Az én alternatív Harry Potter történetem - 61. Ez már nem az a világ

Sziasztok!

Kellemes Karácsonyi Ünnepeket minden kedves olvasómnak! Köszönöm a türelmeteket, most pedig nem kívánhatok egyebet, mint jó olvasást! :)

   A másnap kissé frusztráltan telt Lily számára. A folyosókon sétálva szokás szerint megbámulták és összesúgtak a háta mögött, de ezúttal nem gyanakvásból, hanem sokkal inkább sajnálatból – a lány pedig nem igazán tudta eldönteni, melyiket utálja jobban.

   Umbridge elővette a pennáját! – rémüldöztek a diákok, hisz Lily bal kézfejét kötés fedte, az pedig futótűzként terjedt el az iskolában, hogy a lány ismét szembeszállt Umbridge-dzsal, melynek eredménye büntetőmunka lett. Így nem volt nehéz kitalálniuk, miből is állt Lily délutáni látogatása az újonnan kinevezett igazgatói irodában.

   Lily mindezt mégis felszegett állal, mindenféle érzelmek nélkül tűrte, még a mardekárosok beszólásait is.

   - Megérdemelted, sárvérű! – köpte a szavakat megvetően Theodore Nott a reggelinél, akinek az apjáról Lily egészen biztosan tudta, hogy a Főnix Rendjének őrizetében van. Épp ezért mindenféle cécó nélkül elsétált mellette, fittyet hányva arra, hogy a fiú tekintete valósággal lyukat éget a hátába.

   A barátait azonban nem rázhatta le ilyen simán. Az este folyamán alaposan megdorgálták és nagy mellénnyel közölték, miszerint ők már előre megmondták: nem szabad ujjat húzni Umbridge-dzsal. Ezután Neville-ék mindenféleképpen el akarták rángatni Madam Pomfreyhoz, de Lily persze megmakacsolta magát. Azzal a sebbel némán üzenni tudott diáktársainak, és nem mellesleg a büszkesége sem engedte, hogy elmenjen a javasasszonyhoz, aki pár gyógyfőzettel meg tudta volna gyógyítani, vagy legalábbis enyhíteni a fájdalmát. Így viszont nem volt olyan mozdulat, amire ne rándult volna meg egy kicsit az arca. Szűnni nem akaró módon lüktetett és égett saját írásának helye, és ez az állandó fájdalom megbélyegezte a hangulatát is.

   Elég morcos ábrázattal jött ki a bűbájtan teremből, és bár tudta, nem a pöttöm Flitwick professzor hibája, hogy nem tudott újat mutatni neki, attól még legszívesebben a padba verte volna saját fejét kínjában.

   Mágiatörténet órára sietve Lily szokás szerint próbált beleolvadni a tömegbe, ami már egészen jól ment neki, csak páran néztek rá ijesztően bizalmatlanul. Korábban a lassabb diákokat nem a lánynak kellett kikerülnie, sokkal inkább ők álltak félre az útjából, mert nem akarták, hogy együtt lássák vele, tartottak a Lily körül fellángoló negatív híresztelésekről. Most viszont így kicsit nehéz volt megtalálni őt Colin Creeveynek.

   - Lily! – kiáltotta a folyosó végéről, de Umbridge hangja a hangszóróban és a diákok morajlása elnyelte a hangját, így kénytelen volt utána furakodnia magát, mely kicsit sem volt könnyű feladat. A tömeg zöme pont a fiúval szembe tartott, ezért elkerülhetetlen volt a vállak összeütődése és a hangos méltatlankodás. Ekkor viszont hirtelen ötlettől vezérelve Colin elővette varázspálcáját és megidézett egy kissé erőtlen patrónust. Nem látszott más, csak egy szürke füstfelhő, azonban így is sikerült azt elérnie, hogy a diákok egy pillanatra ledermedjenek. Lily is észrevette a változást, így hátrafordult, s amint találkozott a tekintete Colinéval, rögtön felé sietett.

   - Lily! Valami fontosat… – kezdet a fiú, mikor már hallótávolságon belülre érkezett, de nem volt ideje befejezni, mert a lány megragadta a karját és egy közeli beugróba húzta, ahol villámló szemekkel meredt rá.

   - Elment az eszed?! – csattant fel Lily. – Tudod nagyon jól, hogy tilos a folyosón varázsolni, szerencséd, hogy egy tanár se látta, de attól még beárulhat valaki!

   - Sa… sajnálom, tényleg! – szabadkozott kissé lesokkoltan Colin, ám a szemeibe nézve Lily észbe kapott és hátrált egy lépést, ugyanis szinte teljesen belemászott barátja arcába.

   - Nem, én sajnálom, ne haragudj! Azt hiszem, egy kicsit túlreagáltam. Tudod, ez nem igazán az én napom… - fintorgott, és felemelte bekötözött balját.

   Colin megigazította ruháját, majd csillogó tekintetét a lányra emelte. – Semmi baj, megértem. Elég feszült vagy mostanában.

   Lily csak egy megkönnyebbült mosollyal kívánta megköszönni, hogy a fiú nem haragszik rá, azonban nem felejtette el óvva inteni őt. – Ígérd meg, hogy csak vészhelyzetben használod a pálcádat, jó? Nem szeretném, ha bajba kerülnél.

   - Ne aggódj, tudok magamra vigyázni! – húzta ki magát magabiztosan, de Lily csak a fejét csóválta.

   - Azért csak ígérd meg, jó? – erősködött, mire a fiú beleegyezően bólintott. Lilynek kicsit az az érzése támadt, hogy bármint mondana Colinnak, az zokszó nélkül teljesítené, de inkább elhessegette ezeket a nyomasztó gondolatokat, hisz így is kijárt már neki egy pár. – Igazából mit akartál nekem mondani?

   - Jaj, igen, majdnem elfelejtettem! – csapott a homlokára, majd kissé közelebb hajolt a lányhoz és egészen lehalkította a hangját. – Egy elsős kislány eltévedt az átváltoztatástan termet keresve, és Parvati sírva talált rá, amikor a klubhelyiség felé ment.

   - A lényeget! – sürgette Lily, miközben óvatosan körbenézett, hogy megbizonyosodjon afelől, senki sem hallgatja ki őket.

   - Kiderült, hogy a kislány nem azért fakadt sírva – vagy legalábbis nem csak azért –, mert eltévedt, hanem mert bolyongás közben az igazgatói irodánál kötött ki, ami véres volt.

   - Hogy? – Tágra nyílt szemekkel nézett a fiúra, mintha nem hitt volna a saját fülének. – Mégis hogy került oda vér?

   - Nem tudom, senki se tudja, de talán neked is látnod kellene.

   - Gyerünk! – mondta, azzal már fordult is ki a szűk beugróból és Colinnal a nyomában a hetedik emelet felé tartott. Nem habozott sokat, a mágiatörténet óra érdekelte jelenleg a legkevésbé.

   Sajnos azonban sokkal több időbe került feljutni a hetedikre, mint ahogy azt Lily szerette volna. Legszívesebben oda teleportált volna, de jól tudta, annak beláthatatlan következményei lettek volna, így nem volt más választása, sípoló tüdejével mit sem törődve kettesével szedte a lépcsőfokokat.

   - Egyébként… hogy-hogy nem volt melletted senki? – lihegte Colin egy kevésbé forgalmas lépcsőn, mely már a hatodik emeletre vezetett fel.

   - Én tényleg tudok magamra vigyázni – vágta rá rögtön Lily.

   - Persze, de attól még nem árt az óvatosság – nyaggatta továbbra is. – Megbeszéltük, hogy senki nem marad egyedül.

   - Most itt vagy, nem? – kérdezte, mire Colin nem tudott tovább akadékoskodni. Már csak azért sem, mert a hetedikre érve Lily futásnak indult és meg sem állt egészen a kőszörnyig, mely már félreállt, utat engedve az igazgatói iroda előtt.

   Ott azonban kisebb fajta tömeg alakult ki. Talán egy egész osztálynyi Griffendéles diák tolongott a szűk lépcsőfordulóban, köztük Ginnyvel és Neville-lel, akik aggodalmas tekintete sok mindent elárult a lánynak.

   Ahogy a többieknek is feltűnt Lily jelenléte, utat engedtek neki az ajtóhoz, ahol a griffmadár alakú rézkopogtató felett egy vérrel rajzolt L betű éktelenkedett. A lány korábbi elképzelése – miszerint az ajtóról valóságos vérpatak csörgedezik lefelé – erősen eltúlzott volt, hisz az elkövető birtokában szemlátomást kevés vér volt, az L betű végére már alig maradt, inkább csak oda lett maszatolva.

   - Ki tehette ezt? És miért?

   - Talán az jobb kérdés, hogy kitől származik a vér?

   A sugdolózó és némi pánikot gerjesztő kérdések eljutottak Lily füléig is, de számára már első látásra egyértelművé vált, ki a felelős mindezért.

   - Mégis mi ez a csődület? Engedjenek, engedjenek! – csendült Minerva hangja a lépcső aljáról, majd kisvártatva megjelent ő maga is, és miután tekintetét végighordozta a jelenlévőkön, meglátta a vérrel írt betűt is. – Magasságos… mégis kinek a műve ez?!

   - Megmagyarázzuk, tanárnő! – kezdte Dean, mire a többiek sorra bólogattak.

   - Ó, abban egészen biztos voltam! – mondta kissé rosszmájúan az asszony, de figyelmesen végighallgatta Dean, majd Parvati beszámolóját az előttük álló megszeppent kislány helyett, aki még csak véletlenül sem mert az ajtó felé pillantani.

   - Katie eltévedt, mikor az átváltoztatástan termet kereste, és véletlenül itt kötött ki, ahol meglátta a vért, majd elszaladt – foglalta össze röviden Dean, míg a Katie-nek nevezett kislány halk hangon helyeselt.

   Parvati pedig folytatta: - Később én és a többiek – mutatott körbe évfolyamtársaira – találtam rá a Griffendél torony előtt, és miután megnyugodott, elmondta, hogy mit látott.

   - Maguk pedig úgy gondolták, először saját szakállukra járnak a dolog végére, ahelyett, hogy szóltak volna egy tanárnak – vonta le a maga szigorú következtetését McGalagony.

   - Nos, így is lehet fogalmazni… – mondta kissé hezitálva Dean.

   - Elég ebből, erről még beszélünk, Mr. Thomas, de most mindenki menjen a saját órájára, erről tudnia kell az igazgatónőnek is! – adta ki az utasítást Minerva, de még mielőtt elindult volna a sokaság, Lily közbeszólt.

   - Felesleges értesíteni őt, tanárnő. Hisz pontosan tudja, ki tette ezt, és hogy kitől származik a vér – mondta, majd ismét felemelte a bal karját, hogy megmutassa a sérült kézfejét takaró kötést. – Minden bizonnyal tegnap este történt, miután letöltöttem nála a büntetőmunkámat. Csak azt nem értem, mégis miből gondolta, hogy a véremre van szükség ahhoz, hogy kinyíljon Dumbledore professzor irodájának ajtaja. Ő sose tett volna ilyen kegyetlenséget… még hogy vér! – folytatta Lily sötétbe borult arccal.

   Minerva elborzadva figyelte a lány sérült kezét, majd az ajtót, de nem hagyta, hogy érzelmei felülkerekedjenek rajta. – Mindez nem változtat a korábban elhangzottakon. Órára!

   Látszólag nem csak Lilynek volt rossz hangulata - a diákok nyakukat behúzva menekültek Minerva szigorú tekintete elől, mely most talán még a szokottnál is élesebben villant a tanulók felé.

   - Miss White, egy pillanatra! – szólt a távozni készülő lány után, aki érdeklődve figyelte nevelőanyját. – Lehetőleg tegyen lakatott a szájára, és ne kürtölje szét az itt látottakat – nézett rá figyelmeztetően, majd a pálcájával az ajtó felé suhintott, mire a vérrel írt L betű eltűnt.

   - Igenis, tanárnő! – biccentett hálásan a nő felé, majd Neville-ék után sietett, hogy együtt mehessenek a megkésett mágiatörténet órájukra.

*****

   Binns professzor egy szót se szólt, amiért a fél griffendél elkésett az órájáról, de talán büntetéseként betudható volt az, hogy a dupla óráját szünet nélkül tartotta meg, csak hogy fokozza a diákok élvezetét.

   Az óra szokás szerint unalmas volt, de Lily a még hátralévő részét azzal töltötte, hogy magában füstölögve gondolta újra Umbridge legújabb tettét. Egyszerűen nem fért a fejébe, hogyan juthatott az az eszébe, hogy a kor legnagyobb fehérmágusának irodáját a neveltlányának vérével kell kinyitni. Több, mint felháborítónak tartotta!

   Azon kívül pedig túl sok minden vágott össze ahhoz, hogy a lány másra és más indítékra gyanakodjon, hiszen az eset előtt Umbridge-nál járt, aki különösen beteges módon viselkedett. Az irodát mindig is ki akarta nyitni, amin a lány egyik kezdőbetűje díszelgett, és az is stimmelt, hogy a szadista pennájának köszönhetően Lily némi vért hagyott maga után. Így nem volt kérdés, mi történt.

   Miután úgy ahogy kidühöngte magát, továbbra sem az óra anyagának szentelte figyelmét, hanem arra, hogy részleteiben is kidolgozza a hétvégi tervét, melynek fontos pontja a Mr. Lovegooddal megejtett interjú volt. Egész terjedelmes jegyzetet írt össze a mágiatörténet könyvének utolsó üres oldalain, külön ügyelve arra, hogy a mondanivalója ne tartalmazzon több utalást, mint ami a témája; azaz ne keverje bele a Rendet, egyszerűen – már amennyire egy interjú lehet egyszerű – csak arra szorítkozzon, hogy mennyire elítéli a mugliszületésűek megkülönböztetését.

   Már csak Aberforth levelére várt, ami jó pár napot késett, izgalomban tartva ezzel a lányt. Magában már többféle válasz variációt is meghatározott, de addig, amíg nem kapja készhez nevelőapja és egyben a Rend utasításait, addig mindez csak idegtépő próbálkozás maradt.

   Másrészről pedig izgatottsággal vegyes félelemmel várta a DS újraindítását. Abban már biztos volt, hogy a griffendéles barátai vele tartanának, de a cél az lenne, hogy minél többen, és más házakból is csatlakozzanak hozzájuk. Már csak épp ezért sem volt olyan rossz ötlet felhergelni Umbridge-ot, mert ezzel ismét bebizonyíthatta, hogy melyik oldalon állt, és a bekötözött kezére mindenki felfigyelt, aki csak megfordult Lily környékén.

   Bár azt nem bánta volna, ha az igazgatói irodánál történt incidens meg se történt volna. Mert azon túl, hogy felháborító volt már csak az elképzelés is, aggodalomra szintén adott okot. Umbridge vérmániáját figyelembe véve Lily nem tartotta különösen lehetetlen dolognak, hogy valamiféle vizsgálatnak vetné alá a lány vérét, mellyel talán le is buktathatta volna Lily druida mivoltát. És bár fogalma sem volt arról, hogy az ilyesmi egyáltalán létezik-e, de ez esetben aztán igencsak nagy bajban lenne! Minerva szigorú tekintetére visszaemlékezve valószínűleg az asszony fejében is megfordult az ilyesfajta gondolat, azért tüntette el a bizonyítékot Umbridge tette ellen.

   S ám mivel ez mind csak elmélet volt, Lily nem lehetett maradéktalanul biztos benne, de azt a következtetést már leszűrte, hogy nem szabad még egy lehetőséget adnia Umbridge-nak arra, hogy a véréhez jusson!

   - Én még mindig alig akarom elhinni, hogy Umbridge tényleg ezt művelte… ez undorító – fintorgott Parvati a klubhelyiségben ülve, miután aznap véget ért minden órájuk.

   - Beteges! – tette hozzá Neville is.

   - Egyet értek – szólt kissé fáradt hangon Lily. – De jobb lenne, ha nem hangoztatnátok ezt a témát. A kedvemért!

   - Persze, hisz már csak az kéne, hogy a mardekárosok fülébe jusson! – támogatta barátnőjét rögtön Ginny. – Nagyon fáj? – kérdezte, mikor észrevette, hogy Lily finoman simogatja sérült kézfejét.

   Lily kissé el is pirult, amiért lebukott, de egy kedves mosolyt küldött neki ezért. – Túlélem, ne aggódj!

   - Tudom, de nem ezt kérdeztem – vágta rá Ginny, miközben oldalra biccentette a fejét.

   Lily először kinyitotta, majd azzal a lendülettel be is csukta a száját, végül állta a ravaszkás tekintetet és csak annyit mondott: - Ne aggódj!

   - Jaj, én már nagyon várom a hétvégét! – nyújtózkodott izgatottan Lavender, aki a lányok párbeszédét nem igazán értette, épp ezért akarta, hogy a figyelem egy kicsit rá terelődjön. – Legszívesebben bejárnám Roxmorts összes ruhaüzletét!

   - Hát azt nem lesz nehéz, mert nincs valami sok – fanyalgott Parvati. – De talán rendelhetnénk valamit az Abszol útról, mindjárt fel is szaladok a katalógusért! – kiáltotta önfeledten, és ezúttal Lily nem is bánta a lányok csacskaságait, örült, hogy őket nem nyomasztja annyira a már kialakult, és a még kialakulni készülő események.

   A fiúk Ginnyvel kiegészülve a kviddicsről kezdtek beszélgetni, és mivel Parvati sem maradt el sokáig, Lily azt gondolta, folytatódik majd a divat eszmecsere, amibe valószínűleg majd őt is be fogják vonni, ehhez képest valami egész meglepő dolgot mondott szobatársa.

   - Lily, valamilyen csomag van az ágyadon. Nem tudom, mi lehet az, és hogy került oda, de szerintem meg kéne nézned.

   A lány egy hümmögéssel kommentálta a dolgot, majd a barátai kíváncsi tekintetével kísérve felbandukolt a lányok hálóterme felé, és a szobájába érve valóban egy kis barna csomagolópapírba tekert tárgyat talált az ágyán. Fogalma sem volt, hogy mit rejtett a papír, és azt is felettébb érdekesnek vélte, hogy egyenesen az ágyán találta. A Rend eddig Dobbyval vagy Gigivel üzent neki, az új volt, hogy ezúttal senki sem adta át, csak itt hagyták.

   Így egy kicsit bizonytalanul közelítette meg a kis pakkot, mely nem volt nagyobb egy cipős doboznál, s mikor közelebb ért, láthatta a nevét, mely Alberforth kacskaringós kézírására emlékeztette. Óvatosan hozzáért a papírhoz, mire az mintha elolvadt volna, eltűnt.

   - Felismerte a mágiámat – motyogta magában, ám ezzel legalább nyugtázhatta, hogy a különös csomagot a Rend küldte, nem pedig valamiféle tréfáról, vagy esetleg csapdáról volt szó.

   Amint a csomagolás teljesen eltűnt, Lily egy rádiót és egy levelet pillantott meg. Ferde szemmel tekintett a mágikus masina felé, és nem értette, miért egy rádiót küldött neki a Rend, ezért inkább a levélért nyúlt, mert azt remélte, abban rejlik a magyarázat.

   Drága Lily!

   Meg sem lepődöm, amiért tiltott helyen kóboroltál, de bárcsak az lenne a legnagyobb kihágásod, hogy engedély nélkül használtad a Prefektusi fürdőt! – Olvasta magában Aberforth várva várt levelét, melytől egy pillanatig megkönnyebbülés töltötte el, majd hirtelen izgatottság is, hisz ez a levél fontos utasítást tartalmazott.

   Mostanában elég elfoglalt vagyok, de persze arra mindig tudnék időt szakítani, hogy írjak neked pár sort. Azonban eddig úgy gondoltam, épp az ellenkező hatást váltanám ki velük; én sem fogok beszámolni a háború kimeneteléről. Jobb, ha nem tudsz mindenről – a biztonságod érdekében.

   Naná, hogy Aberforth sem fogja beavatni a kinti világ eseményeibe! Lily ebben már nem is reménykedett – az idős varázsló szavait olvasva azonban nem tudott kihagyni egy szemforgatást. Mindig is Aberforth aggódott érte a legjobban.

   A kocsmám ajtaja mindig nyitva áll Dumbledore Serege előtt, én és a Rend is örülünk annak, hogy belevágsz. Valóban remek az időzítés, fontos, hogy meg tudják védeni magukat a diákok.

   Véleményem szerint épp elég fejtörést fogsz okozni, ha az előre kiterveltek szerint fogsz cselekedni, ne törj minden áron borsot Umbridge orra alá. Az a dolgod, hogy védd a többieket, nem pedig az, hogy saját magad alatt vágd a fát! Ezt ne felejtsd el!

   Természetesen tudunk Umbridge szervezkedéséről, a Minisztériumban nem csak Tudodkinek, de nekünk is megvan az informátorunk, és épp ezért mondom, hogy felejtsd el azt a riportot! Sokkal veszedelmesebb ez az ügy, mint ahogy sejted. Csak saját magadat sodornád vele veszélybe, hisz ezzel felkeltenéd a Halálfalók és Tudodki figyelmét – még az eddigieknél is jobban.  Maradj veszteg, ne próbálj mindent egyedül megoldani, és ezt nem csak mint a nevelőapád mondom, de a Rend is határozottan megtiltotta, hogy beleártsd magad! Maradj az eredeti tervnél!

   Ha valaki lett volna még a szobában, egyértelműen láthatta volna a csalódottságot, mely kiült Lily arcára. Egyáltalán nem ezt a választ várta. Jó ötletnek tartotta az interjút, még most is, hogy Aberforth szintén felsorakoztatta a saját érveit, melyek valóban logikusak voltak. De az, hogy ne tegyen semmit, amikor módjában áll… nos, nem igazán Lily műfaja. Mindazonáltal nem volt mit tenni, a Rend utasítást adott, amit semmiféleképp nem akart megszegni, így kénytelen volt lenyelni a keserű pirulát, és tovább olvasott.

   Mivel az újságok nem túl biztonságosak, kialakítottuk a saját médiumunkat, mely nem teljesen tökéletes, de a célnak megfelel: tájékoztatja az embereket a valódi helyzetről. Úgy gondoljuk, ebből ti sem maradhattok ki, ezért küldtem egy rádiót, mely csak egy bizonyos adást fog. És ezzel valamelyest talán téged is kárpótolni tudlak.

   Kérlek, Lily, értsd meg, fontos vagy ebben a háborúban, nem tehetünk ki felelőtlen kockázatnak, még akkor sem, ha jó célt szolgálna. Találtunk más megoldást, mely biztonságosabb – főleg rád nézve.

   Szeretettel ölel:

   A

   Ui.: A jelszó: Albus

   Az olvasottak után Lily pár percig még az ágyán ülve emésztgette Aberforth szavait. Választ nem vártak tőle, nyílván ezért hagyták csak itt a csomagot, így azon nem kellett gondolkodnia, de a tervei kissé átmódosultak, amiért nem ejtheti meg az interjút Mr. Lovegooddal. Ám mivel a mai nap során épp elég gondolkodni valót adott magának, és kíváncsisága is felülkerekedett, így a pálcája végét gyorsan a levélhez nyomta, mire az nyomban lángra kapott, majd a maradékot a kandallóba dobta, megsemmisítve ezzel a bizonyítékot, hogy kapcsolatban áll a Főnix Rendjével. Azután fogta a rádiót és visszament a klubhelyiségbe, ahol továbbra is folyt a többé-kevésbé vidám csevej, a rádió halk duruzsolása. Ám amint Lily lejött a lépcsőn, barátai érdeklődve fordultak felé, majd mikor a lány egy pálcaintéssel elhallgattatta a korábban szóló rádiót, a többiek is felé pislogtak, hogy kiderítsék, mit történt.

   Néhányan hangot is adtak elégedetlenségüknek, de Lily mindent és mindenkit figyelmen kívül hagyva némán letette a kezében szorongatott rádiót a kandalló párkányára, varázspálcájával rákoppintott és elsuttogta a jelszót, majd leült és fülelni kezdett.

   A rádió először csak recsegett-ropogott, majd egyszer csak beszélgetés foszlánya hallatszott. – …bocsánat az ideiglenes sugárzási hibákért, amit azok az elbűvölő Halálfalók okoztak a környékünkön.

   - De ő Lee Jordan! - mondta Neville. – Felismerem a hangját!

   - Shh! – hurrogta le Lily, ugyanis Lee folytatta.

   - …most találtunk magunknak egy újabb biztonságos helyet, és örömmel jelenthetem be, hogy egy gyakori műsorvezető kollégám is csatlakozott hozzám ma este. Jó estét!

   - Jó estét, Folyó!

   - Folyó? Ez lenne Lee egyfajta álneve? – értetlenkedett Seamus, de Lily őt is hallgatásra intette.

   - De mielőtt meghallgatjuk Királyt – folytatta Lee – gondoljunk egy percig azokra a halottakra, akiket a Varázsló Vezetéknélküli Hálózati Hírek és a Reggeli Próféta nem tart elég fontosnak a megemlítésre. Sajnálattal közöljük hallgatóinkkal Ted Tonks és Dirk Cresswell halálát.

   A Tonks név hallatán Lily és Ginny összerezzentek, és tekintetük találkozott is, melyből mind a ketten ugyanazt olvasták ki: tudták, ki volt Ted Tonks, minden bizonnyal Nymphadora édesapja.

   - Hallgatóink, szeretném megkérni önöket, hogy csatlakozzanak hozzám, és egy perces csendben emlékezzünk meg Ted Tonksról és Dirk Cresswellről.

   A klubhelyiségben síri csend honolt, a korábbi elégedetlenkedőktől egy pisszenést sem lehetett hallani. Lehajtott fejjel rótták le kegyeletüket olyan emberek előtt, akiket nem is ismertek, de nagyon jól tudták, hogy a két elhunyt akár az ő családjukból is származhatott volna.

   Lily egészen rosszul érezte magát. Gyomra görcsbe rándult és a szeme megtelt könnyel, ahogy szegény Tonksra gondolt, aki már minden bizonnyal világra hozta kisbabáját, de most elveszítette az édesapját. Ha valaki, hát Lily igazán át tudta érezni a fájdalmát.

   - Köszönöm! – mondta Lee hangja. – És most visszatérhetünk az állandó munkatársunkhoz, Királyhoz, hogy új hírekkel számoljon be arról, hogy az új Varázslórend, miként bánik a mugli világgal.

   - Köszönöm, Folyó! – mondta egy elhibázhatatlan hang, mely mély, kimért, és megnyugtató volt. Kingsleyé! – döbbent rá Lily.

   - A muglik még mindig nem tudják, honnan származik a szenvedésük, és ezért még több áldozatra lehet számítani – mondta Kingsley. – Bár még mindig hallunk igaz hitű varázslókról és boszorkányokról, akik a saját biztonságukat kockáztatva megvédik a mugli barátaikat és szomszédjaikat, gyakran anélkül, hogy a muglik tudnának róla. Felhívnám a hallgatók figyelmét, hogy próbálják utánozni tettüket, talán mondjanak ki egy védőbűbájt a mugli családokra az utcájukban. Sok életet meg lehet menteni, ilyen kevés áldozattal.

   - És mit mondanál, Király, azoknak a hallgatóknak, akik még ebben a veszélyes időszakban is azt hangoztatják, hogy a Varázslók az elsők? – kérdezte Lee.

   - Azt mondanám, hogy kicsi a lépés a Varázslók elsőktől, az Aranyvérűek elsőkig, és onnan a Halálfalókig – válaszolta Kingsley – Mind emberek vagyunk, nem igaz? Minden emberi élet ugyanannyit ér, és megéri megmenteni!

   - Kitűnő válasz, Király, és ha valaha kijutunk ebből a mocsokból, öné a szavazatom a Miniszterválasztáson! – mondta Lee, hogy kissé oldja a feszültséget – nem sok sikerrel. – Hallgatóink eljött a Potterfigyelés vége. Nem tudjuk, mikor tudunk újra sugározni, de biztosak lehetnek benne, hogy visszatérünk. Tekergessék csak a csatornabeállítót: A következő jelszó a Rémszem lesz! Figyeljenek egymásra és tartsák meg a hitüket! Jó éjt! – köszönt el végleg Lee, ugyanis ezt követően a rádió ismét csak recsegő hangokat adott ki.

   A klubhelyiségben még mindig csönd honolt, mikor Lily felállt, és egy újabb koppintással elhallgattatta a rádiót. Majd a susmotolás elkezdődött és egyre hangosabbá vált, majd egy hatodéves fiú fennhangon megkérdezte: - Mi a frászkarika volt ez, White?

   - Én is csak annyit tudok, mint te – tárta szét a kezét Lily, hisz ez idáig valóban fogalma sem volt arról, hogy a Rend létrehozott volta egy rádióadót. – Úgy tűnik, végre hallhatjuk az igazságot is, nem csak azt, amit a Prófétában úgy gondolnak, hogy leírnak.

   - De mégis mi ez a… Potterfigyelés? Kit érdekel, mit csinál Potter! – köpte a szavakat megvetően Cormac McLaggen, akiről úgy tűnt, még mindig nem tette túl magát azon, hogy Harry helyette Ronnak adta az őrző posztot az ötödik évben, ráadásul Ron még Hermionét is elcsaklizta előle – legalábbis a fiú így gondolta.

   - Azért mert ő a Kiválasztott, te agyalágyult! – kelt ki magából Neville, mire először mindenki döbbenten pislogott, majd Cormac feje egyszerre csak bevörösödött és megindult Neville felé.

   - Mit mondtál te… tee! – fújtatta a fiú, de Lily gyorsan elé állt, ami megállásra késztette.

   - Elég volt! Hova figyeltetek ti?! – bökte meg indulatosan Cormac homlokát, hogy elhátráljon tőle. – Most mondták, az a legfontosabb, hogy összetartsunk! Nem a vérünk vagy a házunk határoz meg bennünket; és Harry Potter igenis fontos személy az ellenállásban! Jobb lenne, ha leesne a dolog, és nem csak azt hinnétek el, amit az újságokban írnak! – kiáltotta mérgesen a fiú arcába, melyet egyébként az ott lévőknek is szánt. Ismét csend lett a teremben, mire Lily már sokkal halkabban még hozzátette: – Ez már nem az a világ.

*****

   Csütörtök este Lily a fürdőszoba kádján ülve az ujjai között forgatta Hermione érméjét. Épp itt volt az ideje, hogy elindítsa a lavinát, mely remélhetőleg majd nem fogja maga alá temetni, de hogy utána egészen más lesz a helyzet, abban biztos volt.

   Kinyitotta a csapot, hisz már épp eleget ült csendben a gondolataiba mélyülve, és így a szobatársai gyanakvását is elkerülhette; mert egyrészt mégis hogy került volna egy DS érme Lily birtokában – gondolnák ők –, és miért épp a zuhany alatt jutna eszébe üzenetet írni azon keresztül? Csupa értelmetlen gondolat kavargott Lily fejébe, de biztosra akart menni, így egy mély lélegzet után körmével a következő üzenetet karcolta a galleonba: DS szombaton kilenckor a Szárnyas Vadkanban.

   Az érme felforrósodott, tehát az üzenetet mindenki megkapta, aki még megtartotta a Próteusz bűbájjal ellátott pénzt, innen már tényleg nem volt megállás Lily számára.

   Levetkőzött, és a forró zuhany kellőképp kimosta izmaiból a feszültséget, mely az elmúlt pár napban felgyülemlett benne. Minden este félelemmel telt szívvel leült a kandalló elé és beüzemelte az Aberforth-tól kapott rádiót, de recsegésen kívül mást nem produkált. Nem közöltek újabb halálesetet, sem támadást, semmit. Nagyon remélte, hogy az adásszünet csak azért volt, mert újabb helyet kellett keresniük, nem pedig azért, mert a Halálfalók rajtuk ütöttek.

   Miközben megtörölközött, azon filozofált, mégis mit mondjon majd először, amikor a DS tagok belépnek a Szárnyas Vadkan ajtaján, és Harry helyett őt fogják ott találni. Talán, hogy: Helló, ez nem az, aminek látszik! Nem gyilkoltam meg Harry Pottert és léptem a helyére! Vagy: Most én helyettesítem Harryt, ugye örültök nekem?

   Rögvest pálcát szegeznének rá. És többé-kevésbé jogosan éreznék magukat csapdában, átverve, mert az üzenetben egy árva szót sem szólt a kilétéről.

   Minden esetre egyelőre ezt félretette, lesz még ideje a megfelelő védőbeszéd kitalálására, most azonban kíváncsi volt szobatársai reakciójára, melyet az üzenete váltott ki – és nem is kellett csalódnia.

   Amint kilépett az ajtón, a két lány Parvati ágyán halkan susmusoltak valamiről, de sajnos nem értett belőle semmit, és a jelenlétére hirtelen el is hallgattak, de a zavart tekintetüket nem tudták palástolni.

   - Valami baj van? – kérdezte pókerarccal, melyet nem is volt olyan könnyű megtartania. Nem szerette tettetni magát a barátai előtt.

   - Nem, dehogy – rántotta meg a vállát Lavender lazaságot mímelve. – Elkészültél?

   - Igen, tiétek a fürdő – válaszolta talán kicsit túl gyorsan is, de a lányok semmi gyanúsat nem vettek észre rajta, így hamar túltett bénaságán. – Jó éjt!

   Befeküdt az ágyba, de álom még sokáig nem jött a szemére. Parvati és Lavender tisztálkodása még hátravolt, és a szöszmötölésük után ismét pusmogni kezdte, idegesítő módon úgy, hogy Lily egy szót sem hallhatott az egészből. Pedig mit meg nem adott volna azért, hogy már előre megtudja a véleményüket a DS-ről!

   Két nap, már csak annyi maradt hátra a nagy dobásig, mely garantáltan átalakítja majd a diákok életét; és az, hogy ez pozitív vagy negatív irányba fog-e tartani, az csak egyedül Lilyn fog múlni!