Fázósan húzta össze magát a takarója alatt, s mikor álmos szemeit kinyitotta, az ablakból beáramló fény pár pillanatig elvakította a lányt.
A tegnapi esőzésről már semmi sem árulkodott – a szikrázó napsütés felszárította a pocsolyák vizét, és a vastag sárréteg is teljesen megszáradt.
Amikor a lány felült az ágyában először meglepődött, majd undorodó arckifejezéssel vette észre, hogy este – vagy inkább hajnalban –, mikor hazaért, a koszos, véres druida ruhájában mászott a fekvőalkalmatosságra.
Izomláztól égő tagokkal lépett saját fürdőszobájába, ahol levette piszkos rongyait, és tisztára sikálta magát.
- Merlinre! Lily, szörnyen nézel ki! És miért keltél ilyen korán? Nagyon fáradtnak tűnsz! – sopánkodott Kate a gyengélkedő bejáratánál. Szakavatott kezei satuként fogták közre a vörös lány bágyadt, falfehér arcát.
- Azt hiszem, megfáztam, és nem csak fáradtnak látszom, hanem az is vagyok. De még sok dolgom van – mondta enyhe orrhanggal. Minden bizonnyal nem tett jót a lánynak a tegnap éjszakai szakadó esőben való rohangálás.
- Na, gyere, adok neked egy főzetet, amitől pár perc múlva már kutyabajod se lesz! – Ragadta karon Lilyt, s a gyengélkedő előterének egyik hatalmas szekrényéhez vezette.
A polcokon ezer és még egy színes bájital sorakozott egymás mellet. Kate kinyitotta a szekrény egyik ajtaját, szemmagasságból levett egy üvegcsét, és azt nyomta a heves köhögő rohamát visszatartó lány kezébe.
- Igazából nem ezért vagyok itt, de köszönöm. Alen hogy van?
- Még alszik, majd csak délután ébresztem fel, de idd már meg azt a bájitalt!
- Igenis! – szalutált Lily, mint egy mugli katona, Kate elkerekedő, értetlenkedő tekintetével kísérve, majd egy hajtásra kiitta a gyógyitalt. – Miért van ilyen borzalmas íze minden bájitalnak? – fintorodott el a keserű lötty legurítása után. – Á, mindegy. Tegnap megsérült még valaki?
- Komolyabb sérülést senki sem szenvedett – Alen és az idegen nő kivételével. Piton még idejében szólt a rendnek, így a város egyik részét még időben ki tudták telepíteni. Viszont a kevésbé szerencsés lakókon emlékmódosítást végeztek a minisztériumi aurorok. Nem találkoztál velük?
- De, akkor érkeztek, amikor a dekromák végre feladták – jellemző módon az utolsó pillanatban érkeztek – emlékezett vissza Lily, miközben a betegágyak felé közeledtek.
- Legalább Fawkes segítsége révén az emberek megtudták, hogy a Főnix Rendjének emberei mentették meg azokat a muglikat, nem pedig az a semmirekellő minisztérium.
- Igen, igazad van. Ugye rendbe fognak jönni? – kérdezte kérlelő hangon a lány, miközben a szőke fiú ágyához érve lágyan megszorította annak kezét.
- Alennel nem lesz semmi probléma. A fejsebe nem olyan súlyos, belső sérülést nem szenvedett, de az agyrázkódás miatt pár napig még feküdnie kell. Ami a nőt illeti, megtettem minden tőlem telhetőt. Az éjszakát baj nélkül átvészelte, de az állapota még nem elég stabil. Állandó megfigyelés alatt tartom – hadarta megállapításait Kate. Szemei alatt sötét karikák éktelenkedtek, bizonyítékul szolgálva arra, hogy ő sem aludt túl sokat, ám Lily kimerültségével még Kate sem vetekedhetett.
- Értem – nyugodott meg. - Piton nem mondta el, hogy ki is ez a nő? – kérdezte Lily, az Alen ágyától jobbra fekvő beteg felé nézve.
- Tudtommal Perselus még nem jött ide vissza – csóválta fejét a gyógyító, mire a vörös hajú lány csak hümmögött.
Egy nagy sóhaj után megköszönte Kate-nek a bájitalt és a tájékoztatást, majd megkereste Remust, akit végül a konyhában talált meg.
- Jó étvágyat! – köszönt a helyiségben lévő Mr és Mrs Weasleynek, valamit Remusnak és a bugyi rózsaszín hajú Tonksnak. – Csak szólok, hogy el kell mennem a druidákhoz, hogy megvitassuk az éjszaka történteket
- Rendben. De majd el felejtettem! Harry mondta, hogy te már a többi druidánál is hamarabb a helyszínen voltál, és hogy rengeteget segítettél. Köszönjük!
- Ezt meg se kellene köszönnöd, Remus. Természetes, hogy ott segítek, ahol tudok. Viszont most már tényleg mennem kell! – mosolyodott el halványan Lily.
- Mikor érkezel vissza? – kérdezte Tonks.
- Nem tudom, amint lehet, jövök, de ha segítség kell, patrónussal tudtok üzenni! Viszlát! – köszönt el végül, s sietős léptekkel elhagyta a kúriát, meg se hallva Mrs Weasley kiáltását, miszerint még csak nem is reggelizett.
A Druidák Kertjébe érve Lily, azaz Aidrea, rögtön a csak Nagy Rétként emlegetett mező felé vette az irányt, ami Kumert, a druidák királyának lakhelye mellett volt.
A fű egészségesen zöldellő pázsitként terült el a földfelszínen. Helyenként színpompás vadvirágok nőttek, díszítve az egyébként is lélegzetelállító tájat; balzsamos illatukat a gyenge szellő repítette körbe az egész vidéken.
A reggeli időpont ellenére a Nagy Réten sok druida tartózkodott, de a lány mögött még érkeztek újabb fehérruhás nők és férfiak egyaránt.
A vörös hajú lány törökülésben elhelyezkedett a mező közepén összegyűlt harcostársai között, s pár pillanattal később megérkezett Kumert, aki maga is a földre telepedett hű, druidáival szemben.
- Barátaim, örülök, hogy a korai óra ellenére is ilyen sokan eljöttetek! Biztos mindannyian fáradtak, kialvatlanok vagytok, ezért nem is rabolom sokáig az időtöket – kezdte a férfi komoly hangon, a druidák nyelvén. – Mindazt ti is nagyon jól tudjátok, a dekromák szövetkeztek a mágusok egyik, az ő világukban is gonosz, kegyetlen csoportjával. Együttes erejükkel betörtek otthonunkba, értékes emberek lettek áldozataik, kiknek hiányát örökké az emlékezetünkbe véssük. Ellenségeink más mágusokra támadtak, akiket bár szerencsésen megvédtük, a csatát elvesztettük. De tegnap megmutattuk nekik, hogy a jók igenis tudnak győzni! Együttes erővel meg tudtuk védeni a rászorultakat. Megmutattuk a dekromáknak, hogy elég erősek, kitartóak és bátrak vagyunk ahhoz, hogy kiálljunk ellenük.
Mindenkinek köszönöm a tegnapi erőfeszítését, és nagyon büszke vagyok rátok! – fejezte be szónoklatát a vezető, majd felállt, jelezvén, hogy részéről befejezte a gyűlést, és ki-ki a maga útjára indult.
- Aidrea, rád különösképp büszke vagyok, amiért még egymagad is a mágus barátaid segítségére siettél, miután felismerted a dekromák ottlétére utaló jeleket. Nagyon helyesen tetted, főleg azt, hogy fiatalságod ellenére is bölcs döntéseket hoztál, és nem késlekedtél engem értesíteni. A harcban is kiválóan helytálltál, gratulálok – érkezett a telepatikus üzenet Kumert felől.
- Köszönöm, uram! – válaszolt kicsit késlekedve a lány. Lilynek nagyon jól esett ezt hallani, bár tudta, hogy néhány lépést helyesebben is megtehet volna. - Para ver, por outro lado, meu rei! – köszönt el a lány, majd a Rét bejárata felé vette az irányt.
- Aidera! Aidrea! – kiáltott utána valaki, és mikor a szólított hátrafordult, Niktével találta szembe magát, aki boldog mosollyal az ajkán rohant utána.
- Nikté, örülök, hogy látlak! Mi ez a harsány jókedv? – érdeklődött a vörös hajú lány. Majd egyetlen druida barátnője földöntúli örömmel szinte dalolva mesélte el, hogy a barátja megkérte a kezét, és hogy a válasza igen volt.
Lily sokáig beszélgetett még barátnőjével, majd a király lányából csak úgy sugárzó boldogságától megrészegülve távozott a Druidák Kertjéből.
Lily délután érkezett vissza a Dumbledore kúriába. Már fáradt és éhes volt, mivel kihagyta a reggelit és az ebédet – mégis első útja a gyengélkedőbe vezette.
Az ajtóban azonban majdnem nekiment a fenyegetően magas, mogorva képű Perselus Pitonnak.
- Miss White, maga mindenáron, ráadásul általam akar meghalni? – dörrent rá a férfi, Lily azonban ezt figyelmen kívül hagyta. Megállapította magában, hogy a bájitalszakértő sem aludhatott sokat, mivel sötét karikák vették körül amúgy is éjfekete szemét – és még a tőle megszokottnál is harapósabb kedvében volt.
- Hogy van az a nő, akit megmentett? Egyáltalán ki ő, és mi történt vele? – érdeklődött a lány még mindig a gyengélkedő küszöbén álldogálva.
- Nem csak Mr Potter megmentési kényszere, de még Miss Granger tudálékossága is magára ragadt? – gúnyolódott továbbra is Piton.
- Ha nem akarja elárulni, hát rendben van. Majd kinyomozom én, de azt lehet, hogy nem köszöni meg! – sziszegte vissza a lány.
Mondandója utána azonban több dolog is történt egyszerre. Lily épp ki akart hátrálni a helyiségből, de a professzor ezt nem engedte, és karjánál fogva a gyengélkedő belső falának nyomta a lányt.
- Tájékoztatásul közlöm, hogy kegyed, egy nagyon idegesítő, neveletlen kis fruska – jelentette ki nemes egyszerűséggel, dühtől rekedt hangon. – Lydia Knightot megkínozták, de túléli. A többi, pedig már nem a maga dolga, próbálja belevésni abba a kemény és kíváncsi fejébe! – mondta kemény, figyelmeztető hangon a férfi, majd, mivel lezártnak tekintette a beszélgetést, elengedte a lány karját, és távozott a szobából.
Lilynek beletelt pár mély lélegzetvételnyi időbe, míg kellőképpen lenyugtatta magát, s csak utána ment beljebb, hogy megbizonyosodjon volt barátja hogylétéről.
A lánynak nem is kellett csalódnia – Alen az ágyában ülve kanalazta levesét, és amikor a fiú megpillantotta Lilyt, széles mosoly terült el az arcán.
- Szia, hogy van a fejed? – Lépett közelebb kissé vonakodva a vörös hajú lány, majd egy kis hezitálás után leült a fiú ágya melletti székre.
- Jól vagyok, már nem fáj – válaszolt kicsit gyorsan Alen, mire a lány gyanakvóan nézett a delikvens srácra. – Na jó, fáj egy kicsit, de nem olyan vészes. Különben is tudod, milyen keményfejű vagyok!
- Szerintem be se nőtt igazán a fejed lágya. De az a lényeg, hogy jól vagy – osztotta meg őszinte véleményét Lily, mivel tudta, hogy Alent ezzel egy cseppet sem sértette meg.
Bár ezután hosszú és kínos csöndben ücsörögtek mindketten, ki-ki a saját gondolataiba merülve. Nem nézetek egymásra, és csak a kinti fákon ücsörgő madarak víg csivitelése hallatszott.
Lily nem igazán tudta, mivel is kellene folytatni a társalgást, rosszabbnál rosszabb és még annál is kínosabb ötletek vetültek fel fejében. Még ő maga sem tudta igazán, hányadán is áll a fiúval kapcsolatban.
Végül, a lány nagy megkönnyebbülésére a bekötözött fejű fiú törte meg a némaságot.
- Azért örülök, hogy érdeklődsz a hogylétemről. Jól esik – motyogta csendesen.
- Persze hogy érdekel az állapotod! Mit gondoltál? Hogy majd feléd se nézek? – mondta kissé hevesen Lily miközben a fiú szemébe nézett. – Lehet, hogy haragudtam rád, amiért az történt köztünk, ami, de ettől még érdekel, hogy mi van veled. Aggódtam érted – sóhajtott fel a lány. – Éjszaka és ma délelőtt is itt voltam, de te akkor még aludtál – folytatta csendesen.
- Lily, én tényleg nagyon sajnálom, hogy akkor… - kezdte Alen, de a lány gyorsan félbeszakította.
- Nem érdekel, hogy mit és mennyire sajnálsz! Már rég történt, és nem akarok újra erre gondolni, és veszekedni, de gondolom te sem – mondta fáradt hangon Lily. Alen megértően bólintott, és mivel úgy gondolta, ezt a témát jobb lezárni, és mert most ott volt vele a lány, talán újra baráti viszony alakulhat ki köztük.
- Befogtam. De akkor az érdekelne, hogy mi történt, miután én megsérültem. A csatáról még senki sem mesélt, megteszed ezt nekem? – kérdezte a fiú, miközben éj kék szemeit a lány íriszébe fúrta.
- Rendben, de csak akkor, ha közben megeszed a levesedet – egyezett bele Lily, majd ígéretéhez híven a tegnap este történteket kezdte felvázolni a saját szemszögéből. Alen szófogadóan kanalazta az ételt, miközben figyelmesen hallgatta a lányt.
Végül egész hosszúra húzódott az eszmecsere. Nem csak a csatáról, de Alen a lány druidasága iránt is érdeklődött, valamint arról, hogy mivel telt az, az idő, amikor már nem voltak együtt.
A végére egész kellemessé váló beszélgetésnek Kate vetett véget, aki enni és pihenni küldte a még mindig nem túl egészséges arcszínnel rendelkező Lilyt, valamint Alennek is beadta a kötelező bájitalait.
Mrs Weasley már lassan hagyománnyá váló sopánkodása közepette Lily elegendő mennyiségű ételt tömött magába az asszony ínycsiklandó vacsorájának maradékából.
A konyhában nem csak ő ült, mellette a kissé letört Tonks turkálta maga előtt az ételt.
- Képzeljétek, mikor teafüvet kerestem, az egyik szekrény tele volt más és más nemzetiségű, és fajtájú teával – csacsogta a vörös hajú asszony.
- Öm, azért van annyi fajtájú, mert én nem angolteán nőttem fel, és amikor idekerültem, teljesen idegen volt számomra az az íz. Aberforth pedig a tizenkettedik születésnapomon azzal lepett meg, hogy egy tucat teafűvel állított be az éjszaka közepén – somolygott az emléken Lily. Szinte látta maga előtt a férfit, amint a hátán átdobva egy nagy zsákkal lopakodott az éjszaka sötétjében… A varázslók Mikulása.
- Ez aztán az ajándék! – kurjantotta Mrs Weasley. – Talán nem ízlik az étel, drágám? – kérdezte Tonkstól.
- Jaj, ne haragudj Molly, nagyon finomat főztél, mint mindig, csak, nem is tudom… Talán most inkább egy kis sajtra lennék éhes, és mustárra – mosolygott szerényen. Mrs. Weasley pár pillanatig értetlenül nézte a kissé piruló Tonksot, végül némán eleget tett kérésének, s csendben nézte, ahogy a nő egyre nagyobb étvággyal habzsolja az eléje rakott bizarr étkek sorát.
Mivel Lily észrevette, hogy Mrs Weasley majd’ megfullad a magában tartott kérdésektől, inkább gyorsan befejezte az evést, és elköszönt a két, egymást furcsán méregető nőtől.
