Sziasztok!
Ismét egy pici 18-as részre hívom fel a figyelmeteket! Jó olvasást, és a véleményetekre továbbra is kíváncsi vagyok!
Lily a könyvtár egyik félreeső asztalánál telepedett le egy érdekesnek tűnő könyv társaságában, ám hiába nézte a szavakat, mondatokat, többször is el kellett olvasnia, hogy felfogja azoknak a jelentését. S mikor már fél órába telt egy oldal elolvasása, inkább sóhajtva becsapta a vaskos kötetet, és az asztalra fektette. Egyszerűen nem tudott koncentrálni. Folyamatosan az elmúlt időszakban megjelenő cikkek körül járt az esze, és mikor égő szemeire nyomta ujjait, szinte még látta is maga előtt a szalagcímeket: A Dumbledore lány viselt dolgai… Ismét büntetőmunkán a Roxfort üdvöskéje!
Egyszerűen fel nem tudta fogni, hogy miért nem szálltak már le róla. Egyetlen egyszer sem adott interjút egyik firkásznak sem, azok azonban mégis megtalálták a szenzációkeltés módját. Lilyvel ellentétben néhány iskolatársa csábítónak tartotta az újságírók figyelmét, így maguk adtak választ a feltett kérdésekre, és egész vicces kis teóriák kaptak szárnyra. Főképp a mardekárosok ócsárolták azzal, hogy a lányt folyamatosan büntetőmunkára küldik a rossz magatartása miatt. Sokszor zavarja az órát, és akik tanulnának, azokat nem hagyja érvényesülni az önzősége miatt. Sőt, még verekedésbe is keveredett… Szánalmas! Lilynek csak ennyi volt erről a véleménye. Bár az való igaz, hogy Scrimgeour ütésének nyomai sokáig látszódtak Lily arcán, az azért már több, mint nevetséges feltételezés volt, hogy valakinek puszta kézzel látta el a baját. Még csak az kéne, hogy a csemetéjüket féltő szülők panaszt tegyenek Umbridge-nál.
A sok rossz mellett azért néha-néha jó dolgokat is mondtak róla, példának okáért Daniel Balding, az egyik kisfiú, akivel a vonaton utazott, elmesélte, hogy milyen „királyul” bánt el az egyik halálfalóval. Másnap kapott is érte egy sugárzó mosolyt Lilytől, mikor összetalálkoztak a klubhelyiségben.
- Leülhetek? – kérdezte Colin Creevey, és ezzel sikeresen ráhozta a frászt Lilyre. Nem hallotta, hogy valaki közeledne az asztalához, így kissé összerándulva és sűrűn pislogva bandzsított fel a fiú arcába.
- Persze! – intett az üres helyek felé, bár furcsállta, amiért hozzá akart leülni. Ahogy Lily körbenézett, több háztársukat is felfedezni vélte, akik mellett még volt is ülőhely, Colin azonban valamiért az ő asztalát választotta. Miután a fiú helyet foglalt tőle pár székkel arrébb és elővett egy kis kézitükröt, Lily már kezdte kapizsgálni, miért az ő félreeső asztalára esett a választás. A fiú lehetőleg mindenkinek háttal helyezkedett el, egyedül csak Lily láthatta, ahogy egyre vörösödő arccal próbálta nonverbálisan elsajátítani az emberi átváltozatást.
Összeszorított szájjal, már-már görcsös mozdulatokkal ismételte meg a varázslatot újra és újra, de a tükörképe semmit sem változott. S mikor kifújta az addig magában tartott levegőt, cifra káromkodás hagyta el a száját, amelyet az orra alá dörmögött.
Lily pedig ekkor döntött úgy, hogy talán el kellene neki némi segítség.
- Próbáld magad előtt látni a végeredményt. Ne a varázslaton járjon az eszed, hátha könnyebb lesz.
- Kösz – pillantott gyorsan a lányra, majd egy nagy levegő után Colin ismét nekiveselkedett. Lily próbálta nem a fiút bámulni a próbálkozása közben, ezért kinézett a háta mögött lévő ablakon.
Az október lassan kezdett nyomot hagyni a kastélyt körülvevő növényzeten. A fák egyre kopaszabbak lettek, és a fű is megkopott a sok esőtől. Meg persze egyre rövidebbek voltak a nappalok. Ez pedig Lily eszébe jutatta, hogy nemsokára vissza kell mennie a klubhelyiségbe, ha nem akar bajba kerülni a takarodókor előkerülő aurorok miatt.
Az örömteli kurjantásra visszakapta a tekintetét, így láthatta a fülig érő mosolyú Colint, és a narancssárga kecskeszakállát. Elég viccesen festett, Lilynek a szájára kellett szorítania a kezét, hogy elfojtsa kuncogását.
- Köszi Lily, tényleg bejött! – villantotta rá harminckét fogas mosolyát, és az örömét Madam Cvikker célzatos krákogása sem zavarta meg, mellyel csendre próbálta inteni a fiatalokat.
Colin egyre jobban belejött, és mulatságosabbnál mulatságosabb ábrázatot varázsolt magának szórakoztatva ezzel saját magát, de Lilyt is. A lány szeme egészen bekönnyezett a zöld tarajos hajú fiút látva, Colin pedig büszkén kihúzta magát Lily jókedvének láttán. Tetszett neki a lány, bár ezt a világért sem vallotta volna be neki.
- Nahát, milyen jó kedvetek van! – hallatszott Pansy Parkinson affektált hangja a hátuk mögött, mely a végére egészen megkeményedett. – Élvezzétek ki, ameddig lehet!
Lily azonnal megpördült ültében. – Mire akarsz ezzel célozni? – szegezte neki a kérdését, de válaszul csak egy gúnyos mosolyt kapott a mardekáros lánytól, aki rögvest tovább is állt.
- Ne is törődj vele, csak piszkálódni akart – mondta Colin a lány aggodalmas arcát látva, de Lilynek valami továbbra is azt súgta, hogy ez a megjegyzés nem volt véletlen.
Hogy ismét magára vonja a lány figyelmét, Colin újabb varázslatok elvégzésénél is kikérte a segítségét, amit Lily persze nem utasíthatott vissza. Egész jól szórakoztak közben, és Lily is már-már elfelejtette Parkinson megjegyzését, egészen addig, míg hamuszürke ábrázattal meg nem jelent Colin öccse, Dennis.
- Hallottátok mi történt? – kérdezte túlkiabálva a könyvtár csendjét, mire Madam Cvikker ismét morcosan nézett feléjük, de őket az teljesen hidegen hagyta. – Ginnyt megtámadták, épp most vizsgálják.
Lilyben pedig egy világ dőlt össze egyszeriben. – Mi történt? – kérdezte, majd otthagyva csapot-papot a gyengélkedő felé kezdett rohanni. A könyvtárban lévők furcsán bámultak utána, de Lilyt az a lehető legkevésbé sem érdekelte.
A két fiú utána iramodott, és Dennis kapkodó légvételekkel mondta el, amit tudott. Az pedig koránt sem volt elég a lány számára. Ginny a gyengélkedőre került, mert valakik megtámadták, de hogy milyen sérülést szenvedett a lány, és hogy egyáltalán miért történt mindez, arról nem tudott semmit sem a fiú.
- Nem, nem, nem! Ez nem történhetett meg! – zakatolt a fejében, miközben lábait még gyorsabb tempóra kényszerítette. Jeges rémület szorította össze a szívét, míg a feje egészen elnehezült a sok megválaszolatlan kérdéstől. Vajon kik támadták meg a barátnőjét? Diákok, vagy egyenesen halálfalók? És miért pont Ginnyt, miért nem inkább őt? Amint ez a kérdés megfogalmazódott benne, még inkább eluralkodott benne a pánik és a tenni akarás. A hirtelen felgyülemlett adrenalintól lábai meg sem álltak a gyengélkedő ajtajáig, s mikor végre megérkezett, nagy lendülettel lökte be a nagy kétszárnyas ajtót, ám a küszöbön megtorpant.
Blaise Zambini, Nott és Monstro épp kifelé tartottak a helyiségből, de Lilyt látva ők is megtorpantak és farkas szemet néztek a lánnyal.
- White – biccentett felé Zambini gunyoros ábrázatával, majd a lánnyal mit sem törődve elmentek mellette. Persze Monstro elengedhetetlennek tartotta, hogy vállával meg ne lökje Lilyt, akinek több se kellett, pálcájával a kezében pördült utánuk.
- Te szemétláda! – sziszegte a fogai között a lány, és az időközben megérkező Creevey testvérek két oldalt támogatták őt.
- Ugyan kedvesem, miért mocskolódsz? Hiszen csak egy háztársunkat jöttünk meglátogatni, ám mivel egyre inkább szűkös a hely – fordult fintorogva a Ginny ágya körül álló griffendélesek felé –, inkább megvárjuk, míg magától tér vissza hozzánk – mondta, mintha mi sem lenne természetesebb.
- Nem meg mondtam, Zambini, hogy kívül tágasabb? – morgolódott Madam Pomfrey, mire az említett mardekáros egy gyilkos pillantással illette a javasasszonyt, majd Lilyéket, és végül társaival együtt felszívódtak.
A lány még hosszasan bámult utánuk, míg agya lázasan dolgozott. Teljességgel biztos volt abban, hogy ők voltak a ludasok Ginny támadásánál, de egyelőre még nem tudta, mihez kezdjen velük.
- Tedd el a pálcádat, Lily! – kérte suttogta Colin, mire visszazökkenve a lány valóban elismerte, hogy varázspálcáját még mindig eszeveszett módon szorította. Vett hát egy mély lélegzetet, hogy lenyugodjon, és visszafordult a gyengélkedő irányába, ám egy lépést követően lábai mintha gyökeret eresztettek volna.
Ott, az ajtóban állva tökéletes rálátása volt a barátai gyűrűjében fekvő Ginnyre, aki falfehéren, bekötözött fejjel tekintett rá, s Lily szíve kihagyott egy ütemet.
Mögötte Colin és Dennis megindulása végül a lányt is mozgásra késztette. Ginny ágyánál már ott volt Luna, Neville, Dean és Seamus, valamint Lily szobatársai és Ginny néhány barátnője. Amint a fekvőalkalmatossághoz ért, a legkisebb Weasley erőltetetten rámosolygott, és felé nyújtotta a kezét. Dean és Seamus utat engedtek neki, így gyengéden megszorította a felé nyújtott kezet.
- Jaj, Ginny, annyira sajnálom! – suttogta, miközben szemével próbálta felmérni barátnője sérüléseit. – Mi történt? Hol sérültél meg?
- Ne aggódj, túlélem! – mosolygott rá bágyadtan, de Lilyt nem tudta átverni. A köztük már szokássá váló mindent tudó pillantás elárulta neki, így Ginny egy sóhajtás után belekezdett. – A Madam szerint agyrázkódásom van, és itt kell töltenem az éjszakát, pedig semmi bajom. Tényleg! Mondtam is neki, hogy az ágyban fekvést a toronyban is remekül meg tudom oldani, de nem engedett – bizonygatta, mire Lily szívéről egy nagy kő esett le. Ha Ginny már alkudozni próbált, akkor nem lehetett komolyabb baja. Pedig lehetett volna…
- Maradj csak ott, ahol vagy! – szúrta közben a lány egyik barátnője, amit a Weasley lány csak egy grimasszal kommentált.
- Úgy van! – értett egyet az előtte szólóval Lily. – Na, de mi történt? Hogy kerültél ekkora csávába?
- Csak ki akartam szellőztetni a fejem egy kicsit a parkban, de útközben valaki berántott egy üres tanterembe. Többen voltak, hárman vagy négyen… nem tudom pontosan. – Homlokráncolva koncentrált, hogy visszaemlékezzen a történtekre. – Azt se tudom, kik voltak. Nem láttam az arcukat, mert valamilyen maszk volt rajtuk. Egyiküknek kellett volna lefognia, de elbénázta – mutatott résnyire szűkült szemmel a pár ággyal arrébb fekvő Crakra.
Lilynek addig fel sem tűnt a fiú jelenléte, pedig Zambiniék is utaltak rá. Ismét felütött Lilyben a harag, és már indult is volna a mardekáros ágyához, hogy kellőképp ellássa a baját, de Ginny visszatartotta a kezénél fogva. A lány értetetlenül meredt vissza rá, hisz bántotta őt, tervet eszeltek ki ellene, és ezt mindenképp fel kellett göngyölíteni.
- Hagyd! Még te kerülhetsz bajba miatta! – figyelmeztette, de Lilyt nem igazán győzte meg.
- Nyöszörgésen kívül másra nem képes, próbáltuk – mondta Neville, aki komoran állt Ginny másik oldalán. – Ginny rendesen telibe találta a rémdenevér rontásával.
- Hát, igen, így volt – ismerte el a lány vidoran. – Csak kár, hogy a többi elmenekült.
- Folytasd! – kérte végül Lily. Annak valóban nem lett volna értelme, ha nekiront Craknak Madam Pomfrey jelenlétében.
- Dulakodtunk, szerencsére ki tudtam szabadítani az egyik karomat, így elő tudtam venni a pálcámat, mire leráztam magamról azt a termetes barmot, aki elkezdett ordibálni. Valamelyikük még a falhoz csapta a fejem, utána már csak arra emlékszem, hogy egy járőröző auror idecipelt.
- Jaj, Istenem, Ginny! Ennek nem lett volna szabad megtörténnie! – nyögte túlcsordult érzelmeitől, és sűrűn pislogva eltűntette a könnyeket a szeméből. Szinte látta maga előtt, amint a nagydarab fiúk körbeveszik barátnőjét és fenyegetően merednek rá. Dean figyelmesen egy széket tolt a lány alá, így Lily végre majdnem egy vonalba kerülhetett Ginnyvel, és remegő lábairól is letette így a terhet.
- Nekem kellett volna vigyáznom rád! – motyogta, miközben finoman végigsimított Ginny fején lévő kötésen.
- Ugyan már, Lily! Nem te tehetsz róla! – próbálta vigasztalni, de ez sajnos nem ment olyan könnyen. A lányt azért küldték a Roxfortba, hogy segítse a diákokat és senkinek se essen baja. Erre alig kezdődött el az iskola, és pont azt a személyt támadták meg, aki ráadásul elég sok időt is tölt vele.
- Miért kellett volna neked vigyáznod Ginnyre? – húzta fel a szemöldökét Seamus, de a kérdését mindenki figyelmen kívül hagyta.
- De… de lehet, hogy miattam támadtak meg! – temette arcát a kezeibe, hisz legszívesebben elsüllyedt volna a föld alá. – Akár össze is téveszthettek bennünket. Lehet, hogy engem akartak, csak téged találtak meg.
- Nem, ehhez semmi közöd nem volt – ingatta a fejét Ginny, majd lerángatta barátnője kezét az arca elől, így a szemébe tudott nézni. – Magam miatt támadtak meg. Vérárulónak neveztek. Tudták ki vagyok!
Ez a dolog cseppet sem javított a helyzeten. Ezek szerint a támadás nem véletlenül történt, tényleg Ginnyt akarták, nem tévedésről volt szó. És ez igen súlyos problémát jelentett, amit meg kellett oldani, és ehhez Lilynek végre a helyzet magaslatára kellett állnia. Össze kellett szednie magát, ha valóban tenni akarta a dolgát.
Felpattant hát a székről, és a többiek kísérő tekintetét figyelmen kívül hagyva gyors, ruganyos lépteivel ide-oda cikázott Ginny ágya előtt, miközben sikerült lenyugodnia.
- Oké, ezentúl senki sem járkálhat egyedül. Rád ez különösen vonatkozik, Ginny, de a többiekre is! – nézett egyesével a kis társaság minden tagjára. – Mindenki mellett legyen valaki, és baj esetén azonnal szóljatok. Tudni akarok mindenről! Hiába Umbridge szigorú házirendje, a mardekárosok most igazán túllőttek a célon.
Mindenki bólogatott szavai után, amit vagy azért tették, mert egyet értettek vele, vagy, mert egyszerűen nem volt jobb ötletük.
- Ez amúgy miért hangzott úgy, mintha te lennél a főnök? – kérdezte Seamus. – Mármint rendben, ez így tényleg ésszerű, vigyáznunk kell egymásra, csak ez olyan volt, mintha Harryt hallanám. Ő szokott így tervezgetni.
Lily erre megtorpant, és kikerekedett szemekkel bámult a fiú arcába. Majd felsóhajtott, kinyitotta a száját, és végül azzal a lendülettel vissza is csukta. Erre nem igazán tudott frappáns kitérő választ adni. Vajon tényleg úgy viselkednék, mint Harry? – röppent át a fején a gondolat, de hamar el is felejtette. Jelenleg volt sokkal fontosabb töprengeni valója.
- Parkinson is erre célzott – fordult végül Colin felé. – A könyvtárban voltunk, mikor megjegyezte, hogy nem fogunk sokáig örülni, és lám, tényleg nem tartott sokáig! – csattant fel Lily Seamust figyelmen kívül hagyva. – Ezek mind benne vannak! – füstölgött továbbra is, de újabb hangos kommentárt márt nem tudott a dologhoz fűzni, mert még csak ekkor toppant be Umbridge, nyomában Minervával és Pitonnal.
- Khm-khm, mégis mi történt? – vonta magára a figyelmet az igazgatónő, nem mintha már lassan hozzánövő rózsaszín talárját és ütemesen kopogó topánkáit nem ismerte volna fel mindenki.
- Crak és társai megtámadták Ginny Weasleyt! – vágta rá Neville karakán módon, mire Umbridge csak pislogni tudott varangyszerűen kidülledt szemeivel.
- Miért olyan biztos ebben, Mr. Longbottom? Úgy látom, mindketten megsérültek – nézett hol az egyik, hol a másik betegágyra.
- Mert Ginnyt tényleg megtámadták! – kelt a védelmére Parvati is. – Kérdezze csak meg!
- Elég, Miss Patil! – szólt rá Minerva, majd azonnal Ginnyhez sietett. – Úgy gondolom, hogy Umbridge igazgatónő igazságosan fog eljárni – mondta némi célzással a hangjában, ami a címzetthez el is ért.
- Természetesen! – húzta ki magát Umbridge, majd a lányhoz lépett. – Meséld-el-nekem-szépen, mi-történt? – tagolta a mondatot, mintha csak egy szellemileg gyenge egyénhez szólna.
- Agyrázkódása van, nem agykárosodása! – replikázta Minerva felvont szemöldökkel, de Umbridge csak leintette.
Ginny újra elmesélt mindent, amire emlékezett, majd beszámolt a segítségére siető auror is, aki a lányon és Crakon kívül mást nem látott a tett helyszínén; végül pedig a mardekáros fiú következett, aki vagy nem tudott, vagy nem is akart semmi értelmes választ adni az állandó nyögésen kívül.
- Nos – csapta össze a tenyerét Umbridge –, úgy fest a dolog, hogy a „támadást” egyedül csak Miss Weasley állítja támadásnak.
- Micsoda?
- Ezt nem mondhatja komolyan! – hangzottak a felháborodott hangok a griffendélesek felől, de az igazgatónő feltartott kézzel csendre intette őket.
- Mivel Mr. Crak nem képes elmesélni a történteket – nézett fintorogva az összecsipkedett arcú fiú felé – így kénytelen vagyok az aurorunk, Mr. Fisher elmondása alapján dönteni – nézett az említettre, majd egy pillanatnyi hatásszünetet tartott. – Mr. Crak – miután felépült – egy hónapos büntetőmunkát kell teljesítenie, ami pedig Miss Weasleyt illet, nos, neki elég büntetés az, hogy itt kell maradnia Mr. Crak társaságában.
- Ginnyt megtámadták, nem csak beképzelte az egészet! – tiltakozott Neville. – Crakot ki kell rúgni az iskolából. Vagy talán egy ártatlan lány megtámadása nem ütközik a házirend szabályaival?!
- A támadást csak Miss Weasley állítja, semmilyen bizonyíték nincs erre! – csattant fel Umbridge is. – Feltételezések alapján pedig egy diákomat sem fogom kirúgni!
- Helyes! – szólalt fel hangosan Lily, talán kicsit túl hangosan is, mert mindenki felé fordult. – Éppen elegendő a bűntető munka.
- Ezt nem mondhatod komolyan? – hüledeztek háztársai, de Lily nem tágított, bármennyire is felháborodtak a többiek.
- Nocsak, sikerült valakit elrettenteni a szabályszegéstől?! – mosolygott gúnyosan a lányra Umbridge. – Örülök, hogy egyetértünk. A döntésem pedig végleges! – közölte a többiekkel.
Minerva nem szólt semmit, egyedül csak Madam Pomfreyval egyeztetett Ginny hogylétéről. Piton egy lesújtó pillantással jutalmazta házának tagját, majd sarkon fordult, és sietős léptekkel elhagyta a helyiséget.
Umbridge pár pillanatig még élvezte, hogy övé lett az utolsó szó, de nem bírta ki a radikális szabályai nélkül, így újabb elégedetlenséget eredményezett szavaival. – Most pedig sipirc, mindenki menjen a saját klubhelyiségébe, mert hamarosan takarodó, és gyanítom, nem kívánnak Mr. Crakhoz csatlakozni egy-egy délutáni büntetőmunka erejéig – mosolygott a kis társaságra negédesen, mire a griffendélesek kénytelen-kelletlen, de el kellett búcsúzniuk Ginnytől.
Lily lépett hozzá legelőször. Egy puszit nyomott az arcára, majd hogy a többiek ne hallják, a fülébe suttogott. – Később visszajövök még, ne aggódj!
Pár perccel később, mikor Lily már a Griffendél klubhelyiséghez vezető lépcsőnél járt, megvárta társait is – lévén, hogy ott már elvileg senki sem hallgathatta ki őket –, akik viszont elég dühös pillantásokkal illeték.
- Mégis miért értettél egyet Umbridge-dzsal? Hát nem azt szajkóztad állandóan, mennyire ellene vagy? – kérdezte fennhangon Seamus.
- Igen, ez elég érdekes volt! – vonta össze a szemöldökét Neville is, mire Lily megadóan tárta szét a karjait.
- Hát persze, hogy ellene vagyok! Szerintetek tetszett az a lekezelő hangnem?! – háborodott fel némiképp a lány is. – Azért támogattam a büntetést, mert egyrészt Umbridge-ot amúgy sem tudtam volna befolyásolni; másrészt, azzal, hogy kirúgja Crakot, csak még egy újabb halálfalót szolgáltatott volna Tudjukki oldalára. A támadást nem Crak tervezte meg, nem ő a hunyó ebben az ügyben, csak egy bábjátékos. Ha viszont kikerült volna innen, akkor nem csak egy üresfejű idióta szabadult volna el, hanem egy gyilkolni kész idióta. És szerintem ez nem mindegy!
- Hát, ebben azért van valami – ismerte el Neville. – Csak ez olyan igazságtalan Ginnyvel szemben!
- Tudom! – sóhajtotta Lily, miközben a halántékára szorította ujjait abban bízva, hogy azzal a mozdulattal majd sikerülni fog száműznie a fejfájását. Azonban nem járt sikerrel. – És nem is fogjuk annyiban hagyni.
- De mit tehetnénk? Mi is támadjuk meg őket? – kérdezte Parvati tanácstalanul.
- Nem, azt semmiképp. Semmi értelme annak, hogy feleslegesen bajba kerüljünk – csóválta a fejét Lily, miközben lassan beértek a klubhelyiség vidám falai közé. – Az épp elegendő lesz, hogy nem hagyunk nekik rést a pajzson. Figyeljünk egymásra, így nem lesz alkalmuk belénk kötni, ez majd felhergeli őket, és végül hibázni fognak! – fejtegette elméletét egészen felhevülten Lily. És valóban azt gondolta, hogy jobb megoldás egyelőre nincs is.
- Hát, reméljük, hogy ez bejön! – bólintott rá Colin, majd pár percig tartó beszélgetés után mindenki szétszéledt.
Lily kezdte a sort, azonnal a hálótermébe sietett, ahol gyorsan lezuhanyozott, és noszogatta hálótársait is az alvásra, hogy minél előbb ki tudjon slisszolni – de persze ezt nem kötötte az orrukra.
*****
Amint Lily behúzta az ágyfüggönyt, csendben elővette az éjjeliszekrénye fiókjából a Hermionétól kapott érmét. Varázspálcájának fényénél párszor körbeforgatta ujjai között a hűvös fémet, majd körme segítségével bevéste a rövid üzenetet: Ginnyt megtámadták, de rendben van.
Sajnálta, hogy nem tudott nagyobb felületre írni, mert lett volna még mondanivalója. És ekkor hirtelen eszébe is jutott Dobby meg a korábban neki szóló levél. Meg is fogadta Lily, hogy amint lesz ideje, meg fogja látogatni a manót.
A szobatársai lassan elcsendesedtek, mind a két lány a saját ágyában feküdt már, és Lily lassan fél órája várta Harry, vagy bárki más válaszát a galleonon keresztül, de semmi sem történt. És ettől kezdett megint idegessé válni. Nagyon remélte, hogy barátai csak azért váratnak a válasszal, mert valami kevésbé veszélyes dolguk akadt.
Hogy elüsse valamivel az időt anélkül, hogy elaludna, Harryre és a kettejük között lassan kialakuló kapcsolatra gondolt. Sose hitte volna, hogy fülig szerelmes lesz a fiúba – vagy egyébként bárki másba. De a sors másképp hozta – emlékezett vissza mosolyogva. Először csak barátra lelt a fiú személyében, aki támaszt nyújtott neki és nem hagyta cserben, majd lassan, szinte észrevétlenül kezdett gyengéd szálakat táplálni iránta. Isten a megmondhatója, nem akart szerelembe esni, hisz az csak egy újabb problémát jelentett az egyébként sem békés háború kellős közepén, de érezte, majd később tudta is, hogy szükségük volt egymásra. És ahogy azt egy sóhajtással kénytelen volt tudomásul venni: most is szüksége lenne Harryre. Mellette erősnek érezte magát, magabiztosnak, most viszont még csak a saját döntéseiben, megérzéseiben is kételkedett olykor. A Ginnyt ért támadás csak még világosabbá tette számára, hogy minél előbb újra kell indítania a DS-t, de egyelőre még nem bíztak benne annyira a társai, mint kellene. Most is megkérdőjelezték a Crak kirúgásáról alkotott véleményét. Tenni fog valamit, valamit, ami csak még inkább arra fogja ösztökélni a diákságot, hogy Lily White a tanulók és a Roxfort érdekét képviseli! De hogy mi is lesz az a valami, nos, a lány egy vállrándítással elintézte a dolgot – majd improvizál!
Egy óra eltelte után Lily úgy gondolta, szobatársai már elég mélyen alszanak ahhoz, hogy észrevétlenül ki tudjon lopózni a szobából. Csalódottan tette vissza az érmét az éjjeliszekrény fiókjába, válasz ugyanis még mindig nem érkezett.
Lábujjhegyen tette meg a rövid utat az ágya és az ajtó között, majd lehelet finoman behúzta maga mögött az ajtót, és animágus alakját felvéve a gyengélkedő felé vette az irányt.
Az embereknél kifinomultabb macska érzékszerveivel gond nélkül tudott tájékozódni a sötétbe borult kastélyban, és a járőröző aurorokat is simán ki tudta kerülni. A gyengélkedő ajtajánál azonban már bajban volt. Macskaként nem volt elég erős és magas ahhoz, hogy ki tudja nyitni azt, így alaposan meg kellett bizonyosodnia afelől, hogy senki sincs a környéken, mielőtt újra testet öltött. Csak annyira nyitotta ki a nyílászárót, míg emberi alakban be tudta magát préselni, s miután visszacsukta azt és visszaváltozott, elégedetten nyugtázta, senki sem vette észre a kis akcióját.
Egyenesen Ginny ágyához szaladt, majd egy nagy lendület után fel is ugrott a lábához. A lány már aludt, így óvatosan kúszott feljebb, nehogy megijessze. Mikor Ginny vörös üstökéhez ért, pár pillanatig még figyelte egyenletes légvételeit, majd jobb ötlete nem lévén, megnyalta az arcát. A lány összerándult az érintésről, de még nem ébredt fel, így Lily puha mancsával végigsimított az arcélén, és ennek meg is lett az eredménye. Ginny pillái még inkább összezárultak, majd hirtelen kinyíltak, és az előtte ülő macskától meg is ijedt. Halkan felsikkantott meglepődöttségében, majd mikor összeállt benne a kép, miszerint Lily korábban megígérte neki, hogy visszajön hozzá, le is higgadt.
- Jesszus, Lily! A frászt hoztad rám! – pirított rá, mire Lily egyik mancsát a szeme elé téve egészen lehorgasztotta a fejét. Ezzel próbálta kifejezni sajnálatát. – Jó, persze, semmi baj – enyhült meg a lány, majd röviden megsimogatta a macska fejét. – Egyébként nem kellett volna miattam trükköznöd – mosolygott rá hamiskásan. – Ha egyszer elbaltázták, még egyszer nem fogják megpróbálni.
Lily erre csak fújtatott. Sajnos ezzel kapcsolatban nem értett egyet barátnőjével. Ginny potenciális célpont lett a mardekárosok szemében, lévén, hogy a szüleit már burkoltan gyanúba keverték a Főnix Rendjével kapcsolatban. Azon kívül pedig az aranytrióval is jó barátságot ápolt, sőt, Ron a bátyja volt. Ezt az elméletét macskaként nem tudta kifejteni, így felágaskodva Ginny szemeire tette mancsait, ezzel kifejezve azt, hogy jobb lenne, ha aludna.
- Jó-jó, aludhatok még eleget, de egy valamit még meg akarok kérdezni – suttogta Ginny, miután fejét visszahelyezte a párnára. – Ugye nem szóltál erről… nekik? – utalt a Rendre. Mert bár Crak horkolása minden szavát elnyomta, vigyázniuk kellett, mit ejtenek ki a szájukon.
Ginny várakozva nézett Lily barna szemeibe, melyek átváltozását követve sem változtak meg, majd mikor biccentett, miszerint mégiscsak leadta a jelentést az incidensről, Ginny bosszúsan felsóhajtott.
- Jaj, nem kellett volna. Anyáék biztos túl fogják reagálni! – morogta, de a macska dorombolása elkergette minden mérgét. – Jól van, tudom, szólnod kellett nekik. Csak remélem, nem fognak kitalálni semmi ostobaságot – ásította, mely jelentősen tompított nehezteléséből. Oldalra fordult, majd felemelte maga mellett a takarót, és várakozóan nézett Lilyre, aki hirtelen nem igazán tudta, mit is szeretne. Végül azonban befészkelte magát Ginny mellé a takaró alatt, és várta, hogy barátnője ismét az álmok biztonságos világába süppedjen.
Lily egy darabig éberen őrizte álmát, hallgatta Ginny légvételeit, valamint Crak horkolását, végül azonban ő is elálmosodott, és mancsaira hajtott fejjel őt is elnyomta az álom.
*****
A Zsebpiszok köz egy kifejezetten füstös és mocskos kocsmájának sikátora előtt Harry és Ron már kifejezetten átfagyott. Egy bűzlő kuka mögött húzták meg magukat a láthatatlanná tévő köpeny takarásában, míg Sirius kutya alakjában egy másik szemetes árnyékában feküdt, nem messze tőlük.
- Most nézd meg, milyen jól érzi magát. Abban a bundában én se fáznék! – morogta Ron, mire Sirius prüszkölő hangot hallatott – mintha nevetne.
- Pszt, jön valaki! – intette csendre őket Harry, mire valóban két alak lépett ki a kocsma hátsó kijáratánál. Pechükre azonban nem azok, akikre vártak. Egy elég rendesen illuminált állapotban lévő nő és férfi bukkant fel, akik pár pillanatig susmusoltak valamiről. Harryék érdeklődve próbálták hegyezni a fülüket, hátha valami hasznos információt tudhatnak meg, noha nem rájuk vártak, de amikor a férfi pár aranyat adott a nőnek, aki erre egy rövid kacagást követően a férfi elé térdelt, már minden világossá vált számukra.
- Ó, hogy a jó büdös… – morogta orra alatt cifra káromkodását Ron, majd néma hálát rebegett azért, amiért némi vitatkozás árán, de ismét biztonságos helyen hagyták Hermionét. A legutóbbi sérülése után még nem épült fel teljesen, és nem akarták továbbra is kockáztatni a lány épségét. Bár most, hogy barátnője az eszébe jutott, még inkább kellemetlenül kezdte érezni magát. Nem tudta, de nem is akarta kiverni a fejéből azt az éjszakát, amikor szerelmük végre fizikailag is beteljesedett. Az emlék elevenen élt a tudatában, és az előtte lejátszódó szituáció még inkább megemelte pulzusát, csak úgy, mint barátaiét.
Viszont Ron azt se felejtette el, milyen arcot vágott Harry, mikor amolyan férfi a férfi módon el akarta neki újságolni, milyen csodás élményekkel gazdagodott Hermionéval az ágyban. Barátja összehúzta a szemöldökét, és mintha maga se tudta volna igazán eldönteni, akar-e róla beszélni, vagy inkább behúzzon neki egyet, amiért róla és Hermionéról – a lányról, akit testvéreként szeretett – bizalmas és intim információkat halljon. Végül azonban madárnyelven sikerült lerendezni a beszélgetést.
- Csendesebben morogj, meghallják! – szólt rá Harry újra, pedig szívesebben hallgatta volna barátja szitokáradatát, mint sem a párocska felől érkező hangokat. A tekintetét ugyan elfordíthatta, de a hangok ellen nem tudott mit tenni.
- Azt se vennék észre, ha ledőlne mögöttük a kocsma – szuszogta ingerülten, majd mikor változott a szituáció, és a nő háta préselődött a falhoz a férfi vad ölelésében, újra felnyögött. – Magasságos…!
- Francba – lehelte Harry is elkínzottam, majd kénytelenek voltak kivárni a kis intermezzo végét.
A párocska majd csak jó fél óra múlva, mint akik jól végezték dolgukat indultak vissza a kocsmába, de ez idő alatt egy lélek sem járt a környéken, ami érthető is volt, ugyanis a prostituált sikolyától volt hangos az egész környék.
Újabb lábzsibbasztó negyed óra után ismét kinyílt a hátsó ajtó, pont akkor, amikor Harry nadrágzsebében felizzott Hermione érméje. A három férfi szinte egy emberként sóhajtott fel elégedettségükben, és Harry inkább visszasüllyesztette a fémdarabot a zsebébe. Elérkezett az ő idejük.
Az alacsony, erősen kopaszodó Mundungus Fletcher elégedetten dörzsölte a tenyerét, miközben az őt követő Walden Macnairrel – a Minisztérium által foglalkoztatott hóhérral megkötötte az évszázad üzletét.
A terv az volt, hogy Mundungus az ígéretes üzleti ügyre hivatkozva kicsalogatja Macnairt a zajos kocsmából, ám Harryék mindezt sokkal gyorsabban képzelték el.
- Meglátja, Mr. Macnair, nem fogja megbánni! – nyájaskodott neki a dörzsölt gazfickó, Harryék pedig éppen ekkor látták jónak közbeavatkozni.
- Még szép, hogy meg fogja bánni, amiért erre a világra született! – kiáltott rá a fiú, majd rejtekhelyéről kilépve rögvest lefegyverezte a halálfalót. Sirius a háta mögött köteleket varázsolt köré, így a hóhér úgy dőlt oldalra, mint egy zsák szén.
- Azért egy kicsit igyekezhetett volna. Szétfagytunk! – panaszkodott Ron, de Mundungus igazán oda se figyelt rá. Lehajolt a vadul szabadulni próbáló Macnairhez, majd a zsebéből kivett egy tarisznyát, melyben jó pár arany megcsörrent.
- Öröm volt önnel üzletet kötni – biccentett elégedetten a szikrázó szemű férfi felé, de mikor szembe találkozott Harryék helytelenítő tekintetével, csak megvonta a vállát. – Halálfalótól lopni nem bűn.
- Te is megéred a pénzed, Mundungus – morogta Sirius. – Na, hord el magad! – utasította cseppet sem finoman, amit persze a férfi láthatóan zokon vett, de további szócséplés nélkül dehoppanált.
A három férfi pálcájukat a halálfalóra szegezve körbevették, mire Macnair abbahagyta az értelmetlen vergődést.
- Rajtad áll, hogy gyorsan és fájdalommentesen akarsz-e távozni, vagy sem, de abban egészen biztos vagyok, hogy el fogod árulni, amire kíváncsiak vagyunk – fenyegette keményen Harry, de látszólag nem ijesztette meg a férfit.
- Hidd el, a szart is kiátkoznánk belőled, de talán mindannyiunk számára kifizetődőbb lenne, ha segítőkésznek bizonyulnál – mászott az arcába Sirius is, majd a nyomatékosság kedvéért izzó varázspálcája hegyét a combjába nyomta. Macnair arca a kötelek takarásában megvonaglott, de keményen tartotta magát.
- Tudjuk, hogy pár társaddal együtt elrejtettetek valamit a Gringottsban. Mi volt az, és hova tettétek? – kérdezte Harry, de mivel válasz nem érkezett, acélbetétes bakancsával belerúgott Macnair térdébe, mire az felordított kínjában. – Szóval, elmondod nekünk?
Macnair természetesen nem árulta el az igen hasznos információt, és ha a fiúk azt gondolták, hogy egy hóhérral könnyű dolguk lesz, akkor tévedniük kellett. A férfi tűrte a fájdalmat, de persze korántsem éltek olyan kínzóeszközökkel, mint ellenben a halálfalók igencsak nagy előszeretettel alkalmazni szoktak.
- Harry, ez így nem fog menni – súgta Ron, miközben Sirius továbbra is a hóhér megtörésével próbálkozott. – Ez szemrebbenés nélkül kaszabolja a nyakakat, csinálhatunk vele bármit, nem fog köpni.
- Észrevettem – vetette oda foghegyről Harry, miközben idegesen a hajába túrt. Valami mást kellett kitalálniuk, de nem tudta, mi legyen az a valami.
Ekkor azonban ismét kinyílt a kocsma ajtaja, s mikor a fickó meglátta Harryéket, pánikszerűen rohant vissza és kiabálni kezdett: - Itt van Potter! Itt van Harry Potter!
- A fenébe, tünés innen! – ordította az említett is, majd mindhárman megragadták a gúzsba kötött hóhért, ám még mielőtt dehoppanálhattak volna, Ron feje felett elhúzott az első átok.
Macnairt hátrahagyva fedezékbe húzódtak, és viszonozták a feléjük tóduló átkokat. Néhány rájuk támadót leszedtek már, de a túlerővel szemben nem volt sok lehetőségük, akkor sem, ha csak holmi részeg csőcselékről volt szó. Sirius számára ez gyorsan le is jött, így valami más megoldáson kezdte törni a fejét. Pár átokkal később észre is vett egy kiszögelést a szomszédos épület tetején, és máris összeállt a terv a fejében.
- Harry, Ron, hozzátok ide Macnairt, addig én fedezlek titeket. Kitaláltam valamit! – üvöltötte túl a csata zaját Sirius, mire a két fiú először összenézett egymással, végül bólintottak és felkészülten vártak.
A férfi kivárt pár átkot, majd fedezékéből felállva útnak indított egy kombinált taroló átkot, mire az első sorokban lévők mind hanyatt vágódtak. – Most! – kiáltotta a fiúknak, mire azok cikkcakkozva előre indultak. Néhányan még mindig talpon maradtak és szórták átkaikat a fiúk felé, de ekkor Sirius ismét felfedte magát, és az imént kiszemelt épületrészt megcélozva felrobbantotta azt. A törmelékek hangosan zúdulva egyenesen a kocsmából érkező ellenfelükre hullottak.
Ron és Harry gyorsan megragadta Macnair súlyos testét és húzni kezdték hátrafelé, nehogy őt is betemesse az áradat, ám amit viszont Sirius nem vett számításba, az az volt, hogy a Zsebpiszok köz épületei nem a stabilitásukról híresek, így egy egész oldalfal dőlni kezdett egyenesen a keresztfiáék felé. – Vigyázzatok! – kiáltott oda nekik, így a két fiú még idejében arrébb tudott ugrani a halálos csapású téglatörmelékek elől.
Hatalmas robajjal csapódtak a földbe a fal maradványai, és utána csak még nagyobb porfelhő kerekedett. De a legidegtépőbb, az a csend volt.
- Ron, Harry! Minden rendben? – rohant feléjük az átláthatatlan porrétegen át Sirius. – Merre vagytok?
Nem érkezett válasz. Távolabbról felhangzott egy-két nyögés, de Sirius azokat nem tudta azonosítani a fiúk hangjával. Az Istenverte por pedig még mindig nem akart leülepedni.
- Harry, Ron! – kiáltotta újra, és a pánik egyre magasabbra kúszott a gerince mentén.
- Itt! – köhögte végül Harry és Ron egyszerre, így Sirius a hang felé fordulva könnyen rájuk talált. Mindkét fiút felsegítette a földről, és megkönnyebbülve vette észre sértetlenségüket, bár Macnairról ez már nem volt elmondható. A törmelékek szinte teljesen betemették, egyedül a feje látszódott ki, és csodával határos módon még tartotta magát, de az múló állapot volt. Már nem tudtak segíteni rajta. Ezt különösebb vizsgálat nélkül is meg tudták állapítani. A férfi teste teljesen összetört, és egészen biztosan belső vérzése is volt. Ehhez a szájából és füléből szivárgó vékony vérpatak ékes bizonyítékul szolgált.
Sirius egy intéssel megszabadította száját a kötelektől, majd egész közel hajolva intézte hozzá a következő szavakat: - Még utoljára könnyíthetsz a lelkeden. Áruld el, mi volt az, amit elrejtettetek, és hogy melyik széfben van!
Macnair makacsul hallgatott, ezért Sirius ráordított: - Ez az utolsó esélyed!
Mindannyian tisztában voltak azzal, hogy a halálfalónak már csak percei voltak hátra, de az információ, mely a birtokában volt, akár az egész háború kimenetelét megváltoztathatta volna.
- Hagyd, mennünk kell! – tette vállára a kezét Ron. És igaza is volt. A lezúduló falrész a támadók zömét letarolta, de volt, aki túlélte. A zajokból ítélve legalábbis mindenképp.
- Lest… Lestrange – motyogta a hóhér, a fiúk pedig izgatottan, szinte hitetlenkedve hajoltak fölé.
- Mit mondott? – kérdezte Ron.
- Mrs. Lestrange széfjében van… de úgy se tudják… nem tudják – nyögte egy gonosz mosoly kíséretében, hisz úgy gondolta, esélyük sincs megszerezni a sokat emlegetett horcruxot. A tehetetlen dühük pedig még a haldokló Macnair számára is élvezetes volt. Nem hiába volt az a foglalkozása, ami. Végül azonban mégiscsak megadta magát a fájdalomnak, és örökre lehunyta a szemét.
- Mi van Lestrange széfjében? – követelte a választ Harry, de nem érkezett válasz. Macnair nem szólt többet, a túlélők viszont újra támadásba lendültek, így Harryék kénytelenek voltak visszavonulót fújni. És bár nem sikerült mindent kideríteniük, már volt egy nyomuk, amin elindulhattak.
