Az én alternatív Harry Potter történetem - 62. Roxmorts

   Szombat reggel népes diákcsoport gyűlt össze, hogy megejtsék a tanév első roxmortsi kirándulását. A késő őszi nap meleg sugarai melengették Lily arcát, aki barátai gyűrűjében topogott az udvaron, és furcsa mód nem érezte magát idegesnek vagy bátortalannak. Ez persze részben köszönhető volt annak, hogy Ginny, Luna és Neville már vagy számtalanszor elszajkózták: nem lesz semmi baj; de Lily valahol legbelül úgy érezte, valóban nincs mitől tartania. Az elhatározása szikla szilárd volt a pár héttel ezelőtti dilemmájához képest, most magabiztosnak érezte magát, mert tudta, hogy meg kell és meg is fogja csinálni. Újraindítja Dumbledore Seregét!

   Ám ekkor még fogalma sem volt arról, hogy a háttérben milyen sötét erők kezdtek működésbe.

   - Engedély? – dünnyögte Frics hozzájuk csoszogva, mire mindenki egyesével odaadta a goromba gondnok kezébe a szülők által aláírt nyilatkozatot, hogy hozzájárulnak gyermekeik roxmortsi kirándulásához. De Lily nem tudott ilyen papírt felmutatni. – Engedély? – fordult egyenesen a lány felé.

   - Nekem nincs ilyenem – lehelte kissé tanácstalanul, hiszen valóban, csak akkor döbbent rá, hogy a jó előre megtervezett gépezetébe már az elején homokszem került.

   - Ha nincs engedély, nincs kirándulás! – recsegte némi élvezettel a hangjában Frics, miközben egész közel hajolt az arcához. A reggelire fogyasztott tonhalas szendvics megcsapta Lily orrát, és bár a gondnok valószínűleg nem tudta, miért facsarodott grimaszba a lány arca, elégedett mosolyra húzta cserepes ajkait – Vissza a kastélyba!

   - De hát nekem honnan is lehetne szülői engedélyem ehhez?! – tárta szét a kezét végképp türelmét vesztve. Egyszerűen nem hitte el, hogy ez komolyan megtörténik vele. – A nevelőapám Albus Dumbledore volt, a korábbi munkaadója – magyarázta lassan, hogy a gondnokhoz is eljusson az információ. – Remélem még emlékszik rá!

   Frics nem mondott semmit, inkább a rá oly jellegzetes futásba kezdett, melyet egyenes háttal és túlságosan is felemelt térdekkel gyakorolt, majd megállt a bejárati csarnok kapuja előtt, ahol nem más, mint maga Umbridge nézelődött. Frics tiszteletteljesen meghajolt a nő előtt, majd ferde pillantások közepette – amik természetesen Lily felé irányultak – pörgő nyelvvel magyarázni kezdett neki.

   - Hát én ezt komolyan nem hiszem el! – csattant fel most már mérgesen a lány, s mikor az igazgatónő megindult feléjük, egy dühödt morranás is kiszökött Lily ajkai közül.

   - Úgy hallottam, valami probléma adódott az engedélyével, Miss White – affektálta kislányos hangon Umbridge, mikor odaért hozzájuk. Lily a háta mögött hirtelen ökölbe szorította sérült balját, majd eleresztette, és nyugalmat parancsolt magára.

   - Csak Mr. Frics szerint van probléma – felelte hűvösen.

   - Nincs engedélyező nyilatkozata… – kotyogta közbe az előbb említett, mintha egyikük sem lenne tisztában a dolgokkal.

   - Nos, ez nagyon sajnálatos, mert szülő vagy törvényes gondviselő aláírása nélkül nem látogatható meg Roxmorts települése – magyarázta tettetett kedvességgel Umbridge, de a kis társaság egyik tagja sem vette be.

   - Csak, mint ahogy azt nagyon jól tudja, én sem szülővel, sem gondviselővel nem rendelkezem, aki aláírhatná ezt a papírt – mondta összeszorított fogakkal Lily, hisz már komolyan agyrém volt ez a tortúra.

   - Sajnálom, a szabály az szabály – vágta rá erre fölényesen Umbridge, mire a lány cérnája már tényleg elszakadt.

   - Nagykorú vagyok, nem kötelezhetnek olyan engedély megszerzésére, amelyet nem áll módomban megszerezni! – emelte meg egy kicsit a hangját, mire mellette Ginny figyelmeztetésképpen megszorította a csuklóját.

   - Nem tehetünk kivételt csak azért, mert önnek más elképzelései vannak a szabályok betartását illetően, Miss White. A roxmortsi kirándulás engedély nélkül nem teljesíthető, így vissza kell fordulnia a kastélyba! – vitatkozott továbbra is Umbridge, Lily pedig kénytelen volt Ginnyre hallgatni, miszerint jelenleg arra volt a legkevésbé szüksége, hogy a kegyetlen, pszichopata nőszemély újra megbüntesse.

   - Remek! – vágta oda foghegyről, s azzal gyors léptekkel elhaladt Umbridge és Frics mellett, hogy minél előbb felérhessen a szobájába.

   Úgy dübögött végig a szinte kihalt folyosókon a hetedik emeletig, hogy a léptei visszhangot vertek a kastély ódon falairól. A klubhelyiségbe érve sem lassított rohanó tempóján – így majdnem fellökött egy szerencsétlen gólyát. A hálótermébe érve erősen becsapta maga mögött az ajtót, mely olyan hangosra sikeredett, hogy a klubhelyiségben a kirándulástól megfosztott első és másodévesek egy emberként rázkódtak össze és húzták be a nyakukat Lily haragja elől.

   - Ezt egyszerűen nem hiszem el! – dörmögte az orra alatt, majd hanyatt vágta magát az ágyán és a feje felett lógó baldachin rojtjait kezdte tanulmányozni. Kétség kívül Lilyt nagyon felbosszantotta, hogy Umbridge és az idióta szabálya – mely a teljes ésszerűtlenség határát súrolta – már az elején keresztbe húzta a számításait. Pedig olyan jól indult a napja!

   Lehunyt szemmel próbált lehiggadni és átgondolni a tervét, de lelki szemei előtt újra és újra bekúszott Umbridge pöffeszkedő mosolya, mely szétrombolta minden próbálkozását. Mintha a felröppenő léggömböket egy hatalmas tűvel kipukkasztaná, és még jól meg is taposná. Ezzel pedig ismét sikerült felhergelnie magát.

   Akárhányszor „kissé” indulatosan lépett fel Umbridge ellen, ő mindig erőszakosan büntette meg, és bár erre Harryék már előre felkészítették, nem gondolta volna, hogy a Roxfort új igazgatója egy pszichopata. Példának okáért ott volt a vérével összekent igazgatói ajtó. Kész elmebaj így harcolni Umbridge ellen, épp ezért találtak ki mást.

   Ahogy mindezt végiggondolta, belátta, hogy nincs értelme a dühöngésnek, akármennyire is bosszantja Umbridge, az fogja majd megadni a kezdőlökést a tervei megvalósításában. Ha nyíltan nem tudja mindig felvenni vele a kesztyűt, hát akkor majd megkerülni!

   Ha legálisan nem juthat le Roxmortsba, akkor megteszi másképp, hisz semmi sem állhat az útjába, újra fogja indítani Dumbledore Seregét!

   A könyvtár meglehetősen csendes volt, lévén, hogy a diákok zöme a faluban kirándult, így kivalló helyet talált magának ahhoz, hogy észrevétlenül eltűnhessen. A lehető legnyugodtabb tempóban lépett be a hatalmas helyiségbe, és még egy barátságos mosolyt is villantott a mindig rendkívül szigorú képet vágó Madam Cvikker felé.

   Az idős könyvtáros felnézett az újonnan érkezett lépteinek zajára, majd magában nyugtázta, hogy ez az iskola tartogat még olyan tehetségeket is, akik a roxmortsi züllés helyett inkább a kulturált ismeretanyag bővítését választották. Szegény Madam Cvikker ekkor még nem is sejtette, hogy mekkorát tévedett, és a féltve őrzött könyvtára mennyire fontos is lesz az elkövetkezendő időkben…

   Lily töprengést mímelve kiválasztott egy gyógynövényekről szóló vaskos könyvet, és miközben belélegezte a megsárgul pergamen jellegzetes illatát, lelki egyensúlya egyre kiegyenlítettebb lett. Bevetette magát a legutolsó könyvespolc mögé, de nem túl közel a tiltott részleghez – ugyanis gyanította, hogy Madam Cvikker egyik szeme mindig a rácsok felé sandított.

   A plafonig érő polcok elegendő takarást nyújtottak, és a méretes ablakból sem lehetett rálátni a lányra ott, ahol megbújt; így mikor megbizonyosodott afelől, hogy a könyvtár elején gubbasztó másodéveseken és az őket felügyelő könyvtároson kívül más nincs a közelben, behunyta a szemét és Dumbledore professzortól örökül kapott házra gondolt.

   A druida ereje ismét kapóra jött, egy szempillantás múlva már a kívánt helyre teleportált, és bár igazából nem tudta, mi fogja ott várni, mégis egyfajta csalódottság lett úrrá rajta. A félhomályos nappaliba érkezett, mely egybe volt nyitva a parányi konyhával, de nem a ház mérete vagy elhelyezkedése hangolta le, hanem a bútorokat fedő fehér takarók. Mintha csak halotti leplek lennének egy tömegsírban. Amerre csak nézett, minden arról árulkodott, hogy valami elmúlt és már sosem lesz ugyanaz. Összefacsarodott tőle a szíve, de muszáj volt eljönnie ide, mert csak ez a ház volt az a hely, ahol a B terve szerint biztonságosan teleportálhatott, hiszen igencsak érdekesen nézett volna ki, ha hirtelen betoppanna a Szárnyas Vadkan vendégei közé. Ráadásul közel is volt a kocsmához, és Lily egy nagy sóhajjal tudomásul vette, hogy előbb vagy utóbb el kellett jönnie ide, már az övé volt a ház.

   Erősen megmarkolta az egyik anyagot, mintha csak a fájdalmat akarná kitépni örökre a szívéből és az emlékezetéből, majd nagyot rántott rajta, és a porfelhőn túl egy csinos kis bőrkanapét talált. Kétszer is tüsszentenie kellett a belélegzett por miatt, de ez sem szegte azon lelkesedését, hogy azt a bútort egykoron nevelőapja használta, megérintette, birtokba vette.

   A kezdeti szomorúság helyett kezdte a szépet, a kedves emlékeket a tudatába és a szívébe zárni. Mert bár mindig is kényelmetlenül érintették a nagy ajándékok – lévén, hogy ő azt nem tudta úgy viszonozni –, de most kifejezetten örült annak, hogy övé lett a ház, mert így volt egy kis saját birodalma, mely az ő Dumbledore bácsijára emlékeztette.

   Kezeit végighúzta a sima, egyszerűen fehérre festett falakon, miközben szemügyre vett mindent, pedig tudta, hogy ez a ház nincs átitatva a mágiájával úgy, mint a Dumbledore kúria, de ő szerette azt képzelni, hogy így is átérzi a házban megfordulók jelenlétét és erejét.

   Egy idő után viszont megrázta a fejét és befejezte a butaságnak vélt elmélkedését, hiszen fontos dolog előtt állt, nem az a pillanat volt, mikor szabad utat engedhetett szentimentális gondolatainak. Koncentrálnia kellett, magabiztosnak és határozottnak kellett lennie, hogy sikerhez vihesse tervét, így egy utolsó meghitt pillantás után becsukta maga mögött a hátsó ajtót, hogy szembenézzen küldetésével.

*****

   Ginny elmélyülten iszogatta vajsörét a Három Seprűben, miközben hébe-hóba bólogatott és ciccegett barátnői csacsogására reagálva.

   - Szerintem újra össze kellene jönnöd Deannel – mondta határozott meggyőződését Lissa Cole, Ginny évfolyamtársa és barátnője. Ám a lány látszólag rá se bagózott. – Hahó, föld hívja Ginnyt!

   - Hogy, mi? – A neve hallatára hirtelen felkapta a fejét, és Lissa egyre jobban elmérgesedő arcát látva próbált visszaemlékezni, mit is mondhatott. – Eszemben sincs újra összejönni vele! – jelentette ki határozottan, mintha csak azt az egyértelmű tényt mondta volna, hogy ha leejted az üstöt, kiömlik a bájital és talán még a padlót is kiégeted vele.

   - De hát miért? Tisztán látszik, hogy még mindig oda van érted! – erősködött Lissa, bár a hangjában Ginny némi féltékenységet is észrevett.

   - Egyszer már dobott, még egyszer nem csinálok magamból hülyét – közölte egyszerűen, majd a gondolatai közé hirtelen szőke, selymes fürtök és fagyos szürkéskék tekint kúszott. – És már nem is tudom igazán, mi tetszett benne korábban.

   - Pedig te még mindig bejössz neki, ahogy a fura barátnőd is – szólt ezúttal némi rosszallással Laurie, miközben állával az éppen belépő Lily felé bökött.

   Ginny meglepődött, hogy ott találja barátnőjét, hisz az indulásnál történt incidens után egyáltalán nem számított a jelenlétére. Fél füllel még hallotta, hogy barátnői a vörös hajúakról tesznek valamilyen megjegyzést, de nem foglalkoztatta annyira, hogy közbeszóljon. Röviden intett Lily felé és felállt az asztaltól, de visszafordulva egészen halkan még hozzátette: – Lily rendben van, egyáltalán nem értem, mi bajotok van vele.

   - Az, hogy fura – vágta rá Lissa, de Ginny csak a fejét rázta, majd elnézésüket kérve otthagyta barátnőit, hogy Lily felé siessen, és maga után húzza egy csendes sarokba.

   - Neked is szia! – szólt kissé rosszallóan, de hagyta, hogy Ginny vezesse.

   - Mit csinálsz itt, bármikor lebukhatsz! – pördült meg vele szembe, mikor elérte a kívánt asztalt. Az emeletet tartó oszlop félig meddig pont eltakarta Lilyt, így Ginny egész elégedett volt a választásával, de a szituációt már egyre kevésbé értette. Hát még az akár gyanúsnak vélt emberekkel tömött kocsmát.

   - Már miért buknék le? – értetlenkedett sűrűn pislogva Lily. – Nem értelek.

   - Inkább én nem értelek téged! – csattant fel Ginny olyan halkan, ahogy csak tudott felzaklatott állapotában. – Umbridge reggel visszaküldött a kastélyba, mert nincs engedélyed, rémlik?

   - Ja, hogy az! – Végre leesett a dolog Lilynek, de látszólag nem is nagyon érdekelte, lazán megrándította a vállát. – Ugyan kit érdekel Umbridge és a hülye szabályai?!

   Levette kabátját majd intett egyet Madam Rosmertának, hogy ő is kér egy üveg vajsört, melyet hamar meg is kapott, addig pedig csend támadt közöttük. Lily kissé finnyásan szemlélte az üveget, majd bár bizalmatlanul, de a szájához emelte.

   Ginny kissé döbbenten figyelte ténykedését, de egyelőre egy rossz szót sem szólt. – Már nem fáj a sebed? – intett a kézfejére, hiszen Lily épp azzal a kezével szorongatta az üveget, de barátnője kérdésére ellazította ujjait, és inkább áttette a másik kezébe – mintha csak akkor eszmélt volta fel rá.

   - Nem, már nem annyira. Szépen gyógyulgat – felelt közömbösen, majd hirtelen témát váltott. – Na, és mi a mai program? – kérdezte, de a szemei túl izgatottan csillogtak. Ginny nem tudta, Lily ezt most komolyan gondolja-e, vagy csak ő maradt le már megint valamiről, akárcsak az előbb a Lissáékkal folytatott beszélgetés során – bár akkor alapos indoka volt: Dracóra gondolt.

   Kissé megrázta a fejét, mintha nem hallotta volna tisztán a szavait, és immár némiképp gyanakodva mérte végig. – Te most csak viccelsz, ugye?

   Lily belekortyolt a sörébe, így csak pár pillanattal később tudott válaszolni. Ginnyt pedig egyre jobban kezdte idegesíteni a viselkedése.

   - Hát persze, hogy csak viccelek! – csattant fel. – Nem tudom, miért vagy ilyen feszült, hisz végre nem a kastélyban kell porosodnunk!

   - Aham, az tényleg jó – helyeselte mindenféle jókedv nélkül. – De akkor mi ez a feketeség rajtad? Azt hittem, már túljutottál azon az időszakon – mérte végig újra. Lilyn csak fekete ruhadarab volt.

   A lány lebiggyesztette ajkait, s tekintetét gyorsan végigsiklatta öltözékén. – Hát… ez az álcám. Tudod, Umbridge nem engedett el, de itt a tökéletes alkalom, hogy véghezvigyük a tervünket – magyarázta, Ginnynél pedig itt szakadt el a cérna. Lily és az ajakbiggyesztés nem fért meg egy mondatban, Ginny pedig ezt jól tudta. Ahogy azt is, hogy nem beszélt volna ilyen nyíltan A Tervről, főleg úgy, hogy közben olyan érzést keltett a lányban, hogy halványlila gőze sem volt róla. Valami bűzlött, de az nem a kocsma padlója vagy a mindenféle jött-mentek bukéja volt; valami nem volt rendben Lilyvel.

   - Igen-igen, de csak hogy biztos legyek benne, mi is volt a terved mára? – érdeklődött, miközben ártatlan kifejezést öltött az arcára.

   Lily nagyon csúnyán nézett rá, és jó pár pillanatig farkasszemet néztek egymással. Ginny már kezdett egészen megtörni, és azon kezdett morfondírozni, hogy teljesen megbuggyant, hisz ésszerű volt, hogy Lily nem mondta ki Dumbledore Seregének a nevét egy kocsmában. Umbridge meg ugyan kit érdekel?

   Ám mikor barátnője végre szólásra nyitotta ajkait, Ginny minden teóriája darabokra hullott.

   - Most ugye te viccelsz? – csattant fel hitetlenkedve. – Már több hete tervezgetjük, hogy mit fogunk csinálni Roxmortsban!

   Ginny teljesen elképedt és a fülében egyfajta vészharangként ismétlődtek Lily szavai: Már több hete tervezgetjük, hogy mit fogunk csinálni Roxmortsban! Már több hete tervezgetjük… Ez így egyáltalán nem volt igaz, és ezzel Ginny tökéletesen tisztában volt. A DS újraindítása már hónapok óta terítéken van a Főnix Rendjének berkeiben, és az, hogy Lily ezt nem tudta, valóságos villámcsapásként érte. 

   Futólag a Madam Rosmerta feje fölött lógó órára pillantott, mely szerint tíz perc múlva kilenc óra lesz, majd Lily kissé morcos – de semmiféleképp ideges – arcára. Késésben voltak, de barátnőjét az egy cseppet sem érdekelte. Amit hónapok óra tervezgetett, amivel megbízták, s amitől mindig olyan feszült volt, mintha nem is létezett volna a fejében.

   - Hát persze, hogy csak viccelek! – kuncogta egy erőltetett mosoly kíséretében. – Ne aggódj, tudom, mi a terv, csak azt hiszem, egy picit megártott a vajsör, pedig ez az első.

   Lily arca egyszeriben megkönnyebbült lett, sőt, Ginnyire villantotta ragyogó mosolyát. – Semmi gond, csalós ez a lőré!

   A fenéket! – gondolta magában Ginny, hisz egy nyári estén Lilyvel együtt csak úgy rakosgatták a kiürült sörösüvegeket. Lilynek ezt is tudnia kellett volna.

   - Kimegyek a mosdóba, utána mehetünk, jó? – kérdezte, de meg sem várta a választ. Szinte biztos volt benne, hogy úgysem követné. Ez a Lily nem.

   Gyorsan bevetette magát a női mosdóba és magára zárta az egyik ajtót, majd felállt a wc tetejére és a kis ablakot nyitogatta, de mindhiába. Nem nyílt. Ginny egyre idegesebb és türelmetlenebb lett, hiszen fogalma sem volt arról, mi ütött a barátnőjébe. Azonnal meg kellett keresnie Lunát és Neville-t, akik valószínűleg már a Szárnyas Vadkanban voltak, remélhetőleg minél több volt taggal együtt, ám az egész gyűlés mit sem ér majd, ha Lily nem önmaga.

   Varázspálcáját a kis nyílászáróra szegezve először megnövelte azt, hogy kiférjen rajta, majd ki is nyitotta, így némi bajlódás után leugrott a kocsma mögötti konyhakertbe. Madam Rosmerta valószínűleg örökre kiátkozta volna Ginnyt, ha látta volna, mit művelt a frissen nyiladozó aszfodéloszaival, de jelenleg volt épp elég más félnivalója is a lánynak.
   Amint kicsámpázott a kocsma parányi kertjéből, lerázta nagyjából a cipőjére ragadt sarat, majd nem túl feltűnően gyors léptekkel a Szárnyas Vadkan felé vette az irányt, hogy minél előbb értesítse barátait.

*****

   Igazából Lily nem is értette, Aberforth miért üzemelteti a Szárnyas Vadkant. Tudomása szerint nem volt valami forgalmas hely, és a betévedő vendégek sem éppen a jó hírű varázslótársadalom tagjai voltak. Mindenféle sötét alakok és Halálfalók. Elég ironikus volt, hogy a Főnix Rendjének egyik fontos tagja a tulajdonosa annak a kocsmának, ahol a Halálfalók összeültek és iszogattak.

   És azt is csak egy dolognak tartotta, hogy ez a kocsma volt az 1612-es koboldfelkelés főhadiszállása. Szép elgondolásnak tartotta, hogy azután is megőrizték az épületet, de az akkor sem fért a fejébe, hogy miért pont Aberforth-nak kellett.

   Mindenesetre hálás volt neki, hisz így volt egy nyugodt hely, ahol fogadni tudta az ex DS tagokat, és akik nevéről remélhetőleg hamarosan le fog kerülni a nem túl pozitív jelző.

   A kocsma teljesen üres volt – Aberforth vélhetően elhintette a vendégkörében, hogy aznap zártkörű „rendezvény” lesz, így gond nélkül igazítgathatta a berendezést. Összesen harminc széket húzogatott félkörbe a koszos padlón, egyet pedig azokkal szembe. Az lesz az ő helye.

   Mikor elkészült, reflexszerűen kinézett az ablakon, hátha meglátja a közeledő diákokat, de a koszos ablakon még a fény sem szűrődött be. Ha nem Halálfalók jártak volna oda, akkor Lily valószínűleg elbeszélgetett volna Aberforth-szal a kissé kaotikus helyzetről – így viszont csak remélni tudta, hogy legalább az ő orrukat is annyira csavarja a kecskeszag, mint az övét.

   Leült a saját magának kikészített székre, és igyekezett nem a torkában lévő gombócra koncentrálni. Kétség kívül ideges volt, hisz a nyilvános beszédet nemigen gyakorolta sajátos élete miatt, viszont abban bízott, hogy a tények és a színtiszta józanész elegendő lesz ahhoz, hogy meggyőzze a többieket.

   Mikor kinyílt az ajtó, a szíve nagyot dobbant, de ügyelt, hogy arca rezzenéstelen maradjon. Három hugrabugos fiú érkezett meg elsőnek, akik próbáltak kevésbé gyanakvó képet vágni, de Lily a gyér fény ellenére is észrevette az árulkodó jeleket.

   - White, te mit keresel itt? – kérdezte döbbenten Justin Finch-Fletchley szétzúzva ezzel saját maga és barátai lazának tűnő modorát.

   Lily halványan elmosolyodott, és a nem túl udvarias belépőjük ellenére kedves hangot ütött meg velük szemben. – Sziasztok! Foglaljatok helyet, majd ha mindenki megérkezett, akkor ígérem, hogy válaszolok minden kérdésetekre.

   A három fiú egy pillanatra összenézett, végül miután Ernie McMillan megvonta a vállát – jelezve ezzel a többieknek, hogy ugyan miért ne tennének eleget Lily invitálásának – leültek a hátsó sorba.

   Lily felhúzott szemöldökkel követte mozdulataikat, és remélte, hogy nem azért ültek a lehető legtávolabb, mert tartottak tőle. Szerencséjére ezen azonban nem kellett sokat őrlődnie, mert Neville és Luna is megjelent, akik hangosan üdvözölték a többieket és széles mosollyal az ajkukon foglaltak helyet az első széksorban. Lily megkönnyebbült, hogy láthatta barátait, és ahogy egyre többen szálingóztak a kocsmába, a lány önbizalma egyre erősödött, annak ellenére, hogy halk sutyorgások közepette elég bizalmatlan pillantásokkal illették.

   Voltaképp ezért nem is hibáztatta őket, hiszen mindenki Harry Pottert várta, vagy legalább Ront és Hermionét, nem pedig Lily White-ot, aki egyszer csak előbukkant a semmiből azt állítva, hogy Albus Dumbledore nevelt lánya.

   Az üres székek látványa egyre foghíjasabb lett, és ahogy a megérkező diákokat figyelte, már mindenki meg is érkezett, kivéve Ginnyt. Ez pedig egyre nagyobb aggodalommal töltötte el. Nagyon remélte, hogy pusztán csak elidőzött valahol, és nem keveredett bajba.

   Ahogy teltek a percek a kis tömeg egyre hangosabban osztotta meg egymással az általuk felállított teóriákat Lilyvel kapcsolatban, egyedül csak a Neville-Luna páros ült csendben és türelmesen.

   - Elmagyaráznád vége, hogy mi a fene folyik itt, White? – Zacharias Smith állt fel a helyéről és tette fel a csöppet barátságtalan kérdést, de Lily igyekezett zavartalannak mutatkozni.

   - Természetesen, de még egy kis türelemre kérnélek benneteket, amíg megérkezik mindenki… – felelte nyugodtan, de nem tudta befejezni, mert a szőke és kétségkívül elég flegma fiú félbeszakította.

   - Szerintem már így is elegen vagyunk, akik tudni akarják, mit keresel itt! – vágta rá, és cinikusan karba tette a kezeit mellkasa előtt.

   Lily úgy érezte, az összegyűltek türelme ekkor fogyott el, így nem volt más választása, ő is felemelkedett a székéről, pedig a Ginny iránt érzett aggodalma egyre fokozódott – még mindig nem érkezett meg.

   - Sziasztok! – üdvözölte őket talán egy kicsit sután, hiszen minden érkező felé biccentett, mikor belépett a kocsmába, de a belé nevelt illem megkövetelte. – Örülök, hogy ilyen sokan eljöttetek és megtartottátok az érmét!

   Mondat közben egyik kezét a kabátja zsebébe csúsztatta, s mikor a végéhez ért, felmutatta a hamis galleont, hogy mindenki jól lássa és megértse, tudja, miről beszél. Még egy kis hatásszünetet is tartott.

   A többiek döbbent reakciója nem is maradt el. Többen felhördültek, és a székek éles hangon nyikorogtak a padlón, mikor felháborodásukban felpattantak ültükből.

   - Hogy került az hozzád? – követelte a választ Anthony Goldstein, és hozzá hasonlóan még jó páran. A griffendéles barátai is döbbenten néztek Lilyre. Míg Dean álla leesett, addig Parvati és Lavender láthatóan egy kicsit már megint megsértődött a lányra, amiért ezt sem mondta el nekik. Eléggé rosszul is érezte magát miatta.

   Egymás szavába vágva vonták kérdőre a lányt, és a kialakult hangorkán már kezdett elhatalmasodni, de Lily mégis türelmesen állt és várta, hogy a többiek végre befejezzék. Egy idő után fel is tűnt nekik, hogy bár mindannyian választ követelnek tőle, ő meg sem bír szólalni.

   - Ez biztosan csak átverés! Nem kerülhetett hozzád a DS érméje! – foglalta össze álláspontját Zacharias Smith, és Lily már előre fogta a fejét, hiszen a hugrabugos fiút láthatóan nem lesz könnyű meggyőznie.

   - Tudom, mindenkiben felmerült a gyanú, hogy csak egy vacak érme, ez pedig az évszázad átverése, épp ezért fogom bebizonyítani, hogy az érme valódi – csitítgatta a tömeget, s mikor a galleonba karcolta a D és S betűket, mindenki megérezte a forróságot a zsebében, és egykettőre elhallgattak ámulatukban, így Lily folytathatta.

   - Ahogy azt is tudom, hogy most Harry Pottert vártátok, nem engem, de én hívtalak ide titeket, mégpedig jó okkal. – Egy pillanatra megint elhallgatott, kiélvezte a pillanatnyi csendet, bár a feszültséget szinte vágni lehetett volna a helyiségben. – Én fogom újraindítani Dumbledore Seregét, feltéve, ha velem tartotok.

   - És ugyan miért tennénk ezt? – tette fel az egyébként jogos kérdést Terry Boot. Eddig leginkább a fiúk szálltak szembe Lilyvel, de lassan a lányok nyelve is megeredt.

   - Eddig Harry tartotta az edzéseket! – folytatta háztársa mondandóját Cho Chang, aki amúgy egy kis szálkát jelentett Lily szemében a Harryvel folytatott viszonya miatt. Mindenesetre igyekezett háttérbe szorítani a magánjellegű érzéseit, és a lányt is egyenlő félnek tekintette.

   - Valóban, eddig Harry tartotta az edzéseket, de megváltoztak a dolgok, és most én azért vagyok itt, hogy a távollétében folytassam azt, amit ő elkezdett. – Szinte levegőt sem vett mondandója közben, mert ezúttal már nem akarta, hogy megint félbeszakítsák az akadékoskodásaikkal. – Tisztában vagyok vele, hogy én nem Harry Potter vagyok, ahogy azzal is, hogy még nem ismertek engem eléggé ahhoz, hogy maradéktalanul megbízzatok bennem, de itt van a bizonyíték a kezemben. – Ismét felmutatta az érmét, hogy nyomatékot adjon szavainak, majd folytatta. – Nem véletlenül került hozzám. Azzal a megbízatással jöttem a kastélyba, hogy újraindítsam Dumbledore Seregét.

   - De miért bíznánk meg benned? – kérdezte csendesen Michael Corner, és a mellette ülő Susan Bones egyetértően biccentett.

   Lily már épp szólásra nyitotta a száját, de Neville megelőzte. – Én találkoztam a nyáron Harryvel, ahogy Ronnal és Hermionéval is. Luna is ott volt velem – tette hozzá kissé pironkodva.

   - Úgy van! – helyeselt Luna csilingelően.

   Neville füle még vörösebb lett, de azért nem felejtette el mondandóját. – Harry szólt nekem, hogy idén Lily fogja tartani a DS edzéseket, mert… nos, neki más dolga van – fejezte be kissé bután a mondatot. – De ami a lényeg, hogy tényleg Harry küldte Lilyt, mert ő megbízik benne  és a képességeiben, és mivel mi mindnyájan bízunk Harryben, Ronban és Hermionéban, úgy Lilyben is bíznunk kell.

   Lilyt egészen meghatotta Neville szónoklata, hálás mosolyt küldött felé, aki visszamosolygott rá, majd visszaült Luna mellé, aki büszkén átkarolta a karját és a vállára hajtotta a fejét.

   A többiek mind elgondolkodtak a fiú szavain, és egyelőre egyiküknek sem jutott eszébe újra vitába szállni. Seamus és Dean egészen elkomorodtak barátaik neve hallatán, hiszen a hálótermükben idén már nem volt jelen sem Harry, sem pedig Ron.

   - Hol vannak? – kérdezte Lavender, amire mindenki egy emberként szegezte Lilyre a tekintetét, pedig ő hirtelen nem igazán tudta, mit kéne válaszolnia.

   - Tu-Tudjukki ellen harcol? – dadogta egy vékonyabb hang, a harmadéves és egyben griffendéles Nigel Wolpert.

   Lily tudta, hogy muszáj valamit válaszolnia, de nem bonyolódhatott bele a Főnix Rendjébe és Harry titokzatos küldetésébe, melyről egyébként nem sok fogalma volt, csak annyi, hogy Tudjukki ellen irányul.

   - Igen – sóhajtotta végül. – Harry valahol a világban azon fáradozik Ronnal és Hermionéval együtt, hogy legyőzzék Tudjukkit.

   - Mert ő a kiválasztott? – kérdezte Seamus félve. A lány nagyon jól tudta, hogy a fiú a Trimágus Tusát követően nem hitt Harrynek, mely azóta szerencsére megváltozott és Dumbledore Seregének aktív tagja lett.

   Lily a többiek komor tekintetét látva egyszerűen csak bólintott. Úgy érezte, végre jó úton haladnak.

   - Szóval, ha folytatni szeretnénk a DS-t, akkor te leszel az új tanárunk? – kérdezte Hannah Abbott, de a választ meg se várta, újabb kérdést zúdított Lily nyakába. – Miért olyan fontos újrakezdeni?

   - Umbridge miatt – vágta rá gondolkozás nélkül. – Ahogyan két éve, most sem tanít semmit SVK-ból, pedig a jelenlegi helyzetben tényleg rendkívül fontos, hogy meg tudjuk védeni magunkat. – Hogy könnyebb legyen Lily számára a beszéd, fel-alá kezdett járkálni, és legalább olyan buzdítóan magyarázta a helyzetet, mint pár héttel ezelőtt Ginnynek. Csak hogy ő még továbbra sem érkezett meg…

   - Odakint dúl a háború. Ez tény, bármennyire is próbálja palástolni a minisztérium. A Halálfalók folyamatosan terrorizálják a muglikat és a varázslókat egyaránt. A Griffendél klubhelyiségében van egy rádióm, ami sugározza az úgynevezett Potter Figyelőt. Ebben a műsorban folyamatosan közzé teszik az eltűntek nevét…

   - Ez igaz! – csendült egy új hang, és Lily megkönnyebbülten fordult az ajtóban ácsorgó Ginnyhez. Mikor találkozott a pillantásuk, a lány úgy érezte, barátnője valami fontosat akar mondani, de jelenleg a többiek győzködése elsőbbséget élvezett, és ezt Ginny is tudta. – Tegnap például Ollivandert rabolták el a Halálfalók, és az abszol úti üzletét felgyújtották. Biztosra állíthatom ezt, hiszen a bátyáimnak a közelben van az üzlete. A robbanás betölt náluk pár ablakot. De nem ez volt az egyetlen támadás, a Weasley Varázsvicc Vállalaton kívül a legtöbb bolt bezárt, csak a bátyáimnak vannak még vevői – csodával határos módon – tette hozzá kissé fanyar hangnemben. Nyílván ő is aggódott az ikrek miatt.

   - És mindez nem volt benne a Prófétában – vette át a szót Lily. – Ellenben Umbridge új Mugli Származásúak Jegyzékének Bizottságát folyamatosan emlegetik, félelemben tartva ezzel a mugliszármazásúakat.

   - A nyáron dementorok támadtak ránk az Abszol úton! – szólalt fel Luna hirtelen, mintha csak akkor jutott volna az eszébe. – Ha nem lett volna Harry és a DS, akkor nem tudtam volna megvédeni magamat a patrónus bűbájjal, mert nélküle biztos nem is tudtam volna megtanulni.

   Lily helyeslően bólintott Luna szavaira. – Én nem Harry Potter vagyok, de arról biztosíthatlak titeket, hogy a legjobbtól tanultam.

   - A vonaton láthattuk is, hogyan párbajoztál a Halálfalókkal! – vigyorgott a lányra Colin Creevey. – Tőled egész biztosan lenne mit tanulni.

   - Átváltoztatástanon és Bűbájtanon is mindig ő hajtja végre először a feladatot – csatlakozott Lily fényezéséhez Parvati is. – Mindig sumákolni próbál, de tudom, hogy már tudja azokat a varázslatokat – kacsintott a lányra, mire innen-onnan némi nevetés is felcsendült.

   Lily csak mosolygott barátain. – Hát jó, lebuktam. De a lényeg: fontos, hogy meg tudjuk védeni magunkat, és ha velem tartotok, akkor én mindent meg fogok tenni, hogy a lehető legjobban menjen!

   Ahogy elnézte az egybegyűltek arcát, már nem látott kétkedő tekinteteket – Zacharias Smith is izgatottan dörzsölgette a tenyerét. Lily igazán megkönnyebbült, hogy sikerült zöld ágra vergődniük, és még Cho Chang kérdése sem szegte kedvét.

   - De hol fogjuk tartani az edzéseket? Umbridge tud a Szükség Szobájáról – aggodalmaskodott, de Lily azt már korábban kigondolta Aberforth-ék segítségével.

   - Két éve Umbridge összetalálkozott a kentaurokkal, akik elég mély benyomást tehettek rá, ugyanis elfelejtette, hogy valaha is létezett volna Dumbledore Serege – így nem tud a Szükség Szobájáról sem – magyarázta a lány, mire páran felkurjantottak örömükben. – Minden esetre a korábbi lebukásból okulva sokkal óvatosabbnak kell lennünk, de nem kell aggódnunk, hiszen a Roxfort is a mi oldalunkon áll!

   Miután Lily elmagyarázta, hogyan szándékozik kicselezni Umbridge-ot és Fricset, összesen huszonkét név szerepelt a Dumbledore Serege felirat alatt, és mi tagadás, mérhetetlenül megkönnyebbült és feldobta, hogy sikerült a küldetése.

   - Végülis, Harry helyett csak egy Dumbledore vezetheti Dumbledore Seregét – kacsintott rá Dean a kissé erőltetett poén után, de Lily így is értette, mire gondolt és örült, hogy jó véleménnyel van róla.

   Az újonnan alapított DS tagok kis csoportokban hagyták el a kocsmát, nehogy túl feltűnő legyen, hogy egy rakás diák gyűlt össze a kétes hírű Szárnyas Vadkanban, így a végére már csak Luna, Neville, Ginny és Lily maradtak. A lányok és Neville segítettek Lilynek mindent a helyére rakni, de Ginny láthatóan már alig várta, hogy az utoljára maradó Creevey fivérek végre elmenjenek, majd mikor becsukódott mögöttük az ajtó, villámgyorsan barátnőjéhez fordult.

   - Valami nagyon nem stimmel! – csattant fel. – Egyszer csak ott termettél a Három Seprűben, és teljesen dilisen viselkedtél! Fogalmad sem volt a küldetésről, meg mintha a sebed is csak kamu lett volna, és az egész, hogy mégis miért jöttél oda…

   - Hogy mi? Várj, lassíts! – szakította félbe barátnője érthetetlen hadarását, miközben már ő is a kabátját vette fel. – Én nem voltam a Három Seprűben.

   - Hát ez az! Tudtam! – kiáltotta Ginny talán inkább saját magának, majd mikor látta, hogy a többieknek fogalma sincs arról, hogy miről beszél, igyekezett visszafogni magát és érthetően magyarázni. – A Három Seprűben voltam a barátnőimmel, mire egyszer csak betoppantál oda! – nézett egyenesen Lilyre, aki kitágult szemekkel meredt vissza rá.

   - De hát én tényleg nem voltam a Három Seprűben. Csak tudnám! – tárta szét a kezét védekezően, és ahogy Ginny barátnőjére nézett, tudta, hogy az úgy is volt.

   - Pontosan, mert bár úgy nézett ki, mit te, de mégse te voltál, érted? – kérdezte reménykedve a Weasley lány, és bár Lily értette, hogy mit mond, a jelentését már annál kevésbé. Mégis hogy nézhetett ki valaki úgy, mit ő?

   A fejét csóválva gondolkozott, mégis mi történt Ginnyvel a Három Seprűben, de ekkor hangos szóváltás ütötte meg mindannyiuk fülét. Neville kinyitotta a kocsma ajtaját és kinézett rajta, majd hitetlenkedő arccal vissza Lilyre, ezt követően pedig újra ki. A lány pedig ezt nem igazán tudta, mire vélni.

   - Nahát Lily, a Morzsás Szarvú Szapirtyó lemásolt téged? – érdeklődött Luna csillogó szemekkel, a lány viszont azt se tudta, hogy tulajdonképpen miről beszélt.

   - Hogy mi? – kérdezett vissza újfent, hiszen először Ginny, most pedig Luna beszélt számára érthetetlenül, mely jelentősen redukálta a szókincsét. Mindenesetre Ginnyvel a nyomában ő is az ajtó felé indult, s mikor látta, hogy a nem is olyan rég távozott fiúk tanácstalanul álldogáltak egyik lábukról a másikra, mert velük szemben ő maga állt, nos hát, egyenesen leesett az álla.

   A döbbenet okozta sokk azonban csak egy pillanatig tartott nála. Egyből megértette, mire utalt Ginny: valaki teljesen úgy nézett ki, mint ő, de mégse viselkedett úgy, ahogyan ő.

   - Hé! – kiáltott rá az ál-Lilyre, s varázspálcáját rögvest rá is szegezte. – Mégis mit képzelsz te? – sziszegte a fogai között mérgében, hiszen valaki más az ő bőrébe bújt.

   - Te mit képzelsz?! – támadt vissza a másik, aki szintén Lilyre szegezte a varázspálcáját. – Hogy nézhetsz ki úgy, ahogy én?

   Szegény Creevey testvérek azt se tudták, melyik Lily az igazi, tekintetük ide-oda cikázott közöttük. Az egyikük ezt észrevette, így a másik önmagáról le sem véve a szemét intett a fiúknak. – Gyertek mögém, ez egy csapda!

   - Ne bízzatok benne, ő nem az igazi! – kiáltott rájuk a másik, mikor a testvérek elindultak felé, de végül megtorpantak.

   - A bézs színű kabátos Lily az igazi! – kiáltotta közbe Ginny, de ekkorra már a két lány egymással szemben körözött. – A fekete Roxfort címkés egy csaló!

   - Miért a bézsszínű kabát tulajdonosa az igazi Lily? – kérdezte Luna a háttérben. – Olyat bárki vehetett.

   - Mert roxfortos nem lehet mindenkinek? – vágott vissza a lány, bár így sem jutottak egyről a kettőre.

   A fiúk kisasszéztak a lányok által leírt körből, akik továbbra is egymás rezdülését fürkészve, pálcájukat készenlétben tartva készen álltak a párbajra.

   - Szóval ennyire érdekelt téged a Ginnyvel való közös tervünk? – cukkolta az egyik a másikat, és ez persze nem is maradt válasz nélkül.

   - Én legalább tudok a tervről! – vágta rá, majd támadásba is lendült.

   A két Lily nonverbálisan küldte egymásnak az átkokat és rontásokat, de kezdetben csak amolyan piszkálódásként, hogy lássák, mennyit tud a másik.

   - Csak ennyi telik tőled? – kacarászta az egyik, de a mosoly hamar az arcára fagyott. A távolból rémült sikoltozások és durranások hallatszottak, de ez egyiküket sem zavarta meg, sőt, ettől kezdve intenzív támadásba kezdtek.

   Nem kímélték egymást, a legkülönfélébb és a lehető legerősebb varázslatokat vetették be egymás ellen, és bár a védekezés terén is jártasak voltak, kisebb sérüléseket mind a ketten szereztek. Az egyik lányt a kések átka sebezte meg a karján, míg a másik nagyot esett egy transzformált taszító átok miatt.

   - Lily? – kérdezte Ginny a sikolyokat túlkiabálva, de a terve nem vált be, mert mind a két lány – mintha csak ikrek lennének – egyszerre válaszolt, pedig azt remélte, hogy az ál-Lily kiesik a szerepéből. – Valami baj lehet, utána járok! – kiáltotta oda nekik, majd futásnak eredt.

   Igazából Ginny mondandójának a végét már egyikük sem hallotta, mert a faluban kitört pánik egyre hangosabb és hangosabb lett, arról nem is beszélve, hogy túlságosan elfoglaltak voltak egymás lefegyverzésével.

   Egyszer csak az egyik Lily sikeresen felülkerekedett a másikon, így sorozatszerűen szórta az átkait, mire a másik hátrálva védekezni kényszerült. Észre sem vették, hogy párbajuk közben kijutottak a Szárnyas Vadkanhoz vezető kis mellékutcából, és immár a főúton folytatták küzdelmüket. A támadó Lily még mindig ostromolta hasonmását, sőt, lassan mintha már eldőlni látszott volna a párbaj, mert az egyikük olyan varázslatokat használt, amelyeket a másik nem ismert, így lényegesen megnehezítve a védekezését.

   A párbajnak azonban olyan módon lett vége, melyre egyikük sem számított. A faluban kitört pánikot nem az ő harcuk okozta, hanem a több tucat Halálfaló, akik semmit és senkit nem kíméltek. A házakat felgyújtották, az üzletek kirakatait berobbantották, és a rémült helybeliekre és diákokra támadtak. Így történt ez Lilyék esetében is. Az egyik maszkot viselő Halálfaló egyetlen pálcaintéssel felrobbantotta a lányok háta mögött lévő Posta irodáját, és a lökéshullámtól mind a ketten elterültek. Az egyikük közelebb volt az épülethez, így a faszerkezet lángoló darabjai, valamint a kitört ablak éles szilánkjai mind rá hullottak és maguk alá temették, míg a másikuk csak pár horzsolást szerezve feltápászkodott a földről.

   A Creevey testvérek rémülten rohantak a lányok segítségére, ám amikor a Halálfaló elkiáltotta magát, mindkettejük lába gyökeret eresztett.

   - Avada Kedavra!

   A feltápászkodó Lily a szemük láttára, élettelenül rogyott össze.