Az én alternatív Harry Potter történetem - 22. Szerelmes bolondok

A lehető legcsendesebben hajtotta be maga mögött az ajtót, majd közelebb lépett alvó kedveséhez.
Ron először némán végignézett a takaró alatt szuszogó karcsú alakon, akit még a sötétség ellenére is meg tudott csodálni, majd az ágyhoz sétált, óvatosan befeküdt kedvese mögé, és karjával átölelte a derekát.
- Mi az? – nyögött fel Hermione álomtól rekedtes hangon, majd ijedten fordult szembe „támadójával”. – Jaj, Ron, ne ijesztgess! Valami baj van? Történt valami? – kérdezte sürgetve a lány, mire a fiú elmosolyodott.
- Nincs baj, Hermione. Nyugodj meg, csak nem tudtam aludni – válaszolt lustán Ron, miközben végigsimított a lány álmos arcán. Hiába volt a lány tekintete kicsit kába, és kuszák barna fürtjei, Ron gyönyörűnek találta kedvesét.
A fiú szemében lévő áhítatos csillogást Hermione is észrevette, és a becézgető ujjak keltette bizsergés miatt, kipirosodott arca árulkodóan jelezte zavarát, amit egy kis dorgálással próbált leplezni.
- Ezért engem is felköltöttél, ahelyett hogy hagytál volna aludni! Mennyi is az idő? – kérdezte hátat fordítva a fiúnak, majd nyúlt is az éjjeliszekrényen heverő varázspálcájáért, de Ron gyorsan elkapta a lány derekát, és maga felé rántotta.
Hermione a hirtelen mozdulat miatt elveszítette az eddig egy kézen megtartott egyensúlyát, és egyenesen Ron mellkasán feküdve találta magát. És mielőtt méltatlankodni kezdett volna, a fiú gyorsan és gyengéden a szájára tette egyik ujját.
- Miért vagy ennyire zavarban? Máskor is feküdtünk már egymás mellett, és akkor úgy vettem észre, hogy nem zavart a közelségem – sóhajtott fel érthetetlensége jeléül a fiú, majd ujját le nem eresztve folytatta. - Azt viszont sajnálom, hogy felébresztettelek, nem akartam. Egyszerűen csak nem tudtam aludni, rengeteg gondolat kavarog a fejemben, amik egyszerűen nem hagynak nyugton.
- Mi nyugtalanít? – mondta Hermione, miután Ron befejezte mondandóját. - Nekem bármit elmondhatsz – Szeretetteljesen elsimította a fiú szemébe lógó vörös hajszálakat, és mélyen a másik szemébe nézett.
- Szerinted tényleg megtaláljuk az összes horc…, vagyis az összes „tudod mit”? – kérdezte sokat sejtetően a fiú.
- Remélem, Ron. Remélem. Tudjukki hét „tudod mit” készített, ebből Denem naplója és a Gomold gyűrű biztosan elpusztult. Arra még mindig nem jöttem rá, ki az az R.A.B., és azt sem, hogy sikerült-e elpusztítani a benne élő „tudod mit”. Mindenesetre ez már három, és Dumbledore feltételezése szerint Naginiben is van egy; a többi, pedig valamelyik alapító ereklyéi.
- Jó, de azok hol vannak? Hol keressük őket? Na meg a legjobb kérdés az, hogy tulajdonképpen mit is keressünk konkrétan? – sorolta aggályait a fiú.
- Nem tudom, Ron. A legjobb, amit tehetünk, most az, hogy tovább kutakodunk, valami nyomra csak bukkanunk. Remélhetőleg Piton is talál valami használható információt erről, és akkor az ő segítségével…
- Szerinted Piton tényleg segítene nekünk? - vágott a lány szavába Ron összehúzott szemmel.
- Dumbledore beavatta a titokba, megbízott benne. Azzal, hogy megölte… – Elcsuklott a lány hangja, majd egy mély lélegzetvétel után folytatta. – Azzal, hogy megölte, még nem árult el minket, mint ahogyan azt korábban hittük. Most is rengeteg edzést tart nekünk, hogy felkészüljük a csatákra, és abban is biztos vagyok, hogy ő is nyomok után kutakodik, akárcsak mi.
- Hm – mormogta eltűnődve a fiú, miközben Hermione tarkójára csúsztatta jobb kezét, és közelebb húzta őt magához, hogy végül egy lágy csókban összeforrjon ajkuk.
- Nem szeretném, hogy te is részt vegyél a kutatásokban és a csatákban – mondta Ron, miután elváltak ajkaik. – Nem szeretném, hogy veszélyben légy, hogy megsérülj.
- Ron, ezt már egy tucatszor átbeszéltük. Még mindig kitartok a döntésem mellett, veletek maradok, és nem megyek a Roxfortba. Szükségetek lesz rám – suttogta halkan a lány az utolsó mondatot, egyre közelebb hajolva a fiú arcához, majd ezúttal ő kezdeményezte a csókot.
A kezdeti lágyságot felváltotta nyelvük mély és vad tánca, majd Ron a hátára gördítette Hermionét, így a lány fölé került. Csókjukat nem törte meg, amikor a lány puha nyakától kiindulva végigsimított az oldalán, le egészen a csípőjéig, ahol ujjai hegyével lágyan cirógatta tovább.
A lányból jóleső sóhaj tört fel a mozdulat nyomán, ám ekkor Ron elszakadt kedvese édes ajkaitól, és zihálva Hermione mellé gördült, majd szerelme után nyúlva a vállára vonta annak fejét.
- Miért hagytad abba? – pihegte Hermione enyhe csalódottsággal a hangjában.
- Erre még ráérünk. Nem kell ajtóstul a házba rontani, de örülök, hogy tetszett – vigyorgott önelégülten Ron, miközben magukra húzta a takarót.
- Tényleg így gondolod? – kérdezte csendesen a lány.
- Persze. Hermione, nekem te tényleg fontos vagy. Egyszer majd meg fog történni – már ha te is szeretnéd – de nem most, majd eljön ennek is a megfelelő ideje – mormolta a lány hajába.
- Szeretlek – suttogta halkan Hermione.
- Én is szeretlek, mindennél jobban. De most már aludjunk, még van pár óránk reggelig – mondta boldog mosollyal az ajkán, hiszen a lány, aki iránt már régóta gyengéd érzelmek fűzik, először mondta azt, hogy szereti őt.
Hermione ebben a pillanatban úgy érezte, hogy a lehető legjobb helyen van, szereleme ölelő, biztonságot nyújtó karjai közt, így boldogan adta át magát az álmok varázslatos világának.

*****

- Dora, mi a baj? – rohant ijedten Remus Lupin a vécé előtt görnyedő feleségéhez.
- Menj el! – nyögte erőtlenül a nő, de a férfi mintha meg se hallotta volna szavait, rögtön a sápadt Tonks mellé térdelt, és nyugtatóan simogatni kezdte a hátát.
- Remus, menj már! Ugyan mit érdekel téged, mi bajom! – mondta dühösnek szánt hangon a nő, de a kimerültség miatt minden él kiveszett szavaiból, majd újra öklendezni kezdett a csészébe.
A férfi összefogta Tonks szürke színű haját a tarkójánál, miközben kitartóan simogatta tovább. Rettenetesen megbánta, hogy veszekedett a feleségével, miután ő boldogan közölte az örömhírt.
Apa.
Ez a szó keringett egész este a férfi fejében, miközben a sötét utcákat járta, és az, hogy mekkora hibát követett el. Teherbe ejtette a szerelmét, és ezzel félő volt, hogy egy olyan gyermeket nemzett, aki ugyanúgy szenvedni fog a kórtól, amitől ő maga szenvedett kisfiú kora óta. És ezt nem akarta.
Ugyanakkor, ha ő maga nem lett volna az, ami, egy kegyetlen, beszámíthatatlan vérfarkas, örült volna a kis csöppség érkezésének. És most nem tudta, mitévő legyen. Az ő Dorája nem volt hajlandó elvetetni a gyermeket, amely benne növekedett, nem hallgatott rá és ezért nagyon megharagudott a nőre.
- Persze, hogy érdekel mi a bajod, hisz szeretlek Dora! – mondta végül Remus.
- Nekem nem így tűnt délelőtt – motyogta a nő, miután megszűnt az émelygése.
- Én csak nem akarom, hogy a gyerek olyan legyen, mint én, hát nem érted?! Ha nem lennék ilyen…
- Veszélyes, szegény, idősebb…jaj, Remus mikor hagyod már abba ezt a régi dumát! A férjem vagy, és a leendő gyermekem apja. Olyannak szeretlek, amilyen te magad vagy! Nem érdekel a pénzed, vagy hogy idősebb vagy nálam! A főzet miatt, pedig már az átváltozásaid sem olyanok, mint régen voltak! – kiáltotta ezúttal teljes erőből Tonks, miközben a benne tomboló düh miatt vörös színűre változott hajszíne. - Miért nem tudsz örülni a babának? – kérdezte már sokkal csendesebben.
- Mi lesz, ha ő is vérfarkas lesz? Gyűlölni fog engem – hajtotta le szomorúan a fejét a férfi.
- Egyáltalán nem biztos, hogy ő is az lesz, és különben is, te az apja vagy, szeretni fog téged! – győzködte a nő.
Remus erre nem mondott semmit, csak felsegítette feleségét a földről, megvárta, míg fogat mosott, majd együtt, összebújva hajtották álomra a fejüket.

*****

- Boldog tizenhetedik születésnapot, Harry drágám! – kurjantotta boldog mosollyal az arcán Mrs. Weasley, mikor az említett fiú ünnepi ebédjén az asszony az asztalra rakta az ínycsiklandozó, hatalmas cikesz alakú tortáját.
- Mrs. Weasley, ez hatalmas, nem kellett volna ennyit fáradoznia értem – hebegte csodálkozva a fiú.
- Ugyan – legyintett az asszony. – Ez a legkevesebb! Fred, George, az első szelet az ünnepelté, várjatok a sorotokra!
- Igen anya – válaszolták kórusban az ikrek, mire anyjuk csak a fejét rázta, és úgy tett, mintha meg se látta volna a két hiányzó csíkot a sütemény mázán.
Hiába, a fiúk már csak ilyenek, bosszankodott az asszony, miközben az asztalnál ülőknek sorban adott a finom süteményből.
Erre az ebédre sokan eljöttek. Sirius keresztfia jobb oldalán kapott helyet, aki mellett unokahúga, Tonks foglalt helyet, rózsaszínben pompázó hajával. Jelen volt még Mr és Mrs. Weasley, Charlie, Bill és felesége Fleur, az ikrek, Mrs. Malfoy, Draco, és a mogorva Perselus Piton, valamint a Harry másik oldalán a kicsit még mindig piruló Hermione és Ron ült.
Az ifjú szerelmesek reggel lebuktak Ron ébresztgető édesanyja előtt, aki eddig mit sem tudott a fiatalok közötti románcról. A hosszas, és kellemetlen monológ után, mely a kamaszkori szerelmek veszélyeiről szólt, Mrs. Weasley végül beadta a derekát, és örült legkisebb fia boldogságának.

Miután mindenki jóízűen elfogyasztotta Mrs. Weasley ebédjét, ki-ki a maga dolgára indult.
Az aranytrió, Sirius és a Weasley ikrek még az ebédlőben maradtak, Harry ajándékaival együtt.
- Én miért nem kaptam ilyeneket? – kérdezte méltatlankodva Ron.
- Azért öcskös, mert édesanyánk leátkozná a fejünket – mondta magától érthetően Fred.
- És mert a szponzorunknak a legjobb Weasley Varázsvicc Vállalat termékek dukálnak – fejezte be George.
- Kösz, fiúk, biztos nagy hasznukat veszem majd – nézett szét a rengeteg furcsa kinézetű holmin az ünnepelt.
- Harry, az micsoda? – mutatott Hermione egy eddig bontatlan kis dobozra. A fiú kicsit arrébb tolta a Remustól és Tonkstól kapott hasznos bűbájokról szóló könyveit, és a zöld csomagolású ajándékért nyúlt.
Kicsomagolta, és a fedél levétele után egy összehajtott papírt, és egy zöld színű, négyzet alakú medált pillantott meg, ami egy fekete bőrszalagon lógott.
A fiú először a levél után nyúlt, és hangosan felolvasta azt.

Egyszer, egy bölcs varázsló azt mondta nekem, hogy a szeretetnél nincs hatalmasabb erő. Nem szabad megtagadnunk a boldogságot, mert akkor az ember lelke csupa bú és keserűség marad, és nem lesz, mi éltessen.
Nos, én úgy gondoltam, hogy ha mégis megfeledkeznél a sok szép pillanatodról, akkor legyen valami, mi emlékeztessen rájuk.

Boldog születésnapot!

Lily

U.i.: Csak gondolnod kell rá.

- Nahát, ez nem semmi ajándék, Harry! Ez egy boldog percek medál – magyarázta a kissé értetlen jelenlevőknek Sirius. – Ha a medál a testedhez közel van, akkor a benned lezajló boldogságot megőrzi. Ha fel akarod eleveníteni azt az örömteli időt, akkor csak rá kell gondolnod, és átérzed a korábban átélt kellemes élményeket. Mellesleg ez nekem is eszembe juthatott volna.
- Mert amúgy a tőled kapott iker-tükör olyan haszontalan – vágott vissza tréfásan Harry. – Mindenesetre, ez kedves volt Lilytől.
- Apropó! Hol is a mi kis tűzdobáló druida házigazdánk? – kérdezte Fred miközben a székén hintázott.
- Mrs. Weasley azt mondta, hogy aludt, amikor benézett hozzá reggel, és az éjjeli szekrényén egy álomtalan álom bájitalos fiola volt – mondta Hermione. – Most, hogy így jobban belegondolok egy kicsit tényleg kimerült volt már.
- Ejnye, Harry pajtás eléggé kifárasztottad szegény lányt. Hát szabad az ilyet? – vigyorgott pajzánul George.
- Miről…
- Nem elég a roxfortos lányok szívét összetörnöd szerény személyeddel, de még Lilyt is becserkészted? – folytatta Fred.
- Láttuk tegnap bemenni a szobádba, és nem volt teljesen felöltözve, ha minket kérdeztek – hajolt közelebb a többiekhez George, mint aki egy rendkívül titkos küldetés részleteit osztaná meg éppen a jelenlévőkkel. Harry arcszíne, pedig egyre pirosabb árnyalatot öltött a düh és a zavar együttes jelenléte okán.
- Persze, mi teljes mértékben megértjük – a hősöknek is jár egy kis kikapcsolódás, és Lily…
- Elég! – harsogta túl Harry az ikrek fecsegését. – Tegnap csak beszélgettünk, semmi más nem történt, főleg olyan nem, amire ti gondoltok! – nézett célzóan a két delikvensre. – Néha pletykásabbak vagytok, mint Rita Vitrol. De vigyázzatok, nehogy pórul járjatok! – bökött figyelmeztetőül mutatóujjával a Fred által hintáztatott székre, majd az említett iker egy fájdalmas kiáltás kíséretében a padlóra pottyant.
Mindenki döbbenten figyelte hol a fájó tomporát simogató Fredet, hol a kezét fürkésző értetlen Harryt, ugyanis a szék szőrén-szálán eltűnt.

Az én alternatív Harry Potter történetem - 21. Beszélgetés II.

 Sziasztok!

Örömmel látom, hogy ide is felnéztek néha újabb fejezet reményében, de megkérnélek titeket, hogy ha már erre jártok, akkor írjatok egy kis pár soros kritikát. Köszönöm és jó szórakozást!
Briki

Lily a szobájába érve rögtön a zuhany alá állt, s miközben a bizsergetően forró vizet magára engedte, gondolatai mélységébe merült.
Miután végzett és körüllengte az illatos pára, megszárította haját, felvette hálóingét és fürdőköpenyét is.
A forróság teljesen ellazította és felfrissítette fáradt tagjait, miközben megannyi megválaszolatlan kérdésén gondolkodott.

A lány annyira eltöprengett, hogy már csak azt vette észre, hogy a válaszokért felelős személy ajtaja előtt állt, és kopogásra emelte kezét. Mikor mindez tudatosult benne, megrázta a fejét, és magában nem túl kedves jelzőkkel illette épelméjűségét.
Már vissza is fordult volna, ha az a bizonyos ajtó nem tárult volna ki, és Harry nem dugta volna ki rajta kócos, de nagyon szemrevaló kobakját.
- Ó, szia Lily. Beszélgetést hallottam, és gondoltam, megnézem ki volt az – mondta a fiú, miközben szélesebbre tárta ajtaját.
A lány teljesen zavarba jött. Nem csak saját bolondsága miatt, hanem a Harry szája sarkába húzódó apró kis mosolytól is. Érezte, amint a meleg bizsergés a nyakától egészen az arcáig kúszik, hogy ott aztán teljesen pirossá fesse a lány arcszínét. No meg aztán eszébe jutott esti öltözete is, mire még jobban elpirult, már ha ez lehetséges volt.
- Én meg elgondolkoztam egy kicsit – ezek szerint hangosan. Ne haragudj, nem akartalak megzavarni, és későre is jár. Majd talán holnap… - motyogta zavartan Lily, miközben a mezítelen lábát fixírozta.
- Nem zavarsz…sőt, beszélni is szerettem volna veled, csak egész nap nem találtalak. Bejössz? – vágott közbe hirtelen a fiú, majd hátrébb lépett, hogy a lesütött szemű lány belépjen.
Miközben Lily elhaladt mellette, a gyönyörű, frissen mosott hajának jázmin illatától, s a térdig érő fürdőköpeny alól kilátszó formás lábak látványától hirtelen egy kicsit görcsbe rándult a fiú gyomra. Majd megrázta a fejét, abban a hitben, hogy attól majd tovatűnnek a „helytelen” gondolatok.
Harry szobája ugyanúgy nézett ki, mint a többi vendégszoba. Szép, baldachinos ágy, két kényelmes fotel egy kis asztallal, és a falnál ruhás és könyves szekrények sorakoztak. Azonban a fiú ágyán és asztalán szanaszét hevert egy-egy kupac könyv is.
- Bocs a kupiért – szabadkozott a tulajdonos, majd egy kicsit csinosabb halomba rakosgatta a vaskos köteteket, miután hellyel kínálta a lányt.
Amint Lily leült, újabb vörösödés következett, amiért végignézett a fiú – valószínűleg – alvós ruháján. Az egyszerű, fehér pólóban jól kirajzolódtak Harry formásan izmos karjai, vállai és széles mellkasa, ami biztosan a sok kviddics edzés miatt alakult ki. Nem is beszélve a lentebb kialakult izomzatról, amit egy sort fedett el.
A lány csak akkor ébredt fel a kábulatból, amikor Harry leült vele szembe, és érdeklődve tekintett rá.
- Merlinre, szedd már össze magad! – sikította Lily gondolatban. Majd miután valamelyest lenyugtatta magát, belekezdett a mondandójába. – Tartozom neked egy köszönömmel, és egy bocsánatkéréssel. Nagyon hálás vagyok neked, amiért megmentettél attól a dekroma nyíltól. Tudod, ha egy olyan nyíl eltalál egy mágust, vagy egy muglit, akkor annak nem lesz semmilyen hatása – mármint a nyilvánvaló fizikai sérülést leszámítva. De ha engem talált volna el, mind druidát, akkor szerencsésebb esettben csak pár óráig megbénulok, de ha nagyon komoly sérülést okoz, meg is ölhetett volna. Szóval, köszönöm – hadarta el gyorsan a lány, de a végére elkövette azt a hibát, hogy belenézett a fiú zöld szemébe, ami teljesen ledöbbentette. – Majdnem olyan a szemed, mint Albus bácsinak – bukott ki belőle óvatlanul.
- Tényleg? – csodálkozott Harry. – Miért?
- Hát mert, nem is tudom, olyan átható, mintha egyenesen a fejembe látnál, és onnan vizsgálnád meg azt, hogy igazat mondok-e. Mintha legilimentálnál, pedig tudom, hogy nem.
- Dumbledore professzornál én is ezt éreztem mindig – mondta csendesen a fiú.
- Neked is hiányzik, igaz? – kérdezte, vagy inkább állapította meg Lily. Látszott, hogy elkomorult a fiú arca.
- Igen, nagyon – válaszolt, majd csend honolt közöttük, amit Harry tört meg kis idő eltelte után. - De hozzád visszatérve, nem kell hálálkodnod, főleg, hogy előtte te mentettél meg minket, nem is egyszer, szóval én is köszönöm. Te tüntetted el a jégesőt is, igaz?
- Igen, én voltam, de utána lehettem volna ügyesebb is – fintorgott a lány. – Ron majdnem megfulladt.
- De mégsem fulladt meg, mert te elintézted azokat az indákat – győzködte a fiú. – Nem haragszik rád, nem is lenne rá oka.
- Mégse bízik bennem. Ahogy Mordon sem, mert szerinte kiszámíthatatlan vagyok és átcsábulok a dekromákhoz, sőt, egyenesen Voldemorthoz, mert nekem több erő kell majd. Pedig inkább…á, mindegy – füstölgött Lily.
Sikerült annyira felbosszantania magát, hogy teljesen megfeledkezett a kezdeti kényelmetlenségekről. Maga mellé húzta lábait, karját meg keresztbe fonta maga előtt.
- Ron nem mindig veszi észre azt, ami az orra előtt van, Mordonnak meg kialakult ez a bizalmatlankodó rigolyája, amit a hosszú, aurori évek után nem is csodálok – érvelt Harry.
- Hagyjuk – sóhajtotta a lány. – Ám még nem kértem bocsánatot azért, mert elküldtelek, miután megmentettél. Sajnálom, ha túl durva voltam, és utasítgatni sem akartalak.
- Megértettem, és nem haragszok. Hasonló esetben én is így tettem volna – mondta komoly tekintettel a fiú.
- Köszönöm – mosolygott hálásan Lily. – De ami korábban történt, az édesanyáddal… Nézd Harry, rettenetesen sajnálom, nem téged akartalak bántani vele.
- Tudom. Piton aljas volt veled szemben, de mindenkiből hasonló...öm, reakciót vált ki a viselkedésével – kereste a szavakat a fiú.
- Ne köntörfalazz: ostoba liba voltam, és azokat is megbántottam, akiket nem is akartam, sőt, láttam, hogy Pitont is telitalálatként érte, bármennyire is próbálta elrejteni – fakadt ki Lily.
- Szerintem nem vagy ostoba, sem liba – mosolyodott halványan Harry. – De én is tudok arról, hogy Piton szerelmes volt az édesanyámba, ami elég kellemetlenül, na jó borzasztó módon érintett, de ami volt, már megtörtént. Nem tudunk változtatni a múlt eseményein, így maradt az elfogadás és a megbocsátás. Szóval nem haragszom rád. Ami meg Pitont illeti, nos, elfogadtam az érzéseit, de ettől még nem felejtem el a tetteit.
A fiú szavai után Lily hatalmas megkönnyebbülést érzett a lelkében. Mintha egy mázsás tehertől szabadult volna meg, amint nem önszántából cipelt, mégis az ő bűne miatt keletkezett.
Azonban el is csodálkozott Harry hozzáállásán. Biztos nem volt könnyű elfogadnia egy olyan ember érzelmeit a saját édesanyja iránt, aki eddigi iskolás éveiben szívből gyűlölte. De Harry mégis túltette magát ezen. Bölcsen belátta, hogy ezen, ha akarna, se tudna változatni.
- Köszönöm. Nem is tudod, mekkora kő esett le most a szívemről. És ígérem, hogy nem hozom fel ezt a témát többé – szabadkozott a lány. – És ha már ennyire szóba került Piton, veled hogy viselkedik?
- Meglepő módon kicsit, no nem kedvesebb, de talán emberibben bánik velem. Az edzések alkalmával elmondja, hogy mit rontottam el, és hogy legközelebb hogyan kéne helyesen végrehajtanom. Sőt, a mai alkalommal egy burkolt dicséretet is mondott.
- Hm. Akkor csak velem ilyen szadista – fintorodott el Lily.
- A gúnyos megjegyzéseit még így se felejtette el teljesen, akkor nem is Piton lenne! Malfoy pedig nagyon furcsa.
- A szökésére gondolsz? Engem is alaposan meglepett. Először azt hittem, hogy a halálfalókhoz ment, de amikor Mrs. Malfoy teljesen kétségbe esve kereste, és ahogy aggódott érte! Szereti a fiát, ebben biztos vagyok – magyarázta a lány.
- Ráadásul Draco – hangsúlyozta Harry a nevét egy apró fintor kíséretében – nem a halálfalókhoz ment, hanem ellenük. Sokat segített, míg ott volt, és válogatás nélkül intézte el a halálfalókat.
- És megmentette Alent – motyogta csendesen Lily, majd az előtte lévő szőnyeg rojtjait kezdte tanulmányozni.
- Ott voltam, amikor Kate felébresztette, és azt mondta, rendbe jön – próbálta vigasztalni a lányt Harry.
- Tudom, délután, amikor hazaértem beszélgettünk – mondta a lány csendesen, ám hogy befejezzék ezt a kényelmenten témát, egy új kérdéssel állt elő. – Szerinted Malfoyék tényleg a mi oldalunkon állnak? – Nézett ismét a fiú szemébe.
- Nem vagyok még teljesen meggyőződve róla, de kezdem azt hinni, hogy igen – biccentett rá komoly tekintettel a fiú.
- Én is hasonlóképp gondolom. Továbbra sem bíznám rá az életemet, de mintha tényleg a mi oldalunkon lenne – mondta Lily, s ezzel le is zárták ezt a témát is. Azonban beszélgetésük még nem ért végett. Sok fontos dologról esett szó köztük, amiben remekül megértették a másikat, és hasonló gondolkodásmenetük lehetővé tette, hogy kevésbé számottevő dolgokról is tudjanak beszélgetni.
A kezdeti zavaruk is tovaszállt, jól érezték magukat a másik társaságában, és olyannyira elrepült az idő felettük, hogy mindkettejüket abban a fotelban nyomta el az álom, ahol az elejétől fogva ültek.

*****

- Hol van? Beszélj! …Crucio!
- Kérem, ne bántsa. Ne bántsa a feleségemet! – hangzott apja könyörgése.
- Árulja el, hol a gyerek, és akkor megkegyelmezünk.
- Nem, őt nem…
- Avada Kedavra!

Lily könnyáztatta szeme hirtelen felpattantak. Zihálva szedte a levegőt, s a kezdeti ijedsége után észrevette, hogy Harry sötétbe burkolódzó szobájában van, a fotelben, egy lehetetlennek tűnő pozitúrában.
Kézfejével letörölte könnyeit, és mély lélegzetvételekkel próbálta lenyugtatni őrülten kalapáló szívét.
Mikor kissé lenyugodott, halkan felkelt ideiglenes fekvőhelyéről, és egy halovány mosollyal vette észre, hogy valaki egy pléddel betakarta miután elaludt.
Ez a valaki nyílván a vele szemben szuszogó Harry volt, aki ugyanolyan kényelmetlen testhelyzetben volt, mint ő. Lily sajgó tagokkal és a lehető leghalkabban közelítette meg a pihenő fiút, óvatosan betakarta az iménti pléddel, és letette félrecsúszó szemüvegét az asztalra.
Harry békés arca meg se rezzent a mozdulat közben, így Lily felkapta a fiú varázspálcáját az éjjeli szekrényről, és egy elsuttogott Nox után nyugodt szívvel lépdelt ki az ajtón.
Újra rémálma támadt a szülei halálának estéjéről, amitől a térde még enyhén megremegett.
Rémes hangok, és sötétség vette körül, valamint egy érzés. A tehetetlenség érzése, mert akármennyire is akart a szülein segíteni, valami mégis megbénította.
Fázósan húzta összébb magán a köntösét Lily, és mivel nem volt nála a varázspálcája, a sötétben tapogatózva indult a konyhába, hogy megtornáztassa elzsibbadt lábait, és hogy igyon egy pohár vizet. Ám alig érte el a lépcső alját, hirtelen egy világító pálcát szegeztek az arcába, amitől egy pillanatra elakadt a lány lélegzete.
- Kezdem azt feltételezni, hogy követ engem kisasszony – hallatszott Piton mély tónusú hangja.
- Nem tudtam, hogy rajtam kívül, az éjszaka közepén valaki más is bóklászik a házban. És örülnék, ha nem vakítana meg, professzor – mondta hunyorogva a lány, mire a férfi egy pálcaintéssel kivilágította az egész helyiséget, és eltette pálcáját. – Köszönöm.
- És miért indult sétálni – ahogy ön fogalmazott – az éjszaka közepén? – vonta fel szemöldökét a bájitalszakértő, azonban nem kerülte el figyelmét az, hogy a lány szeme sírástól és alvatlanságtól vöröslött.
- A konyhába tartottam, egy pohár vízért, de ha már itt tartunk, én is kérdezhetném ugyanezt – vágott vissza Lily.
- Micsoda szerencse, hogy boszorkánynak született, aki varázsolni is képes! Így még mindig nem értem, hogy miért a sötétben bóklászott – faggatta tovább Piton.
- Mert mint láthatja nincs nálam a varázspálcám, ergo nem tudtam fényt gyújtani. Elégedett a válaszommal? – kérdezte kicsit indulatosan.
- Koránt sem, de azt megtudhatom, hogy miért van fent, amikor mindenki más alszik? – Piton a korábbi beszélgetések szöges ellentéteként nyugodt hangon beszélt a lányhoz, aki először nem tudott mit kezdeni a kialakult helyzettel.
- Semmi köze hozzá – mondta Lily, mivel jobbat nem tudott hirtelen kitalálni, és inkább taktikát változtatott. – És ön professzor miért nincs ágyban?
- Ne terelje el a témát, nálam ez semmit sem ér. Ám ha azt mondaná, hogy rosszat álmodott, és felteszem nem is ez az első alkalom, akkor megkérdezném, hogy kér-e egy fiola Álomtalan Álom főzetet? – mondta a tanár rezzenéstelen arccal.
Lily egy pillanatra ledermedt, majd egy kis gondolkozás után rájött, hogy a férfinak nem kellett sokat töprengenie azon, hogy miért van itt, mert az arcára van írva minden. És mivel Piton sarokba szorította a főzettel kapcsolatban, csak egy megoldás maradt.
- Ha azt mondom, hogy mindez igaz, és kérnék a főzetből, akkor elárulja, mi történt Lydia Knight-tal?
- Nem adja fel, igaz? – sóhajtotta kissé fáradtan Piton.
- Egy cseppet sem áll szándékomban – vágta rá gondolkozás nélkül Lily.
- Ez esetben, kövessen – mondta a férfi, majd a lépcső oldalánál nyíló pincehelyiség felé tartott. Ám szokásos lendületes lépteit lassultak, és a talárja sem örvénylett a tanár mögött, ahogyan azt már a lány sokszor megfigyelte.
Lily szó nélkül követte a férfit, de a pince hideg folyosója és fagyos padlója miatt össze-összekoccantak a mezítlábas lány fogai. Szerencséjére azonban hamar elérték a bájitallaborként használt szobát, ahol már kevésbé volt hűvös, így a lány remegése kicsit alábbhagyott.
A helyiség közepén egy nagy asztal tele volt üstökkel, kémcsövekkel és lombikokkal, míg a falaknál szekrények sorakoztak roskadásig telerakva könyvekkel és bájitalos fiolákkal.
- Miss Knight-ot azért akarták megölni a halálfalók, mert a Nagyúr parancsba adta, hogy szedjenek ki belőle egy nagyon értékes bájitalreceptet – kezdett bele Piton, miközben az egyik bájitalos szekrényhez ment, és levett onnan egy üvegcsét. - Ám a hölgy nem árulta el nekik, ezért megkínozták, és azt hitték, meg is halt.
- De nem ez történt, és ön megmentette – foglalta össze röviden Lily.
- Az Álomtalan Álom főzettől azonnal mélyen és álmatlanul fog aludni. De függőséghez vezet, ezért azt javaslom, egyszerre csak a felét igya meg, és a másik felét tartogassa későbbre – mondta a férfi, mintha meg se hallotta volna a lány szavait. Majd Lily kezébe nyomta a fiolát.
- Köszönöm. De gondolom, azt már nem akarja elárulni, milyen receptről van szó.
- Jól gondolta. Miss Knight pedig fel fog épülni. Viszlát, Miss White – köszönt el a férfi, miközben egy látszólag nagyon fontos könyv tanulmányozásába kezdett.
- Köszönöm a bájitalt, és az információt. Jó éjt, professzor – köszönt el a lány is, majd csendesen távozott a helyiségből.