolták, őt pedig lépre csalták társaival együtt. Csak remélni merte, hogy még nem késett el, mert abba ő maga is belepusztult volna. Nem bírta volna ki azt a fájdalmat, melyet elveszítésük után érezne. Már így is túl sok mindenkit vett el az élet tőle, ezért a maximumot és még annál is többet akart kihozni magából, hogy megmentse őket.
Persze az is lehet, hogy a helyszínen lévő Rendtagok már segítettek Minerván és Alberforth-on, de erre sajnos a lány nem sok esélyt látott. A dekromák védelmének nem sokat árthatnak a varázslatok, így szinte képtelenség őket ily módon likvidálni. Csak egy druida veheti fel velük a harcot.
Szúrt az oldala, és a lábát már nem is érezte, amikor végre kiért az erdőből, de nem olyan látvány fogadta, mint amikor elment. Színes fénycsóvák százai repkedtek mindenfelé, és az emberek egymásnak üvöltötték figyelmeztetéseiket. Némely átok hatalmas durranás következtében a földbe csapódott, némely azonban fájdalmas sikítást eredményezett. A vidéki házuk teljesen leégett, már csak a füstölgő hamu jelezte, hogy valaha ott még emberek laktak. A távolban látni vélte, hogy a gabonatáblák között is nagy harc folyt, a helyenként fel-felvillanó fények baljós képet mutattak az egész helyzetről.
Lily nem tudta megállapítani, hogy a halálfalók vagy a Főnix rend áll-e nyerésre, mert mindkét oldalról látott sérülteket, de a sötétség miatt azonban senkit sem ismert fel. Az eddig látott csatákhoz képest ez mindent felülmúlt.
A szörnyülködését két, felé suhanó tűzgömb szakította félbe. Az egyiket elkapta és semmissé tette, a másik elől azonban már félre kellett ugrania, de amint újra talpra szökkent már ő is kész volt a harcra és a támadóját keresve pásztázta át a környéket. Dekroma helyett azonban a földön térdepelő, megkötözött Alberfoth és Minerva kettősén akadt meg a tekintete. Sípoló tüdejében bent maradt a levegő, majd fedezékét hátrahagyva, gondolkozás nélkül a harctérré alakult terület közepe felé kezdett rohanni. Futás közben ki kellett térnie a jelenlétén csodálkozó halálfalók és rendtagok elől – ami jelentősen lassított tempóján – de egy cseppet sem érdekelte. Csak a cél lebegett a szeme előtt.
Amikor már majdnem odaért hozzájuk, csak Sirius és Remus mellett kellett elhaladnia – ügyelve arra, hogy ne zavarja a halálfalókkal való párbajukat –, egy vízsugár oldalról neki csapódott, és így újra elterült a földön. Nem esett komolyabb baja, az új horzsolásokat szinte meg se érezte, csupán a ruhája és a haja ázott el teljesen, ami kissé kellemetlenné tette a mozgását.
- Csak ne olyan hevesen, kicsi druida! – hallotta meg a karcos hangot, és amikor megterhelt tagjait sikerült felemelnie, meg is látta Weidet, a dekromák vezetőjét. – Miért akarod ilyen elszántan megvédeni ezt a két öregembert?
- Mindenkit védelmezünk, akik a ti elmebajotok miatt kerülnek bajba – sziszegte vissza a férfinak, miközben lassan felállt. Tekintete találkozott nevelőszüleiével, és bár Alberforth a fejét ingatta, Lily nem hátrált meg.
- Te ostoba! – kiáltott rá a férfi, mire a lány próbált nem összerezzenni. – Tudod te, kivel beszélsz? – zengett a dekroma hangja, noha körülöttük a harc továbbra is folyt. Lily lázasan próbált egy jó tervet kiötleni, mert tisztában volt azzal, hogy egymaga nem veheti fel a versenyt a dekromák urával.
- Mivel te érkeztél vissza először, és láthatóan elvette az eszedet Kumert prédikációja, egy kis játékra szeretnélek invitálni – mondta nyájasnak szánt hangon, majd intett egyet, és Minerváék mögé rögtön két halálfaló lépett kivont pálcával.
Lily szíve a torkában dobogott, és nem tudta, hogy most mitévő legyen. Egy háromszöget alkotva Weid balról a két fegyvertelen mágussal állt szemben, Lily pedig középen.
- A játékszabály nagyon egyszerű. Csak választanod kell, hogy velem állsz ki, de akkor a halálfalók ölik meg védenceidet; vagy a halálfalókkal kezded, de akkor én végzek mindenkivel.
- Inkább a harmadik lehetőséget választom – felelte a lány rövid habozással, miután néma hálát rebegett azért, mert nála volt a varázspálcája. Óvatosan kihúzta a szoknyája rejtett zsebéből, majd egy mély lélegzetvétel után, támadásba lendült.
- Diligo Intego! – kiáltotta felfedve a varázseszközét, mire a két idősödő mágus körül egy lilás színű védőburok jött létre. Ezzel egy időben a meghökkent dekroma felé a szabadon maradt bal kezével szelet idézett, amelytől hátratántorodott. A két halálfaló pedig hibába átkozta Minerváékat, a szeretet-pajzs minden varázslatot elnyelt.
Weid azonban hamar visszanyerte az egyensúlyát, és dekroma nyilát rögtön a túszul ejtettek felé célozta. Lily azonnal közéjük ugrott, hogy testével védje meg őket, majd ő is kilőtte a saját nyilát, pedig tudta, hogy lehetetlen dologgal próbálkozott.
Ám amikor a két ellentétes erő összeütközött, hatalmas robbanás szelte át az eget. A sötét energia – mely Weidtől származott – visszafelé áramlott, és a férfi hanyatt esett tőle. A lány azonban közelebb volt a robbanás középpontjához, így az ő visszacsapódó energiájától méterekkel arrébb repült, de nem zuhant a földre. Szerencséjére nem a halálfalók vették körül, hanem a népes Weasley család idősebb tagjai, akik megdöbbenve nézték a lányt. Mrs. Weasley tétován felé nyújtotta a kezét, de férje gyorsan elkapta onnan, és védelmezően hátrébb húzta, mintha veszélyes lett volna a druida közelében lenni.
Az eszméletlen Lily testét nála eddig még sose látott fényáradat vette körül, mely pár centivel a talaj felett lebegtette, mintha vattaágyon feküdt volna. Mindenki értetlenül nézte a jelenetet, egyedül csak a feltápászkodó Weid káromkodta el magát, aki tudta, hogy mi fog következni ezután, és roppantmód dühítette a kialakulóban lévő helyzet.
Remus és Sirius a káosz okozta döbbenetet kihasználva gyorsan fegyvertelenné tették a Minervák mögött álló halálfalókat, és amikor Aberfoth megszerezte nevelt lánya elgurult pálcáját, a két barát hoppanálva a főhadiszállásra vitte a Főnix Rend vezetőit.

A lány kinyitotta a szemét, de a szokásos zöld fény helyett, mindenhonnan csak vakító fehérséget árasztott. Mozdulatlan teste az ég felé kezdett emelkedni, s a fény, mely belőle áradt, kiteljesedett, és mindent beborított. A csodálkozó halálfalóknak és rendtagoknak el kellett takarniuk a szemüket a vakító fényözön elől, némely gyávább sötét mágus pedig el is hagyta a helyszínt.
Weid azonban nem volt sokáig tétlen. Mivel Lily feláldozta a saját életét, csakhogy a dekroma nyílvesszője ne érjen célt, a lány elérte druidaságának harmadik, vagyis legvégső szintjét. A férfi ezt bosszúsan vette tudomásul, mert így majdhogynem kiegyenlített lett kettejük erőviszonya.
Lehunyta a szemét, és erősen koncentrált. Hamarosan szürke, ködszerű anyag ölelte körül a testét, és felidézve magában a sötét energiákat már készen állt az összecsapásra.

Lily nem érzett fájdalmat vagy mindent felemésztő ürességet – mint ahogy azt korábban elképzelte –, helyette erősnek, élénknek, de leginkább tettre késznek érezte magát. Széttárta karjait, s felfigyelt a körülötte kavargó elemek energiájára, mely még sose okozott neki ekkora boldogságot.
Ezt az erőt megpróbálta hasznosítani is, és a legnagyobb megdöbbenésére erőfeszítés nélkül sikerült egy olyan pajzsot létrehoznia, mely a kívülállókat védte meg. A körülötte lévő vakító fényözön eltűnt a pajzs létrehozatalakor, mely olyan magasra húzódott, mint ahol ő maga is volt jelenleg. A halálfalók hiába átkozták meg azt, a lány meg se érezte.
Ezek után lassan lejjebb ereszkedett, és a lába már majdnem elérte a talajt, amikor Weid egy nagy tűzoszlopot irányított felé. Lily oldalt kitért előle, majd azt a tűzet felhasználva táncos léptekkel több félfordulatot téve gömbök formájában a férfi felé hajította.

A tűz fénye különleges szépséggel ölelte körbe a lány arcát és vörös haját, melyről Alen nem tudta levenni a szemét. Úgy látta, volt barátnője most olyan volt, mint egy harcos istennő, aki megbabonázta a körülötte lévőket. Őt legalábbis mindenképp.
De nem csak a lány bája ejtette ámulatban, hanem az a pusztító erő is, melyet most korlátok nélkül használt. Alen látott már csúnya dolgokat, de el se tudta képzelni, hogy milyen lehetett volna, ha ő áll a lánnyal szemben, és az őt támadná.
Azonban nem volt több ideje ezen töprengeni, mert a halálfalók még nem adták fel a harcot, és Draco nélkül könnyű célpontnak tartották az egyedül álldogáló fiút. Szerencsére ez azonban koránt sem volt így. Gyorsan elszakította tekintetét a lányról, majd pillantása találkozott Pitonéval és megjátszott harcba kezdtek, amivel egyikük sem sérült meg komolyabban az előre megbeszéltek alapján – ezzel fenntartva a professzor álcáját.

Amikor Lily lihegve abbahagyta a tűzdobálást, hatalmas porfelhő és egy nagy kráter maradt hátra, de a férfit sehol sem látta. Majd hirtelen a föld megremegett és a lány egyensúlyát vesztve hanyatt esett. Hatalmas reccsenésekkel a talaj lassan kettévált, és a repedés egyenesen felé tartott. Lily azonban a levegőt felhasználva rögtön a magasba repült, így láthatta, hogy ott, ahol korábban feküdt éles sziklák emelkedtek ki a földből.
A pusztító látvány lekötötte a figyelmét, ezért nem vette észre, hogy a dekroma is a levegőben tartózkodott, majd a háta mögé lebegett, és a nyaka köré tekerte karjait.
- Mégis miféle szerzet vagy te? - sziszegte a lány fülébe, miközben karjai egyre erősebben szorították. – Kuruzsló és druida egyszerre?
Lily hiába próbálta lefeszíteni magáról a fojtogató karokat, a férfi fizikális ereje túl nagy volt hozzá képest és mivel még mindig a levegőben lebegtek, nem igazán tudott hatásos rúgásokat végrehajtani, mivel nem tudott honnan elrugaszkodni.
- Nem baj, csak még nagyobb lesz a jutalmam, melyet a megölésedért fogok kapni – susogta kéjes élvezettel.
Ahogy Lily egyre kevesebb oxigént tudott a tüdejébe juttatni, úgy növekedett benne a pánik, mely az időjárásra is kihatott. A szél egyre vadabbul kezdett süvíteni, és viharos felhők borították az eget. A lánynak ekkor jutott eszébe az, mely talán utolsó esélyét jelentette.
Tenyerét a felhők felé irányította, majd gyorsan visszahelyezte a férfi karjaira, aki felüvöltött fájdalmában és elengedte. Az elektromosságot, amit a dekroma ellen használt, eddig még sose vetette be, így még a lányt is meglepte ennek eredményessége.
Köhögve ereszkedett vissza a földre – kikerülve a repedéseket – majd térdere rogyott. Nem sokon múlt, hogy a dekroma elérje célját és megfojtsa, ez a tudat pedig alaposan megrémisztette őt.
- Te kis kurva, most meghalsz! – ordította dühtől hullámzó mellkassal Weid, akin úgy látszott, hogy már túltette magát a sokkterápián.
Ezúttal ő használta fel az égen cikázó villámokat, és két gömbvillámot dobott a lány felé. Az egyik elől arrébb gurult, a másikat pedig szerencsésen elkapta és miután kétszeresére növelte, visszairányította a férfi felé. Majd elrugaszkodott a földtől és újra a magasba emelkedett.
Weid kivédte a támadást, és ezúttal jégesőt idézett elő a viharfelhőkből, majd az éles jégdarabokat egyenesen a lehunyt szemű lány felé irányította. Jó pár helyen megvágták a bőrét, de amikor megpördült a levegőben és kitárta karjait orkán erejű szél indult a férfi felé. A dekroma ugyan megpróbált védekezni, szintén a szelet alkalmazva, de mivel ez Lily eredeti képességei közé tartozott, erősebbnek bizonyult. Hiába érte el Weid is a harmadik szintet korábban, az ő ereje csak a tűz, föld és a víz uralásáig terjedt ki, így ezeket az elemeket tudta a leghatékonyabban használni. A legmagasabb szint miatt minden más elemet a magáénak tudhatott átmenetileg, de azt nem gondolta, hogy a fiatal lány ennyi tehetséggel van megáldva.
Lily a széllel keményen tolta maga előtt a férfit. Falevelek és földdarabok keringtek körülötte, melyek néha-néha nekicsapódtak és megvágták bőrét, de nem hagyhatta abba, mert most tudta, hogy ezzel sikerült sakkban tartania a férfit. Szerencsére a pajzsa még jól bírta, és a lent lévők nem lettek ilyen viszontagságnak kitéve, de a lány már kezdett fáradni. Az újonnan jött energiákat lassan felélte, ezért irányt váltott, és úgy próbálta irányítani a szelet, hogy a dekroma a föld felé tartson.
A terv bejött, és egy utolsó nagy széllökéssel a búzakalászok közé lökte a vadul vicsorgó férfit. Lily is követte a példáját, amit utólag már nem tartott túl jó ötletnek, mert a magas termények miatt nem látta, hogy hova lett az ellensége. Egyhelyben maradt, azt remélve, hogy majd meghallja, merre lehet a férfi, de a közelben lévő csata zajaitól nem hallott semmit maga körül. Újra a magasba emelkedett, és csak kis híján múlt, hogy eltalálja egy tűzgömb, mely, mint utána kiderült, Weidtől származott.
- Nem jársz túl az eszemen! – vicsorgott dühösen, majd újabb tűzet bocsátott a lány felé.
Lily gyorsan kikerülte a lángokat és újra a szelet használva támadt vissza, mire a férfi ismét a földön kötött ki, vészesen közel egy csatához.
Mivel a lány tartott attól, hogy a magasban hamar kiszúrják, visszaereszkedett a földre, és úgy próbálta megkeresni a dekromát. A magas kalászok között nehezen haladt erőre, és a sötétség miatt csak a fülére hagyatkozhatott.

*****

Harry átkozta magát, amiért Remus utasítását figyelmen kívül hagyva Nott és Dolohov után indult, mikor azok – látszólag – menekülni próbáltak, de egyszerűen nem hagyhatta futni a gyáva férgeket. Egészen a búzamező közepéig követte a két halálfalót, de persze, mint később kiderült, az egész csapda volt, ráadásul ezzel Ront és Hermionét is bajba keverte.
- Harry Potter, örülök, hogy csatlakoztál szerény társaságunkhoz! – üdvözölte Voldemort borzongató, fátyolos hangján, mire a csali szerepében tetszelgő két halálfaló halkan felröhögött a háta mögött.
Szorosabban markolta a varázspálcáját, most, hogy a Sötét Nagyúr állt vele szemben, és próbálta elrejteni az átvertség dühítő és megalázó érzéseit. Nem engedhette, hogy Voldemort észrevegye gyengeségét.
- Tom – szólította nevén a fiú, mely láthatóan nem volt ínyére a sötét varázslónak. – Szóval a te műved az egész? Megnyugtató, hogy ezúttal a baklövéseket nem a talpnyalóid, hanem te magad követted el.
- Harry! – szisszent fel mögötte Hermione.
- Látom magaddal hoztad a sárvérű barátnődet – nézett fagyosan a lányra. – Mily megható lesz látni, ahogy a holttested fölött fog zokogni, mert ez fog következni, e felől kezeskedem.
Hiába tudta a fiú, hogy ezzel csak fel akarta bosszantani és hibákba taszítani, nem tudott hideg fejjel gondolkozni.
- Ne merd őt így nevezni! – mondta dühödt éllel a hangjában és rászegezte pálcáját: - Everti Static!
Voldemort azonban résen volt, és könnyűszerrel kivédte Harry lefegyverző bűbáját, majd ő támadt, de nem a fiúra, hanem Hermionéékra, mégpedig egy csonttörő átokkal.
- Diligo Intego! – harsogta a fiú, mire egy kékes színű buborék jelent meg a barátai körül és visszaverte Voldemort átkát, de így viszont felkészületlenül érte felé száguldó kések átka. Védekezésre nem volt ideje, így csak elugrott a varázslat elől, de nem volt elég gyors, mert bal vállában hatalmas fájdalmat érzett. Ron és Hermione az ő nevét kiáltották, de próbálta kizárni a kétségbeesett hangjukat, helyette a vörösen izzó, kígyóra emlékeztető férfira koncentrált.
- Csak ennyire tellett Dumbledore-tól? – húzta torz mosolyra száját. – Pajzsokra és lefegyverzésre tanított?
- És te, Tom, csak aljas húzásokkal tudsz párbajozni? – ütötte tovább a vasat Harry, miközben gyorsan feltápászkodott és két kombinált átkot is kilőtt.
A két elszánt varázsló ezek után nem szavakkal, hanem minél több varázslat alkalmazásával fitogtatta erejét. Teljesen kizárták a külvilágot, és csak a kettejük harca számított, mely egy darabig meglepő módon kiegyenlítettnek tűnt. Látszott, hogy Voldemort erősebb és sokkal több varázslatot ismert, mint fiatalabb ellenfele, de Harry kiválóan állta a sarat.
Hermione és Ron időközben Nottal és Dolohovval kerültek szembe, s mivel még mindig védte őket barátjuk pajzsa, jelentősen redukálódott tapasztalatlanságuk hátránya. A már összeszokott páros nem csak a magánéletben, de a harctéren is remekül kiegészítették egymást, és a kettejük tudását valamint erejét felhasználva hamarosan a földre terítették a két halálfalót.
Harry pedig egyre jobban fáradt. Egyszer sikerült komolyabban megsebeznie Voldemortot, de ez nem bizonyult elégnek, mert a varázsló csak még elszántabban támadt. Eltökélt szándéka volt, hogy most megöli Harry Pottert.
A feje fölül érkező tűzeső égette a bőrét, és Voldemort több fekete mágiát használt egyszerre, melyet a fiú nem ismert, így az egyik átok ellen nem elég erős pajzsot idézett, s a lendülettől hanyatt esett és elejtette pálcáját. A Nagyúr elégedett mosolyra húzta a száját, és egyenesen Harry mellkasára szegezte varázspálcáját. – Adava Kedavra!

*****

Tulajdonképpen nem is értette magát a lány, miközben a magas növényzetben gázolt. Elmehetett volna, mert már Minerváék biztonságban voltak, és az élete sem forgott már közvetlen veszélyben. Az új energiákat még mindig érezte maga körül – még ha nem is olyan nagy intenzitással, mint korábban – amely kissé befolyásolták érzéseit, és csak arra vártak, hogy újra kitörhessenek. Az erő azt diktálta, hogy addig harcoljon, míg az ellenség a közelben van, és ne hagyja elmenekülni.
- Még ha meg is találnád, és le is győznéd, akkor utána mit kezdenél vele? – tette fel magában a költői kérdést. Még sose kellett ezzel foglalkozni. Voltak olyanok, akiket legyőzött, és vagy a földön maradtak sérüléseikkel foglalkozva, vagy elhagyták a helyszínt. De vajon Weid ezt tenné? És ő ellen tud állni az újonnan jött hatalomnak?
A kérdésen nem volt ideje tovább gondolkozni, mert lábaira indák tekeredtek és így hasra esett. Majd hirtelen a lábánál fogva hátra felé kezdték húzni őt a földön, és egy émelyítő reccsenés után fájdalmas sikítás hagyta el ajkait. A bokája valószínűleg eltört, de nem hagyta annyiban a dolgot, és gyorsan a növények felé intett, mire azok megadóan húzódtak vissza a földbe. Minden porcikája fájt. A bokájában szűnni nem akaró éles szúrást érzett, és össze kellett szorítania az állkapcsát, hogy ne nyöszörögjön fájdalmában. Ezen kívül testét még számtalan vágás és zúzódás borította, de ezek koránt sem értek fel a törés okozta kínnal.
Már nagyon elege volt ebből a napból, fáradt volt, kimerült és már csak abban reménykedett, hogy ennél rosszabb már nem jöhet.
Siránkozásra azonban nem volt ideje. A földön ülve kénytelen volt elismerni, hogy Weid nem olyan dekroma, mint akikkel eddig dolga volt, és nem hagyja annyiban a harcot. Lily nem mozdult, a hirtelen támadás okozta pánik és a fájdalom miatt kapkodóvá vált lélegzetét igyekezett csillapítani, és bármilyen mozgás jeleit kezdte figyelni. Tudta, hogy a férfi nem érte el a célját, és nem a lábai elé vonszolták az indák, mégis biztosra vette, hogy már egész közel van hozzá.
Bár a küzdelem hangjai még mindig túl hangosak voltak, mégis mintha a háta mögül a gabonák zizegését hallotta volna, ezért megfordult, és gyorsan – a valóban felé közeledő – Wiedre széllökést irányított. A férfi meglepődve zuhant hátrafele. Lily tiltakozó lába ellenére feltápászkodott, és bicegve bár, de továbbra is támadásokkal bombázta a férfit.
Az utolsó széllökéstől Weid egyenesen a mágusok csatája okozta növénytelen terület közepe felé repült, ahol Voldemort és Harry nézett farkasszemet egymással. A dekroma férfit eltalálta Voldemort éppen akkor kilőtt halálos átka, így élettelenül zuhant tovább a földre.
A nagyúr felordított dühében, majd Lily felé intett a pálcájával, aki meglepődöttségtől és a félelemtől dermedten állt.
- Tűnés innen! – kiáltotta Harry, de a lány meg se hallotta a hangját, továbbra is csak a halott férfit bámulta.
Voldemort hatalmas tüzet varázsolt elő, mely egyenesen Lily felé gomolygott. A lány csak az utolsó pillanatban vette észre a felé közeledő veszélyt, reflexszerűen tenyereit gyorsan maga elé tartotta és megpróbálta elterelni magától a tüzet.
Valaki oldalról a földre lökte, utána pedig egy rántást érzett a gyomrában és egy pillanatra elsötétült előtte a világ.

*****

A Dumbledore kúria hoppanálási pontjához érkezett, és még ha ezt a tudata mélyén fel is fogta a lány, nem mutatta jelét. A pánik, félelem, kimerültség és fájdalom miatt tompának érzékelte a valóságot.
- Lily, minden rendben? – lihegte a félig rajta fekvő Harry. Ő rántotta le a földre és hozta ide barátnőjét, noha a fiú sem volt sérülésmentes. – A kezed! – kiáltott fel, mikor vérző válla ellenére sikerült leszállnia a lányról és mellé térdelt.
Lily nem igazán reagált a fiú hangjára; minden ízében remegett és felfelé meredő szemeiből könnyek csorogtak lefelé, maszatot hagyva maguk után. A tenyerein megégett a bőr, mert nem volt elég gyors ahhoz, hogy gond nélkül eltérítse a felé közeledő tüzet, s most sérült tagjait a mellkasához húzta, mintha még tartania kellene valamitől.
- Lily válaszolj, kérlek! – simogatta a könnyes arcát Harry, de mindhiába. A lány nem válaszolt, helyette csuklásszerű nyögések hagyták el ajkait, s szemei lassan újra fehér fényben tündököltek.
Fújni kezdett a szél, majd sötét viharfelhők gyülekeztek fejük felett és dörögni kezdett az ég. Mindezt újra Lily, és a benne megerősödött druida erő okozta, mely átvette az irányítást felette.
- Ide! Itt vagyunk, gyertek már! – kiáltotta a lány miatti aggodalom szította indulattal Harry, aki egy pillanatra sem vette le a szemét az előtte fekvő lányról.
A sietős lábdobogások és feszült kiabálások hamar testet öltöttek Alberfoth, Bill és egy ismeretlen idős asszony személyében.
- Harry, azonnal a gyengélkedőbe kell vinnünk! – szólt rá Bill Weasley, mikor meglátta a fiú sérüléseit. Aberfoth rögtön letérdelt, és Harryhez hasonlóan ő is szólongatni kezdte az immár teljes testében fehéren ragyogó lányt.
- Nem, előbb Lilyt vigyétek! – válaszolt ingerülten a fiú. A szél egyre jobban süvített, a környéken lévő fák hajladozni kényszerültek és elkezdett szakadni az eső.
- Ilyen állapotban nem lehet, még ránk dől a ház – mondta kapkodva a fiatalabb Dumbledore. – Lily próbálj megnyugodni, most már biztonságban vagy.
Ekkor Bill előhúzta varázspálcáját, és a kábító átokkal egyenesen a lányra célzott. Lily ekkor azonnal felé kapta a fejét, és bár az átok nem hatott druida pajzsa miatt, a lány ezt mégis támadásként értelmezte.
Sérült karjával intett egyet, mire kör alakban magas lángok csaptak fel, így távolt tartva magától Billt és az idegen nőt; csak a mellette lévő Aberfoth és Harry maradhatott vele.
- Lil, nyugodj meg, senki sem akart bántani – szólt hozzá továbbra is Harry. – Nézz rám! Hallod? Nézz rám, én vagyok az, Harry. – Szelíd erőszakkal maga felé fordította az arcát és a szemébe nézett.
A vihar továbbra sem csitult, de mintha most már felfigyelt volna a fiúra. Zihálva szedte a levegőt, ajkai elnyíltak, de nyöszörgésen kívül ismét nem hallatott semmi mást.
- Itt van Aberforth is, akinek semmi baja – intett az ősz szakállú férfi felé, mire Lily felé fordult.
- Így van, hála neked Minerva is jól van – bólintott a varázsló mosolyt erőltetve féltő arcára, és ő is végigsimított a kócos fürtökön. Lily másodpercig még Alberforthon tartotta tekintetét, majd egy szaggatott lélegzetvétel után lehunyta a szemét, és a tűz eltűnt.
- Vedd vissza az irányítást – bíztatta az idős férfi. – Tudom, hogy meg tudod csinálni.
- Sajnálom, én csak segíteni akartam! – lépett közelebb Bill is, amikor meggyőződött arról, hogy a lángok nem törnek fel ismét.
Amikor Lily végre kinyitotta a szemét, az már nem világított, majd tekintetével rögtön a magát egyre nehezebben tartó Harryét kereste.
- Sa…Sajnálom – nyöszörögte a lány, miközben a vihar lassan csendesedni kezdett.
- Shh, ne beszélj! – tette mutatóujját a szájára Harry. – Most már minden rendben lesz.
Bár a lány ebben nem volt olyan biztos, mégse tett ezt szóvá. Helyette megpróbálta összeszedni szétzilált idegeit, lecsendesíteni a benne dúló borús érzelmeket, és csak Harry meg Alberforth arcára koncentrálni.
- Eltört a lába, és rengeteg vágása van szegénykémnek mindenhol – hallotta az asszony kedves hangját, de nem igazán figyelt rá. – Azonnal be kell őt vinnünk!
- Gyere Harry, majd én segítek neked – próbálta felsegíteni a fiút Bill, de Lily kinyújtotta a karjait a fiú felé, aki óvatosan ülésbe húzta kedvesét, majd féloldalasan az ölelésébe zárta. Lily a szabad karja alá szorította Alberfothot, majd a druida teleportálásával rögtön a kúria nappalijában találták magukat. A lánynak azonban ez a feladat már nagyon fárasztó volt, így ájultan esett a feje Harry ép vállára.

Díjak

2011-05-15T16:44:00.001+02:00

Sziasztok!

Nagy örömömre szolgál, hogy bejelenthetem, újabb díjakkal gazdagodtam, ezúttal Vámpíttól, akinek ezúton is nagyon szépen köszönöm! :)

Szabályok:

Tedd ki a logót a blogodra!
Köszönd meg a díjat annak, akitől kaptad!
Írj magadról 7 dolgot!
Add tovább 7 embernek (ne felejtsd el linkelni a blogjukat)!
Hagyj megjegyzést náluk, hogy tudjanak a díjazásról!

Hét dolog rólam:

Utálom a hangyákat

Elégedetlen vagyok az idei Eurovision végeredményével

Kedvenc együttesem az Epica

Nyelvi előkészítőbe járok és most érettségiztem angolból

Jogsim is van, de nem szeretek annyira vezetni

Íráshoz szükséges feltételeim: csend, ihlet, meleg tea és gyertya

Különböző kristályokból készült medálokat hordok a nyakamban, de sokakkal ellentétben, én nem a különlegessége miatt viselem azokat, csupáncsak a szépségük végett

Akiknek tovább küldeném:

Zoe Henderson

Üdv.:

Briki Green

Az én alternatív Harry Potter történetem 35. - Tőrbe csalva

2011-05-08T16:03:00.001+02:00

- A dekromák elvitték őket – mondta halkan, és még szorosabban ölelte a lány derekát.
- Hogy? Mi? – értetlenkedett, mert egyszerűen nem tudta, nem akarta még csak elképzelni sem ezt a helyzetet. Lassan hátrébb húzódott, de nem bontakozott ki teljesen az erős karok öleléséből, majd zavart tekintetét Harryére emelte.
- Amikor megjöttek a druidák, az egyikük hátulról megragadta őket és eltűntek – magyarázta a kicsit piszkos arcot simogatva a fiú. – A többiek pedig az erdő felé rohantak.
- Nem! Nem, nem, nem! – kántálta egyre hisztérikusabban, és végleg kirántotta magát Harry karjai közül. Egyszerűen nem élvezhette a fiú biztonságot jelentő közelségét, ha azok, akik a legfontosabbak számára veszélyben vannak. – Az nem lehet! Aberforth! Minerva! – kiáltotta a Rendtagokból, druidákból és néhány dekromából álló tömegbe, de senki sem felelt. A pánik teljesen eluralkodott rajta, szemében könnyek gyülekeztek, és jobbra-balra fordulva kereste nevelőszüleit. Hiába.
- Lily, próbálj megnyugodni! – érte utol a céltalanul szaladó lányt Harry, és megragadva a karját maga felé húzta.
- Ne próbálj meg nyugtatgatni! – förmedt a fiúra magasba szökött hanggal, és megpróbált ellépni tőle, de Harry erősen tartotta.
- Ilyen állapotban nem tudsz rajtuk segíteni! Beverted a fejedet, és azelőtt még inferusok is…
- Jól vagyok! Eressz el! – rángatódzott továbbra is, míg végül sikeresen kiszabadult a fiú szorításából. Azonban nem ment távolabb tőle. – Meg kell találnom őket, Harry – suttogta elgyötörten, majd Damer felé fordult. – A druidák a dekromák után mentek az erdőbe?
- A többségük igen, de a többiek is hamarosan követni fogják őket – válaszolt készségesen az újonc, mire Lily elégedetten bólintott.
- Nagyon nem tetszik ez nekem, ne menj! – kérte Harry sejtve azt, hogy mi volt a lány terve. – Lil, kérlek! – nyújtotta felé a kezét, de a lány túl makacs volt, még ha Harry a becenevén szólította is.
- Nem hagyhatom magukra őket. Rád pedig itt van szükség, Harry – mondta, majd hátat fordított a barátainak és rohanni kezdett az erdő felé.

Két druida valamivel előtte is arra vette az irányt két oldalról a sűrű vadonba gázolva, így a lány középen ment. Amint egyre mélyebbre hatolt, úgy csökkent a fény és úgy vált egyre hidegebbé a levegő is.
Azonban a bal szeme sarkából egy tűzgömböt vélt felfedezni, mely valószínűleg egy dekroma műve volt, hogy távol tartsa druida társát.
Szóval itt még nincs vége a harcnak – vonta le a következtetést a lány, majd lassítani kezdett a tempón, és igyekezett halkan lépkedni, bár a zizegő avar nagyban megnehezítette a dolgát. A szíve a torkában dobogott, mert a kezdeti aggodalom Aberforth és Minerva iránt egy cseppet sem enyhült. Fogalma sem volt arról, hogy miért pont őket rabolták el a dekromák, ahogy az sem, hogy mit fognak tenni velük.
Viszont nem tudott tovább ezen tűnődni, mert a háta mögül lépteket hallott, így gyorsan beugrott egy vastag fa mögé. A lépteket egyre közelebbről hallotta, felkészült a támadásra, és amikor az idegen a rejtekhelyéhez ért, Lily kilépett a törzs védelméből, és tenyerében pedig már egy tűzgömb világított.
- Ne lőj! Csak én vagyok! – emelte fel a kezeit megadóan Damer.
- Mégis mit keresel itt? – sziszegte villámokat szóró szemekkel, amiket a fiú a sötétség miatt nyilván nem láthatott, mert nem vette túl komolyan a lány dühét.
- Segítek megtalálni azokat, akiket keresel – felelte nemes egyszerűséggel, ám ekkor a mellettük lévő fába egy dekroma nyíl csapódott, nem sokkal tévesztve eredeti célpontját.
Lily Damer szájára szorította az egyik kezét, és a földre rántotta. A lány került felülre, aki gyorsan és némán le is mászott a fiúról, hogy utána négykézláb egy másik fához araszoljon, melynek oldalában egy odú volt. Az apró kövek és gallyak mászás közben ugyan felhorzsolták a bőrét, de nem foglalkozott vele. Amikor oda ért, intett a fiúnak, hogy kövesse a példáját, és amikor mindketten fedezékbe kerültek, Lily fojtott hangon okította az újoncot.
- Semmi keresni valód nincs itt! – bökte mellkason a fiút, aki szólásra nyitotta a száját, de amikor közelről meglátta a lány dühös ábrázat inkább elhallgatott. – Ha nem jöttél volna utánam, és nem beszéltél volna ilyen hangosan, akkor most nem lennénk ekkora bajban! – mondta dühösen, majd lassan felállt, és kikukucskált a fa mögül. Halkan előre lépett egyet, mire jobbról és szemből is egy-egy tűzlabda közeledett felé. Lily gyorsan leguggolt, így elkerülte a fájdalmas találkozást, majd a hátát újra a fának támasztotta.
- A francba! Már ketten vannak! – szitkozódott a lány, majd egy jó terven kezdett el gondolkozni.
- Hívjunk erősítést! – tolmácsolta Damer, de Lily csak a fejét rázta.
- Azt mondtad, hogy a druidák többsége az erdőbe ment, és a többiek is nemsokára jönnek. De ez elég nagy terület, és a dekromák előnyben vannak velünk szemben. Nem kérhetjük őket arra, hogy mentsenek meg, ha egyszer saját maguk is veszélyben vannak.
- De akkor hogyan tovább? Ezek pirítóst csinálnak belőlünk! – fogta fel végre a helyzet súlyosságát Damer. – Azzal meg mit akarsz csinálni Aidrea? – kérdezte, amint meglátta a lány varázspálcáját.
- Használni – válaszolta a fiú meglepettségét figyelmen kívül hagyva, aki csak annyit vett észre, hogy a lány erősen koncentrálva egy bottal különböző alakzatokat rajzol a levegőbe.
- Amikor befutottam ide, magam előtt láttam még egy-egy druidát jobbról és balról. A jobboldali szerintem kissé elfoglalt lehet, a baloldalinak pedig talán sikerült túljutnia a dekromák védelmén.
- Te is olyan kuruzsló vagy, mint a barátod? És ezt mind ettől az izétől tudtad meg? – bökött bizalmatlanul a pálcára, mire Lily akaratlanul is megforgatta a szemét.
- Nem, ezt már hamarabb is tudtam. Az viszont kiderült, hogy velünk szemben és jobb oldalt több dekroma is van. Próbáljuk meg kikerülni őket úgy, hogy most balra tarunk, utána pedig élesen jobbra – magyarázta a tervet az első kérdést szándékosan figyelmen kívül hagyva.
- Te vagy a főnök! – egyezett bele a fiú, mire Lily hangosan felsóhajtott.
- Nézd, nem mondhatom, hogy menj vissza egyedül, mert az is lehet, hogy már teljesen körbevettek minket. Velem jöhetsz, szorosan a hátam mögött, de próbálj meg csendben lenni, rendben? – kérte a fiút, aki válaszul feltartotta az egyik hüvelykujját.
Még mindig mérges volt a fiúra, amiért elárulta a dekromáknak a pozíciójukat, ráadásul még vigyáznia is kellett rá, mert tudta, hogy idő hiányában ő még nem kapott rendes harci kiképzést.
Lassan haladtak előre, ami nagyon dühítette a lányt, mert minden elvesztegetett perc a nevelőszülei életébe kerülhetett. Fától fáig haladtak, és amikor úgy gondolta, hogy a dekromákat sikerült kikerülnie, futásnak eredt maga után húzva Damert is.
A tüskés cserjék és az alacsony ágak alaposan megtépázták ruházatukat és bőrüket, de Lily szüntelenül haladt a cél felé. Egyszer majdnem elbotlott, de a fiú erősen tartotta, így szerencséjére nem esett el. Zihálva szedték a levegőt, amikor Damer hirtelen megragadta a kezét és egy kis cserje felé kezdte húzni, ahol egy férfi feküdt egy vaskos fa alá szorulva. Fehér ruháját teljesen átitatta a ragacsos vér, mely az oldalából és lábából szivárgott, és a druida már alig volt magánál.
- Hé, semmi baj! Nyugodj meg, meggyógyítalak – beszélt a sérülthez Damer, mire a férfi hirtelen megragadta a kezét, és érthetetlen szavakat mondott egymás után.
- Csapda…sötét, nagyon sötét… – nyögte erőtlenül, mire Lily mellétérdelt, és próbálta lefogni a sokkos állapotban lévő férfit.
- Nyugalom, most már nem lesz semmi baj – suttogta kedvesen kisimítva a férfi haját az arcából.
Közben a gyógyító sem habozott, rögtön a sérülések fölé rakta a kezeit, melyeket fehér ragyogás vett körül, azonban a seb nem tűnt el úgy, mint Lilynél.
- A sebei nem tiszták, és belső vérzései is lehetnek, így nem tudom meggyógyítani – nézett kétségbeesetten a lányra.
- Megpróbálom leemelni róla a fát, te pedig azonnal vidd a Kertbe! – pattant fel a lány, de a sebesült rekedt nyögése megállította.
- Csapda…fuss innen. A…a dekromák vissza fognak menni oda. Oda, ahol…ahol voltak.
- Micsoda? Hová mennek? – hajolt vissza a férfihoz egész közel, hogy megértse annak halk szavait.
- Azért csaltak ide, hogy…hogy levadásszanak minket, de…vissza…vissza fognak menni a mágusokhoz. Ők a célpontjaik – mondta meg-megállva a fájdalmaitól.
- Úristen! – szorította kezeit a szájához, amint felfogta a dolog jelentőségét. A dekromák nem jelentettek volna olyan nagy veszélyt druidáknak, ha szemtől szembeni harcra került volna sor, de itt az erdőben be tudták keríteni őket. Utána pedig a Rendtagok ellen fognak fordulni!
Azonnal talpra szökkent és a fa súlyát kezdte mérlegelni. Lehetőleg úgy kellett leemelnie a férfiról, hogy ne okozzon neki több sérülést, ugyanakkor ő sem bírt el minden súlyt kezelni az elemekkel.
- Nem maradhatsz egyedül! A dekromák téged is bántani fognak – ellenkezett a fiú, mire Lily erősen megszorította a vállát.
- Neki nagyobb szüksége van rád, mint nekem Damer! Gyerünk, menj oda hozzá, én megpróbálom felemelni, de nem tudom majd sokáig tartani, ezért sietned kell! – sürgette, mire a fiú komoran bólintott egyet, és a férfihoz hajolt.
Lily erősen koncentrált. Zöld tenyereit a föld felé irányította, ahol lassan erős indák bújtak ki a földből és tekeredtek rá a vaskos törzsre.
- Felkészültél? – kérdezte behunyt szemmel a lány, majd mikor Damer helyeslően válaszolt, lassan emelni kezdte a kezeit, és vele együtt a fatörzs is emelkedni kezdett. A férfi felüvöltött, ahogyan a mázsás súly lekerült testéről, majd ahogy a fiú ígérte, rögtön elhoppanált vele. Így Lily megkönnyebbülten ejtette le kezeit, ezért a fatörzs is hangos puffanással süppedt a földbe.

*****

- Hát, nem semmi csaj, az már biztos – jegyezte meg hangosan a futó Lily után bámulva Damer, és bár megjegyzését csak magának szánta, a közelében lévő Harry is felfigyelt rá.
- Ha valami baja esik miattad, esküszöm, hogy magam kereslek meg! – ragadta meg a ruhája gallérját a dühös varázslófiú.
- Harry ezt nem most kéne! – furakodott közéjük Ron, és lefogta Harryt, még mielőtt az valamilyen ostobaságot csinált volna.
- Egy szóval sem mondtam, hogy neki is mennie kellene! – ordította vissza ruháját igazgatva Damer. – De megnyugodhatsz, mert majd én vigyázok rá! – vetett rá egy kárörvendő vigyort, majd ő is az erdő felé kezdett rohanni.
Harry utána akart menni, de Ron erősen tartotta. Legszívesebben jól beverte volna annak a bájgúnárnak a képét, annyira, hogy többet még csak ne is merészeljen Lily közelébe menni.
- Harry nyugodj le! – jött oda hozzá Hermione is.
- Mégis hogy nyugodjak le, ha Lily azzal a seggfejjel van! – szitkozódott mérgében. Izmos mellkasa vadul hullámzott, majd sikerült kitépnie magát barátja karjai közül, és idegesen a hajába túrt.
- Csak nem vagy féltékeny rá? – vonta fel a szemöldökét a lány karba tett kézzel.
- Ne nevettess Hermione! – csattant fel még mindig dühösen.
- Hé-hé, vigyázz kivel beszélsz! – kelt barátnője védelmére Ron, mire Harry csak felemelte a kezeit, majd hátat fordított nekik és erőtlenül ejtette vissza maga mellé. – Különben is, hülye vagy, ha azt hiszed, hogy esélye lenne nála.
- Menjünk, inkább segítsünk a többieknek – váltott témát végül a fiú, majd a többi Rendtaghoz kocogott. Barátai egy jelentőségteljes pillantás után pedig követték őt. Éppen idejében.
A dekromák mind eltűntek, és a druidák többsége is az erdőbe ment, csupán csak páran maradtak, hogy szükség szerint fedezni tudják a Rendet.
Azonban egyre több halálfaló érkezett.
- Figyeljetek oda! Senki se maradjon egyedül! – hallatszott Remus parancsa, azonban a többi instrukcióját elnyomta a halálfalók földbe csapódó átkai.
A dekromák támadása sok sérülést eredményezett, mert nem tudta ellenük intenzíven védekezni, de a sebesültek többsége még így is harcba szállt Voldemort csatolósai ellen. A halálfalók nem válogattak, minden általuk ismert sötétmágiát bevetettek.
A Rendtagok Remus tanácsát megfogadva párokba álltak, kivéve Mordont, aki úgy gondolta, hogy ő magas tapasztalata révén egyedül is elbán pár nyavalyás halálfalóval. Hárman támadtak rá egyszerre, közülük az egyiket ő maga küldte az Azkabanba. Az ismerős halálfaló a lehető legjobban vissza akart neki fizetni az elmúlt évek szenvedéseiért, azonban most is, mint már korábban, a kapkodása lett a veszte. Az egyik félrecélzott átka az egyik társát találta el, amitől meg is lepődött egy másodpercre, amit Rémszem kihasznált, és a halálfaló máris fegyvertelenül, ájultan és összekötözve feküdt a földön. A harmadik sem maradt sokáig talpon, bár sikerült megsebeznie az ex-auror karját. Az idős férfi csak legyintett a sérülésre, elvégre eggyel több, vagy kevesebb heg már mit sem számított megviselt testének, majd újult erővel vetette bele magát a harcba.
Kicsivel arrébb Draco és Alen vállvetve harcoltak, és amikor sikerült leteríteniük egy halálfalót, egy újabb került eléjük.
- Micsoda meglepetés! Sose gondoltam volna, hogy egyszer a saját fiam fog pálcát emelni rám – sziszegte a fogai között Lucius Malfoy.
- Már korábban meg kellett volna tennem! – vágott vissza rezzenéstelen arccal Draco, majd lendítette is varázspálcáját. Apja fia harcolt egymással szemben, míg Alen egy másik férfival küzdött. Az ifjú Malfoy a lehető legjobb tudását is beleadta ebbe a harcba, mert tudta, hogy ha elbukik, az apja egy szó nélkül megölné őt.
Draco több átkot is kilőtt apja felé, aki így védekezni kényszerült. Lucius félreugrott egy hátráltató ártás elől, és a csonttörő átkával épphogy sikerült eltalálnia fiát, aki egy fájdalmas ordítás és émelyítő roppanások közepette térdre zuhant.
- Expulso! – kiáltotta rögtön az idősebb férfi, mire a pálcájából előidézett sötét mágia egy hatalmas robbanást hozott létre. Dracónak csak annyi ideje maradt, hogy egy pajzsot vont maga köré, ami valamelyest megvédte őt, de a fekete mágia erejével szemben alul maradt. A szőke fiú hátrarepült, és több sebből vérezve, eszméletlenül terült el a földön.
Amikor a robbanás idézte por és hamu leülepedett, Lucius közelebb ment hozzá. Csalódott fiában, amiért az ellenszegült akaratának. Többé nem tudott a saját véreként tekinteni az előtte fekvő fiatalra, és mivel az összes árulónak ugyanaz a sorsa, felemelte a pálcáját, hogy a végső átokkal örökre kitörölhesse ezt a szégyent jelentő nevet az életéből, de szavak helyett fájdalmas ordítás hagyta el száját.
- Ne merészeld bántani a fiamat! – sikította a futástól kifulladt Mrs. Malfoy, aki a kések átkával terelte el a figyelmet Dracóról.
- Nagy hibát követsz el Narcissa! – sziszegte fájdalmában és dühében a férfi. Az egész testét mély vágások borították, de az utolsó csepp erejét összeszedve még az asszonyra támadt.
- Crucio!
Narcissa azonnal felsikoltott és összecsuklott. Gyönyörű arca a kíntól teljesen eltorzult, vonagló testében pedig őrültes fájdalom tombolt.
Draco mintha megérezte volna anyja gyötrelmeit magához tért, és az épp karjában lévő pálcáját az apjára szegezte.
- Adava Kedavra!

A Malfoy család – ahogy még sok száz másik – Voldemort hatalma miatt szétszakadt, tönkrement, és megsemmisült.
S a metsző gyűlölettől sugárzó vörös szempár tulajdonosa azért érkezett erre a kietlen tájra, hogy legfőbb ellenségével végleg leszámoljon.

*****

Lélekszakadva rohant visszafelé. Nem érdekelte, hogy a faágak és bokrok elszakítják ruháját és felsértik a bőrét, mert meg kellett találnia nevelőszüleit. A torkában dobogott a szíve arra a gondolatra, hogy most talán őket is elveszítheti.
Amint Damer elment a sebesült társával gondolatban üzent a druidák vezetőjének, hogy lehetőség szerint ne váljanak külön, és vonuljanak vissza. Bár a figyelmeztetés sokaknak már túl késő volt. Azt azonban varázspálcája segítségével megtudta, hogy Aberforth és Minerva tartózkodási helye újra a kis vidéki ház környékén volt.
Legszívesebben hangos sikítással adott volna hangot dühének és kétségbeesettségének, mert ha inkább Harryre hallgatott volna – aki maradásra kérte –, akkor nem vesztegetett volna el annyi időt az erdőben.
Ki tudja mik történtek velük addig? – tette fel magában a kérdést, majd borzalmas rémképek jelentek meg lelki szemei előtt: Minerva és Aberfoth fájdalmukban kiabáltak, de ő nem tudott rajtuk segíteni. Túl messze vannak. Majd amikor odaér hozzájuk az élettelen testük a földön hevert, és hatalmas tűz vette körül őket, mint évekkel korábban szüleinél is történt.
Ekkor azonban elesett egy fa gyökerében, és a rémképek megszűntek. De mégsem bírt felállni. Druida maszkja alatt könnyek csorogtak lefelé, és akadozva vette a levegőt. Reszketett a félelemtől, mely a szeretteinek elvesztése okozott, s úgy érezte, hogy törékeny szíve újra apró szilánkokra tört.
Ezeket a rémképeket látta akkor is, amikor Voldemort valahogyan megszállta őt, azért, mert ez volt a gyenge pontja. Amikor később magához tért, próbálta ezeket kitörölni az emlékezetéből, de túlságosan félt attól, hogy elveszít mindenkit, aki fontos volt valaha az életében.
- Nem adhatod fel! Még nem! – kiabálta józanabbik énje. – Állj fel, és fuss tovább!
Úgy is tett.
Letörölte könnyeit, feltápászkodott a földről, és újult energiával vágott át a sűrű aljnövényzeten. Lelkében ugyan még mindig borús érzelmek kavarogtak, de nem veszítette el a reményt.
- Nem válhatnak valóra Voldemort álmai. Nem engedem. Ezúttal nem! – A kétségbeesés egyre jobban háttérbe szorult, és erős eltökéltség vette át az uralmat. Bármit megtett volna azért, hogy megmentse Aberforth-ot és Minervát. És ez a tudat hatalmas erőt adott a lánynak.
De szüksége is volt rá.
Nem járt olyan messze az erdő szélétől, amikor észrevette a visszavonuló druidákra támadó álnok dekromákat. A fekete csuklyások egy-egy vastagabb fa mögé bújtak, és halált hozó nyilukkal záporozták a fedezés miatt hátramaradt társait.
Lehajolva a lehető leghalkabban próbált közelebb lopózni hozzájuk, így Lilynek tökéletes rálátása volt arra, ahogyan az egyik druida nő homlokába fúródott egy dekroma nyíl, és tisztán hallotta a kárörvendő kacajokat is. Tágra nyílt szemekkel figyelte, amint a nő holtan összerogyott miközben szorosan a szájára tapasztotta kezeit, hogy valamelyes tompítson a borzalom okozta sikolyon, de néhány dekroma így is felfigyelt erre, így a sokktól ledermedt lábait kénytelen volt mozgásra kárhoztatni.
Ketten indultak a hang felé, és bár nem látták a lányt, tudták, hogy merre keressék. Lily azonban nem akarta megvárni, hogy rátaláljanak, így a rejtekhelyét jelentő bokor mögött maradva az egyik dekroma mellett lévő fát uralma alá hajtotta, és az egyik vaskos ágát meglendítve fejbe vágta vele. A meglepett sötét csuklyás egy hang nélkül rogyott össze, majd a lány egy kis enyhe fuvallatot hozott létre a talaj mentén, ami felkavarta az avart, és végül úgy irányította, hogy teljesen betemette az ájultat.
Eközben a másik fickó már egészen közel került Lilyhez, akinek hirtelen már nem maradt ideje arra, hogy észrevehetetlenül likvidálja őt, ezért gyorsan egy földből idézett kupolát igazított köré. A segélykérő hangok odabentről elég tompák voltak, ezért a lány minden további nélkül otthagyta, még mielőtt a dekroma kiszabadulhatott volna rögtönzött börtönéből.
Ezután a felgyülemlő energiáját, és a meglepetés erejét felhasználva a dekromák sorfalát úgy kezdte el megbontani, hogy ők maguk az elején még fel se fogták, hogy hogyan is történt mindaz.
Egy pár hátul álló dekroma mögé indákat irányított ki a földből, amik lassan köréjük tekeredtek, és a magasba rántotta őket. Majd oldalról hatalmas széllökéssel támadt a többiekre. A kisebb fák és bokrok gyökerestül estek áldozatul a viharos szélnek, és a falevelek milliói zizegtek a magasban. Mivel a dekromák erre nem számítottak, őket is elsodorta az erős légáramlat. Néhányan próbáltak visszatámadni, azonban a druidák is résen voltak, így nem csak Lilyt fedezték, de ezúttal ők támadtak.
Lily lihegve hagyta abba műveletet és a simította ki arcából az összegubancolódott haját – amit nagy bosszúságára nem volt ideje összefogni –, miután egy-egy harcos társa biccentett felé köszönetképp.
Majd mivel úgy látta, hogy a druidák átvették az irányítást, és rá már nincs nagy szükség, sajgó lábait újra futásra kényszerítette.

Lily

2011-04-26T22:33:00.000+02:00

Sziasztok!

Nem, ez még nem a következő fejezet, de szeretném megragadni az alkalmat arra, hogy megköszönjem Erikának a türelmét, kitartását és mérhetetlen hozzáértését ahhoz, hogy végre kitaláljuk hogyan is nézzen ki Lily.
Ennek eredményét pedig oldalt meg is tekinthetitek.

Köszönöm csajszi! :D

Üdv.:
Briki Green

Az én alternatív Harry Potter történetem - 34. Baljós árnyak

2011-04-22T19:58:00.000+02:00

Lily a falu határán lévő, a gabonatáblákat és az erdőséget kettévágó földúton találta magát. Kicsit ugyan messzebb Aberfothék házától, mint szerette volna, de így sem volt különösebb oka panaszkodni, sőt, elégedettséget érzett, mert vége tehetett valamit az ügy kiderítése érdekében.
Egy iránymutató bűbáj elvégzése után a cél felé iramodott, ügyelve arra, hogy ne bukjon fel az egyeletlen talajon. Miközben sétált, azon gondolkozott, hogy vajon a kúriában lévők észrevették-e már az eltűnését, és ha igen, akkor vajon mennyire lesznek dühösek rá. Egy kicsit meg is érintette a bűntudat ólomsúlyú lehelete, de ekkor eszébe jutott Remus és a többiek titkolózása, és rögtön szilárdabbnak érezte talpa alatt a talajt.
Nagyjából fél órája sétált, miközben lassan sötétedni kezdett körülötte, de egy enyhe kanyarulat után a távolban már látni vélte a ház körvonalait. Mennyire hiányoztak neki a nevelőszülei!
Az utolsó pár métert már futva tette meg, és amikor a kis takaros vidéki ház ajtaja elé ért, úrrá lett érzelmein és finoman bekopogott, holott legszívesebben feltépte volna az ajtót Minerva és Aberfoth nevét kiabálva.
Halk lépteket hallott az ajtó túloldalán, majd egy jól ismert hang azt kérdezte:
- Ki az?
- Én vagyok, Aberfort! Engedj be! – kérte széles mosollyal az ajkain, ami igen hamar lelohadt, amikor a férfi pálcájával találta szembe magát.
- Bizonyítsd! – követelte összevont szemöldökkel, de amikor Lily szemei pár pillanatra zöld színűek lettek druida mivoltát bemutatva ezzel, Aberforth egy nagy sóhaj után leeresztette a varázseszközt, és karjaiba kapta a boldogan nevető lányt.
A hangokra Minerva is felfigyelt, majd ő is a bejárathoz sietett, és örömmel ölelte magához Lilyt.
- Gyertek beljebb, ne az ajtóban ácsorogjunk – szólt mosolyogva Aberfoth, majd átkarolta a két nő vállát, és bevezette őket a kicsi, de takaros konyhába.
- Nagyon örülök, hogy itt vagy! Bár Remus azért szólhatott volna az érkezésedről. A házon lévő bűbájok már jelezték, hogy egy varázsló van a közelben, de ha tudtuk volna, hogy te vagy az, akkor nem ilyen fogadtatásban lett volna részed – ültette le, majd szorongatta bűnbánóan lánya kezét Minerva. Ám Lily zavartan lesütötte a szemét.
- Nos, az az igazság, hogy sem Remus, se senki más nem tud arról, hogy itt vagyok – kezdte sóhajtva, majd gyors magyarázkodásba kezdett. – Sajnálom, tudom, hogy nem volt helyes szó nélkül idejönnöm, de már megőrültem az egyhelyben való ücsörgésben. Remus mindenkinek megtiltotta, hogy beszéljenek nekem a külvilágban történtekről, és a megbeszélésekre sem mehettem be.
Minerva is Aberfoth jelentőségteljesen egymásra néztek, majd a férfi lány vállára rakta egyik kezét.
- Nézd Lily, mi sem tudjuk, hogy ezzel mi volt Remus célja, de mind a ketten maradéktalanul megbízunk benne.
- Ami pedig a szökésedet illeti… nem ez volt életed legjobb ötlete – nézett rá szigorúan az asszony.
- Én csak tudni akartam, hogy mi van veletek – szólt csendesen a lány. Nagyon rosszul érezte magát azért, mert csalódást okozott az idős párnak, és megbánta, amiért legalább egy Rend tagnak sem szólt.
- Megértjük, mert te is hiányoztál nekünk – simította meg Lily haját Aberfoth. – És ha már így alakult, akkor megyek és küldök Remusnak egy üzenetet, miszerint ne keressenek téged. Ti pedig beszélgessetek addig, mindjárt jövök én is! – kiáltotta a válla felett, miközben valóban elhagyta a helyiséget.
A két nő egyedül maradt, s Lily még mindig rosszul érezte magát. Minerva ezt megérezhette, mert elővette a varázspálcáját, pöccintett vele egyet, mire egy teáskannában rögtön forrni kezdett a teavíz.
- Tudod, még ha te nem is hallottál felőlünk, Aberfoth-tal tudtuk, hogy mi történt veled, és nagyon büszkék voltunk rád – mondta, miközben két teáscsészét is maguk elé hívatott.
- Ugyan mire? – kérdezte, fejét a kezével támasztva.
- Megmentetted Ms Knight-ot – válaszolta magától érthetően.
- Az Piton volt, nem én – felelt fásult hangon. – És természetesen Kate is.
- De nem Perselus vitte őt a kúriába, vagy talán tévedek? – tette fel a következő kérdést szkeptikusan, majd még mielőtt Lily válaszolhatott volna, folytatta. – Te hívtad a druidákat, amikor a Rendnek segítségre volt szüksége Long Buckby-ben, és Harryéket is te mentetted meg egy dekromától! Most lehet, hogy nem viselkedtél túl éretten, de ami…
- Az a dekroma Score volt Minerva! – nyögött fel fájdalmasan az emlék hatására, és tenyerébe rejtette az arcát.
Az asszony felállt, kitöltötte a teát, addig is hagyva, hogy Lily összeszedje magát.
- Tudom, milyen rossz az ellen küzdeni, akit mindaddig a barátodnak gondoltál, de túl kell lépned ezen – ült vissza a lánnyal szemben, majd finoman lefejtette a lány ujjait az arca elől. Szeme sebezhetőségről és fájdalomról árulkodott, mire Mierva azt kívánta, hogy bár ne hagyta volna el a kúriát.

Miközben a konyhában bensőséges beszélgetés folyt, Aberfoth a dolgozószobájában, kecske alakú patrónusán keresztül üzent Remusnak.
- Lily nálunk van, ne keressétek. Holnap reggel pedig majd hazaküldjük – szólt a rövid üzenet, majd nem sokra rá megérkezett a válasz is.
- Értem, és sajnálom, amiért nem figyeltem rá – hangzott Remus bűnbánó hangja, majd gyorsan témát váltott. – Perselus szerint a főzet hamarosan kész, és arra kérnénk, hogy ha lehetséges, ti is gyertek, amikor kipróbáljuk.
A férfi pár pillanatig elgondolkodott, majd újra előhívatta patrónusát, de még mielőtt bármit is mondhatott volna, a mellette lévő ablak kitört. Apró szilánkok ezrei szálltak a levegőben, és bár Aberfoth elhajolt, néhány így is megvágta az arcát és karját. Mindez azonban eltörpült amellett a tény mellett, hogy az ablakon keresztül, két nagyon sápadt, kellemetlen illatú – valaha még élő – ember próbált bemászni.
Amikor Aberfoth felismerte a veszélyt, korát meghazudtoló reflexeinek köszönhetően rögtön tüzet idézett a varázspálcájából, ami meghátrálásra késztette a váratlan támadókat. Ám amikor újabb és újabb oszló test került az előzőek helyére, inkább a kijárat felé rohant, bezárta az ajtót és a konyhába sietett.
Félúton találkozott Lily és Minerva kettősével, akik meghalhatták a csörömpölés és elé siettek.
- Mi történt? – kérdezte rögtön Minerva, amint megpillantotta Aberfoth vérző arcát. Ám a férfi ellökte az asszony segítő kezeit, és kérdőre vonta Lilyt.
- Hoppanálva jöttél? – ragadta meg a karját, majd mindannyian a bejárati ajtóhoz siettek.
- Nem. Druidaként teleportáltam, de miért kérdezed és mi történt? – kiáltotta kétségbeesetten, ugyanis ahogy szaladtak, újabb csörömpölések hallatszódtak.
- Inferusok – lihegte a férfi, majd hirtelen megtorpant, ugyanis azoknak a nappaliba is sikerült már betörniük.
A rettentő bűznél már csak a látvány volt rosszabb. Az üres tekintetű arcok a felismerhetetlenségig eltorzultak. Foszlott ruhájuk alól kilátszott oszlásnak indult testük, és olyan sokan voltak, hogy meg se lehetett különböztetni egymástól kifelé tárt karjaikat.
Azonban amilyen rossz állapotban voltak, olyan gyorsan mozogtak. Aberfoth és Minerva rögtön támadásba lendültek, de Lily csak rémülten bámulta az inferusokat, egészen addig, míg az egyik hátulról rá nem rontott.
A kétségbeesett sikoly gyorsan elhalt, mert az inferus csontos ujjai hamar a lány torka köré tekeredtek, és le is döntötte őt a lábáról, majd egy másik a ruháját kezdte cibálni. A halálra rémült Lily pár pillanattal később rugdalódzott, ahogy csak bírt, de ebben a kiszolgáltatott helyzetben nem tehetett túl sokat.
Aberfoth azonban a segítségére sietett, de mivel tüzet nem alkalmazhatott – attól félve, hogy abban az esetben a lány is megsérülne – így felkapott egy széket és azzal vágta oldalba a halott rabszolgákat.
- Jól vagy? – kérdezte a könnyeivel küszködő lánytól, aki mivel az nem felelt, a kezei közé fogta az arcát, és mélyen a szemébe nézett. – Szedd össze magad, Lily! Szükségünk van a segítségedre, mert túl sokan vannak és körbevettek minket. Ne úgy gondolj rájuk, hogy mik voltak korábban, hanem, hogy most azért vannak itt, mert meg akarnak minket ölni. Érted?
A lány bátortalanul bólintott, letörölte a sós könnyeket arcáról, majd felélesztette a benne lévő druidát. A keze és szeme zölden kezdett világítani, de még mindig képtelen volt megtenni azt, amire a férfi kérte.
A nappalit teljesen elözönlötték az inferusok, Minerva és Aberfoth egymás hátát védve harcoltak, miközben az általuk gyújtott tűz lassan kezdett áttérni a ripityára tört bútorokra.
Egy újabb inferus készült lecsapni Lilyre, de ezúttal nem ért a lány közelébe, mert annak kezeiben két hatalmas tűzgömb jött létre. Pár pillanatig hezitált a lány, de amikor a háta mögül meghallotta Minerva fájdalmas kiáltását, azonnal eldobta a gömböket.
Az inferus hörögni és nyögni kezdett, majd élettelenül a földre rogyott. Ezt látva Lily újabb gömböket idézett, s ezúttal nem csak védekezett. Segített Minervának és Aberfothnak, akiken nem látszott semmilyen komoly sérülés, de igyekezett mindig a közelükben maradni.
A tűz egyre jobban eluralkodott odabent, a narancsszínű lángok már a falakat nyaldosták, és sűrű füst is egyre fojtogatóbbá vált. És bár Lily el tudta volna fojtani a tüzet, nem volt rá ideje, mert az inferusok még midig túlerőben voltak.
- Ki kell jutnunk innen! – kiáltotta Aberfoth, mire a lány megpróbálta becélozni a bejárati ajtót, és ezúttal két hatalmas tűzcsóvát idézett meg. Az útban álló inferusok azonnal a padlóra zuhantak, majd az ajtó és környéke is kiégett egy nagy lyukat hagyva maga után.
Mindannyian futásnak eredtek, de Lily előre engedte az idős párt, hogy hátulról még fedezni tudja őket. Gyorsan lépkedett hátrafelé, majd egyszer csak hátra esett, mert megbotlott az egyik inferus lábában. Undorodva, gyorsan felállt, majd egy újabb tűznyaláb segítségével félkörösen felgyújtotta a padlót, megakadályozva ezzel a még bent maradt inferusok kijutását, és végül ő is kifutott a házból.
Köhögve szívta be a friss levegőt, majd meglepődve vette észre, hogy az egész Főnix Rendje a helyszínen volt, és a maradék inferus baját látták el.
Minerva és Aberfoth megkönnyebbülve közeledtek felé, ám még mielőtt oda értek volna hozzá, Lily a szája elé szorította kezeit, majd egy bokorhoz szaladt és lefelé görnyedve megszabadult az ebédjétől.
Amikor úgy érezte, hogy végzett, reszkető tagokkal leült a földre, felhúzta lábait, majd a ráhajtotta a fejét. Az undortól felkavarodott gyomrára szorította az egyik kezét, miközben egyenletes légzéssel próbálta megnyugtatni magát.
- Minden rendben? – kérdezte lágyan a mellé guggoló Aberfoth.
- Azt hiszem – nyöszörögte rekedten a lány. – Még nem találkoztam inferusokkal, de sose gondoltam volna, hogy ez ilyen… borzalmas – emelte fel a fejét, miközben nehézkesen jöttek szájára a szavak.
- Sajnálom, hogy ezt át kellett élned – mondta együtt érzően a férfi, majd Minerva is megérkezett mögötte.
- Gyertek, már mindjárt vége, és az lenne a legjobb, ha minél előbb lemennénk innen – tanácsolta az asszony, aki ugyan próbálta leplezni, de látszott rajta, hogy őt is megviselték a történtek. A mindig szoros kontyba fogott ősz hajszálak közül pár tincs kiszabadult, és az arcába hullottak, míg szemei pirosak és könnyesek voltak a füst miatt.
Aberfoth felsegítette Lilyt, majd a többi Rendtag felé vették az irányt, akik az erdő felé menekülő inferusokat üldözték.
Séta közben elhaladtak az éjszaka sötétjében fáklyaként égő ház romjai mellett, mire Aberfothból egy szomorú sóhaj tört fel.
- Szerettem ezt a házat – mondta bús arccal. – Nagy kár, hogy ez lett a sorsa.
- Az a fontos, hogy mindnyájan élve jutottunk ki onnan – szólt Minerva megkönnyebbülten.
Lily szótlanul ballagott mellettük. A házban történtekről próbált megfeledkezni és helyette a jelenre összpontosítani, de ez elég nehéznek bizonyult számára. Még midig érezte azt a borzalmas szagot, és ahogy a többi Rendtag felé közeledtek, hallotta az inferusok halálsikolyait is.
Sok ismeretlen arcot látott, akik olykor-olykor megálltak Minerváék hogylétéről érdeklődni, majd mikor megbizonyosodtak arról, hogy mindenki jól van, tovább mentek.
Némán nézték a fel-felvillanó tűzcsóvákat, amik idővel egyre ritkábban tűntek fel, és egyre több visszatérő ismeretlen alak vette körül őket, amitől Lily egy kicsit zavarban is érezte magát.
Aberfoth bátorítóan átölelte reszkető vállait, és csak ekkor tudatosult a lányban, hogy mennyire is fázik. Azonban ez a reszketés nem csak a hidegtől volt – döbbent rá,– hanem mert újabb veszély közeledik feléjük!
- Dementorok! – kiáltotta, majd kifurakodta magát az ismeretlen tömegből, és az ég felé fordította tekintetét. Lassan fehér derengés vette körül, mellyel átmenetileg megvédhette magát a lélekszipolyoktól, de már ez az eljárás is komoly erőfeszítésbe került. Ez a pajzs a boldog emlékektől valamint a druida erejének nagyságától alakult ki, és a lány szétcsúszott idegeit nehéz volt újra készenlétre utasítani.
A Rendtagok értetlenül néztek a lányra, ugyanis ők még nem érezték a dementorok jelenlététől kialakult hideget, de amikor Mierva és Aberfoth a lány mögé léptek és pálcáikat az ég felé irányították, követték a példájukat.
Hamarosan fel is tűntek a csuklyás alakok, de érthetetlen módon nem mentek a közelükbe, csak magasan, a felhők magasságában keringtek.
- Mintha várnának valamire – suttogta Aberfoth. Lehelete kis felhőként szállt tova, és az izgatott emberek talpa alatt is zizegett a dermedt fű. A Rendtagok egymástól várták a választ, és feszülten figyelték a fekete csuklyásokat, de Lily nem igazán figyelt rájuk. Druida képességével üzenetet küldött társainak, majd azon dolgozott, hogy a pajzsát kiterjessze Miervára és Aberfothra is, ami lassan ugyan, de sikerült neki. Közben a szeme sarkából észrevette Harryéket is, akik eddig az inferusokkal voltak elfoglalva. Azonban túl messze álltak a lánytól, és még ha nagyon akarta volna is, akkor sem tudta volna mindannyijukat védelemmel ellátni.
Majd nagyon gyorsan történt minden.
A dementorok hirtelen zuhanó repülésben szelték át a levegőt feléjük, és amint elég közel kerültek, a lány kilőtte első druida nyilát, és már a következőt célozta meg, amikor dekromák vették körül.
Harryék voltak a legközelebb hozzájuk, akik rögtön támadásba kezdtek, de minden erőfeszítésük felesleges volt. A dekromák nevetve közeledtek feléjük, mert szürke pajzsuk minden varázslatot elnyelt. Végül az egyik fekete csuklyás megunta a tétlenkedést, és egy nagy vízáradattal ledöntötte őket a lábukról.
Lily már barátai felé indult, de hirtelen megtorpant, mert három dekroma tüzet idézett Aberfoth és Minerva köré. A lány megpördült a tengelye körül, majd kezeit kitárva süvítő levegőt irányított a dekromákra, akiket mindez meglepetésként ért, és messzire repültek. A lángokat gyorsan megszüntette, majd a két idősödő mágus elé állt.
- A druidák már annyira lealacsonyodtak, hogy a kuruzslók testőrségét is vállalják? – gúnyolódott az egyik fekete csukjás férfi az Ősi nyelven, miután fürgén feltápászkodott a földről.
- Ezen kívül mit vállalsz még, babám? – kérdezte egy másik, mire a többiek hangosan felnevetek.
Lily elfintorodott a célzásra, de ezen a reakción kívül nem mutatta zavar, vagy félelem jelét. Pedig igenis félt. A druidaerősítés még mindig nem érkezett meg, a Rendtagok hiába küzdöttek a dekromák ellen, és nagyon úgy tűnt a lány számára, hogy az előtte álló mocskos fantáziájú férfiak sem akartak egykönnyen távozni. Így Lily támadni kezdett.
Tenyereit a föld felé fordította, majd ökölbe szorította azokat, mire a dekromák alatt beszakadt a talaj. A nevetés elhalt, helyét pedig szitkozódás vette át.
- Mögötted! – kiáltotta Aberfoth, mire Lily gyorsan megfordult, és épp hogy, de sikerült megállítania a feléjük közeledő tüskés indacsoportot. A lány megkönnyebbülten fújta ki az addig bent tartott levegőt, azonban a három dekroma kikecmergett a földmélyedésből, és nem finomkodva az eszközökkel, támadni kezdtek.
Az, aki eddig még nem szólalt meg, most újra tűzgömbökkel próbálkozott, amiket Lily sikeresen ki is védett, de ez lekötötte minden figyelmét. A másik két csuklyás hirtelen eltűnt, majd a lány háta mögé teleportáltak, s míg az egyik Aberfoth és Minerva közelébe ólálkodott, addig a másik a levegőt használva nagyot lökött a lányon. Az esés miatt erősen beverte a fejét, és jó pár percig csillagokat látott a fájdalomtól.
- Aidrea! Aidrea jól vagy? – térdelt le mellé egy férfi. A lány először csak azt tudta megállapítani, hogy nem az ellensége szólongatja, elvégre ők nem aggódnának testi épsége miatt. – Maradj fekve, erősen beverhetted a fejed! – simított végig az említett testrészen.
- Au! Damer? Te mit keresel itt? – jajdult fel a lány a fájdalomtól, de már tisztán látta jótevője arcát.
- Nem te szóltál, hogy baj van? Nos, itt vagyunk, de te maradj nyugton egy kicsit, kérlek. A sebed nem súlyos, de erősen vérzik. Gyorsan meggyógyítom.
- Várj, várj! – lökte el a fiú kezét, majd sebesen körbepillantott. – Hova lettek azok a dekromák?
- Nyugi! Mihelyst megérkeztünk az erdők felé kezdtek szaladni – csitítgatta, majd az egyik lábát átvetette a lány vékony derekán maradásra bírva ezzel.
- Hé! – méltatlankodott Lily, ám Damert az egyik kezét a sérülés fölé helyezte, behunyta a szemét, majd fehér ragyogás vette körbe a tenyerét és a seb szépen összeforrt. A lány csodálattal figyelte, hogy miképp koncentrált a fiú, és egy kis irigységet is érzett, amiért ő nem volt képes a gyógyításra.
Amikor Damer végzett, lepillantott a lányra, majd az ellenállhatatlan mosolyai közül egyet az arcára varázsolt. Lily most is kénytelen volt elismerni, hogy a hős megmentője milyen jóképű, ám ezt gyorsan kiverte a fejéből.
- Most már rendben leszel – simított végig gyöngéden az arcán is a fiú, majd a kezét nyújtva felsegítette.
Damer egy kicsit több ideig fogta a lány kezét, mint ahogy azt egy jó ismerőstől elvárta volna az ember lánya, de Lily nem tette szóvá. Már csak azért sem, mert a futva közeledő Harry, Hermione és Ron aggodalmas arcuk tanulmányozása lekötötte a figyelmét.
- Jól vagy? – lépett hozzá Harry, mire a lány olyan gyorsan kihúzta a kezét Damer tenyeréből, mintha tűz égette volna.
- Semmi bajom. Minerva és Aberfoth? – kérdezte, azonban senki sem sietett a válasszal. Rosszat sejtve egyikükről a másikjukra nézett, de Ron és Hermione bűnbánóan lesütötték a szemüket. Csak Harry tudott a rá nézni, aki a vállára tette a kezét – picit félrelökve ezzel Damert a könyökével –, majd lassan felcsúsztatta nyakán át az arcára és hüvelykujjával gyöngéd köröket rajzolt rá nyugtatásképp.
A fiú ölelése olyan biztonságérzetet és nyugalmat keltett benne, mint senki másnál. Közelebb húzta hát magához, fejét pedig a nyaka és a válla közötti kis gödröcskébe fúrta, miközben mélyen beszívta a fiú kellemes illatát.
Nagyon jól esett neki ez a fajta „kényeztetés”, ám a jó sose tart örökké. Harry bársonyos hangja hallatán mindig furcsa bizsergés járja át, de ezúttal ez másképp történt. A béke illúziója darabokra tört számára, amikor kedvese kimondta azt a pár szót:
- A dekromák elvitték őket.

Újabb díj!

2011-04-21T16:45:00.001+02:00

Sziasztok!

Egy újabb díjat kaptam Zoe Hendersontól, akinek ezúton is nagyon szépen köszönöm; a sok biztatással és vélemény nyilvánítással együtt! :)

Szabályok:

1. Köszönd meg a díjat annak, akitől kaptad!

2. Tedd ki a logót a blogodra!

3. Írj magadról 7 dolgot!

4. Add tovább 7 embernek (ne felejtsd el linkelni a blogjukat)!

5. Hagyj megjegyzést náluk, hogy tudjanak a díjazásról!

Akiknek pedig tovább adom:

Arielle
Klauu
Vámpít
Beatrix Bloodrayne
Nora017
B. M. Grapes
Az utolsó szabad helyre pedig megemlíteném Angel8 oldalát és a Könyv Olvasók Birodalmát, melyek bár nem blogok, nekik is járna egy-egy díj.

Hét dolog rólam:

Nagyon szeretek olvasni - ki gondolta volna...
Kedvenc könyvsorozatom a Vámpírakadémia
Ha nem írok, akkor itt és itt serénykedem
Kedvenc írónőim Nora Roberts és Richelle Mead
Hobbi szinten imádok fényképezni
Szeretek túrázni
És szeretek a legjobb barátnőmmel, Alyosával lógni

A friss pedig hamarosan jönni fog!

Üdv.:

Briki Green

Az én alternatív Harry Potter történetem 33. - Rossz napok

2011-04-01T17:49:00.001+02:00

Lily egy újabb sütögetéssel eltöltött délelőtt után Ginnyvel beszélgetett a kertben található filagória alatt. Előttük egy kis tálcán néhány – a Weasley ikrek gyomra elől kimenekített –kókuszos süti és narancslé foglalt helyet, a fejük felett pedig gondtalan madarak csiviteltek.
Egy ideje már megszakadt a beszélgetés köztük, és mindketten a gondolataikba mélyedtek. A druida lány már egy fél süteményt apró darabokra morzsolt, amikor Ginny váratlanul megbökte.
- Ne pocsékolj! Inkább nyögd ki, hogy mi nyomja a lelkedet! – unszolta a meglepődött Lilyt, aki először hallgatott, és csak azután kezdett mondandójába.
- Csak az bosszant, hogy engem már megint kihagytak a megbeszélésből. Remusék már órák óta be vannak zárkózva a tanácskozó terembe, úgyhogy biztosan valami nagy baj lehet. Utálok tétlenül ülni, és várni.
- Megértem, hogy bosszant, de mivel ez a dolog már nem új keletű, szerintem valami más miatt vagy ilyen nyugtalan – állapította meg Ginny, barátnőjének az arcát figyelve.
- Hát nem elég ez is? – kérdezte, miközben ingerült kapkodással nyalogatta le az ujjaira tapadt kókuszt és csokit. – Aberfothék beleegyeztek abba, hogy minden gyűlésen részt vegyek, és druidaként még akár harcolhatok is. De Remus most mindent a szőnyeg alá söpört, mintha mi sem történt volna. Mindezek felett fogalmam sincs Aberfoth és Minerva hogylétéről!
Ahogy egyre jobban beleélte magát a kezeivel is gesztikulálni kezdett.
- Harryvel furcsaságok történnek, amiket nem hajlandó megmagyarázni. Pettigrew kiszökött, amitől Sirius valóságos dührohamot kapott. A druida barátnőm esküvőjén a nyakamba akasztottak egy újoncot, aki egy kicsit túlértékelte a kedvességemet. És…és ennyi – hagyta befejezetlenül a mondatát, pedig még tudta volna fokozni a panaszáradatát, mégpedig Harryvel.
A hirtelen befejezés Ginnynek is feltűnt, de mivel Lily láthatóan nem akart többet beszélni róla, nem faggatta tovább, csupán még figyelmesebben kezdte kutatni a lány apróbb elszólalásait.
- Sajnálom, hogy ilyen elviselhetetlen vagyok ma – sóhajtotta végül Lily. Már épp felállni készült, amikor kinyílt a hátsó ajtó és Draco tűnt fel a színen magabiztos lépteivel.
- Sziasztok – köszönt a fiú, majd Ginnyre emelte szürke, kifürkészhetetlen szemeit, amitől Lilynek az az érzése támadt, hogy valamiről lemaradt, és hogy ő bizony egy felesleges harmadik ebben a szituációban. Tapintatosan el akart somfordálni, de a bosszúságának egyik oka egyszerűen nem engedte, hogy rá ne kérdezzen.
- Már vége van a gyűlésnek?
Draco kénytelen volt a lány felé fordulni és úgy válaszolni, enyhe türelmetlenséggel a hangjában.
- Részben igen. Akinek dolga akadt, elment, de hamarosan folytatni fogjuk.
- És miről…? – tette volna fel a következő kérdést, lehetőséget látva arra, hogy a fiú talán elmondja, miről volt szó, ám a fiú fejcsóválása lehűtötte épphogy felébredt lelkesedését.
- Sajnálom, de Remus külön kérése az volt, hogy ne mondjam el neked – közölte szenvtelen hangon, majd újra a Weasley lánynak szentelte a figyelmét, aki sajnálkozva nézett Lilyre.
A lány csak ciccentett, majd hátat fordított nekik, és egyenesen a szobája felé vette az irányt. Akivel útközben találkozott, rögtön meghátrált a lány szeméből áradó düh láttán, így gondtalanul zárta magára a szobája ajtaját. Az akció egy kicsit zajosra sikeredett, mert az alvó Fawkes felriadt délutáni szunyókálásából, és érdeklődve figyelte a lányt.
Pár percig még az ajtónak támaszkodva állt, majd a főnixhez lépett, és halk elnézést rebegett az állatnak lágy simogatásokkal kisérve.

*****

A kora délutáni bosszankodás Lily egész napjára rányomta a bélyeget. Sértette az önérzetét Remus titkolózása, és a többiek szenvtelen magaviselete ebben a kérdésben. Így jószerivel ki se mozdult a szobájából.
Már a harmadik pergament gyűrte össze és dobta a kukába – ami még mellé is ment –, mert egyszerűen nem találta a megfelelő szavakat Minerva és Aberforth számára anélkül, hogy ne írna levelében olyan dolgokat, amikről egyébként nem lenne szabad. Főleg, mivel azt ígérték, hogy majd ők fognak jelentkezni.
Az sem hagyta nyugodni, hogy lassan éjfélt ütött az óra, a kúria teljesen elcsendesedett, de Harry, Ron, Hermione, Remus, Sirius és Piton még mindig nem érkeztek haza.
A nyitva felejtett erkély felől hideg szellő fújt be, amitől a lány megborzongott, és szorosabbra fogta magán a vékony köntöst, miközben bezárta az ajtót. Bebújt a takaró alá, de nem hunyta le a szemét, mert meg szerette volna várni, míg Harryék hazaérnek, ezért az éjjeliszekrényéből elővett egy már korábban elkezdett mugli regényt, és olvasni kezdte azt. A könyv négy férfiról szólt, akik szörnyű gyermekkoruk emlékével élték életüket, és találták meg az igaz szerelmet. Mindez arra beszélgetésre emlékeztette Lilyt, amelyen Harry kelletlen tőmondatokban bár, de mesélt a saját gyerekkoráról.
Szorosan, egymást átkarolva ültek egy vastag takaró alatt, hogy megvédjék magukat az éjszaka csípősségétől.
- Mivel a szüleim meghaltak, a nagynénémék vettek magukhoz, és mint később kiderült, ennek nem a feltétel nélküli szeretet volt az oka – fintorgott Harry, miközben a lány egy hosszú tincsével játszadozott.
- Hát akkor? – hajtotta fejét a fiú mellkasára. Ez a bensőséges helyzet kellemes bizsergést gerjesztett a lányban, mely a kislábujjától egészen a feje búbjáig átjárt. A fiú hangjában bujkáló szomorúság azonban az elevenébe talált.
- Addig, amíg a házban éltem, az védve volt Voldemort ellen, aki valószínűleg náluk keresett volna először.
- De mi dolga lett volna egy csecsemővel? Miért akart téged már akkor is megölni? – kérdezte homlokráncolva, mire a fiú a kiválasztott hajtinccsel végigsimított az előbb említett bőrfelületen, mintha ezzel akarta volna semmissé tenni a lány kíváncsiságát. – Már megint nem válaszolhatsz, ugye? – sóhajtott csalódottan, mire Harry a két keze közé fogta az arcát, bánattól csillogó szemeit az övébe fúrta, majd egy gyors puszi után újra átkarolta a lányt.
- Nem volt valami vidám gyerekkorom – jegyezte meg komoran a fiú.
- És ha megkérlek rá, hogy mesélj róla, rólad valamit? – kérte Lily, s mivel ő kérte, Harry meg is tette azt.
- A nagynénémék – mit te is tudod – muglik voltak, akik gyűlöltek mindent és mindenkit, ha a varázslattal, a varázsvilággal állt kapcsoltban. Így természetesen engem is.
- Ugyan, nem gyűlölhettek a saját rokonaid! – már csak maga a gondolat is megbotránkoztatta a lányt.
- Pedig így volt. Elég világosan az értésemre adták minden egyes alkalommal. Az unokatestvérem, Dudley, ahol csak tudott, keresztbetett nekem, és helyette mindig rám voltak mérgesek. De persze az volt a legrosszabb, amikor a véletlenül történt varázslataim miatt büntettek.
- És mégis, milyen módon büntettek? Leszidtak és eltiltottak a barátaidtól? – kérdezett rá Lily, amikor a fiú nem folytatta tovább.
- Dehogy! – kacagott fel sötéten Harry. – A szidások mindennaposak voltak. Büntetésképp bezártak a lépcső alatti kis sufniba és nem kaptam enni. Barátaim meg tulajdonképpen nem is voltak.
Az előbb elhangzottakra a lány hirtelen köpni-nyelni nem tudott, csak hitetlenkedve meredt a fiúra, aki rezzenéstelen arccal nézett előre.
- Hogy lehettek ilyen kegyetlenek veled? Hisz csak egy ártatlan kisfiú voltál!
- Csak egy kolonc voltam a nyakukon – vont vállat. – De mindegy, már soha nem megyek vissza hozzájuk – mondta, mintha csak magának akart volna ígéretet tenni ezzel.

Két óra eltelte után nagyot ásítva csukta össze a kiolvasott könyvet, és csalódottan vette tudomásul, hogy a fiúk és Hermione még mindig nem tértek vissza.
Morcosan kicsoszogott a fürdőszobába, ivott egy kis vizet, majd fáradt szemeit dörzsölve visszafeküdt. Magába megfogadta, hogy csak a szemét fogja pihentetni, de fél óra eltelte után már mély álomba szenderült.
Azonban újabb pár óra eltelte után ajtócsukódás riasztotta fel, amitől egyből felemelte a fejét, és sűrű pislogások közepette az ajtó előtt ácsorgó Harryre lett figyelmes.
- Bocsánat, nem akartalak felébreszteni, csak láttam a fényt és… - magyarázkodott rekedten a fiú – mindegy, aludj tovább.
Már fordult is vissza, de Lily gyorsan kimászott az ágyból, és a vállánál fogva fordította vissza maga felé.
- Jól vagy? Valami baj történt? Merre voltatok? – fogta két keze közé Harry megviselt arcát, és aggódva figyelte kedvese karikás, gondterhelt szemeit – Válaszolj, kérlek!
Ám ő csak a fejét rázta, és finoman lefejtette Lily kezeit magáról, majd hátat fordított neki, és homlokát az ajtónak támasztotta.
- Elegem van az egészből! – suttogta elgyötörten, majd szünetet hagyott.
Lily tanácstalanul álldogált mögötte, miközben majd’ szétfeszítették aggodalmaskodó érzései. Harry most bezárkózott előtte, ami nem esett jól neki, de a fiú hogyléte akkor sokkal jobban érdekelte, mint a saját önérzete. S mivel nem engedte magát közelebb, így kénytelen volt mögötte topogni és várni, hogy talán elmondja, ami a lelkét nyomja.
- Elegem van abból, hogy mindenki miattam hal meg! – öklözött bele az előtte lévő alkalmatosságba, mire Lily összerezzent, és a legrosszabbtól tartott.
- A többiek…ők?
- Ron megsérült, de nincs komoly baja. A többiek, pedig jól vannak, nem is rájuk gondoltam, hanem azokra a családokra, akik nem tudták megvédeni magukat – magyarázta, mire a Lilyben felgyülemlett feszültség némiképp feloldódott.
- Kik ellen nem tudták megvédeni magukat? Halálfalóktól? – kérdezte, de nem kapott választ, így ezt igennek tekintette. – Ti ilyenkor halálfalókra vadásztok?
- Miért lepődsz meg ezen annyira? Eddig is ezt csináltuk – fordult végre a lány felé, aki először nem tudott mit felelni erre. Valójában sose gondolt erre a lehetőségre. – Nem csak olyan nagyobb szabású támadásokat indítanak, mint amit legutóbb te is megtapasztalhattál. Voldemort még nem indított nyílt háborút a varázslótársadalom ellen, csak támogatókat gyűjt, és néha az erejét fitogtatja. A legtöbb rajtaütést, pedig csendben végzi.
- És nekem erről miért nem volt szabad tudomást szereznem? Miért titkolóztok? – kérdezte, ám még mielőtt Harry válaszolhatott volna, pontosított. – Azt megértem, hogy a feladatodról nem tudhatok, de a többiről? Minden Rendtag be van avatva, én miért nem?
- Bízz Remusban! Biztos jó oka van erre – felelte szűkszavúan, és mivel egy újabb gondterhelt sóhaj hagyta el ajkait, Lily ezzel lezárta a témát, bármennyire is foglalkoztatta a megfejtés. Inkább átölte a fiút, és halkan a fülébe súgta:
- Pihenned kéne, gyere! – fogta meg a kezét, és húzta maga után a bánatos fiút, aki csupán csak szóban ellenkezett.
- Lily, sajnálom, de most inkább egyedül szeretnék lenni, és…
- Nem kell mindennel egyedül megbirkóznod! Fogd fel azzal a kemény fejeddel – simított végig a kócos, fekete fürtökön, aminek már egy vágás nem ártana, de nem tette szóvá, inkább magával húzta az ágyra, levette a cipőjét, és mellé feküdt.
Harry hálás puszit nyomott az arcára, az övét a lány hajába temette, és amint lehunyta a szemét, rögtön elaludt.
A lány még figyelte kedvese békés arcát egy darabig, majd pálcájával eloltotta a fényt, és ő is álomra hajtotta fejét.

*****

Harry és Lily egymást átölelve békésen aludtak, pedig már lassan délelőttre hajlott az idő. Nem tudtak a házban egyre jobban eluralkodó pánikról, egészen addig, míg Mrs. Weasley be nem kopogott Lily ajtaján.
- Lily kedvesem, alszol még? – kérdezte az asszony kedvesen, de mivel nem érkezett válasz, újra kopogott. – Bent vagy egyáltalán?
A vörös hajú lány ekkor vette észre a kintről érkező zajokat, ám álmossága lévén későn rakta össze az információkat, és mikor Mrs. Weasley egy halk sikkantással kinyitotta az ajtót, tudta, hogy ez a nap sem lesz felhőtlenül boldog számára.
- Mi az, Molly? Megtaláltad? – dugta be az ajtón a fejét Sirius is, majd mikor meglátta, hogy Lily pipacsvörös fejjel a köntösét kötötte be, és Harry laposakat pislogva ül fel az ágyban nagy vigyor terült el az arcán.
- Mrs. Weasley, ez nem az, aminek látszik! – szabadkozott Lily zavartan.
- Siessetek, mert nem melegítem meg a reggeliteket! – szólt hűvös hangon az asszony, majd kifordult a helyiségből.
- Szóval Lily ágya kellemesebb, mint a tiéd, mi? – dőlt szórakozottan az ajtófélfának Sirius, mire Harry csak morgott egyet válaszul.
- Sajnálom, megpróbáltam feltartóztatni! – futott be a szobába a kifulladt Hermione, míg mögötte Ron nagy szemeket meresztett hol Harryre, hol a még mindig piruló Lilyre, majd a pihegő barátnőjére.
- Haver azért szólhattál volna, már mindenhol kerestünk! – rótta meg fennhangon barátját. – Vagy legalább te, Hermione! Azt hittem nincsenek titkaink egymás előtt!
- Ron ez… - kezdett bele a megszeppent Mione, de Harry gyorsan közbevágott.
- Mindenki előtt titkoltuk a dolgot, egyedül Hermione látott át rajtunk, arról meg egyikünk sem tehet, hogy te nem látod a fát az erdőtől – kelt fel végre az ágyból, és Lily mellé lépve átkarolta a derekát. – És azért nem mondtuk el, mert nem akartam, hogy Voldemort és a Halálfalók fülébe jusson.
- Értem, és hát, gratulálok! – veregette hátba Ron. – De egyébként mióta tart, csak mert így bele a közepébe…
- Ron! – kiáltotta Harry és Lily egyszerre.
- Jó-jó, felfogtam, semmi közöm hozzá, csak… - motyogta feltartott kezekkel a fiú, miközben a füle hegye bepirosodott a kényes téma miatt. Nem is beszélve Harryről és Lilyről, akik már nagyon kínosan érezték magukat.
- Remélem azért…vigyáztatok – kacsintott jelentőségteljesen Sirius, mire Lily legszívesebben elsüllyedt volna szégyenében. Ám Harry összeszedte magát, és tisztázta a helyzetet.
- Nem úgy volt, mint ahogy azt ti gondoljátok! Még csak alig járunk, meg…meg különben is! Szerintetek akkor most is fel lennénk öltözve?
- Harry kérlek! – nyögte tenyere mögül Lily. Azt remélte, hogy ez csak egy rossz álom, és hogy nemsokára felébred, de amikor Ginny és Draco is befutottak, rájött, hogy ő nincs olyan fantáziával megáldva, hogy ez egy álom legyen.
- Mi ez a népgyűlés itt? – kukucskált át a Weasley lány Hermione válla felett. – Hűha, lemaradtunk valamiről?
- Elég volt! Mégis mit gondoltok ti rólunk? – fakadt ki Lily, majd mindenkit az ajtó felé kezdett el terelni. – Csak hogy tisztázzuk, aludtunk az éjjel, és csak azt! Ez pedig az én szobám, és nem szeretnék most egy kéretlen vendéget se látni az ajtómon belül! – kiáltotta, majd nagy lendülettel becsapta a nyílászárót. Az agyához trappolt, és a fejére húzta a takarót.
- Sajnálom ezt az előbbit – ült mellé Harry, majd kitakarta a lány üstökét, és az arcába hullt tincseket elsöpörte az arcából.
- Hát ez nagyon kínos volt. Hogy fogok így Mrs. Weasley szemébe nézni? A többiekről még csak nem is beszélve! – sipította pár oktávval magasabb hangon, mint általában. – És most mi lesz?
- Ne aggódj! Mindketten felnőttek vagyunk már, nincs beleszólásuk ebbe. Lemegyünk, megreggelizünk, és tisztázzuk Mrs. Weasleyvel a helyzetet – simított végi a lány arcán Harry.
- Nem erre gondoltam – rázta a fejét Lily, majd felült, hogy rendesen a fiúval szembe legyen. – Nem akartad, hogy megtudják, de most, hogy kiderült…
- Sss – tette mutatóujját Harry a lány ajkaira elhallgatatva ezzel, majd elvette onnan, és szájával fojtotta el a kételyeit. – Emiatt még nem fogok szakítani veled. Bár tenni kell pár óvintézkedést…
- Akkor jó – sóhajtotta Lily, majd repetáért nyújtotta ajkait.

*****

Miután mindketten végeztek a reggelijükkel, elmagyarázták Mrs. Weaslesynek, hogy miért tartották titokban a kapcsolatukat, és az ott alvást is tisztázták. Az asszony örömtől könnyes szemekkel ölelte magához a két fiatalt, és váltig állította, ő már régóta sejtette, hogy kettejük között van valami.
Azonban nem sokkra rá beviharzott Piton, és azonnal a pincébe hívta Harryt, így nem élvezhették ki azt, hogy nem kell titkolózniuk a többiek előtt.
Az ebéd csendesen telt, mert az aranytrió, valamint Sirius, Remus és Piton nem értek rá, így csak páran élvezhették Mrs. Weasley főztjét. Lily segített az asszonynak leszedni az asztalt, majd jobb híján a szobájába ment, ahol egész egyszerűen nem bírt a hátsófelén ülni. Szüntelenül rótta a köröket a szobájában, miközben gondolataiba mélyedt.
Sajnos még mindig nem tudta meg, hogy Remus miért titkolózik előtte, és ahogy egyre jobban hergelte magát ezzel, lassan megszületett az elhatározása is. Ha a Rend ideiglenes vezetője nem hajlandó tájékoztatni, akkor majd ő utána jár a dolgoknak!
Szerencséjére tudta, hogy hol található Aberfort és Minerva átmeneti otthona, így ezzel jelentős fejtörést megspórolt magának. Egyszerűen csak druida erejét felhasználva a céljára koncentrált, és máris a kívánt falucska határában találta magát.