Lily a falu határán lévő, a gabonatáblákat és az erdőséget kettévágó földúton találta magát. Kicsit ugyan messzebb Aberfothék házától, mint szerette volna, de így sem volt különösebb oka panaszkodni, sőt, elégedettséget érzett, mert vége tehetett valamit az ügy kiderítése érdekében.
Egy iránymutató bűbáj elvégzése után a cél felé iramodott, ügyelve arra, hogy ne bukjon fel az egyeletlen talajon. Miközben sétált, azon gondolkozott, hogy vajon a kúriában lévők észrevették-e már az eltűnését, és ha igen, akkor vajon mennyire lesznek dühösek rá. Egy kicsit meg is érintette a bűntudat ólomsúlyú lehelete, de ekkor eszébe jutott Remus és a többiek titkolózása, és rögtön szilárdabbnak érezte talpa alatt a talajt.
Nagyjából fél órája sétált, miközben lassan sötétedni kezdett körülötte, de egy enyhe kanyarulat után a távolban már látni vélte a ház körvonalait. Mennyire hiányoztak neki a nevelőszülei!
Az utolsó pár métert már futva tette meg, és amikor a kis takaros vidéki ház ajtaja elé ért, úrrá lett érzelmein és finoman bekopogott, holott legszívesebben feltépte volna az ajtót Minerva és Aberfoth nevét kiabálva.
Halk lépteket hallott az ajtó túloldalán, majd egy jól ismert hang azt kérdezte:
- Ki az?
- Én vagyok, Aberfort! Engedj be! – kérte széles mosollyal az ajkain, ami igen hamar lelohadt, amikor a férfi pálcájával találta szembe magát.
- Bizonyítsd! – követelte összevont szemöldökkel, de amikor Lily szemei pár pillanatra zöld színűek lettek druida mivoltát bemutatva ezzel, Aberforth egy nagy sóhaj után leeresztette a varázseszközt, és karjaiba kapta a boldogan nevető lányt.
A hangokra Minerva is felfigyelt, majd ő is a bejárathoz sietett, és örömmel ölelte magához Lilyt.
- Gyertek beljebb, ne az ajtóban ácsorogjunk – szólt mosolyogva Aberfoth, majd átkarolta a két nő vállát, és bevezette őket a kicsi, de takaros konyhába.
- Nagyon örülök, hogy itt vagy! Bár Remus azért szólhatott volna az érkezésedről. A házon lévő bűbájok már jelezték, hogy egy varázsló van a közelben, de ha tudtuk volna, hogy te vagy az, akkor nem ilyen fogadtatásban lett volna részed – ültette le, majd szorongatta bűnbánóan lánya kezét Minerva. Ám Lily zavartan lesütötte a szemét.
- Nos, az az igazság, hogy sem Remus, se senki más nem tud arról, hogy itt vagyok – kezdte sóhajtva, majd gyors magyarázkodásba kezdett. – Sajnálom, tudom, hogy nem volt helyes szó nélkül idejönnöm, de már megőrültem az egyhelyben való ücsörgésben. Remus mindenkinek megtiltotta, hogy beszéljenek nekem a külvilágban történtekről, és a megbeszélésekre sem mehettem be.
Minerva is Aberfoth jelentőségteljesen egymásra néztek, majd a férfi lány vállára rakta egyik kezét.
- Nézd Lily, mi sem tudjuk, hogy ezzel mi volt Remus célja, de mind a ketten maradéktalanul megbízunk benne.
- Ami pedig a szökésedet illeti… nem ez volt életed legjobb ötlete – nézett rá szigorúan az asszony.
- Én csak tudni akartam, hogy mi van veletek – szólt csendesen a lány. Nagyon rosszul érezte magát azért, mert csalódást okozott az idős párnak, és megbánta, amiért legalább egy Rend tagnak sem szólt.
- Megértjük, mert te is hiányoztál nekünk – simította meg Lily haját Aberfoth. – És ha már így alakult, akkor megyek és küldök Remusnak egy üzenetet, miszerint ne keressenek téged. Ti pedig beszélgessetek addig, mindjárt jövök én is! – kiáltotta a válla felett, miközben valóban elhagyta a helyiséget.
A két nő egyedül maradt, s Lily még mindig rosszul érezte magát. Minerva ezt megérezhette, mert elővette a varázspálcáját, pöccintett vele egyet, mire egy teáskannában rögtön forrni kezdett a teavíz.
- Tudod, még ha te nem is hallottál felőlünk, Aberfoth-tal tudtuk, hogy mi történt veled, és nagyon büszkék voltunk rád – mondta, miközben két teáscsészét is maguk elé hívatott.
- Ugyan mire? – kérdezte, fejét a kezével támasztva.
- Megmentetted Ms Knight-ot – válaszolta magától érthetően.
- Az Piton volt, nem én – felelt fásult hangon. – És természetesen Kate is.
- De nem Perselus vitte őt a kúriába, vagy talán tévedek? – tette fel a következő kérdést szkeptikusan, majd még mielőtt Lily válaszolhatott volna, folytatta. – Te hívtad a druidákat, amikor a Rendnek segítségre volt szüksége Long Buckby-ben, és Harryéket is te mentetted meg egy dekromától! Most lehet, hogy nem viselkedtél túl éretten, de ami…
- Az a dekroma Score volt Minerva! – nyögött fel fájdalmasan az emlék hatására, és tenyerébe rejtette az arcát.
Az asszony felállt, kitöltötte a teát, addig is hagyva, hogy Lily összeszedje magát.
- Tudom, milyen rossz az ellen küzdeni, akit mindaddig a barátodnak gondoltál, de túl kell lépned ezen – ült vissza a lánnyal szemben, majd finoman lefejtette a lány ujjait az arca elől. Szeme sebezhetőségről és fájdalomról árulkodott, mire Mierva azt kívánta, hogy bár ne hagyta volna el a kúriát.
Miközben a konyhában bensőséges beszélgetés folyt, Aberfoth a dolgozószobájában, kecske alakú patrónusán keresztül üzent Remusnak.
- Lily nálunk van, ne keressétek. Holnap reggel pedig majd hazaküldjük – szólt a rövid üzenet, majd nem sokra rá megérkezett a válasz is.
- Értem, és sajnálom, amiért nem figyeltem rá – hangzott Remus bűnbánó hangja, majd gyorsan témát váltott. – Perselus szerint a főzet hamarosan kész, és arra kérnénk, hogy ha lehetséges, ti is gyertek, amikor kipróbáljuk.
A férfi pár pillanatig elgondolkodott, majd újra előhívatta patrónusát, de még mielőtt bármit is mondhatott volna, a mellette lévő ablak kitört. Apró szilánkok ezrei szálltak a levegőben, és bár Aberfoth elhajolt, néhány így is megvágta az arcát és karját. Mindez azonban eltörpült amellett a tény mellett, hogy az ablakon keresztül, két nagyon sápadt, kellemetlen illatú – valaha még élő – ember próbált bemászni.
Amikor Aberfoth felismerte a veszélyt, korát meghazudtoló reflexeinek köszönhetően rögtön tüzet idézett a varázspálcájából, ami meghátrálásra késztette a váratlan támadókat. Ám amikor újabb és újabb oszló test került az előzőek helyére, inkább a kijárat felé rohant, bezárta az ajtót és a konyhába sietett.
Félúton találkozott Lily és Minerva kettősével, akik meghalhatták a csörömpölés és elé siettek.
- Mi történt? – kérdezte rögtön Minerva, amint megpillantotta Aberfoth vérző arcát. Ám a férfi ellökte az asszony segítő kezeit, és kérdőre vonta Lilyt.
- Hoppanálva jöttél? – ragadta meg a karját, majd mindannyian a bejárati ajtóhoz siettek.
- Nem. Druidaként teleportáltam, de miért kérdezed és mi történt? – kiáltotta kétségbeesetten, ugyanis ahogy szaladtak, újabb csörömpölések hallatszódtak.
- Inferusok – lihegte a férfi, majd hirtelen megtorpant, ugyanis azoknak a nappaliba is sikerült már betörniük.
A rettentő bűznél már csak a látvány volt rosszabb. Az üres tekintetű arcok a felismerhetetlenségig eltorzultak. Foszlott ruhájuk alól kilátszott oszlásnak indult testük, és olyan sokan voltak, hogy meg se lehetett különböztetni egymástól kifelé tárt karjaikat.
Azonban amilyen rossz állapotban voltak, olyan gyorsan mozogtak. Aberfoth és Minerva rögtön támadásba lendültek, de Lily csak rémülten bámulta az inferusokat, egészen addig, míg az egyik hátulról rá nem rontott.
A kétségbeesett sikoly gyorsan elhalt, mert az inferus csontos ujjai hamar a lány torka köré tekeredtek, és le is döntötte őt a lábáról, majd egy másik a ruháját kezdte cibálni. A halálra rémült Lily pár pillanattal később rugdalódzott, ahogy csak bírt, de ebben a kiszolgáltatott helyzetben nem tehetett túl sokat.
Aberfoth azonban a segítségére sietett, de mivel tüzet nem alkalmazhatott – attól félve, hogy abban az esetben a lány is megsérülne – így felkapott egy széket és azzal vágta oldalba a halott rabszolgákat.
- Jól vagy? – kérdezte a könnyeivel küszködő lánytól, aki mivel az nem felelt, a kezei közé fogta az arcát, és mélyen a szemébe nézett. – Szedd össze magad, Lily! Szükségünk van a segítségedre, mert túl sokan vannak és körbevettek minket. Ne úgy gondolj rájuk, hogy mik voltak korábban, hanem, hogy most azért vannak itt, mert meg akarnak minket ölni. Érted?
A lány bátortalanul bólintott, letörölte a sós könnyeket arcáról, majd felélesztette a benne lévő druidát. A keze és szeme zölden kezdett világítani, de még mindig képtelen volt megtenni azt, amire a férfi kérte.
A nappalit teljesen elözönlötték az inferusok, Minerva és Aberfoth egymás hátát védve harcoltak, miközben az általuk gyújtott tűz lassan kezdett áttérni a ripityára tört bútorokra.
Egy újabb inferus készült lecsapni Lilyre, de ezúttal nem ért a lány közelébe, mert annak kezeiben két hatalmas tűzgömb jött létre. Pár pillanatig hezitált a lány, de amikor a háta mögül meghallotta Minerva fájdalmas kiáltását, azonnal eldobta a gömböket.
Az inferus hörögni és nyögni kezdett, majd élettelenül a földre rogyott. Ezt látva Lily újabb gömböket idézett, s ezúttal nem csak védekezett. Segített Minervának és Aberfothnak, akiken nem látszott semmilyen komoly sérülés, de igyekezett mindig a közelükben maradni.
A tűz egyre jobban eluralkodott odabent, a narancsszínű lángok már a falakat nyaldosták, és sűrű füst is egyre fojtogatóbbá vált. És bár Lily el tudta volna fojtani a tüzet, nem volt rá ideje, mert az inferusok még midig túlerőben voltak.
- Ki kell jutnunk innen! – kiáltotta Aberfoth, mire a lány megpróbálta becélozni a bejárati ajtót, és ezúttal két hatalmas tűzcsóvát idézett meg. Az útban álló inferusok azonnal a padlóra zuhantak, majd az ajtó és környéke is kiégett egy nagy lyukat hagyva maga után.
Mindannyian futásnak eredtek, de Lily előre engedte az idős párt, hogy hátulról még fedezni tudja őket. Gyorsan lépkedett hátrafelé, majd egyszer csak hátra esett, mert megbotlott az egyik inferus lábában. Undorodva, gyorsan felállt, majd egy újabb tűznyaláb segítségével félkörösen felgyújtotta a padlót, megakadályozva ezzel a még bent maradt inferusok kijutását, és végül ő is kifutott a házból.
Köhögve szívta be a friss levegőt, majd meglepődve vette észre, hogy az egész Főnix Rendje a helyszínen volt, és a maradék inferus baját látták el.
Minerva és Aberfoth megkönnyebbülve közeledtek felé, ám még mielőtt oda értek volna hozzá, Lily a szája elé szorította kezeit, majd egy bokorhoz szaladt és lefelé görnyedve megszabadult az ebédjétől.
Amikor úgy érezte, hogy végzett, reszkető tagokkal leült a földre, felhúzta lábait, majd a ráhajtotta a fejét. Az undortól felkavarodott gyomrára szorította az egyik kezét, miközben egyenletes légzéssel próbálta megnyugtatni magát.
- Minden rendben? – kérdezte lágyan a mellé guggoló Aberfoth.
- Azt hiszem – nyöszörögte rekedten a lány. – Még nem találkoztam inferusokkal, de sose gondoltam volna, hogy ez ilyen… borzalmas – emelte fel a fejét, miközben nehézkesen jöttek szájára a szavak.
- Sajnálom, hogy ezt át kellett élned – mondta együtt érzően a férfi, majd Minerva is megérkezett mögötte.
- Gyertek, már mindjárt vége, és az lenne a legjobb, ha minél előbb lemennénk innen – tanácsolta az asszony, aki ugyan próbálta leplezni, de látszott rajta, hogy őt is megviselték a történtek. A mindig szoros kontyba fogott ősz hajszálak közül pár tincs kiszabadult, és az arcába hullottak, míg szemei pirosak és könnyesek voltak a füst miatt.
Aberfoth felsegítette Lilyt, majd a többi Rendtag felé vették az irányt, akik az erdő felé menekülő inferusokat üldözték.
Séta közben elhaladtak az éjszaka sötétjében fáklyaként égő ház romjai mellett, mire Aberfothból egy szomorú sóhaj tört fel.
- Szerettem ezt a házat – mondta bús arccal. – Nagy kár, hogy ez lett a sorsa.
- Az a fontos, hogy mindnyájan élve jutottunk ki onnan – szólt Minerva megkönnyebbülten.
Lily szótlanul ballagott mellettük. A házban történtekről próbált megfeledkezni és helyette a jelenre összpontosítani, de ez elég nehéznek bizonyult számára. Még midig érezte azt a borzalmas szagot, és ahogy a többi Rendtag felé közeledtek, hallotta az inferusok halálsikolyait is.
Sok ismeretlen arcot látott, akik olykor-olykor megálltak Minerváék hogylétéről érdeklődni, majd mikor megbizonyosodtak arról, hogy mindenki jól van, tovább mentek.
Némán nézték a fel-felvillanó tűzcsóvákat, amik idővel egyre ritkábban tűntek fel, és egyre több visszatérő ismeretlen alak vette körül őket, amitől Lily egy kicsit zavarban is érezte magát.
Aberfoth bátorítóan átölelte reszkető vállait, és csak ekkor tudatosult a lányban, hogy mennyire is fázik. Azonban ez a reszketés nem csak a hidegtől volt – döbbent rá,– hanem mert újabb veszély közeledik feléjük!
- Dementorok! – kiáltotta, majd kifurakodta magát az ismeretlen tömegből, és az ég felé fordította tekintetét. Lassan fehér derengés vette körül, mellyel átmenetileg megvédhette magát a lélekszipolyoktól, de már ez az eljárás is komoly erőfeszítésbe került. Ez a pajzs a boldog emlékektől valamint a druida erejének nagyságától alakult ki, és a lány szétcsúszott idegeit nehéz volt újra készenlétre utasítani.
A Rendtagok értetlenül néztek a lányra, ugyanis ők még nem érezték a dementorok jelenlététől kialakult hideget, de amikor Mierva és Aberfoth a lány mögé léptek és pálcáikat az ég felé irányították, követték a példájukat.
Hamarosan fel is tűntek a csuklyás alakok, de érthetetlen módon nem mentek a közelükbe, csak magasan, a felhők magasságában keringtek.
- Mintha várnának valamire – suttogta Aberfoth. Lehelete kis felhőként szállt tova, és az izgatott emberek talpa alatt is zizegett a dermedt fű. A Rendtagok egymástól várták a választ, és feszülten figyelték a fekete csuklyásokat, de Lily nem igazán figyelt rájuk. Druida képességével üzenetet küldött társainak, majd azon dolgozott, hogy a pajzsát kiterjessze Miervára és Aberfothra is, ami lassan ugyan, de sikerült neki. Közben a szeme sarkából észrevette Harryéket is, akik eddig az inferusokkal voltak elfoglalva. Azonban túl messze álltak a lánytól, és még ha nagyon akarta volna is, akkor sem tudta volna mindannyijukat védelemmel ellátni.
Majd nagyon gyorsan történt minden.
A dementorok hirtelen zuhanó repülésben szelték át a levegőt feléjük, és amint elég közel kerültek, a lány kilőtte első druida nyilát, és már a következőt célozta meg, amikor dekromák vették körül.
Harryék voltak a legközelebb hozzájuk, akik rögtön támadásba kezdtek, de minden erőfeszítésük felesleges volt. A dekromák nevetve közeledtek feléjük, mert szürke pajzsuk minden varázslatot elnyelt. Végül az egyik fekete csuklyás megunta a tétlenkedést, és egy nagy vízáradattal ledöntötte őket a lábukról.
Lily már barátai felé indult, de hirtelen megtorpant, mert három dekroma tüzet idézett Aberfoth és Minerva köré. A lány megpördült a tengelye körül, majd kezeit kitárva süvítő levegőt irányított a dekromákra, akiket mindez meglepetésként ért, és messzire repültek. A lángokat gyorsan megszüntette, majd a két idősödő mágus elé állt.
- A druidák már annyira lealacsonyodtak, hogy a kuruzslók testőrségét is vállalják? – gúnyolódott az egyik fekete csukjás férfi az Ősi nyelven, miután fürgén feltápászkodott a földről.
- Ezen kívül mit vállalsz még, babám? – kérdezte egy másik, mire a többiek hangosan felnevetek.
Lily elfintorodott a célzásra, de ezen a reakción kívül nem mutatta zavar, vagy félelem jelét. Pedig igenis félt. A druidaerősítés még mindig nem érkezett meg, a Rendtagok hiába küzdöttek a dekromák ellen, és nagyon úgy tűnt a lány számára, hogy az előtte álló mocskos fantáziájú férfiak sem akartak egykönnyen távozni. Így Lily támadni kezdett.
Tenyereit a föld felé fordította, majd ökölbe szorította azokat, mire a dekromák alatt beszakadt a talaj. A nevetés elhalt, helyét pedig szitkozódás vette át.
- Mögötted! – kiáltotta Aberfoth, mire Lily gyorsan megfordult, és épp hogy, de sikerült megállítania a feléjük közeledő tüskés indacsoportot. A lány megkönnyebbülten fújta ki az addig bent tartott levegőt, azonban a három dekroma kikecmergett a földmélyedésből, és nem finomkodva az eszközökkel, támadni kezdtek.
Az, aki eddig még nem szólalt meg, most újra tűzgömbökkel próbálkozott, amiket Lily sikeresen ki is védett, de ez lekötötte minden figyelmét. A másik két csuklyás hirtelen eltűnt, majd a lány háta mögé teleportáltak, s míg az egyik Aberfoth és Minerva közelébe ólálkodott, addig a másik a levegőt használva nagyot lökött a lányon. Az esés miatt erősen beverte a fejét, és jó pár percig csillagokat látott a fájdalomtól.
- Aidrea! Aidrea jól vagy? – térdelt le mellé egy férfi. A lány először csak azt tudta megállapítani, hogy nem az ellensége szólongatja, elvégre ők nem aggódnának testi épsége miatt. – Maradj fekve, erősen beverhetted a fejed! – simított végig az említett testrészen.
- Au! Damer? Te mit keresel itt? – jajdult fel a lány a fájdalomtól, de már tisztán látta jótevője arcát.
- Nem te szóltál, hogy baj van? Nos, itt vagyunk, de te maradj nyugton egy kicsit, kérlek. A sebed nem súlyos, de erősen vérzik. Gyorsan meggyógyítom.
- Várj, várj! – lökte el a fiú kezét, majd sebesen körbepillantott. – Hova lettek azok a dekromák?
- Nyugi! Mihelyst megérkeztünk az erdők felé kezdtek szaladni – csitítgatta, majd az egyik lábát átvetette a lány vékony derekán maradásra bírva ezzel.
- Hé! – méltatlankodott Lily, ám Damert az egyik kezét a sérülés fölé helyezte, behunyta a szemét, majd fehér ragyogás vette körbe a tenyerét és a seb szépen összeforrt. A lány csodálattal figyelte, hogy miképp koncentrált a fiú, és egy kis irigységet is érzett, amiért ő nem volt képes a gyógyításra.
Amikor Damer végzett, lepillantott a lányra, majd az ellenállhatatlan mosolyai közül egyet az arcára varázsolt. Lily most is kénytelen volt elismerni, hogy a hős megmentője milyen jóképű, ám ezt gyorsan kiverte a fejéből.
- Most már rendben leszel – simított végig gyöngéden az arcán is a fiú, majd a kezét nyújtva felsegítette.
Damer egy kicsit több ideig fogta a lány kezét, mint ahogy azt egy jó ismerőstől elvárta volna az ember lánya, de Lily nem tette szóvá. Már csak azért sem, mert a futva közeledő Harry, Hermione és Ron aggodalmas arcuk tanulmányozása lekötötte a figyelmét.
- Jól vagy? – lépett hozzá Harry, mire a lány olyan gyorsan kihúzta a kezét Damer tenyeréből, mintha tűz égette volna.
- Semmi bajom. Minerva és Aberfoth? – kérdezte, azonban senki sem sietett a válasszal. Rosszat sejtve egyikükről a másikjukra nézett, de Ron és Hermione bűnbánóan lesütötték a szemüket. Csak Harry tudott a rá nézni, aki a vállára tette a kezét – picit félrelökve ezzel Damert a könyökével –, majd lassan felcsúsztatta nyakán át az arcára és hüvelykujjával gyöngéd köröket rajzolt rá nyugtatásképp.
A fiú ölelése olyan biztonságérzetet és nyugalmat keltett benne, mint senki másnál. Közelebb húzta hát magához, fejét pedig a nyaka és a válla közötti kis gödröcskébe fúrta, miközben mélyen beszívta a fiú kellemes illatát.
Nagyon jól esett neki ez a fajta „kényeztetés”, ám a jó sose tart örökké. Harry bársonyos hangja hallatán mindig furcsa bizsergés járja át, de ezúttal ez másképp történt. A béke illúziója darabokra tört számára, amikor kedvese kimondta azt a pár szót:
- A dekromák elvitték őket.
