-
A dekromák elvitték őket – mondta halkan, és még szorosabban ölelte a lány derekát.
- Hogy? Mi? – értetlenkedett, mert egyszerűen nem tudta, nem akarta még csak elképzelni sem ezt a helyzetet. Lassan hátrébb húzódott, de nem bontakozott ki teljesen az erős karok öleléséből, majd zavart tekintetét Harryére emelte.
- Amikor megjöttek a druidák, az egyikük hátulról megragadta őket és eltűntek – magyarázta a kicsit piszkos arcot simogatva a fiú. – A többiek pedig az erdő felé rohantak.
- Nem! Nem, nem, nem! – kántálta egyre hisztérikusabban, és végleg kirántotta magát Harry karjai közül. Egyszerűen nem élvezhette a fiú biztonságot jelentő közelségét, ha azok, akik a legfontosabbak számára veszélyben vannak. – Az nem lehet! Aberforth! Minerva! – kiáltotta a Rendtagokból, druidákból és néhány dekromából álló tömegbe, de senki sem felelt. A pánik teljesen eluralkodott rajta, szemében könnyek gyülekeztek, és jobbra-balra fordulva kereste nevelőszüleit. Hiába.
- Lily, próbálj megnyugodni! – érte utol a céltalanul szaladó lányt Harry, és megragadva a karját maga felé húzta.
- Ne próbálj meg nyugtatgatni! – förmedt a fiúra magasba szökött hanggal, és megpróbált ellépni tőle, de Harry erősen tartotta.
- Ilyen állapotban nem tudsz rajtuk segíteni! Beverted a fejedet, és azelőtt még inferusok is…
- Jól vagyok! Eressz el! – rángatódzott továbbra is, míg végül sikeresen kiszabadult a fiú szorításából. Azonban nem ment távolabb tőle. – Meg kell találnom őket, Harry – suttogta elgyötörten, majd Damer felé fordult. – A druidák a dekromák után mentek az erdőbe?
- A többségük igen, de a többiek is hamarosan követni fogják őket – válaszolt készségesen az újonc, mire Lily elégedetten bólintott.
- Nagyon nem tetszik ez nekem, ne menj! – kérte Harry sejtve azt, hogy mi volt a lány terve. – Lil, kérlek! – nyújtotta felé a kezét, de a lány túl makacs volt, még ha Harry a becenevén szólította is.
- Nem hagyhatom magukra őket. Rád pedig itt van szükség, Harry – mondta, majd hátat fordított a barátainak és rohanni kezdett az erdő felé.
Két druida valamivel előtte is arra vette az irányt két oldalról a sűrű vadonba gázolva, így a lány középen ment. Amint egyre mélyebbre hatolt, úgy csökkent a fény és úgy vált egyre hidegebbé a levegő is.
Azonban a bal szeme sarkából egy tűzgömböt vélt felfedezni, mely valószínűleg egy dekroma műve volt, hogy távol tartsa druida társát.
Szóval itt még nincs vége a harcnak – vonta le a következtetést a lány, majd lassítani kezdett a tempón, és igyekezett halkan lépkedni, bár a zizegő avar nagyban megnehezítette a dolgát. A szíve a torkában dobogott, mert a kezdeti aggodalom Aberforth és Minerva iránt egy cseppet sem enyhült. Fogalma sem volt arról, hogy miért pont őket rabolták el a dekromák, ahogy az sem, hogy mit fognak tenni velük.
Viszont nem tudott tovább ezen tűnődni, mert a háta mögül lépteket hallott, így gyorsan beugrott egy vastag fa mögé. A lépteket egyre közelebbről hallotta, felkészült a támadásra, és amikor az idegen a rejtekhelyéhez ért, Lily kilépett a törzs védelméből, és tenyerében pedig már egy tűzgömb világított.
- Ne lőj! Csak én vagyok! – emelte fel a kezeit megadóan Damer.
- Mégis mit keresel itt? – sziszegte villámokat szóró szemekkel, amiket a fiú a sötétség miatt nyilván nem láthatott, mert nem vette túl komolyan a lány dühét.
- Segítek megtalálni azokat, akiket keresel – felelte nemes egyszerűséggel, ám ekkor a mellettük lévő fába egy dekroma nyíl csapódott, nem sokkal tévesztve eredeti célpontját.
Lily Damer szájára szorította az egyik kezét, és a földre rántotta. A lány került felülre, aki gyorsan és némán le is mászott a fiúról, hogy utána négykézláb egy másik fához araszoljon, melynek oldalában egy odú volt. Az apró kövek és gallyak mászás közben ugyan felhorzsolták a bőrét, de nem foglalkozott vele. Amikor oda ért, intett a fiúnak, hogy kövesse a példáját, és amikor mindketten fedezékbe kerültek, Lily fojtott hangon okította az újoncot.
- Semmi keresni valód nincs itt! – bökte mellkason a fiút, aki szólásra nyitotta a száját, de amikor közelről meglátta a lány dühös ábrázat inkább elhallgatott. – Ha nem jöttél volna utánam, és nem beszéltél volna ilyen hangosan, akkor most nem lennénk ekkora bajban! – mondta dühösen, majd lassan felállt, és kikukucskált a fa mögül. Halkan előre lépett egyet, mire jobbról és szemből is egy-egy tűzlabda közeledett felé. Lily gyorsan leguggolt, így elkerülte a fájdalmas találkozást, majd a hátát újra a fának támasztotta.
- A francba! Már ketten vannak! – szitkozódott a lány, majd egy jó terven kezdett el gondolkozni.
- Hívjunk erősítést! – tolmácsolta Damer, de Lily csak a fejét rázta.
- Azt mondtad, hogy a druidák többsége az erdőbe ment, és a többiek is nemsokára jönnek. De ez elég nagy terület, és a dekromák előnyben vannak velünk szemben. Nem kérhetjük őket arra, hogy mentsenek meg, ha egyszer saját maguk is veszélyben vannak.
- De akkor hogyan tovább? Ezek pirítóst csinálnak belőlünk! – fogta fel végre a helyzet súlyosságát Damer. – Azzal meg mit akarsz csinálni Aidrea? – kérdezte, amint meglátta a lány varázspálcáját.
- Használni – válaszolta a fiú meglepettségét figyelmen kívül hagyva, aki csak annyit vett észre, hogy a lány erősen koncentrálva egy bottal különböző alakzatokat rajzol a levegőbe.
- Amikor befutottam ide, magam előtt láttam még egy-egy druidát jobbról és balról. A jobboldali szerintem kissé elfoglalt lehet, a baloldalinak pedig talán sikerült túljutnia a dekromák védelmén.
- Te is olyan kuruzsló vagy, mint a barátod? És ezt mind ettől az izétől tudtad meg? – bökött bizalmatlanul a pálcára, mire Lily akaratlanul is megforgatta a szemét.
- Nem, ezt már hamarabb is tudtam. Az viszont kiderült, hogy velünk szemben és jobb oldalt több dekroma is van. Próbáljuk meg kikerülni őket úgy, hogy most balra tarunk, utána pedig élesen jobbra – magyarázta a tervet az első kérdést szándékosan figyelmen kívül hagyva.
- Te vagy a főnök! – egyezett bele a fiú, mire Lily hangosan felsóhajtott.
- Nézd, nem mondhatom, hogy menj vissza egyedül, mert az is lehet, hogy már teljesen körbevettek minket. Velem jöhetsz, szorosan a hátam mögött, de próbálj meg csendben lenni, rendben? – kérte a fiút, aki válaszul feltartotta az egyik hüvelykujját.
Még mindig mérges volt a fiúra, amiért elárulta a dekromáknak a pozíciójukat, ráadásul még vigyáznia is kellett rá, mert tudta, hogy idő hiányában ő még nem kapott rendes harci kiképzést.
Lassan haladtak előre, ami nagyon dühítette a lányt, mert minden elvesztegetett perc a nevelőszülei életébe kerülhetett. Fától fáig haladtak, és amikor úgy gondolta, hogy a dekromákat sikerült kikerülnie, futásnak eredt maga után húzva Damert is.
A tüskés cserjék és az alacsony ágak alaposan megtépázták ruházatukat és bőrüket, de Lily szüntelenül haladt a cél felé. Egyszer majdnem elbotlott, de a fiú erősen tartotta, így szerencséjére nem esett el. Zihálva szedték a levegőt, amikor Damer hirtelen megragadta a kezét és egy kis cserje felé kezdte húzni, ahol egy férfi feküdt egy vaskos fa alá szorulva. Fehér ruháját teljesen átitatta a ragacsos vér, mely az oldalából és lábából szivárgott, és a druida már alig volt magánál.
- Hé, semmi baj! Nyugodj meg, meggyógyítalak – beszélt a sérülthez Damer, mire a férfi hirtelen megragadta a kezét, és érthetetlen szavakat mondott egymás után.
- Csapda…sötét, nagyon sötét… – nyögte erőtlenül, mire Lily mellétérdelt, és próbálta lefogni a sokkos állapotban lévő férfit.
- Nyugalom, most már nem lesz semmi baj – suttogta kedvesen kisimítva a férfi haját az arcából.
Közben a gyógyító sem habozott, rögtön a sérülések fölé rakta a kezeit, melyeket fehér ragyogás vett körül, azonban a seb nem tűnt el úgy, mint Lilynél.
- A sebei nem tiszták, és belső vérzései is lehetnek, így nem tudom meggyógyítani – nézett kétségbeesetten a lányra.
- Megpróbálom leemelni róla a fát, te pedig azonnal vidd a Kertbe! – pattant fel a lány, de a sebesült rekedt nyögése megállította.
- Csapda…fuss innen. A…a dekromák vissza fognak menni oda. Oda, ahol…ahol voltak.
- Micsoda? Hová mennek? – hajolt vissza a férfihoz egész közel, hogy megértse annak halk szavait.
- Azért csaltak ide, hogy…hogy levadásszanak minket, de…vissza…vissza fognak menni a mágusokhoz. Ők a célpontjaik – mondta meg-megállva a fájdalmaitól.
- Úristen! – szorította kezeit a szájához, amint felfogta a dolog jelentőségét. A dekromák nem jelentettek volna olyan nagy veszélyt druidáknak, ha szemtől szembeni harcra került volna sor, de itt az erdőben be tudták keríteni őket. Utána pedig a Rendtagok ellen fognak fordulni!
Azonnal talpra szökkent és a fa súlyát kezdte mérlegelni. Lehetőleg úgy kellett leemelnie a férfiról, hogy ne okozzon neki több sérülést, ugyanakkor ő sem bírt el minden súlyt kezelni az elemekkel.
- Nem maradhatsz egyedül! A dekromák téged is bántani fognak – ellenkezett a fiú, mire Lily erősen megszorította a vállát.
- Neki nagyobb szüksége van rád, mint nekem Damer! Gyerünk, menj oda hozzá, én megpróbálom felemelni, de nem tudom majd sokáig tartani, ezért sietned kell! – sürgette, mire a fiú komoran bólintott egyet, és a férfihoz hajolt.
Lily erősen koncentrált. Zöld tenyereit a föld felé irányította, ahol lassan erős indák bújtak ki a földből és tekeredtek rá a vaskos törzsre.
- Felkészültél? – kérdezte behunyt szemmel a lány, majd mikor Damer helyeslően válaszolt, lassan emelni kezdte a kezeit, és vele együtt a fatörzs is emelkedni kezdett. A férfi felüvöltött, ahogyan a mázsás súly lekerült testéről, majd ahogy a fiú ígérte, rögtön elhoppanált vele. Így Lily megkönnyebbülten ejtette le kezeit, ezért a fatörzs is hangos puffanással süppedt a földbe.
*****
- Hát, nem semmi csaj, az már biztos – jegyezte meg hangosan a futó Lily után bámulva Damer, és bár megjegyzését csak magának szánta, a közelében lévő Harry is felfigyelt rá.
- Ha valami baja esik miattad, esküszöm, hogy magam kereslek meg! – ragadta meg a ruhája gallérját a dühös varázslófiú.
- Harry ezt nem most kéne! – furakodott közéjük Ron, és lefogta Harryt, még mielőtt az valamilyen ostobaságot csinált volna.
- Egy szóval sem mondtam, hogy neki is mennie kellene! – ordította vissza ruháját igazgatva Damer. – De megnyugodhatsz, mert majd én vigyázok rá! – vetett rá egy kárörvendő vigyort, majd ő is az erdő felé kezdett rohanni.
Harry utána akart menni, de Ron erősen tartotta. Legszívesebben jól beverte volna annak a bájgúnárnak a képét, annyira, hogy többet még csak ne is merészeljen Lily közelébe menni.
- Harry nyugodj le! – jött oda hozzá Hermione is.
- Mégis hogy nyugodjak le, ha Lily azzal a seggfejjel van! – szitkozódott mérgében. Izmos mellkasa vadul hullámzott, majd sikerült kitépnie magát barátja karjai közül, és idegesen a hajába túrt.
- Csak nem vagy féltékeny rá? – vonta fel a szemöldökét a lány karba tett kézzel.
- Ne nevettess Hermione! – csattant fel még mindig dühösen.
- Hé-hé, vigyázz kivel beszélsz! – kelt barátnője védelmére Ron, mire Harry csak felemelte a kezeit, majd hátat fordított nekik és erőtlenül ejtette vissza maga mellé. – Különben is, hülye vagy, ha azt hiszed, hogy esélye lenne nála.
- Menjünk, inkább segítsünk a többieknek – váltott témát végül a fiú, majd a többi Rendtaghoz kocogott. Barátai egy jelentőségteljes pillantás után pedig követték őt. Éppen idejében.
A dekromák mind eltűntek, és a druidák többsége is az erdőbe ment, csupán csak páran maradtak, hogy szükség szerint fedezni tudják a Rendet.
Azonban egyre több halálfaló érkezett.
- Figyeljetek oda! Senki se maradjon egyedül! – hallatszott Remus parancsa, azonban a többi instrukcióját elnyomta a halálfalók földbe csapódó átkai.
A dekromák támadása sok sérülést eredményezett, mert nem tudta ellenük intenzíven védekezni, de a sebesültek többsége még így is harcba szállt Voldemort csatolósai ellen. A halálfalók nem válogattak, minden általuk ismert sötétmágiát bevetettek.
A Rendtagok Remus tanácsát megfogadva párokba álltak, kivéve Mordont, aki úgy gondolta, hogy ő magas tapasztalata révén egyedül is elbán pár nyavalyás halálfalóval. Hárman támadtak rá egyszerre, közülük az egyiket ő maga küldte az Azkabanba. Az ismerős halálfaló a lehető legjobban vissza akart neki fizetni az elmúlt évek szenvedéseiért, azonban most is, mint már korábban, a kapkodása lett a veszte. Az egyik félrecélzott átka az egyik társát találta el, amitől meg is lepődött egy másodpercre, amit Rémszem kihasznált, és a halálfaló máris fegyvertelenül, ájultan és összekötözve feküdt a földön. A harmadik sem maradt sokáig talpon, bár sikerült megsebeznie az ex-auror karját. Az idős férfi csak legyintett a sérülésre, elvégre eggyel több, vagy kevesebb heg már mit sem számított megviselt testének, majd újult erővel vetette bele magát a harcba.
Kicsivel arrébb Draco és Alen vállvetve harcoltak, és amikor sikerült leteríteniük egy halálfalót, egy újabb került eléjük.
- Micsoda meglepetés! Sose gondoltam volna, hogy egyszer a saját fiam fog pálcát emelni rám – sziszegte a fogai között Lucius Malfoy.
- Már korábban meg kellett volna tennem! – vágott vissza rezzenéstelen arccal Draco, majd lendítette is varázspálcáját. Apja fia harcolt egymással szemben, míg Alen egy másik férfival küzdött. Az ifjú Malfoy a lehető legjobb tudását is beleadta ebbe a harcba, mert tudta, hogy ha elbukik, az apja egy szó nélkül megölné őt.
Draco több átkot is kilőtt apja felé, aki így védekezni kényszerült. Lucius félreugrott egy hátráltató ártás elől, és a csonttörő átkával épphogy sikerült eltalálnia fiát, aki egy fájdalmas ordítás és émelyítő roppanások közepette térdre zuhant.
-
Expulso! – kiáltotta rögtön az idősebb férfi, mire a pálcájából előidézett sötét mágia egy hatalmas robbanást hozott létre. Dracónak csak annyi ideje maradt, hogy egy pajzsot vont maga köré, ami valamelyest megvédte őt, de a fekete mágia erejével szemben alul maradt. A szőke fiú hátrarepült, és több sebből vérezve, eszméletlenül terült el a földön.
Amikor a robbanás idézte por és hamu leülepedett, Lucius közelebb ment hozzá. Csalódott fiában, amiért az ellenszegült akaratának. Többé nem tudott a saját véreként tekinteni az előtte fekvő fiatalra, és mivel az összes árulónak ugyanaz a sorsa, felemelte a pálcáját, hogy a végső átokkal örökre kitörölhesse ezt a szégyent jelentő nevet az életéből, de szavak helyett fájdalmas ordítás hagyta el száját.
- Ne merészeld bántani a fiamat! – sikította a futástól kifulladt Mrs. Malfoy, aki a kések átkával terelte el a figyelmet Dracóról.
- Nagy hibát követsz el Narcissa! – sziszegte fájdalmában és dühében a férfi. Az egész testét mély vágások borították, de az utolsó csepp erejét összeszedve még az asszonyra támadt.
-
Crucio!
Narcissa azonnal felsikoltott és összecsuklott. Gyönyörű arca a kíntól teljesen eltorzult, vonagló testében pedig őrültes fájdalom tombolt.
Draco mintha megérezte volna anyja gyötrelmeit magához tért, és az épp karjában lévő pálcáját az apjára szegezte.
-
Adava Kedavra!
A Malfoy család – ahogy még sok száz másik – Voldemort hatalma miatt szétszakadt, tönkrement, és megsemmisült.
S a metsző gyűlölettől sugárzó vörös szempár tulajdonosa azért érkezett erre a kietlen tájra, hogy legfőbb ellenségével végleg leszámoljon.
*****
Lélekszakadva rohant visszafelé. Nem érdekelte, hogy a faágak és bokrok elszakítják ruháját és felsértik a bőrét, mert meg kellett találnia nevelőszüleit. A torkában dobogott a szíve arra a gondolatra, hogy most talán őket is elveszítheti.
Amint Damer elment a sebesült társával gondolatban üzent a druidák vezetőjének, hogy lehetőség szerint ne váljanak külön, és vonuljanak vissza. Bár a figyelmeztetés sokaknak már túl késő volt. Azt azonban varázspálcája segítségével megtudta, hogy Aberforth és Minerva tartózkodási helye újra a kis vidéki ház környékén volt.
Legszívesebben hangos sikítással adott volna hangot dühének és kétségbeesettségének, mert ha inkább Harryre hallgatott volna – aki maradásra kérte –, akkor nem vesztegetett volna el annyi időt az erdőben.
Ki tudja mik történtek velük addig? – tette fel magában a kérdést, majd borzalmas rémképek jelentek meg lelki szemei előtt: Minerva és Aberfoth fájdalmukban kiabáltak, de ő nem tudott rajtuk segíteni. Túl messze vannak. Majd amikor odaér hozzájuk az élettelen testük a földön hevert, és hatalmas tűz vette körül őket, mint évekkel korábban szüleinél is történt.
Ekkor azonban elesett egy fa gyökerében, és a rémképek megszűntek. De mégsem bírt felállni. Druida maszkja alatt könnyek csorogtak lefelé, és akadozva vette a levegőt. Reszketett a félelemtől, mely a szeretteinek elvesztése okozott, s úgy érezte, hogy törékeny szíve újra apró szilánkokra tört.
Ezeket a rémképeket látta akkor is, amikor Voldemort valahogyan megszállta őt, azért, mert ez volt a gyenge pontja. Amikor később magához tért, próbálta ezeket kitörölni az emlékezetéből, de túlságosan félt attól, hogy elveszít mindenkit, aki fontos volt valaha az életében.
-
Nem adhatod fel! Még nem! – kiabálta józanabbik énje. –
Állj fel, és fuss tovább!
Úgy is tett.
Letörölte könnyeit, feltápászkodott a földről, és újult energiával vágott át a sűrű aljnövényzeten. Lelkében ugyan még mindig borús érzelmek kavarogtak, de nem veszítette el a reményt.
-
Nem válhatnak valóra Voldemort álmai. Nem engedem. Ezúttal nem! – A kétségbeesés egyre jobban háttérbe szorult, és erős eltökéltség vette át az uralmat. Bármit megtett volna azért, hogy megmentse Aberforth-ot és Minervát. És ez a tudat hatalmas erőt adott a lánynak.
De szüksége is volt rá.
Nem járt olyan messze az erdő szélétől, amikor észrevette a visszavonuló druidákra támadó álnok dekromákat. A fekete csuklyások egy-egy vastagabb fa mögé bújtak, és halált hozó nyilukkal záporozták a fedezés miatt hátramaradt társait.
Lehajolva a lehető leghalkabban próbált közelebb lopózni hozzájuk, így Lilynek tökéletes rálátása volt arra, ahogyan az egyik druida nő homlokába fúródott egy dekroma nyíl, és tisztán hallotta a kárörvendő kacajokat is. Tágra nyílt szemekkel figyelte, amint a nő holtan összerogyott miközben szorosan a szájára tapasztotta kezeit, hogy valamelyes tompítson a borzalom okozta sikolyon, de néhány dekroma így is felfigyelt erre, így a sokktól ledermedt lábait kénytelen volt mozgásra kárhoztatni.
Ketten indultak a hang felé, és bár nem látták a lányt, tudták, hogy merre keressék. Lily azonban nem akarta megvárni, hogy rátaláljanak, így a rejtekhelyét jelentő bokor mögött maradva az egyik dekroma mellett lévő fát uralma alá hajtotta, és az egyik vaskos ágát meglendítve fejbe vágta vele. A meglepett sötét csuklyás egy hang nélkül rogyott össze, majd a lány egy kis enyhe fuvallatot hozott létre a talaj mentén, ami felkavarta az avart, és végül úgy irányította, hogy teljesen betemette az ájultat.
Eközben a másik fickó már egészen közel került Lilyhez, akinek hirtelen már nem maradt ideje arra, hogy észrevehetetlenül likvidálja őt, ezért gyorsan egy földből idézett kupolát igazított köré. A segélykérő hangok odabentről elég tompák voltak, ezért a lány minden további nélkül otthagyta, még mielőtt a dekroma kiszabadulhatott volna rögtönzött börtönéből.
Ezután a felgyülemlő energiáját, és a meglepetés erejét felhasználva a dekromák sorfalát úgy kezdte el megbontani, hogy ők maguk az elején még fel se fogták, hogy hogyan is történt mindaz.
Egy pár hátul álló dekroma mögé indákat irányított ki a földből, amik lassan köréjük tekeredtek, és a magasba rántotta őket. Majd oldalról hatalmas széllökéssel támadt a többiekre. A kisebb fák és bokrok gyökerestül estek áldozatul a viharos szélnek, és a falevelek milliói zizegtek a magasban. Mivel a dekromák erre nem számítottak, őket is elsodorta az erős légáramlat. Néhányan próbáltak visszatámadni, azonban a druidák is résen voltak, így nem csak Lilyt fedezték, de ezúttal ők támadtak.
Lily lihegve hagyta abba műveletet és a simította ki arcából az összegubancolódott haját – amit nagy bosszúságára nem volt ideje összefogni –, miután egy-egy harcos társa biccentett felé köszönetképp.
Majd mivel úgy látta, hogy a druidák átvették az irányítást, és rá már nincs nagy szükség, sajgó lábait újra futásra kényszerítette.
