A hétfő reggel mindenki számára
katasztrofálisan kezdődött. Minden folyóson elhelyeztek egy-egy hangszórót,
amiből megállíthatatlanul áradt Umbridge irritáló hangja, amint újra és újra
elmondja, mit nem szabad csinálnia a diákoknak.
- Tizennegyedik rendelet: az öltözködési normáktól eltérni tilos!
Tizenötödik rendelet: zenét hallgatni tilos! Tizenhatodik rendelet: a fiúk húsz
centiméter távolságot kötelesek tartani a lányoktól. Tizenhetedik rendelet:
Weasley termékeket használni tilos!
És még a szünetekben is ez ment. Lilyék épp a sötét varázslatok kivédése
terem előtt várakoztak, mikor Neville kínjában már a fülére tapasztotta a
kezét.
- Ha ez így megy tovább, én megőrülök! – kiáltotta túl Umbridge hangját.
– Ez már embertelen.
Nem csak ő volt ilyen véleménnyel. Ezen az órán az összes házból jelen
voltak azok, akik kiemelt fontosságúnak tartották, hogy letegyék SVK-ból a
RAVASZ-t. A gond az volt, hogy mindez csak elméleti síkon működött.
Gyakorlatilag semmivel sem tanultak többet vagy hasznosabbat, mint a rendes
órákon. Hugrabugosok, hollóhátasok, mardekárosok és persze griffendélesek is
szép számmal jelen voltak, és amerre csak Lily nézett, mindenhol arról
suttogtak, hogy a Roxfort már nem a régi. Umbridge teljesen átalakította az
iskolát, a diákok nem szívesen voltak a falai között, egyrészt a sok tilalom
miatt, másrészt, mert SVK-ból semmi értelmes dolgot nem tanultak.
És ezt az általános elégedetlenséget Lily talán ki is tudná használni.
- Hé, figyelj csak! – bökte meg figyelmeztetően Seamus barátja karját,
hogy fejezze be a panaszáradatát, ugyanis maga Umbridge közeledett feléjük.
- Jó napot kívánok, gyerekek! – mosolygott mézes-mázosan, miután az
ajtóhoz csámpázott tökéletesen kifényezett, és természetesen rózsaszín masnis
topánkájában.
- Jó napot kívánunk, Umbridge professzor – kántálták a többiek. Ez már
bevett gyakorlat volt, Lily azonban csak gyorsan eltátogott valamit.
Nevetségesnek és szánalmasnak tartotta ezt az egész színjátékot.
A tanárnő beengedte a csoportot, így mindenki helyet foglalhatott.
Többnyire nem keveredtek össze a házak tanulói. Mindenki a saját házából
választott padtársat, sőt, lehetőség szerint mindenki egy kupacba tömörült. Így
került Lily mellé Neville, a háta mögött Seamus és Dean ült, míg előttük
Parvati és Lavender.
- Házi feladatot a pad szélére, pálcát a táskába! – trillázta jókedvűen
Umbridge, míg a diákok fancsali képpel teljesítették óhaját.
Az alacsony professzor egy pálcaintéssel az asztalára hívta a
pergamentekercseket, majd a háta mögött lévő nagy, zöld színű tábla felé
fordult, mely éles kontrasztot alkotott az előtte lévő rózsaszín talár miatt.
- Befejeztük az első fejezetet, így egy összefoglalást elősegítő
gyakorló feladatsor következik a nyolcvankilencedig oldaltól a százegyedik
oldalig. – Miközben mondta, a pálcája segítségével gyöngybetűkkel is felírta az
elhangzottakat. – A következő órán számonkérésre számíthattok! – Más óráján ez
a bejelentés talán elégedetlen sóhajokat váltott volna ki, de idővel már mindenki
megtanulta, hogy ha nem akar ujjat húzni Umbridge-dzsal, akkor némán tűrnie
kell minden viszontagságát.
Lily sem tehetett mást, felcsapta a könyvét és a kívánt oldalra
lapozott. Az összefoglaló feladatsort ötéveseknek találták ki – legalábbis ez
volt elsőre a benyomása. Tele volt Kösd
össze a párokat! meg Keresd meg a
kakukktojást! feladatokkal, a lány mégse szólhatott egy árva szót sem.
Inkább csak lemondóan csóválta a fejét, miközben kitöltögette a smafu
feladatokat.
Umbridge eközben a tőle szokásos módon helyet foglalt az asztalánál, és
a diákokra függesztette békaként kidülledő szemeit. Ez pedig roppantul
bosszantotta a lányt. Ez a mindenre elszánt nőszemély olyan elégedetten és
jókedvűen terpesztett a pulpituson, hogy még Lily is meglepődött azon, milyen
erősen szorította ujjai között a tollat. Pedig igazán megszokhatta volna már a
jelenlétét. Az igazgatónő sosem rejtette véka alá, mekkora élvezetet nyújt
számára az, hogy ő diktálta a feltételeket. Kénye kedve szerint büntethetett és
korlátozta a diákok jogait. Nos, kivéve egyvalakit. Lily egészen eddig
igyekezett meghúzni magát, csak a háttérben tevékenykedett, még azt is
elviselte, hogy Scrimgeour lényegében megkínozta, de mint ahogy azt tegnap
megfogadta magában, még csak most fog kezdődni a java. Nem minden úgy lesz,
ahogy azt Umbridge elképzelte.
Lily mégis, groteszk módon kíváncsi volt, vajon mi szokott ilyenkor a
fejében járni. Egy újabb rendeleten gondolkozik? Esetleg felakasztott
kentaurokra vagy Azkabanba zárt mugliszületésűekről ábrándozik? Egyenesen
felfordult tőle a gyomra.
Hogy lenyugtassa magát, visszafordult a tankönyve fölé, hogy még több
bugyuta kérdést válaszolj meg. Egyszer csak Neville óvatosan megbökte a vállát
és állával a terem túlsó része felé intett. Lily követte tekintetével, így
láthatta, amint Susan Bones magasra emelte a kezét, de Umbridge tüntetőleg
másfelé fordult.
Teltek a percek, és Susanre egyre többen figyeltek fel. Nyílván
érdekesebbnek találták, mint az összefoglaló feladatsort, és a lány továbbra is
kitartó maradt. Ahogy Umbridge is.
- Ez most mire jó? – súgta Lilyéknek Dean, de a választ se Neville, se ő
nem tudta. Kétség kívül Umbridge tanítási módszerei roppant érdekesek – a szó
lehető legrosszabb értelmében.
Legalább tíz perce jelentkezett már Susan, mikor Umbridge váratlanul
felé kapta a fejét, és mintha csak most vette volna észre, kedvesen felé
mosolygott. – Talán valami kérdésed lenne, kedvesem?
- Igen, professzor. – Megkönnyebbülten eresztette le valószínűleg
elzsibbadt karját a lány, de kitartott, és ezt Lily nagyon szimpatikusnak
tartotta. – Van egy kérdés, amit nem egészen értek, illetve a tankönyvben sem
találtam.
- És mi lenne az? – kérdezősködött továbbra is negédes mosollyal az
ajkain. Lily pedig hallotta, hogy a mögötte ülő két fiú egyike hányást imitált.
- A Mágiaügyi Minisztérium mindig egy álláspontot képviselt, ha a
defenzív mágia békés használatáról volt szó? – tette fel végül kissé félve a
kérdést Susan. A nagynénje a Minisztériumban dolgozott, így Susan nyílván nem mert
nagyon kekeckedni Umbridge-dzsal.
- Pontosan! – énekelte, mintha még örült is volna a kérdésnek, dacára
annak, mennyire megvárakoztatta szegény lányt. – A Minisztérium mindig
kitartott az elvei mellett és erre mindig is büszke volt. A törvények betartásával
és igazságos döntéshozatallal irányítja Anglia varázslótársadalmát.
- Köszönöm, professzor – hálálkodott pirulva Susan, pedig Lily szinte
biztos volt benne, hogy koránt sem kapott megfelelő választ a kérdésére, így ő
is feltette a kezét.
Umbridge ugyanazt a taktikát választotta, mint Susannál, és direkt nem
nézett Lily felé, ő pedig már csak azért is szuggerálta.
- Mit csinálsz? – súgta halkan Neville. – Észre se fog venni.
- Majd meglátjuk! – válaszolta. Az órából több, mint húsz perc volt
hátra, Lily pedig igazán türelmes tudott lenni, ha valamit nagyon akart. A
folyamatos igazságtalanságtól Lily pohara már teljesen megtelt, és a tegnapi
elhatározása arra buzdította a lányt, hogy nyugodtan megengedhet magának egy
kis kötözködést, mintha ezzel akarná bejelenteni, Lily White bizony nem hajlik
meg egykönnyen Umbridge akarata előtt.
Kezdődjék hát! – gondolta
határozottan, és dacos tekintetét továbbra is az ellenszenves nőszemélyre
függesztette.
A figyelem nála sem maradt el, magán érezte a többiek pillantását, de
Umbridge kihasználta a hátralévő időt és csak az óra vége előtt öt perccel
tüntette ki becses figyelmével.
- Neked is kérdésed adódott? – Ugyanaz a behízelgő hangnem, ugyanaz a
mosoly, de Lily gondoskodott róla, hogy itt érjen véget a professzor jó napja.
- Igen – vágta rá határozott hangon, így aki korábban nem figyelt rá,
most garantáltan felemelte a tekintetét. – Én sem értem azt a kérdést, amit
korábban Susan is felvetett. Én úgy tudom, hogy a Minisztérium álláspontja nem
mindig hiteles.
Umbridge-ot ha meg is lepte Lily véleménye, nem mutatta ki. Továbbra is
sugárzó mosollyal fordult felé. – Mire gondolsz pontosan?
A lehető legjobb kérdést tette fel Lily számára, aki pontosan erre
számított. Magában el is fojtott egy elégedett mosolyt. – Nos, az elmúlt
években nem sikerült igazán megértenem a Minisztériumot. Két éve a dementorok
támadást intéztek Harry Potter ellen, és a Minisztérium mit tett? Meg akart
büntetni egy kiskorút azért, mert megvédte magát, holott ők hibáztak. Szerintem
ennél az ügynél nem kezelték igazságosan a defenzív mágia használatát, hisz
önvédelemről volt szó.
Szavai után halk duruzsolás indult el a teremben, de Umbridge gyorsan és
meglepően nyugodtan reagált. – Hang nélkül oldjátok meg a feladatsort, ha
kérhetem! – intézte szavait először a csoport felé, majd egyenesen Lilyre
szegezte varangyszerű szemeit. – Ez az ügy nem volt olyan egyszerű, mint ahogy
beállítod. Potter kezdetben olyat állított, amit senki sem hitt…
- Pontosan! – szakította félbe. – A Minisztérium egy teljes évig tagadta
Tudjukki visszatérését, sőt, ahelyett, hogy léptek volna valamit az ügyben, akármit, inkább könnyebb volt bolondnak
titulálni Harry Pottert és Albus Dumbledore-t.
A diákok még hangosabb sutyorgásba kezdtek, mert bár Umbridge azt kérte
tőlük, hogy a feladattal foglalkozzanak, senkit sem érdekelt, mikor Lily White
előállt a farbával. Ez a téma felettébb kellemetlenül hatott a Minisztériumra,
és bár sokan hajlamosak voltak efelett szemet hunyni, azért a
varázslótársadalom ezzel mégis tisztában volt.
- Csendet! – harsogta az igazgatónő, és a korábbi sutyorgás úgy hallt
el, mintha elvágták volna. – Ami pedig Tudjukki visszatérését illeti, a
Minisztérium teljesen jogszerűen járt el. Semmiféle bizonyíték nem volt arra,
hogy amit Potter állított, igaz. Egy zavart kiskorú kedvéért pedig nem
adhattunk okot a pánikra – összegezte állítását, miközben elégedetten összekulcsolta
az asztalon vaskos és rövid ujjait, de már koránt sem mosolygott. Ezt pedig
Lily már fél sikernek könyvelte el.
Pár súlyos pillanat múlva Umbridge felállt a székéből, és ezúttal a
padok között járkálva, meggyőzőnek szánt arckifejezéssel folytatta
propagandaszerű beszédét. – A Minisztérium jogrendszere sokkal bonyolultabb
annál, mintsem hogy ti megértenétek azt – folytatta leereszkedő hangnemben, és
még egy kuncogást is megengedett magának. Elhamarkodott dolog volt azt
gondolnia Lilynek, hogy megfogta Umbridge-ot. Nyílván átlátott a szitán, és a
korábbi szavait kikerülve próbált minden kételyt elhinteni. – Vannak, akik
radikális lépéseket kívánnak intézni a Minisztérium ellen – és igen, itt
például Harry Potterre gondolok, aki több törvényt megszegve arra törekedett,
hogy megdöntse a rendszert. A Mágiaügyi Miniszterrel az élen nem engedhetjük,
hogy mindenféle híresztelések szárnyra kapjanak, és a vétkeseknek ki kell
szabni a méltó büntetést.
- De Harry Potter igazat mondott, Tudjukki tényleg visszatért! – szólalt
fel most Neville, ezt pedig Lily nem hagyhatta.
- Valójában több jel is arra utalt, hogy Tudjukki megkezdte
tevékenykedését, de Cornelius Caramel csak akkor volt hajlandó elismerni, mikor
Tudjukki már konkrétan a Minisztériumba is betört – mondta Lily gúnyos
hangnemben. A szeme sarkából látta, hogy Neville értetlenül mered rá, de a lány
nem hagyhatta, hogy a fiú is bajba kerüljön. Lily kezdte a balhét – korántsem
alaptalanul –, és ő is fejezi be. Az ezért járó következményeket pedig szintén
a lány fogja vállalni, hisz azért jött, hogy kiálljon a diákokért és meg is
védje őket.
Umbridge rettentő dühösen nézett a lányra. Arca teljesen kipirosodott,
és a korábbi mosolynak már csak hűlt helye volt. – Ez nem ilyen egyszerű! –
sziszegte korábbi szavait ismételve.
- Mondom én, hogy nem értem! – pislog ártatlanul. Hol a naiv és értetlen
diáklány hangján szólt, hol pedig valóban éreztette a nővel, Lily nem teljesen
hülye, mint ahogy azt gondolja. – De a vétkesek megbüntetését sem. Letartóztatták
Stan Shunpike-ot Halálfaló vétségért, azt a Stan Shunpike-ot, aki a Kóbor Grimbusz
iskolázatlan kalauza. Nem hinném, hogy egy egyszerű kábító átoknál többet…
- Nem a te dolgod eldönteni, ki bűnös, és ki nem! – szakította félbe Umbridge immár igencsak
mérgesen. – Ez nem hit vagy megérzés kérdése, főleg nem egy tudatlan tizenéves
fruskáé nem! Nincs jogod bírálni mások áldásos munkáját…
Lilyt igencsak mellbe vágta Umbridge szóhasználata. Senki sem
fruskázhatta le csak úgy –Umbridge pedig különösen nem. Ezúttal ő szakította
félbe a nőt. – Az Azkabanból tömegesen szökdösnek a Halálfalók, de a
Minisztériumot jelenleg teljesen leköti az, hogy az emberek származását
kutassák. Ha valami, hát akkor ez igazán áldásos munka – gúnyos szavai szinte
kiabálásként hangzottak a beállt némaságban, és olyan szenvedélyesen beszélt,
hogy a végén már a székét felborítva szemtől szembe állt a nővel.
- Leülni! – csattant fel végül Umbridge irritálóan magas hangján. –
Nincs jogod bírálni egy olyan jól működő intézményt, mint a Mágiaügyi
Minisztérium. Semmilyen rálátásod nincs arra, hogyan működnek a dolgok.
- Én csak tényeket közöltem! – vágta rá mérgesen. – Vagy talán nem így
történt?
Umbridge mintha meg se hallotta volna, visszafordult az asztala felé, és
nyugalmat erőltetve magára visszaült a helyére. – Ma délutánra büntetőmunkát
fog kapni az irodámban. – Szavai perverz elégedettségtől árulkodtak, de Lily
továbbra is dacosan nézett felé.
Talán mindkettejük szerencséjére megszólalt az óra végét jelző csengő, s
miután Umbridge egy intéssel útjára engedte a tanulókat Lily volt az első, aki
a könyveit hangosan becsapva dühösen kicsörtetett a teremből.
Barátai szinte futottak, hogy utolérjék, miközben a hetedig emeleten
található Átváltoztatástan teremhez tartottak, és természetesen mindeközben
Umbridge hideglelő hangja kísérte őket folyosóról folyosóra.
- Te nem vagy teljesen komplett! – lihegte Seamus. – Nyíltan
szembeszegültél Umbridge-dzsal és az egész Minisztériummal.
- Tisztában vagyok vele – felelte szűkszavúan hátra se fordulva.
- Ki fognak csapni! – sopánkodott Lavender. – Umbridge-tól simán
kitelik.
- Valóban, de engem nem fog – vetett hátra egy harminckét fogas mosolyt,
mire barátai már tényleg azt latolgatták, vajon elment-e a maradék
józan esze. Az imént dühösen fujtatva kiabált Umbridge-dzsal, most meg
elégedetten mosolygott.
- Miért vagy ebben olyan biztos? – kérdezte Neville, miközben előre
futott, így kérdő tekintetét egyenesen a lányéra szegezte. – Büntetőmunkára
küldött. A saját irodájába. Tudod mit jelent ez?
Lily oldalra biccentette a fejét, mintha valóban gondolkozna rajta. –
Nos, azt hiszem, tudom. Nem fog kesztyűs kézzel bánni velem, de nem is fog
kirúgni – felelte, és ezzel azt hitte, le is zárta a dolgot. Ki akarta kerülni
az előtte álló fiút, de Neville szelíd erőszakkal a vállára tette a kezét és
így egyhelyben tartotta.
- Még mindig nem válaszoltál a kérdésemre. – A szigorú tekintet és a
magabiztosság korábban nem kerülhetett egy mondatba Neville nevével, hacsak nem
mások viselkedtek így vele szemben, de ezt a pozitív változást egy cseppet sem
bánta a lány.
- Nem fog kirúgni, mert még nem sározta be annyira a nevem, hogy szinte
magától értetődő lenne, ha kicsapnának az iskolából. Lily White – a sok disznóság
ellen, amit a nyakamba varrtak –, még mindig csak egy szegény árva, egy
csodabogár, akit mindenki meg akar ismerni.
- És mindez elég lenne? – lépett mellé Dean. Barátai aggodalma egészen
meghatotta a lányt, de hogy a drámázásnak véget vessen, poénkodni kezdett.
- Ha nem, akkor sincs gáz, ugyanis míg nem nyitom ki Albus Dumbledore
irodáját – mint ahogy azt Scrimgeour parancsolta –, addig kénytelen lesz
elviselni a modorom – mosolygott rájuk szinte jókedvűen.
- Mert te egyébként ki tudod nyitni? – esett le Seamus álla, mikor
rájött, nem azon volt a hangsúly, hogy ha valamikor ki tudná nyitni, hanem hogy
mikor. – De hát az auroroknak sem sikerült!
Lily vetett rá egy huncut pillantást, majd gyorsan kifordult a fiúk és
lányok gyűrűjéből és a tanterem felé vette az irányt.
- Öregem, nem semmi ez a csaj! – hallotta maga mögött Dean elképedt
hangját, amin akaratlanul is felkuncogott.
- Na mi lesz, nem jöttök? – kiáltott hátra a válla felett. – Kezdődik az
óra!
Lavender és Parvati szintén kinevették az elképedt fiúkat és gyorsan
csatlakoztak Lilyhez. – Nem mondom, mi is meglepődtünk, de ez határozottan szép
hárítás volt – dicsérte meg Parvati még mindig kuncogva. – Tudod, kezdjük
kapizsgálni, miért nem mondtál el nekünk mindent már a legelején. Tényleg nem
vagy semmi!
Lily ezen csak kedvesen mosolygott, miközben azért kicsit aggódott is.
Ha már ezzel kicsapta a biztosítékot, akkor mi lesz később?
*****
Lily öröme, miszerint egy kis
csatát sikerült megnyernie Umbridge ellen – annak ellenére, hogy valószínűleg
kemény megtorlásban lesz része – hamar elmúlt.
Minerva, még ha pár percet is, de késett az órájáról, ami nem volt
jellemző a boszorkányra. Mikor megérkezett, határozottan mérgesnek és
frusztráltnak látszott, majd azonnal parancsba adta a legutóbb tanult varázslat
gyakorlását, melynek elsajátítása elég gyatrán ment az osztálynak.
- A suttogás nem nonverbális varázslás, Brown kisasszony – fedte meg
Lavendert, pedig a lány tényleg igyekezett mindent beleadni.
Lavenderhez hasonlóan másoknak sem sikerült elérnie a kívánt hatást. A
feladat az volt, hogy a tankönyvüket oly mértékben álcázzák, hogy ne lehessen
észrevenni az asztalon. Fel kellett vennie a fa mintázatát, akárcsak egy
kaméleonnak. A legeredményesebb eddig Dean volt, mert a könyve már barna színű
lett, ellenben Seamus kissé megpörkölte a lapjait. Lily néha-néha a könyve felé
bökött a pálcájával, de nem erőltette meg magát. Természetesen el tudta végezni
a varázslatot, viszont nem akart még a pár perccel ezelőtt lezajló Umbridge
vitájánál is jobban lesokkolni a társaságot. Inkább próbált beolvadni a
tömegbe. Minerva türelme azonban – már ha volt egyáltalán– vészesen csökkent.
- Talán unatkozik, Miss White? – fordult felé Minerva összeszorított
ajkakkal. Lily értetlenül pislogott, hisz nem értette azt a szigorú hangnemet,
amivel illette. – Szívesebben óhajtana inkább vitatkozni velem? Úgy hallottam,
ehhez igazán remekül ért.
És ekkor végre leesett neki a dolog. Minerva tudta, hogy SVK-n jelenetet
rendezett, és mindezt valószínűleg Umbridge mondta el neki – ezért késett.
- Nem, McGalagony professzor – suttogta bűntudatosan, hisz tényleg
sajnálta, hogy a viselkedésével bajba keverte az asszonyt. Nem gondolta volna,
hogy azzal, amit tesz, másnak is baja származhat saját magán kívül.
- Ez esetben azt javaslom, hogy a tanórákon azzal foglalkozzon, amit a
tanárai kérnek öntől. – Szigorú tekintete egy cseppet sem enyhült, végül
azonban elfordult tőle, és a többiek munkáját kezdet figyelni.
Lily feladva a tettetést tökéletesen végrehajtotta a varázslatot, a
könyve látszólag eltűnt. Ezt pedig a mellette ülő Neville fojtott nyögéssel
kommentálta.
- Kitartást – suttogta egy bocsánatkérő pillantással kísérve a lány.
Neville tovább szenvedett a feladattal, Lily pedig unalmába
visszaváltoztatta a könyvet, majd ismét eltüntette – így nem kevés irigy
szempár tüntette ki figyelmével.
- Direkt hergelted fel Umbridge-ot? – szólt oda halkan a lányhoz
Neville, mikor úgy tűnt, végleg feladja a próbálkozást.
Lily pár pillanatig csak a semmibe meredt, és azon tanakodott, mit
feleljen erre, végül azonban úgy gondolta, Neville már eléggé be van avatva
ahhoz, hogy ezt is tudja. – Igen – felelte egyszerűen.
- Elkezded? – kérdezte sokatmondóan a fiú, Lily pedig értette a célzást,
hiszen a DS újraindításáról ő is tudott, Harryék avatták be a nyár utolsó
napjain, ezért helyeslően bólintott. – Jó ötlet! – mondta kicsit hangosabban a
kelleténél, melyre a mellettük elhaladó Minerva fel is figyelt, de egy szúrós
pillantáson kívül mással nem kommentálta a dolgot. A többieket pedig eléggé
lekötötte az előttük lévő feladat.
Az órának hamarosan vége lett, mindenki szedelődzködni kezdett, de Lily
direkt lassabban pakolta össze a táskáját, s mikor a barátai már az ajtóban topogva
vártak rá, csak legyintett, hogy induljanak. Végül, amikor már csak ő és
Minerva maradt a teremben, aki az asztalánál írt valamit, Lily elé lépett, s
megköszörülte a torkát. Az asszony nem emelte fel rá a fejét, de Lily tudta,
hogy így is figyel rá.
-
Nagyon sajnálom, hogy gondot okoztam… McGalagony professzor – mondta halkan, ám
szánt szándékkal magázva, hisz ott még a falnak is füle volt. Akár szó szerint
is.
Minerva felnézett rá, és Lily megkönnyebbülésére a tekintete már nem
neheztelésről, hanem aggodalomról árulkodott. A hangja azonban továbbra is
szigorú maradt a látszat kedvéért. – A mai büntetőmunkája során rá fog jönni,
kisasszony, mennyire sajnálja.
- Számítottam a következményekre – biccentett, jelét adva ezzel annak,
hogy tudja, mint csinál.
- Remélem tanulságos lesz a számára, és legközelebb kétszer is
meggondolja a dolgot – összegezte Minerva, és az aggodalom, valamint a féltés
csak úgy sütött az arcáról. Épp ezért Lily egy kedves mosollyal próbálta
eloszlatni a kételyeit.
- Alaposan átgondoltam minden tettemet, professzor. – Annyira örült
annak a lány, hogy legalább Minerva vele lehetett, még ha csak korlátozott
módon is. Jól esett neki, hogy valaki törődött vele – a barátain kívül.
- Én is ettől félek – sóhajtotta olyan halkan az asszony, hogy Lilynek
is fülelnie kellett, ha minden szót tisztán akart érteni, végül azonban
felállt, és az ajtó felé intett. – Menjen, és próbálja kerülni a bajt!
- Igenis, professzor – mosolygott rá utoljára, végül csendesen behúzta
maga mögött a terem ajtaját, így nem láthatta, amint nevelőanyja gondterhelten
roskadt vissza a székére. – Csak óvatosan! – suttogta a semmibe, majd az
elérzékenyülését elrejtve összeszedte a holmiját és felszegett állal ő is a
dolgára sietett.
*****
Lily vegyes érzelmekkel hagyta
ott Minervát. Látta, hogy mennyire félti őt az asszony, ugyanakkor véghez
akarta vinni a tervét, és azzal is tisztában volt, hogy azt se fogja zsebre
tenni, amint Umbridge-tól fog kapni. De akármi is álljon még előtte, Lily akkor
sem fog meghátrálni!
Épp ezen elhatározásán felbuzdulva szedte lábait a Griffendél torony
felé, mikor két alsóbb éves mardekáros egy merőleges folyosóról szaladva két
oldalról egyenesen nekimentek a lánynak. – Nem látsz a szemedtől, sárvérű! –
kiabálta hátra az egyikük, míg a másik ezt hallva megállíthatatlanul
hahotázott.
A két fiú gyorsan tovább rohant, de ez nem akadályozta meg a lányt
abban, hogy gúnyosan utánuk ne kiabáljon: - Hű, most aztán nagyon kicsesztetek
velem!
Voltaképp tényleg fájt, ahol az a két idióta meglökte, bosszúsan
dörzsölgette a karjait, de legalább nem döntötték fel, és ez is valami. Azonban
a táskája leesett a válláról és a teljes tartalma elterült a folyosó kövén.
Fújtatva térdelt le és tömködte vissza a könyveit a helyére, mikor a
látómezejében hirtelen megjelent egy pár alaposan kifényesített cipő, fölnézve
pedig Zambini elégedetten mosolygó arca nézett le rá.
- Nahát, kedvesem, micsoda megtiszteltetés – gúnyolódott, de Lily rá se
hederítve tovább szedelődzködött. – Ez a nap fénypontja!
- Bekaphatod! – morogta végül dühösen a lány. Már igazán elege volt
ebből a napból, a fiú pedig csak még inkább rátett egy lapáttal. Egyszerűen
irritálta a hangja és az a modorosság, ahogy beszélt.
- Furcsa, épp ezt akartam kérni tőled – kacagta buján, majd gyorsan
megragadta a lány haját és annál fogva húzta feljebb az arcát. Lily egy hang
nélkül emelkedett feljebb, bár nagyon fájt az, ahogyan a hajába markolt. Nem
létezett az az aranymennyiség, amiért kimutatta volna előtte az érzéseit. –
Előbb azonban tudni akarom, hogy ki a franc… – Zambini arca sötétbe borult, és
a szeme indulattól fűtve csillogott, amikor azonban Lily varázspálcája a
nyakához ért, rögtön elhallgatott.
- Hogy mégis ki a franc vagyok? – fejezte be helyette a mondatott Lily
egy félelmetesnek szánt mosollyal. – Ne akard tudni! – suttogta vészjóslóan.
Súlyos pillanatokig farkasszemet néztek egymással, majd még mielőtt
Zambini kitalálhatott volna valamit, tekintete Lily arcáról a háta mögé
siklott, és amilyen gyorsan megragadta, úgy el is engedte és még egy lépést el
is hátrált.
- Mit művelnek a folyosó közepén? – dörrent rájuk Piton sötét
tekintetével egyikükről a másikukra nézve.
- Semmit, tanár úr – kezdte Zambini ártatlan képpel. – Csak segítek
White-nak összeszedni a holmiját, ugyanis elejtette a táskáját.
Lily összeszűkült szemmel figyelte még mindig évfolyamtársát, de nem
tett vagy mondott semmit, ami elárulhatta volna az igazságot. Úgy gondolta,
Piton épp eleget látott.
- Milyen roppant figyelmes, Mr. Zambini – mondta monoton hangon a férfi.
– Mindazonáltal úgy látom, hogy a kisasszony már nem tart több igényt a
segítségére – nézett a lányra futólag, majd vissza Zambinire.
- Valóban – jelentette ki határozottan Lily, majd mivel még mindig a kezében
volt a varázspálcája, néhány intéssel a táskájába tette a maradék könyvét és
felemelve azt a vállára tette.
- Akkor hát mindenki indulhat a saját klubhelyisége felé – morogta
türelmetlenül Piton, mire Zambini azonnal el is indult. Lily pedig megvetéssel
fordult utána.
- A Griffendél torony fölfelé van – mutatott csúfolódva a lépcsők felé a
férfi.
Lily laposan felsandított az arcába. – Tisztába vagyok vele – mondta
neheztelő hangon, majd tényleg elindult arra, amerre Piton mutatott.
Továbbra is
feldúltan huppant le Ginny mellé a klubhelyiségben, és úgy meredt a másnapi
házi feladatára, mint a legádázabb ellenségére.
- Mi történt? –
érdeklődött kerek szemekkel Ginny, ahogy Lily indulatos kézírását figyelte.
- Zambini, az
történt! – morogta. – Meg persze két mardekáros suhanc úgy gondolta, tök jó
móka fellökni egy sárvérűt a folyosón.
- Bántottak? –
hallatszott Lavender vészjósló hangja, s még közelebb húzódott hozzá, de Lily
csak a fejét rázta.
- Tudok magamra
vigyázni – hadarta fel sem nézve a pergamenjéből. – Ez csak egy gyerekes csíny
volt.
- És Zambini mit
akart? – kérdezte rosszat sejtve Neville.
- Engem –
sóhajtotta Lily enyhe borzongással a hangjában. – Mármint úgy értem, hogy azt
akarta tudni, ki vagyok.
Önkéntelen mozdulattal
végigsimított vörös hajzuhatagán, és bosszúsan gondolt arra, hogy bizony néhány
szál ott maradt a folyosó padlóján.
- És? – sürgette
Lavender. Látszott rajta, hogy majd kiugrott a bőréből, de vele ellentétben a
többiek inkább aggodalmaskodva néztek rá. Akárcsak Minerva. De nem akarta
többet azt látni, hogy mások aggódnak érte.
- Rászegeztem a
pálcámat, és lényegében megfenyegettem, hogy ne akarja tudni – vont vállat
lazán, pedig azért elég rázós volt a helyzet.
- Háhá! Akkor jól
megmondtad neki! – lelkendezett gonoszkásan Parvati, de Ginny inkább csendre
intette.
- És ő erre mit
csinált? – vonta fel a szemöldökét. – Csak úgy hagyta, hogy pálcát szegezz rá?
Lily pár pillanatig
hallgatott, mert nem szívesen vallotta volna be, hogy azért ő is sakkban volt
Zambinivel szemben, de végülis nem kertelhetett. – Nem, ő a hajamnál fogva
rángatott fel.
- Mocskos
szemétláda! – dühöngött Seamus. – Alaposan el kellene látnunk a baját.
- Nem! – kapta felé
a pillantását ijedten Lily. – Eszedbe ne jusson! Azzal csak még több bajt
okoznál.
- De nem hagyhatjuk
ennyiben! – csatlakozott Dean is. – Először Ginny, utána te, ráadásul kétszer
is, hisz a kviddics pályánál is beléd kötött…
- És mindalkalommal
lebukott – vágott a szavába élesen. – Most is megjelent Piton, mire meghátrált.
- Piton csak még
rosszabb, azok után, amit… – kezdte Neville is, de Lily őt is félbeszakította.
- Tudom! Elhiheted…
– sóhajtotta, hisz valóban tudta, mit akart ebből kihozni a fiú. Piton ölte meg
Albus Dumbledore-t. Csak azzal nem voltak tisztában, hogy mindezek ellenére ők
egy oldalon állnak.
- Bocsánat, nem
akartam – szabadkozott Neville, de Lily csak legyintett. Tudta, hogy nem akart
fájdalmat okozni neki.
- Semmi baj.
Viszont komolyan gondoltam, amit korábban mondtam. Ne támadjatok vissza, azzal
csak több galibát okoztok. Ginnynél szerencsére elszúrták, nem valószínű, hogy
újra megpróbálják.
- De te nagyon
érdekled őket – vágta rá Dean. – És ez már a második alkalom volt.
- És szerintem lesz
több is – bólintott beletörődötten. – De erre fel vagyok készülve.
- Hát mi is! –
folytatta Dean. – Lehet, hogy nem tartasz tőlük, de rád is veszélyt jelentenek,
és mi nem fogunk nekik több ilyen lehetőséget hagyni. – A tekintete elszánt
volt, és talán volt valami abban, ahogy a lányra nézett, de ha Lily bármit is
észrevett, akkor sem figyelt fel rá eléggé. Volt fontosabb gondolata is…
- Így van,
figyelmeztettél, hogy figyeljünk egymásra, de már te is közénk tartozol, rád is
oda fogunk figyelni! És Umbridge ellen sem kell mindig neked elvinned a balhét
– mondta Neville elszántan, Lily pedig minden bosszúságát elfeledve egészen
meghatódott. Mindenki bólogatott a fiú szavaira, és Lily tényleg úgy érezte,
hogy barátok között van.
- Köszönöm –
mosolygott rájuk, de akármilyen jól is esett a gondolat, miszerint a többiek is
kiállnának érte, Lily nem adhatott erre alkalmat. Ő vigyáz a többiekre, és
pont. Időnként elbizonytalankodik a dolgok alakulása miatt, de ebben az egy
kérdésben sziklaszilárd elhatározása volt. Ám hamar vissza is tért a rossz
kedve. – Viszont, ha már Umbridge-ot emlegettétek…
- Jaj, hallottam,
hogy büntetőmunkára küldött! – grimaszolt Ginny. – Mit csináltál már megint?
- Semmit, csak
kérdeztem! – pislogott ártatlanul, de persze barátnője nem vette be.
- Lényegében
fellázadt a Minisztérium ellen – árulta el Neville. – Jogos volt, de teljesen
kiakasztotta Umbridge-ot.
Ginny hitetlenkedve
csóválta a fejét. – Most miért kellett ez? Komolyan, te vonzod a konfliktust.
- Sajnálom, ez van!
– vágta rá.
Legszívesebben az
utolsó mondatát Umbridge képébe vágta volna, csak épp sajnálkozás nélkül. Had
szokja, hogy nem minden úgy fog alakulni, ahogy ő akarja.
Mindenesetre
engedelmesen bekopogott az ajtaján, s mikor meghallotta az irritálóan
csilingelő hangot: - Szabad! – be is
lépett. Bár legszívesebben rögtön ki is fordult volna. Először is épp elég nagy
megrázkódtatásként élte meg Umbridge ízlésficamát, de most, hogy másodjára jár
a szobájában, egy cseppet sem változott a véleménye.
A fal rózsaszín volt, és minden egyes
négyzetcentiméterét dísztányérok borították, melyekből egy-egy macska nyávogott
rá. Animágus alakjából kiindulva Lilynek semmi baja nem volt ezekkel az
állatokkal, de mintha meg lettek volna bűvölve, állandóan nyávogtak és
doromboltak a selymes kis bundájuk alatt. Észveszejtő volt.
- Fáradj beljebb,
kedvesem – invitálta közelebb a lányt Umbridge kedves hangon, mire leült egy
közeli székre.
Az igazgatónő
felállt, és lassú mozdulatokkal körbejárta Lilyt. – Gondolom, tudod, miért vagy
itt.
- Büntetőmunkát
szabott ki – felelte unottan, miközben próbált megfeledkezni arról, hogy
Umbridge úgy járja körbe, mint egy prédára vadászó vadállat. És sajnos Lily
volt az áldozat.
- Nem tűröm a
rendbontást az órámon – mondta szárazon, felhagyva a kedveskedéssel. – Nem
tudom, mi volt a célod a kis műsoroddal, de csak hogy tud, a Minisztérium
elleni lázadásnak azkabani fogság a jussa.
- Én csupán
kérdéseket… - kezdte a lány, de Umbridge félbeszakította.
- Elég! – ordította
dühödten, majd mintha mi sem történt volna, megköszörülte a torkát, és tovább
folytatta a járkálást. – A lelked mélyén jól tudod, megérdemled a büntetést –
sutyorogta a fülébe, majd felegyenesedett, és Lily elképedt arcát látva
kislányosan felkuncogott, pedig félreértette a reakcióját.
Lily nem attól
illetődött meg, hogy Umbridge börtönnel fenyegette, hisz azt már megtette
korábban is. De nem is arról volt szó, hogy próbált a lelkére hatni, és mivel
belátta, hogy igaza volt a nőnek, teljesen ledöbbent. Nem, koránt sem erről
volt szó. Sokkal inkább maga Umbridge személye sokkolta le. Az egyik
pillanatban még mézes mázos hangon beszélt, a másikban pedig előbújt az igazi
pszichopata énje. Eddig is tudta, hogy nem teljesen normális, de ez már
kezelendő lett volna.
- A mai büntetésed
írásgyakorlás lesz – mondta hidegen, mely megint szöges ellentéte annak,
amilyen még pár pillanattal ezelőtt volt. Lily pedig ekkor már tudta, mi lesz a
büntetése. Erre Harry kézfeje volt a bizonyíték.
Viszont próbálta
túltenni magát Umbridge elmebaján és felkészülni az elkövetkezőkre. Úgy tett,
mintha nem tudna semmiről és a tintáért nyúlt a táskájába, de Umbridge éles
hangja megállította.
- Nem kell tinta.
Ott a pergamen és a penna – szólt rá erélyesen. – A leírandó szöveg pedig:
Lázadni bűn! – Miközben kimondta a szavakat, érezni lehetett a hangján, hogy
élvezi a büntetőmunka minden pillanatát. Lily gyomra pedig bukfencet hányt.
Mivel azonban minél
előbb el akart tűnni onnan, megragadta a pennát, maga elé húzta a kikészített
pergament, és várakozóan nézett az előtte teát szürcsölgető nőre. – Hányszor
írjam le?
- Míg el nem érjük a
kellő hatást, kedvesem! – duruzsolta, Lily pedig nekilátott. Ahogy sejtette,
amint egymás után leírta a szavakat, azok fájó nyomot kezdtek hagyni a bal
kézfején, de egy pisszenést sem hallatott. Pedig valójában nagyon fájdalmas
volt.
Umbridge befejezte
a teáját és visszaült az asztalához, ahol kényelmesen olvasgatni kezdett,
mintha minden a lehető legnagyobb rendben lenne. Lily eközben csak írt és írt,
a keze ökölbe szorult, és a kézfején egyre mélyebb karcolásokkal vált
láthatóvá: Lázadni bűn! A száját
összepréselte, nehogy véletlenül feljajduljon, mert a világ összes kincséért
sem engedte volna, hogy Umbridge észrevegye a fájdalmát.
Végül már eljutott arra a szintre, hogy a
jobbját egyre nehezebben tudta rávenni az írásra. A pergamen felét már
teleírta, azonban az elejét már kicsit összemaszatolta a kezéből fakadt vér,
mely vékony kis patakban folyt le halovány bőréről.
- Végeztünk, Miss
White! – szólalt meg hirtelen Umbridge, majd felállt a helyéről, a kezébe vette
Lily balját, és élvezettel szemlélte a véres bőrfelületet. – Úgy gondolom,
kellőképp megtanultad a leckét – kuncogta. Lily nem felelt, minden idegszála
azon dolgozott, hogy ne remegjen a keze, mert Umbridge még mindig a magasban
tartotta. A mutató ujjával elkapott egy vércseppet, majd a hüvelykujjával
eltűnődve morzsolgatni kezdte. Aligha tehetett volna ennél betegesebb dolgot.
Hirtelen elengedte
a lány kezét, mely bénultan rogyott le Lily ölébe, de Umbridge figyelmét
továbbra is a vére kötötte le. – Elmehet, Miss White – mondta átszellemült
hangon, Lily pedig olyan gyorsan pattant fel a helyéről és csukta be maga
mögött az ajtót, ahogy csak lehetett.
2 megjegyzés:
Hali!
hmmm :D Köszike a fejezetet:) Nekem tetszett:) Végre egy kis lázadás:D szerintem Lily ügyesen "játszik" :) Hmm Zambini nagyon nem tetszik nekem :s nagyon remélem Harry helyre teszi a kiscsávót... Hmm Békaképűnek akkor most meg van Lily vére... gondolom valamit kideríthetnek belőle :/ Köszi
Szia!
Örülök, hogy tetszett! :)
Jaj, hát előbb-utóbb mindenki helyre lesz téve valahogy :D
A véres folytatás pedig majd jön valamikor.
Köszi, hogy írtál!
Megjegyzés küldése