Az én alternatív Harry Potter történetem - 59. Vérmánia

Boldog szülinapot, Lizzy! :)

   Az első meccs győzelmét nem tudták úgy megünnepelni, mint a korábbi években. Demelza és Ritchie, valamint átvizsgálásra Cormac is a gyengélkedőre került. A lánynak eltört a keze, míg Ritchie-nek betört a koponyája és több zúzódása volt. Cormac megúszta a komolyabb sérülés nélkül, bár még mindig fájlalta a hasát.

   A klubhelyiségben nyüzsögtek a griffendélesek. Halk zene szólt, egy-két félénk elsős odaszaladt valamelyik kviddicscsapattaghoz, akiknek fülig érő mosollyal elmondhatták, milyen jól játszottak és mekkora élmény volt nekik az a meccs.

   Lily és Ginny bár próbáltak elvonulni a tömegtől, hogy nyugodtan beszélgessenek, idővel mégis egy kisebb társaság közepén találták magukat.

   - Még vajsör sincs! – zsörtölődött Jimmy Peakes, az egyik terelő, miközben fintorogva szemlélte sütőtökleves poharát. – De hiányzik Fred és George Weasley! Tuti szereztek volna piát.

   - Á, az aurorokat ők se tudták volna kijátszani! – legyintett csalódottan Colin.

   - De Harry Potternek biztosan sikerült volna! – sóhajtott fel vágyakozva Romilda Vane, mire pár barátnője zavart kuncogásba kezdett. Lily és Ginny pedig akaratlanul is összenéztek.

   - Igen… egész biztosan – forgatta a szemeit Lily.

   - Te csak ne helyeselj, nem is ismered! – csattant fel a lány, majd a tekintete rögtön álmatag lett. – Olyan fergeteges nyarat töltöttünk együtt!

   Lily nem számított erre a heves reakcióra, és hitelen köpni-nyelni sem tudott. Azzal tisztában volt, hogy Harrynek kialakult már egy kis rajongói tábora, de nem gondolta, hogy az ilyen elvetemült lenne. – Hát hogyne… – grimaszolta, de szerencsére ezt már nem hallotta meg Romilda, mert már bele is kezdett az egyik kitalált történetébe:

   - Képzeljétek, van egy hippogriff a mellére tetoválva… – Romildát hirtelen egy egész seregnyi lány vette körül, akik sűrű kuncogással és nyálcsorgatva hallgatták a lány elferdített meséit. Lily meglepetésére Parvatit és Lavendert is ott találta közöttük.

   - Na, ez nekem már sok! – jelentette ki Lily, mire tüntetően felállt a helyéről Ginnyvel együtt, és más ülőalkalmatosságok után néztek. – Nem is tudtam, hogy Harrynek ekkora rajongótábora van – suttogta Ginny fülébe, mire az elnevette magát.

   Lilynek ez cseppet sem esett jól, így megtorpanva szúrós szemmel nézte barátnőjét, aki végre összekapta magát és komolyságot erőltetett magára.

   - Sajnálom, de olyan savanyú képet vágtál… ha láttad volna magad! – vigyorgott rá pimaszul. – De egyébként semmi okod a féltékenykedésedre, hiszen ismered Harryt, ezektől majd’ agyvérzést kapott, nemhogy szemet vetett volna rájuk!

   - Nem vagyok féltékeny, csak… – fonta össze karjait a mellkasa előtt, mire Ginny egy újabb mindentudó mosolyt küldött felé.

   - Csak de, féltékeny vagy, pedig semmi okod rá – mondta a lány magától értetődően. Lily látszólag hajlott is elhinni neki, mikor leültek a kandalló mellé, ám egy gondolat továbbra is ott motoszkált benne.

   - Na és Cho Chang? – kérdezte félve, pedig tudta róla az igazat. Tavaly, mikor Lily mardekáros diáknak adta ki magát, az ő fülébe is eljutott a hír, miszerint a hollóhátas Cho Chang és Harry Potter másodjára is összejöttek. Ötödévben már jártak egy ideig, de a lány korábbi barátját, Cedric Diggoryt gyászolta, így nem volt túl életképes a Harryvel való kapcsolata. Egészen hatodéves korukig.

   - Jó, az tény, hogy járt vele… egész sokáig, de az már nem számít – legyintett Ginny. – Hisz már másért dobog a szíve – kapott színpadiasan a mellkasához, majd ájulást tettetett a csöpögős válasza után.

   Lily jót nevetve megbökte bohóckodó barátnőjét, de az öröm nem tartott sokáig. Arca ismét komorrá vált. – És azt nem tudod, hogy mennyire váltak komollyá… a dolgok… köztük? –Félve tette fel a kérdést, mert tartott a számára kedvezőtlen választól. Ginny pár pillanatig elgondolkodott, Lily idegei pedig pattanásig feszültek, így végül tenyerébe rejtette az arcát és azon keresztül mormogta: - Jó, mindegy, nem is érdekel. Az a lényeg, hogy most engem szeret. – Pedig a lelke mélyén jól tudta, hogy egyáltalán nem mindegy és ettől összeszorult a szíve.

   - Csak nem rólam beszéltek? – ült le melléjük Cormac csábítónak szánt féloldalas mosolyával az ajkain.

   - Ne légy hülye – nézett rá lesújtóan Ginny.

   - Csak amolyan lányos beszélgetést tartottunk – hallgatatta el gyorsan barátnőjét Lily, akinek már a nyelve hegyén volt a következő csípős megjegyzés.

   - Akkor pont jókor jöttem – összegezte a fiú, mintha nem értette volna, mennyire ellene vannak a társaságának. – Kíváncsiak vagytok a sebemre? – kérdezte, majd válaszra se várva a pólója alját megragadva felemelte az agyagot, így kilátszott az egész hasfala és mellkasa egy része.

   A lányok meghökkentek a fiú merészségén, aki a cél elérése érdekében még meg is feszítette izmait.

   - Hát, én nem látok semmit – mondta Lily, miután egy szolid pillantással illette a fiút. Cormac izmos volt, szó se róla, de egy szemernyit sem mozgatta meg Lily fantáziáját. És ahogy barátnőjére nézett, meg volt róla győződve, hogy őt sem érdekli a fiú próbálkozása. – De elég rendes gyomrost kaptál.

   - Hát igen, eléggé fájt, de túlélem – hencegett. – Nagyon erősen kellett kapaszkodnom a seprűbe, majdnem le is estem…

   Cormac valószínűleg tovább fűzte volna a lányok fejét, ám a klubhelységbe szinte berobbanó Neville, Dean és Seamus jelenléte félbeszakította.

   - Mi történt? – kapta fel a fejét rögtön Lily, majd barátnőjével együtt a lihegő fiúkhoz sietett. A három barát pár pillanatig meg sem tudott szólalni, olyan erősen ziháltak, miközben leültették őket a vörös huzatú kanapék egyikére.

   - Majdnem… majdnem elkaptak minket! – szólalt meg végül Dean.

   A zene elhallgatott, mintha csak elvágták volna, és a griffendélesek körbe állva egy emberként figyelték a három fiút.

   - Kik? – kérdezte valaki a tömegből. Lily eléggé megijedt, mikor a fiúk megjöttek, így feszülten várta a választ.

   - Aurorok – nyögte Seamus. – Le akartunk menni a konyhára, hogy szerezzünk valami kaját, de még csak két emeletet mentünk, mikor észrevettek minket és úgy kezdtek üldözni, mintha Halálfalók lettünk volna. Egészen ideáig követtek minket.

   - Rátok támadtak? – kérdezte Lily feszült hangon, de amikor Neville nemleges választ adott, megkönnyebbülten fújta ki az addig bent maradt levegőjét.

   - Csak futottak utánunk – mondta a fiú, miközben homlokáról letörölte a verejtéket. – De az is épp elég gáz volt.

   Lily teljesen meg tudta érteni a fiúkat. Amikor ő találkozott egy aurorral, akkor csak a házvezető tanárhoz akarta vinni, nem pedig elfogni, mint ahogy az Neville-ékkel történt.

   - Már olyan ez az iskola, mint egy börtön – jegyezte meg egy pár évvel fiatalabb, morcos képű fiú, és Lily akár még egyet is értett volna vele.

   Idővel – miután mindenki kedvére kiátkozódhatta magát Umbridge-ra és az aurorokra – lenyugodtak a kedélyek, de ezzel a buli is ellaposodott. Egyre többen szállingóztak fel a hálótermekbe, köztük Ginny is, aki fáradságra hivatkozva vonult fel. Lily nemkülönben érezte magát fáradtnak, az éjszakázások őt is kimerítették, így miután elköszönt barátaitól ő is nyugovóra térhetett, hogy kipihenje az elmúlt napok izgalmait.

*****

   Vasárnap reggel Lily kifejezetten jókedvűen ébredt. Úgy érezte, végre sikeresen kipihente magát, ami mióta a Roxfortba jött, nemigen fordult elő. Résnyire húzta az ágyfüggönyt, hogy megnézze szobatársai alszanak-e még, ám nem az a látvány fogadta, mint amire számított. A másik két lány sehol sem volt, fekvőhelyük pedig tökéletesen meg volt ágyazva. Lily értetlenül fordult a másik oldalára, így az éjjeliszekrényen lévő órán láthatta, hogy már majdnem vége volt a reggelinek. Elaludt!

   Ruganyos mozdulatokkal kiugrott az ágyból, majd amilyen gyorsan csak tudott, magára kapkodta a ruháit, megfésülködött és elintézte fürdőszobai teendőit, hogy utána kettesével szedve a lépcsőfokokat lerohanjon a klubhelységbe.

   - Ezt nem hiszem el! – mérgelődött a mellette elszáguldó Jimmy Peakes, aki bár nem volt olyan izmos, mégis úgy nézett ki, mint aki nemsokára be fog húzni egyet valakinek. De nem ő volt az egyedüli, aki ilyen felpaprikázott hangulatban volt.

   Páran, akik már végeztek a reggelijükkel, vagy épp Lilyhez hasonlóan lustálkodtak, az egyik falra tett hirdetőtábla előtt ácsorogtak. Nem tudta mire vélni a fiú kirohanását, így ő is a hirdetőtáblához ment.

   - Mi történt? – bökte meg a tömeg közepén ácsorgó évfolyamtársa vállát, aki hátrafordulva intette magához közelebb.

  - Nézd csak meg, Umbridge megint megcsinálta! – vakkantotta a lány, Lily pedig sűrű bocsánatkérések közepette lépett közelebb, így végre láthatta a legújabb hirdetményt.

   Azonnali hatállyal beszüntetett a kviddics ebben az iskolában, mert az az elsődleges, hogy szeretetben és békességben szívjuk magunkba a tudást; azonban az olyan durva sport, mint a kviddics, csak még több erőszakot szül.

   Ellenvetést nem fogadok el!

Dolores J. Umbridge

Roxfort ig.

   Lily csak pislogott Umbridge újabb agyszüleményére. Mert bár az tény, hogy Lily nem szerette a kviddicset, de ezt akkor is felháborítónak tartotta. – A Roxfort tényleg kezd egy börtönhöz hasonlítani – igazolta magában háztársa véleményét.

   Tekintetével ezután Ginnyt kereste, de nem látta sehol a vörös üstökét. Ismét ahhoz a lányhoz fordult, aki korábban is informálta, és akinek neve bosszantó mód nem jutott Lily eszébe, de egy rövid párbeszéd után kiderült, hogy a barátai, köztük Ginny is, már rég a Nagyteremben voltak. Így nem volt más hátra, egyedül bandukolt le a hetedik emeletről.

   Amint az elvarázsolt mennyezetű Nagyterembe ért, rögtön feltűnt neki, hogy valami baj van. Ginnyék a griffendéles asztal közepe táján foglaltak helyet, s míg hozzájuk sétált, akaratlanul is a mardekáros asztal felé pillantott, ugyanis ők a szokásosnál is gyűlöltebben tekintettek rá és összesúgtak a háta mögött.

   - Na mi van, White? – kiáltotta neki valamelyik zöld taláros fiú. – Dumbledore csak azért fogadott örökbe, mert sárvérű vagy?

   A barátai rögtön felröhögtek eme elmés beszóláson, de Lily csak a szemét forgatta, majd végre leülhetett a többiek mellé.

   - ’Reggelt! – üdvözölte őket. – Ezeknek meg mi bajuk? – kérdezte egyikükről a másikra nézve, de az elképedt arcokból semmit sem tudott kiolvasni. Végül Ginny tolta elé az aznapi Vasárnapi Prófétát.

   Amint Lily meglátta az újságot, rögtön valami szilárd táplálék után nyúlt, mert félő volt, hogy később el fog menni az étvágya. Végül egy csokis palacsintát rágcsálva tüzetesebben is szemügyre vette az egyébként szennynek tartott sajtót.

   A címlapon Umbridge hányingerkeltő valója pillantott rá. Elégedett mosollyal az ajkain bájolgott a kamerának, és Lily ekkor már sejtette, hogy semmi jóra nem számíthat.

   Dolores Umbridge, a Roxfort Boszorkány és Varázslóképző Szakiskola igazgatója lapunknak elárulta, hogy a Mágiaügyi Minisztérium felmérést készített az úgynevezett „mugli származású” varázslókról, hogy jobban megértsék, hogyan tettek szert mágikus képességükre.

   „Fontosnak tartom közös kincsünket, és annak megfelelő képzését, ugyanakkor fel kell derítenünk minden rejtélyét, és a mágikus hatalom indokolatlan bitorlóit gyökeresen ki kell irtani!” – nyilatkozta.

   Újabb kitűzött célja – az iskola igazgatósága mellett –, hogy létrehozza a Mugli Származásúak Jegyzékének Bizottságát.

  Ezt olvasva Lily majdnem félrenyelt. A csemegézést már korábban abbahagyta, de mikor a cikk végére ért, a villa hangosan csörömpölve kiesett a kezéből. A tányérján lévő csokimáz egészen a vele szembe ülő Neville pulóveréig csöppent, de ezzel most egyikük sem foglalkozott.

   El sem akarta hinni, mint is takart valójában ez a burkolt és igen lekurtított cikk. Umbridge félig meddig nyíltan támogatni kezdte Voldemort rasszista propagandáját a mugliszületésűek – vagyis az álltaluk nevezett sárvérűek – ellen. Gyökeresen ki kell irtani… – visszhangzott a fejében.

   Az effajta megkülönböztetés nem számított új keletű dolognak, de a nyilvánvaló rasszizmust a varázslótársadalom törvényei büntették. Nos, úgy tűnt, egészen addig.

   Nyílt támadásról még nem írtak, de Lily szerint ez csak a kezdet volt. Egy olyan kezdet, mely semmi jót nem ígért a varázslótársadalomra, legyenek mugliszületésűek, de akár aranyvérűek. Senki sem marad védhetetlenül.

   Ez a pedzegetés pontosan olyan, mint a Minisztérium előcsarnokában lévő szobor. A muglik felett az aranyvérűek állnak. Az aranyvérűeknek kötelesség, sőt megtiszteltetés, ha elnyomhatják a muglikat és a mugliszületésűeket. Így tehát kis lépésekben, de határozottan nyomulnak előre Voldemort tanai.

   Lily pedig hirtelen nagyon kicsinek és sebezhetőnek érezte magát. – Szóval elkezdődött – sóhajtotta, majd undorodva eltolta magától az újságot.

   - Ez kész agyrém! – csattant fel Ginny. – Egy fikarcnyival sem jobbak az „aranyvérűek” a „mugliszületésűeknél” – hangsúlyozta megvetéssel a megkülönböztető jelzőket.

   - Persze, hogy nem – vélekedett Neville is. – Nem attól függ a varázserő mértéke. Erre azért ők is rá fognak jönni a vizsgálatuk során, nem?

   - Nem – vágta rá Lily sötétbe boruló arccal. – Ez csak a kezdet. A vizsgálódás humbug, semmit sem fognak nézni a családfádon kívül. Tudjukki és a vérmániája teljesen beférkőzött a Minisztérium berkeibe, és meg fogjátok látni, üldözni fogják a mugliszületésűeket.

   - De hát ezt nem tehetik! – kiáltott fel Seamus. – Nem kezdhetnek el emberekre vadászni.

   - Hát… – bökött a sajtó felé Lily – már elkezdték.

   Szavai után csend telepedett a kis társaságra. Lily gondolataiba mélyedve nézett körül a Nagyteremben. Mindegyik asztalnál látta, amint a diákok elképedt arccal olvasták Umbridge sorait, és akárcsak az előbb barátai, kétségbeesetten próbáltak valamiféle elfogadható magyarázatot találni a leírtakra. Csakhogy ilyen nem volt.

   Egyedül a mardekáros asztalnál folyt zavartalanul a reggeli. A többség kifejezetten örült a változásnak, de azok, akik nem folytak bele ebbe a politizálásba, inkább kifejezéstelenek maradtak.

   Fogalma sem volt arról Lilynek, mit lépjen erre. Mégis hogyan tudná megakadályozni, hogy ténylegesen elkezdődjön a hajtóvadászat? Attól tartott, sehogy. Az észérvek itt már rég nem játszottak szerepet.

   - Amúgy honnan tudták ezek – bökött a fejével a mardekáros asztal felé – hogy mugliszületésű vagyok? – kérdezte a többieket, akik valószínűleg Lilyvel együtt a saját gondolataikba mélyedtek – a kissé csodálkozó tekintetekről legalábbis erre következtetett.

   - Öhm, hát a Próféta elég sok információt megosztott veled kapcsolatban – válaszolta végül Parvati.

   - Ja, vagy úgy – húzta el a száját keserűen. – A rólam készült cikkeket rendszerint nem olvasom el, mióta verekedéssel gyanúsítottak. Biztosan ezért kerülte el a figyelmemet ez az információs börze.

   - Egyébként már ez az adat is a személyiségi jog megsértésének minősül, nem? – vonta fel a szemöldökét Dean. – Nem lett volna joguk ilyeneket megosztani rólad.

   Lily teljesen egyetértett vele, de nem izgatta különösebben a dolog, így csak megvonta a vállát. – Ezen már nem tudok változtatni. Különben is, a lényeget úgysem tudják – gondolta magában némi elégedettséggel.

  De a tanári asztal felé pillantva viszont elfogta a düh. Umbridge úgy eszegette reggeli tojásrántottáját, mintha minden rendben volna. És az ő szemszögéből ez minden bizonnyal így is volt. Lily pedig nem is lenne önmaga, ha nem állna szándékában megtörni ezt a remek hangulatot.

   Úgy tűnt, Umbridge-nek túl sok szabadideje volt, ha az iskola igazgatása mellett még a Mugli Származásúak Jegyzékének Bizottságát is létre kívánta hozni. Azon kívül pedig a tanári kar elleni áskálódását sem fejezte be – Hagrid alatt nagyon rezgett a léc. Tanári pályafutásának egyelőre már véget vetettek, de a vadőri kinevezésének is rövid úton búcsút kell intenie, ha a varázslények elleni inkvizícióját is tovább folytatja az ellenszenves igazgatónő.

   Összességében Lily arra jutott, hogy valahogy le kellene foglalni Umbridge-ot. – Mikor lesz az első roxmortsi kirándulás? – kérdezte egyszer csak a többiektől.

   Ginny érdeklődve fordult felé. – A hétvégén, miért? – kérdezte rosszat sejtve, ugyanis a Lily szemében látott csillogás igencsak felkeltette az érdeklődését.

   - Ó, semmi, csak kíváncsi voltam. Úgy tűnik, ez a vigaszdíj a kviddics beszüntetése után – ködösített szánt szándékkal, és a kviddics megemlítésével barátnője gyanúját is sikerült elaltatnia egy időre.

   - Ne is mond! – fújtatta bosszúsan. – Fel nem foghatom, hogy lehet ilyen begyöpösödött, szűklátókörű…

   A szidalmazás tovább folyt, Lily pedig élvezettel hallgatta barátnője bő szókincsét. Nem hiába, hat fiútestvér között nőtt fel.

*****

   A nap további programja házi feladat gyártás volt. Senki sem örült neki, de legalább nem csábította ki őket a szabad, ugyanis odakint megállíthatatlanul zuhogott. Azon kívül pedig az általános rosszkedv és talán a félelem is jellemző volt majdnem az egész kastélyra. Az újságban leírtak mindenki fülébe eljutottak, borult hangulatot kölcsönözve ezzel a vidám társaságokba. Leginkább persze a mugliszületésűeknek volt félni valójuk, de nekik is voltak barátaik, rokonaik, szerelmeik, akik féltették őket.

   Lily szokás szerint hamarabb végzett a házi feladatával, bár Umbridge elméletre épülő „tanítása” neki is feladta a leckét. Nem foglalkozott vele sokáig, gyorsan átnézte a lényeget, leírta háromszor, hisz az volt a feladat, majd a pergamenes kupac legaljára tette, hogy másnap reggelig ne is lássa.

   Most épp az ablakon bámult kifelé, bár az eső és a sötétség ellenére semmit sem látott, csak a saját tükörképét, mely visszatükröződött az üveg felületén.

   Kétség kívül elég meredek vállalkozásba fog kezdeni, de most már feltétlenül szükségét érezte annak, hogy cselekedjen. Umbridge nem tétlenkedett. Majdnem két hónap alatt több kárt tett, mint más egy egész év alatt, és Lilynek tartania kellett vele a lépést. Az eltelt időt nem érezte elégnek ahhoz, hogy maradéktalanul bebizonyítsa, melyik oldalon áll, de a háztársai már hisznek neki és bíznak benne, így abban reménykedett, hogy a többi házból érkezők is ezen a véleményen lesznek. Ha minden jól megy, akkor kétség nélkül be fogja bizonyítani, hányadán állnak, és lehetőség szerint társaival minél több borsot fog törni Umbridge orra alá.

   Ám ehhez Lilynek is össze kell szednie minden bátorságát. Korábban minden vágya az volt, hogy titkok nélkül éljen, de most, hogy egy újabb fátylat kell lehámoznia magáról, már abban sem volt biztos, akarja-e. Csakhogy ez a kérdés már nem játszott szerepet. Akarja vagy sem, meg kell tennie.

   Látta, amint Dean és Seamus olyan erővel szorították pennájukat, hogy azok majdnem kettétörtek, hiába mondogatott nekik Neville bíztató semmiségeket. A két fiú félvér, tehát őket nem fenyegette veszély – egyelőre –, de a családjukat igen. Egyes vérmániások ugyanis irtóztak már csak a gondolattól is, hogy a varázslók és boszorkányok keveredtek a muglikkal.

   Ginny pár kanapéval arrébb, osztálytársaival írta a leckéjét. Őt vérárulónak titulálták, mert a családja rokonszenvezett a muglikkal, valamint édesapja foglalkozása is a muglikhoz kötötte.

   Lily a barátnőjét mindenképp be akarta avatni a terveibe, így leugrott az ablakpárkányról és a hatodévesek furcsálló tekintete ellenére odahajolt a lány füléhez. – Beszélhetnénk pár percet?

   A Weasley lány habozás nélkül bólintott, pár szót váltott barátaival, majd követte Lilyt a hálótermébe. Amint becsukódott az ajtó, Lily hangtalanító varázslatot bocsátott rá és hellyel kínálta barátnőjét, így akárcsak pár napja az üres tanteremben, úgy most is az ágyán egymással szemben törökülésben foglaltak helyet.

   - Elindítom a DS-t! – hadarta el gyorsan, mielőtt meggondolta volna magát. – Most szombaton, Roxmortsban.

   - Biztos vagy benne? – biccentette oldalra a fejét Ginny. – Sejtettem, hogy ezért kérdeztél rá a kirándulásra, de eddig még korainak tartottad.

   - Igen, még most is úgy gondolom. – Zavartan a füle mögé tűrt egy, a kontyából elszabaduló vörös tincset. A mozdulat közben kerülte barátnője tekintetét, viszont ha már elhatározta magát, nem futamodhatott meg, így folytatta. – Attól tartok, pont az ellenkező hatást érem el.

   - Ellenkező hatást? Már mindenki bízik benned, Lily! Azzal, hogy újraindítod a DS-t, tanítasz minket, csak még inkább megszilárdítod a beléd vetett hitüket – ragadta meg ölében pihenő kezeit, mintha csak ezzel erőt öntene belé.

   - Igen, a griffendélesek talán bíznak bennem, de a többiek? Mi van, ha nem sikerül megértetnem magam és elárulják Umbridge-nak? – makacskodott, de valóban úgy is gondolta, hogy félelme nem alaptalan.

   Ginny felismerte hangjában a dac élét, így felsóhajtott, de folytatta, hisz tudta, már nyert ügye van. Lily kétszer is át szokta gondolni, mielőtt cselekszik – nos, kivéve akkor, amikor a szeretteiről volt szó – csak épp nem volt meg benne a kellő magabiztosság. – Az első körben már kiszórtuk az árulókat, csak olyanoknál van ott az érem, akikre lehet számítani.

   Lily már nyitotta a száját, hogy valamivel visszavágjon, de Ginny nem hagyta. – Elég! – pattant fel az ágyról, így csípőre tett kézzel – édesanyját tökéletesen utánozva – szigorúan meredt rá. – Pontosan tudod, miért akarod elindítani a DS-t, csak valahol útközben elhagytad az önbizalmadat! Szóval, most halljam, miért indítod el a DS-t?

   Lily pár pillanatig csak döbbenten pislogott barátnőjére, majd mikor a lány szemei egyre jobban összeszűkültek, megadta neki a választ, amit hallani akart. – Mert Umbridge-nak túl sok a szabadideje, és a leendő tagoknak folytatniuk kell azt, amit Harryvel elkezdtek: meg kell tudniuk megvédeni magukat – mondta, majd Ginny biztató gesztikulációira úgy dőltek belőle a szavak, mint a vízesés. – A helyzet egyre súlyosabbá válik itt az iskolában, de odakint is. Ha elindítom a DS-t, előbb utóbb fel fog tűnni Umbridge-nak, így utánunk kezd nyomozni – persze sikertelenül, erről majd én gondoskodom – és ezáltal kevesebb ideje lesz arra, hogy megvalósítsa a szadista elméleteit.

   Míg beszélt, ő maga is felállt, és a szobát hosszában átszelve, nagy léptekben oda vissza átsétálta, miközben tovább folytatta elmélkedését.

   - A DS-hez már jó pár új varázslatot találtam, amit jó lenne, ha el tudnának sajátítani, de persze először fontos, hogy átismételjük az eddigieket, és ha valami nem megy, akkor újra próbáljuk. A DS főhadiszállása a Szükség szobája lesz, még akkor is, ha két éve már kiderült a szoba használata. A kentauroknak hála Umbridge nem emlékszik rá, egyedül csak Frics és pár mardekáros, de ők nem ellenfelek.

   - Biztos vagyok benne, hogy már arra is gondoltál, hogy foglald le őket – vigyorgott barátnőjére Ginny. Lily egyre magabiztosabb szavai rá is hatással voltak, és már alig várta, hogy kezdetét vegye a titkos szakkör.

   - De még mennyire! – viszonozta a cinkos mosolyát Lily. Teljesen feldobta, hogy amit korábban csak fejben kigondolt, most hangosan el is mondhatta valakinek. – Ahogy Umbridge-ra is gondoltam már. Újabb és újabb meglepetések fogják érni.

   - Jó, de azért ne hagyd, hogy rajtad csattanjon az ostor! – fékezte meg egy pillanatra Ginny. – Magadra is gondolj, nem lenne szerencsés, ha az első számú ellenségévé válsz.

   Lily erre csak legyintett. Teljes mértékben, már az elején tisztában volt azzal, hogy történjék bármi, tartani fogja a hátát a többiekért. Ezt vállalta, és véghez is fogja vinni. Rendszerint mindig csak a kezdet nehéz, először gyötrik a kételyek, de ha elkezdi, véghez is fogja vinni. Ha minden úgy fog történni, ahogy eltervezte, akkor Lily White neve bele fog égni az újságokba, ezúttal tényleg, nem csak holmi ködös feltételezések miatt.

   - Szerintem már az vagyok – vonta meg a vállát, viszont Ginny szemei ismét összeszűkültek, így gyorsan hozzátette: - De persze vigyázni fogok magamra is! Utánatok… – tette hozzá gondolatban.

*****

   Annyira örült annak Lily, hogy olyan barátnője van, mint Ginny. Miután rávette, hogy hangosan is összefoglalja mindazt, amit fejben már megtervezett, visszatért az önbizalma és sokkal pozitívabban állt az eltervezettekhez. Mikor erre rájött, a szuszt is kiszorongatta a lányból, miközben millió és még egy köszönömöt rebegett neki. Nagyon hálás volt neki azért, mert tartotta benne a lelket és maradéktalanul megbízott benne.

   Utoljára gyerek korában mondhatta el magáról, hogy vannak barátai. A szülei halálát követően Angliában szinte senkivel sem érintkezhetett. Aberforth állt a legközelebb ahhoz, hogy barátként tekintsen rá, hisz Minerva és Albus bácsi egyfajta pótszülőkként funkcionáltak. Lily Aberforth-szal töltötte a legtöbb időt, lévén, hogy ő csak egy kocsmát vezetett, nem pedig egy iskolát, és a kissé komolytalan férfinak hamarabb meg tudott nyílni, de őt is inkább pótapaként fogadta el, mintsem barátként.

   Azóta viszont gyökeresen megváltoztak a dolgok. Albus bácsi elment, Aberforth komolyabban kezdte venni az apa szerepet, és egyszerre több barátra is szert tehetett az Arany-trió és Ginny személyében.

   Fogalma sem volt arról, mégis honnan jöttek ezek a szentimentális gondolatok, miközben az ötödik emelet felé tartott. Azonban, ha jobban belegondolt, kicsit kimerültnek érezte magát szellemileg, épp ezért kellett feltöltődnie, még mielőtt csak igazán belelendülne. A reggeli alvás már jó kezdet volt, de a finálét a Prefektusi fürdőben szerette volna véghezvinni. Könnyűszerrel meg is találta Balgatag Boris szobrát, majd a negyedik ajtó előtt elsuttogta a jelszót – pacsuli –, melyet röhejes, de sosem változtattak meg.

   Lily nem volt prefektus – még csak az kellett volna! – azonban teljes nyugalommal sétált be a fehér márvánnyal borított fürdőbe. Nem zavarta, hogy számára tiltott helyen van, hisz ha elkapnák, akkor ez csak egy apró stikli lenne ahhoz képest, amit tervezett.

   Bezárta maga mögött az ajtót, táskáját ledobta a földre, majd az egyik sarokból elvett egy puha, fehér törülközőt és a hatalmas medencéhez ment. Nem tudta eldönteni, melyik csapot kellene kinyitnia a rengetegből, így találomra intett egyet, mire finom gyöngyvirág illat kúszott az orrába. Elégedett volt a választásával, így vetkőzni kezdett, végül pedig a varázspálcáját úgy helyezte el a ruhák tetején, hogy könnyen el tudja majd érni a vízből, de ne is essen bele.

   A meleg, illatos víz végigbizsergette minden tagját. Lehunyt szemmel élvezte, hogy teste a habok között lebegett, majd gondolt egyet és a víz alá bukva átúszott a medence másik oldalára, majd vissza. Úgy érezte magát, mint egy fészkét elhagyó madárfióka. Szabadnak.

   Miután kellőképp ellazult, a medence széléhez úszott, megtörölte a kezét a gondosan kikészített törülközőben, majd pálcája segítségével pennát, pergament valamint tintát hívott elő a táskájából. Míg áztatta magát, nagyjából már összeszedte a gondolatait, így a levél megfogalmazása nem okozott neki olyan nagy problémát.

   Kedves Aberforth!

   Remélem, minden rendben van veled, rég hallottam felőled! Néha napján te is meglephetnél egy-egy levéllel…

   Én jól vagyok, épp tilosban járok (pontosabban úszom), de ne aggódj, nem a tóban; teljesen ura vagyok a helyzetnek!

   Szinte látta maga előtt, amint az idős varázsló mosolyogva csóválja a fejét, miközben ezeket a sorokat olvassa. Nem alaptalanul akart ilyen könnyed hangnemmel kezdeni. El akarta hitetni Aberforth-szal, hogy tényleg minden rendben van vele, mert mióta Albus bácsi meghalt, sokkal szigorúbb lett vele szemben.

   Azonban nem azért írok most neked, mert az ablakban lévő sellőlány nem hajlandó velem beszélgetni. A segítségedet szeretném kérni. A hétvégén lesz az első roxmortsi kirándulás időpontja, én pedig úgy érzem, eljött az időm. Reggel tíz órakor a Szárnyas Vadkanban újraindítom Dumbledore Seregét. Remélem számíthatók a támogatásodra.

   Végül csak kénytelen volt belecsapni a lényegbe. A DS újraindítása sem volt éppen semminek nevezhető, de a Rend Harry levelén keresztül már szorgalmazta az akciót, így ez nem számított újdonságnak.

   Megfontolt mozdulattal mártotta bele pennáját a tintába, nagy levegőt vett, és kifejtette véleményét.

   Ennek több oka is van. Az egyik és legfontosabb az, hogy amennyire csak tőlem telik, felkészítsem a diákokat a kinti életre; a másik pedig Umbridge. Gondolom, te is értesültél az intézkedéseiről. Voldemort vérmániája felütötte a fejét, ami ellen lehet, hogy tudok tenni, lehet, hogy nem – később erre még visszatérek –, de addig is remélhetőleg új hobbit tudok adni annak a nőszemélynek, és így kevesebb ideje lesz a pszichopata hadműveleteire.

   Ami a korábbi DS tagokat illeti… nos, remélem, hogy gördülékenyen fogják fogadni szerény személyem. A griffendélesek már elfogadtak, így arra számítok, hogy az elég lesz ahhoz, hogy a többiek is bizalommal forduljanak felém.

   Természetesen a kivitelezést az előre megbeszéltek szerint fogom végrehajtani, de ha van valami új ötleted, akkor azt szívesen venném.

   A következő sorokat félve írta le, hisz attól tartott, Aberforth talán nem fog annyira örülni az ötletének, de tudta, hogy nem csak mint apa, de mint Rendtag is el fog gondolkozni róla.

   A mugliszületésűek elleni szervezkedést elég aggasztónak tartom. Ha a Minisztérium folytatni fogja a bejelentett útját, akkor… abba igazán bele se merek gondolni. Az iskolában szorgalmazni fogom az összetartást, de mindaz édes kevés lesz, ha Umbridge-dzsal az élen alapjaiban szakítják darabokra a varázslótársadalmat.

   Azonban a Hírverő Xenophilius Lovegooddal megbízható médiának bizonyult számomra. Mindenki tudja már, hogy mugliszületésű vagyok, és talán a nevem valamint az erről az ostobaságról alkotott véleményem lelassítaná a folyamatot. Tudom, nem biztos, hogy sokat érne a szavam, és talán nem csak pozitív értelemben keltenék feltűnést, de egy próbát megérne, nem? Nyilatkozhatnék a lapnak, hátha sikerülne egy cseppnyi jóérzést keltenem az emberekben.

   Kíváncsian várom a Te, illetve a Rend véleményét, kérlek, továbbítsd ezt a levelet Nekik.

   Hamarosan találkozunk a Szárnyas Vadkanban, addig is kérlek, vigyázz magadra!

   Szeretettel:

   Lily

   Tényleg kíváncsi volt, mit fog reagálni a Rend az utóbb említett tervére. Lily a maga részéről a háta közepére se kívánta a szereplést, de Luna édesapja tényleg megbízhatónak tűnt, és ha az kell, hogy lelassítsa Umbridge-ékat, akkor minden további nélkül ad egy interjút a Hírverőnek.

   Azonban lassan közeledett a takarodó ideje, Lily pedig nem akart egy járőröző aurorral sem találkozni, így szomorúan, de ki kellett másznia a finom fürdőből és komótosan tiszta ruháiba bújt. Haját, bár nem szerette, mégis varázslat útján szárította meg, hogy ne kelljen magyarázkodnia, miért vizes, majd mikor úgy érezte, indulásra kész, egy újabb segítőtársat hívott: - Gigi!

   A manó lány pár pillanattal később egy halk pukkanással megérkezett, és boldogan ölelte magához Lily lábait, ugyanis csak addig ért fel hozzá.

   - Lily kisasszony! Gigi már nagyon hiányolta! – sipította, majd mikor tudatára ébredt, gyorsan elengedte a lányt és hajbókolni kezdett. – Miben lehet Gigi a segítségére?

   - Én is örülök, hogy látlak – mosolygott a lila ruhás manóra, miközben meg is simogatta gömbölyű kis arcát. – Arra szeretnélek kérni, hogy ezt a levelet minél előbb ad át Aberforth-nak, de csak neki – nézett a szemébe határozottan, hogy megbizonyosodjon róla, tényleg megértette a kérését, majd átnyújtotta neki az összehajtott pergament.

   - Úgy lesz, Lily kisasszony! – bólogatott a manó. Rettentően hiányzott Lilynek ez a kis teremtés és kedves emlékeket idézett fel a viszontlátása.

   - Otthon minden rendben? – kérdezte némi hátsószándékkal. Azt remélte, megtudhat tőle némi információmorzsát a Rendről, ám tulajdonképpen nem is értette, miért reménykedett benne.

   - Persze, Mrs. Weasley átvette a főzést, addig Gigi takarít és mos meg rendet rak…

   Lily kénytelen volt elrejtette csalódottságát, hisz nem épp erre volt kíváncsi, de szeretetteljesen végig simított kis barátjának pár hajszállal tarkított kobakján, majd útjára engedte. Bár már türelmetlenül várta, hogy visszatérjen a válasszal.