A lány szívét leírhatatlan erővel szorította össze a bűntudat, a csalódottság és a harag különös egyvelege. Bűntudata volt a magában megfogalmazott gondolataiért, csalódott a barátjában, és magára haragudott mindezért.
- Szia – szólt egy kellemes, mély férfihang, mire Lily oldalra fordította a fejét, és megpillantotta a hang forrását a szomszédos erkélyen.
- Szia, Harry.
- Lelöksz, ha átmászok hozzád? – kérdezte lusta mosollyal az arcán, mire a lány érthetetlenül meredt rá.
- Miért löknélek le? Gyere nyugodtan – állt fel ültéből Lily, mire Harry mosolya még szélesebb lett, és az erkélye végébe sétált futásra készen. – Hm, biztos vagy abban, hogy ez sikerülni… - Lily nem fejezhette be a mondatát, mert a fiú gyorsan megragadta az erkély szegélyét és egy ügyes tornamutatvány után már az ő erkélyén landolt.
- Olyan szomorúnak és dühösnek tűntél a szél fújta hajaddal és a bambuló tekinteteddel. Ezért gondoltam azt, hogy – már ha nem löksz le – akkor talán beszélgethetnénk. De, csak ha szeretnél.
- Persze, szívesen – motyogta Lily, miközben a kezével próbálta a haját rendre utasítani. A zavart mozdulatsor láttán Harryből akaratán kívül is feltört egy apró nevetés, és lefogta a lány kezeit.
- Nem azért mondtam, mert nem tetszik a hajad – épp ellenkezőleg – csak megjegyeztem, hogy úgy néztél ki, mint egy dühös kis fúria.
- Dühös kis fúria, mi? Jaj lesz neked, ha mérges leszek rád, Harry Potter!
- Állok elébe, hölgyem! – hajolt meg játékosan a lány előtt, és mikor felegyenesedett, még egy kacsintást is megengedett magának. – Csak győzzem kivárni!
- Lehengerlő a bátorsága uram – vagy talán pont az esztelen botorsága miatt, majd egy felbőszített druida játszadozása után lesz lehengerelt érzése? Szó szerint.
- Az ön kecses kezeitől még az is élvezetes lenne számomra – folytatta még mindig a bolondozás a fiú, de Lily már nem bírta tovább, és kacagva ült le korábbi helyére, magával húzva a még mindig a kezeit szorongató Harryt is.
- Hát te néha nem vagy teljesen komplett – mosolygott a fiúra.
- De legalább már nem vagy olyan szomorú – mondta Harry, miközben Lily kis kacsóit nézte, melyek szinte eltűntek az ő tenyerében. – A tegnapi dolog bánt?
- Igen – suttogta a lány, majd kihúzta a kezeit Harry markából, és maga közé kulcsolta őket, mintha fázna. Lily tekintete ismét a semmibe révedt, de a fiú nem hagyta visszasüppedni bús gondolataiba.
- Ő a barátod volt?
- Igen, Score valaha a barátom volt. Azt hittem… vagyis mindenki azt hitte, hogy amikor megtámadták a Kertet, őt elrabolták a dekromák.
- És az nem lehet, hogy tényleg elrabolták a dekromák, és arra kényszeríttették, hogy álljon át hozzájuk?
- Bár így lenne – sóhajtott fel a lány. – Tudod, azt kívánom, bárcsak meghalt volna, mint a barátom. Mint Zareh és Reili – suttogta, majd végre Harry felé fordult. – Gyűlölöm ezt az érzést, de mégis így gondolom. Ez rossz dolog, ugye?
- Szóval nem kényszeríttették?
- Nem. Ő maga csatlakozott hozzájuk. Elárult minket, druidákat, és megölte a mentoromat – a mondta végére Lily hangja elcsuklott, szemeiben könnyek gyülekeztek, amiket gyorsan visszapislogott. Ám ez még így sem kerülte el Harry figyelmét, aki kicsit bátortalanul ugyan, de átkarolta a lány vállait.
- Miért lenne az rossz, hogy egy halott barátként gondolsz rá, mint inkább egy árulóra, aki másokat ölt, és nem mellesleg veled is végezni akart?
- Az nem számít. Egyszerűen nem kívánhatom más halálát. Egy normális embernek nem ilyen kívánságai vannak, a druidáknak meg pláne nem! Hát nem érted?! – kérdezte, miközben felállt Harry mellől, és amennyire csak a kis erkélyen lehetséges volt, elhízódott tőle. – Idővel én is olyanná válok, mint ő! Igaza volt Mordonnak és a többieknek abban, hogy nem szabad megbízni bennem. Score is druida volt, pusztító erőket birtokolt, és most mi lett belőle? Egy gyilkos!
- De te nem leszel gyilkos, Lily – állt fel a fiú is.
- Honnan tudod? Hisz alig ismersz! - fordult szembe Harryvel.
- Alig, ez igaz, de ismerlek már annyira, hogy ne gondoljalak egy pusztító őrültnek. Az a Score felajánlotta, hogy csatlakozz hozzá, de te nem tetted, Lily. Meg akart ölni téged, és amikor legyőzted, gyilkosságra biztatott, de ismét ellent mondtál neki. Pedig ő habozás nélkül megölt volna! – sorolta az ellenérveket a fiú, és amikor látta, hogy a lány ellenállása alábbhagyott, gyengéden magához ölelte a könnyező Lilyt.
Percekig álltak így, miközben Harry a lány haját és hátát simogatta, de végül Lily kicsit hátrébb húzódott, és a fiú szemeibe fúrta tekintetét.
- Tényleg így gondolod?
- Tényleg – bólintott komolyan a fiú.
Több szót nem szóltak egymáshoz, csupán egymás tekintetében kutakodtak, főképp Lily, aki úgy érezte, hogy akár örökké tudná nézni a fiú zöld szemeit, amik most mintha hipnotizálnák, és egyre közelebb csalogatnák őt.
- Örülök, hogy ilyen jó a látása, Potter, de félő, hogy a kisasszony még el talál olvadni öntől – hangzott egy mély bariton, mire a két fiatal úgy rebbent szét, mint akiket rajtakaptak.
- Tökéletes a látásom, professzor, köszönöm – biccentett az imént érkező férfi felé Harry.
- Úgy látom, hogy a kisasszony is remek egészségnek örvend, és a tegnapi sérüléseit ellátták a druida társai. Ámbár lehet, hogy most egy kicsit felszökött a láza – gúnyolódott Piton.
- Igazán pompásan érzem magam, nem kell miattam ennyire aggódnia, professzor – mondta hasonló hangnemben Lily, de a zavar és az újfent fellángoló dühe miatt az arca kipirult, és így nem igazán érte el a kellő hatást. – Azt viszont megkérdezhetem, hogy mégis mit keres a szobámban? Gondolom, nem hallott még a kopogtatásról.
- Éppenséggel kopogtam, de annyira elmerültek a hormonok áradatában, hogy meg sem hallották – mondta felsőbbrendűen a férfi, mire Lily és Harry csak tátogni tudtak. – Fejezzék már be az idétlenkedést, úgy néznek ki, mint két rémült kneazle. Dolgunk van.
*****
- Hamserleyben van az a ház? – kérdezte Kingsley Shacklebolt a tanácskozóteremben.
- Úgy van. Mint ahogy már korábban mondtam, kisebb, mint ez a kúria, de a pincehelyisége nagyobb.
- Használták már korábban börtönként? – nézett Mordon a varázsszemével Lilyre.
- Természetesen nem – mondta kissé megbotránkoztatva. – Kisebb szobákra van osztva, néhány bútorral.
- Felesleges. Elég egy priccs is ezeknek a gazfickóknak – recsegte közbe az ex-auror, majd ismét Kingsleyé lett a szó.
- Hány ilyen szoba van a pincében, és milyen védelemmel van ellátva a ház?
- Tíz-tizenöt, nem tudom pontosan. A házon Fidelius bűbáj, riasztó bűbáj, és egy úgynevezett árnyékoló bűbáj is van a sok egyéb szokásos védelemmel együtt. Az árnyékoló bűbáj az, aminek ugyanaz a hatása, mint itt, vagyis a Minisztérium nem tudja leellenőrizni, hogy milyen varázslatok mennek végbe az adott épületben.
- És ki a titokgazda? – kérdezte a lánnyal szemben ülő Harry.
- Aberforth.
- Dehát akkor hogy jutunk oda? – csodálkozott Ron.
- Szerencsére Aberforth előrelátó volt – állt fel az asztaltól Lily, és az egyik fal melletti szekrényhez lépett. Kihúzta az egyik fiókot, majd kutakodni kezdett annak tartalmában. – Nemsokára meglesz. Áhá.
- Egy pergamen fecni miért oldaná meg a problémánkat? – kérdezte Ron, miután Lily újra leült, és az asztalra rakott egy csipkézett szélű, üres pergamendarabot. A fiú egy lesújtó pillantást kapott Lilytől, majd a lány az övéből előhúzta a varázspálcáját és a papírra szegezte.
- Vitualicus! – pöccintett a lapra, mire az üres lapon kacskaringós betűkkel ez jelent meg: A Dumbledore menedékház Hamserleyben, a Wood road 89. szám alatt található.
A kis papírdarab gyorsan körbeért a jelenlévők körében, majd Mordon összegyűrte, és meggyújtotta azt.
- Jobb lenne, ha először megnéznénk, hogy mi áll a rendelkezésünkre, és csak utána vinnénk oda a foglyokat – tanácsolta Sirius.
- Rendben. Sirius, Kingsley, Mordon és Piton professzor gondolom velünk tartanának – mondta Harry, mire az említettek beleegyezően bólintottak. – Mr. Diggle és Dawlish őrködnének addig, míg át nem szállítjuk a foglyokat?
- Számíthatsz rám, fiam.
- Persze – bólintott rá a fiatal auror is.
- Mi nem mehetünk? – kérdezte Ron, mire egyetértően bólogatni kezdett Draco és Alen is.
- Bocs fiúk, de szerintem így is elegendőek leszünk, de lehet, hogy majd kelleni fog a segítségetek, úgyhogy maradjatok elérhetőek, rendben?
- Jó, de…
- Ron, tudod, milyen nehezen viseli Hermione a tétlenkedést. Most hogy el van törve a lába, legalább van ideje olvasni és kutakodni. Szerintem segíthetnél neki.
- Rendben – egyezett bele kelletlenül a fiú, és már előre retteget attól a könyvmennyiségtől, amit barátnője fog a nyakába varrni.
*****
A Dumbledore menedékház tényleg nem volt több az elnevezésénél. A nappali falai piszkos fehér színűek voltak, és egy festmény sem díszítette. Az újonnan érkezők háta mögött a kandalló is egy alapos felújításra szorult már. Az ablakok el voltak sötétítve, így semmilyen természetes fényforrás sem juthatott be az épületbe. Mindenhol vastagon állt a por, így remekül látszott az, hogy már jó ideje már senki sem járt erre.
- Egy kis takarítás ráférne már a házra – szólt eltűnődve Lily.
- És a lépcsőt sem ártana felújítani – mutatott világító pálcájával az emeletre vezető lépcsőre Sirius.
- Nézzük meg a pincét, és utána ellenőrizzük a védővarázslatokat – mondta Kingsley, mire Lily a lépcső jobb oldala felé vette az irányt. A fal tövében leguggolt, a padlóra pöccintett a varázspálcájával, és a következő jelszót mondta: occultus!*
A varázslat hatására egy csapóajtó jelent meg a fapadlózatban, ami megadóan nyílt fel, és a nyílásból egy létra vezetett lefelé.
Először a lány ment le a jóval hűvösebb alagsorba, majd sorban követték őt a többiek. Mordonnak egy kicsit lassabban ment a létrázás, de segítséget természetesen nem fogadott el senkitől sem.
- Hát itt volnánk – mutatott előre Lily. Az egész helyiség egy szűk folyosóból és az onnan nyíló ajtókból állt. Kingsley benyitott a legelső szobába, ami elég szűkösen volt berendezve. Az ajtóval szemben egy íróasztal állt, tőle jobbra egy ágy, a túloldalt, pedig egy kisebb komód kapott helyet.
- Az ágyon kívül másra nincs szükségünk – szólt eltűnődve a férfi.
- Az összes szoba így néz ki – világosította fel a lány.
- Felesleges – dörmögte Mordon, mire megsuhintotta a pálcáját, és az ajtó eltűnt a helyéről – Ez nem fogadónak készül.
- Szerintem a többi bútort átrakhatnánk egy raktárnak kinevezett helyiségbe – vetette fel Harry.
- Ezzel ellennénk egy darabig – szólalt meg az utazás után először Piton. – Azt javaslom, hogy talán hagynunk kéne Ms. White-ot kibontakozni e téren, mi pedig ellenőrizhetnénk a védővarázslatokat.
Amikor Lily megértette a professzor szavainak jelentését, indulatosan adott hangot nemtetszésének.
- Miért csak én pakolásszak? Nem vagyok hordár – mondta fogcsikorgatva.
- Nem is mondtam ilyet. Egyszerűen csak arra próbáltam rávilágítani, hogy így legalább hasznát vehetjük a bámulatos képességeik – gúnyolódott a tanár, azzal sarkon fordult, és gyorsan felmászott a létrán. A többiek is követték Pitont, egyedül Harry és Sirius küldtek a lány felé egy-egy vigasztaló mosolyt, majd ők is magára hagyták Lilyt.
*****
Fél óra eltelte után Lily már nem is egy szobának az átrendezésével végzett, amikor az egyik rozoga komód lebegtetés közben darabokra esett szét.
- Hogy az a… - szitkozódott a lány, amikor végre megérkezett a felmentő sereg Harry személyében.
- Úgy hallom, elkelne a segítség – somolygott a szikrázó szemű lányon, aki az orra alatt morgott valamit válasz gyanánt, és úgy nézett a széthullott bútorzatra, mintha az ősellensége állt volna vele szemben. Harry egy reparóval rendbe hozta a komódot, és némán kilebegtette a szobából.
- Köszönöm – sóhajtotta a lány, majd némán dolgoztak tovább.
Szobáról szobára haladtak, de egy szó sem esett köztük. Lily látta, hogy a fiú néha elmereng valamin, majd egy fejcsóválás után folytatta azt, amit elkezdett. Nem merte egyből megkérdezni Harryt arról, mi bántja, ezért valamilyen más témán kezdett el gondolkozni.
- Szóval szemüvegre már nincs is szükséged? – kérdezett rá az első eszébe jutó gondolatára Lily. Még élénken emlékezett arra, hogy reggel teljesen magával ragadták azok a csodás zöld szemek. Annyi érzelem kavarodott benne, ahogyan Harry átölelte…
- Nincs – érkezett a kiábrándítóan szűkszavú válasz, ami egy ostorcsapás erejével rángatta vissza Lilyt a valóságba.
- És ezt hogy sikerült elérned? Találtál egy ilyen varázslatot valamelyik könyvben?
- Nem, Piton professzor ötlete volt a látásom javítása, mert ha eltörne, vagy leesne a szemüvegem egy küzdelem során, akkor nagy hátrányba kerülnék.
- Értem – bólintott rá a lány. – Na meg így azért sokkal magával ragadóbb a tekinteted – csúszott ki Lily száján, mire rögtön el is pirult. – Mármint ezt úgy értem, hogy ha például, izé ki kell vallatnod egy halálfalót, akkor sokkal…öm, meggyőzőbb, igen sokkal meggyőzőbb, ha közvetlenül a szemedbe tud nézni.
- Igen, igazad van – mondta a fiú fesztelen hangsúllyal, mintha észre se vette volna a lány zavaros magyarázatát. Lilyt kissé megnyugtatta a fiú közömbös válasza, ám aggodalmat is ébresztett benne.
Átmentek egy másik szobába, és újra munkának láttak, de Lily ezúttal már nem bírta tovább, és rákérdezett aggodalmának okára.
- Valami baj van, Harry? Reggel még olyan jókedvűnek tűntél. Talán a védővarázslatokkal van valami baj?
- Nem, a varázslatok jól működtek, és csak egy-két új védelemmel láttuk el a házat – mondta a fiú, miközben egy íróasztalt lebegtette maga előtt, és a raktár felé vette vele az irányt. Lily azonban nem hagyta annyiban a dolgot és a fiú után eredt.
- Akkor mi a baj? Reggel én öntöttem ki neked a szívemet – lépkedett a fiú mögött, majd amikor megunta a háta bámulását, elé állt, és ezzel végre elérte azt, hogy a fiú a szemébe nézzen. – Ezzel csak azt akarom mondani, hogy ha bánt valami, akkor azt nyugodtan elmondhatod nekem.
- Kösz Lily, ez kedves tőled – mondta csendesen a fiú, majd kikerülte a hápogó lányt, és a raktárba helyezte az asztalt.
- Nem kedvességből mondtam! – tette csípőre a kezét Lily.
- Tudom – vágta rá elsötétült arccal, kicsit ingerülten Harry, mire a lány inkább nem erőltette tovább a dolgot, és újra munkához látott. Egy kicsit megbántva érezte magát, de nem hagyta, hogy az érzelmei felülkerekedjenek rajta. Eltüntette az ajtót, a folyósora lebegtette az asztalt és a komódot, hogy utána Harry a raktárba vigye őket. Halkan hallotta Mordon újabb dörmögését az emeletről, azonban azt nem hallotta, hogy Harry a háta mögé sétált, és majdnem fejbe találta egy lebegő éjjeli lámpa. - Jaj, ne haragudj, nem hallottam, hogy bejöttél.
- Sajnálom – mondta a fiú, mire Lily egy kicsit összezavarodva nézett rá, elvégre az előbb épp ő ért elnézést tőle. – Sajnálom, hogy felemeltem a hangomat veled szemben, nem akartalak megbántani.
- Ó – formálta ajkaival a lány, majd egy erőltetett mosoly kíséretében legyintett egyet – Fátylat rá. Nem kellett volna annyira faggatóznom, amikor nyilván semmi közöm a problémáidhoz.
- Ez nem így van – ellenkezett. – Úgy gondolom, hogy, nos, talán vagyunk olyan jóban… szóval nem lenne fair dolog, ha te megosztanád velem a gondjaidat, én pedig nem.
- Nem tartozol vallomással nekem, ha nem akarsz.
- Nem arról van szó, hogy nem akarom, csak nekem nehéz beszélnem erről, meg hát sose voltam jó az ilyen beszélgetésekben – masszírozta zavartan a tarkóját a fiú.
- Semmi gond, én ráérek – ült le az ágy sarkára, és várakozóan nézett a fiúra, aki egy kicsit hezitált, de végül ő is helyet foglalt mellette.
- Hát szóval tudod, tegnap töltöttem be a tizenhetedik születésnapomat…
- Jaj, még fel sem köszöntöttelek normálisan – szakította félbe ijedten. – Boldog születésnapot, Harry!
- Köszönöm – ívelt felfelé a szája sarka. – És az ajándékot is köszönöm, még csak nem is hallottam ilyen mágiájú amulettekről.
- Semmiség – legyintett újra. – Remélem, jó hasznát veszed majd, de folytasd csak, most már nem szakítalak félbe.
- Tudod, most, hogy kiderült az, hogy Griffendél Godrik leszármazottja vagyok, a nagykorúságom betöltése után új és erős képességekkel rendelkezem – folytatta, mire Lily érdeklődve bólintott. – Nos, az a helyzet, hogy nem kaptam semmilyen plusz képességet. Vagyis semmi lényegeset.
- Hogy érted ezt? Most akkor van, vagy nincs? – érdeklődött közelebb csúszva Harryhez, úgy, hogy egy kicsit összeért a térdük, de ezt a lány nem nagyon vette észre, helyette kíváncsiságtól csillogó szemekkel várta a fiú további magyarázatát.
* Szerzői megjegyzés: Az occultus latin szó rejtett, titkos, láthatatlant jelent.
