Az én alternatív Harry Potter történetem - 62. Roxmorts

   Szombat reggel népes diákcsoport gyűlt össze, hogy megejtsék a tanév első roxmortsi kirándulását. A késő őszi nap meleg sugarai melengették Lily arcát, aki barátai gyűrűjében topogott az udvaron, és furcsa mód nem érezte magát idegesnek vagy bátortalannak. Ez persze részben köszönhető volt annak, hogy Ginny, Luna és Neville már vagy számtalanszor elszajkózták: nem lesz semmi baj; de Lily valahol legbelül úgy érezte, valóban nincs mitől tartania. Az elhatározása szikla szilárd volt a pár héttel ezelőtti dilemmájához képest, most magabiztosnak érezte magát, mert tudta, hogy meg kell és meg is fogja csinálni. Újraindítja Dumbledore Seregét!

   Ám ekkor még fogalma sem volt arról, hogy a háttérben milyen sötét erők kezdtek működésbe.

   - Engedély? – dünnyögte Frics hozzájuk csoszogva, mire mindenki egyesével odaadta a goromba gondnok kezébe a szülők által aláírt nyilatkozatot, hogy hozzájárulnak gyermekeik roxmortsi kirándulásához. De Lily nem tudott ilyen papírt felmutatni. – Engedély? – fordult egyenesen a lány felé.

   - Nekem nincs ilyenem – lehelte kissé tanácstalanul, hiszen valóban, csak akkor döbbent rá, hogy a jó előre megtervezett gépezetébe már az elején homokszem került.

   - Ha nincs engedély, nincs kirándulás! – recsegte némi élvezettel a hangjában Frics, miközben egész közel hajolt az arcához. A reggelire fogyasztott tonhalas szendvics megcsapta Lily orrát, és bár a gondnok valószínűleg nem tudta, miért facsarodott grimaszba a lány arca, elégedett mosolyra húzta cserepes ajkait – Vissza a kastélyba!

   - De hát nekem honnan is lehetne szülői engedélyem ehhez?! – tárta szét a kezét végképp türelmét vesztve. Egyszerűen nem hitte el, hogy ez komolyan megtörténik vele. – A nevelőapám Albus Dumbledore volt, a korábbi munkaadója – magyarázta lassan, hogy a gondnokhoz is eljusson az információ. – Remélem még emlékszik rá!

   Frics nem mondott semmit, inkább a rá oly jellegzetes futásba kezdett, melyet egyenes háttal és túlságosan is felemelt térdekkel gyakorolt, majd megállt a bejárati csarnok kapuja előtt, ahol nem más, mint maga Umbridge nézelődött. Frics tiszteletteljesen meghajolt a nő előtt, majd ferde pillantások közepette – amik természetesen Lily felé irányultak – pörgő nyelvvel magyarázni kezdett neki.

   - Hát én ezt komolyan nem hiszem el! – csattant fel most már mérgesen a lány, s mikor az igazgatónő megindult feléjük, egy dühödt morranás is kiszökött Lily ajkai közül.

   - Úgy hallottam, valami probléma adódott az engedélyével, Miss White – affektálta kislányos hangon Umbridge, mikor odaért hozzájuk. Lily a háta mögött hirtelen ökölbe szorította sérült balját, majd eleresztette, és nyugalmat parancsolt magára.

   - Csak Mr. Frics szerint van probléma – felelte hűvösen.

   - Nincs engedélyező nyilatkozata… – kotyogta közbe az előbb említett, mintha egyikük sem lenne tisztában a dolgokkal.

   - Nos, ez nagyon sajnálatos, mert szülő vagy törvényes gondviselő aláírása nélkül nem látogatható meg Roxmorts települése – magyarázta tettetett kedvességgel Umbridge, de a kis társaság egyik tagja sem vette be.

   - Csak, mint ahogy azt nagyon jól tudja, én sem szülővel, sem gondviselővel nem rendelkezem, aki aláírhatná ezt a papírt – mondta összeszorított fogakkal Lily, hisz már komolyan agyrém volt ez a tortúra.

   - Sajnálom, a szabály az szabály – vágta rá erre fölényesen Umbridge, mire a lány cérnája már tényleg elszakadt.

   - Nagykorú vagyok, nem kötelezhetnek olyan engedély megszerzésére, amelyet nem áll módomban megszerezni! – emelte meg egy kicsit a hangját, mire mellette Ginny figyelmeztetésképpen megszorította a csuklóját.

   - Nem tehetünk kivételt csak azért, mert önnek más elképzelései vannak a szabályok betartását illetően, Miss White. A roxmortsi kirándulás engedély nélkül nem teljesíthető, így vissza kell fordulnia a kastélyba! – vitatkozott továbbra is Umbridge, Lily pedig kénytelen volt Ginnyre hallgatni, miszerint jelenleg arra volt a legkevésbé szüksége, hogy a kegyetlen, pszichopata nőszemély újra megbüntesse.

   - Remek! – vágta oda foghegyről, s azzal gyors léptekkel elhaladt Umbridge és Frics mellett, hogy minél előbb felérhessen a szobájába.

   Úgy dübögött végig a szinte kihalt folyosókon a hetedik emeletig, hogy a léptei visszhangot vertek a kastély ódon falairól. A klubhelyiségbe érve sem lassított rohanó tempóján – így majdnem fellökött egy szerencsétlen gólyát. A hálótermébe érve erősen becsapta maga mögött az ajtót, mely olyan hangosra sikeredett, hogy a klubhelyiségben a kirándulástól megfosztott első és másodévesek egy emberként rázkódtak össze és húzták be a nyakukat Lily haragja elől.

   - Ezt egyszerűen nem hiszem el! – dörmögte az orra alatt, majd hanyatt vágta magát az ágyán és a feje felett lógó baldachin rojtjait kezdte tanulmányozni. Kétség kívül Lilyt nagyon felbosszantotta, hogy Umbridge és az idióta szabálya – mely a teljes ésszerűtlenség határát súrolta – már az elején keresztbe húzta a számításait. Pedig olyan jól indult a napja!

   Lehunyt szemmel próbált lehiggadni és átgondolni a tervét, de lelki szemei előtt újra és újra bekúszott Umbridge pöffeszkedő mosolya, mely szétrombolta minden próbálkozását. Mintha a felröppenő léggömböket egy hatalmas tűvel kipukkasztaná, és még jól meg is taposná. Ezzel pedig ismét sikerült felhergelnie magát.

   Akárhányszor „kissé” indulatosan lépett fel Umbridge ellen, ő mindig erőszakosan büntette meg, és bár erre Harryék már előre felkészítették, nem gondolta volna, hogy a Roxfort új igazgatója egy pszichopata. Példának okáért ott volt a vérével összekent igazgatói ajtó. Kész elmebaj így harcolni Umbridge ellen, épp ezért találtak ki mást.

   Ahogy mindezt végiggondolta, belátta, hogy nincs értelme a dühöngésnek, akármennyire is bosszantja Umbridge, az fogja majd megadni a kezdőlökést a tervei megvalósításában. Ha nyíltan nem tudja mindig felvenni vele a kesztyűt, hát akkor majd megkerülni!

   Ha legálisan nem juthat le Roxmortsba, akkor megteszi másképp, hisz semmi sem állhat az útjába, újra fogja indítani Dumbledore Seregét!

   A könyvtár meglehetősen csendes volt, lévén, hogy a diákok zöme a faluban kirándult, így kivalló helyet talált magának ahhoz, hogy észrevétlenül eltűnhessen. A lehető legnyugodtabb tempóban lépett be a hatalmas helyiségbe, és még egy barátságos mosolyt is villantott a mindig rendkívül szigorú képet vágó Madam Cvikker felé.

   Az idős könyvtáros felnézett az újonnan érkezett lépteinek zajára, majd magában nyugtázta, hogy ez az iskola tartogat még olyan tehetségeket is, akik a roxmortsi züllés helyett inkább a kulturált ismeretanyag bővítését választották. Szegény Madam Cvikker ekkor még nem is sejtette, hogy mekkorát tévedett, és a féltve őrzött könyvtára mennyire fontos is lesz az elkövetkezendő időkben…

   Lily töprengést mímelve kiválasztott egy gyógynövényekről szóló vaskos könyvet, és miközben belélegezte a megsárgul pergamen jellegzetes illatát, lelki egyensúlya egyre kiegyenlítettebb lett. Bevetette magát a legutolsó könyvespolc mögé, de nem túl közel a tiltott részleghez – ugyanis gyanította, hogy Madam Cvikker egyik szeme mindig a rácsok felé sandított.

   A plafonig érő polcok elegendő takarást nyújtottak, és a méretes ablakból sem lehetett rálátni a lányra ott, ahol megbújt; így mikor megbizonyosodott afelől, hogy a könyvtár elején gubbasztó másodéveseken és az őket felügyelő könyvtároson kívül más nincs a közelben, behunyta a szemét és Dumbledore professzortól örökül kapott házra gondolt.

   A druida ereje ismét kapóra jött, egy szempillantás múlva már a kívánt helyre teleportált, és bár igazából nem tudta, mi fogja ott várni, mégis egyfajta csalódottság lett úrrá rajta. A félhomályos nappaliba érkezett, mely egybe volt nyitva a parányi konyhával, de nem a ház mérete vagy elhelyezkedése hangolta le, hanem a bútorokat fedő fehér takarók. Mintha csak halotti leplek lennének egy tömegsírban. Amerre csak nézett, minden arról árulkodott, hogy valami elmúlt és már sosem lesz ugyanaz. Összefacsarodott tőle a szíve, de muszáj volt eljönnie ide, mert csak ez a ház volt az a hely, ahol a B terve szerint biztonságosan teleportálhatott, hiszen igencsak érdekesen nézett volna ki, ha hirtelen betoppanna a Szárnyas Vadkan vendégei közé. Ráadásul közel is volt a kocsmához, és Lily egy nagy sóhajjal tudomásul vette, hogy előbb vagy utóbb el kellett jönnie ide, már az övé volt a ház.

   Erősen megmarkolta az egyik anyagot, mintha csak a fájdalmat akarná kitépni örökre a szívéből és az emlékezetéből, majd nagyot rántott rajta, és a porfelhőn túl egy csinos kis bőrkanapét talált. Kétszer is tüsszentenie kellett a belélegzett por miatt, de ez sem szegte azon lelkesedését, hogy azt a bútort egykoron nevelőapja használta, megérintette, birtokba vette.

   A kezdeti szomorúság helyett kezdte a szépet, a kedves emlékeket a tudatába és a szívébe zárni. Mert bár mindig is kényelmetlenül érintették a nagy ajándékok – lévén, hogy ő azt nem tudta úgy viszonozni –, de most kifejezetten örült annak, hogy övé lett a ház, mert így volt egy kis saját birodalma, mely az ő Dumbledore bácsijára emlékeztette.

   Kezeit végighúzta a sima, egyszerűen fehérre festett falakon, miközben szemügyre vett mindent, pedig tudta, hogy ez a ház nincs átitatva a mágiájával úgy, mint a Dumbledore kúria, de ő szerette azt képzelni, hogy így is átérzi a házban megfordulók jelenlétét és erejét.

   Egy idő után viszont megrázta a fejét és befejezte a butaságnak vélt elmélkedését, hiszen fontos dolog előtt állt, nem az a pillanat volt, mikor szabad utat engedhetett szentimentális gondolatainak. Koncentrálnia kellett, magabiztosnak és határozottnak kellett lennie, hogy sikerhez vihesse tervét, így egy utolsó meghitt pillantás után becsukta maga mögött a hátsó ajtót, hogy szembenézzen küldetésével.

*****

   Ginny elmélyülten iszogatta vajsörét a Három Seprűben, miközben hébe-hóba bólogatott és ciccegett barátnői csacsogására reagálva.

   - Szerintem újra össze kellene jönnöd Deannel – mondta határozott meggyőződését Lissa Cole, Ginny évfolyamtársa és barátnője. Ám a lány látszólag rá se bagózott. – Hahó, föld hívja Ginnyt!

   - Hogy, mi? – A neve hallatára hirtelen felkapta a fejét, és Lissa egyre jobban elmérgesedő arcát látva próbált visszaemlékezni, mit is mondhatott. – Eszemben sincs újra összejönni vele! – jelentette ki határozottan, mintha csak azt az egyértelmű tényt mondta volna, hogy ha leejted az üstöt, kiömlik a bájital és talán még a padlót is kiégeted vele.

   - De hát miért? Tisztán látszik, hogy még mindig oda van érted! – erősködött Lissa, bár a hangjában Ginny némi féltékenységet is észrevett.

   - Egyszer már dobott, még egyszer nem csinálok magamból hülyét – közölte egyszerűen, majd a gondolatai közé hirtelen szőke, selymes fürtök és fagyos szürkéskék tekint kúszott. – És már nem is tudom igazán, mi tetszett benne korábban.

   - Pedig te még mindig bejössz neki, ahogy a fura barátnőd is – szólt ezúttal némi rosszallással Laurie, miközben állával az éppen belépő Lily felé bökött.

   Ginny meglepődött, hogy ott találja barátnőjét, hisz az indulásnál történt incidens után egyáltalán nem számított a jelenlétére. Fél füllel még hallotta, hogy barátnői a vörös hajúakról tesznek valamilyen megjegyzést, de nem foglalkoztatta annyira, hogy közbeszóljon. Röviden intett Lily felé és felállt az asztaltól, de visszafordulva egészen halkan még hozzátette: – Lily rendben van, egyáltalán nem értem, mi bajotok van vele.

   - Az, hogy fura – vágta rá Lissa, de Ginny csak a fejét rázta, majd elnézésüket kérve otthagyta barátnőit, hogy Lily felé siessen, és maga után húzza egy csendes sarokba.

   - Neked is szia! – szólt kissé rosszallóan, de hagyta, hogy Ginny vezesse.

   - Mit csinálsz itt, bármikor lebukhatsz! – pördült meg vele szembe, mikor elérte a kívánt asztalt. Az emeletet tartó oszlop félig meddig pont eltakarta Lilyt, így Ginny egész elégedett volt a választásával, de a szituációt már egyre kevésbé értette. Hát még az akár gyanúsnak vélt emberekkel tömött kocsmát.

   - Már miért buknék le? – értetlenkedett sűrűn pislogva Lily. – Nem értelek.

   - Inkább én nem értelek téged! – csattant fel Ginny olyan halkan, ahogy csak tudott felzaklatott állapotában. – Umbridge reggel visszaküldött a kastélyba, mert nincs engedélyed, rémlik?

   - Ja, hogy az! – Végre leesett a dolog Lilynek, de látszólag nem is nagyon érdekelte, lazán megrándította a vállát. – Ugyan kit érdekel Umbridge és a hülye szabályai?!

   Levette kabátját majd intett egyet Madam Rosmertának, hogy ő is kér egy üveg vajsört, melyet hamar meg is kapott, addig pedig csend támadt közöttük. Lily kissé finnyásan szemlélte az üveget, majd bár bizalmatlanul, de a szájához emelte.

   Ginny kissé döbbenten figyelte ténykedését, de egyelőre egy rossz szót sem szólt. – Már nem fáj a sebed? – intett a kézfejére, hiszen Lily épp azzal a kezével szorongatta az üveget, de barátnője kérdésére ellazította ujjait, és inkább áttette a másik kezébe – mintha csak akkor eszmélt volta fel rá.

   - Nem, már nem annyira. Szépen gyógyulgat – felelt közömbösen, majd hirtelen témát váltott. – Na, és mi a mai program? – kérdezte, de a szemei túl izgatottan csillogtak. Ginny nem tudta, Lily ezt most komolyan gondolja-e, vagy csak ő maradt le már megint valamiről, akárcsak az előbb a Lissáékkal folytatott beszélgetés során – bár akkor alapos indoka volt: Dracóra gondolt.

   Kissé megrázta a fejét, mintha nem hallotta volna tisztán a szavait, és immár némiképp gyanakodva mérte végig. – Te most csak viccelsz, ugye?

   Lily belekortyolt a sörébe, így csak pár pillanattal később tudott válaszolni. Ginnyt pedig egyre jobban kezdte idegesíteni a viselkedése.

   - Hát persze, hogy csak viccelek! – csattant fel. – Nem tudom, miért vagy ilyen feszült, hisz végre nem a kastélyban kell porosodnunk!

   - Aham, az tényleg jó – helyeselte mindenféle jókedv nélkül. – De akkor mi ez a feketeség rajtad? Azt hittem, már túljutottál azon az időszakon – mérte végig újra. Lilyn csak fekete ruhadarab volt.

   A lány lebiggyesztette ajkait, s tekintetét gyorsan végigsiklatta öltözékén. – Hát… ez az álcám. Tudod, Umbridge nem engedett el, de itt a tökéletes alkalom, hogy véghezvigyük a tervünket – magyarázta, Ginnynél pedig itt szakadt el a cérna. Lily és az ajakbiggyesztés nem fért meg egy mondatban, Ginny pedig ezt jól tudta. Ahogy azt is, hogy nem beszélt volna ilyen nyíltan A Tervről, főleg úgy, hogy közben olyan érzést keltett a lányban, hogy halványlila gőze sem volt róla. Valami bűzlött, de az nem a kocsma padlója vagy a mindenféle jött-mentek bukéja volt; valami nem volt rendben Lilyvel.

   - Igen-igen, de csak hogy biztos legyek benne, mi is volt a terved mára? – érdeklődött, miközben ártatlan kifejezést öltött az arcára.

   Lily nagyon csúnyán nézett rá, és jó pár pillanatig farkasszemet néztek egymással. Ginny már kezdett egészen megtörni, és azon kezdett morfondírozni, hogy teljesen megbuggyant, hisz ésszerű volt, hogy Lily nem mondta ki Dumbledore Seregének a nevét egy kocsmában. Umbridge meg ugyan kit érdekel?

   Ám mikor barátnője végre szólásra nyitotta ajkait, Ginny minden teóriája darabokra hullott.

   - Most ugye te viccelsz? – csattant fel hitetlenkedve. – Már több hete tervezgetjük, hogy mit fogunk csinálni Roxmortsban!

   Ginny teljesen elképedt és a fülében egyfajta vészharangként ismétlődtek Lily szavai: Már több hete tervezgetjük, hogy mit fogunk csinálni Roxmortsban! Már több hete tervezgetjük… Ez így egyáltalán nem volt igaz, és ezzel Ginny tökéletesen tisztában volt. A DS újraindítása már hónapok óta terítéken van a Főnix Rendjének berkeiben, és az, hogy Lily ezt nem tudta, valóságos villámcsapásként érte. 

   Futólag a Madam Rosmerta feje fölött lógó órára pillantott, mely szerint tíz perc múlva kilenc óra lesz, majd Lily kissé morcos – de semmiféleképp ideges – arcára. Késésben voltak, de barátnőjét az egy cseppet sem érdekelte. Amit hónapok óra tervezgetett, amivel megbízták, s amitől mindig olyan feszült volt, mintha nem is létezett volna a fejében.

   - Hát persze, hogy csak viccelek! – kuncogta egy erőltetett mosoly kíséretében. – Ne aggódj, tudom, mi a terv, csak azt hiszem, egy picit megártott a vajsör, pedig ez az első.

   Lily arca egyszeriben megkönnyebbült lett, sőt, Ginnyire villantotta ragyogó mosolyát. – Semmi gond, csalós ez a lőré!

   A fenéket! – gondolta magában Ginny, hisz egy nyári estén Lilyvel együtt csak úgy rakosgatták a kiürült sörösüvegeket. Lilynek ezt is tudnia kellett volna.

   - Kimegyek a mosdóba, utána mehetünk, jó? – kérdezte, de meg sem várta a választ. Szinte biztos volt benne, hogy úgysem követné. Ez a Lily nem.

   Gyorsan bevetette magát a női mosdóba és magára zárta az egyik ajtót, majd felállt a wc tetejére és a kis ablakot nyitogatta, de mindhiába. Nem nyílt. Ginny egyre idegesebb és türelmetlenebb lett, hiszen fogalma sem volt arról, mi ütött a barátnőjébe. Azonnal meg kellett keresnie Lunát és Neville-t, akik valószínűleg már a Szárnyas Vadkanban voltak, remélhetőleg minél több volt taggal együtt, ám az egész gyűlés mit sem ér majd, ha Lily nem önmaga.

   Varázspálcáját a kis nyílászáróra szegezve először megnövelte azt, hogy kiférjen rajta, majd ki is nyitotta, így némi bajlódás után leugrott a kocsma mögötti konyhakertbe. Madam Rosmerta valószínűleg örökre kiátkozta volna Ginnyt, ha látta volna, mit művelt a frissen nyiladozó aszfodéloszaival, de jelenleg volt épp elég más félnivalója is a lánynak.
   Amint kicsámpázott a kocsma parányi kertjéből, lerázta nagyjából a cipőjére ragadt sarat, majd nem túl feltűnően gyors léptekkel a Szárnyas Vadkan felé vette az irányt, hogy minél előbb értesítse barátait.

*****

   Igazából Lily nem is értette, Aberforth miért üzemelteti a Szárnyas Vadkant. Tudomása szerint nem volt valami forgalmas hely, és a betévedő vendégek sem éppen a jó hírű varázslótársadalom tagjai voltak. Mindenféle sötét alakok és Halálfalók. Elég ironikus volt, hogy a Főnix Rendjének egyik fontos tagja a tulajdonosa annak a kocsmának, ahol a Halálfalók összeültek és iszogattak.

   És azt is csak egy dolognak tartotta, hogy ez a kocsma volt az 1612-es koboldfelkelés főhadiszállása. Szép elgondolásnak tartotta, hogy azután is megőrizték az épületet, de az akkor sem fért a fejébe, hogy miért pont Aberforth-nak kellett.

   Mindenesetre hálás volt neki, hisz így volt egy nyugodt hely, ahol fogadni tudta az ex DS tagokat, és akik nevéről remélhetőleg hamarosan le fog kerülni a nem túl pozitív jelző.

   A kocsma teljesen üres volt – Aberforth vélhetően elhintette a vendégkörében, hogy aznap zártkörű „rendezvény” lesz, így gond nélkül igazítgathatta a berendezést. Összesen harminc széket húzogatott félkörbe a koszos padlón, egyet pedig azokkal szembe. Az lesz az ő helye.

   Mikor elkészült, reflexszerűen kinézett az ablakon, hátha meglátja a közeledő diákokat, de a koszos ablakon még a fény sem szűrődött be. Ha nem Halálfalók jártak volna oda, akkor Lily valószínűleg elbeszélgetett volna Aberforth-szal a kissé kaotikus helyzetről – így viszont csak remélni tudta, hogy legalább az ő orrukat is annyira csavarja a kecskeszag, mint az övét.

   Leült a saját magának kikészített székre, és igyekezett nem a torkában lévő gombócra koncentrálni. Kétség kívül ideges volt, hisz a nyilvános beszédet nemigen gyakorolta sajátos élete miatt, viszont abban bízott, hogy a tények és a színtiszta józanész elegendő lesz ahhoz, hogy meggyőzze a többieket.

   Mikor kinyílt az ajtó, a szíve nagyot dobbant, de ügyelt, hogy arca rezzenéstelen maradjon. Három hugrabugos fiú érkezett meg elsőnek, akik próbáltak kevésbé gyanakvó képet vágni, de Lily a gyér fény ellenére is észrevette az árulkodó jeleket.

   - White, te mit keresel itt? – kérdezte döbbenten Justin Finch-Fletchley szétzúzva ezzel saját maga és barátai lazának tűnő modorát.

   Lily halványan elmosolyodott, és a nem túl udvarias belépőjük ellenére kedves hangot ütött meg velük szemben. – Sziasztok! Foglaljatok helyet, majd ha mindenki megérkezett, akkor ígérem, hogy válaszolok minden kérdésetekre.

   A három fiú egy pillanatra összenézett, végül miután Ernie McMillan megvonta a vállát – jelezve ezzel a többieknek, hogy ugyan miért ne tennének eleget Lily invitálásának – leültek a hátsó sorba.

   Lily felhúzott szemöldökkel követte mozdulataikat, és remélte, hogy nem azért ültek a lehető legtávolabb, mert tartottak tőle. Szerencséjére ezen azonban nem kellett sokat őrlődnie, mert Neville és Luna is megjelent, akik hangosan üdvözölték a többieket és széles mosollyal az ajkukon foglaltak helyet az első széksorban. Lily megkönnyebbült, hogy láthatta barátait, és ahogy egyre többen szálingóztak a kocsmába, a lány önbizalma egyre erősödött, annak ellenére, hogy halk sutyorgások közepette elég bizalmatlan pillantásokkal illették.

   Voltaképp ezért nem is hibáztatta őket, hiszen mindenki Harry Pottert várta, vagy legalább Ront és Hermionét, nem pedig Lily White-ot, aki egyszer csak előbukkant a semmiből azt állítva, hogy Albus Dumbledore nevelt lánya.

   Az üres székek látványa egyre foghíjasabb lett, és ahogy a megérkező diákokat figyelte, már mindenki meg is érkezett, kivéve Ginnyt. Ez pedig egyre nagyobb aggodalommal töltötte el. Nagyon remélte, hogy pusztán csak elidőzött valahol, és nem keveredett bajba.

   Ahogy teltek a percek a kis tömeg egyre hangosabban osztotta meg egymással az általuk felállított teóriákat Lilyvel kapcsolatban, egyedül csak a Neville-Luna páros ült csendben és türelmesen.

   - Elmagyaráznád vége, hogy mi a fene folyik itt, White? – Zacharias Smith állt fel a helyéről és tette fel a csöppet barátságtalan kérdést, de Lily igyekezett zavartalannak mutatkozni.

   - Természetesen, de még egy kis türelemre kérnélek benneteket, amíg megérkezik mindenki… – felelte nyugodtan, de nem tudta befejezni, mert a szőke és kétségkívül elég flegma fiú félbeszakította.

   - Szerintem már így is elegen vagyunk, akik tudni akarják, mit keresel itt! – vágta rá, és cinikusan karba tette a kezeit mellkasa előtt.

   Lily úgy érezte, az összegyűltek türelme ekkor fogyott el, így nem volt más választása, ő is felemelkedett a székéről, pedig a Ginny iránt érzett aggodalma egyre fokozódott – még mindig nem érkezett meg.

   - Sziasztok! – üdvözölte őket talán egy kicsit sután, hiszen minden érkező felé biccentett, mikor belépett a kocsmába, de a belé nevelt illem megkövetelte. – Örülök, hogy ilyen sokan eljöttetek és megtartottátok az érmét!

   Mondat közben egyik kezét a kabátja zsebébe csúsztatta, s mikor a végéhez ért, felmutatta a hamis galleont, hogy mindenki jól lássa és megértse, tudja, miről beszél. Még egy kis hatásszünetet is tartott.

   A többiek döbbent reakciója nem is maradt el. Többen felhördültek, és a székek éles hangon nyikorogtak a padlón, mikor felháborodásukban felpattantak ültükből.

   - Hogy került az hozzád? – követelte a választ Anthony Goldstein, és hozzá hasonlóan még jó páran. A griffendéles barátai is döbbenten néztek Lilyre. Míg Dean álla leesett, addig Parvati és Lavender láthatóan egy kicsit már megint megsértődött a lányra, amiért ezt sem mondta el nekik. Eléggé rosszul is érezte magát miatta.

   Egymás szavába vágva vonták kérdőre a lányt, és a kialakult hangorkán már kezdett elhatalmasodni, de Lily mégis türelmesen állt és várta, hogy a többiek végre befejezzék. Egy idő után fel is tűnt nekik, hogy bár mindannyian választ követelnek tőle, ő meg sem bír szólalni.

   - Ez biztosan csak átverés! Nem kerülhetett hozzád a DS érméje! – foglalta össze álláspontját Zacharias Smith, és Lily már előre fogta a fejét, hiszen a hugrabugos fiút láthatóan nem lesz könnyű meggyőznie.

   - Tudom, mindenkiben felmerült a gyanú, hogy csak egy vacak érme, ez pedig az évszázad átverése, épp ezért fogom bebizonyítani, hogy az érme valódi – csitítgatta a tömeget, s mikor a galleonba karcolta a D és S betűket, mindenki megérezte a forróságot a zsebében, és egykettőre elhallgattak ámulatukban, így Lily folytathatta.

   - Ahogy azt is tudom, hogy most Harry Pottert vártátok, nem engem, de én hívtalak ide titeket, mégpedig jó okkal. – Egy pillanatra megint elhallgatott, kiélvezte a pillanatnyi csendet, bár a feszültséget szinte vágni lehetett volna a helyiségben. – Én fogom újraindítani Dumbledore Seregét, feltéve, ha velem tartotok.

   - És ugyan miért tennénk ezt? – tette fel az egyébként jogos kérdést Terry Boot. Eddig leginkább a fiúk szálltak szembe Lilyvel, de lassan a lányok nyelve is megeredt.

   - Eddig Harry tartotta az edzéseket! – folytatta háztársa mondandóját Cho Chang, aki amúgy egy kis szálkát jelentett Lily szemében a Harryvel folytatott viszonya miatt. Mindenesetre igyekezett háttérbe szorítani a magánjellegű érzéseit, és a lányt is egyenlő félnek tekintette.

   - Valóban, eddig Harry tartotta az edzéseket, de megváltoztak a dolgok, és most én azért vagyok itt, hogy a távollétében folytassam azt, amit ő elkezdett. – Szinte levegőt sem vett mondandója közben, mert ezúttal már nem akarta, hogy megint félbeszakítsák az akadékoskodásaikkal. – Tisztában vagyok vele, hogy én nem Harry Potter vagyok, ahogy azzal is, hogy még nem ismertek engem eléggé ahhoz, hogy maradéktalanul megbízzatok bennem, de itt van a bizonyíték a kezemben. – Ismét felmutatta az érmét, hogy nyomatékot adjon szavainak, majd folytatta. – Nem véletlenül került hozzám. Azzal a megbízatással jöttem a kastélyba, hogy újraindítsam Dumbledore Seregét.

   - De miért bíznánk meg benned? – kérdezte csendesen Michael Corner, és a mellette ülő Susan Bones egyetértően biccentett.

   Lily már épp szólásra nyitotta a száját, de Neville megelőzte. – Én találkoztam a nyáron Harryvel, ahogy Ronnal és Hermionéval is. Luna is ott volt velem – tette hozzá kissé pironkodva.

   - Úgy van! – helyeselt Luna csilingelően.

   Neville füle még vörösebb lett, de azért nem felejtette el mondandóját. – Harry szólt nekem, hogy idén Lily fogja tartani a DS edzéseket, mert… nos, neki más dolga van – fejezte be kissé bután a mondatot. – De ami a lényeg, hogy tényleg Harry küldte Lilyt, mert ő megbízik benne  és a képességeiben, és mivel mi mindnyájan bízunk Harryben, Ronban és Hermionéban, úgy Lilyben is bíznunk kell.

   Lilyt egészen meghatotta Neville szónoklata, hálás mosolyt küldött felé, aki visszamosolygott rá, majd visszaült Luna mellé, aki büszkén átkarolta a karját és a vállára hajtotta a fejét.

   A többiek mind elgondolkodtak a fiú szavain, és egyelőre egyiküknek sem jutott eszébe újra vitába szállni. Seamus és Dean egészen elkomorodtak barátaik neve hallatán, hiszen a hálótermükben idén már nem volt jelen sem Harry, sem pedig Ron.

   - Hol vannak? – kérdezte Lavender, amire mindenki egy emberként szegezte Lilyre a tekintetét, pedig ő hirtelen nem igazán tudta, mit kéne válaszolnia.

   - Tu-Tudjukki ellen harcol? – dadogta egy vékonyabb hang, a harmadéves és egyben griffendéles Nigel Wolpert.

   Lily tudta, hogy muszáj valamit válaszolnia, de nem bonyolódhatott bele a Főnix Rendjébe és Harry titokzatos küldetésébe, melyről egyébként nem sok fogalma volt, csak annyi, hogy Tudjukki ellen irányul.

   - Igen – sóhajtotta végül. – Harry valahol a világban azon fáradozik Ronnal és Hermionéval együtt, hogy legyőzzék Tudjukkit.

   - Mert ő a kiválasztott? – kérdezte Seamus félve. A lány nagyon jól tudta, hogy a fiú a Trimágus Tusát követően nem hitt Harrynek, mely azóta szerencsére megváltozott és Dumbledore Seregének aktív tagja lett.

   Lily a többiek komor tekintetét látva egyszerűen csak bólintott. Úgy érezte, végre jó úton haladnak.

   - Szóval, ha folytatni szeretnénk a DS-t, akkor te leszel az új tanárunk? – kérdezte Hannah Abbott, de a választ meg se várta, újabb kérdést zúdított Lily nyakába. – Miért olyan fontos újrakezdeni?

   - Umbridge miatt – vágta rá gondolkozás nélkül. – Ahogyan két éve, most sem tanít semmit SVK-ból, pedig a jelenlegi helyzetben tényleg rendkívül fontos, hogy meg tudjuk védeni magunkat. – Hogy könnyebb legyen Lily számára a beszéd, fel-alá kezdett járkálni, és legalább olyan buzdítóan magyarázta a helyzetet, mint pár héttel ezelőtt Ginnynek. Csak hogy ő még továbbra sem érkezett meg…

   - Odakint dúl a háború. Ez tény, bármennyire is próbálja palástolni a minisztérium. A Halálfalók folyamatosan terrorizálják a muglikat és a varázslókat egyaránt. A Griffendél klubhelyiségében van egy rádióm, ami sugározza az úgynevezett Potter Figyelőt. Ebben a műsorban folyamatosan közzé teszik az eltűntek nevét…

   - Ez igaz! – csendült egy új hang, és Lily megkönnyebbülten fordult az ajtóban ácsorgó Ginnyhez. Mikor találkozott a pillantásuk, a lány úgy érezte, barátnője valami fontosat akar mondani, de jelenleg a többiek győzködése elsőbbséget élvezett, és ezt Ginny is tudta. – Tegnap például Ollivandert rabolták el a Halálfalók, és az abszol úti üzletét felgyújtották. Biztosra állíthatom ezt, hiszen a bátyáimnak a közelben van az üzlete. A robbanás betölt náluk pár ablakot. De nem ez volt az egyetlen támadás, a Weasley Varázsvicc Vállalaton kívül a legtöbb bolt bezárt, csak a bátyáimnak vannak még vevői – csodával határos módon – tette hozzá kissé fanyar hangnemben. Nyílván ő is aggódott az ikrek miatt.

   - És mindez nem volt benne a Prófétában – vette át a szót Lily. – Ellenben Umbridge új Mugli Származásúak Jegyzékének Bizottságát folyamatosan emlegetik, félelemben tartva ezzel a mugliszármazásúakat.

   - A nyáron dementorok támadtak ránk az Abszol úton! – szólalt fel Luna hirtelen, mintha csak akkor jutott volna az eszébe. – Ha nem lett volna Harry és a DS, akkor nem tudtam volna megvédeni magamat a patrónus bűbájjal, mert nélküle biztos nem is tudtam volna megtanulni.

   Lily helyeslően bólintott Luna szavaira. – Én nem Harry Potter vagyok, de arról biztosíthatlak titeket, hogy a legjobbtól tanultam.

   - A vonaton láthattuk is, hogyan párbajoztál a Halálfalókkal! – vigyorgott a lányra Colin Creevey. – Tőled egész biztosan lenne mit tanulni.

   - Átváltoztatástanon és Bűbájtanon is mindig ő hajtja végre először a feladatot – csatlakozott Lily fényezéséhez Parvati is. – Mindig sumákolni próbál, de tudom, hogy már tudja azokat a varázslatokat – kacsintott a lányra, mire innen-onnan némi nevetés is felcsendült.

   Lily csak mosolygott barátain. – Hát jó, lebuktam. De a lényeg: fontos, hogy meg tudjuk védeni magunkat, és ha velem tartotok, akkor én mindent meg fogok tenni, hogy a lehető legjobban menjen!

   Ahogy elnézte az egybegyűltek arcát, már nem látott kétkedő tekinteteket – Zacharias Smith is izgatottan dörzsölgette a tenyerét. Lily igazán megkönnyebbült, hogy sikerült zöld ágra vergődniük, és még Cho Chang kérdése sem szegte kedvét.

   - De hol fogjuk tartani az edzéseket? Umbridge tud a Szükség Szobájáról – aggodalmaskodott, de Lily azt már korábban kigondolta Aberforth-ék segítségével.

   - Két éve Umbridge összetalálkozott a kentaurokkal, akik elég mély benyomást tehettek rá, ugyanis elfelejtette, hogy valaha is létezett volna Dumbledore Serege – így nem tud a Szükség Szobájáról sem – magyarázta a lány, mire páran felkurjantottak örömükben. – Minden esetre a korábbi lebukásból okulva sokkal óvatosabbnak kell lennünk, de nem kell aggódnunk, hiszen a Roxfort is a mi oldalunkon áll!

   Miután Lily elmagyarázta, hogyan szándékozik kicselezni Umbridge-ot és Fricset, összesen huszonkét név szerepelt a Dumbledore Serege felirat alatt, és mi tagadás, mérhetetlenül megkönnyebbült és feldobta, hogy sikerült a küldetése.

   - Végülis, Harry helyett csak egy Dumbledore vezetheti Dumbledore Seregét – kacsintott rá Dean a kissé erőltetett poén után, de Lily így is értette, mire gondolt és örült, hogy jó véleménnyel van róla.

   Az újonnan alapított DS tagok kis csoportokban hagyták el a kocsmát, nehogy túl feltűnő legyen, hogy egy rakás diák gyűlt össze a kétes hírű Szárnyas Vadkanban, így a végére már csak Luna, Neville, Ginny és Lily maradtak. A lányok és Neville segítettek Lilynek mindent a helyére rakni, de Ginny láthatóan már alig várta, hogy az utoljára maradó Creevey fivérek végre elmenjenek, majd mikor becsukódott mögöttük az ajtó, villámgyorsan barátnőjéhez fordult.

   - Valami nagyon nem stimmel! – csattant fel. – Egyszer csak ott termettél a Három Seprűben, és teljesen dilisen viselkedtél! Fogalmad sem volt a küldetésről, meg mintha a sebed is csak kamu lett volna, és az egész, hogy mégis miért jöttél oda…

   - Hogy mi? Várj, lassíts! – szakította félbe barátnője érthetetlen hadarását, miközben már ő is a kabátját vette fel. – Én nem voltam a Három Seprűben.

   - Hát ez az! Tudtam! – kiáltotta Ginny talán inkább saját magának, majd mikor látta, hogy a többieknek fogalma sincs arról, hogy miről beszél, igyekezett visszafogni magát és érthetően magyarázni. – A Három Seprűben voltam a barátnőimmel, mire egyszer csak betoppantál oda! – nézett egyenesen Lilyre, aki kitágult szemekkel meredt vissza rá.

   - De hát én tényleg nem voltam a Három Seprűben. Csak tudnám! – tárta szét a kezét védekezően, és ahogy Ginny barátnőjére nézett, tudta, hogy az úgy is volt.

   - Pontosan, mert bár úgy nézett ki, mit te, de mégse te voltál, érted? – kérdezte reménykedve a Weasley lány, és bár Lily értette, hogy mit mond, a jelentését már annál kevésbé. Mégis hogy nézhetett ki valaki úgy, mit ő?

   A fejét csóválva gondolkozott, mégis mi történt Ginnyvel a Három Seprűben, de ekkor hangos szóváltás ütötte meg mindannyiuk fülét. Neville kinyitotta a kocsma ajtaját és kinézett rajta, majd hitetlenkedő arccal vissza Lilyre, ezt követően pedig újra ki. A lány pedig ezt nem igazán tudta, mire vélni.

   - Nahát Lily, a Morzsás Szarvú Szapirtyó lemásolt téged? – érdeklődött Luna csillogó szemekkel, a lány viszont azt se tudta, hogy tulajdonképpen miről beszélt.

   - Hogy mi? – kérdezett vissza újfent, hiszen először Ginny, most pedig Luna beszélt számára érthetetlenül, mely jelentősen redukálta a szókincsét. Mindenesetre Ginnyvel a nyomában ő is az ajtó felé indult, s mikor látta, hogy a nem is olyan rég távozott fiúk tanácstalanul álldogáltak egyik lábukról a másikra, mert velük szemben ő maga állt, nos hát, egyenesen leesett az álla.

   A döbbenet okozta sokk azonban csak egy pillanatig tartott nála. Egyből megértette, mire utalt Ginny: valaki teljesen úgy nézett ki, mint ő, de mégse viselkedett úgy, ahogyan ő.

   - Hé! – kiáltott rá az ál-Lilyre, s varázspálcáját rögvest rá is szegezte. – Mégis mit képzelsz te? – sziszegte a fogai között mérgében, hiszen valaki más az ő bőrébe bújt.

   - Te mit képzelsz?! – támadt vissza a másik, aki szintén Lilyre szegezte a varázspálcáját. – Hogy nézhetsz ki úgy, ahogy én?

   Szegény Creevey testvérek azt se tudták, melyik Lily az igazi, tekintetük ide-oda cikázott közöttük. Az egyikük ezt észrevette, így a másik önmagáról le sem véve a szemét intett a fiúknak. – Gyertek mögém, ez egy csapda!

   - Ne bízzatok benne, ő nem az igazi! – kiáltott rájuk a másik, mikor a testvérek elindultak felé, de végül megtorpantak.

   - A bézs színű kabátos Lily az igazi! – kiáltotta közbe Ginny, de ekkorra már a két lány egymással szemben körözött. – A fekete Roxfort címkés egy csaló!

   - Miért a bézsszínű kabát tulajdonosa az igazi Lily? – kérdezte Luna a háttérben. – Olyat bárki vehetett.

   - Mert roxfortos nem lehet mindenkinek? – vágott vissza a lány, bár így sem jutottak egyről a kettőre.

   A fiúk kisasszéztak a lányok által leírt körből, akik továbbra is egymás rezdülését fürkészve, pálcájukat készenlétben tartva készen álltak a párbajra.

   - Szóval ennyire érdekelt téged a Ginnyvel való közös tervünk? – cukkolta az egyik a másikat, és ez persze nem is maradt válasz nélkül.

   - Én legalább tudok a tervről! – vágta rá, majd támadásba is lendült.

   A két Lily nonverbálisan küldte egymásnak az átkokat és rontásokat, de kezdetben csak amolyan piszkálódásként, hogy lássák, mennyit tud a másik.

   - Csak ennyi telik tőled? – kacarászta az egyik, de a mosoly hamar az arcára fagyott. A távolból rémült sikoltozások és durranások hallatszottak, de ez egyiküket sem zavarta meg, sőt, ettől kezdve intenzív támadásba kezdtek.

   Nem kímélték egymást, a legkülönfélébb és a lehető legerősebb varázslatokat vetették be egymás ellen, és bár a védekezés terén is jártasak voltak, kisebb sérüléseket mind a ketten szereztek. Az egyik lányt a kések átka sebezte meg a karján, míg a másik nagyot esett egy transzformált taszító átok miatt.

   - Lily? – kérdezte Ginny a sikolyokat túlkiabálva, de a terve nem vált be, mert mind a két lány – mintha csak ikrek lennének – egyszerre válaszolt, pedig azt remélte, hogy az ál-Lily kiesik a szerepéből. – Valami baj lehet, utána járok! – kiáltotta oda nekik, majd futásnak eredt.

   Igazából Ginny mondandójának a végét már egyikük sem hallotta, mert a faluban kitört pánik egyre hangosabb és hangosabb lett, arról nem is beszélve, hogy túlságosan elfoglaltak voltak egymás lefegyverzésével.

   Egyszer csak az egyik Lily sikeresen felülkerekedett a másikon, így sorozatszerűen szórta az átkait, mire a másik hátrálva védekezni kényszerült. Észre sem vették, hogy párbajuk közben kijutottak a Szárnyas Vadkanhoz vezető kis mellékutcából, és immár a főúton folytatták küzdelmüket. A támadó Lily még mindig ostromolta hasonmását, sőt, lassan mintha már eldőlni látszott volna a párbaj, mert az egyikük olyan varázslatokat használt, amelyeket a másik nem ismert, így lényegesen megnehezítve a védekezését.

   A párbajnak azonban olyan módon lett vége, melyre egyikük sem számított. A faluban kitört pánikot nem az ő harcuk okozta, hanem a több tucat Halálfaló, akik semmit és senkit nem kíméltek. A házakat felgyújtották, az üzletek kirakatait berobbantották, és a rémült helybeliekre és diákokra támadtak. Így történt ez Lilyék esetében is. Az egyik maszkot viselő Halálfaló egyetlen pálcaintéssel felrobbantotta a lányok háta mögött lévő Posta irodáját, és a lökéshullámtól mind a ketten elterültek. Az egyikük közelebb volt az épülethez, így a faszerkezet lángoló darabjai, valamint a kitört ablak éles szilánkjai mind rá hullottak és maguk alá temették, míg a másikuk csak pár horzsolást szerezve feltápászkodott a földről.

   A Creevey testvérek rémülten rohantak a lányok segítségére, ám amikor a Halálfaló elkiáltotta magát, mindkettejük lába gyökeret eresztett.

   - Avada Kedavra!

   A feltápászkodó Lily a szemük láttára, élettelenül rogyott össze.

2013

Sziasztok!

Boldog és Sikerekben Gazdag Új Évet Kívánok minden kedves olvasómnak! :)

Kicsit ugyan megkésve írok most Nektek, de az új évet egy laza vírusirtással kezdtem, és most tanulással folytatódik a mókuskerék. :/ 

Nem tudom még, mikor fog felkerülni a következő fejezet, csak a szokásosat tudom mondani - igyekszem -, de vigasztaljon Titeket az a tudat, hogy egy oldal már kész, sőt, fejben az egész fejezet is, csupán csak meg kell írni :D

Helyzetjelentés vége, szép hétvégét mindenkinek!

Üdv.:
Briki Green

Az én alternatív Harry Potter történetem - 61. Ez már nem az a világ

Sziasztok!

Kellemes Karácsonyi Ünnepeket minden kedves olvasómnak! Köszönöm a türelmeteket, most pedig nem kívánhatok egyebet, mint jó olvasást! :)

   A másnap kissé frusztráltan telt Lily számára. A folyosókon sétálva szokás szerint megbámulták és összesúgtak a háta mögött, de ezúttal nem gyanakvásból, hanem sokkal inkább sajnálatból – a lány pedig nem igazán tudta eldönteni, melyiket utálja jobban.

   Umbridge elővette a pennáját! – rémüldöztek a diákok, hisz Lily bal kézfejét kötés fedte, az pedig futótűzként terjedt el az iskolában, hogy a lány ismét szembeszállt Umbridge-dzsal, melynek eredménye büntetőmunka lett. Így nem volt nehéz kitalálniuk, miből is állt Lily délutáni látogatása az újonnan kinevezett igazgatói irodában.

   Lily mindezt mégis felszegett állal, mindenféle érzelmek nélkül tűrte, még a mardekárosok beszólásait is.

   - Megérdemelted, sárvérű! – köpte a szavakat megvetően Theodore Nott a reggelinél, akinek az apjáról Lily egészen biztosan tudta, hogy a Főnix Rendjének őrizetében van. Épp ezért mindenféle cécó nélkül elsétált mellette, fittyet hányva arra, hogy a fiú tekintete valósággal lyukat éget a hátába.

   A barátait azonban nem rázhatta le ilyen simán. Az este folyamán alaposan megdorgálták és nagy mellénnyel közölték, miszerint ők már előre megmondták: nem szabad ujjat húzni Umbridge-dzsal. Ezután Neville-ék mindenféleképpen el akarták rángatni Madam Pomfreyhoz, de Lily persze megmakacsolta magát. Azzal a sebbel némán üzenni tudott diáktársainak, és nem mellesleg a büszkesége sem engedte, hogy elmenjen a javasasszonyhoz, aki pár gyógyfőzettel meg tudta volna gyógyítani, vagy legalábbis enyhíteni a fájdalmát. Így viszont nem volt olyan mozdulat, amire ne rándult volna meg egy kicsit az arca. Szűnni nem akaró módon lüktetett és égett saját írásának helye, és ez az állandó fájdalom megbélyegezte a hangulatát is.

   Elég morcos ábrázattal jött ki a bűbájtan teremből, és bár tudta, nem a pöttöm Flitwick professzor hibája, hogy nem tudott újat mutatni neki, attól még legszívesebben a padba verte volna saját fejét kínjában.

   Mágiatörténet órára sietve Lily szokás szerint próbált beleolvadni a tömegbe, ami már egészen jól ment neki, csak páran néztek rá ijesztően bizalmatlanul. Korábban a lassabb diákokat nem a lánynak kellett kikerülnie, sokkal inkább ők álltak félre az útjából, mert nem akarták, hogy együtt lássák vele, tartottak a Lily körül fellángoló negatív híresztelésekről. Most viszont így kicsit nehéz volt megtalálni őt Colin Creeveynek.

   - Lily! – kiáltotta a folyosó végéről, de Umbridge hangja a hangszóróban és a diákok morajlása elnyelte a hangját, így kénytelen volt utána furakodnia magát, mely kicsit sem volt könnyű feladat. A tömeg zöme pont a fiúval szembe tartott, ezért elkerülhetetlen volt a vállak összeütődése és a hangos méltatlankodás. Ekkor viszont hirtelen ötlettől vezérelve Colin elővette varázspálcáját és megidézett egy kissé erőtlen patrónust. Nem látszott más, csak egy szürke füstfelhő, azonban így is sikerült azt elérnie, hogy a diákok egy pillanatra ledermedjenek. Lily is észrevette a változást, így hátrafordult, s amint találkozott a tekintete Colinéval, rögtön felé sietett.

   - Lily! Valami fontosat… – kezdet a fiú, mikor már hallótávolságon belülre érkezett, de nem volt ideje befejezni, mert a lány megragadta a karját és egy közeli beugróba húzta, ahol villámló szemekkel meredt rá.

   - Elment az eszed?! – csattant fel Lily. – Tudod nagyon jól, hogy tilos a folyosón varázsolni, szerencséd, hogy egy tanár se látta, de attól még beárulhat valaki!

   - Sa… sajnálom, tényleg! – szabadkozott kissé lesokkoltan Colin, ám a szemeibe nézve Lily észbe kapott és hátrált egy lépést, ugyanis szinte teljesen belemászott barátja arcába.

   - Nem, én sajnálom, ne haragudj! Azt hiszem, egy kicsit túlreagáltam. Tudod, ez nem igazán az én napom… - fintorgott, és felemelte bekötözött balját.

   Colin megigazította ruháját, majd csillogó tekintetét a lányra emelte. – Semmi baj, megértem. Elég feszült vagy mostanában.

   Lily csak egy megkönnyebbült mosollyal kívánta megköszönni, hogy a fiú nem haragszik rá, azonban nem felejtette el óvva inteni őt. – Ígérd meg, hogy csak vészhelyzetben használod a pálcádat, jó? Nem szeretném, ha bajba kerülnél.

   - Ne aggódj, tudok magamra vigyázni! – húzta ki magát magabiztosan, de Lily csak a fejét csóválta.

   - Azért csak ígérd meg, jó? – erősködött, mire a fiú beleegyezően bólintott. Lilynek kicsit az az érzése támadt, hogy bármint mondana Colinnak, az zokszó nélkül teljesítené, de inkább elhessegette ezeket a nyomasztó gondolatokat, hisz így is kijárt már neki egy pár. – Igazából mit akartál nekem mondani?

   - Jaj, igen, majdnem elfelejtettem! – csapott a homlokára, majd kissé közelebb hajolt a lányhoz és egészen lehalkította a hangját. – Egy elsős kislány eltévedt az átváltoztatástan termet keresve, és Parvati sírva talált rá, amikor a klubhelyiség felé ment.

   - A lényeget! – sürgette Lily, miközben óvatosan körbenézett, hogy megbizonyosodjon afelől, senki sem hallgatja ki őket.

   - Kiderült, hogy a kislány nem azért fakadt sírva – vagy legalábbis nem csak azért –, mert eltévedt, hanem mert bolyongás közben az igazgatói irodánál kötött ki, ami véres volt.

   - Hogy? – Tágra nyílt szemekkel nézett a fiúra, mintha nem hitt volna a saját fülének. – Mégis hogy került oda vér?

   - Nem tudom, senki se tudja, de talán neked is látnod kellene.

   - Gyerünk! – mondta, azzal már fordult is ki a szűk beugróból és Colinnal a nyomában a hetedik emelet felé tartott. Nem habozott sokat, a mágiatörténet óra érdekelte jelenleg a legkevésbé.

   Sajnos azonban sokkal több időbe került feljutni a hetedikre, mint ahogy azt Lily szerette volna. Legszívesebben oda teleportált volna, de jól tudta, annak beláthatatlan következményei lettek volna, így nem volt más választása, sípoló tüdejével mit sem törődve kettesével szedte a lépcsőfokokat.

   - Egyébként… hogy-hogy nem volt melletted senki? – lihegte Colin egy kevésbé forgalmas lépcsőn, mely már a hatodik emeletre vezetett fel.

   - Én tényleg tudok magamra vigyázni – vágta rá rögtön Lily.

   - Persze, de attól még nem árt az óvatosság – nyaggatta továbbra is. – Megbeszéltük, hogy senki nem marad egyedül.

   - Most itt vagy, nem? – kérdezte, mire Colin nem tudott tovább akadékoskodni. Már csak azért sem, mert a hetedikre érve Lily futásnak indult és meg sem állt egészen a kőszörnyig, mely már félreállt, utat engedve az igazgatói iroda előtt.

   Ott azonban kisebb fajta tömeg alakult ki. Talán egy egész osztálynyi Griffendéles diák tolongott a szűk lépcsőfordulóban, köztük Ginnyvel és Neville-lel, akik aggodalmas tekintete sok mindent elárult a lánynak.

   Ahogy a többieknek is feltűnt Lily jelenléte, utat engedtek neki az ajtóhoz, ahol a griffmadár alakú rézkopogtató felett egy vérrel rajzolt L betű éktelenkedett. A lány korábbi elképzelése – miszerint az ajtóról valóságos vérpatak csörgedezik lefelé – erősen eltúlzott volt, hisz az elkövető birtokában szemlátomást kevés vér volt, az L betű végére már alig maradt, inkább csak oda lett maszatolva.

   - Ki tehette ezt? És miért?

   - Talán az jobb kérdés, hogy kitől származik a vér?

   A sugdolózó és némi pánikot gerjesztő kérdések eljutottak Lily füléig is, de számára már első látásra egyértelművé vált, ki a felelős mindezért.

   - Mégis mi ez a csődület? Engedjenek, engedjenek! – csendült Minerva hangja a lépcső aljáról, majd kisvártatva megjelent ő maga is, és miután tekintetét végighordozta a jelenlévőkön, meglátta a vérrel írt betűt is. – Magasságos… mégis kinek a műve ez?!

   - Megmagyarázzuk, tanárnő! – kezdte Dean, mire a többiek sorra bólogattak.

   - Ó, abban egészen biztos voltam! – mondta kissé rosszmájúan az asszony, de figyelmesen végighallgatta Dean, majd Parvati beszámolóját az előttük álló megszeppent kislány helyett, aki még csak véletlenül sem mert az ajtó felé pillantani.

   - Katie eltévedt, mikor az átváltoztatástan termet kereste, és véletlenül itt kötött ki, ahol meglátta a vért, majd elszaladt – foglalta össze röviden Dean, míg a Katie-nek nevezett kislány halk hangon helyeselt.

   Parvati pedig folytatta: - Később én és a többiek – mutatott körbe évfolyamtársaira – találtam rá a Griffendél torony előtt, és miután megnyugodott, elmondta, hogy mit látott.

   - Maguk pedig úgy gondolták, először saját szakállukra járnak a dolog végére, ahelyett, hogy szóltak volna egy tanárnak – vonta le a maga szigorú következtetését McGalagony.

   - Nos, így is lehet fogalmazni… – mondta kissé hezitálva Dean.

   - Elég ebből, erről még beszélünk, Mr. Thomas, de most mindenki menjen a saját órájára, erről tudnia kell az igazgatónőnek is! – adta ki az utasítást Minerva, de még mielőtt elindult volna a sokaság, Lily közbeszólt.

   - Felesleges értesíteni őt, tanárnő. Hisz pontosan tudja, ki tette ezt, és hogy kitől származik a vér – mondta, majd ismét felemelte a bal karját, hogy megmutassa a sérült kézfejét takaró kötést. – Minden bizonnyal tegnap este történt, miután letöltöttem nála a büntetőmunkámat. Csak azt nem értem, mégis miből gondolta, hogy a véremre van szükség ahhoz, hogy kinyíljon Dumbledore professzor irodájának ajtaja. Ő sose tett volna ilyen kegyetlenséget… még hogy vér! – folytatta Lily sötétbe borult arccal.

   Minerva elborzadva figyelte a lány sérült kezét, majd az ajtót, de nem hagyta, hogy érzelmei felülkerekedjenek rajta. – Mindez nem változtat a korábban elhangzottakon. Órára!

   Látszólag nem csak Lilynek volt rossz hangulata - a diákok nyakukat behúzva menekültek Minerva szigorú tekintete elől, mely most talán még a szokottnál is élesebben villant a tanulók felé.

   - Miss White, egy pillanatra! – szólt a távozni készülő lány után, aki érdeklődve figyelte nevelőanyját. – Lehetőleg tegyen lakatott a szájára, és ne kürtölje szét az itt látottakat – nézett rá figyelmeztetően, majd a pálcájával az ajtó felé suhintott, mire a vérrel írt L betű eltűnt.

   - Igenis, tanárnő! – biccentett hálásan a nő felé, majd Neville-ék után sietett, hogy együtt mehessenek a megkésett mágiatörténet órájukra.

*****

   Binns professzor egy szót se szólt, amiért a fél griffendél elkésett az órájáról, de talán büntetéseként betudható volt az, hogy a dupla óráját szünet nélkül tartotta meg, csak hogy fokozza a diákok élvezetét.

   Az óra szokás szerint unalmas volt, de Lily a még hátralévő részét azzal töltötte, hogy magában füstölögve gondolta újra Umbridge legújabb tettét. Egyszerűen nem fért a fejébe, hogyan juthatott az az eszébe, hogy a kor legnagyobb fehérmágusának irodáját a neveltlányának vérével kell kinyitni. Több, mint felháborítónak tartotta!

   Azon kívül pedig túl sok minden vágott össze ahhoz, hogy a lány másra és más indítékra gyanakodjon, hiszen az eset előtt Umbridge-nál járt, aki különösen beteges módon viselkedett. Az irodát mindig is ki akarta nyitni, amin a lány egyik kezdőbetűje díszelgett, és az is stimmelt, hogy a szadista pennájának köszönhetően Lily némi vért hagyott maga után. Így nem volt kérdés, mi történt.

   Miután úgy ahogy kidühöngte magát, továbbra sem az óra anyagának szentelte figyelmét, hanem arra, hogy részleteiben is kidolgozza a hétvégi tervét, melynek fontos pontja a Mr. Lovegooddal megejtett interjú volt. Egész terjedelmes jegyzetet írt össze a mágiatörténet könyvének utolsó üres oldalain, külön ügyelve arra, hogy a mondanivalója ne tartalmazzon több utalást, mint ami a témája; azaz ne keverje bele a Rendet, egyszerűen – már amennyire egy interjú lehet egyszerű – csak arra szorítkozzon, hogy mennyire elítéli a mugliszületésűek megkülönböztetését.

   Már csak Aberforth levelére várt, ami jó pár napot késett, izgalomban tartva ezzel a lányt. Magában már többféle válasz variációt is meghatározott, de addig, amíg nem kapja készhez nevelőapja és egyben a Rend utasításait, addig mindez csak idegtépő próbálkozás maradt.

   Másrészről pedig izgatottsággal vegyes félelemmel várta a DS újraindítását. Abban már biztos volt, hogy a griffendéles barátai vele tartanának, de a cél az lenne, hogy minél többen, és más házakból is csatlakozzanak hozzájuk. Már csak épp ezért sem volt olyan rossz ötlet felhergelni Umbridge-ot, mert ezzel ismét bebizonyíthatta, hogy melyik oldalon állt, és a bekötözött kezére mindenki felfigyelt, aki csak megfordult Lily környékén.

   Bár azt nem bánta volna, ha az igazgatói irodánál történt incidens meg se történt volna. Mert azon túl, hogy felháborító volt már csak az elképzelés is, aggodalomra szintén adott okot. Umbridge vérmániáját figyelembe véve Lily nem tartotta különösen lehetetlen dolognak, hogy valamiféle vizsgálatnak vetné alá a lány vérét, mellyel talán le is buktathatta volna Lily druida mivoltát. És bár fogalma sem volt arról, hogy az ilyesmi egyáltalán létezik-e, de ez esetben aztán igencsak nagy bajban lenne! Minerva szigorú tekintetére visszaemlékezve valószínűleg az asszony fejében is megfordult az ilyesfajta gondolat, azért tüntette el a bizonyítékot Umbridge tette ellen.

   S ám mivel ez mind csak elmélet volt, Lily nem lehetett maradéktalanul biztos benne, de azt a következtetést már leszűrte, hogy nem szabad még egy lehetőséget adnia Umbridge-nak arra, hogy a véréhez jusson!

   - Én még mindig alig akarom elhinni, hogy Umbridge tényleg ezt művelte… ez undorító – fintorgott Parvati a klubhelyiségben ülve, miután aznap véget ért minden órájuk.

   - Beteges! – tette hozzá Neville is.

   - Egyet értek – szólt kissé fáradt hangon Lily. – De jobb lenne, ha nem hangoztatnátok ezt a témát. A kedvemért!

   - Persze, hisz már csak az kéne, hogy a mardekárosok fülébe jusson! – támogatta barátnőjét rögtön Ginny. – Nagyon fáj? – kérdezte, mikor észrevette, hogy Lily finoman simogatja sérült kézfejét.

   Lily kissé el is pirult, amiért lebukott, de egy kedves mosolyt küldött neki ezért. – Túlélem, ne aggódj!

   - Tudom, de nem ezt kérdeztem – vágta rá Ginny, miközben oldalra biccentette a fejét.

   Lily először kinyitotta, majd azzal a lendülettel be is csukta a száját, végül állta a ravaszkás tekintetet és csak annyit mondott: - Ne aggódj!

   - Jaj, én már nagyon várom a hétvégét! – nyújtózkodott izgatottan Lavender, aki a lányok párbeszédét nem igazán értette, épp ezért akarta, hogy a figyelem egy kicsit rá terelődjön. – Legszívesebben bejárnám Roxmorts összes ruhaüzletét!

   - Hát azt nem lesz nehéz, mert nincs valami sok – fanyalgott Parvati. – De talán rendelhetnénk valamit az Abszol útról, mindjárt fel is szaladok a katalógusért! – kiáltotta önfeledten, és ezúttal Lily nem is bánta a lányok csacskaságait, örült, hogy őket nem nyomasztja annyira a már kialakult, és a még kialakulni készülő események.

   A fiúk Ginnyvel kiegészülve a kviddicsről kezdtek beszélgetni, és mivel Parvati sem maradt el sokáig, Lily azt gondolta, folytatódik majd a divat eszmecsere, amibe valószínűleg majd őt is be fogják vonni, ehhez képest valami egész meglepő dolgot mondott szobatársa.

   - Lily, valamilyen csomag van az ágyadon. Nem tudom, mi lehet az, és hogy került oda, de szerintem meg kéne nézned.

   A lány egy hümmögéssel kommentálta a dolgot, majd a barátai kíváncsi tekintetével kísérve felbandukolt a lányok hálóterme felé, és a szobájába érve valóban egy kis barna csomagolópapírba tekert tárgyat talált az ágyán. Fogalma sem volt, hogy mit rejtett a papír, és azt is felettébb érdekesnek vélte, hogy egyenesen az ágyán találta. A Rend eddig Dobbyval vagy Gigivel üzent neki, az új volt, hogy ezúttal senki sem adta át, csak itt hagyták.

   Így egy kicsit bizonytalanul közelítette meg a kis pakkot, mely nem volt nagyobb egy cipős doboznál, s mikor közelebb ért, láthatta a nevét, mely Alberforth kacskaringós kézírására emlékeztette. Óvatosan hozzáért a papírhoz, mire az mintha elolvadt volna, eltűnt.

   - Felismerte a mágiámat – motyogta magában, ám ezzel legalább nyugtázhatta, hogy a különös csomagot a Rend küldte, nem pedig valamiféle tréfáról, vagy esetleg csapdáról volt szó.

   Amint a csomagolás teljesen eltűnt, Lily egy rádiót és egy levelet pillantott meg. Ferde szemmel tekintett a mágikus masina felé, és nem értette, miért egy rádiót küldött neki a Rend, ezért inkább a levélért nyúlt, mert azt remélte, abban rejlik a magyarázat.

   Drága Lily!

   Meg sem lepődöm, amiért tiltott helyen kóboroltál, de bárcsak az lenne a legnagyobb kihágásod, hogy engedély nélkül használtad a Prefektusi fürdőt! – Olvasta magában Aberforth várva várt levelét, melytől egy pillanatig megkönnyebbülés töltötte el, majd hirtelen izgatottság is, hisz ez a levél fontos utasítást tartalmazott.

   Mostanában elég elfoglalt vagyok, de persze arra mindig tudnék időt szakítani, hogy írjak neked pár sort. Azonban eddig úgy gondoltam, épp az ellenkező hatást váltanám ki velük; én sem fogok beszámolni a háború kimeneteléről. Jobb, ha nem tudsz mindenről – a biztonságod érdekében.

   Naná, hogy Aberforth sem fogja beavatni a kinti világ eseményeibe! Lily ebben már nem is reménykedett – az idős varázsló szavait olvasva azonban nem tudott kihagyni egy szemforgatást. Mindig is Aberforth aggódott érte a legjobban.

   A kocsmám ajtaja mindig nyitva áll Dumbledore Serege előtt, én és a Rend is örülünk annak, hogy belevágsz. Valóban remek az időzítés, fontos, hogy meg tudják védeni magukat a diákok.

   Véleményem szerint épp elég fejtörést fogsz okozni, ha az előre kiterveltek szerint fogsz cselekedni, ne törj minden áron borsot Umbridge orra alá. Az a dolgod, hogy védd a többieket, nem pedig az, hogy saját magad alatt vágd a fát! Ezt ne felejtsd el!

   Természetesen tudunk Umbridge szervezkedéséről, a Minisztériumban nem csak Tudodkinek, de nekünk is megvan az informátorunk, és épp ezért mondom, hogy felejtsd el azt a riportot! Sokkal veszedelmesebb ez az ügy, mint ahogy sejted. Csak saját magadat sodornád vele veszélybe, hisz ezzel felkeltenéd a Halálfalók és Tudodki figyelmét – még az eddigieknél is jobban.  Maradj veszteg, ne próbálj mindent egyedül megoldani, és ezt nem csak mint a nevelőapád mondom, de a Rend is határozottan megtiltotta, hogy beleártsd magad! Maradj az eredeti tervnél!

   Ha valaki lett volna még a szobában, egyértelműen láthatta volna a csalódottságot, mely kiült Lily arcára. Egyáltalán nem ezt a választ várta. Jó ötletnek tartotta az interjút, még most is, hogy Aberforth szintén felsorakoztatta a saját érveit, melyek valóban logikusak voltak. De az, hogy ne tegyen semmit, amikor módjában áll… nos, nem igazán Lily műfaja. Mindazonáltal nem volt mit tenni, a Rend utasítást adott, amit semmiféleképp nem akart megszegni, így kénytelen volt lenyelni a keserű pirulát, és tovább olvasott.

   Mivel az újságok nem túl biztonságosak, kialakítottuk a saját médiumunkat, mely nem teljesen tökéletes, de a célnak megfelel: tájékoztatja az embereket a valódi helyzetről. Úgy gondoljuk, ebből ti sem maradhattok ki, ezért küldtem egy rádiót, mely csak egy bizonyos adást fog. És ezzel valamelyest talán téged is kárpótolni tudlak.

   Kérlek, Lily, értsd meg, fontos vagy ebben a háborúban, nem tehetünk ki felelőtlen kockázatnak, még akkor sem, ha jó célt szolgálna. Találtunk más megoldást, mely biztonságosabb – főleg rád nézve.

   Szeretettel ölel:

   A

   Ui.: A jelszó: Albus

   Az olvasottak után Lily pár percig még az ágyán ülve emésztgette Aberforth szavait. Választ nem vártak tőle, nyílván ezért hagyták csak itt a csomagot, így azon nem kellett gondolkodnia, de a tervei kissé átmódosultak, amiért nem ejtheti meg az interjút Mr. Lovegooddal. Ám mivel a mai nap során épp elég gondolkodni valót adott magának, és kíváncsisága is felülkerekedett, így a pálcája végét gyorsan a levélhez nyomta, mire az nyomban lángra kapott, majd a maradékot a kandallóba dobta, megsemmisítve ezzel a bizonyítékot, hogy kapcsolatban áll a Főnix Rendjével. Azután fogta a rádiót és visszament a klubhelyiségbe, ahol továbbra is folyt a többé-kevésbé vidám csevej, a rádió halk duruzsolása. Ám amint Lily lejött a lépcsőn, barátai érdeklődve fordultak felé, majd mikor a lány egy pálcaintéssel elhallgattatta a korábban szóló rádiót, a többiek is felé pislogtak, hogy kiderítsék, mit történt.

   Néhányan hangot is adtak elégedetlenségüknek, de Lily mindent és mindenkit figyelmen kívül hagyva némán letette a kezében szorongatott rádiót a kandalló párkányára, varázspálcájával rákoppintott és elsuttogta a jelszót, majd leült és fülelni kezdett.

   A rádió először csak recsegett-ropogott, majd egyszer csak beszélgetés foszlánya hallatszott. – …bocsánat az ideiglenes sugárzási hibákért, amit azok az elbűvölő Halálfalók okoztak a környékünkön.

   - De ő Lee Jordan! - mondta Neville. – Felismerem a hangját!

   - Shh! – hurrogta le Lily, ugyanis Lee folytatta.

   - …most találtunk magunknak egy újabb biztonságos helyet, és örömmel jelenthetem be, hogy egy gyakori műsorvezető kollégám is csatlakozott hozzám ma este. Jó estét!

   - Jó estét, Folyó!

   - Folyó? Ez lenne Lee egyfajta álneve? – értetlenkedett Seamus, de Lily őt is hallgatásra intette.

   - De mielőtt meghallgatjuk Királyt – folytatta Lee – gondoljunk egy percig azokra a halottakra, akiket a Varázsló Vezetéknélküli Hálózati Hírek és a Reggeli Próféta nem tart elég fontosnak a megemlítésre. Sajnálattal közöljük hallgatóinkkal Ted Tonks és Dirk Cresswell halálát.

   A Tonks név hallatán Lily és Ginny összerezzentek, és tekintetük találkozott is, melyből mind a ketten ugyanazt olvasták ki: tudták, ki volt Ted Tonks, minden bizonnyal Nymphadora édesapja.

   - Hallgatóink, szeretném megkérni önöket, hogy csatlakozzanak hozzám, és egy perces csendben emlékezzünk meg Ted Tonksról és Dirk Cresswellről.

   A klubhelyiségben síri csend honolt, a korábbi elégedetlenkedőktől egy pisszenést sem lehetett hallani. Lehajtott fejjel rótták le kegyeletüket olyan emberek előtt, akiket nem is ismertek, de nagyon jól tudták, hogy a két elhunyt akár az ő családjukból is származhatott volna.

   Lily egészen rosszul érezte magát. Gyomra görcsbe rándult és a szeme megtelt könnyel, ahogy szegény Tonksra gondolt, aki már minden bizonnyal világra hozta kisbabáját, de most elveszítette az édesapját. Ha valaki, hát Lily igazán át tudta érezni a fájdalmát.

   - Köszönöm! – mondta Lee hangja. – És most visszatérhetünk az állandó munkatársunkhoz, Királyhoz, hogy új hírekkel számoljon be arról, hogy az új Varázslórend, miként bánik a mugli világgal.

   - Köszönöm, Folyó! – mondta egy elhibázhatatlan hang, mely mély, kimért, és megnyugtató volt. Kingsleyé! – döbbent rá Lily.

   - A muglik még mindig nem tudják, honnan származik a szenvedésük, és ezért még több áldozatra lehet számítani – mondta Kingsley. – Bár még mindig hallunk igaz hitű varázslókról és boszorkányokról, akik a saját biztonságukat kockáztatva megvédik a mugli barátaikat és szomszédjaikat, gyakran anélkül, hogy a muglik tudnának róla. Felhívnám a hallgatók figyelmét, hogy próbálják utánozni tettüket, talán mondjanak ki egy védőbűbájt a mugli családokra az utcájukban. Sok életet meg lehet menteni, ilyen kevés áldozattal.

   - És mit mondanál, Király, azoknak a hallgatóknak, akik még ebben a veszélyes időszakban is azt hangoztatják, hogy a Varázslók az elsők? – kérdezte Lee.

   - Azt mondanám, hogy kicsi a lépés a Varázslók elsőktől, az Aranyvérűek elsőkig, és onnan a Halálfalókig – válaszolta Kingsley – Mind emberek vagyunk, nem igaz? Minden emberi élet ugyanannyit ér, és megéri megmenteni!

   - Kitűnő válasz, Király, és ha valaha kijutunk ebből a mocsokból, öné a szavazatom a Miniszterválasztáson! – mondta Lee, hogy kissé oldja a feszültséget – nem sok sikerrel. – Hallgatóink eljött a Potterfigyelés vége. Nem tudjuk, mikor tudunk újra sugározni, de biztosak lehetnek benne, hogy visszatérünk. Tekergessék csak a csatornabeállítót: A következő jelszó a Rémszem lesz! Figyeljenek egymásra és tartsák meg a hitüket! Jó éjt! – köszönt el végleg Lee, ugyanis ezt követően a rádió ismét csak recsegő hangokat adott ki.

   A klubhelyiségben még mindig csönd honolt, mikor Lily felállt, és egy újabb koppintással elhallgattatta a rádiót. Majd a susmotolás elkezdődött és egyre hangosabbá vált, majd egy hatodéves fiú fennhangon megkérdezte: - Mi a frászkarika volt ez, White?

   - Én is csak annyit tudok, mint te – tárta szét a kezét Lily, hisz ez idáig valóban fogalma sem volt arról, hogy a Rend létrehozott volta egy rádióadót. – Úgy tűnik, végre hallhatjuk az igazságot is, nem csak azt, amit a Prófétában úgy gondolnak, hogy leírnak.

   - De mégis mi ez a… Potterfigyelés? Kit érdekel, mit csinál Potter! – köpte a szavakat megvetően Cormac McLaggen, akiről úgy tűnt, még mindig nem tette túl magát azon, hogy Harry helyette Ronnak adta az őrző posztot az ötödik évben, ráadásul Ron még Hermionét is elcsaklizta előle – legalábbis a fiú így gondolta.

   - Azért mert ő a Kiválasztott, te agyalágyult! – kelt ki magából Neville, mire először mindenki döbbenten pislogott, majd Cormac feje egyszerre csak bevörösödött és megindult Neville felé.

   - Mit mondtál te… tee! – fújtatta a fiú, de Lily gyorsan elé állt, ami megállásra késztette.

   - Elég volt! Hova figyeltetek ti?! – bökte meg indulatosan Cormac homlokát, hogy elhátráljon tőle. – Most mondták, az a legfontosabb, hogy összetartsunk! Nem a vérünk vagy a házunk határoz meg bennünket; és Harry Potter igenis fontos személy az ellenállásban! Jobb lenne, ha leesne a dolog, és nem csak azt hinnétek el, amit az újságokban írnak! – kiáltotta mérgesen a fiú arcába, melyet egyébként az ott lévőknek is szánt. Ismét csend lett a teremben, mire Lily már sokkal halkabban még hozzátette: – Ez már nem az a világ.

*****

   Csütörtök este Lily a fürdőszoba kádján ülve az ujjai között forgatta Hermione érméjét. Épp itt volt az ideje, hogy elindítsa a lavinát, mely remélhetőleg majd nem fogja maga alá temetni, de hogy utána egészen más lesz a helyzet, abban biztos volt.

   Kinyitotta a csapot, hisz már épp eleget ült csendben a gondolataiba mélyülve, és így a szobatársai gyanakvását is elkerülhette; mert egyrészt mégis hogy került volna egy DS érme Lily birtokában – gondolnák ők –, és miért épp a zuhany alatt jutna eszébe üzenetet írni azon keresztül? Csupa értelmetlen gondolat kavargott Lily fejébe, de biztosra akart menni, így egy mély lélegzet után körmével a következő üzenetet karcolta a galleonba: DS szombaton kilenckor a Szárnyas Vadkanban.

   Az érme felforrósodott, tehát az üzenetet mindenki megkapta, aki még megtartotta a Próteusz bűbájjal ellátott pénzt, innen már tényleg nem volt megállás Lily számára.

   Levetkőzött, és a forró zuhany kellőképp kimosta izmaiból a feszültséget, mely az elmúlt pár napban felgyülemlett benne. Minden este félelemmel telt szívvel leült a kandalló elé és beüzemelte az Aberforth-tól kapott rádiót, de recsegésen kívül mást nem produkált. Nem közöltek újabb halálesetet, sem támadást, semmit. Nagyon remélte, hogy az adásszünet csak azért volt, mert újabb helyet kellett keresniük, nem pedig azért, mert a Halálfalók rajtuk ütöttek.

   Miközben megtörölközött, azon filozofált, mégis mit mondjon majd először, amikor a DS tagok belépnek a Szárnyas Vadkan ajtaján, és Harry helyett őt fogják ott találni. Talán, hogy: Helló, ez nem az, aminek látszik! Nem gyilkoltam meg Harry Pottert és léptem a helyére! Vagy: Most én helyettesítem Harryt, ugye örültök nekem?

   Rögvest pálcát szegeznének rá. És többé-kevésbé jogosan éreznék magukat csapdában, átverve, mert az üzenetben egy árva szót sem szólt a kilétéről.

   Minden esetre egyelőre ezt félretette, lesz még ideje a megfelelő védőbeszéd kitalálására, most azonban kíváncsi volt szobatársai reakciójára, melyet az üzenete váltott ki – és nem is kellett csalódnia.

   Amint kilépett az ajtón, a két lány Parvati ágyán halkan susmusoltak valamiről, de sajnos nem értett belőle semmit, és a jelenlétére hirtelen el is hallgattak, de a zavart tekintetüket nem tudták palástolni.

   - Valami baj van? – kérdezte pókerarccal, melyet nem is volt olyan könnyű megtartania. Nem szerette tettetni magát a barátai előtt.

   - Nem, dehogy – rántotta meg a vállát Lavender lazaságot mímelve. – Elkészültél?

   - Igen, tiétek a fürdő – válaszolta talán kicsit túl gyorsan is, de a lányok semmi gyanúsat nem vettek észre rajta, így hamar túltett bénaságán. – Jó éjt!

   Befeküdt az ágyba, de álom még sokáig nem jött a szemére. Parvati és Lavender tisztálkodása még hátravolt, és a szöszmötölésük után ismét pusmogni kezdte, idegesítő módon úgy, hogy Lily egy szót sem hallhatott az egészből. Pedig mit meg nem adott volna azért, hogy már előre megtudja a véleményüket a DS-ről!

   Két nap, már csak annyi maradt hátra a nagy dobásig, mely garantáltan átalakítja majd a diákok életét; és az, hogy ez pozitív vagy negatív irányba fog-e tartani, az csak egyedül Lilyn fog múlni!