Az én alternatív Harry Potter történetem - 58. Lilyan Aidrea White

Sziasztok!

Még mielőtt nekiesnétek a fejezetnek, engedjétek meg, hogy tartsak egy úgymond helyzetjelentést. Már nincs olyan sok hátra ebből a könyvből, kb. 10-15 fejezet, és fejben már megvan a második könyv bizonyos szegmensei is. Ezen kívül tegnap, miközben hazafelé zötyögtem a vonaton, isteni sugallatra kiötöltem egy új pár fejezetes novellát, a bibi más csak az, hogy ez már a negyedik ilyen novella. Fene a fantáziámba! :D 
Összegezve, ötlet rengeteg, idő már annál kevesebb. Marketingből össze kell hoznom egy 10 oldalas dogát két másik társammal, de ami igazán letaglózott, az az, hogy egy hónap alatt egyedül kell megírnom menedzsmentből egy szintén ilyen terjedelmű anyagot, úgy, hogy lövésem sincs az egészről.

Számotokra a lényeg az, hogy a sok elfoglaltságom ellenére tényleg igyekszem hozni az új fejezeteket, kérlek, legyetek türelemmel.

De a noszogatásra sem mondok nemet ;)

Jó olvasást!

   Hagridot nem volt túl könnyű meggyőznie. Abban mindketten egyetértettek, hogy minél előbb értesíteniük kell a kentaurokat, de a vadőr félt egyedül elengedni a lányt. Lily most már kezdte kapizsgálni, miért.

   Szánt szándékkal teleportált az erdő mélyére, hogy ne gyalog kelljen több kilométert megtennie, és ezáltal sikeresen elkerülte a thesztrálokat és az Aragog barlangjához vezető utat. Így legalább már a pókoktól nem kellett tartania. Viszont az éjszaka közepén szinte vakon kellett bukdácsolnia a fák között, mert azt nem tartotta jó ötletnek, hogy közvetlenül a kentaurok földjén köszönjön be hozzájuk. Aligha vették volna jónéven.

   Az ijesztő sötétséget a talaj menti köd tette még kísértetiesebbé. Nem látta, mi van az orra előtt, merre lépjen, így rendszerint felbukott egy-egy kiálló fa gyökerébe vagy az aljnövényzet tüskés képviselői akadtak be földig érő druida ruhájába és szakították cafatokra. Hagrid kérlelte, hogy inkább nappal induljon, de Lily hajthatatlannak bizonyult. Teljesen meg volt győződve arról, hogy gond nélkül oda fog érni a kentaurokhoz és a druida mivolta miatt egyfajta diplomatikus információátadásra kerül majd sor, de be kellett látnia, hogy tévedett. Már abban sem volt biztos, hogy jó irányba tart-e.

   A sötétség azonban csak egy dolog volt. A levelek halkan zizzentek a feje felett, de leginkább az ő tétova lépéseinek zaja törte meg az erdő némaságát. Szinte bántotta a fülét a csend, és a háta borsódzni kezdett. Mintha valaki figyelte volna. Lily szeme már hozzászokott a sötétséghez, de egészen biztos volt benne, hogy a rengetegben élő lényeknek sokkal kifinomultabb a látása. És őszintén szólva, a fehér druida öltözéke nem épp egy rejtőzködő terepruha, Lily pedig úgy érezte magát, mintha egy fáklya lenne a sötétségben, amire minden és mindenki felfigyel. És ez valószínűleg így is volt.

   Kitágult szemekkel tekintett körbe-körbe, hátha észrevesz valami gyanúsat, ám ezzel csak azt érte el, hogy még ügyetlenebbül közlekedett a fák között. Épp a háta mögé pillantott, majd vissza előre, de csak az utolsó pillanatban vette észre a szemével azonos magasságban lévő ágat, így fejét hátravetve elkerülte az ütközést, azonban sikeresen megbotlott és egyensúlyát vesztve elhasalt. A kezével próbálta tompítani az ütközést, ám valami kiálló dologban megütötte a bordáit, mire a levegő kiszökött a tüdejéből. Kapkodva próbálta pótolni az oxigént, de a rekeszizmai nem tették a dolgukat és Lily kezdett bepánikolni. Görnyedten ült a hideg és nyirkos talajon, miközben próbálta felegyenesedve kinyújtani megütött izmait. Mikor ez végre sikerült, megkönnyebbülve szívta magába az éltető levegőt. Szemeit egy pillanatra le is hunyta. Még mindig elevenen élt a fejében az a kép, mikor Lucius Malfoy és társa úgy kínozta, hogy elvonták tőle a levegőt és nevetve nézték, ahogy a lány fuldoklott. Szerencsére azonban túlélte a kellemetlen találkozást, és ez az élmény sem maradt már több, mint egy rossz emlék.

   Felállt, majd szinte azonnal visszahuppant a földre, ugyanis egy nagy sárga szempár egyenesen rá meredt, majd mikor annak tulajdonosa a csendet megtörve ijesztő huhogással elsuhant a feje felett, Lily ajkaiból akaratlanul is kiszökött egy rövid sikoly. Percekig ült a földön, mire sikerült megnyugtatnia majd’ kiugró szívét, gondolatban pedig millió egy átokkal sújtotta magát.

   - Csak egy bagoly – mormogta az orra alatt. – Nincs ok a pánikra.

   Ismét felállva gondosan körbenézett, hisz ha eddig nem is, akkor most a sikoltozás után egész biztosan felhívta magára a figyelmet, de nem látott semmi gyanúsat. Viszont korábbi hibájából okulva a levegő feletti erejét használva a föld felett tíz centivel lebegve haladt tovább előre, majd a druidákra jellemzően a lelkéből fakadó jóságot felhasználva ragyogó fehér pajzzsal vette körbe magát. Nem mintha különösebben szükségét érezte volna, de ezáltal kifejezhette druida mivoltát, és fényforrásnak sem volt utolsó.

   Továbbra is északnak tartott, hisz Hagrid korábban azt adta irányzéknak, de a sötétben botorkálva Lily már azon se lepődött volna meg, ha dél felé menne. Már rég el kellett volna érnie a kentaurok területét, de jobb ötlet híján még mindig csak ment előre, bízva abban, hogy nem tévedt el olyan nagyon.

   Újabb bolyongással teli percekkel később Lily már épp azon törte a fejét, hogy a fák magas lombkoronái felé lebeg, és körbekémlel, mégis merre van az arra, ám hirtelen, mindenféle neszezés nélkül a fák sörű takarásából két kentaur állta el az útját. A két férfi – legalábbis ránézésre – egy-egy fáklyát tartott a kezében, és bár a lány nem a talajon állt, még így is bőven fölé magasodtak. Az előtte álló kentaurok azonban nem voltak egyedül. Ezúttal már hallotta a sietős patadobogásokat, majd kisvártatva a többi félig ember, félig lószerű lények is megjelentek, sőt, kezükben nyilakat és íjakat szorítva körbevették.

   Lilynek nem igazán volt ínyére ez a patthelyzet, de mivel nem tehetett mást, engedelmesen fejet hajtott az előtte álló két kentaurnak, hisz úgy gondolta, ők lehetnek a csordavezérek. A gesztus azonban viszonzatlan maradt.

   Levette fejéről a ruhájához tartozó csuklyát, így a maszkkal eltakart arca mindenki számára jól láthatóvá vált. – Az én nevem Aidrea és… – kezdett bele tisztán érthető hangon.

   - Tudjuk, ki vagy! – szakította félbe az előtte állók közül a magasabbik férfi, és bár a szavak egyszerűek voltak, mégis mintha fenyegetően hangzottak volna.

   - Sajnálom, amiért hívatlanul érkeztem, de békés és egyben fontos ügy miatt jöttem… –folytatta, mire az előbb szóló ismét félbeszakította. Négy lábon állt, mint az összes többi kentaur. A törzse izmos volt és kevesebb fekete szőr borította, mint alul, de a fáklya gyér fényében Lily még így is láthatta, hogy a teste bizony tele volt régi sérülések után megmaradt hegekkel.

   - Senki emberfiát nem hívunk meg a földünkre – szögezte le rögtön, Lily pedig nyelt egyet. Ezek szerint korábban nem csak képzelte a riasztó hangnemet.

   - Kötelességemnek éreztem figyelmeztetni… Önöket, mert a varázslók egy bizonyos része fenyegetésnek érzik a jelenlétüket, és emiatt lehetséges, hogy újabb emberek fognak a Tiltott Rengetegbe érkezni. – A megfelelő szavak használata okozott némi fejtörést, ugyanis nem akarta megsérteni a kentaurokat a fogalmazásával, ám a reakciókat elnézve az jelentette volna a kisebbik problémát.

   Ronan és Goran – a két vezér – dühösen sújtottak le erős patáikkal a földre, sötétbe boruló tekintetük pedig igen sokatmondó volt Lily számára.

   - Senki nem teheti be a lábát a kentaurok területére! – kiáltotta magából kikelve, mire a lányt körbekerítő társai mind hangos harci kiáltást hallattak. – Ha kell, harcolunk azért, ami a miénk!

   - Teljesen megértem az érzéseiket, de azt tudniuk kell, hogy nem minden varázsló gondolkodik így. A Főnix Rendje… de a druidák is segíteni fognak, ha a helyzet úgy kívánja. Nem maradnak egyedül – próbálta nyugtatni a kedélyeket, ám a mondandójának lényege süket fülekre talált.

   - Egy ember sem jöhet ide! – süvítette Ronan.

   - Nézze, vannak, akik segítenének, és egyébként sem biztos, hogy sor fog kerülni minderre, de biztosíthatom, hogy a druidák biztosan…

   - Magunk vívjuk meg a háborúnkat! Ha az emberek idemerészkednek, szembe kerülnek a kentaurok haragjával! – szavaiból sütött a gőg és a felsőbbrendűség, és bár Lily druida mivolta lévén akár a kentaurok felett is állhatna, mégis visszafogta ebbéli késztetését. Hiába, nem nyerte el a tetszését, hogy bár segítő szándékkal jött, mégis semmibe vették.

   - Nagyra értékeljük a figyelmeztetésedet, Aidrea – szólalt fel váratlanul a Ronan mellett álló Goran. Hangja nyugodtabb volt, mint társáé, és szavaira a többiek is abbahagyták a háborgást. Nyílván tisztelték. – És biztos vagyok abban, hogy a druidák a segítségünkre lesznek, ha a helyzet úgy kívánja. Pont, mint néhány varázslótársa, ha nem tévedek – nézett a lányra jelentőségteljesen, Lily pedig nem tudta, a férfi mégis hogyan jött rá arra, hogy nem csak druida, de boszorkány is. Főleg, hogy ilyen még sosem fordult elő.

   Egy pillanatra lehunyta szemeit, mire a druida maszkja semmivé vált, és így fedetlenül nézhetett Goran mindentudó szemébe. – Valóban így van.

   Mellette Ronan erős karjait keresztbe tette és jól látszott a testtartásán, hogy ő más véleményen van, de éppen ezért ők ketten a kentaurok vezetője. Úgy tűnt, Ronan mindig kész a tettek mezejére lépni, míg Goran inkább bölcs következtetéseket von le, és így irányítják népüket.

   - A látogatásnak vége – vetette oda foghegyről Ronan, mire intésre a többiekkel együtt hátat fordított a lánynak és elvágtáztak. Egyedül Goran marad még pár pillanatra.

   - Nagy tettekre vagy hivatott, Lilyan Aidrea White – búcsúzott el a másik vezér, majd ő is követte társait.

   Lily még pár pillanatig kissé értetlenül meredt Goran után, pedig őt már rég elnyelte a sötétség. – Nagy tettekre vagy hivatott – visszhangzottak a fülében a kentaur szavai. Az ő jóslásuk legalább olyan megbízható, mint a druidáké, és legszívesebben utána ment volna megkérdezni, mégis milyen tettekről lesz szó, de gyanította, hogy nem vennék jó néven, ha még beljebb merészkedne a területükre.

   - Lilyan Aidrea White. – Még sose hívták így, és a zavarba ejtő érzést csak tetézte, hogy fogalma sem volt arról, mégis honnan tudhattak róla ennyi mindent.

*****

   Miután megnyugtatta Hagridot, hogy nem nyársalták fel a kentaurok és a szobatársaival is váltott pár szót – miszerint semmi probléma nem volt távolléte alatt – fáradtan zuhant az ágyba, majd mint akit fejbe vágtak, rögtön el is aludt.

   Reggel nem meglepő módon alig bírt felkelni, és úgy érezte, alig aludhatott húsz percet. Utálta a nap ezen szakaszát. Fáradt, komótos mozdulatokkal öltözött fel és pakolta össze a táskáját, és míg Lavenderék is álmosnak látszottak, annyira azért nem voltak fáradtak, hogy ne kérdezősködjenek.

   - Minden rendben ment a tudod… a feladattal? – súgta oda Parvati, pedig még a hálószobájukban voltak, ahol aligha hallgathatták volna ki őket. Mindenesetre Lily azért értékelte a diszkrécióját.

   - Persze, semmiség volt az egész – bólogatott hevesen. Pedig elég rázós volt a Ronannal való „beszélgetés”. De persze ezt nem kötötte az orrukra.

   - De olyan sokáig voltál – nyafogta Lavender. – Alig bírtuk nyitva tartani a szemünket.

Lily ezen halványan elmosolyodott. Mikor halkan benyitott a szobájukba a két lány igencsak az álmok földjén járt. – Hagridnál voltam, tudjátok, hogy megy ez. Megkínált teával meg süteménnyel…

   - Ó, pfúj! – fintorgott Lavender, míg rózsaszín csatokat illesztett a hajába. – Másodikban minket is megkínált, de azt se tudtuk, hogyan köpjük ki úgy, hogy ne vegye észre.

   - Jaj, igen, emlékszem! – folytatta Parvati, majd míg a két lány elmerült a nosztalgiázásba, addig Lily a maga tempójában sikeresen befejezte a szedelődzködést.

   - Hát nektek meg miért nyúlik ennyire a szátok? – kérdezte Seamus fülig érő vigyorra a reggeliző asztalnál. – Csak nem hajnalig tartó pletykamaratont rendeztetek?

   - Nagyon vicces valaki – forgatta meg a szemét Lavender, pedig valóban elfojtott egy ásítást. – Fontos dolgunk volt – jelentette ki büszkén, de a fiú ezt félre érthette és elnevette magát.

   - Aha, képzelem – csóválta a fejét még mindig jót mulatva a feltételezésén. – Halaszthatatlan manikűr versenyt rendeztetek. Vagy hajvasaló futamot?

   - Lilynek falaztunk, ha annyira érdekel! – okvetetlenkedett Parvati, Lily pedig legszívesebben az asztalba verte volna a fejét. Kellett neki lebuknia!

   Nyílván a többiek is észrevehették elkámpicsorodott arckifejezését, mert mindannyian kíváncsi tekintettel néztek rá. Nos, kivéve Parvatit és Lavendert, akik inkább bűnbánónak tűntek. Parvati még egy néma bocsit is eltátogott felé, de a lány azzal nem sokra ment, így egy sóhaj után suttogva belekezdett. – Az este kiszöktem, hogy szóljak Hagridnak a tegnapi cikkről – nézett rájuk jelentőségteljesen, mire mindenkinek leesett, melyik cikkről volt szó. – Hagrid pedig majd figyelmeztetni fogja a varázslényeket.

   Amint befejezte, a mellette ülő Luna egyből a nyakába vetette magát. Mióta Neville-el egy párt alkottak nem szokatlan látvány a szőke lány a Griffendél asztala körül.

   - Köszönöm! Köszönöm! – ismételgette Lily fülébe mormogva, majd amilyen hirtelen átölte, olyan váratlanul vissza is húzódott. Lily a meglepődöttséget egy szolid mosollyal leplezte, míg Ginnyvel mindentudóan összenéztek, mely azt jelezte, ezt mindenképp meg fogják beszélni.

   Ám Lavender nem tudott görcsöt kötni a nyelvére. – Nem is ez a legjobb, hanem ahogy kiszökött. Képzeljétek, Lily egy…

   - Ne itt! – vágott közbe élesen, mely egy kicsit hangosra sikeredhetett, ugyanis a társaságon kívül mások is felé tekintettek. – Majd máskor elmondom – halkította le ismét a hangját, majd a reggeli befejeztével csalódottan ugyan, de mindenki elindult a maga órájára.

   Lily azt hitte, sose fog véget érni ez a nap. Az órák többségén sikeresen azt tetette, hogy figyelmesen hallgatja a professzorokat, de ezúttal még ez is hatalmas feladatnak bizonyult számára. Fejét a könyökölő kezével támasztotta, miközben semmiségeket firkált a pergamenjére.

   Ami viszont valamelyest megkönnyítette a dolgát az az volt, hogy Lavenderék tovább adták Lily titkát, miszerint animágus. Parvati elmondta Deannek, aki továbbadta Saemusnek, ő pedig Ginnynek, aki remekül tetette meglepődöttségét. Lavender Neville-nek adta tovább, aki persze Lunának, így teljes lett a kör. Lily pedig már csak abban reménykedett, hogy más fülébe nem jutott.

   Miután vége lett az utolsó órának is – a dupla bájitaltannak –, Lily megkönnyebbülten tartott a Griffendél torony felé, ám útközben a folyósón találkozott Ginnyvel, aki épp növénytanról jött be a kastélyba.

   - Szia, milyen napod volt? – kérdezte jókedvűen, miután búcsút intett társainak és felvette Lily tempóját.

   - Kegyetlen! – nyögte elgyötört hangon. – Van pár perced?

   - Persze, épp kérdezni akartam – mosolyogtak össze, majd a földszinten az üres 11-es tanteremben kényelmesen elhelyezkedtek. Lily pálcájával bezárta az ajtót, majd hangtalanító bűbájt szórt rá, így nyugodtan tudtak beszélgetni.

   - Gondolom nem Hagrid tartott fel annyira, hogy ekkora karikák vannak a szemed alatt – nézett rá együtt érzően Ginny, miközben törökülésben helyet foglalt a pad tetején.

Lily is így tett, így szemtől szemben ülhettek. – Nem, a kentauroknál is voltam.

   - Hogy hol?! – döbbent meg a lány. – Kérlek, mond, hogy rosszul hallottam!

   - Nem, tényleg elmentem hozzájuk, mint Aidrea. És ne nézz így rám! – nevette el magát Ginny helytelenítő tekintetét látva. – Nem volt különösebb probléma. Az erdő elég félelmetes sötétedés után, és a kentaurok sem a vendégszeretetükről híresek, de nem bántottak és eleget is tettem a kötelességemnek.

   - Hát te nem vagy semmi! – hüledezett továbbra is Ginny, mire barátnője töviről hegyire elmesélte az egész kalandot a Lavenderék előtti lebukásától kezdve. Az alvajárós sztorin jót nevetett, majd mikor Lily a kentaurokhoz ért, kellő komolysággal figyelte minden szavát. És ezt annyira szerette Ginnyben! A legtöbb témában egyet értettek, teljesen egy hullámhosszon voltak.

   - Azért most már be kéne szüntetned ezeket az éjszakai magánakcióikat – mondta komolykodva. – Először Dobbyn keresztül Harry levelei, utána Trelawney, most meg ez… Hidd el, előbb utóbb le fogsz bukni, még ennél is jobban. Arról nem is beszélve, hogy teljesen ki vagy merülve. Ez pedig fel fog tűnni az embereknek.

   - Tudom, de mit csináljak? Meg kellett tennem, erre vállalkoztam, és annyira nem is bánom, csak órákra ne kelljen bemennem! – sóhajtotta, Ginny pedig együtt érzően megszorította a kezét.

   - Ha valamiben segítség kell, bármiben, akkor tudod… – nézett rá jelentőségteljesen, erről a lehetőségről azonban Lily még csak hallani sem akart.

   - Nem foglak veszélybe sodorni, ez most verd ki a fejedből! – szólt rá, de persze Ginny csak a fejét ingatta. – Komolyan, Ginny. Egyszer már bántottak, még egyszer nem fogom engedni. Én különben is, meg tudom oldani a problémákat, tudok magamra vigyázni.

   - Persze-persze, de akkor is! Ha tudok segíteni neked, akkor ne habozz, kérlek! Ígérd meg, hogy ha kellek, szólsz!

   Ginny persze nem engedett a huszonegyből, így Lily kénytelen volt rábólintani a dologra, bár magában megfogadta, hogy erre akkor sem fog sor kerülni, majd talál más megoldást.

   - Haj, te legalább kapsz Harrytől levelet! – sóhajtott fel bánatosan a legkisebb Weasley, mikor lezártnak tekintették a korábbi témát.

   - De nehogy azt hidd, hogy olyan sokat írt nekem – fintorgott Lily. – Különben is, tudod, hogy Draco nem küldhet neked baglyot, mert folyamatosan ellenőrzik a leveleket. Szép kis botrány kerekedne abból, ha kiderülne, Draco Malfoy szerelmes levelet írt Ginny Weasleynek – ugratta, mire kapott is egy fanyar mosolyt.

   - Jó, persze, de olyan nehéz lenne, ha Dobbyn keresztül nekem is írna? Nem is kell, hogy kifejezetten miattam, de amikor Harry küld vele egy borítékot neked, akkor már nem oszt, nem szoroz még egyet odaadni neki – dühöngte, és Lily meg is tudta érteni az érzéseit. Ő is beleőrült volna abba, ha Harry egyáltalán nem írt volna neki. – Meg hát, azt azért ne mondd, hogy a levél végén nem írja oda neked, hogy szeret – mosolygott rá huncutul Ginny, Lily pedig persze elpirult és vele együtt kacagott fel.

   - De, úgy szokott elköszönni – vallotta be. És igen, az az egy szó nagyon sokat segített neki az eddigiekben. – Viszont te el tudod képzelni, amint Draco tényleg levelet ír neked? – vonta fel a szemöldökét.

   - Nem, pont ez a baj – csóválta a fejét Ginny. – Ő inkább a tettek embere…

   Lily még ha nem is akarta, mégis sikerült felismernie ebben a kétértelműséget. Tágra nyílt szemekkel nézte barátnője makulátlan arcát, mire Ginnyi értetlenül mered rá.

   - Mi az? – kérdezte, és valóban úgy tűnt, hogy nem esett le neki a dolog.

   - Draco a tettek embere? Mégis mennyire ismered azt az… oldalát? – kíváncsiskodott, pedig általában az ilyen fajta kérdések Ginnyitől szoktak elhangzani.

   - Jaj, nem úgy értettem – pirult bele ő is, mikor leesett a dolog. – Természetesen nem ismerem AZT az oldalát, hisz még csak alig járunk – már ha azt annak lehet nevezni. Csupán csak nem kenyere az érzelmeinek ilyesfajta kinyilvánítása – magyarázta, Lily pedig akkor sem tudta levakarni az arcáról azt a mindentudó mosolyát. – Ne már, tudod, hogy nem!

   - Persze, hogy tudom – nyugtatta meg végül, hisz tényleg hitt barátnőjének. Ám hirtelen beugrott neki valami. – Tényleg, és mi a helyzet Seamusszel?

   - Semmi – vonta meg a vállát. – Bepróbálkozott, de közöltem vele, hogy az a hajó már rég elment, így maradtunk barátok.

   - Értem. És hát, ez így korrekt is. Sőt, több, mint korrekt, lévén, hogy ő csalt meg téged…

   - Mindegy, már nem számít! – vonta meg ismét a vállait, és Lily tényleg el is hitte, hogy nem érdekli különösebben. Hisz neki már ott volt Draco Malfoy.

   A pár perces beszélgetés végül egy egész órába torkollott, de ezt egyikük sem bánta. Mindkettejüknek jól esett kiönteni a szívüket anélkül, hogy titkolózniuk kellett volna. És a fáradtság és a bánkódás ellenére jókedvűen hagyták maguk mögött a tantermet.

*****

   A varázslények problémája hamar lekerült az aktualitások listájáról, ugyanis közelgett az első Kviddics mérkőzés, melyen az évadnyitó meccset a Griffendél és a Mardekár csapatai játszhatják.

   - Biztos vagy benne, hogy nem lesz gond? – kérdezte Lily nem is alaptalanul Ginnyt. A meccs nem egész egy óra múlva kezdődött, de a lány nem bírta ki, hogy rá ne kérdezzen még egyszer, miközben az öltözők felé kísérte barátnőjét.

   - Lily, ezredszer is nem lesz semmi gond – forgatta meg a szemét. – Durván fognak játszani? Igen. Mindig is így játszottak? Igen. Okoz ez problémát? Nem. Ne izgulj, nem tehetnek semmi komolyabbat.

   - Tudom, csak aggódom! – nézett rá kérlelően, de persze nem vált be.

   - Inkább kívánj sok szerencsét, és halljam ám a hangodat! – kacsintott rá, majd a csapata felé fordulva beterelte őket az öltözőbe.

   - Figyelj majd, az első gólt miattad fogom kivédeni! – vigyorgott rá szélesen Cormac, mire Lily egy gyors mosolyt erőltetett magára, majd ott hagyta a fiút, hogy csatlakozzon a lelátók felé tartó griffendélesekhez.

   A tömeg java már jóval előtte járt, ezért komótos léptekkel indult utánuk. Kiabálások, dudák és füttyök hangzottak mindenfelől, pedig még el sem kezdődött a meccs. Az időjárás nem volt túl barátságos, de volt már rosszabb időben is kviddics meccs. A levegő hűvös volt, ezért Lily az Abszol úton vásárolt bézs színű, csinos őszi kabátját viselte, de nyakában persze ott lógott az elmaradhatatlan vörös-arany griffendéles sál.

   Közben azért magában már elkönyvelte, hogy résen lesz és figyelni fogja barátnőjét, valamint a csapat többi tagját – mondjon bármint is Ginny, egy véletlennek tűnő kviddics balesett remek alkalom lenne az ártó szándékúaknak. Épp ezért nyúlt a zsebébe, ahol megnyugtatóan és tettre készen simíthatta ujjait a varázspálcája sima fa felületére, majd mikor majdnem elérte a lelátókhoz vezető lépcsőt, furcsa hangokra lett figyelmes.

   - Héé! Add vissza, az az enyém! – kiáltotta egy gyermekhang, melyet gúnyos nevetés követett.

   - Minek neked, úgyse ti fogtok győzni!

   Némi neszezés után Lily egy halk nyögést hallott, mire a lelátókat takaró ponyva mögül Daniel Balding esett ki egyenesen Lilynek ütközve, aki még idejében elkapta a Roxfort Expresszen vele utazó kisfiút, így nem esett el.

   - Ó, nézd már, mindjárt elbőgi magát! – kacarászta egy női hang, még mielőtt ő is kilépett volna a ponyva mögül. Amikor azonban meglátta a lányt, már nem volt olyan jó kedve. – Nocsak, kit látnak szemeim – mondta finnyás fintorral az arcán Pansy Parkinson, miközben tetőtől talpig végigmérte a lányt.

   - Á, Dumbledore, pont téged hiányoltunk – gúnyolódott továbbra is Blaise Zambini háztársa mögül előbukkanva.

   - Milyen kár, hogy ez nem kölcsönös – viszonozta a fiú hangnemét, miközben Daniel vállán nyugtatta a bal kezét, míg jobbjával még mindig a pálcáját szorította. – Add neki vissza, amit elvettél tőle! – vált rögtön fenyegetővé a hangja.

   Zambini diadalittasan felemelte a bal kezében lévő Griffendéles zászlót. – Ezt? Nem hinném, hogy egy marék hamu olyan fontos lenne – mondta, majd pálcájával tűzet gyújtott annak szélére, és a zászló lángra kapott. Egy pillanatig még gyönyörködött mesterművében, végül elengedte, hogy a szél belekapva tovább szítsa a lángokat.

   - Nee! – kiáltotta Daniel, de Lily nem engedte, hogy utána rohanjon, inkább a háta mögé irányította a fiút.

   - Most aztán igazán büszke lehetsz magadra. Sikerült elbánnod egy elsőssel, micsoda teljesítmény! Szeretnéd, hogy megtapsoljalak? – sziszegte Lily a foga között, majd Parkinsonnal egyszerre emelték magasba a pálcájukat. Nem gondolta, hogy a mardekárosok megkockáztatnának egy párbajt – főleg ennyi ember előtt –, de addig sem akart fegyvertelenül álldogálni, és szó mi szó, tényleg felkészült volt minden eshetőségre. Szerencsére.

   - Hogy merészeled, te kis mocsok… – dühöngte a fekete hajú lány, de közben habozás nélkül egy taroló átkot lőtt Lily felé, aki azt gond nélkül kivédte, sőt, mikor a lány lefegyverzéssel próbálkozott, Lily a varázslatot megelőzve visszairányította a küldő felé, amire Parkinson nem számított és a pálcája a magasba repült.

   - Még te beszélsz? Gyerekekkel könnyű szórakozni, nem? – vonta fel a szemöldökét, miközben ajkain elégedett mosoly bujkált, amiért sikerült meglepnie a rókaképű lányt, ám Zambini támadása miatt újabb pajzsra volt szüksége. Normál esetben egyszerűen kitért volna az átok útjából, hiszen látta, mire készül a fiú, de Daniel a háta mögött volt, így rá is gondolnia kellett.

   - Mégis mi folyik itt?! – rohant feléjük Minerva, nyomában pár griffendélessel. – Azonnal hagyják abba! – hangzott a szigorú utasítás, mire Lily leeresztette a pálcáját, de a tekintetét még mindig Zambinin tartotta, aki csak fáziskéséssel tette le a varázseszközét.

   - Felgyújtotta a zászlómat, tanárnő – pislogott nagy barna szemeivel Daniel. – Lily a védelmemre kelt, de rátámadtak…

   - Hazudik! – visította közbe Parkinson. – Ő kezdte!

   - Nem is igaz, tanárnő, ő hazudik! – mutatott a lányra felháborodottan Daniel. – Ő kezdte a párbajt!

   - Elég! – csattant fel Minerva. – Ötven pont a Mardekártól, amiért megszegték a házirendet!

   - De hát… – hápogta a mardekáros lány, de Lilyt nem az ő hisztériája érdekelte. Zambini feltűnően hallgatott, és kitartóan vizsgálta a lány tekintetét. Lily egy kihívó pillantás után felöltötte pókerarcát, de belül majd szétfeszítette a tettvágy. Nyíltan rátámadtak, látszólag egy csip-csup ügy miatt, de Lily attól tartott, ez valamilyen teszt volt. Talán a rátermettségét akarták ezzel felmérni? Vagy a tudását? Nem tudta volna biztosan megmondani.

   - Még egy szó, Miss Parkinson, és fejenként vonok le ötven pontot a házuktól, utána majd az igazgatói irodában nyugodtan folytathatja a panaszkodást – zárta le a vitát. – Menjenek!

   Zambini megragadta Pansy kezét, majd egy figyelmeztető pillantás után, mely azt üzente, ennek még nincs vége, hátat fordítottak, felkapták a lány elrepült pálcáját és a saját lelátójuk felé indultak.

   - A házirend magára is vonatkozik, Miss White – fordult a lány felé Minerva. – Nem számít, mi az indíték, a szabályszegést büntetés követi. Szerencséje, hogy csak én jártam erre – összegezte, majd ő is tovább állt, de előtte egy másodpercre engedett az érzéseinek, és aggodalmasan pillantott nevelt lányára.

   - Nem mondod, hogy ezek párbajt kezdeményeztek? – hüledezet Dean, aki házvezetőnőjük nyomában érkezett a helyszínre.

   - Hát, én sem igazán értem, mit akartak ezzel elérni – vonta meg a vállát. – Ennyi ember előtt…

   - Neked is vigyáznod kell – jegyezte meg Luna, akin egy oroszlánfejű sapka volt. Kifejezetten mulatságosan festett, de Lily lett volna az utolsó, aki ezt el is mondta volna neki.

   - Ne aggódj, tudok magamra vigyázni – mosolygott rá szelíden, majd a félig elégett zászlóját markolászó Daniel mellé guggolt.

   - Minden rendben? – simította meg a barna fürtöket, mire bánatos szemeit a lányra emelte.

   - Igen, persze, csak így nem tudok szurkolni a csapatnak – ismerte be elszontyolodva.

   - Ó, nem azon múlik, kinek milyen zászlója van – kacagott rá. – Igaz srácok? – nézett a háta mögött ácsorgó barátaira.

   - Naná, az a lényeg, hogy lekiabáljuk a mardekárosokat! – kacsintott a fiúra Seamus.

   - Hajrá Griffendél! – kiáltotta Lily félretéve korábbi gondolatait, hisz abban a pillanatban csak az számított, hogy a fiatal fiú arcáról eltűnjön a szomorúság. – Hajrá Griffendél!

   A többiek vették a lapot és ők is csatlakoztak hozzá, csakúgy mint a lelátókon helyet foglaló háztársai. Fergeteges hangulat alakult ki, miközben felsegítették Danielt a földről, majd mindannyian továbbra is hangosan kiabálva mentek fel a lelátóra, mert hamarosan kezdetét vette a meccs.

*****

   - Újabb tíz pont a Griffendélnek! – kiáltotta a mágikusan megbűvölt mikrofonba Zacharias Smith. – Úgy tűnik, a mardekárosok mégsem lélegezhetnek fel Harry Potter távolléte alatt.

   Az újabb pontot természetesen hatalmas ovációval üdvözölte a tömeg, ám Harry nevét hallva valóságos hangörvény indult útnak. Úgy tűnt, hogy azért még mindig élt a Potter-mánia, mely a tavalyi évben ütötte fel a fejét. Hiába, egy Kiválasztottat megjegyeznek az emberek. Lily is boldog mosollyal az ajkain tapsolt társaival együtt, ám a kedvese okozta boldog eufóriát hamar maga mögött kellett hagynia, hiszen szemmel kellett tartania Ginnyt.

   Úgy tűnt, idén a Mardekár taktikája az volt, hogy minden erejüket az ellenfeleikre fordítsák, ahelyett, hogy játszanának, így a griffendéles csapat könnyűszerrel vezetett 80-10 arányban, hiszen Madam Hooch több büntetődobást ítélt a pirosba öltözött csapatnak.

   Azonban Demelza Robins kénytelen volt kiállni már a meccs kezdete után öt perccel. A megtermett mardekárosok egy gurgót ütöttek felé, mely elég rendesen el is kapta szerencsétlen lányt. A lökdösődéseknek az sem vetett véget, hogy a griffendéles terelők is jól végezték a munkájukat, és Demelzát megbosszulva ők is kiütöttek egy hajtót.

   - Úgy tűnik Harper meglátta a cikeszt, míg Ginny Weasley egy gurgó elől tér ki – hallotta ismét a Hollóhátas kommentátor izgatott hangját, és valóban, barátnőjének csak hajszál híján sikerült kitérnie a vasgolyó elől, mire Lily szíve a torkában dobogott. Sose szerette igazán a kviddicset.

   Ginny egy bukóforduló után szintén a cikesz nyomába eredt, de a mardekáros fogó, Harper még mindig előrébb volt. A lány dolgát az sem könnyítette meg, hogy újabb kitérőt kellett tennie a gurgó miatt, de mivel szerencsére most sem találta el, Harpert vette célba. A mardekáros fiú figyelmét túlságosan lekötötte a kis aranysárga cikesz, így a gurgó nekiütközött a lábának, a fiú pedig felordított.

   Ezzel egy időben a tömeg felsikított, Lily pedig nehezen, de levette tekintetét barátnőjéről, hogy lássa, amint Ritchie Coote, az egyik hajtó keményen a földre bucskázik törött seprűnyeléről. Felette két mardekáros elégedetten csapták össze tenyerüket, és a griffendélesek hangos fújjolással és füttyel adtak hangot nemtetszésüknek. A griffendélesek már két emberüket elveszítették.

   Cormac látszólag hangosan kiabált – az arckifejezéséből és gesztikulációjából legalábbis Lily erre a következtetésre jutott – a többi csapattaggal, mintha csak ő lenne a kapitány és ennek meg is lett az eredménye. Egy megtermett mardekáros lány a karikák felé tartott, és el is dobta a kvaffot – egyenesen Cormac gyomrába, aki fájdalmasan görnyedt össze a seprűjén. De legalább kivédte a gólt.

   - Micsoda mérkőzés! – üvöltötte Smith. – Úgy hullanak a griffendélesek, mint a legyek bájitaltanon.

   A mardekárosok ennek a beszólásnak természetesen örültek, míg a vörös-aranyba öltözött szurkolók ismét kifütyülték az eseményeket.

   - Maradjon a tárgynál, Mr. Smith! – teremtette le McGalagony a fiút, aki a kommentátori ülés mellett foglalt helyet.

   Szegény Ritchie-t rögtön hordágyra fektették és levitték a pályáról, Lily pedig remélte, hogy nem esett komolyabb baja. A lelátóról úgy látta, eszméleténél van, ami azért már biztatónak volt mondható.

   - Weasley üldözőbe vette a cikeszt, de nyomában ott van a sérült Harper! – folytatta a kommentátor, mintha mi sem történt volna az előbb.

   Lily résnyire szűkítette a szemét, hogy nyomon tudja követni a pálya felett gyorsan repkedő barátnőjét, és ettől kicsit fel is fordult a gyomra. Ezúttal Ginny volt előrébb, már nyújtotta a kezét a fürge cikeszért, de a mardekáros fogó fogcsikorgatva utolérte, és seprűjét meglökve Ginny kénytelen volt visszahúzni a kezét és ellenkormányozni.

   - Áú, Harper nem adja könnyen a cikeszt! – lelkesült Smith Ginny kárára, mely a griffendéleseknek megint nem tetszett.

   Viszont a legkisebb Weasley csemetét nem olyan fából faragták, és bár Harper kijátszotta, egy hajtűkanyarral elé vágott és egy újabb manőver után elorrolta előle az aranylabdát.

   - És megvan! – kiáltotta a kommentátor. – Ginny Weasley megszerezte a cikeszt, így a mecset 220-40 arányban a Griffendél nyerte!

   A tömeg őrjöngött, Lily pedig büszkén nézte barátnője fülig érő mosolyát és a magasban rázott öklét, melyben a cikesz aranyló felülete visszaverte az időközben előbújó nap sugarait.