2011. december 27., kedd

Az én alternatív Harry Potter történetem - 44. Az ifjú Griffendél

   


   - Remekül teljesített, Miss White – biccentett felé elismerően Piton. – Bár nem azt tette, mint amire kértük, és az esztelen cselekedete miatt meg is sérült, a helyzetet így is sikerült megoldania – lépett a két fiatal mellé, miközben a burkolt dicséret és gúny elhangzott a szájából.
   - Miért is gondoltam azt, hogy leszáll végre a druida erőmről? – csóválta a fejét kissé bosszúsan, míg görnyedve a kezét az oldalára nyomta. Sikerült kivédenie a táltostüzet – bár egy pillanatig izgult amiatt, hogy sikerülni fog-e, mert a tűz feletti uralmát még nem gyakorolta újra –, de a mozdulat kellemetlenül érte fájó tagját. – Elég mocskos húzás volt Harryt a hátam mögé küldenie.
   - A professzor úgy gondolta, hogy nem hagynál engem ropogósra sülni – szólt komolyan a mókás megjegyzés ellenére. – Viszont nem kellett volna elém állnod – húzta össze a szemöldökét a véres felsőre nézve, majd bármilyen engedélykérés vagy figyelmeztető szó nélkül, az egyik kezét a csípője köré tette, míg a másikkal a térde alá nyúlt, és gyorsan a karjába emelte meglepett kedvesét.
   - Harry! – kiáltott fel a hirtelen mozdulattól, majd gyorsan a fiú nyaka köré tekerte a karjait és úgy nézett fel rá. – Egyedül is tudok járni.
   - Megsérültél – nyomott egy engesztelő puszit a fejére, miközben úgy tartotta a karjaiban, mintha meg se érezné a súlyát. – Engedd, hogy segítsek! – kérte csábítóan búgó hangon, mire Lily, ha egyáltalán akart is volna ellenkezni, most végképp meggondolta magát. Fejét Harry mellkasára hajtotta, és hagyta, hogy a fiú visszavigye a többiekhez, ahol már Kate felkészülten várta.
   - Muszáj volt életszerű szituációt teremtenünk ahhoz, hogy kellőképp felmérhessük a tudását – folytatta Piton szétzúzva az idilli pillanatot, míg kissé lemaradva a fiatalok mellett lépdelt.
   - Világos, professzor, de attól még nem tetszenek a radikális módszerei – felelte grimaszolva. Valóban nem nyerte el a tetszését Piton tesztelése, de ami kiváltotta a fintort, az jelenleg a fájdalom volt, mert Harry hosszú lépteivel hamar a többiekhez értek, ahol a fiú az imént állította lábra.
   - Minden rendben? – sietett mellé Aberforth és Minerva, nyomukban a többi Rendtaggal, akik érdeklődve szemlélték a lány sérülését.
   - Kutya bajom – próbált a nevelőszüleire mosolyogni, ami végül torz fintorrá vált, amikor Kate felhajtotta a felsőjét és a sebet kezdte el vizsgálni.
   - Sajnálom – szabadkozott a nő feszülten. – Állva nem tudlak rendesen megvizsgálni, de azt sem akarom, hogy a földre ülj.
   - Mindjárt megoldjuk! – szólalt fel lelkesen Harry, majd leült a földre, Lilyt pedig óvatosan az ölébe húzta úgy, hogy a sérült oldala kívül legyen. A lány egy cseppet sem tiltakozott, tökéletesen megbízott a fiúban, és voltaképp már nagyon is szeretett volna ülő, vagy bármilyen más pozícióba kerülni, mert egy kicsit nehezére esett a lábán állni. Harry gyengéden eligazította az ölében, egyik kezével Lily hátát tartotta, míg a másikkal saját magát támasztotta – Így jó lesz?
   A gyógyítónő egy pillanatig csodálkozott a két fiatal bensőséges mozdulatán, de hamar felocsúdott, és a ruhájával nem foglalkozva letérdelt. – Tökéletes.
   A lány Harry nyakába rejtette piruló arcát, hogy megába szívva a fiúból áradó észbontó illatot, erőt gyűjtsön a fájdalommal szemben. Nagyon jól esett neki a fiú törődése a nézőközönség ellenére is.
   - Sápadt vagy – nézett le kedvesére a fiú. A lány hátát támasztó kezével ritmusos simogatásba kezdett és aggódva szemlélte az arcát.
   - Jól vagyok – suttogta Lily, de összeszorított szemei nem igazán erről árulkodtak. Ezt ő maga is így gondolhatta, ezért résnyire nyitott szemekkel Harry válla felett átpislogott, ezért láthatta, amint mögöttük a megnyúlt képű Alen tekintete feléjük meredt.
   Lily tudta, hogy a fiú már rég beletörődött a szakításukba, de az a megbántottság, ami az arcára volt írva, kissé feszélyezte. Alen már jóval korábban pedzegette azt a témát, hogy a lánynak tetszik Harry, minthogy valóban kialakult volna valami közöttük, és akkor Lily úgy vette észre, hogy az nincs is ellenére. Most viszont épp az ellenkezőjét vélte felfedezni. Fájt a finn fiú csalódott arcát néznie, így inkább visszabújt Harry nyakának a hajlatába, és összeszorított fogakkal próbálta tűrni a csípős fájdalmat.
   Miután a szőke gyógyítónő megnézte, mennyire súlyos a seb, a tértágító bűbájjal megszórt táskájában kezdett el kutakodni, majd két bájitalos fiolát a kezében tartva ismét a lányhoz fordult. – Ezeket meg kell innod. Vérzés-és fájdalomcsillapítók, ezektől majd jobban leszel.
   A nő segített a lány szájához emelni a gyógyulást segítő italokat, s mikor a feje ismét Harryre hanyatlott, különböző varázslatokat mormolva a seb összezárásán dolgozott.
   - Büszkék vagyunk rád! – hallatszott Minerva hangja valahonnan a feje fölül. Lehunyt pilláit néha-néha görcsösen összeszorította a lány, de különösebb jelét nem adta a fájdalomnak, pedig Kate igencsak érzékeny részt kezelt. – Nagyon ügyesen és kreatívan oldottad meg a feladatot.
   - Egyet kell önnel értenem – recsegte Mordon reszelős hangján. Az, hogy az ex-auror valamiben egyetértett Minervával, elég nagy dolognak számított, és Lilynek erre már fel kellett emelnie a fejét. Érdeklődve tekintett a körülötte álldogáló Rendtagokra. – Épp elég varázslatot ismer, és ezeket találékonyan és pontosan hajtotta végre.
   - Meggyőződésem, hogy a Roxfortba való beépítésre Miss White-on kívül jelenleg senki más nem lenne alkalmas – hangoztatta véleményét ezután Kingsley is. – Tehetséges boszorkány – tekintett elismerően a nagyokat lélegző Lilyre.
   - És hacsak nem kényszerítik, nem használja a druida erejét – szólt karba tett kézzel Piton. – Ami esetenként elég nagy ostobaságokat is szülhet.
   - A Roxfortban nem is druidaként kell helyt állnom, professzor, nemde? – kérdezte rögtön, kissé vékonyabb hangon, mint szerette volna, miközben a húzódó sebe ellenére kihúzva magát, amennyire lehetséges volt Harry karjai között. – De ahogy ön is mondta: kényszer hatására a belátásom szerint cselekszem.
   - Lily már több alakalommal megmutatta rátermettségét, és hogy tudja kezelni a helyzeteket – vágott közbe Aberforth, mielőtt jobban el nem mérgesedett volna a helyzet. – Így már csak az a kérdés, hogy van-e valakinek valamilyen kifogása az ellen, hogy Lily nem teljesített a vártnak megfelelően.
   - Senkinek sincs kifogása ellene – mondta Harry határozottan, amikor egyikőjük se szólalt fel. – Nagyon ügyes voltál! – mosolygott a lányra, miután egy „na, én megmondtam” pillantást lövellt felé, mire Lily csak a szemét forgatta, de viszonozta a gesztust is.
   - Rendben, most fel kellene állnod – kérte Kate, mire a lány Harry segítségével talpra állt, így a gyógyítónő leragasztotta a friss, immár jóval kisebb sebet, majd kötszerrel körbetekerte a derekát. – Most már rendben leszel, de este szeretném még átkötözni.
   - Köszönöm, nagyon hálás vagyok érte – hálálkodott a nőnek, amikor finoman végigsimított az immár lekezelt, enyhén lüktető sebén.
   - Hogy ha már nem használják ülőalkalmatosságnak, akár munkához is láthatnánk, Harry – morogta Piton türelmetlenül. Most, hogy immár nem fog rá pálcát, a lány láthatta, milyen kialvatlanok a férfi szemei, és ez, ha lehetett, csak még kiállhatatlanabbá tette a bájitalszakértő egyébként sem könnyű természetét. Viszont, a keresztnevén szólította a kedvesét. Ezt még valahogy nem tudta megszokni az ő szájából.
   - Ennyire ki akar kapni? – húzta elő varázspálcáját a fiú a szemtelen megnyilvánulása után, mire Lily azt gondolta, Piton minimum a helyszínen leordítja érte a fejét, ám a férfi vékony ajkai egy pillanatra felfelé kunkorodtak, amit ha nem látott volna a lány a saját szemével, talán el se hitte volna.
   - Legutóbb csak szerencséd volt, lássuk, most mit tudsz! – szólt vissza tegezésbe váltva a professzor, majd együtt indultak el oda, ahol korábban a lánynak kellett párbajoznia.
   - Mióta vannak ennyire jóban? – kérdezte elhűlve a távolodó két alak után nézve.
   - Kezdetben nagyon nehezen jöttek ki, de az edzések alkalmával mindketten megtanulták tisztelni a másikat – válaszolt Hermione. – Az elején mi is furcsálltuk a dolgot, de amikor hozzászoktunk Piton sajátos humorához, mindannyian hatékonyabban tudtunk együtt működni.
   Ron egy gúnyos horkantással reagált barátnője szavaira, de különösebben nem kommentálta a dolgot. Lily viszont még mindig sokkolva álldogált. – Pitonnak van humora?
   - Nem olyan rossz ő, mint ahogy mutatja – kuncogta mögötte Lydia. – Csak hozzá kell szokni.
   Nem értette a lány, hogy változott meg ennyire mindenki véleménye, bár való igaz, hogy mostanság ő sem került vele különösebb összetűzésbe. A férfi mindig is szerette felhívni a figyelmét a hibáira, és ezek a célzások kivétel nélkül telibe is találtak, de ha mindezt Piton stílusának rovására írtuk, valóban nem volt vele probléma.
   Eközben a két varázsló elfoglalta a helyét, kellő távolságban meghajoltak egymás előtt, és rögtön kezdetét vette a párbaj.
   - Le kellene dőlnöd – mutatott Kate az időközben előhívott hordágyra, mire Lily engedelmesen leült, és intett nevelőszüleinek is, hogy ne álldogáljanak tovább. – Úgy értettem, hogy vízszintbe kéne helyezned magad – szólt rá kissé erélyesebben, de a lány csak a fejét rázta.
   - Nem, nem, jó így! – szólt izgatottan a nő felé se fordulva. – Nem szeretnék lemaradni semmiről sem.
   És valóban, Harryék megállíthatatlanul szórták egymásra átkaikat és ártásaikat, melyek nyomát színes fénycsóvák jelezték. Természetesen ők is non-verbálisan párbajoztak, és még a bonyolultabb varázslatokhoz sem volt szükségük hangos szavakra – ellentétben Lilyvel.
   - Mintha csak Harryt hallanám! – forgatta meg a szemeit a nő, mire Sirius hátulról szoros ölelésbe vonta és egy puszit lehelt a nyakára.
   - Ne mérgelődj, árt a szépségednek! – ugratta a férfi nevetve, mire Kate a könyökével gyomron vágta, végül azonban beletörődötten simult az izmos karokba.
   Eközben a két varázsló rengeteg ismeretlen varázslatot hajtott végre, és a lánynak gyorsan kapkodnia kellett a fejét, ha nem akart lemaradni valamiről. Sokkal többet mozogtak, szinte keringtek egymás körül, mint a hippogriffek, ahogy egymást próbálták túlszárnyalni. Lilynek feltűnt, hogy amikor ő párbajozott, nem mozgott annyit, mint Harry, és ezért lehet, hogy sebezhetőbbé vált. Bezzeg, amikor a druida erejét használta, akkor kifulladásig vette igénybe a testét futásra, valamint az elemek megidézésére és irányítására. De ami a legmegdöbbentőbb volt: Piton nem tudott felül kerekedni fiatalabb ellenfelén.
   - Szóval te meg Potter, mi? – ült le mellé váratlanul Alen. Lily egy pillanatig úgy gondolta, hogy nem fog válaszolni, lévén, hogy semmi miatt nem kell magyarázkodnia, de végül a lelkiismerete érdekében mégis szólásra nyitotta ajkait.
   - Igen, de ez nem volt meglepő a számodra, nem igaz? – kérdezett vissza, miközben szemét le se vette a párbajról. Piton több átkot is bevetett, amik elől Harry félreugrott, így azok nagyot dörrenve csapódtak - és kisebb lyukakat égettek a földbe.
   - Hát, nem gondoltam, hogy tényleg igazam lesz – dörzsölte meg a tarkóját, hogy valamivel lekösse magát, és ne csak a lányt bámulja.
   - Talán valami problémád van vele? – fordult felé váratlanul, felvont szemöldökkel. Bosszantotta, hogy Alen Harryről kérdez, elvégre, semmi köze hozzá, ráadásul sem az idő, sem a hely nem volt megfelelő erre. Körülötte ott álltak a többiek, sőt, Aberforth és Minerva közvetlenül mellette ültek, és bár úgy tettek, mintha nem vennék észre, nagyon is figyeltek a kialakult beszélgetésre.
   - Ha azt mondom, igen, akkor változna bármi is? – nézett várakozóan Alen, de a magabiztos válasz nem váratta sokáig.
   - Nem. Semmi sem változna – fordult vissza kedvese felé, míg a fiú csalódottan állt fel, hogy a helyét Ron és Hermione vegye át.
   - Baj van? – érintette meg bizalmasan a karját a lány, míg Lily egy hálás mosollyal viszonozta figyelmességét.
   - Minden rendben – felelte, de a mosoly az arcára fagyott, amikor Harry belelépett az egyik átok ütötte lyukba, és egyensúlyát vesztve térdre esett. Piton nem kegyelmezett neki, továbbra is támadt, és úgy tűnt, a fiú nem tud védekezni és talpra állni egyszerre. Az egyik lilás fénycsóva felé közeledett, Lily teste pedig megmerevedett és lélegzetét visszafojtva várta, hogy elérje kedvesét.
   De az átok nem ért célba. Harry kitárta a kezét maga előtt, és úgy tűnt, mintha a varázslat lepattant volna róla.
   - Mi a… - nyögte tágra nyílt szemekkel a lány. – Ezt hogy csinálta?! – kapkodott levegő után. Harry viszont mintha mi sem történt volna, felállt és folytatta a párbajt. Lily homlokráncolva nézett körbe, de senki arcán sem látott döbbenetet vagy csodálkozást.
   - Ez a Griffendéltől örökölt ereje – mondta Hermione, amikor felfedezte zavarát. – Harry nem mondta?
   - Nem, nem mondta – vágta rá sértett hangon. – Vagyis, utalt rá, hogy nőtt a mágiája, de azt nem, hogy a kezével átkokat is tud hárítani!
   - Nem is a puszta kezével csinálta – hajolt kicsit előrébb Ron, hogy közvetlenül a lányhoz intézze szavait. – Figyeld csak meg!
   Lily nem tudta, mit kéne észrevennie, amit eddig nem látott, hiszen végig árgus szemekkel leste kedvese minden mozdulatát. Harry egy elég bonyolult pálcamozgást produkált, majd mikor Piton felé lőtt, egyszerre négy fényes csík indult útnak. Kombinálta az átkokat más bűbájokkal és ártásokkal. Tiszta sor – bár Lily csak két átkot tud kombinálni, ezt betudta Harry tehetségének.
   Értetlenül fordult Ron felé, aki gyorsan helyet cserélt Hermionéval, majd lázas magyarázatba kezdett: - Eddig nem nagyon használta azt a pluszt, amit Griffendéltől örökölt, de most már te is észre fogod venni.
   Épp Pitonon volt a sor a támadásban, fekete talárja a háta mögött lebegett az enyhe szellőtől és a gyors mozdulataitól; Harry pedig hárított.
   - Hopp, láttad?! – kiáltott fel izgatottan a fiú. – Nem használt pajzsot – mint legutóbb –, csak a kezével az átok felé mutatott, majd a földre, mintha csak egy legyet hessentene el.
   Ron kommentálásával már a lány is észrevette, miképp használta a fiú Griffendéltől kapott erejét. Pajzsokat húzott maga elé, néhány átkot eltérített és néhány varázslatát a szabad keze irányításával korrigált. Ilyet csak egyetlen egyszer látott a lány, mégpedig Albus Dumbledore-tól. Ámulva figyelte kedvesét, aki legalább olyan játszi könnyedséggel párbajozott, mint amikor Lily az alapvető druida erejét használta. Bámulatos volt és egyben meghökkentő. Piton nem húzta sokáig a dolgot, Harry hamar – túl hamar – fegyverezte le a férfit és így a párbajnak véget ért.
   Lily pedig túl naiv volt.
   Újra Sirius és Remus került a színre, de ezúttal már Kingsley-vel kiegészülve, és a harc tovább folytatódott. A sötét bőrű varázsló támadt először, míg a két fiatalabb társa egy nagy ládát lebegtettek a lehető legközelebb Harryhez. Amikor megfelelőnek ítélték, Remus pöccintett egyet a láda felé, mire az kinyílt és egy dementor siklott ki belőle.
   - Mögötted! – kiáltotta Lily, miközben a sérülését figyelmen kívül hagyva gyorsan talpra ugrott, és már szaladt is kedvese felé, de alig tett meg pár lépést, Aberforth a karjánál fogva visszarántotta és nem eresztette el.
   - Nyugalom! – szólt rá a karjai között ficánkoló lányra. – Az nem igazi dementor, csak egy mumus.
   - Mi?! – kapkodta a levegőt, míg lassan legyürkőzte a feltörni igyekvő pánikot, és arra nézett, ahová nevelőapja mutatott.
   - Szerinted mit keresne egy igazi dementor abban a ládában?
   Amint felfogta Aberforth szavait, hirtelen nagyon idiótának érezte magát. Tényleg abszurd dolog volt, hogy egy dementor abban az öreg deszka halomban bújt volna meg, sőt, nem hogy nem érezte a jelenlétét, de maga a birtok közelébe se tudott volna kerülni egy sem. Lehajtott fejjel ült vissza a helyére, majd tovább figyelte a fiú.
   Harry egészen addig nem vette észre a dementort, míg meg nem hallotta a lány figyelmeztetését, mert lekötötte a Kingsley ellen való támadása. Magas színtű taroló és kábító átkot kombinált hátráltató ártással, mire a férfinek védekeznie kellett egy pajzzsal, s mikor az meggyengült, Harry az egyszerű sóbálvány átkokkal véget vetett a küzdelemnek. Lazsálásra azonban nem maradt ideje, rögtön az áll-dementor felé fordult, és pálcája hegyéből egy szarvas, valamint egy oroszlán patrónus szaladt a fekete csuklyás felé.
   Ezúttal azonban nem csak Lily lélegzete akadt el, a többiek is ámulattal vegyes csodálattal figyelték a két büszke állatot, melyek, miután a fiú körül leírtak egy nagy kört, semmivé váltak, és a fény, mely túlragyogta a Napot is, megszűnt.
   - Te tudtad, hogy kettős patrónusa van? – követelte a választ izgatottan Hermione a mellette ülő vörös hajú barátjától, aki még mindig arra a pontra meredt, ahol a hatalmas oroszlán és szarvas eltűnt.
   - Ne-nem. Mert ez akkor az volt? – nézett végre a mogyorószínű szemekbe. – Ez is az örökség része?
   - A patrónusok alakja megváltozhat a tulajdonságaink változásától függően, de arról még sosem hallottam, hogy ez meg is kettőződhet – gondolkodott hangosan Aberforth, majd meglátta a feléjük közeledő Pitont. – Neked mi a véleményed erről Perselus?
   - Engem is meglepett a patrónusa – válaszolt, amint Dumbledore elé ért. – És alighanem ezt is Griffendélnek köszönheti.
   Hátrafordult, ahol Harry immár Sirius-szal és Remus-szal párbajozott, bár nem igazán vették komolyan a dolgot. Egymáson nevetve ugrottak arrébb az egyszerűbbnél egyszerűbb varázslatok elől, sőt, felbontva az előbbi felállást, Sirius a barátját is célba vette. Majd Harry egyszer csak eltűnt, a két jóbarát mögött újra felbukkant, és egy-egy vízsugárral hátba támadta keresztapját és Lupint.
   Lily álla ezek után pedig a földön koppant, és nem attól, hogy a mindig komoly Remus Lupin is együtt hülyéskedett a többiekkel – bár ez is elég megdöbbentő volt számára. – Itt nem lehet hoppanálni!
   - Ennél még sokkal több van a fiúban – folytatta Piton, majd elhúzta a száját. – A bohóckodáson túlmenően, természetesen.
   - De hát a védővarázslatok és az én erőm is… hát én nem éreztem belőle semmit! – hüledezett továbbra is.
   - Én sem – nézett meglepetten a lányára Aberforth.
   - Valószínűleg megtörte a ház összes védelmét anélkül, hogy észrevette volna – vonta össze a szemöldökét a bájitalszakértő. – Még nem tapasztaltuk ki eléggé, milyen nagyra nőtt a mágiája.
   - Ne légy hozzá túl szigorú – kérte szelíden Aberforth, bár tudta, a férfi úgyis belátása szerint fogja mentorálni Harryt.
   - Hamarosan a párbajteremben folytatnánk az edzést, ha nem gond – nézett jelentőségteljesen az idős varázsló felé, jelezve, hogy megértette a szándékát. – Nem kell miatta aggódnod.
   Aberforth beleegyezően bólintott, de Lily nem volt abban annyira biztos, hogy nem kell a fiúért aggódnia. A legutóbbi sebei nem voltak vészesek, és valószínűleg már a Voldemort okozta heg is begyógyult, de a lány attól tartott, hogy Harry majd újra kezelésre fog szorulni a párbaj után. Piton nem fog vele kesztyűs kézzel bánni, ebben egészen biztos volt.

*****

   Lily az edzés további részére már nem kapott meghívót, és Kate határozottan a szobájába küldte pihentetni az oldalát, így nem volt mit tenni, engedelmeskedett a gyógyító utasításának és a szobájába vonult.
   Azonban akárcsak Harry ilyenkor, ő sem a lábát lógatta egész nap, sérülés ide vagy oda. Szerencséjére elfelejtette visszavinni a könyvtárba azt a könyvet, amiben jónéhány tanulandó varázslatot bejelölt korábban, így elővette azt, és a nap további részében azokat gyakorolta.
   Így lehetett az, hogy egy széket olyan állattá változtatott át, amilyenre éppen gondolt. Először csak kisebbekkel kísérletezett, úgy került a szobájába egy mókus, ami megijedt tőle és menedéket keresve elszaladt, Lilynek pedig hosszú percekbe telt becserkészni a kis teremtményt. A lány gondolatai nem igazán tudtak elszakadni Harrytől, így történhetett az, hogy következő alkalommal már egy oroszlánnal találta szembe magát. Az állat hatalmas volt, sárga szemeit rögtön a lányra emelte, amitől már ő ijedt meg, és gyorsan visszaváltoztatta a bútorzatát. Ezután megtanult egy olyat is, ami az ő szempontjából nem volt annyira hasznos, lévén, hogy kétféleképpen is tudott helyet változtatni: hoppanálva és teleportálva is; de ezúttal, amikor elvégezte a megfelelő varázslatot és a pálcája hegyével oda bökött, ahová el akart jutni, rögtön ott is találta magát. Ez egy párbaj alakalmával igen hasznos lehet, pont úgy, ahogy a délelőtt folyamán Harry is tette, csak épp hoppanálva.
   Amikor kissé elpilledt, becsukat a könyvet, hanyatt dőlt az ágyán, és a plafont bámulva emlékezett vissza kedvese párbajára, mely egyszerre zavarba ejtő és bámulatos volt. És még a fiú nem volt megelégedve az erejével – jutott eszébe egy korábbi beszélgetésük. Pedig a délelőtt látottak és Piton szavai után – miszerint még nem tapasztalták ki eléggé az örökséget – Harryből félelmetes harcos lett. Büszkén gondolt arra, hogy kedvese útjába aligha állhat bárki, bár ebből kifolyólag aggódott is érte, hiszen az új erő elég nagy fejfájást is okozhat – mint ahogy azt saját magán nem egyszer megtapasztalta – és Harry vállát már így is épp elég teher nyomta.
   Viszont egy újabb, sokkal kellemesebb gondolat is a tudatába férkőzött: szerette őt. Szerelmes volt Harry Potterbe! Hiába tagadta és hiába magyarázott be magának olyasmit, hogy csak kedveli, meg jól érzi magát a társaságában. Akit kedvel az ember lánya, nem válik olyan fontossá, mint amilyen fontos neki a fiú. Központi szerepe van már a szívében, akár akarta, akár nem. És bár ez a tudat kellemesen bizsergető érzést váltott ki a lelkében és a testében, félt, hogy a fiú ezt nem viszonozza.
   Gondolatmenetét egy kopogás szakította félbe, s miután kiszólt, hogy bejöhetnek, Mrs. Weasley dugta be a fejét az ajtón. – Látom, tényleg pihentél, kedvesem – mosolygott elégedetten, de amikor meglátta a pálcát Lily kezében és egy vaskos könyvet a feje mellett, az asszony rögtön csípőre tette a kezét. – Lilyan White! – harsogta az asszony morcosan, mire a lány gyorsan behúzta a nyakát és fintorogva felállt. Utálta, ha a teljes nevén szólították, de ami a legfontosabb volt, az az, hogy eltakarja azt az ajtót, ami összeköti a szobáját Harryével. – Ugye nem tanulásra használtad a pálcádat?!
   Az asszony legalább olyan szigorúan nézett rá, mintha ő is egy lenne a Weasley-gyerekek közül, és ezt Lily egy cseppet sem bánta.
   - Csak egy kicsit gyakorolgattam… de azt is az ágyból! – füllentett, de az asszonyt természetesen nem tudta átejteni.
   - Kész a vacsora, kérlek, segíts megteríteni! – kérte a Weasley anyuka, majd sarkon fordult és elindult, Lily pedig utána iszkolt.

   A vacsora sokkal kellemesebb hangulatban telt, mint a reggeli, lévén, hogy Lily ezúttal nem szemtelenkedett senkivel sem. Halk beszélgetéssel fogyasztották Mrs. Weasley kifogástalan főztjét.
   Mint kiderült, Harryék az egész délutánt a párbajteremben töltötték, és bár a lány nem látott semmilyen sérülést rajta, a pólója alatt attól még rejtegethetett a múltkorihoz hasonló sebeket. Elhatározta, hogy amint befejezték, rá is kérdez a most vele szemben helyet foglaló fiúnál, és ha kell, segít neki, de a váratlan zúgás a fejében sutba vágta minden tervét.
   Lehunyta zölden izzó szemeit, míg meghallgatta az egyik druidatársa üzenetét, miközben a többiek várakozóan nézték az egyre jobban elsápadó arcát. – Mennem kell – szólt feszülten, s míg felállt, át is öltötte druida ruháját és szemeit rögtön Pitonra szegezte. – Úgy tűnik, a halálfalónk az erejét fitogtatta. Hallott valamit erről?
   - Nem, de utána járok – állt fel a férfi is. Nem kellett különösebb magyarázat arra, kire is gondolt a lány, mindketten nagyon jól tudták, hogy arról a halálfalóról volt szó, aki nem csak a kis druida lány életét, hanem az erejét is elvette tőle.

*****

   Fogalma se volt arról a lánynak, hogy Anglia melyik részére érkezett, csak követte a druidautasítást, és máris egy mocsaras vidéken találta magát a társaival körülvéve.
   A látvány elég elkeserítő volt. Sok kis tó feküdt egymás mellett, de az egyiknek a vize eltűnt a medréből számtalan döglött halat hagyva maga után, és a parton hajladozó fűzfák hiányzó lombkoronájukat siratták. A föld néhány helyen kettéhasadt, máshol pedig hatalmas kráterek éktelenkedtek. Egyértelmű volt, hogy ezt a pusztítást egy dekroma hajtotta végre, vagy épp egy olyan varázsló, akinek idegen druida erő került a markába.
   Akárcsak a többi druida, Aidrea is harcra készen pásztázta a környéket, sőt, még a varázspálcáját is a kezében szorongatta, lévén, hogy már semmi értelme nem volt a titkolózásnak, és halálfalóktól félve jobbnak ítélte, hogy mindenre fel legyen készülve.
   Minerváék megmentésekor felfedte kilétét, és bár druidáktól elkapott egy-egy félő pillantást a pálcája jelenléte miatt, Aidrea mit sem törődött velük.
   Mikor egy kisebb csoporthoz ért, tisztelettudóan meghajolt a druidák uralkodója előtt, és meghallgatta, amit a többiek kiderítettek már.
   - A lábnyomok alapján többen is voltak, de azt sajnos nem tudjuk biztosan, hogy kik, mert mire a figyelőink megjelentek, senkit sem találtak – mondta az egyik férfi harcos kékes színű maszkja alól.
   - Körbejártuk a területet, de semmit nem találtunk – szólalt meg egy nő, akit a lány nem ismert.
   - Engedelmével, én is körbe szeretném járni a területet, még mielőtt a helyreállítás elkezdődne – intézte szavait Kumerthez, a druidák vezetőjéhez.
   - Rendben van, Aidrea, te talán találsz olyan nyomokat, amik a tieidre utalnak, és amit mi nem vettünk észre – bólintott a férfi, mire a lánynak nem is kellett több, máris munkához látott.
   Mivel besötétedett, Aidrea a varázspálcája hegyével világította meg az utat maga előtt, és így követte végig a lábnyomok útját. Több is volt, így elég sokáig tartott, és a görnyedéstől megfájdult a sebe is. Amikor észrevette az egyik gyógyító, hogy az oldalára szorította a kezét, ellentmondást nem tűrve gyorsan begyógyította neki, és így már sokkal könnyebben ment a nyomkeresés.
   Leereszkedett az egyik földmélyedésbe is, ám az utolsó lépést a lejtőn elszámította, megbotlott egy földcsomóban, mire térdre esett a méretes lyuk alján. Kezét azonban nem sértette fel az eséskor, mert egy otthagyott fekete anyag megvédte a durva talajtól. Felemelte az első látásra rongynak tűnő szövetet, majd a pálcáját magasba emelve rájött, hogy amit a kezében szorongatott, egy igen rossz állapotban lévő utazó talár volt. Alaposan átkutatta a szakadt ruhadarabot, de semmilyen jellegzetes minta vagy monogram sem volt belehímezve.
   Miután mindent végigjárt, megmutatta a druidatársainak is, és elmagyarázta nekik, hogy ilyet csak a varázslók hordanak, de azt nem tudta megállapítani, hogy nő vagy férfi viselte.
   - Aidrea! – szólt a távozni készülő lány után Kumert. – Tudom, hogy most csalódott vagy, de a jóslatod nem terjedt ki az idő vagy a hely részleteire. Légy türelemmel!
   - Tudom, és igyekszem nem idegeskedni rajta, csak jó lett volna valamit kideríteni az illetőről – húzta el a száját.
   - Türelem – ismételte a férfi mély, megnyugtató baritonjával, majd egy sokkal vidámabb témába kezdett. – Niktéék hazaérkeztek, és már érdeklődött felőled.
   Druida barátnőjének említése mosolyt csalt a lány arcára. – Holnap feltétlenül meg fogom látogatni! – ígérte, majd egy újabb meghajlás után hátat fordított a férfinek.
   Dühösnek és frusztráltnak érezte magát még Kumert vigasztaló szavai ellenére is. Bár tartott attól, hogy most szembe fog kerülni a róla szóló jóslat szerinti ellenségével, nem talált semmit, ami bármit is bizonyítana vagy cáfolna, hogy nem Bellatrix Lestrange az a bizonyos ellenség, akivel meg kell küzdenie.

2011. december 23., péntek

Boldog Karácsonyt!



Sziasztok!

Ez úton is Boldog, Békés Karácsonyt kívánok Nektek! Egyetek, igyatok sokat és finomat, töltsétek az ünnepeket a szeretteitekkel!
De ne felejtsétek, hogy 27-én még jelentkezek egy fejezettel! ;)


Üdv.:
Briki Green

2011. december 2., péntek

Az én alternatív Harry Potter történetem - 43. Az az "sz" betűs szó

   Reggel Lily jó kedvűen ébredt, amire már elég rég volt példa. Kipihentnek és energikusnak érezte magát, melyhez utólag visszagondolva köze lehetett a tegnap esti randinak Harryvel. Mosolyogva emlékezett vissza a fiú mosolyára, csókjaira és a beszélgetésükre, melyet már annyira hiányolt. Hirtelen annyira szépnek látta a világot, hogy képes volt szemet hunyni afelett, hogy a fiú részéről a titkolózás még továbbra is folytatódott.
   Szokásától eltérően ma elég korán kivetette az ágy, így miután felöltözött és elvégezte a szokásos teendőket a mosdójában, a konyha felé indult, hogy segítsen Mrs. Weasleynek a reggeli elkészítésében.
   Amint belépett a konyhába, ínycsiklandó illatok és sercegő olaj hangja fogadta, miközben Mrs. Weasley és Gigi sürgött- forgott a finom ételek felett.
   - De jó, hogy jöttél, kis Drágám! – ölelte meg futtában az asszony. – Ma mindenki együtt reggelizik, ezért ha megkérhetlek, megterítenél tizenhat főre? – bökött a már kikészített hatalmas tányér és evőeszköz halomra. – Nem is, csak tizenöt kell, mert Arthur korán elment dolgozni.
   - Persze, Molly! – mosolygott az asszonyra, egyrészt, mert végre sikerült egyből a nevén szólítania; másrészt, jól esett látnia egy anyát a konyhában, amint a sok éhes szájnak ételt készít. A saját anyukáját jutatta az eszébe. Gyorsan megrázta a fejét, hogy a szentimentális gondolatok tovaszálljanak, majd megragadta a tányérokat, és az ebédlőbe vitte őket.
   Nem tudott semmilyen fontos dologról, amiért mindenkinek egy asztalhoz kellene ülnie, főleg reggel, de mivel jelenleg csak az elég elfoglalt Mrs. Weasley volt a földszinten, ez a válasz még váratott magára. Szalvétákat, evőeszközöket és poharakat igazított a helyükre, amikor a lassan kerekedő pocakú Tonks és Remus jött le az emeletről kézen fogva.
   - Jó reggelt! – köszönt a párnak, amit ők is hasonlóképp viszonoztak, miközben asztalhoz ültek. – Nem tudjátok, hogy mi a különleges alkalom? – mutatott a hosszú, megterített asztalra.
   - Szerintem ezt majd Aberforth és Minerva szeretné veled megosztani – válaszolta Lupin, majd széthajtotta a Reggeli Prófétát és olvasni kezdett.
   Ahhoz képest, hogy találkozásuk legelején megkedvelte a férfit, az utóbbi időben valahogy sose értették meg egymást. Lilynek még mindig ott volt a tüske a szemében, amiért a varázsló titkon terveket szövögetett felette és elzárta a külvilágból jövő információktól, azt azonban nem tudta, hogy Lupinnak mi a baja vele. Már épp szólásra nyitotta a száját, de a lépcsőről elegánsan lesuhanó Mrs. Malfoy jelenléte meggátolta ebben. Az asszony most is, mint mindig, kifogástalanul festett a világoskék talárjában, mely remekül passzolt szőke hajához és kék szeméhez. Illedelmesen köszönt, majd a fiatal pártól lehető legmesszebb ült, viszont a könnyed társalgást így is remekül kezdeményezte.
   - Hogy érzed ma magad Nymphadora? Minden rendben van a babával? – kérdezte a rózsaszín hajú nőt, aki látszólag, csak kelletlenül válaszolt.
   - Igen, köszönöm kérdésedet, Narcissa.
A hűvös és semmit mondó válasz után kínos csend következett. Lily tudta, hogy Tonks utálja, ha a keresztnevén szólítják, de az asszony mégiscsak a nagynénje volt, aki láthatóan próbálkozott valamilyen kapcsolatot kialakítani a nővére egyetlen lányával. A kismama azonban úgy tűnt, nem vevő a jópofizásra, míg a megérkező Siriusra vidáman rámosolygott. A férfi egy kacsintással üdvözölte másodunokahúgát, intett Lily felé, kezet fogott Remussal, és leült melléjük, figyelmen kívül hagyva Mrs. Malfoyt.
   A lány úgy gondolta, jobb, ha kimarad a családi drámából, még mielőtt Draco is megérkezne, így inkább a konyhába indult, hogy ott segítkezzen tovább, miközben hálát rebegett azért, mert Andromeda Tonks inkább a Kagylólakban szállt meg, Billéknél.
   - Hol a csudában van már az a lány?! – mérgelődött Mrs. Weasley, miközben megforgatta a szalonnát a sütőben.
   - Ne aggódjon Molly, biztos nemsokára Ginny is jönni fog – pöccintett a kenyérre, hogy vékony szeletekre vágódjon.
   - Ha megkérnélek rá, megkeresnéd nekem?
   - Persze – bólintott készségesen, majd indult is az emelet felé. Útközben át kellett vágnia az ebédlőn, ahol már majdnem mindenki helyet foglalt, kivéve a trió, Ginny, Draco, Piton és Lydia. Menet közben egy puszit nyomott Minerva arcára, míg Aberforth-nak a vállára tette a kezét. Lily még nem igazán tudta, hogy a kis vita után hányadán állnak az idős varázslóval, így csak szolid üdvözlésben részesítette, majd haladt is tovább.
   A lépcsőket kettesével szedte, amikor összefutott Ronnal és Hermionéval, valamint a mögöttük baktató Harryvel. Amint találkozott a tekintete a fiúval, ajkai mosolyra húzódtak, s mikor Harry intett barátainak, hogy majd lent találkoznak, boldogan lépett az ölelésébe.
   A fiú egy rövid, ámde annál édesebb csókkal köszöntötte, majd arcát és egyik kezét az illatos fürtökbe fúrta.
   - Ma mindenki együtt reggelizik – szólt csendesen a lány egy kicsit sem távolodva Harrytől.
   - Tényleg? Miért? – kérdezte, s a lélegzete csiklandozta Lily nyakát, amitől önkénytelenül is megborzongott.
   - Nem tudom – sóhajtotta. – Megkérdeztem Remust, de ő készségesen csak annyit válaszolt, hogy majd inkább Aberforth-t és Minervát kérdezzem.
   - Lehet, hogy a roxfortos dologról van szó – húzódott el egy kicsit Harry, hogy a szemébe tudjon nézni, közben pedig karjait összekulcsolta a lány dereka mögött.
   - Gondolod? – vonta fel a szemöldökét. – De nem úgy volt, hogy majd egy gyűlésen fognak erről szavazni, ami majd csak holnap lesz esedékes?
   - Nos, nem is arra céloztam, hogy ma lesz a döntéshozatal – nyomott egy puszit a szájára. Szerette Lilyt csókolni, még ha azok csak játékos puszikból álltak is, de egyszerűen szükségét érezte, hogy hozzá érhessen a piros, csábító ajkakhoz. – Piton ma edzést tervezett nekünk, így lehet, hogy most te is részt fogsz ezen venni, a többiek pedig látni akarják ezt.
   - Így akarnak tesztelni? – vonta fel a szemöldökét kissé felháborodva. – Azért, mondjuk szólhattak volna!
   - Nem biztos, ez csak egy elmélet. És szerintem beszélned kéne majd Aberforth-szal – tűrt egy tincset a lány füle mögé. – Tegnap kicsit összekapott Dumbledore professzorra.
   - Vele is? – csodálkozott. – És min vitatkoztak már megint?
   Harry jelentőségteljesen nézett rá, mire Lily csak a szemét forgatta – Ja, bocs, hülye kérdés volt – fintorgott. – Szóval miattam. Remek. De te pedig ezt mondhattad volna hamarabb is! – dorgálta meg finoman, miközben karjait ingerülten a magasba emelte.
   - Ne haragudj, szólni akartam, de melletted valahogy más gondolatok kavarogtak a fejemben – kacsintott a lányra, mire Lily kicsit el is pirult, de tovább ütötte a vasat.
   - Ó, igen? – mosolygott ravaszul, miután hirtelen jött dühe tovatűnt. – Min is járt az eszed?
   - Hm – hajolt közelebb a lányhoz. – Nem emlékszem már pontosan, de ha kipróbálok valamit… – húzta Lily idegeit játékosan, majd ajkai végre rátaláltak a lányéra, és hosszú ideig el sem engedte. – Igen, határozottan valami ilyesmi volt.
   Ekkor azonban nyitódott, majd csukódott egy ajtó, és felnézve, Lilyék a rohanó Ginnyt látták, amint Draco szobájából a sajátjába tart.
   - Nem! Ne is mondjatok semmit! – emelte fel a kezeit tiltakozóan, mikor észrevette kettősüket, majd gyorsan becsapta maga mögött a saját ajtaját.
   - Lemaradtunk valamiről? – kérdezte Harry a lányra nézve, mire az finoman megrázta a fejét.
   - Nagyon remélem, hogy annyira nagyon nem!
   Ginny újra kijött, miközben a gyorsan átcserélt ruháját igazgatta. – Anya már keresett?
   - Igen, azért küldött, hogy szóljak…
   - Basszus! – káromkodott a lány meg se várva Lily teljes válaszát, és már rohant is lefelé a lépcsőn.
   Harryék váltottak egymással egy jelentőségteljes pillantást, majd Draco is kijött a szobájából. Kezeit lazán a nadrágja zsebébe dugta, elmotyogott egy „sziasztok”-ot, majd ő is a lépcső felé vette az irányt.
   - Jobb lesz, ha mi is megyünk – fűzte össze ujjaikat Harry, majd együtt ők is a többiek után indultak.
   - Szerinted tényleg tesztelni fognak? – kérdezte félve kedvesét a lány. – Erre menne ki az egész „együtt reggelizünk” dolog?
   - Nincs más tippem – vonta meg a vállát a fiú. – De ne aggódj, ügyes leszel!
   Lily felsóhajtott, de Harry kérdő tekintetét látva csak megrázta a fejét, a fiú pedig tiszteletben tartotta a néma kérést, és nem kérdezett rá a dologra.
   Nagyon jól tudta a lány, hogy nem lesz olyan ügyes, mint a fiú, hiszen látta már párbajozni, és az ő tudása fel sem ért hozzá, pláne, hogy azóta több edzésen vett részt és többet tanult, mint ő. A Griffendéltől örökölt erejéről pedig már csak ne is beszéljünk!
   Végül annyira eluralkodott rajta a pánik, hogy még az ebédlő előtt megtorpant, maradásra késztetve ezzel Harryt is, majd végül kimondta azt, ami a szívét nyomta: – Nem tudlak majd téged helyettesíteni a Roxfortban! Én nem vagyok képes rá! – vékonyodott el egészen a hangja. – Nem vagyok olyan jó, mint…
   - Shh – nyomta mutatóujját a lány szájára. – Nem engem kell helyettesítened! Sőt, jobb is lenne, ha nem azt tennéd, mint sokszor én – emelte fel finoman az állánál fogva a lehajtott fejét. – Azért lennél jó iránymutató, mert amikor szükség van rád, te egy szó nélkül kiállsz az emberekért és a legjobb tudásod szerint cselekszel, ami nem is csekély, higgy nekem!
   Lily itta a szavait, de erős bizonytalanságát még a fiú bíztatása sem enyhítette. – De a te tudásod…
   - Lil, az nem számít, mennyi varázserőd van, ha másokon nem tudsz vele segíteni – fogta tenyerei közé az arcát. – Te nagyon sok mindenre taníthatod őket, és többet tudsz, mint bárki más közülük. Ne azzal foglalkozz majd, hogy én mit tennék, hanem, hogy Lily White mit tenne, és az bőven túlszárnyal mindenki mást, érted?
   Beszéd közben a szemei annyira őszinték voltak, és a szavak, amelyek elhagyták ajkait továbbra is a lány fülében duruzsoltak, így szinte már teljesen alább hagyott a kétkedése. Ámulattal vette észre, hogy mekkora hatással van rá a fiú véleménye és az egész lénye.
   - Sikerült valamelyest meggyőznöm téged? – kérdezte kétkedve még mindig az arcát simogatva.
   - Valamelyest – használta kedvese korábbi szavát, miközben mosolyt csalt a szájára Harry dilemmázása. – Köszönöm – mormolta, majd felpipiskedett, és ő kezdeményezte a csókot. Nyelvével finoman végigsimított a kívánatos ajkakon, majd mikor Harry szétnyitotta azokat, finoman besiklott és megkereste a fiúét. Karjait a nyaka köré tekerte és az egyik kezével a hajába túrt. Mikor elfogyott a levegőjük, pihegve engedték el egymást, majd Lily csillogó szemekkel tekintett a fiúra.
   - Szeret… – kezdte, majd rémülten észbe kapott. – Ööö, szerintem be kéne mennünk.
   Harry összevont szemöldökkel meredt rá, majd végül inkább újra kézen fogta a lányt és az ebédlőbe léptek. Összefont ujjaikat látva egyesek elmosolyodtam, mások értetlenül tekintettek körbe információt kérve, és megint mások közömbösen fogadták a dolgot.
   A fiú Sirius mellé ült le és Lilyt is maga mellé akarta húzni, de a lány inkább megrázta a fejét, mint a mai nap során olyan sokszor, és fejével a konyha felé bökött, ahová végül el is indult.
   Te jó ég! Majdnem kimondtam azt az „sz” betűs szót! – sikította gondolatban. – Mi a fene ütött belém? Nem lehet, hogy tényleg… Harry biztos, hogy nem, hiszen csak most kezdett komolyabbá fordulni a dolog.
   A néma vívódást senki sem vette észre, megszokott mozdulatokkal rántottát, kenyeret, felvágottakat és vajakat pakolt különböző tányérra, egyedül csak az ajkát harapdálta gondterhelten.
   Pedig olyan természetesnek tűnt volna kimondani! – sóhajtott fel vágyódva, és még az sem zavarta, hogy valahol mögötte Mrs. Weasley és Ginny ingerült szóváltásba bonyolódott, csak a kusza gondolataira koncentrált.
   - Azokat ki is viheted, Lily – szólt oda az asszony, de a lány továbbra is görcsösen szorította a kenyeres kosarat. – Lily? Minden rendben?
   - Hogy? – eszmélt fel végül neve hallatán. – Ja, igen, persze, máris viszem. – Varázspálcáját használva négy tálat lebegtetett maga előtt, nyomában pedig Gigi három másikat egyensúlyozott vékony karjain. Ron és Hermione közé hajolva az asztalra lebegtette az ételt úgy, hogy még véletlenül se pillantson Harry felé, majd lehajolva a manótól is elvette a tányérokat és azokat is a helyükre helyezte.
   - Nyugodtan foglaljon helyet Lily kisasszony. Most már Gigi és Mrs. Weasley gondoskodik a többi ételről – hangzott a vékonyka hang a manólány szájából, mire Lily mosolyogva megsimogatta néhány hosszú, fekete hajszállal takart kobakját.
   - Rendben, és köszönöm, Gigi – mondta, majd mikor a házimanó lila fodros szoknyája eltűnt a konyhaajtó mögött tétován nézett körbe a hosszú asztalon. Időközben szinte mindenki megérkezett, aki a kúriában lakott, és már csak Piton és Harry mellett volt egy-egy hely, valamint Aberforth mellett kettő. Mikor végigtekintett az asztalon, megakad a tekintete Harry zöld, várakozó szemein, így végül nyelt egyet, és leült mellé.
   - Minden rendben? – súgta a fiú úgy, hogy csak a lány hallja. Természetesen nem kerülhette el figyelmét a lány zavartsága.
   - Igen, csak egy kicsit ideges vagyok emiatt az egész miatt – bökött a megterített asztalra. – És rájöttem, hogy szerelmes vagyok beléd! – tette hozzá gondolatban. Hangosan még nem merte kimondani, mert sem a hely, sem az időpont nem volt megfelelő, és az egész érzés úgy önmagában ismeretlen volt még számára.
   Harryt mindenesetre sikerült meggyőznie; az asztal alatt megszorította a kezét és bátorítóan rámosolygott, mire Lily szíve nagyot dobbant. – Merlinre, tényleg szeretem!
   Időközben megérkezett Mrs. Weasley és egy szem lánya, valamint a laposakat pislogó Lydia és egy-egy jókívánság után mindenki nekilátott a reggelinek. Kis fáziskéséssel Lily is nyúlt egy zsemléért, amire vajat és eper lekvárt kent, pedig egyáltalán nem volt éhes. Már a felét sikerült leküzdenie, amikor végül feladta az evést – különben hányás fenyegette volna – és felnézve Aberforth-nak szegezte a kérdést: - Szóval, mire fel rendezted meg ezt a közös reggelit?
   Miután a szavak elhagyták ajkait, rájött, hogy nem volt túl illedelmes, viszont mivel már nem tudott szépíteni a dolgon, csak várta, hogy a férfi választ adjon végre az őt nyomasztó kérdésre.
   - Nos, a reggeli elfogyasztása után akartam megbeszélni a dolgot, de ha már így felhoztad – nézett szúrósan a lányra –, akkor elmondom, hogy a délelőtt folyamán Perselus-szal fel szeretnénk mérni a tudásodat.
   Lily már nyitotta a száját, hogy kifejezze nem tetszését, de Aberforth békítően felemelte egyik kezét, és hallgatásra kérte. – Nem, nem nekem kell bizonyítanod, jól tudom, milyen képességekkel rendelkezel, de fontos, hogy a többiek is lássák – mutatott körbe a társaságon.
   - Miért fontos ez? – szegezte neki a következő kérdést, mire már Minervától is bezsebelt egy helytelenítő pillantást. Hiába, a düh és a félelem nagy úr, amitől elfeledkezik az ember lánya minden illemről és tiszteletről.
   - Azért, hogy megbizonyosodjanak afelől, alkalmas vagy-e a roxforti küldetésre, vagy sem – mondta szűkszavúan.
   Ó, Harry, bárcsak ne lett volna igazad! – Keresztbe fonta maga előtt a karjait, miután eltolta a tányért, rajta a félig megevett zsemlével, és dacos pillantását a férfiéra emelte. – Szóval meggondoltad magad?
   - Megfontoltam a dolgot, és erre a megoldásra jutottam. Ha a Rend alkalmasnak ítél, nekem nincs jogom beleszólni – felelte, miközben szeméből aggodalom és szomorúság áradt, amitől Lily szíve megenyhült.
   - Köszönöm – lehelte, majd megbánva kirohanását, sóhajtva visszahúzta a tányért. Óvatosan körbenézett a jelenlévőkön, mert addig nem nagyon foglalkozott azzal, hogy a kifakadása talán másokat is megzavart, most viszont kicsit félve tekintett körbe. Mindenki a tányérjára koncentrált, és úgy tettek, mintha semminek sem lettek volna fül és szemtanúi, egyedül Piton nézett rá morózusan, de az pedig már nem nagyon érdekelte a lányt. – És sajnálom – tette hozzá végül.
   - Semmi gond – nézett fel rá Aberforth, és Lily mintha még egy kis mosolyt is látott volna a szája szélén.
   A férfit nem lepte meg nevelt lánya kirohanása, sőt, már várta, mikor kérdez rá a dologra, de mivel sikerült tisztázniuk a helyzetet, a reggeli nyugodtan folyt tovább, miközben lelkileg felkészítette magát arra, hogy van még némi megbeszélnivalójuk Lilyvel.

*****

   - Nézd, Lily, sajnálom, hogy ha a gyűlésen úgy érezted, hogy ellened vagyok – mondta Aberforth, miközben a lánya derekát átölelve sétáltak ki a házból. Már csak ők ketten maradtak hátra, mindenki más a birtok egyik füves részén volt, hogy „előkészítsék a terepet”, amit Lily már csak azért sem értett. Ugyan miért kéne bármit is előkészíteni, és azt miért nem a párbajteremben teszik? Bármennyire is zavarta a dolog, nem tette szóvá, inkább csak a férfi szavaira figyelt. – Tudod, hogy ez nem így van, én csak aggódom érted. Minervától már megkaptam, hogy úgy bánok veled, mint egy hímes tojással, és valahol igaza is van, de attól még nem változnak meg az aggályaim.
   - Tudom, Aberforth, hogy csak védeni akarsz, de már nem dönthetsz helyettem – szorította meg szeretetteljesen a férfi kezét, hátranyúlva a derekánál. – De ezért nem hibáztatlak. Hogyan is tehetném, hiszen tudom, és érzem, hogy te csak jót akarsz nekem!
   - Igen, így van – bólintott halványan elmosolyodva. – Csak néha hajlamos vagyok megfeledkezni arról, hogy az én kicsi Lilym már nem is olyan kicsit. Felnőtt, erős és gyönyörű nő lett belőled, akinek megvan a saját véleménye és elképzelése, amit nekem tiszteletben kell tartanom.
   - Lehet, hogy felnőttem, de rád mindig is szükségem lesz! – nézett a kék szemekbe, mire a férfi megtorpant, és szorosan magához ölelte a lányt.
   - Nem én nemzettelek, de attól még a saját lányomként szeretlek – mormolta Lily fülébe.

   Pár perc múlva Lily, pálcáját markolva már Pitonnal találta szemben magát. Mint kiderült, a tesztelés a férfival való párbajt jelentette, de a lányban még mindig nem állt össze a kép, hogy miért kellett ahhoz elhagyni a házat.
   Kettősük harcára mindenki kíváncsi volt, senki sem maradt a házban, kivéve Mrs. Weasleyt és a tiltakozó Ginnyt, akik már az ebéd elkészítésén fáradoztak, valamint a magányosan visszavonuló Mrs. Malfoy. Időközben azonban megérkezett Mordon, Kingsley, Alen és Kate, így most ők is a nézők között álltak, feltűnően távol Lilyéktől.
   - Készen áll, Miss White? – kérdezte Piton, miközben meghajolt előtte, és felemelte a varázspálcáját. Lily is követte a példáját, majd elfeledve minden aggályát, a párbajra koncentrált és bólintott, hogy felőle kezdhetik. A férfi pedig nem is volt rest támadni. Egymás után szórta non-verbális átkait és ártásait, amiket Lily ki tudott védeni, illetve visszaküldeni a férfi felé, és ezzel ő is támadást tudott kezdeményezni.
   - Aqua Eructo! – kiáltotta ezt az erős elemi bűbájt felhagyva a néma párbajjal, mire egy hatalmas vízgömb indult a professzor felé. - Pherecitius mangicus! – szólt a fagyasztó átok, mert Lily abban bízott, hogy a víz eltalálta a férfit és az átokkal megfagyaszthatja azt, mozgásképtelenné téve így a párbajellenfelét.
   Azonban Pitont nem tudta ilyen könnyen hatástalanítani. Csak a bal lábán és kezén fagyott meg a víz, ami bár jelentősen korlátozta a mozgását, még nem tette harcképtelenné. Rögtön vissza is támadt, amit Lily azzal a pajzzsal védett ki, amit Harrytől tanult, és ami végül a férfi felé indult. Piton, mintha meglepődött volna, csak későn lépett félre, így félig eltalálta a kék áttetsző fal és a férfi, elvesztve egyensúlyát majdnem a földre esett.
   Azonban, mivel a taroló pajzs eltalálta, a lábát és kezét béklyóban tartó jég széttört, így már gyorsan visszanyerte az egyensúlyát és félre ugrott a lány további átkai elől.
   A párbajuk sokkal kiegyenlítettebb volt, mint legutóbb. A professzor támadásai még mindig erősek voltak, de Lily fel tudta venni a kesztyűt vele szemben, és többször is sikerült meglepnie a férfit egy-egy támadás alakalmával.
   Piton is elismerte magában, hogy a lány remekül bánik a pálcájával, ügyesen használta az elemi mágiát, és sikerült megfognia néhány transzformált átokkal is. Épp ezért döntött úgy, hogy jöhet a következő lépés. – Potter, álljon mögé, Miss White pedig védje őt, és támadjon a druida erejével! – adta ki az utasítást, mire Harry habozás nélkül a lány mögé lépett.
   - Mi?! – csattant fel a lány, miközben a folyamatos védekezést és támadást továbbra sem hagyta abba. – Nem kérheti ezt! Harry menj arrébb, mert…
   Nem tudta befejezni a tiltakozását, ugyanis Piton egyszerre több átkot is kilőtt, de ezúttal nem csak felé célzott, hanem Harryre is. Lilynek sikerült két átkot kivédenie, de amikor a harmadik, a kések átka a fiú felé száguldott, gyorsan arrébb taszította, így azonban az átok eltalálta a jobb oldalát és egy fájdalmas vágás keletkezett rajta. Nagyot nyögve elejtette a pálcáját és térdre esett, míg balját a vérző sebre tette.
   - Lily! – hajolt le hozzá a rémült Harry, de ekkor a lány szeme és kezei zölden kezdtek világítani. Az egyik tenyerét a fiú elé tartotta és egy fehér pajzsot húzott előtte, míg a másik kezével egy gyenge széllökést indított Piton felé, amitől a férfi megtántorodott és hátra esett. Lily gyorsan talpra állt, megragadta a pálcáját, és a lefegyverző bűbája után Piton pálcája a vértől ragadós bal kezében landolt.
   - Lupin – szólt a férfinak a feltápászkodó bájitalszakértő, mire Remus kivont pálcával Lily előtt termett, és ezúttal ő kezdte a támadást.
   A lány egyre jobban kezdett fáradni, és az oldala is nagyon fájt, de nem adta fel a küzdelmet és rendíthetetlenül szórta átkait valamint ártásait a férfi felé.
   - Maradj a hátam mögött! – utasította Lily kedvesét, aki aggódva és tehetetlenül nézte, amint a lány fehér felsője egyre pirosabbá válik a vértől.
   Lily próbálta figyelmen kívül hagyni a sérülését, és erősen koncentrálva figyelte Lupin minden rezdülését. A férfi sokkal több bűbájt alkalmazott, mint Piton, de ez csak a lány hasznára vált, mert könnyűszerrel a védelmére, vagy épp támadásra tudta őket használni, és így több ideje volt az újabb rohamra, lévén, hogy a bűbájokat nem neki kellett létrehoznia.
   Piton is érdeklődve figyelte a párbajt, és bosszúsan vette észre, hogy a lány még mindig nem használta druida erejét. A pajzs továbbra is védte Harryt, az átkokat könnyen elnyelte, anélkül, hogy a fiúnak ártottak volna; és bár Lily szeme és kezei továbbra is zöld színben pompáztak, egyszer sem fordította druida erejét Lupin ellen. Így eljött az ideje, hogy tovább növelje a támadást. – Black! – kiáltott a férfinak.
   - Te csak ne utasítgass, Piton! – vicsorogta vissza Sirius, de ő is az előre megbeszéltek szerint cselekedett, és régi barátja mellé állt, hogy ezúttal ketten támadhassák Lilyt.
   Remus és Sirius együttes támadásával azonban már nem tudott mit kezdeni a lány. Érezhetően vesztésre állt, és bár még nem fegyverezték le, jószerivel csak pajzsokat tudott megidézni, mert kettejük erejére Lily nem tudott kellőképp reagálni.
   - Használja már a druida erejét! – kiabált rá Piton mély hangján. – Ne a barátaira gondoljon, hanem arra, hogy meg kell mentenie Pottert és ahhoz az kell, hogy győzzön!
   Nagyon jól tudta a lány, hogy csak egy intésébe kerülne, és a két férfit máris hatástalanítaná, de azt nem tartotta fair dolognak. Nem használhatta rajtuk az erejét, hisz ez csak egy gyakorlás, és Remus meg Sirius nem igazi ellenségek. Sérülést pedig pláne nem akart okozni nekik.
   A két férfi azonban megállíthatatlanul szórták felé átkaikat, és a lány pajzsai mindig megszűntek egy idő után. Néhány átok súrolta a bőrét, kellemetlen pillanatokat okozva ezzel a lánynak, aki kénytelen volt elismerni, hogy ki fog kapni.
   - Lil, használd az erődet! – kérte Harry is a háta mögött, de a lány továbbra is hajthatatlan volt.
   Pedig annyira könnyű lenne! – sóhajtotta gondolatban. – Túl könnyű.
   Egy rövid ideig képzeletében látta, amint egy újabb széllökéssel hátrarepítené a két férfit, és lefegyverezné őket, pont úgy, ahogy Pitont. Vagy csak észrevétlenül indákat irányítana ki a földből, hogy szorosan a két barátra tekeredjenek és harcképtelenné tenné őket. De nem akarta ezeket a képzelete szüleményeit a valóságban is végrehajtani, viszont egyre kevésbé tudta megvédeni magát Remuséktól.
   És ekkor, végre egy terv bontakozott ki benne. A véres baljában még mindig szorosan markolta Piton pálcáját, így azt gyorsan átdobta a pajzsán Harrynek és egy kicsit gyengített a fehér védőfalon.
   - Használd a pálcát Harry! – kiáltott oda a fiúnak. – Gyengítettem a pajzsot, így a te átkaid át fognak jutni rajta, de vigyázz, mert már nem olyan erős, hogy megvédjen minden varázslattól!
   A fiút váratlanul érte ez a fordulat, de amint megragadta a pálcát, rögtön ellentámadásba kezdett Lily mögött. Remust és Siriust is meglepte ez a megoldás, és mivel Harry is csatlakozott a párbajhoz, az egyből kiegyenlített lett. A lány tudta, hogy a fiú nem veti bele magát teljesen a harcba, hiszen ez a párbaj nem róla szólt, de már ez is elégnek bizonyult, hogy visszaszerezze a lendületet és ne csak pajzsok megidézésre használja pálcáját.
   Folyamatosan araszoltak előre, majd hátra, attól függően, hogy éppen melyik oldal támadt. Lily ereje már lassan fogyóban volt, ezért a druida pajzsán átnyúlva megragadta Harry szabad kezét és megszorította azt. A fiú, mintha olvasott volna a gondolataiban, követte kedvese mozgását, így együtt, két erős elemi, illetve transzformált átkot lőttek ki, ami épp annyi időre lefoglalta Siriust és Remust, hogy a két fiatal helyet tudott cserélni, és a gyors csel miatt megzavart ellenfeleit egy-egy kábító átokkal lefegyverezték.
   A párbajnak vége lett, Lily megkönnyebbülten fújta ki magát, és a druida pajzsot megszüntetve Harryvel az oldalán a két ájult férfi felé vették az irányt.
   Azonban elhamarkodottan ítélték a párbajt befejezettnek. Piton, keresztfia pálcájával megidézte a táltos tüzet, és amint Lily meghallotta a felé közeledő fülsértő dübögést, és a távolról érkező figyelmeztető kiáltásokat, megfordult és karjaival felfelé ívelve a tűz a magasba csapott, elkerülve ezzel a mögötte lévő férfiakat. Kezével gömböt formált, mire az izzó tűz engedelmeskedett neki, és lassan kialudt.
   Lily dühösen villogó tekintettel vette fel újra a támadó pozíciót, egy újabb széllökést intézett Piton felé, amitől a férfi teste újra hátrabicsaklott és egy capitulatus után Draco pálcája is a lány kezében landolt.
   - Van még valamilyen egyéb aljas húzás a tarsolyában?! – sziszegte dühösen a férfinak, aki lassan felállt, leporolta fekete talárját, és elismerően nézett a lány szemébe.
   - Remekül teljesített, Miss White.

2011. november 26., szombat

További tervek

Sziasztok!

Nem, ez még nem a friss, bár ez is újdonság, az biztos.
Lehet, kíváncsiak vagytok azokra a történetekre, amelyek a fejemben vannak, s melyek csak arra várnak, hogy leírjam, így most ezeket megmutatom nektek valamilyen szinten. Remélem tetszeni fog nektek!



We can not escape from the destiny 
vagy Kikötő



A történet folytatódik, de vajon ott, ahol abba maradt?

Voldemort már évek óta halott, a varázsvilág fellélegezhetett, de a megszokott párosok élete másképp alakult, mint ahogy azt sokan gondolták.
A sors kanyargós, kiszámíthatatlan áradata új kihívásokat sodor Lily White lába elé: szerelmeket, barátságokat szakít szét, életeket sodor veszélybe, s úgy tűnik, hogy a harcnak és a nyugodt életért folytatott küzdelemnek sose szakad vége. Mikor úgy tűnik, a fiatal nő élete újra romokban hever, felbukkan egy régi ismerős, aki a régmúlt sebeit újra felszakítja; és ha Lily addig úgy gondolta, rosszabb már nem lehet, be kell látnia, hogy a katasztrófa csak most kezdődik el igazán!

Az élet nem áll meg, új veszélyek, régi titkok és talán egy szerelem ér végre révbe. Ha kíváncsi vagy, tarts velem!

Várhatóan Az én alternatív Harry Potter történetem befejezése után kezdem el írni!


(A cím és a leírás változtatásának jogát fenntartom!)

~*°*~

Save me! / Az őrző


A kissé cinikus Jeliel megkapta élete legelső komolyabb küldetését, melyet már annyira várt, de stílszerűen nem váltak be a számításai.

Az ügy egyre kacifántosabb, és persze a védence, a jóképű kosaras sztár, Daniel sem akarja megkönnyíteni a dolgát. Nem hisz neki, és mikor egy fájdalmas titokra fény derül, a segítségéből sem kér. Azonban megjelenik egy bukott, Sariel, aki különös és cseppet sem kedves érdeklődést folytat a fiú iránt, nem kis gondot okozva ezzel a lánynak. De mivel Jeliel angyal, nem szent, sajátos módszerével próbálja megvédeni az elutasító Danielt, és végezni az árulóval.
Ám rá kell jönnie, hogy csak a küldetés végeztével kezdődik az igazi kalamajka, melyet talán annyira nem is fog bánni!




Idézet a történetből:

"   A magas sarkú cipőm sietős kopogását visszaverte a sikátor mocska, mely bűzlő szemeteszsákokkal és mindenféle limlommal volt tele.
   Nagyon reméltem, hogy nem találkozom egy hajléktalannal sem, akinek az a hobbija, hogy fiatal lányokat ijesztgessen. Az én esetemben ez most amúgy sem lehetett volna túl nehéz feladat, hála a gyomromat görcsbe rántó izgalomnak. Ez volt az első „küldetésem”, így semmiképp sem szúrhattam el.
   Az idegeskedés abból is fakadt, hogy magas sarkúhoz képest igyekeztem szedni a lábamat – mert már jócskán késésben voltam – ami azt eredményezte, hogy a fekete kisestélyi ruhám alja felcsúszott, túl sokat mutatva így a lábamból; amikor pedig lejjebb rángattam az anyagot, akkor a dekoltázsom nézett ki számomra botrányos módon. Nem is értem, miért ezt kellett nekem felvenni!
Ja, de tudom. Michael szerint, ha nem akarunk feltűnést kelteni, akkor el kell vegyülnünk az emberek között. De ha majd kibújik a mellem a ruha kivágása alól, az nem lenne feltűnő?!
Elvégre egy angyal nem nézhetett ki úgy, mint egy-némelyik erkölcstelen lány.
   Mivel azonban eredménytelennek tűnt a huzavona, sóhajtva hagytam, hogy az anyag majd eldöntse, feljebb vagy lejjebb van-e a helye.
   Már majdnem kiértem a főutcára, amikor…"


(A cím és a történet megváltoztatásának jogát fenntartom!)


Mindez megtalálható a További tervek menüpont alatt!


Üdv.:
Briki Green

2011. november 11., péntek

Az én alternatív Harry Potter történetem - 42. Együtt


- Foglalj helyet, Harry – intett Aberforth a vele szemben lévő székre. Az idős férfi a tanácskozóterembe hívta a fiút, ahol Albus Dumbledore festménye érdeklődve figyelte kettősüket.
Aberforth hallgatott pár percig, elgondolkodva figyelte Harryt, aki azon töprengett, hogy mit mondhatna még, amivel elvághatná ezt a feszült csöndet. Nem tudta, mit vár tőle a férfi, hiszen még sose került ilyen helyzetbe. Kedvelte az idős mágust, de ez az érzés most egyértelműen nem kölcsönös volt, tudván, mennyire szereti a lányát, aki mostanság a fiúval tölti a szabadidejét, és nem csak egy barátként tekint rá.
- Perselus azt mondta, hogy a főzet hamarosan elkészül – szólt végül Aberforth, Harry pedig értetlenül rákapta a tekintetét.
- Azt hittem, Lilyről lesz szó – szólt meglepetten a fiú.
- Ne rontsd el még jobban a kedvem! – morogta összeráncolt szemöldökkel, mire Harry csak bólintott. – Szóval három „tudod mi” már elpusztult, a negyedik pedig feltételezhetően Nagini, így még marad három tárgy, amit meg kell találnunk.
- Feltéve, ha tárgyakról van szó – mondta elgondolkodva Harry. – És ha tárgyakat kell keresnünk, akkor az alapítók körül kell kutakodnunk, de eddig én nem sok használható dolgot találtam.
- Igen, Minervával mi is erre a következtetésre jutottunk, ezért tegnap felmentem a padlásra, hogy körülnézzek egy kicsit – mondta Dumbledore, majd felállt, és az egyik fal mentén sorakozó tároló szekrényhez lépett. Pár pillanatig rátette a kezét az egyik fiókra, hogy az felismerve a ház feletti erejét, engedelmeskedjen neki. Kihúzta a fiókot, és egy régi, poros könyvet vett ki belőle, majd a fiú elé helyezte. – A Dumbledore-ok birtokában sok régi és igen értékes könyv van, de ezek egy részét Albus már régen a padláson tartotta, így Lily nem tudhatott róla, és ezért nem adhatta neked ezt.
A könyv nagyjából öt hüvelyk vastag volt, a papírjai pedig vékonyak és sárgák lettek az idők során. Harry óvatosan nyitotta ki a közepénél, majd egy könyvjelzőnél megakadt a tekintete, így oda lapozott.
- Úgy vélem, hogy az egyik lehetséges tárgy Hugrabug Helga pohara lehet – mutatott egy képre Aberforth, melyen egy aranypohár volt látható. – És Hugrabug Helga utolsó leszármazottja Hepzibah Smith volt. Tőle rabolta el Tudodki Mardekár medálját, így nem kizárt, hogy a pohár is nála volt, és Ő azt is elvitte.
- De azt nem tudjuk, hova rejtette – folytatta Harry. – Mindenesetre ez már nem rossz kiindulópontnak.
- Magam is így vélem – fonta össze az ujjait az asztalon Aberforth. – A könyvet nyugodtan vidd magaddal és olvassátok át a barátaiddal, hátha elkerülte valami a figyelmemet.
- Rendben, köszönöm – biccentett a férfi felé, de Harrynek volt egy olyan érzése, hogy még nem végeztek a megbeszélnivalókkal.
- De a barátaid alatt Ront és Hermionét értettem. Nagyon remélem, Lilyt nem avattad be! – vált fenyegetővé az idős varázsló hangja. A Rend gyűlése nem úgy zajlott le, mint ahogy mindenki várta volna, és Aberforth-nak különösen rossz szájízzel kellett elhagynia a helyiséget. Féltette Lilyt, hisz látta – bármennyire is igyekezett palástolni a lány –, mennyire megviselték az elmúlt események, és nem akart neki még több rosszat.
- Nem, ezt nem mondtam el neki, ahogy semmi mást sem Tudodkivel kapcsolatban, hiába kérdezett róla. Többé-kevésbé sikerült meggyőznöm, hogy ne is faggasson róla, mert nem akarom még nagyobb bajba keverni, mint amiben már most is van – adta meg az őszinte választ, ami Aberforth tetszését is elnyerhette, mert megkönnyebbülten fújta ki a levegőt.
Azonban a kezdeti megkönnyebbülést szkepticista tekintet váltotta fel. – És ebbe bele is nyugodott?
Harry kelletlenül elhúzta a száját. – Úgy ismered?
Aberforth sóhajtva dőlt hátra a székében, és várta, hogy Harry folytassa, de ez kissé nehezére esett a fiúnak. Sose volt a szavak embere, és a magándolgait különösen nehezen osztotta meg olyanokkal, akik nem voltak a barátai, lévén, hogy semmi közük hozzá; azonban az idős férfi Lily gyámapja, így valamelyest muszáj volt őt beavatni a szándékaiba.
- Nagyon sok dologban egyetértünk és adunk a másik véleményére, de tudom, látom rajta, hogy nem tetszik neki az, hogy titkolóznom kell előtte. Engem is zavar, és nem akarom ezt az egészet, de az a legfontosabb, hogy a lehető legnagyobb biztonságban legyen, és ha ehhez az kell, hogy elrejtsek előle néhány információt, akkor megteszem – felelte végül, s a végén szavai magabiztosan csengtek.
- Nem kell lemondanod a boldogságodról, hisz azzal csak Voldem…
- Ne mondd ki a nevét! – szólt erélyesen bátyjára Aberforth, de a portré csak kedvesen elmosolyodott.
- Én csak egy festmény vagyok, drága testvérem. Voldemortot ez aligha érdekelheti – felelte nyugodtan, annak ellenére, hogy önmagát egy nem valós dolognak ismerte el. – Szóval, csak Voldemortnak kedveznél, ha lemondanál a szeretetről – folytatta Albus Dumbledore. – Az, hogy a Boldog Percek medálját a nyakadban hordod, és egyre több örömteli emléket tudsz belehelyezni, nagyon sokat jelent, Harry. Ne tántorítson el az öcsém túlzott aggodalma – kacsintott a félhold alakú szemüvege alól a fiúra, aki egy kicsit zavart mosollyal viszonozta a gesztust. Azonban Aberforth dühösen csapott az asztalra.
- A te felelőtlenséged miatt Lily csaknem meghalt! – üvöltötte a festménynek. – És én nem fogom hagyni, hogy újra veszélybe kerüljön!
- Való igaz, hogy nem voltam elég körültekintő, és Lily rosszkor volt rossz helyen, de nem kezelheted gyerekként – szólt nyugodt hangon, miközben összeillesztette ujjai hegyét. A képen látható Dumbledore-t nem érte váratlanul Aberforth ingerültsége, de nem is akarta annyiban hagyni. – Sosem akartam, hogy veszélybe kerüljön, de nem tilthatod meg neki, hogy belátása szerint cselekedjen. El kell őt engedned a Roxfortba, és nem csak azért, mert szükség van valakire a Rendből, hanem hogy ne legyen bezárva és ne hajtson végre több meggondolatlanságot.
- De ha roxforti diák lesz, akkor a nyilvánosság elé fog kerülni! Csak idő kérdése lesz, hogy Lestrange-ék összerakják a képet és rájöjjenek, ki ő. Ahogy Tudod kinek sem lesz közömbös Dumbledore lánya – állt fel lendületesen a székből, és mérgében oda-vissza szelte át a helyiséget.
- Nincs tökéletes megoldás, de Lilynek vállalnia kell a sorsát.
- Egy olyan sorsot, amit te alakítottál ki neki, mert neked mindenkivel van valami terved! – csattant fel újra Aberforth és dühösen meredt elhunyt bátyjára.
- Most nem a velem szemben támasztott ellenszenvedről van szó, hanem Lilyről, és persze Harryről – villant meg a düh szikrája Albus égkék szemében. – Véleményem szerint Lily tökéletesen átvenné Harry helyét a D.S.-ben, miközben nagyobb biztonságban lenne, mintha csatákban venne részt. Ha Lily elvállalja, ne csökönyösködj tovább!
Aberforth némán, de persze még mindig bosszúsan tekintett testvérére. Albus Dumbledore-t ismerve sosem volt ilyen egyszerű semmi, de egyelőre még nem jött rá a csavarra.
- Te mit gondolsz erről, Harry? – fordult felé a portréban helyett kapott varázsló, mire a fiú alaposan megfontolta a válaszát. Kicsit kellemetlenül és kívülállónak érezte magát a két férfi vitatkozásakor, de megvolt a maga véleménye is az egész helyzetről.
- Lily ma a druidáknál volt, hogy az új erejét kitapasztalhassa, most nem olyan rég pedig néhány varázslatot tanult meg. Szerintem arra készült, hogy amennyiben a Rend egyetért, akkor a Roxfortba menjen, amit én támogatnék, mert tehetséges boszorkány, szükség lenne rá, és valóban kevesebb bajba tud ott keveredni – felelte egy kis mosollyal a szája szélén. Az idősebb Dumbledore büszkén tekintett a fiúra, és Aberforth is már kevésbé tűnt idegesnek.
- Jól van, nem mondom, hogy meggyőztetek, de ha Lily és a Rend is a Roxfort mellett voksol, akkor én sem tilthatom meg neki – ereszkedett lassan vissza a székbe, mintha az ingerültsége hiányában pár évet öregedett volna. – De! – emelte fel figyelmeztetően mutatóujját. – Ha csak egy csekély jel is lesz arra, hogy veszélyben van, azonnal ki fogom őt hozni onnan!
- Szerintem ezt egyikünk sem gondolta másképp – vélekedett Albus, mire Harry is határozottan rábólintott.
- Azt hiszem, mindent megbeszéltünk, úgyhogy nyugodtan mehetsz, Harry – sóhajtotta fáradtan Aberforth, mire a fiú kicsit bizonytalanul, de felállt.
- És ami korábban… történt? – utalt a párbajteremben való lebukásukra.
- Meggondoltad volna magad az itt lefolyt beszélgetés során? – vonta fel a szemöldökét a férfi, mire Harry magabiztosan kihúzta magát.
- Nem. Szeretek Lilyvel lenni, és ameddig ez a részéről is így van, vele maradok. Nem fogom beavatni a dolgokba, mert féltem, de nem fogom emiatt elhagyni – mondta komoly, eltökélt arccal, mire Aberforth helyeslően bólintott.
- És ez rendben is van. Ha boldoggá teszed Lilyt, én is az leszek – állt fel újra a férfi, majd megveregette a fiú vállát és az ajtó felé kezdte terelgetni. – Ha találtatok valamit a könyvben, akkor azt feltétlenül oszd meg velünk! – bökött állával a Harry hóna alá szorított könyvre.
- Rendben, még ma megmutatom Hermionééknak. Viszlát, professzor, Aberforth! – köszönt el a testvérpártól, és már a küszöbön állt, mikor Aberforth még visszaszólt a válla felett:
- Ó, és Harry! Remélem, tudod, hogy ha megbántod a lányomat, velem gyűlik meg a bajod! – hangzott a félig szigorú, félig viccnek szánt atyai intelem, amit a fiú inkább jobbnak látott komolynak venni.

*****

Lily az ágyán hasalva tanulmányozta azt a könyvet, melyből korábban a párbajteremben gyakorolt. Lábai lelógtak az ágyról és ütemesen lóbálta azokat, mintha egy ötéves kis fruska lenne. Túlságosan fáradtnak érezte magát ahhoz, hogy újabb varázslatokat tanuljon, így csak bejelölt pár oldalt – kis szamárfülekkel –, hogy később majd visszatérhessen oda. A druida ereje gyakorlása és a Harryvel történt dolgoktól most úgy érezte, olyan a teste, mintha vízen lebegne és egy finom hullámtól is elsüllyedne a legkisebb ellenállás nélkül.
Még sose került senkihez ilyen közel, mint nem is olyan rég Harryhez, ami kicsit megijesztette a lányt. Persze, akkor és ott, a pillanat hevében nem is érdekelte más, csak hogy még közelebb kerüljön a fiúhoz és érezhesse minden porcikáját. Alennel ez sose volt így. Néhányszor érezte, hogy a finn fiú visszafogja magát, amikor Lily elhúzódott, de akkor a lány sose gondolta azt, hogy át kéne adnia az irányítást – ellenben Harryvel. Benne tökéletesen megbízott.
Gondolatban most homlokon csapta magát, amiért egyáltalán össze akarta hasonlítani a két fiút, hiszen sose volt a két kapcsolata egy hullámhosszon.
Elmélkedéséből egy kopogás rázta fel, s mikor a hang felé fordult, a szobából áradó lámpa fényében meglátta a felé integető Harryt, és az ajkai automatikusan mosolyra húzódtak. Miközben felkelt az ágyról, alaposan szemügyre vette a kócos, fekete hajat, melyen meglepőmód selymes puhasággal szokott végigszántani az ujjaival. A smaragdként ragyogó szempárral és a csábító ajkaival gyakran találkozott egy-egy álom alakalmával, s most, mint mindig, megdobogtatták a szívét.
Amikor kinyitotta az erkélyajtót, Harry mosolyogva és egy seprűt szorongatva várt rá.
- Szia – köszönt a fiú, majd az erkély korlátján megtámasztotta a seprűt és szoros ölelésbe vonta a meglepett Lilyt. Ajkait a lányéra nyomta, és kedveskedő puszikkal halmozta el, amit Lily nem győzött viszonozni.
- Neked is, szia – sóhajtotta, amikor Harry elengedte. – Látom, Aberforth egészben hagyott.
- Igen, de azért elég érthetően a tudtomra adta: megjárom, ha megbántom a lányát – nevetett jókedvűen.
- Hát, akkor a te érdekedben ajánlom, hogy ne törd össze annak a lánynak a szívét – kacagott vele együtt Lily is, és Harry mosolya meg nevetése valóságos simogatás volt a lelkének.
- Nem áll szándékomban, és épp ezért akarom elvinni egy randevúra – kacsintott a lányra, majd fejével a seprű felé bökött.
- Randevúra? – kerekedtek el Lily szemei. – De… de mi olyat sose csináltunk! – dadogta meglepetten a lány, miközben gyomra egy kicsit kezdett görcsbe rándulni.
- Pont azért! – villantott egy széles mosolyt felé, miközben felült a seprűre. – Gyere, ülj fel mögém!
Lily egyik lábáról a másikra álldogálva hezitált egy kicsit, végül ő is a seprűhöz lépett, és Harry vállába kapaszkodva felült rá. Egészen a hátához simult, belélegezte férfias illatát, melyet annyira szeretett, és karjait szorosan a dereka köré kulcsolta.
- Lily? – fordította hátra a fejét Harry. – Ugye ültél már seprűn?
- Igen, Aberforth megtanított, de az az igazság, hogy elég bénán repültem, és már nagyon régóta nem is használtam a seprűmet – vallotta be szemlesütve, mire a fiú meleg tenyerével megszorította a lány kezét a hasánál és finoman cirógatta a kézfejét.
- Kicsim, bízol bennem? – kérdezte, mire a vállánál érezte, hogy Lily bólintott. – Akkor nem lesz semmi gond, neked csak kapaszkodnod kell, de ne ilyen erősen, mert összeroppantsz.
- Ó, sajnálom – motyogta a lány zavartan és engedett a szorításból. Harry megnyugtató szavai és simogatásai majdnem teljesen feloldották a görcsöt a gyomrában. – Oké, én készen vagyok.
Harry lassan emelkedett fel és hagyta el a kúriát, majd a magasba szálltak. Lily a fiú vállára hajtotta a fejét, és onnan kémlelte a szeme elé táruló tájat, s mikor Harry megállt, egy pillanatra elakadta a lélegzete. Nem hagyták el a birtokot, alattuk az erdő fái magasodtak, de ami elkápráztatta a lányt, az a horizont alá bukó Nap volt.
- Tetszik? – fordult a lány felé és végig simított a narancsos fényben ragyogó haján.
- Nagyon! Köszönöm, hogy ezt megmutattad nekem! – nyomott egy puszit a fiú arcára, mire Harry amennyire csak lehetett, átölelte és összebújva nézték a lenyugvó égitestet. Percekig némán bámulták a csodálatos látványt, és élvezték egymás közelségét, majd Lily váratlanul megtörte a csendet.
- Még sose hívtál így – szólt csendesen. – Kicsidnek szólítottál – mondta Harry tanácstalan tekintetét látva. – Tetszett.
- Ennek örülök – felelte csibészes mosollyal a szája szélén, majd finoman Lily ajkai után kapott.
Harry teljesen kitekeredve ölelte magához a karcsú testet, miközben nyelve bebocsátást kért, és érzéki táncba hívta a lányét. Hosszú perceket töltöttek el így, s csókjuk egyre szenvedélyesebbé vált. Bár csak csókolóztak – Harry kezei ezúttal nem indultak felfedező útra –, Lily áldotta a sorsot, amiért ült, mert nem volt benne biztos, hogy állva kibírta volna ezt az érzéki támadást. Adtak és kaptak a másiktól, és a lány teste kezdett felforrósodni. Nyelvével finoman végigsimított Harry szájpadlásán, mire a fiú megremegett és a szájába sóhajtott… Majd zuhanni kezdtek.
- Harry! – sikította a lány, amint elszakadtak egymástól.
A seprű pörögve veszített a magasságából és Lily rémülten kapaszkodott a fiúba, ahol csak érte, de a hajmeresztő zuhanás nem tartott sokáig Harry gyors reflexeinek köszönhetően. Amint ismét stabilan lebegtek, a fiú Lily felé fordult és kisöpörte az arcába hullott vörös fürtöket.
- Hé, semmi baj! Már minden rendben van – cirógatta meg a lány ijedt arcát.
- Mi történt az előbb? – kérdezte, miközben próbált úrrá lenni a remegésén. Most már eszébe jutott, miért is utálja annyira a seprűket.
- Semmi… csak, nehéz úgy koncentrálni, ha ilyen dolgokat művelsz velem – kacsintott kaján vigyorral az arcán, mire a sápadtságot rögtön felváltotta a rózsás pír. Harry ezen pedig élvezettel simított végig. – Szeretnéd, ha visszamennénk?
- Igen, ha nem baj – felelte félénken, mert nem akarta megbántani a fiút, de úgy tűnt, nem is vette magára.
- Rendben, akkor kapaszkodj úgy, mint az… – mondta, miközben előre fordult, de amint elengedte a lányt, halkan felszisszent és a jobb vállára szorította a kezét.
- Harry? – kérdezte aggódva, és mivel a fiú háttal volt neki, a válla felett próbált az arcára nézni. – Mi a baj? Fáj a vállad?
- Semmi gond, mehetünk? – kérdezte kicsit élesebb hangon hátra se fordulva, majd lassan elindult, csakhogy ne kelljen a lánynak válaszolnia.
Gyorsan visszaértek, és ez idő alatt egy szót sem szóltak egymáshoz. Harry némán lesegítette Lilyt a seprűről, majd ő maga is leszállt. Csendben álltak egymással szemben. Harry dühösen valahová a távolba nézett, míg Lily a fiút nézte. Végül, megelégelve a dolgot a lány megragadta a fiú kezét és maga után húzta. Megálltak annál a falnál, ami elválasztotta kettejük szobáját, és Lily zölden izzó tenyerét végighúzta a sima felületen. Érintése nyomán egy ajtó jelent meg, kinyitotta, maga után húzta Harryt és a fiú szobájában találták magukat.
- Ez hamarabb is az eszünkbe juthatott volna – jegyezte meg, de Lily mintha meg se hallotta volna.
- Vedd le a pólódat! – kérte határozottan, mire Harry meglepetten pislogott a lány szigorú arcát látva.
- Tessék? Hagyd ezt, Lily, semmiség! – legyintett még mindig ingerülten, majd hátat fordított, és oldalról a hajába túrt. Mindig ezt csinálta, ha valami baja volt. – Elszúrtam, tudom, és sajnálom!
- Te most miről beszélsz? – értetlenkedett a lány Harry után bámulva. Időközben besötétedett, és a szobában sem égtek a gyertyák, Lily mégis tökéletesen ki tudta venni a fiú dühös testtartását.
- Erről az egész randi dologról! Meg se kérdeztem, hogy egyáltalán akarsz-e repülni velem. Már az elején ódzkodtál a dologtól, én marha meg csak erőltettem!
- Hé-hé! – lépett a fiú elé, és a kezei közé fogta az arcát, hogy ránézhessen. – Nem veled volt a baj, hanem velem! – kezdte, mire Harry torkából egy ingerült morgás szakadt fel, és már nyitotta a száját, hogy ellenkezzen, de Lily belé fojtotta a szót egy édes csókkal. – Mint már mondtam, Aberforth tanított meg repülni, hogy megtörjön a jég közöttünk, ugyanis kezdetben még teljesen idegen volt minden és ezt a nevelőszülő dolgot sem tudtam hova tenni – folytatta, amint elvált a fiú ajkaitól. – Sose ment nekem igazán a repülés, valahogy sose találtam meg az egyensúlyomat, de végül belerázódtam, egészen addig, míg úgy nem gondoltam, hogy mehetek magasabbra és messzebbre is Aberforthtól.
Innen már sejtette Harry, hogy mi volt a történet folytatása, de csendben hallgatta a lány szavait.
- Természetesen elveszítettem az irányítást a seprű felett, és bár nem voltam vészesen magasan, sikerült összetörnöm magam, és azóta, mondhatni, nem vagyunk puszipajtások a seprűmmel. De! – emelte fel az ujját, amikor látta, hogy Harry ismét félbe akarta szakítani. – Szeretnék veled máskor is repülni, mert úgy jó volt. A zuhanást leszámítva, persze – tette hozzá a fiú kétkedő tekintetét látva. – És ígérem, hogy jó leszek!
- Rendben, de csak ha tényleg akarod! – adta be a derekát, de a csalódottság még mindig az arcára volt írva, ezért Lily óvatosan átölelte a nyakát, és ezúttal is ő kezdeményezte a csókot. Próbálta elfelejtetni Harryvel a rossz érzéseket, és amikor elfogyott a levegőjük, az állától kiindulva a füle felé tartva végigcsókolta az érzékeny bőrt.
- Különben meg, ez volt a legjobb randink – suttogta két puszi kötött.
- Persze, mert ez volt az egyetlen! – vágta rá, de már jóval higgadtabban. Lehunyt szemmel hagyta, hogy Lily azt csináljon vele, amint csak akar.
- Nézőpont kérdése – nyomott csókot a füle mögötti gödröcskébe. – Nekem akkor is tetszett, úgyhogy ne legyél morcos – vette finoman a foga közé Harry fülcimpáját, mire a fiú érezhetően összerezzent. – Most pedig vedd le a pólódat!
Harry hosszan fújta ki a levegőt, és helytelenítő pillantását a lány huncut mosolyú arcára függesztette.
- Ez nem fair! Aljas támadás egy férfiember számára! – mondta tetetett felháborodással és továbbra sem teljesítette Lily kérését.
- Meglehet, de most mondd azt, hogy nem tetszett! – nyújtotta ki rá a nyelvét, majd mivel Harry nem mozdult, megrángatta a pólója nyakát, és úgy próbált bekukucskálni.
- Lil, erre tényleg nincs szükség! – állt ellen továbbra is lefogva a lány csuklóit.
- Láttam rajtad, hogy fáj, és én segíteni szeretnék. Miért nem engeded? – kérdezte kissé csalódva. – Előttem nem kell rejtegetned.
- Én nem rejtegetem, csak… – magyarázkodott, de amikor Lily mindent tudó tekintettel nézett rá, egy sóhajtással rábólintott a dologra.
Mindketten megfogták a fekete póló alját, és együtt húzták át Harry fején. A mozdulat közben akaratlanul is összesimult a testük, mely mindkettejükre hatással volt.
Lily ismét elpirult az elé táruló izmos felsőtest látványától és inkább rögtön a fiú jobb vállán húzódó piros csíkra meredt. Ujját óvatosan végighúzta a tíz centis vonal mentén, a váll csúcsától a mellkas irányába. Harry megborzongott az érintése nyomán, majd a derekánál fogva magához húzta a lányt. Apró kezei átölelték a hátát, lélegzete és haja pedig a mellkasát csiklandozta.
- Ez a seb még csak félig gyógyult be. Nem lenne szabad erőltetned – nézett fel a fiúra egy idő után Lily. Ez a félmeztelen ölelkezés kicsit zavarba ejtette. Az izmos karok, széles mellkas és kockás has látványától úgy érezte, hogy izgatott pillangók repdestek a gyomrában miközben a szíve majd kiugrott a helyéről.
- Kate-től kaptam valamilyen löttyöt, amivel kenegetni szoktam – mondta mellékesen, és ez szöget ütött Lily fejében.
- Már amikor eszedbe jut, igaz? – vonta fel a szemöldökét, majd válaszra se várva az ágya felé kezdte tolni kedvesét. – Merre találom?
- Azt hiszem az íróasztalomon hagytam, de nem vagyok benne biztos – Harry még be se fejezte a mondatot, Lily máris az adott irányba ment, és hamar meg is találta a kis lombikot, melyben egy lilás, áttetsző folyadék volt. A fiú mellé térdelt az ágyra, és úgy fordította, hogy elérje a sebét. Az éjjeli szekrényen volt egy gyertya, amit egy pöccintéssel meggyújtott, kellemes félhomályt varázsolva ezzel a szobába, valamint Harry sérülését is jobban szemügyre tudta venni. Majd kihúzta a dugót, és óvatosan megszagolta a lombik tartalmát.
- Levendula. Egész jó illatú, nem? – kérdezte, de még mielőtt önthetett volna a tenyerébe a lila folyadékból, Harry megragadta a kezeit és egy csókot nyomott rájuk.
- Köszönöm! – nézett rá hálásan, mire Lily megpuszilta az arcát és óvatosan munkához látott. Finoman szétkent a seb körül egy adagot a bájitalból, majd kicsit megfújta, hogy a bőre beszívja az anyagot és hűs enyhülést hozzon.
Míg Lily munkálkodott, Harry figyelte minden mozdulatát és gondolatban igazat adott Dumbledore professzornak, amiért annyit mondogatta neki a szeretet fontosságát. Szerencsésnek érezte magát, amiért a lány minden nehézség ellenére vele van, láthatóan és érezhetően törődik vele.
- Hé, itt van még több kisebb is! – kiáltott fel meglepetten, amikor végzett a fiú vállával. Eddig lekötötte a figyelmét az a nagy, hosszú csík, mely most már szépen kezdett fehéredni, de Harry mellén és az oldalán talált még apró vágásokat. – Ezek egész frissek – mutatott a mellkasára. – Ezeket pedig már nem most szerezted, ugye? – nézett az oldalára.
Harry figyelmesen, és egy kicsit zavartan követte a lány ujjait, amint felfedezik teste sérüléseit. – Igen – nyújtotta el a szót. – De azok már tényleg nem vészesek, nem is érdemes velük foglalkozni, majd begyógyulnak maguktól is – vonta meg a vállát.
- Bah, még hogy nem fontosak? – morogta, majd az újonnan felfedezett vágásokat is kezelni kezdte. – És szabad megtudnom, hogy mikor és hogyan szerezted őket?
A fiú nemtörődömsége eléggé felbosszantotta a lányt, mert Merlinre, micsoda teste van! – sóhajtott fel gondolatban, miközben óvatosan bekente az összes vágásnyomot és horzsolást.
- Az edzések során néha megsérül az ember, de mivel ezek tényleg nem komolyak…
- Aha, és Piton a megsebzésedre koncentrál, de az, hogy hogyan épülsz fel, már teljesen mellékes – szakította félbe a fiút mérgesen fújtatva. Finoman bekente a jobb melle felett talált sebeket, mire érintése nyomán, a kemény izom meg-megfeszült. Majd áttért az oldalára, a bordái alatt lévő feszes bőrre, amitől Harry egy kicsit összerándult, Lily pedig értetlenül nézett fel rá.
- Csikizel – mosolyodott el kisfiúsan, mire a lány feljebb nyújtózkodott és egy puszit lehelt a szájára.
- Gyors leszek – ígérte, majd ott folytatta, ahol abbahagyta, nem is sejtve, hogy ezzel milyen vágyakozó érzéseket váltott ki a fiúból, amiket igyekezett gyorsan elfojtani. - Azt hiszem, készen vagyok – szólt csendesen a lány dolga végeztével. – Most már jobb?
Harry ajkai boldog mosolyra húzódtak. – Igen, sokkal jobb. – És ezt nem csak azért érezte így, mert a lány gondoskodott róla, megmozgatta fájó tagját, ami a legkevesebb ellenállást sem tanúsított a mozdulat ellen. – És tényleg nem kellene ennyire felfújnod a dolgot – rótta meg kedvesen. – Ráadásul nézd a jó oldalát! Micsoda ápolónőm van nekem – nevetett fel jókedvűen, mire Lily mérge is alább hagyott, és válaszképp ismét kinyújtotta rá a nyelvét.
Harry a nadrágja zsebéből előhúzta varázspálcáját, és egy intéssel tisztára varázsolta a lány kezeit, letette a lombikot az éjjeliszekrényre, majd hátrébb csúszva hátát a fejtámlának támasztotta, és intett Lilynek, hogy ő is kövesse a példáját.
Pár percig csendben maradtak és csak élvezték a nyugodt pillanatot. A lány feje Harry bal vállán nyugodott, s átölelte a derekát.
- Nem vagyok elég jó – szólt a fiú halkan.
- Ezt hogy érted? – kérdezte Lily összeráncolt szemöldökkel. Nem értette, mire céloz a fiú, de abban biztos volt, hogy semmi jóra.
- Vol… Tudod ki ellen mindig csak szerencsével úsztam meg az összecsapásokat. Sokat tanultam, edzettem, de ez még mindig kevés.
- Harry! Te a Sötét Nagyúrról beszélsz, aki számtalan életet oltott már ki, és az, hogy te már… – számolta ki gyorsan az ujjain – hétszer dacoltál vele, ez minden, csak épp semmi nem!
Harry inkább nem akarta kijavítani a lányt, hogy voltaképp többször nézett már szembe vele egy-egy horcrux alkalmával, de a hangjában érezhető csodálat egy kis mosolyt fakasztott az arcára.
- Legutóbb is neked köszönhettem, hogy nem ölt meg – játszott egy vörös hajtinccsel, de Lily persze nem hagyta annyiban.
- Te magad mondtad, hogy lehet az én közbeavatkozásom rántott ki a csávából, de hé, hiszen Tudod kivel néztél szembe! És helytálltál!
- Tudom, de ez még nem elég – szólt csüggedten, mire Lily felemelte a fejét, egyik lábát átlendítette a fiún és szemből a combjaira ült.
- Szóval ez bánt? Hogy nem érzed magad elég felkészültnek? – kérdezte finoman végigsimítva a nyakán, hogy utána a hüvelykujjaival az arcát cirógathassa. – Harry, nem értem, hogy miért neked kell vele szembeszállnod és tudom, hogy nem is fogod elmondani, de én bízom benned, a képességeidben, a kitartásodban és a bátorságodban. A barátaid és mindenki melletted áll, segítenek neked, és én úgy hiszem, nem, tudom, hogy el fogod érni a célodat. Én hiszek benned!
Harry egy hálás csókot nyomott a lány ajkaira, majd kezeit a combjára tette. Muszáj volt megérintenie valahogy Lilyt.
- Mi is lenne velem nélküled? – tette fel a költői kérdést, és Lily szavai után kicsit enyhült is a lelkében lévő szorongató érzés. Örült, hogy ezt végül elmondta a lánynak.
- Nos, talán találnál magadnak egy szebb, okosabb, kevésbé idegesítő barátnőt…
- Kizárt dolog – nevette el magát Harry, majd játékosan megbökte a lány oldalát. – Nekem tökéletesen elég, ha te velem vagy.
Szavai után újabb édes csókban forrtak össze, de ajkaik játéka nem tartott sokáig, mert az ajtón való kopogás megzavarta őket.
- Ezek Ronék lesznek. Lenne egy kis… megbeszélnivalónk – köntörfalazott Harry, mire Lily egy sóhajtással lekászálódott róla.
- Értem én a célzást. Gyertek csak! – kiáltott ki, mire valóban a meglepett Ron és Hermione állt az ajtóban és léptek beljebb.
- Bocsánat, visszajöjjünk később? – kérdezte mosolyogva Hermione, míg Ron kaján vigyorral figyelte félmeztelen barátját.
Harry intett, hogy jöjjenek be, majd Lily mellé lépet átölelte a derekát és egy utolsó gyors csókot nyomott a szájára. – Sajnálom, de ugye tudod, hogy…
- Ne aggódj! – mosolygott halványan a fiúra. – Megértem, és nincs semmi baj. Köszönöm a randit és majd később találkozunk! – kacsintott a fiúra, majd csendben elhagyta a helyiséget.
- Orvososdit játszottatok, mi? – vigyorgott Ron, mire Harry egy gyilkos pillantás után a tárgyra tért.
- Aberforth szerint a következő horcrux Hugrabug Helga pohara.