- Remekül teljesített, Miss White – biccentett felé elismerően Piton. – Bár nem azt tette, mint amire kértük, és az esztelen cselekedete miatt meg is sérült, a helyzetet így is sikerült megoldania – lépett a két fiatal mellé, miközben a burkolt dicséret és gúny elhangzott a szájából.
- Miért is gondoltam azt, hogy leszáll végre a druida erőmről? – csóválta a fejét kissé bosszúsan, míg görnyedve a kezét az oldalára nyomta. Sikerült kivédenie a táltostüzet – bár egy pillanatig izgult amiatt, hogy sikerülni fog-e, mert a tűz feletti uralmát még nem gyakorolta újra –, de a mozdulat kellemetlenül érte fájó tagját. – Elég mocskos húzás volt Harryt a hátam mögé küldenie.
- A professzor úgy gondolta, hogy nem hagynál engem ropogósra sülni – szólt komolyan a mókás megjegyzés ellenére. – Viszont nem kellett volna elém állnod – húzta össze a szemöldökét a véres felsőre nézve, majd bármilyen engedélykérés vagy figyelmeztető szó nélkül, az egyik kezét a csípője köré tette, míg a másikkal a térde alá nyúlt, és gyorsan a karjába emelte meglepett kedvesét.
- Harry! – kiáltott fel a hirtelen mozdulattól, majd gyorsan a fiú nyaka köré tekerte a karjait és úgy nézett fel rá. – Egyedül is tudok járni.
- Megsérültél – nyomott egy engesztelő puszit a fejére, miközben úgy tartotta a karjaiban, mintha meg se érezné a súlyát. – Engedd, hogy segítsek! – kérte csábítóan búgó hangon, mire Lily, ha egyáltalán akart is volna ellenkezni, most végképp meggondolta magát. Fejét Harry mellkasára hajtotta, és hagyta, hogy a fiú visszavigye a többiekhez, ahol már Kate felkészülten várta.
- Muszáj volt életszerű szituációt teremtenünk ahhoz, hogy kellőképp felmérhessük a tudását – folytatta Piton szétzúzva az idilli pillanatot, míg kissé lemaradva a fiatalok mellett lépdelt.
- Világos, professzor, de attól még nem tetszenek a radikális módszerei – felelte grimaszolva. Valóban nem nyerte el a tetszését Piton tesztelése, de ami kiváltotta a fintort, az jelenleg a fájdalom volt, mert Harry hosszú lépteivel hamar a többiekhez értek, ahol a fiú az imént állította lábra.
- Minden rendben? – sietett mellé Aberforth és Minerva, nyomukban a többi Rendtaggal, akik érdeklődve szemlélték a lány sérülését.
- Kutya bajom – próbált a nevelőszüleire mosolyogni, ami végül torz fintorrá vált, amikor Kate felhajtotta a felsőjét és a sebet kezdte el vizsgálni.
- Sajnálom – szabadkozott a nő feszülten. – Állva nem tudlak rendesen megvizsgálni, de azt sem akarom, hogy a földre ülj.
- Mindjárt megoldjuk! – szólalt fel lelkesen Harry, majd leült a földre, Lilyt pedig óvatosan az ölébe húzta úgy, hogy a sérült oldala kívül legyen. A lány egy cseppet sem tiltakozott, tökéletesen megbízott a fiúban, és voltaképp már nagyon is szeretett volna ülő, vagy bármilyen más pozícióba kerülni, mert egy kicsit nehezére esett a lábán állni. Harry gyengéden eligazította az ölében, egyik kezével Lily hátát tartotta, míg a másikkal saját magát támasztotta – Így jó lesz?
A gyógyítónő egy pillanatig csodálkozott a két fiatal bensőséges mozdulatán, de hamar felocsúdott, és a ruhájával nem foglalkozva letérdelt. – Tökéletes.
A lány Harry nyakába rejtette piruló arcát, hogy megába szívva a fiúból áradó észbontó illatot, erőt gyűjtsön a fájdalommal szemben. Nagyon jól esett neki a fiú törődése a nézőközönség ellenére is.
- Sápadt vagy – nézett le kedvesére a fiú. A lány hátát támasztó kezével ritmusos simogatásba kezdett és aggódva szemlélte az arcát.
- Jól vagyok – suttogta Lily, de összeszorított szemei nem igazán erről árulkodtak. Ezt ő maga is így gondolhatta, ezért résnyire nyitott szemekkel Harry válla felett átpislogott, ezért láthatta, amint mögöttük a megnyúlt képű Alen tekintete feléjük meredt.
Lily tudta, hogy a fiú már rég beletörődött a szakításukba, de az a megbántottság, ami az arcára volt írva, kissé feszélyezte. Alen már jóval korábban pedzegette azt a témát, hogy a lánynak tetszik Harry, minthogy valóban kialakult volna valami közöttük, és akkor Lily úgy vette észre, hogy az nincs is ellenére. Most viszont épp az ellenkezőjét vélte felfedezni. Fájt a finn fiú csalódott arcát néznie, így inkább visszabújt Harry nyakának a hajlatába, és összeszorított fogakkal próbálta tűrni a csípős fájdalmat.
Miután a szőke gyógyítónő megnézte, mennyire súlyos a seb, a tértágító bűbájjal megszórt táskájában kezdett el kutakodni, majd két bájitalos fiolát a kezében tartva ismét a lányhoz fordult. – Ezeket meg kell innod. Vérzés-és fájdalomcsillapítók, ezektől majd jobban leszel.
A nő segített a lány szájához emelni a gyógyulást segítő italokat, s mikor a feje ismét Harryre hanyatlott, különböző varázslatokat mormolva a seb összezárásán dolgozott.
- Büszkék vagyunk rád! – hallatszott Minerva hangja valahonnan a feje fölül. Lehunyt pilláit néha-néha görcsösen összeszorította a lány, de különösebb jelét nem adta a fájdalomnak, pedig Kate igencsak érzékeny részt kezelt. – Nagyon ügyesen és kreatívan oldottad meg a feladatot.
- Egyet kell önnel értenem – recsegte Mordon reszelős hangján. Az, hogy az ex-auror valamiben egyetértett Minervával, elég nagy dolognak számított, és Lilynek erre már fel kellett emelnie a fejét. Érdeklődve tekintett a körülötte álldogáló Rendtagokra. – Épp elég varázslatot ismer, és ezeket találékonyan és pontosan hajtotta végre.
- Meggyőződésem, hogy a Roxfortba való beépítésre Miss White-on kívül jelenleg senki más nem lenne alkalmas – hangoztatta véleményét ezután Kingsley is. – Tehetséges boszorkány – tekintett elismerően a nagyokat lélegző Lilyre.
- És hacsak nem kényszerítik, nem használja a druida erejét – szólt karba tett kézzel Piton. – Ami esetenként elég nagy ostobaságokat is szülhet.
- A Roxfortban nem is druidaként kell helyt állnom, professzor, nemde? – kérdezte rögtön, kissé vékonyabb hangon, mint szerette volna, miközben a húzódó sebe ellenére kihúzva magát, amennyire lehetséges volt Harry karjai között. – De ahogy ön is mondta: kényszer hatására a belátásom szerint cselekszem.
- Lily már több alakalommal megmutatta rátermettségét, és hogy tudja kezelni a helyzeteket – vágott közbe Aberforth, mielőtt jobban el nem mérgesedett volna a helyzet. – Így már csak az a kérdés, hogy van-e valakinek valamilyen kifogása az ellen, hogy Lily nem teljesített a vártnak megfelelően.
- Senkinek sincs kifogása ellene – mondta Harry határozottan, amikor egyikőjük se szólalt fel. – Nagyon ügyes voltál! – mosolygott a lányra, miután egy „na, én megmondtam” pillantást lövellt felé, mire Lily csak a szemét forgatta, de viszonozta a gesztust is.
- Rendben, most fel kellene állnod – kérte Kate, mire a lány Harry segítségével talpra állt, így a gyógyítónő leragasztotta a friss, immár jóval kisebb sebet, majd kötszerrel körbetekerte a derekát. – Most már rendben leszel, de este szeretném még átkötözni.
- Köszönöm, nagyon hálás vagyok érte – hálálkodott a nőnek, amikor finoman végigsimított az immár lekezelt, enyhén lüktető sebén.
- Hogy ha már nem használják ülőalkalmatosságnak, akár munkához is láthatnánk, Harry – morogta Piton türelmetlenül. Most, hogy immár nem fog rá pálcát, a lány láthatta, milyen kialvatlanok a férfi szemei, és ez, ha lehetett, csak még kiállhatatlanabbá tette a bájitalszakértő egyébként sem könnyű természetét. Viszont, a keresztnevén szólította a kedvesét. Ezt még valahogy nem tudta megszokni az ő szájából.
- Ennyire ki akar kapni? – húzta elő varázspálcáját a fiú a szemtelen megnyilvánulása után, mire Lily azt gondolta, Piton minimum a helyszínen leordítja érte a fejét, ám a férfi vékony ajkai egy pillanatra felfelé kunkorodtak, amit ha nem látott volna a lány a saját szemével, talán el se hitte volna.
- Legutóbb csak szerencséd volt, lássuk, most mit tudsz! – szólt vissza tegezésbe váltva a professzor, majd együtt indultak el oda, ahol korábban a lánynak kellett párbajoznia.
- Mióta vannak ennyire jóban? – kérdezte elhűlve a távolodó két alak után nézve.
- Kezdetben nagyon nehezen jöttek ki, de az edzések alkalmával mindketten megtanulták tisztelni a másikat – válaszolt Hermione. – Az elején mi is furcsálltuk a dolgot, de amikor hozzászoktunk Piton sajátos humorához, mindannyian hatékonyabban tudtunk együtt működni.
Ron egy gúnyos horkantással reagált barátnője szavaira, de különösebben nem kommentálta a dolgot. Lily viszont még mindig sokkolva álldogált. – Pitonnak van humora?
- Nem olyan rossz ő, mint ahogy mutatja – kuncogta mögötte Lydia. – Csak hozzá kell szokni.
Nem értette a lány, hogy változott meg ennyire mindenki véleménye, bár való igaz, hogy mostanság ő sem került vele különösebb összetűzésbe. A férfi mindig is szerette felhívni a figyelmét a hibáira, és ezek a célzások kivétel nélkül telibe is találtak, de ha mindezt Piton stílusának rovására írtuk, valóban nem volt vele probléma.
Eközben a két varázsló elfoglalta a helyét, kellő távolságban meghajoltak egymás előtt, és rögtön kezdetét vette a párbaj.
- Le kellene dőlnöd – mutatott Kate az időközben előhívott hordágyra, mire Lily engedelmesen leült, és intett nevelőszüleinek is, hogy ne álldogáljanak tovább. – Úgy értettem, hogy vízszintbe kéne helyezned magad – szólt rá kissé erélyesebben, de a lány csak a fejét rázta.
- Nem, nem, jó így! – szólt izgatottan a nő felé se fordulva. – Nem szeretnék lemaradni semmiről sem.
És valóban, Harryék megállíthatatlanul szórták egymásra átkaikat és ártásaikat, melyek nyomát színes fénycsóvák jelezték. Természetesen ők is non-verbálisan párbajoztak, és még a bonyolultabb varázslatokhoz sem volt szükségük hangos szavakra – ellentétben Lilyvel.
- Mintha csak Harryt hallanám! – forgatta meg a szemeit a nő, mire Sirius hátulról szoros ölelésbe vonta és egy puszit lehelt a nyakára.
- Ne mérgelődj, árt a szépségednek! – ugratta a férfi nevetve, mire Kate a könyökével gyomron vágta, végül azonban beletörődötten simult az izmos karokba.
Eközben a két varázsló rengeteg ismeretlen varázslatot hajtott végre, és a lánynak gyorsan kapkodnia kellett a fejét, ha nem akart lemaradni valamiről. Sokkal többet mozogtak, szinte keringtek egymás körül, mint a hippogriffek, ahogy egymást próbálták túlszárnyalni. Lilynek feltűnt, hogy amikor ő párbajozott, nem mozgott annyit, mint Harry, és ezért lehet, hogy sebezhetőbbé vált. Bezzeg, amikor a druida erejét használta, akkor kifulladásig vette igénybe a testét futásra, valamint az elemek megidézésére és irányítására. De ami a legmegdöbbentőbb volt: Piton nem tudott felül kerekedni fiatalabb ellenfelén.
- Szóval te meg Potter, mi? – ült le mellé váratlanul Alen. Lily egy pillanatig úgy gondolta, hogy nem fog válaszolni, lévén, hogy semmi miatt nem kell magyarázkodnia, de végül a lelkiismerete érdekében mégis szólásra nyitotta ajkait.
- Igen, de ez nem volt meglepő a számodra, nem igaz? – kérdezett vissza, miközben szemét le se vette a párbajról. Piton több átkot is bevetett, amik elől Harry félreugrott, így azok nagyot dörrenve csapódtak - és kisebb lyukakat égettek a földbe.
- Hát, nem gondoltam, hogy tényleg igazam lesz – dörzsölte meg a tarkóját, hogy valamivel lekösse magát, és ne csak a lányt bámulja.
- Talán valami problémád van vele? – fordult felé váratlanul, felvont szemöldökkel. Bosszantotta, hogy Alen Harryről kérdez, elvégre, semmi köze hozzá, ráadásul sem az idő, sem a hely nem volt megfelelő erre. Körülötte ott álltak a többiek, sőt, Aberforth és Minerva közvetlenül mellette ültek, és bár úgy tettek, mintha nem vennék észre, nagyon is figyeltek a kialakult beszélgetésre.
- Ha azt mondom, igen, akkor változna bármi is? – nézett várakozóan Alen, de a magabiztos válasz nem váratta sokáig.
- Nem. Semmi sem változna – fordult vissza kedvese felé, míg a fiú csalódottan állt fel, hogy a helyét Ron és Hermione vegye át.
- Baj van? – érintette meg bizalmasan a karját a lány, míg Lily egy hálás mosollyal viszonozta figyelmességét.
- Minden rendben – felelte, de a mosoly az arcára fagyott, amikor Harry belelépett az egyik átok ütötte lyukba, és egyensúlyát vesztve térdre esett. Piton nem kegyelmezett neki, továbbra is támadt, és úgy tűnt, a fiú nem tud védekezni és talpra állni egyszerre. Az egyik lilás fénycsóva felé közeledett, Lily teste pedig megmerevedett és lélegzetét visszafojtva várta, hogy elérje kedvesét.
De az átok nem ért célba. Harry kitárta a kezét maga előtt, és úgy tűnt, mintha a varázslat lepattant volna róla.
- Mi a… - nyögte tágra nyílt szemekkel a lány. – Ezt hogy csinálta?! – kapkodott levegő után. Harry viszont mintha mi sem történt volna, felállt és folytatta a párbajt. Lily homlokráncolva nézett körbe, de senki arcán sem látott döbbenetet vagy csodálkozást.
- Ez a Griffendéltől örökölt ereje – mondta Hermione, amikor felfedezte zavarát. – Harry nem mondta?
- Nem, nem mondta – vágta rá sértett hangon. – Vagyis, utalt rá, hogy nőtt a mágiája, de azt nem, hogy a kezével átkokat is tud hárítani!
- Nem is a puszta kezével csinálta – hajolt kicsit előrébb Ron, hogy közvetlenül a lányhoz intézze szavait. – Figyeld csak meg!
Lily nem tudta, mit kéne észrevennie, amit eddig nem látott, hiszen végig árgus szemekkel leste kedvese minden mozdulatát. Harry egy elég bonyolult pálcamozgást produkált, majd mikor Piton felé lőtt, egyszerre négy fényes csík indult útnak. Kombinálta az átkokat más bűbájokkal és ártásokkal. Tiszta sor – bár Lily csak két átkot tud kombinálni, ezt betudta Harry tehetségének.
Értetlenül fordult Ron felé, aki gyorsan helyet cserélt Hermionéval, majd lázas magyarázatba kezdett: - Eddig nem nagyon használta azt a pluszt, amit Griffendéltől örökölt, de most már te is észre fogod venni.
Épp Pitonon volt a sor a támadásban, fekete talárja a háta mögött lebegett az enyhe szellőtől és a gyors mozdulataitól; Harry pedig hárított.
- Hopp, láttad?! – kiáltott fel izgatottan a fiú. – Nem használt pajzsot – mint legutóbb –, csak a kezével az átok felé mutatott, majd a földre, mintha csak egy legyet hessentene el.
Ron kommentálásával már a lány is észrevette, miképp használta a fiú Griffendéltől kapott erejét. Pajzsokat húzott maga elé, néhány átkot eltérített és néhány varázslatát a szabad keze irányításával korrigált. Ilyet csak egyetlen egyszer látott a lány, mégpedig Albus Dumbledore-tól. Ámulva figyelte kedvesét, aki legalább olyan játszi könnyedséggel párbajozott, mint amikor Lily az alapvető druida erejét használta. Bámulatos volt és egyben meghökkentő. Piton nem húzta sokáig a dolgot, Harry hamar – túl hamar – fegyverezte le a férfit és így a párbajnak véget ért.
Lily pedig túl naiv volt.
Újra Sirius és Remus került a színre, de ezúttal már Kingsley-vel kiegészülve, és a harc tovább folytatódott. A sötét bőrű varázsló támadt először, míg a két fiatalabb társa egy nagy ládát lebegtettek a lehető legközelebb Harryhez. Amikor megfelelőnek ítélték, Remus pöccintett egyet a láda felé, mire az kinyílt és egy dementor siklott ki belőle.
- Mögötted! – kiáltotta Lily, miközben a sérülését figyelmen kívül hagyva gyorsan talpra ugrott, és már szaladt is kedvese felé, de alig tett meg pár lépést, Aberforth a karjánál fogva visszarántotta és nem eresztette el.
- Nyugalom! – szólt rá a karjai között ficánkoló lányra. – Az nem igazi dementor, csak egy mumus.
- Mi?! – kapkodta a levegőt, míg lassan legyürkőzte a feltörni igyekvő pánikot, és arra nézett, ahová nevelőapja mutatott.
- Szerinted mit keresne egy igazi dementor abban a ládában?
Amint felfogta Aberforth szavait, hirtelen nagyon idiótának érezte magát. Tényleg abszurd dolog volt, hogy egy dementor abban az öreg deszka halomban bújt volna meg, sőt, nem hogy nem érezte a jelenlétét, de maga a birtok közelébe se tudott volna kerülni egy sem. Lehajtott fejjel ült vissza a helyére, majd tovább figyelte a fiú.
Harry egészen addig nem vette észre a dementort, míg meg nem hallotta a lány figyelmeztetését, mert lekötötte a Kingsley ellen való támadása. Magas színtű taroló és kábító átkot kombinált hátráltató ártással, mire a férfinek védekeznie kellett egy pajzzsal, s mikor az meggyengült, Harry az egyszerű sóbálvány átkokkal véget vetett a küzdelemnek. Lazsálásra azonban nem maradt ideje, rögtön az áll-dementor felé fordult, és pálcája hegyéből egy szarvas, valamint egy oroszlán patrónus szaladt a fekete csuklyás felé.
Ezúttal azonban nem csak Lily lélegzete akadt el, a többiek is ámulattal vegyes csodálattal figyelték a két büszke állatot, melyek, miután a fiú körül leírtak egy nagy kört, semmivé váltak, és a fény, mely túlragyogta a Napot is, megszűnt.
- Te tudtad, hogy kettős patrónusa van? – követelte a választ izgatottan Hermione a mellette ülő vörös hajú barátjától, aki még mindig arra a pontra meredt, ahol a hatalmas oroszlán és szarvas eltűnt.
- Ne-nem. Mert ez akkor az volt? – nézett végre a mogyorószínű szemekbe. – Ez is az örökség része?
- A patrónusok alakja megváltozhat a tulajdonságaink változásától függően, de arról még sosem hallottam, hogy ez meg is kettőződhet – gondolkodott hangosan Aberforth, majd meglátta a feléjük közeledő Pitont. – Neked mi a véleményed erről Perselus?
- Engem is meglepett a patrónusa – válaszolt, amint Dumbledore elé ért. – És alighanem ezt is Griffendélnek köszönheti.
Hátrafordult, ahol Harry immár Sirius-szal és Remus-szal párbajozott, bár nem igazán vették komolyan a dolgot. Egymáson nevetve ugrottak arrébb az egyszerűbbnél egyszerűbb varázslatok elől, sőt, felbontva az előbbi felállást, Sirius a barátját is célba vette. Majd Harry egyszer csak eltűnt, a két jóbarát mögött újra felbukkant, és egy-egy vízsugárral hátba támadta keresztapját és Lupint.
Lily álla ezek után pedig a földön koppant, és nem attól, hogy a mindig komoly Remus Lupin is együtt hülyéskedett a többiekkel – bár ez is elég megdöbbentő volt számára. – Itt nem lehet hoppanálni!
- Ennél még sokkal több van a fiúban – folytatta Piton, majd elhúzta a száját. – A bohóckodáson túlmenően, természetesen.
- De hát a védővarázslatok és az én erőm is… hát én nem éreztem belőle semmit! – hüledezett továbbra is.
- Én sem – nézett meglepetten a lányára Aberforth.
- Valószínűleg megtörte a ház összes védelmét anélkül, hogy észrevette volna – vonta össze a szemöldökét a bájitalszakértő. – Még nem tapasztaltuk ki eléggé, milyen nagyra nőtt a mágiája.
- Ne légy hozzá túl szigorú – kérte szelíden Aberforth, bár tudta, a férfi úgyis belátása szerint fogja mentorálni Harryt.
- Hamarosan a párbajteremben folytatnánk az edzést, ha nem gond – nézett jelentőségteljesen az idős varázsló felé, jelezve, hogy megértette a szándékát. – Nem kell miatta aggódnod.
Aberforth beleegyezően bólintott, de Lily nem volt abban annyira biztos, hogy nem kell a fiúért aggódnia. A legutóbbi sebei nem voltak vészesek, és valószínűleg már a Voldemort okozta heg is begyógyult, de a lány attól tartott, hogy Harry majd újra kezelésre fog szorulni a párbaj után. Piton nem fog vele kesztyűs kézzel bánni, ebben egészen biztos volt.
*****
Lily az edzés további részére már nem kapott meghívót, és Kate határozottan a szobájába küldte pihentetni az oldalát, így nem volt mit tenni, engedelmeskedett a gyógyító utasításának és a szobájába vonult.
Azonban akárcsak Harry ilyenkor, ő sem a lábát lógatta egész nap, sérülés ide vagy oda. Szerencséjére elfelejtette visszavinni a könyvtárba azt a könyvet, amiben jónéhány tanulandó varázslatot bejelölt korábban, így elővette azt, és a nap további részében azokat gyakorolta.
Így lehetett az, hogy egy széket olyan állattá változtatott át, amilyenre éppen gondolt. Először csak kisebbekkel kísérletezett, úgy került a szobájába egy mókus, ami megijedt tőle és menedéket keresve elszaladt, Lilynek pedig hosszú percekbe telt becserkészni a kis teremtményt. A lány gondolatai nem igazán tudtak elszakadni Harrytől, így történhetett az, hogy következő alkalommal már egy oroszlánnal találta szembe magát. Az állat hatalmas volt, sárga szemeit rögtön a lányra emelte, amitől már ő ijedt meg, és gyorsan visszaváltoztatta a bútorzatát. Ezután megtanult egy olyat is, ami az ő szempontjából nem volt annyira hasznos, lévén, hogy kétféleképpen is tudott helyet változtatni: hoppanálva és teleportálva is; de ezúttal, amikor elvégezte a megfelelő varázslatot és a pálcája hegyével oda bökött, ahová el akart jutni, rögtön ott is találta magát. Ez egy párbaj alakalmával igen hasznos lehet, pont úgy, ahogy a délelőtt folyamán Harry is tette, csak épp hoppanálva.
Amikor kissé elpilledt, becsukat a könyvet, hanyatt dőlt az ágyán, és a plafont bámulva emlékezett vissza kedvese párbajára, mely egyszerre zavarba ejtő és bámulatos volt. És még a fiú nem volt megelégedve az erejével – jutott eszébe egy korábbi beszélgetésük. Pedig a délelőtt látottak és Piton szavai után – miszerint még nem tapasztalták ki eléggé az örökséget – Harryből félelmetes harcos lett. Büszkén gondolt arra, hogy kedvese útjába aligha állhat bárki, bár ebből kifolyólag aggódott is érte, hiszen az új erő elég nagy fejfájást is okozhat – mint ahogy azt saját magán nem egyszer megtapasztalta – és Harry vállát már így is épp elég teher nyomta.
Viszont egy újabb, sokkal kellemesebb gondolat is a tudatába férkőzött: szerette őt. Szerelmes volt Harry Potterbe! Hiába tagadta és hiába magyarázott be magának olyasmit, hogy csak kedveli, meg jól érzi magát a társaságában. Akit kedvel az ember lánya, nem válik olyan fontossá, mint amilyen fontos neki a fiú. Központi szerepe van már a szívében, akár akarta, akár nem. És bár ez a tudat kellemesen bizsergető érzést váltott ki a lelkében és a testében, félt, hogy a fiú ezt nem viszonozza.
Gondolatmenetét egy kopogás szakította félbe, s miután kiszólt, hogy bejöhetnek, Mrs. Weasley dugta be a fejét az ajtón. – Látom, tényleg pihentél, kedvesem – mosolygott elégedetten, de amikor meglátta a pálcát Lily kezében és egy vaskos könyvet a feje mellett, az asszony rögtön csípőre tette a kezét. – Lilyan White! – harsogta az asszony morcosan, mire a lány gyorsan behúzta a nyakát és fintorogva felállt. Utálta, ha a teljes nevén szólították, de ami a legfontosabb volt, az az, hogy eltakarja azt az ajtót, ami összeköti a szobáját Harryével. – Ugye nem tanulásra használtad a pálcádat?!
Az asszony legalább olyan szigorúan nézett rá, mintha ő is egy lenne a Weasley-gyerekek közül, és ezt Lily egy cseppet sem bánta.
- Csak egy kicsit gyakorolgattam… de azt is az ágyból! – füllentett, de az asszonyt természetesen nem tudta átejteni.
- Kész a vacsora, kérlek, segíts megteríteni! – kérte a Weasley anyuka, majd sarkon fordult és elindult, Lily pedig utána iszkolt.
A vacsora sokkal kellemesebb hangulatban telt, mint a reggeli, lévén, hogy Lily ezúttal nem szemtelenkedett senkivel sem. Halk beszélgetéssel fogyasztották Mrs. Weasley kifogástalan főztjét.
Mint kiderült, Harryék az egész délutánt a párbajteremben töltötték, és bár a lány nem látott semmilyen sérülést rajta, a pólója alatt attól még rejtegethetett a múltkorihoz hasonló sebeket. Elhatározta, hogy amint befejezték, rá is kérdez a most vele szemben helyet foglaló fiúnál, és ha kell, segít neki, de a váratlan zúgás a fejében sutba vágta minden tervét.
Lehunyta zölden izzó szemeit, míg meghallgatta az egyik druidatársa üzenetét, miközben a többiek várakozóan nézték az egyre jobban elsápadó arcát. – Mennem kell – szólt feszülten, s míg felállt, át is öltötte druida ruháját és szemeit rögtön Pitonra szegezte. – Úgy tűnik, a halálfalónk az erejét fitogtatta. Hallott valamit erről?
- Nem, de utána járok – állt fel a férfi is. Nem kellett különösebb magyarázat arra, kire is gondolt a lány, mindketten nagyon jól tudták, hogy arról a halálfalóról volt szó, aki nem csak a kis druida lány életét, hanem az erejét is elvette tőle.
*****
Fogalma se volt arról a lánynak, hogy Anglia melyik részére érkezett, csak követte a druidautasítást, és máris egy mocsaras vidéken találta magát a társaival körülvéve.
A látvány elég elkeserítő volt. Sok kis tó feküdt egymás mellett, de az egyiknek a vize eltűnt a medréből számtalan döglött halat hagyva maga után, és a parton hajladozó fűzfák hiányzó lombkoronájukat siratták. A föld néhány helyen kettéhasadt, máshol pedig hatalmas kráterek éktelenkedtek. Egyértelmű volt, hogy ezt a pusztítást egy dekroma hajtotta végre, vagy épp egy olyan varázsló, akinek idegen druida erő került a markába.
Akárcsak a többi druida, Aidrea is harcra készen pásztázta a környéket, sőt, még a varázspálcáját is a kezében szorongatta, lévén, hogy már semmi értelme nem volt a titkolózásnak, és halálfalóktól félve jobbnak ítélte, hogy mindenre fel legyen készülve.
Minerváék megmentésekor felfedte kilétét, és bár druidáktól elkapott egy-egy félő pillantást a pálcája jelenléte miatt, Aidrea mit sem törődött velük.
Mikor egy kisebb csoporthoz ért, tisztelettudóan meghajolt a druidák uralkodója előtt, és meghallgatta, amit a többiek kiderítettek már.
- A lábnyomok alapján többen is voltak, de azt sajnos nem tudjuk biztosan, hogy kik, mert mire a figyelőink megjelentek, senkit sem találtak – mondta az egyik férfi harcos kékes színű maszkja alól.
- Körbejártuk a területet, de semmit nem találtunk – szólalt meg egy nő, akit a lány nem ismert.
- Engedelmével, én is körbe szeretném járni a területet, még mielőtt a helyreállítás elkezdődne – intézte szavait Kumerthez, a druidák vezetőjéhez.
- Rendben van, Aidrea, te talán találsz olyan nyomokat, amik a tieidre utalnak, és amit mi nem vettünk észre – bólintott a férfi, mire a lánynak nem is kellett több, máris munkához látott.
Mivel besötétedett, Aidrea a varázspálcája hegyével világította meg az utat maga előtt, és így követte végig a lábnyomok útját. Több is volt, így elég sokáig tartott, és a görnyedéstől megfájdult a sebe is. Amikor észrevette az egyik gyógyító, hogy az oldalára szorította a kezét, ellentmondást nem tűrve gyorsan begyógyította neki, és így már sokkal könnyebben ment a nyomkeresés.
Leereszkedett az egyik földmélyedésbe is, ám az utolsó lépést a lejtőn elszámította, megbotlott egy földcsomóban, mire térdre esett a méretes lyuk alján. Kezét azonban nem sértette fel az eséskor, mert egy otthagyott fekete anyag megvédte a durva talajtól. Felemelte az első látásra rongynak tűnő szövetet, majd a pálcáját magasba emelve rájött, hogy amit a kezében szorongatott, egy igen rossz állapotban lévő utazó talár volt. Alaposan átkutatta a szakadt ruhadarabot, de semmilyen jellegzetes minta vagy monogram sem volt belehímezve.
Miután mindent végigjárt, megmutatta a druidatársainak is, és elmagyarázta nekik, hogy ilyet csak a varázslók hordanak, de azt nem tudta megállapítani, hogy nő vagy férfi viselte.
- Aidrea! – szólt a távozni készülő lány után Kumert. – Tudom, hogy most csalódott vagy, de a jóslatod nem terjedt ki az idő vagy a hely részleteire. Légy türelemmel!
- Tudom, és igyekszem nem idegeskedni rajta, csak jó lett volna valamit kideríteni az illetőről – húzta el a száját.
- Türelem – ismételte a férfi mély, megnyugtató baritonjával, majd egy sokkal vidámabb témába kezdett. – Niktéék hazaérkeztek, és már érdeklődött felőled.
Druida barátnőjének említése mosolyt csalt a lány arcára. – Holnap feltétlenül meg fogom látogatni! – ígérte, majd egy újabb meghajlás után hátat fordított a férfinek.
Dühösnek és frusztráltnak érezte magát még Kumert vigasztaló szavai ellenére is. Bár tartott attól, hogy most szembe fog kerülni a róla szóló jóslat szerinti ellenségével, nem talált semmit, ami bármit is bizonyítana vagy cáfolna, hogy nem Bellatrix Lestrange az a bizonyos ellenség, akivel meg kell küzdenie.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése