Ron először némán végignézett a takaró alatt szuszogó karcsú alakon, akit még a sötétség ellenére is meg tudott csodálni, majd az ágyhoz sétált, óvatosan befeküdt kedvese mögé, és karjával átölelte a derekát.
- Mi az? – nyögött fel Hermione álomtól rekedtes hangon, majd ijedten fordult szembe „támadójával”. – Jaj, Ron, ne ijesztgess! Valami baj van? Történt valami? – kérdezte sürgetve a lány, mire a fiú elmosolyodott.
- Nincs baj, Hermione. Nyugodj meg, csak nem tudtam aludni – válaszolt lustán Ron, miközben végigsimított a lány álmos arcán. Hiába volt a lány tekintete kicsit kába, és kuszák barna fürtjei, Ron gyönyörűnek találta kedvesét.
A fiú szemében lévő áhítatos csillogást Hermione is észrevette, és a becézgető ujjak keltette bizsergés miatt, kipirosodott arca árulkodóan jelezte zavarát, amit egy kis dorgálással próbált leplezni.
- Ezért engem is felköltöttél, ahelyett hogy hagytál volna aludni! Mennyi is az idő? – kérdezte hátat fordítva a fiúnak, majd nyúlt is az éjjeliszekrényen heverő varázspálcájáért, de Ron gyorsan elkapta a lány derekát, és maga felé rántotta.
Hermione a hirtelen mozdulat miatt elveszítette az eddig egy kézen megtartott egyensúlyát, és egyenesen Ron mellkasán feküdve találta magát. És mielőtt méltatlankodni kezdett volna, a fiú gyorsan és gyengéden a szájára tette egyik ujját.
- Miért vagy ennyire zavarban? Máskor is feküdtünk már egymás mellett, és akkor úgy vettem észre, hogy nem zavart a közelségem – sóhajtott fel érthetetlensége jeléül a fiú, majd ujját le nem eresztve folytatta. - Azt viszont sajnálom, hogy felébresztettelek, nem akartam. Egyszerűen csak nem tudtam aludni, rengeteg gondolat kavarog a fejemben, amik egyszerűen nem hagynak nyugton.
- Mi nyugtalanít? – mondta Hermione, miután Ron befejezte mondandóját. - Nekem bármit elmondhatsz – Szeretetteljesen elsimította a fiú szemébe lógó vörös hajszálakat, és mélyen a másik szemébe nézett.
- Szerinted tényleg megtaláljuk az összes horc…, vagyis az összes „tudod mit”? – kérdezte sokat sejtetően a fiú.
- Remélem, Ron. Remélem. Tudjukki hét „tudod mit” készített, ebből Denem naplója és a Gomold gyűrű biztosan elpusztult. Arra még mindig nem jöttem rá, ki az az R.A.B., és azt sem, hogy sikerült-e elpusztítani a benne élő „tudod mit”. Mindenesetre ez már három, és Dumbledore feltételezése szerint Naginiben is van egy; a többi, pedig valamelyik alapító ereklyéi.
- Jó, de azok hol vannak? Hol keressük őket? Na meg a legjobb kérdés az, hogy tulajdonképpen mit is keressünk konkrétan? – sorolta aggályait a fiú.
- Nem tudom, Ron. A legjobb, amit tehetünk, most az, hogy tovább kutakodunk, valami nyomra csak bukkanunk. Remélhetőleg Piton is talál valami használható információt erről, és akkor az ő segítségével…
- Szerinted Piton tényleg segítene nekünk? - vágott a lány szavába Ron összehúzott szemmel.
- Dumbledore beavatta a titokba, megbízott benne. Azzal, hogy megölte… – Elcsuklott a lány hangja, majd egy mély lélegzetvétel után folytatta. – Azzal, hogy megölte, még nem árult el minket, mint ahogyan azt korábban hittük. Most is rengeteg edzést tart nekünk, hogy felkészüljük a csatákra, és abban is biztos vagyok, hogy ő is nyomok után kutakodik, akárcsak mi.
- Hm – mormogta eltűnődve a fiú, miközben Hermione tarkójára csúsztatta jobb kezét, és közelebb húzta őt magához, hogy végül egy lágy csókban összeforrjon ajkuk.
- Nem szeretném, hogy te is részt vegyél a kutatásokban és a csatákban – mondta Ron, miután elváltak ajkaik. – Nem szeretném, hogy veszélyben légy, hogy megsérülj.
- Ron, ezt már egy tucatszor átbeszéltük. Még mindig kitartok a döntésem mellett, veletek maradok, és nem megyek a Roxfortba. Szükségetek lesz rám – suttogta halkan a lány az utolsó mondatot, egyre közelebb hajolva a fiú arcához, majd ezúttal ő kezdeményezte a csókot.
A kezdeti lágyságot felváltotta nyelvük mély és vad tánca, majd Ron a hátára gördítette Hermionét, így a lány fölé került. Csókjukat nem törte meg, amikor a lány puha nyakától kiindulva végigsimított az oldalán, le egészen a csípőjéig, ahol ujjai hegyével lágyan cirógatta tovább.
A lányból jóleső sóhaj tört fel a mozdulat nyomán, ám ekkor Ron elszakadt kedvese édes ajkaitól, és zihálva Hermione mellé gördült, majd szerelme után nyúlva a vállára vonta annak fejét.
- Miért hagytad abba? – pihegte Hermione enyhe csalódottsággal a hangjában.
- Erre még ráérünk. Nem kell ajtóstul a házba rontani, de örülök, hogy tetszett – vigyorgott önelégülten Ron, miközben magukra húzta a takarót.
- Tényleg így gondolod? – kérdezte csendesen a lány.
- Persze. Hermione, nekem te tényleg fontos vagy. Egyszer majd meg fog történni – már ha te is szeretnéd – de nem most, majd eljön ennek is a megfelelő ideje – mormolta a lány hajába.
- Szeretlek – suttogta halkan Hermione.
- Én is szeretlek, mindennél jobban. De most már aludjunk, még van pár óránk reggelig – mondta boldog mosollyal az ajkán, hiszen a lány, aki iránt már régóta gyengéd érzelmek fűzik, először mondta azt, hogy szereti őt.
Hermione ebben a pillanatban úgy érezte, hogy a lehető legjobb helyen van, szereleme ölelő, biztonságot nyújtó karjai közt, így boldogan adta át magát az álmok varázslatos világának.
*****
- Dora, mi a baj? – rohant ijedten Remus Lupin a vécé előtt görnyedő feleségéhez.
- Menj el! – nyögte erőtlenül a nő, de a férfi mintha meg se hallotta volna szavait, rögtön a sápadt Tonks mellé térdelt, és nyugtatóan simogatni kezdte a hátát.
- Remus, menj már! Ugyan mit érdekel téged, mi bajom! – mondta dühösnek szánt hangon a nő, de a kimerültség miatt minden él kiveszett szavaiból, majd újra öklendezni kezdett a csészébe.
A férfi összefogta Tonks szürke színű haját a tarkójánál, miközben kitartóan simogatta tovább. Rettenetesen megbánta, hogy veszekedett a feleségével, miután ő boldogan közölte az örömhírt.
Apa.
Ez a szó keringett egész este a férfi fejében, miközben a sötét utcákat járta, és az, hogy mekkora hibát követett el. Teherbe ejtette a szerelmét, és ezzel félő volt, hogy egy olyan gyermeket nemzett, aki ugyanúgy szenvedni fog a kórtól, amitől ő maga szenvedett kisfiú kora óta. És ezt nem akarta.
Ugyanakkor, ha ő maga nem lett volna az, ami, egy kegyetlen, beszámíthatatlan vérfarkas, örült volna a kis csöppség érkezésének. És most nem tudta, mitévő legyen. Az ő Dorája nem volt hajlandó elvetetni a gyermeket, amely benne növekedett, nem hallgatott rá és ezért nagyon megharagudott a nőre.
- Persze, hogy érdekel mi a bajod, hisz szeretlek Dora! – mondta végül Remus.
- Nekem nem így tűnt délelőtt – motyogta a nő, miután megszűnt az émelygése.
- Én csak nem akarom, hogy a gyerek olyan legyen, mint én, hát nem érted?! Ha nem lennék ilyen…
- Veszélyes, szegény, idősebb…jaj, Remus mikor hagyod már abba ezt a régi dumát! A férjem vagy, és a leendő gyermekem apja. Olyannak szeretlek, amilyen te magad vagy! Nem érdekel a pénzed, vagy hogy idősebb vagy nálam! A főzet miatt, pedig már az átváltozásaid sem olyanok, mint régen voltak! – kiáltotta ezúttal teljes erőből Tonks, miközben a benne tomboló düh miatt vörös színűre változott hajszíne. - Miért nem tudsz örülni a babának? – kérdezte már sokkal csendesebben.
- Mi lesz, ha ő is vérfarkas lesz? Gyűlölni fog engem – hajtotta le szomorúan a fejét a férfi.
- Egyáltalán nem biztos, hogy ő is az lesz, és különben is, te az apja vagy, szeretni fog téged! – győzködte a nő.
Remus erre nem mondott semmit, csak felsegítette feleségét a földről, megvárta, míg fogat mosott, majd együtt, összebújva hajtották álomra a fejüket.
*****
- Boldog tizenhetedik születésnapot, Harry drágám! – kurjantotta boldog mosollyal az arcán Mrs. Weasley, mikor az említett fiú ünnepi ebédjén az asszony az asztalra rakta az ínycsiklandozó, hatalmas cikesz alakú tortáját.
- Mrs. Weasley, ez hatalmas, nem kellett volna ennyit fáradoznia értem – hebegte csodálkozva a fiú.
- Ugyan – legyintett az asszony. – Ez a legkevesebb! Fred, George, az első szelet az ünnepelté, várjatok a sorotokra!
- Igen anya – válaszolták kórusban az ikrek, mire anyjuk csak a fejét rázta, és úgy tett, mintha meg se látta volna a két hiányzó csíkot a sütemény mázán.
Hiába, a fiúk már csak ilyenek, bosszankodott az asszony, miközben az asztalnál ülőknek sorban adott a finom süteményből.
Erre az ebédre sokan eljöttek. Sirius keresztfia jobb oldalán kapott helyet, aki mellett unokahúga, Tonks foglalt helyet, rózsaszínben pompázó hajával. Jelen volt még Mr és Mrs. Weasley, Charlie, Bill és felesége Fleur, az ikrek, Mrs. Malfoy, Draco, és a mogorva Perselus Piton, valamint a Harry másik oldalán a kicsit még mindig piruló Hermione és Ron ült.
Az ifjú szerelmesek reggel lebuktak Ron ébresztgető édesanyja előtt, aki eddig mit sem tudott a fiatalok közötti románcról. A hosszas, és kellemetlen monológ után, mely a kamaszkori szerelmek veszélyeiről szólt, Mrs. Weasley végül beadta a derekát, és örült legkisebb fia boldogságának.
Miután mindenki jóízűen elfogyasztotta Mrs. Weasley ebédjét, ki-ki a maga dolgára indult.
Az aranytrió, Sirius és a Weasley ikrek még az ebédlőben maradtak, Harry ajándékaival együtt.
- Én miért nem kaptam ilyeneket? – kérdezte méltatlankodva Ron.
- Azért öcskös, mert édesanyánk leátkozná a fejünket – mondta magától érthetően Fred.
- És mert a szponzorunknak a legjobb Weasley Varázsvicc Vállalat termékek dukálnak – fejezte be George.
- Kösz, fiúk, biztos nagy hasznukat veszem majd – nézett szét a rengeteg furcsa kinézetű holmin az ünnepelt.
- Harry, az micsoda? – mutatott Hermione egy eddig bontatlan kis dobozra. A fiú kicsit arrébb tolta a Remustól és Tonkstól kapott hasznos bűbájokról szóló könyveit, és a zöld csomagolású ajándékért nyúlt.
Kicsomagolta, és a fedél levétele után egy összehajtott papírt, és egy zöld színű, négyzet alakú medált pillantott meg, ami egy fekete bőrszalagon lógott.
A fiú először a levél után nyúlt, és hangosan felolvasta azt.
Egyszer, egy bölcs varázsló azt mondta nekem, hogy a szeretetnél nincs hatalmasabb erő. Nem szabad megtagadnunk a boldogságot, mert akkor az ember lelke csupa bú és keserűség marad, és nem lesz, mi éltessen.
Nos, én úgy gondoltam, hogy ha mégis megfeledkeznél a sok szép pillanatodról, akkor legyen valami, mi emlékeztessen rájuk.
Boldog születésnapot!
Lily
U.i.: Csak gondolnod kell rá.
- Nahát, ez nem semmi ajándék, Harry! Ez egy boldog percek medál – magyarázta a kissé értetlen jelenlevőknek Sirius. – Ha a medál a testedhez közel van, akkor a benned lezajló boldogságot megőrzi. Ha fel akarod eleveníteni azt az örömteli időt, akkor csak rá kell gondolnod, és átérzed a korábban átélt kellemes élményeket. Mellesleg ez nekem is eszembe juthatott volna.
- Mert amúgy a tőled kapott iker-tükör olyan haszontalan – vágott vissza tréfásan Harry. – Mindenesetre, ez kedves volt Lilytől.
- Apropó! Hol is a mi kis tűzdobáló druida házigazdánk? – kérdezte Fred miközben a székén hintázott.
- Mrs. Weasley azt mondta, hogy aludt, amikor benézett hozzá reggel, és az éjjeli szekrényén egy álomtalan álom bájitalos fiola volt – mondta Hermione. – Most, hogy így jobban belegondolok egy kicsit tényleg kimerült volt már.
- Ejnye, Harry pajtás eléggé kifárasztottad szegény lányt. Hát szabad az ilyet? – vigyorgott pajzánul George.
- Miről…
- Nem elég a roxfortos lányok szívét összetörnöd szerény személyeddel, de még Lilyt is becserkészted? – folytatta Fred.
- Láttuk tegnap bemenni a szobádba, és nem volt teljesen felöltözve, ha minket kérdeztek – hajolt közelebb a többiekhez George, mint aki egy rendkívül titkos küldetés részleteit osztaná meg éppen a jelenlévőkkel. Harry arcszíne, pedig egyre pirosabb árnyalatot öltött a düh és a zavar együttes jelenléte okán.
- Persze, mi teljes mértékben megértjük – a hősöknek is jár egy kis kikapcsolódás, és Lily…
- Elég! – harsogta túl Harry az ikrek fecsegését. – Tegnap csak beszélgettünk, semmi más nem történt, főleg olyan nem, amire ti gondoltok! – nézett célzóan a két delikvensre. – Néha pletykásabbak vagytok, mint Rita Vitrol. De vigyázzatok, nehogy pórul járjatok! – bökött figyelmeztetőül mutatóujjával a Fred által hintáztatott székre, majd az említett iker egy fájdalmas kiáltás kíséretében a padlóra pottyant.
Mindenki döbbenten figyelte hol a fájó tomporát simogató Fredet, hol a kezét fürkésző értetlen Harryt, ugyanis a szék szőrén-szálán eltűnt.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése