Mindig is rengeteg plüss állat őrizte álmait, de most még ők sem tudták megvédeni akkori kislány énjét, sem családját.
- Lily, Lily, kelj fel édesem – szólongatta édesanyja.
- Miért, már reggel van? – kérdezte, miközben álmosan dörzsölgette szemeit.
- Még nincs kicsim, de most gyorsan velem kell jönnöd – lépett szobájába édesapja is, majd kézen fogta a kis Lilyt, és a pince felé vezette.
Még mindig emlékszik apja hatalmas tenyerére, amiben szinte eltörpült az ő kis keze, és mely annyit simogatta vörös üstökét.
Hogy gyorsabban haladjanak, édesapja felkapta a kislányt, és úgy rohant le a pincelépcsőn, miközben édesanyja szorosan követte őket.
- Bújj be a szekrénybe, és maradj csendben Lily. Akármit is hallasz, maradj itt, majd később érted jövünk.
- Tedd meg a kedvünkért drágám. Megteszed? – kérdezte édesanyja kérlelő hangon.
- Megteszem mami. De miért kell elbújnom ide? És ti hova mentek?
- Majd mindent elmagyarázunk, csak ne gyere ki a szekrényből – mondta apja, miközben egy atyai csókot nyomott a kislány homlokára.
- Szeretünk, kicsim – ölelte magához édesanyja.
- Én is szeretlek titeket – mondta a csöppség, majd szülei rácsukták a szekrényajtót és kiléptek a pincehelyiségből. Egyedül hagyták a sötét, dohos régi ruhásszekrényben.
Lily átkarolta felhúzott térdeit, és nyugtatóan ringatta magát.
Félt, de legfőbbként szüleit féltette. Nem értette, miért kellett elrejtőznie, és hogy a szülei miért nem maradtak vele, ha egyszer baj van. Mert a lány tudta, hogy valami baj van.
Ijedten rezzent össze a hirtelen jött robbantás hangjára, amibe az egész ház beleremegett.
Dulakodás, és hangos beszédfoszlányok szálltak alá a kislány fülébe, amit megpróbált kizárni tudatából, de ez valahogy mégsem sikerült.
- Hol van? Beszélj! – kiáltotta egy férfihang, majd mikor nem érkezett válasz, egy nő süvítette: - Crucio!
Édesanyja velőtrázó sikítása hallatszott, miközben Lily keserves sírásba kezdett. Nem értette, ki és miért bántja szüleit.
Szájára tette kezeit, hogy tompítson zokogásán, majd anyja sikolyai elhaltak, helyette viszont apja szólalt meg.
- Kérem, ne bántsa. Ne bántsa a feleségemet! – könyörgött ő is.
- Árulja el, hol a gyerek, és akkor megkegyelmezünk – mondta ismét a kegyetlen női hang.
- Nem, őt nem…
- Adava Kedavra! – ordította a nő, majd felkacagott. Lily hallotta, hogy anyja sírva az apját szólongatja, de ő nem válaszolt.
Ki akart menni a szekrényből, hogy megnézze, mi baj érte édesapját, de eszébe jutott az ígérete, így nem mozdult a helyéről.
- Mondja el, hol van a gyerek, és meghagyjuk az életét – szólalt meg újra a férfi.
- Soha! – kiáltotta az anyja.
- Ez esetben… Adava Kedavra! – bömbölte a férfi, majd egy puffanás kíséretében elhalt édesanyja szipogása is.
Ekkor azonban már nem bírt a szekrényben gubbasztani a lány, és óvatosan kilopódzott a ruhatárolóból. De a sötétség miatt nem látott semmit, ezért gyakran belerúgott egy-egy dobozba.
Mikor felment a lépcsőn, résnyire kinyitotta az ajtót, és mivel nem látott senki, térdein kúszva megindult az előszoba felé.
Alig tett meg pár lépést, mikor szeme megakadt apja golfütőin, amit aznap a folyóson hagyott. Óvatosan kiemelt belőle egyet, majd maga mellett csúsztatva ment tovább. Viszont amikor elérte az előszoba küszöbét, megdermedt.
Édesanyja az apján terült el, de egyikük sem mozdult meg. Ott feküdtek csöndben, összegömbölyödve.
- Hé, hát megvagy! – mondta egy hosszú fekete csuklyát viselő férfi, aki karjánál fogva felemelte a lány, de Lily felébredve az első rémületből a még mindig a kezében szorongatott golfütőt felemelte, és a férfi fejére ütött vele. Az felüvöltött fájdalmában, és elengedte Lily karját.
A lány a pince felé kezdett rohanni, de egy ugyanolyan köpenyt viselő nő elé állt, és szorosan a karjaiba zárta.
- Szervusz kicsikém. Nem volt szép dolog Rodolphus bácsit bántani – gügyögte eszelős vigyorral a képén a nő. De Lily nem válaszolt, csak kapálódzott, hogy kijusson a szorításból, majd egyszer csak a lány kezeiből fénylő szikrák pattantak ki, amitől a nő felvisított, és elengedte a megrémült Lilyt.
A lány mihelyst kiszabadult, újra a pince felé menekült, de amikor annak ajtajához ért, a férfi újra elkiáltotta magát:
- Adava Kedavra!
- Ne öld meg! – kiáltotta a nő is, de akkor már késő volt.
A zöld csík elsüvített a lány mellett, de elég közel volt ahhoz, hogy a két csuklyás alak úgy gondolja, hogy eltalálta őt.
Lily azonban élt, viszont a fénycsóva megijesztette, és lebucskázott a pincelépcsőn, azután elnyelte a sötétség.
Később füstszagra, és a fa gerendák ropogására ébredt fel, de amikor fel akart állni, a jobb lábába nagy fájdalom nyílalt, és visszazuhant a koszos padlóra.
Sírt. Sírt a fájdalomtól, és sírt szülei elvesztése miatt is, mikor meglátott két ezüstszakállú férfit közeledni.
- Ne félj, mi nem bántunk téged – mondta az egyik úr, majd a karjaiba kapta a rémült lányt, és dehoppanált.
Lily épp a szobájában, a kinti erdőségre néző ablak előtt ücsörgött, miközben újra átélte szülei elvesztését.
Mindenre úgy emlékezett, mintha csak tegnap történt volna. Az egész eseménysor, a legkisebb apróság is mélyen beleégette magát a lány emlékezetébe.
Nem szerette ezt az emléket, elvégre ki szeretné visszaidézni szülei elvesztését? Inkább a boldog gyermekkorát szerette feleleveníteni magányos perceiben, mint például amikor apukája először felült vele az óriáskerékre a városi vidámparkban, vagy ahogy édesanyja éneklését hallgatta titokban.
Ehelyett, inkább itt búslakodik, miközben a visszatükröződő ablaküvegben saját arcképét tanulmányozta, fittyet hányva az ablakot egyre erősebben verdeső esőcseppekre.
Majd hirtelen felébredt a búskomor állapotából, mert megijedt, hogy a saját apatikus érzelmei miatt esik az eső. A szíve gyorsabb ritmusba kezdett, mint egy ijedt kismadár szárnycsapásai. De végül nyugalmat erőltetett magára, mélyeket lélegzett és a druida erejében lévő kiegyensúlyozottság miatt rájött, hogy semmi köze a most végbe menő időjáráshoz.
Az ebédet is kihagyta, jutott eszébe jóval később a lánynak. Mrs. Weasley ugyan bekopogott a szobájába, hogy lecsábítsa a lányt finom étkei elfogyasztásához, Lily mégse nyitott ajtót.
- Ez így nem lesz jó – motyogta az orra alatt a vörös hajú lány. Ugyan is megígérte magának, hogy a történtek ellenére sem lesz mélabús, hanem éli tovább az életét, és kiveszi a részét a háborúban. Még vár rá egy végső összecsapás...
Pár órával később minden rendtag megérkezett a főhadiszállásra, majd hamarosan kezdetét vette a Főnix Rendjének gyűlése.
Az idősebb, és mindenképp tapasztaltabb rendtagoknak először nem tetszett, hogy Harry, Hermione, Ron és Lily is csatlakozott a főnixesekhez, de Remus Dumbledore professzor végrendeletére hivatkozott, így kis morgolódással ugyan, de elfogadták a fiatalokat.
Lily csendben meghúzta magát az egyik székben, és hallgatta a körülötte lévő rendtagok beszélgetését.
- Két nap múlva július harmincegyedike lesz, Harry tizenhetedik születésnapja. Mit írt Albus a levélben? – fordult az említett fiú felé.
- Részletesen leírta a családfám, és Griffendél Godrik utáni nyomozását, de azt ő sem tudta megmondani, hogy mivel fog járni a nagykorúságom betöltése, és azt sem, hogy a varázserőm miképp válik majd teljessé – mondta elgondolkodva Harry.
- Azt tudjuk, hogy Godriknak legendás varázserő volt a birtokában, de hogy Harrynek, mint a leszármazottjának, hogyan fog megnőni a varázsereje, és mennyire… Ezt nem lehet tudni – csatlakozott Hermione.
- Értem, mindenesetre majd harmincegyedikén kiderül, és akkor majd még keményebb edzéseket fogunk tartani – jelentette ki Remus. - Charlie, mi a helyzet Romániában?
- Az ott élő emberek nem nagyon akarnak harcba szállni Tudjukkivel, sem az ő oldalán, se a miénken. De sikerült pár embert meggyőznöm, akik nagy baj esetén segítenének – felelte a hosszú hajú Weasley fiú.
- Értem. Nos, ezzel nem mentünk sokra, ráadásul Greyback hatalma is nő a vérfarkasok körében. Sokan félnek tőle, ezért inkább behódolnak.
- Az azkabani dementorok mind fellázadtak már, és a börtön teljesen felesleges. Tudjukki, vagy a halálfalók, akármikor kiszabadíthatják a foglyokat – mondta Kingsley. – És a Minisztériumba is egyre több halálfaló szivárog Scingeour orra előtt.
- És mi lenne, ha mi is csinálnánk egy varázsbörtönt? – vetette fel Harry. – Az Azkabanra nem számíthatunk, akárhány halálfalót is juttatunk oda, nem sok időt töltenek ott.
- És ezt hogy gondoltad, Potter? – kérdezte Mr. Mordon. – Hol lenne az a börtön? Mert itt, a főhadiszálláson nem lenne túl jó ötlet.
- Bocsánat, hogy beleszólok – szólalt meg Lily a gyűlésen először – de az erdő túloldalán, Evenwoodtól északra Hamserleyben Dumbledore professzornak van egy menedékháza, ami kisebb, mint ez, de hasonló elrendezésű. Persze vehetnek egy másik házat is, a professzor elegendő aranyat hagyott a rendnek.
- Kösz, Lily. Szerintem megnéznék azt a házat, mit gondolnak? – kérdezte Harry, mire mindenki egyetértett. A fiú küldött egy hálás mosolyt Lilynek, majd komoly tekintettel figyelt tovább.
Megbeszélték, hogy másnap megnézik a házat, és ha megfelel, akkor védőbűbájokkal és váltogató őrséggel működhet a rend börtöne.
- A Minisztérium nem a halálfalókkal foglalkozik. A Próféta lett Scingeour, és a halálfalók szócsöve. Dumbledore nevét mocskolják be, és a titkait pedzegetik – mondta Hastia Jones Lilyre nézve, mintha ő tehetett volna erről.
- Lilyvel mi már beszélgettünk erről, és mindketten úgy gondoltuk, hogy a dolog nem marad sokáig titokban – szólt közbe Remus.
- Az, hogy Albus Dumbledore örökbefogadott engem hamarosan kiderül, és én állok elébe – jelentette ki határozottan Lily, szavait azonban csönd követte.
- A múltkori támadás leverését az aurorok számlájára írták, hiába derült ki a Főnix rendjének létezése – váltott témát Tonks, hogy a kínos pillanatnak vége legyen.
- Hagyhatnánk jelet magunk után – vetette fel Hermione.
- És ezt hogy képzelted el? – kérdezte Harry.
- Kérhetnénk Fawkes segítségét. Mikor vége lenne a támadásnak, a helyszínen repülhetne egy kört, ezzel az emberek tudtára adhatnánk, ki is védte meg őket. Persze, csak ha Lily is beleegyezik.
- Fawkes – szólt az említett lány, mire egy tűzcsóva kíséretében megjelent a csodaszép főnixmadár, és Lily vállára szállt. – Mit szólnál egy kis repkedésre, hogy az emberek lássák a rend védte meg őket? – kérdezte a lány, mire Fawkes egy rövid trillával válaszolt.
- Azt hiszem, ezt igennek vehetjük – mondta mosolyogva a lány. Majd hirtelen egy holló alakú patrónus érkezett Remushoz, viszont pár pillanat múlva már semmivé is foszlott.
- Perselus üzent, Long Buckby külvárosát egy óra múlva megtámadják a halálfalók – mondta komor arccal a férfi, mire mindenki elkönyvelte magának, ma sem lesz nyugodt estéjük.
