Az én alternatív Harry Potter történetem - 54. Provokáció

      Szeptember első hetei villámgyorsan teltek el. A tanulók többsége, ha tehette, kiélvezte a jó idő adta lehetőségeket, és a szabadban tanultak vagy csak az időt múlatták; és ez alól Lily sem volt kivétel. Egyik szombaton Lavendernek és Parvatinak sikerült elcsalniuk a kviddicspályára, ahol a griffendélesek edzését követték figyelemmel. Bár Lily azt nem tartotta túl hasznos időtöltésnek, lévén, hogy a lány és a seprű nem igazán voltak összeegyeztethetőek. Ez a Harryvel való randijukon is remekül meglátszott.

   Viszont amint gondolatai szerelme felé kalandoztak, a jó kedve – már ha volt – rögtön elszállt, és helyét átvette az aggodalom és a hiányérzet. Az újságok nem számoltak be több olyan akcióról, amiért a Főnix Rendjét gyanúsították, és barátairól sem írtak többé cikkeket, viszont a körözést sem vonták vissza.

   - Remélem, Umbridge nem fogja visszavonni a csapat engedélyét, és idén is a Griffendélé lesz a kviddicskupa! – lelkendezett Lavender.

   - Nem tudom, attól a nőszemélytől minden kitelik – fektette tenyerei közé állát Lily, miközben a combjain könyökölt. – A helyedben lehet, hogy nem élném bele magam annyira a győzelembe.

   - Pedig olyan kitartóak! – sopánkodott a lány.

   - És Ginny remek kapitány! – folytatta Parvati.

   Való igaz, Ginny remekül kordában tudta tartani a csapatot, de a válogatás során azért egy kicsit ő is le volt törve. Harry helyére ő állt be, mint fogó, míg az őrző Cormac lett, akit épp az előbb osztott ki valami baki miatt.

   - Szerintem tetszel Cormacnek – jegyezte meg kissé rosszmájúan Lavender. – Mindig téged bámul.

   - Gondolod? – emelte fel a szemöldökét. – Azt hittem, mindenkivel ilyen – vonta meg a vállát lazán, mire Lavender dühösen fújtatva felpattant és lerohant a lelátóról. Lily értetlenül bámult utána.

   - Egy darabig járt vele, de hamar vége lett – bökött állával a távozó lány után Parvati. – Cormac egyébként tényleg minden lánnyal így viselkedik, de te valamiért hosszabb ideig foglalkoztatod.

   Miután Parvati barátnője után sietett, Lily egyedül maradt, miközben fancsali képpel nézte tovább az edzést. Nem volt sok kedve ott lenni, de fontos volt megbarátkoznia a többiekkel, és a kviddics egy olyan esemény volt, amiről szinte mindenkivel el lehetett beszélgetni. Azonban valahogy nem érezte jobban magát Parvati szavai után, és mikor McLaggen egy csókot dobott felé, úgy gondolta, jobb lesz, ha ő is elmegy, még mielőtt visszaköszönne az ebédje, vagy egyszerűen csak leátkozná a fiú haját a fejéről.

   A vasárnapot házi feladat gyártással töltötték, mely senkinek sem tetszett, főleg akkor, mikor Lily vidáman bejelentette: ő már készen van. Azonban, hogy ne kelljen hallgatnia szobatársai nyavalygását, a lehető legtöbbet segített nekik, majd sorba jöttek mások is. Hol egy varázslatot kellett megmutatnia, hol pedig egy esszékérdést megmagyaráznia, és mikor rákérdeztek, hogy mégis honnan tudott annyi mindent, Lily csak megvonta a vállát és közölte velük, nem hiába volt az a nevelőapja, aki.

   Az összes tantárgy közül az átváltoztatástan volt a kedvence, és ahogy lenni szokott, azt utálta a legjobban, amiben kevesebb sikerélménye volt. Ez pedig a bájitaltan volt. Az RBF vizsgája még éppen megfelelő volt ahhoz, hogy bekerüljön a haladó csoportba, de az órákon rendesen meg kellett dolgoznia azért, hogy megfelelő bájitalokat készítsen, és persze ezt Piton személye is alaposan megnehezítette.

   Az első hónap végén borult, esős napra ébredtek, és ez Lily kedélyállapotára is hatással volt. Épp egy rendkívül nehéz bájitalon dolgozott, mikor váratlanul Piton magasodott fölé. – Nem egy hétvégi szerelmi bájitalt keverget, Miss White, csinálja rendesen! – dörrentet rá a férfi. – Tíz pont a Griffendéltől!

   Az esetek többségében sikerült visszafognia magát Lilynek, de ezúttal betelt nála a pohár. – Nincs semmi kivetnivaló a munkámban! Csak azért szekíroz engem, mert nem vagyok hajlandó elfelejteni azt, amit tett! – kelt ki magából, már csak a színjáték kedvéért. Az ugyanis köztudott volt, hogy Piton ölte meg Albus Dumbledore-t, de a Wizengamot felmentette a megszeghetetlen eskü miatt, amit még előtte megkötöttek.

   - Újabb tíz pont a griffendélesektől, köszönjék meg White kisasszonynak – mondta rezignáltan, miközben a tanári asztal felé tartott. Mögötte a griffendélesek elégedetlenül felmordultak, de Lily magasról tett a házak közötti pontversenyre.

   - Mindenki tudja, hogy maga ölte meg! – kiáltott rá, mire a férfi megtorpant, és a levegőben lévő feszültséget szinte késsel lehetett volna vágni. A teremben lévők hol a lassan megforduló Pitont, hol a dühtől kipirult arcú Lilyt figyelték.

   - Huszonöt pont a Griffendéltől – mondta minden egyes szót külön hangsúlyozva, majd a lány üstje felé intett varázspálcájával, és az eddig benne fortyogó bájital eltűnt. – Az órai munkájára trollt kap, és egy heti büntetőmunkáját üstsikálással fogja tölteni minden este héttől kilencig. Most pedig távozzon az óráról! – üvöltötte végül, mire mindenki összerezzent.

   Lily egy darabig még farkasszemet nézett a tanárral, majd összepakolta a holmiját, és hangosan becsapta maga mögött az ajtót.

   Ezután gyorsan elterjedt a híre, hogy Lily White ki nem állhatja Perselus Pitont, és persze fordítva, de a lánynak pont ez volt a célja. Hisz mi bizonyítaná jobban nevelőapja iránti hűségét, minthogy kiáll az igazságért és nem hagyja magát megfélemlíteni?

   Különösen, hogy tudta, a férfi mondani akart neki valamit. Mikor a diákokkal együtt belépett a terembe, Piton megpróbálta legilimentálni, amit persze nem engedett a lány, de egyfajta jelnek fogta fel. A feltűnésmentes beszélgetésre pedig a büntetőmunka kiváló lehetőséget adott.

   Az óra hátralévő részét a sötét varázslatok kivédése terem előtt töltötte, és mire megérkeztek az osztálytársai, már mindenki tudott a Pitonnal való szópárbajáról.

   - Rendesen kiakasztottad az öreg denevért! – vigyorgott rá Seamus.

   - Én inkább azt nem értem, miért jársz még az emelt óraszámú csoportba, mikor ki nem állhatjátok egymást? Örülök, hogy kevesebbet látom – vélekedett Neville.

   - Jó hogy, akárhányszor rád nézett, te mindig hanyatt vágtad magad – bökte meg Dean, mire Neville visszatámadt, és játékos csetepaté alakult ki a végén.

   - Kell belőle a RAVASZ, mert a Roxfort után az Aurorképzőbe szeretnék menni – válaszolt Neville korábbi kérdésére, miközben nevetve figyelte a két fiút.

   Lassan a többi griffendéles is csatlakozott a kis társasághoz, és egy körbe állva biztatták hol az egyik, hol a másik fiút. Dean állt nyerésre, mert Neville már a földön térdelt, ám ekkor bevitt egy könnyed gyomrost a barna bőrű fiúnak, aki eleresztette egy pillanatra.

   A hangulatot végül egy torokköszörülés döntötte dugába. – Szabad megtudnom, mi folyik itt?

   A tömeg egyből szétoszlott és próbáltak kikerülni az alacsony professzorasszony látómezejéből, hátha úgy észrevétlenek maradhatnak.

   - Ez csak ártalmatlan játék volt, igazgatónő – próbált szépíteni a dolgon Dean egy megnyerő mosoly kíséretében, de Umbridge erre a lehető legkevésbé sem volt vevő.

   - Mint tudjátok, tilos a folyóson verekedni, ezért délután mindketten jelentkezzetek Mr. Fricsnél, ő majd kiszabja nektek a megfelelő büntetőmunkát! Hisz tudjátok, fontos, hogy szeretetben és békességben szívjuk magunkba a tudást. Az erőszak pedig semmit sem old meg – mosolygott rájuk negédesen.

   - De tanárnő, mi csak játszottunk… – védekezett Neville, de a professzor ellentmondást nem tűrően felemelte a kezét, belefojtva ezzel a fiúba a mondandóját.

   - Mindenki befelé, kezdődik az óra!

   Az osztály zúgolódva vonult be a tanterembe, és Deannel az élen cifra káromkodásokkal illették a rózsaszín taláros varangyot a háta mögött.

   Az óra első fele a dolgozatok gyalázatos értékelésével telt el. A Lily mellette ülő Demelza Robins teljesen elkeseredett hitvány osztályzatán, míg a vörös hajú lány nem győzött csodálkozni a kiváló eredményén. Mert bár tudta, hogy a dolgozata tökéletesre sikerült, nem gondolta volna, hogy Umbridge meg is adja rá a méltó jegyet.

   - Most pedig pálcákat a táskába, és nyissátok ki a tankönyvet az ötvenkilencedik oldalon. Olvassátok el a soron következő fejezetet, mely a hetvenegyedik oldalon fejeződik be, és készítsetek róla vázlatot. A házi feladat pedig még háromszor leírni a készített jegyzetet, hogy kellőképp rögzüljön – csapta össze a tenyerét elégedetten, miközben földöntúli öröm látszódott az arcán. Az előtte ülő diákokén már annál kevésbé.

   Ez a tantárgy lassan már vetekedett az utált bájitaltannal, és ennek hangot is adtak.

   - Miért nem használjuk a pálcánkat soha? Hisz az lenne a lényeg, hogy a gyakorlatban tudjuk alkalmazni az elméletet – szólt fel Neville sokak meglepetésére. A mindig is félénk fiúnak ismert Neville Longbottom az utolsó évben önmaga szöges ellentétévé vált. Már nem ijedt meg a feladatoktól, bátran kiállt az igazáért, és a mardekárosok is már csak néha mertek ujjat húzni vele.

   - Az én órámon jelentkezünk, Longbottom! – rivallt rá, miközben figyelmen kívül hagyta a kérdést.

   Ritchie Coote magasra emelte a kezét, mire kapott érte egy szirupos mosolyt Umbridge-től. – Parancsolj kedvesem, mit szeretnél?

   - Miért nem használjuk a pálcánkat? A gyakorlattal sokkal hamarabb elsajátíthatnák az elméletet, és a dolgozatok is jobban sikerülnének. A vizsgáról már csak nem is beszélve – ismételte Neville mondandójának lényegét.

   - Ha megtanuljátok az elméletet, tudni fogjátok a gyakorlatot is – szajkózta már sokadjára Umbridge, ugyanis nem ez volt az első példája annak, hogy a diákság nemtetszését fejezte ki.

   - Az elméleti dolgozatok sem sikerülnek olyan jól, ha magunktól kell megtanulni ezt a sok tankönyvi szöveget – panaszkodott Parvati.

   - Nem láttam a kezedet! – düllesztette ki varangy szemeit mérgében Umbridge.

   - Azon kívül pedig mi értelme az elméletnek, ha kikerülünk innen és meg kéne védenünk magunkat a halálfalóktól? – folytatta Lily figyelmen kívül hagyva a professzort. – Mondjuk, halálra untatjuk őket a tankönyvi szöveg felmondásával?

   Szavai után mindenkiből kirobban a nevetés, Umbridge pedig pár pillanatig szóhoz sem jutott.

   - A defenzív mágia helyének meghatározása lehetővé teszi a bűbáj jogszerű használatát és helyzetfelismerését, így én az ötödik fejezetben tanultak szerint fogok eljárni… – mondta fel a tananyagot, mire még nagyobb vihogás tört ki.

   - Elég! – csattant fel az igazgatónő. – Azt mondtam abbahagyni!

   A teremben lévők elhallgattak, csak elvétve hallatszott egy-egy visszafogott kuncogás, melyet a szájukra szorított kezükkel igyekeztek elfojtani.

   - Egyszer már elmondtam, hogy azt a tanítási módszert kiváló nevelőpedagógusok fejlesztették tökélyre, azok, akinek a tudásához ti fel sem értek! – affektálta nyugalmat erőltetve magára Umbridge. – Azonkívül pedig, az iskola után is biztonságban érezhetitek magatokat, ugyanis a Minisztérium számtalan óvintézkedést tett a varázslótársadalom nyugalmáért.

   Lily már az első mondatot sületlenségnek tartotta. A minisztérium pedig inkább dugná homokba a fejét, mintsem felvenné a harcot a halálfalókkal. Bár – miután Lily jobban belegondolt, akár igaznak is vehették Umbridge szavait, hisz a halálfalók már a Minisztérium falain belül ólálkodtak, és az ő intézkedéseik a velük szimpatizálóknak kedveztek is.

   Viszont, a lány úgy gondolta, ha már lúd, legyen kövér. – Ezért támadták meg halálfalók a vonatot? Nekem nem tűnt úgy, hogy a Minisztérium a helyzet magaslatán állt volna. És erősítés híján egy auror meg is halt.

   - Miss White is csatlakozik a fiúkhoz, mikor a büntetésüket töltik Mr. Frics felügyelete alatt – halkult el egészen a hangja, mely a beállt némaságban határozottan fenyegetőnek tűnt. – Vitának pedig nincs több helye az órámon! A Minisztérium elleni lázadásnak azkabani fogság a jussa, ezért jól gondoljátok végig, mit mondtok! – folytatta, és Lilynek egyértelműen leesett a dolog: Umbridge elsősorban őt akarta emlékeztetni Scrimgeour fenyegetésére.

   A diákok láthatóan komolyan vették szavait, mert nem fejtették ki további véleményüket, de Lily sejtette, hogy gondolatban már mindenki elkönyvelte magában: a kialakult helyzet cseppet sem rózsás!

*****

   - Nem semmi teljesítményt produkáltál ma – huppant mellé Ginny a Griffendél klubhelyiségében. – Ennyi pontot még Rontól, Harrytől és Neville-től sem vontak le összesen egy nap alatt.

   - Hé! – méltatlankodott a közelben ülő Neville, de a lányok rá se hederítettek.

   - Na, tényleg leköröztem őket? – vidult fel némileg Lily, miközben Umbridge házi feladatát körmölte.

   - Nem mintha olyan nagy dicsőség lenne – jegyezte meg rosszmájúan Ginnyi egyik fiú évfolyamtársa, mire már Lily is felkapta a fejét.

   - Vannak fontosabb dolgok a házak közötti pontversenynél – mondta komolyan, és hirtelen már csak arra lett figyelmes, hogy ismét ő került a középpontba. Mindenki felé fordulva várta, mit fog még mondani.

   - Mint például? – kérdezte Romilda Vane felvont szemöldökkel.

   - Az igazság, és hogy senki önkényuralma miatt ne érezzük magunkat fenyegetve! – szavai magabiztosnak és erősnek hangzottak. – Umbridge vagy akár Piton is vonhat le pontokat, elküldhetnek büntetőmunkára, de mindez semmiség az iskola falain kívüli élethez képest.

   Lilynek igazán lett volna még mit mondania, de úgy gondolta, egyelőre épp elég gondolkodnivalót adott háztársainak, és az eltöprengő arcokat nézve el is érte a célját. Csak a kandallóban ropogó tűz neszezése volt az egyedüli hangforrás.

   - Igaza van – törte meg a némaságot Ginny. – A bátyámat, Hermionét és Harryt körözik, csak azért, mert nem voltak hajlandóak a Minisztérium óhajának engedelmeskedni. Mindannyian ismeritek őket, és nem véletlenül nem tértek vissza ide.

   - Hanem Tudjukki ellen küzdenek? – kérdezte Colin kissé hitetlenkedve.

   - Igazán nem értem, miért vagy ezen meglepődve – csóválta a fejét Ginny. – Minden évben megtalálta őket a baj, és gondoljatok csak a DS-re!

   Lily érzése szerint barátnője kicsit messzire ment. Igaza volt, azt nem vitatta, de a lánynak óvatosabbnak kellett volna lennie, pontosan azért, mert Ron Weasley húga, aki jelenleg a Minisztérium ellenségének számított.

   - Minden okkal történik, de tudjuk befolyásolni is őket – állt fel a helyéről, majd Neville-re és Deanre sandított. – Mehetünk?

   A két fiú bólintott és követték a lányt, aki miután megszorította Ginny kezét a portré felé indult, de a tarkóján érezte, amit jó pár kérdő szempár szegeződik rá.

   A büntetőmunka a Trófea-terem kisuvickolásából állt. Frics kaján mosollyal a szája szélén már vödrökkel és kellemetlen szagú rongyokkal várta a két fiút és Lilyt, majd miután elkobozta a pálcájukat, el is sündörgött.

   Neville és Dean gavallér módjára magukra vállalták a felső polcokat, így a lánynak az alsó, kényelmesen elérhető részek maradtak, bár a létrázást sem utasította volna vissza.

   - Szóval Aurorképző? – kérdezte egyszer csak Dean, hogy megtörje a közöttük lévő csendet. – Biztos, hogy azt választod? Elég kemény lehet.

   - Igen – felelte habozás nélkül Lily. – Biztosan kemény lesz, hisz háború van, sok az elszánt Halálfaló, de pont ebből az okból kifolyólag nem tudnék egy íróasztal mögött ülni a Minisztériumban. Főleg a mostani, korrupt korszakában nem.

   Miközben egy hatalmas serleget súrolt, valóban elgondolkodott szavain, és ahogy meglátta magát az immár fényesre csiszolt aranyozott felületen, valóban nem tudta magát elképzelni, amint iratokat tologat és fejet hajt a feletteseinek.

   - Meg hát… – szólt eltűnődve – nincs is igazán veszíteni valóm. – Megrántotta a vállát, mintegy reflexszerűen, pedig akkor nem mondott igazat. Sok szerettét elveszítette már, az való igaz, de sose maradt egyedül.

   A fiúk jelentőségteljesen egymásra néztek, miközben a létrán egyensúlyoztak, és nem igazán tudták, mint mondhatnának. Egyedül csak Neville érezhette át a lány fájdalmát, hisz az ő szüleinek sorsa is tragikussá vált, de nem igazán volt a szavak embere.

   - Hiányzik, ugye? – kérdezte végül, mire egy szomorkás mosoly érkezett.

   - Igen, nagyon. Minden nap – sóhajtotta, majd a pillanatnyi merengéséből felébredve visszatette a helyére a súlyos trófeát, és kezelésbe vett egy másikat.

   - És nem rossz itt lenni? Az ő iskolájában, nélküle? – kezdte ismét Dean, mikor Lily mellett elsétálva kiöblítette a rongyát.

   - De, nagyon is. Főleg úgy, hogy egy hozzá nem méltó személy ül a helyén. Fel nem foghatom, hogy épeszű emberek hogyan engedhetnek ilyet. Umbridge nem igazgat, hanem irányít, és egy olyan elvakult és brutális elvet követ, mely szerintem példa nélküli.

   - Hát az biztos, hogy nem százas! – értett egyet vele a fekete bőrű fiú, miközben újra felmászott a magas létrára. – És az SVK órák a legszörnyűbbek. Akármilyen tanárunk volt, mindig mindenkinek az volt a kedvence, bezzeg most…

   - Én azért nem örültem Pitonnak – jegyezte meg halkan Neville egy fintor kíséretében, de barátja csak legyintett.

   - Jó persze, az elég durva volt, de a mostani órák borzalmasak!

   - Ne a szátok járjon, ti kis bajkeverők! – recsegte Frics, aki hóna alatt szorította rusnya macskáját, Mrs. Norrist. – Ha így haladtok, éjfélig se végeztek!

   - Éjfélig? Addig nem tarthat itt! – háborodott fel Dean, míg Neville és Lily bőszen bólogattak igaza mellett.

   - Ez jár annak, aki nem engedelmeskedik az igazgatónőnek! – vetette oda foghegyről, majd az egyik sarokból elővett egy kis sámlit, és komótosan leült rá, miközben önelégült arccal figyelte a fiatalok munkáját.

   - Ezt nem hiszem el! – fújtatta Lily. – Maga most komolyan ott akar terpeszteni, miközben mi szenvedünk?

   - Ne a szád járjon! – rivallt rá az öreg gondnok, mire a lány egy igazán gyilkos pillantással illette, de nem kommentálta a dolgot. Pedig már épp örült volna annak, hogy Dean kissé kezdett megnyílni felé, és kérdezett, ahelyett, hogy összesúgott volna a háta mögött, mint a többiek.

   Kénytelenek voltak némán dolgozni, egyik trófeáról a másikra haladni, ami úgy tűnt, sosem akar elfogyni. A takarítás neszein túl azonban Lily furcsa hangokra lett figyelmes, és mikor Frics felé fordult, alig bírta visszafogni a feltörő nevetését. Az öreg gondnok ugyanis szeretetteljesen vakarászta és puszilgatta a macskája füle tövét, miközben valami kedveset mormogott is az állatnak, aki mindezt elégedett dagasztással hálálta meg. Elég bizarr látványt nyújtottak, hirtelen nem is tudta, kit sajnáljon jobban: a majd’ megfulladó Mrs. Norrist, vagy az öreg gondnokot, akinek nem jutott más, csak egy macska szeretete.

   Ajkát harapdálva olykor vissza-vissza pillantott kettősükre, és nem bírta megállni, halk pisszenéssel próbált a fiúknak jelezni, hogy ők se maradjanak le a mókáról.

   Neville vette először észre, aki értetlenül tekintett le rá a létra tetejéről, de amikor Lily a fejével Frics felé biccentett, láthatta, mit akart a lány. A fiú öklét a szájára szorítva bökte meg Deant, majd rövid metakommunikáció után ő is részese lehetett a groteszk jelenetnek, s mikor mindhárman összenéztek, kirobbant belőlük a nevetés.

   A csendet hirtelen megszakító hahotázás megijesztette Mrs. Norrist, így fújtatva pattant fel Frics öléből, és szőrét felborzolva iszkolt el a teremből.

   - Büdös kölykök! – morogta a gondnok, majd macskája után csoszogott, és ha lehetett, most még hangosabbá vált hármójuk nevetése.

   - Hát… hát ez már… beteges! – röhögte Dean, és Lily ezzel bólogatva egyet is értett, miközben a szeme sarkából kibuggyanó könnyeit törölgette.

   Hosszú ideig tartott, míg lenyugodtak valamelyest, de fel-feltörő kuncogásuk még mindig kellemes pillanatokat idézett, és lassan a beszélgetés is folytatódott.

   - Szóval azért jöttél idén a Roxfortba, hogy betarts Umbridge-nek? – kérdezte újfent Dean, és ebből a témából már lassan kezdett elege lenni Lilynek.

   Nem! Azért, hogy megvédjelek titeket! – gondolta szem forgatva, hisz úgy gondolta, azon a kérdésen már túl vannak.

   - Miért olyan nehéz elhinni, hogy itt akarom megszerezni a RAVASZT, és egyébként sok kellemes emlékem származik innen? – fakadt ki egy kissé, hisz annyira akarta már, hogy elfogadják és ne lássanak hátsó szándékot az ottlétében. Még akkor se, ha egyébként valóban nem a tanulásért és a nosztalgiázásért jött, de mivel nem ártó szándék vezérelte, úgy gondolta, belefér. Különösen, hogy az egyelőre még titoknak szánt szándékai a többiek javát szolgálja majd.

   - Ne haragudj, csak kicsit furcsa, hogy eddig még a térképen se voltál, de most hirtelen felbukkansz, és nem igazán tudjuk, mit gondoljunk erről – tárta szét tanácstalanul a karját a fiú.

   - Persze, sajnálom – dobta bele morcosan a vödörbe az eddig kezében szorongatott rongyot. – Megértem, hisz tényleg… furcsa a felbukkanásom, de egyelőre nem elég annyi, hogy veletek vagyok? – tekintett fel reményteljesen a fiúra, aki pár pillanatig eltűnődve nézett a szemébe. Lily szíve a torkában dobogott, hisz most valójában válaszlehetőséget adott Deannek, és nem volt teljesen biztos abban, hogy eddig kellőképp bizonyította álláspontját.

   - De, egyelőre elég – mondta végül a fiú, mire a lány szívéről egy mázsás súly szakadt le.

   - Köszönöm, mást nem is kérek – mosolygott rá. – A többi pedig majd kialakul – kacsintott Neville-re, aki mintha elpirult volna ettől, de egy bólintással jelezte, hogy értette a célzást.

   A munka tovább folyt, míg a beszélgetést sokkal lazább témák váltották fel. Hol Dean ugratta Neville-t a Lunával folytatott kapcsolatával, hol pedig Umbridge-et és Fricset szidták, amiért még mindig pucolniuk kellett a trófeákat.

   Lilyt annyira nem zavarta a takarítás, mert legalább míg a keze dolgozott, addig fejben azt latolgatta, hogy vajon mit akarhat neki mondani Piton. Nagyon remélte, hogy nem a Renddel kapcsolatban kell közölnie egy rossz hírt, melyet az otthoniak nem mertek, vagy nem tudtak Dobbyn keresztül megüzenni. Egyre rosszabb gondolatok váltották fel egymást, és már nem is figyelt arra, hogy a két fiú min nevet ismét, míg a háta mögött egy mély bariton fel nem zendült halálra ijesztve ezzel a lányt.

   - Azt hittem büntetőmunka folyik itt, nem mesedélután! – mondta Piton karba tett kézzel, majd hátat fordított, és további szavait menet közben intézte. – Mire vár, White? Talán küldjek meghívót is a következő büntetőmunkájára?

   - Megyek! – kiáltotta, majd tátogva elköszönt a fiúktól és Piton után sietett. – De professzor, a pálcám Mr. Fricsnél van.

   - Az üstsikáláshoz szerencsére nincs is rá szüksége – hallották még a távolodó Piton gúnyos hangját a folyosó felől Neville-ék, de azt már nem, mikor a férfi Lily felé fordulva jóval kisebb hangerővel azt mondja: – Mindazonáltal már nálam van.

*****

   A bájitaltan teremben már sorakoztak a sikálnivaló üstök, Lily azonban izgatottan követte Pitont az asztaláig, ahol a férfi leült a székére és a papírjait kezdte rendezni. A lány figyelte minden mozdulatát és koncentráltan fürkészte a bájitalmester vonásait, hátha ki tud olvasni belőle valamit, de természetesen most is, mint mindig, Piton arcvonásai kiismerhetetlenek voltak. Lily idegei pedig már a plafonon táncoltak. Rosszabbnál rosszabb gondolatok követték egymást, és a lány egyszerre fázott és izzadt a félelemtől.

   - Az üstök arra vannak – mutatott a terem másik vége felé Piton, miközben fel sem nézett a papírjaiból. Alighanem dolgozatok lehettek, mert pár sor elolvasása után rögtön ráfirkantott egy betűt, és már vette is elő a következőt.

   A lány ezt elnézve pedig majd’ agyvérzést kapott. Most komolyan dolgozatot javít, ahelyett, hogy kinyögné, mi van?! – visította gondolatban, és nem sok kellett ahhoz, hogy szavakba is öntse. – Na, ne vicceljen velem! Miért akarta, hogy itt legyek?

   - Felettébb türelmetlen tud lenni – nézett fel rá végül. – De természetesen nem kell takarítania. Hacsak nem kapott kedvet hozzá a trófeák után…

   Lily álla majdnem a padlón koppant. – Más körülmények között igazán megtapsolnám, amiért poénkodni próbált, de mint gondolom észrevette, rettenetesen aggódom a többiekért, úgyhogy nem lenne hajlandó végre elmondani, miért hívatott?

   Piton egy pillanatig még fürkészte a lány ideges arcát, majd intett a pálcájával, és egy szék egyenesen Lily mellé érkezett. – Üljön le! Senki sincs életveszélyben – magán kívül, ugyanis biztosra veszem, hogy a pulzusa meghaladja egy egészséges emberét.

   - Kérem! – rogyott le a székre Lily, és tágra nyílt szemekkel várta, hogy a férfi végre elmondja a rossz hírt. Mert, hogy semmi jóra nem számíthatott, abban egészen biztos volt.

   - Lenne egy feladata – dőlt hátra a székében, és összevont szemöldöke alól nézett a lányra. – Feltéve, ha össze tudja szedni magát.

   - Mit kell tennem? – kérdezte rögtön, de közben valóban azon volt, hogy lehiggadjon és a férfi szavaira összpontosítson.

   - Umbridge igazgató asszony úgy gondolta – húzta el a száját keserűen –, hogy végleg megválik Trelawney professzortól, akinek ma éjfélig el kell hagynia a kastélyt.

   - Ó – döbbent meg a lány, hiszen nem épp erre számított. Persze sajnálta a tanárnőt, akinek a Roxfort volt az élete, de nem gondolta volna, hogy pont emiatt kell drámáznia az órán.

   - Előfordulhat, hogy a Nagyúr szemet vet rá, ezért nem engedhetjük, hogy az iskola falain túl találomra éldegéljen. A főhadiszállásra kell vinnie.

   - Értem, de miért lenne rá szüksége a… ööö… Tudjukkinek? – vonta fel a szemöldökét, miközben Voldemort megfelelő megnevezésén morfondírozott. Mert bár nem félt kimondani a nevét, határozottan nem akarta magához invitálni. – Tudtommal egy jóslata sem teljesült.

   - Nehogy azt higgye, hogy mindent az orrára fogok kötni! – mordult fel a férfi. – Az a feladata, hogy a kúriába juttassa úgy, hogy lehetőleg ne buktassa le magát.

   - Rendben – bólintott rá végül, és lassan engedni kezdett a görcs a gyomrában, ami a szerettei iránti aggodalmából alakult ki. Most, hogy még távolabb volt barátaitól, csak még idegesebbé tette. Titkon mindig elcsórta valaki Reggeli Prófétáját és töviről hegyire átolvasta a cikkeket, hátha talál valamilyen gyanús megnyilvánulást, mely esetleg róluk szólt volna.

   - Sybillt az északi toronyban fogja megtalálni, de már most szólok, hogy nem fog tudni egyenesen odasétálni hozzá, ugyanis aurorok járőröznek minden folyóson.

   - Majd akkor macskaalakban fogok felmenni hozzá – bólintott készségesen, hiszen a lopakodás valóban nem esett nehezére. – Onnan pedig teleportálunk.

   - Feltéve, ha rá tudja venni. Nem könnyű természet – gúnyolódott. – És az is meglehet, hogy míg a kastélyban van, aurorok figyelik minden lépését.

   - Megoldom! – vágta rá, és valóban úgy is érezte, képes lesz mindent megtenni azért, hogy az akció sikeres legyen, és a professzort biztonságosan a kúriába vigye. Mivel a férfi látszólag elégedett volt a válaszával, és több intelme sem volt felé, magabiztos lendülettel felállt, és az ajtó felé lépdelt, de Piton hangja megállásra késztette.

   - Várjon még! – szólt rá, mire Lily kénytelen volt visszafordulni. – Hova siet? Még több, mint négy órája van éjfélig.

   - Úgy gondoltam, minél előbb, annál jobb – vonta meg a vállát, majd ismét helyet foglalt az asztal előtt.

   Piton nem túl lelkes figyelmét ismét a dolgozatokra szentelte, de ez nem akadályozta meg abban, hogy továbbra is beszélgetést mímeljen a lánnyal.

   - Potterék mit szóltak Scrimgeour… ténykedéséhez? – tette fel a kérdést mindenféle érdeklődés jele nélkül, de Lily azért úgy gondolta, ha Pitont valóban nem érdekelte volna a dolog, akkor nem is vette volna a fáradtságot ahhoz, hogy megkérdezze.

   - Természetesen nem örültek neki. Ha rajtuk múlt volna, már rég otthon lennék – felelte, majd érdeklődve kicsit oldalra biccentette a fejét. – De honnan tudja, hogy kapcsolatba léptek velem?

   - Biztos voltam benne, hogy kitalálnak valamit – mondta unott hangon. Lily ezt viszont az elismerés egy – elég érdekes – formájának tekintette, mely kedvese és barátai felé irányult.

   - Dobbyval küldtek nekem egy levelet, melynek tartalma csak annak a személynek mutatkozik meg, akinek szánták. Valamiféle mágiafelismerő bűbájt szórhattak rá – folytatta a mesélést, de Piton reakciója minderre csak egy semmitmondó hümmögés volt.

   Kis idő múlva viszont újra ő vette fel a beszélgetés fonalát. – És miért nem ment haza? Ahogy mondta, visszavárták, és gondolom, nem is kérdőjelezték volna meg a döntését.

   - Nem akartam megfutamodni – vonta meg a vállát ismét, és ez egy kicsit már idegesítette. Önkéntes reakció volt, de azt a látszatot keltette, mintha teljesen mindegy lenne minden, holott egyáltalán nem úgy állt a helyzet. – Scrimgeournak és Umbridge-nak jobban kell igyekeznie ahhoz, hogy eltávolítsanak innen. Meg persze a legfontosabb az, hogy ahogy csak tudom, a diákság érdekét képviseljem. És bár a beilleszkedés még folyamatban van, nem fogom engedni, hogy rossz történjen velük.

   - De azzal nem segít nekik, ha kirúgatja magát – sandított fel rá Piton a pergamenjei fölött.

   - Nem hinném, hogy kirúgna, elvégre hogy nézne ki az a Prófétában, hogy a szegény és árva Dumbledore lányt megfosztották második otthonától – affektálta Vitrolt utánozva, mely mintha, csak egy leheletnyit is, de mosolyt csalt volna a férfi arcára.

   - Dumbledore-t is könnyen besározták, véleményem szerint önnel sem lenne nehezebb dolguk – fejtette ki véleményét, bár Lily nevelőapjának említése kissé kényes téma volt kettejük között. Pár órával ezelőtt ugyanis a lány pont az ő meggyilkolását vetette a szemére – még ha csak a beszélgetés okán –, és ez voltaképp igaz is volt. A megszeghetetlen eskü mivoltát figyelmen kívül hagyva.

   - Mindenesetre igyekszem visszafogni magam – sóhajtotta végül Lily, és az Albus bácsi halálának körülményeiről való véleményét inkább megtartotta magának.

   - Arra igazán kíváncsi leszek – húzta mosolyra a száját szkeptikusan a férfi, és Lily egyszerűen nem tudta megállni, hangosan felnevetett.

   - De tényleg! Megpróbálom!

Az én alternatív Harry Potter történetem - 53. Szövetségesek

   

   - Mi történt? – robbant be az ajtón Kingsley kivont pálcával a kezében, aki nyílván hallotta a lány sikolyát. Neki azonban a miniszterre kellett vigyáznia, és erre szerencséjére hamar rá is eszmélt. – Minden rendben, Miniszter úr?

   - Menjen ki, Mr. Shacklebolt! – utasította Scrimgeour, miközben megragadta Lily karját, és a magasba rángatva visszaültette a székre. – Addig ne is jöjjön be, míg nem hívom!

   A fekete bőrű varázsló engedelmesen fejet hajtott a miniszter előtt, majd sebesen becsukta maga mögött az ajtót.

   Mindezt Lily csak kikövetkeztetni tudta, mert tekintetét a cipője orrára szegezte, miközben a kardigánja ujjába törölte arcáról a vért. Az ajka két helyen fájdalmas mélységgel kirepedt, és Scrimgeour ütésétől az orra vére is eleredt, de legalább nem törte el – tapogatta meg a fájón lüktető csontot.

   - Rakja rendbe! – hallatszott a férfi újabb utasítása most Umbridge felé, aki természetesen tüstént igyekezett főnöke kérésének eleget tenni. Felállt a székéről, és keményen megragadta a lány haját a tarkójánál, Lily pedig nem tudta elfojtani a fájdalmas nyögést. Arcát látva az igazgatónő undorodva elhúzta a száját, majd varázspálcájával a lány felé bökött, és Lily érezte, amit a kicsorduló vére eltűnt.

   - Köszönöm, Dolores – intette a helyére Scrimgeour, majd újra a lány fölé magasodott. – Honnan tudja, hogy ők hárman rendtagok?

   - Egyszer hallottam, amint a kandallónkon keresztül a Főnix Rendjéről beszélgettek – felelte még mindig hüppögve. Az arca, ahol korábban megütötték nagyon fájt, de a hazudás könnyebben ment, mint gondolta, lévén, hogy a miniszter az igazmondó szérumban bízva elhitte minden szavát.

   - Mit hallott még? – sürgette a férfi, és ez így ment még hosszú ideig.

   Mikor Scrimgeournak világossá vált, hogy Lily nem tudott – pontosabban nem akart – több nevet, helyszínt, időpontot és eseményt mondani, maga kezdte sorolni a számára gyanús neveket, mint például a Weasley-t, de a lány mindvégig tagadott. Azonban ijesztően sok ismerőst hallott a gyanúsítottak között, és ezt határozottan aggasztónak tartotta. Valamilyen módon értesítenie kell a Rendet, hogy a felsorolt személyek óvatosabbak legyenek, mert a miniszter szemmel tartja őket. Előbb azonban ő szeretett volna kijutni Umbridge irodájából.

   A miniszter látszólag feladta a vallatást, mert magába fordulva roskadt vissza a székére, így az igazgatónő folytatta, és töviről hegyire végigkérdezte a korábban felmerült kérdéseket, de Lily mindig ugyanazt a választ adta. Időközben sikerült megnyugodnia és már csak a kivörösödött szemei utaltak a sírásra, az arcát viszont továbbra is fájlalta. Nyelvével érezte, hogy az ajkán lévő sebek időről időre újra vérezni kezdtek, és egy kicsit meg is dagadtak.

   - Ebből elég legyen! – vágott az asztalra dühtől elborult arccal Scrimgeour. – Semmi használható információt nem tud!

   - Talán még egy kis Veritaserummal… – vetette fel Umbridge, de a férfi hamar csendre intette.

   - Már egy csepptől megered mindenki nyelve – állt fel bosszúsan, majd durván megragadta Lily felkarját, és maga után húzta. – Az igazgatói irodához visszük!

   - Talán jobb volna megvárni az órát jelző csengőt. Nem lenne tanácsos a diákok előtt… – rohant utána Umbridge, de a férfi megállíthatatlannak bizonyult.

   - Most kell elintéznünk, míg tart a szérum hatása. A diákok különben sem mászkálnak azon a folyóson – rendelkezett, majd kinyitotta az iroda ajtaját, a két aurort maga elé, míg Umbridge-ot és az ismeretlen férfit a hátuk mögé utasítva haladtak az igazgatói szoba felé.

   - Magam is tudok járni, nem kell rángatnia! – sziszegte a fogai között Lily, amiért Scrimgeour még mindig a karjánál fogva vezette előre, de az mintha meg se hallotta volna szavait. A hatjukból álló konvoj sietősen haladt folyosóról folyósóra, és az útjukba kerülő diákokat Kingsleyék mind elzavarták. Mert bár a miniszternek igaza volt, az igazgatói irodához vezető folyóson nem lézenghettek a diákok, de pár másik odavezető szakaszon igen.

   Az egyik ilyen diákcsoport pont a végzős griffendélesekből állt, akik ebéd előtt még gyorsan letették a táskájukat a klubhelyiségükben, és most értetetlenül álltak arrébb a mogorva auror rájuk kiabálása után.

   - White? – hallotta Neville döbbent hangját a lány, de Scrimgeour erősen tartotta, és így nem volt alakalma felé fordulni.

   Kisvártatva végre megérkeztek az igazgatói szobát őrző kőszörny elé, mely egy pálcaintéssel utat engedett nekik, így a csigalépcsőn felszökkenve maguk előtt látták a fényesre csiszolt tölgyfaajtót, melyet még mindig egy griffmadár alakú rézkopogtató díszített.

Lily tanácstalanul és kétségkívül dühösen nézett a mellette álló miniszterre, de ő egyenesen az ajtóra meredt olyan indulattal, mintha a legádázabb ellenségével nézne farkasszemet.

   - Nos, mégis mit vár tőlem, mit csináljak? Mint mondta, még az aurorjainak sem sikerült kinyitnia, akkor mégis hogy gondolja, hogy majd pont nekem fog? – vonta fel a szemöldökét gúnyosan.

   - Tegye az ajtóra a kezét! – vetette oda foghegyről Scrimgeour, miközben látványosan lüktetett egy ér a homlokán.

   Lily engedelmeskedett, mivel pontosan tudta, hogy az még édeskevés ahhoz, hogy az ajtó kinyíljon, de szinte élvezettel hallotta a háta mögött állók izgatottan elakadó lélegzetét, így szándékosan lassan simította a kezét a fára. Majd mikor nem történt semmi, csúfos mosollyal az ajkain újra a csalódott miniszter felé fordult. – És most?

   Scrimgeour pár percig nem szólt semmit, majd mikor lenézett a lányra, szemei keményen megvillantak. - Maga ismerte a legjobban Dumbledore-t, fejtse meg a zár titkát minél előbb! – mondta, majd hátat fordított mindenkinek és a lépcső felé indult.

   - És ha nem sikerül? – kiáltott utána a lány.

   - Törekedjen arra, hogy az ne forduljon elő! Ahogy az irodában elhangzott beszélgetések se szivárogjanak ki, máskülönben egészen biztos emlékszik még az általam felvezetett következményekre.

   Lily tisztán emlékezett Scrimgeour fenyegetésére, mely nem sok jót ígért a jövőjére nézve, de szilárd elhatározása volt nem kinyitni az irodát. Fenyegetheti, megütheti és vallathatja, de Lily White mindvégig hűséges marad Albus Dumbledore-hoz, és erre idővel Scrimgeour is rá fog jönni – azt garantálja!

*****

   Lily dühe hamar alábbhagyott, amikor sürgősen fel kellett keresnie az első emeleti mosdót, hogy egy vécécsésze felett öklendezve viszont lássa az undorítóan édes teája, a hatástalanító főzet és a Veritaserum egyvelegét. Egyiket sem szívesen gurította le a torkán, de visszafelé még rosszabb érzés volt. Mikor véget ért az első öklendezési roham, sápadtan és reszketve vetette hátra a fejét a fülke oldalának, nem volt ereje feltápászkodni a hideg padlóról.

   - Tudod, nem szép dolog rókázással üdvözölni egy régi ismerőst! – hallatszott egy vékony, szemrehányó hang valahonnan a háta mögül.

   - Szia Myrtle! – köszönt rekedten a szellemlánynak, aki pár pillanat múlva átlebegett egy szomszédos fülkéből. – Sajnálom, de nem vágytam társaságra, miközben kiadok magamból mindent.

   - Hát igen, elég pocsékul festesz – bólintott rá, majd megigazította orrán a vastag keretes szemüvegét.

   - Kösz! – mosolygott örömtelenül a lányra. Myrtle-t a nyári szünetek alatt ismerte meg, mikor a kastély szinte teljesen kihalt volt, és Lily szabadon kószálhatott a folyosókon, míg nevelőszülei valami más ügyeket intéztek.

   - Miért kellett neked ilyen undorító, fehér főzetet innod? Csak nem voltál rosszkislány?

   A hatástalanító főzet említésére Lily újra a csésze fölé görnyedt, és köhögve szabadult meg a gyomra még egy kevés bájitaltól.

   - Épp ellenkezőleg! – hörögte, majd leöblítette a korábbi gyomortartalmát és a száját a pulóvere ujjába törölte. Ott, ahol nem volt véres.

   - Úgy hallom látogatód jön – figyelmeztette Myrtle, majd átlebegett a falon és egy hangos csobbanás következtében fejest ugrott az egyik vécécsészében. A lány nem értette, Myrtle-nek hogy volt gusztusa a szennyvízcsövekben közlekedni, még akkor sem, hogy már rég halott volt, de valami azt súgta neki, soha ne is kérdezzen rá.

   Egy valamiben azonban mégis igaza volt, valaki máris belökte a lányvécé ajtaját, és ütemes lépésekkel közeledett Lily felé. Nem tudta, mégis ki vetemedhetett arra, hogy belépjen Hisztis Myrtle birodalmába, mindenesetre egy árva szót sem szólt arról, hogy ő is ott gubbasztott a padlón.

   A cipőkopogások egyszer csak elnémultak, és Lily azt hitte, a látogató már távozott a helyiségből, de ekkor kinyílt a fülke ajtaja, és Piton nézett le rá.

   - Sikerült? – kérdezte a férfi, majd Lily meglepődöttségével mit sem törődve leguggolt hozzá, és finoman maga felé fordította az arcát.

   - Semmi újat nem tudtak meg – felelte, majd mikor Piton a szája felé közeledett a pálcájával hirtelen elkapta a fejét. – Ne!

   - Megütötte – mondta, mintsem kérdezte a nyilvánvalót, hisz a lány ajka kirepedt és feldagadt, az arcélén pedig halványpiros zúzódás látszódott.

   - Igen, de nem akarom, hogy meggyógyítsa. Umbridge-ék talán észre sem veszik, hogy folyamatosan az én malmomba hajtják a vizet.

   - Azért ne vesse el a sulykot. Sokkal rosszabbul is végződhetett volna – figyelmeztette, de hangjában nem volt semmi gúny vagy felsőbbrendűség.

   - Tudom. Scrimgeour már kibérelt számomra egy kellemes cellát az Azkabanban. Ha elkotyogom az irodában történteket, vagy nem nyitom ki Albus bácsi szobáját záros határidőn belül, a dementorokkal fogok „most mutasd meg”-et játszani.

   Piton szája széle kissé felfelé kunkorodott, de természetesen nem mosolyodott el teljesen Lily megjegyzésén, azonban megragadta a kezeit, és segített neki felállni.

   - A hatástalanító főzet nem engedte, hogy a Veritaserum felszívódjon a szervezetében, ahogy semmi más sem, ezért valahogy meg kellett szabadulnia tőle. Viszont tudok adni egy gyomornyugtatót – nyújtotta felé az ezúttal sárgás tartalmú lombikot, mire Lily az egyik kezét a gyomrára, a másikat meg a szájára tapasztotta.

   - Öhm, azt hiszem, már csak a főzet említésére is émelyegni kezdek. Talán jobb lesz, ha felmegyek a toronyba és lefekszem egy kicsit.

   - Azért csak tegye el, ha szüksége lenne rá – nyomta a kezébe a kis bájitalt, majd Lilyt előre engedve távoztak a helyiségből. Azonban mielőtt a lány jobbra, a Griffendél torony felé indult volna, Piton pedig a pincébe, Lily szembe fordult a férfival.

   - Köszönöm, hogy segített – biccentett felé. – Mindenben.

   A férfi viszonozta a gesztust, tekintetük egy pillanatra mintha bizalmasan egymásba kapcsolódott volna, majd mindketten elindultak a maguk útján. És bár Lilynek egy cseppet sem volt jó kedve, mégis mosolyt csalt az ajkaira az a gondolat, amikor Piton a kastély összes női mosdóját bejárta, csak hogy megtalálja őt. Kizártnak tartotta, hogy a férfi rögtön tudta, hol van. Legszívesebben visszafordult volna, hogy rákérdezzen a dologra, de mivel úgy sejtette, hogy a bájitaltan tanár nem igazán örülne elmeszüleményének, inkább nem kérdezett rá, és tovább lépkedett.

   Szerencsére egy diákkal sem találkozott, mindenki az utolsó órák egyikén ücsörgött, így zavartalanul, bár kissé inogva mászta meg a torony felé vezető lépcsőket. Egyedül csak a Kövér Dáma sopánkodott a kinézetén, de miután Lily többször is elismételte a jelszót, kénytelen volt beengedni őt.

   Komótosan lezuhanyozott, fogat mosott – többször is –, majd pizsamába öltözve alaposan bevackolta magát a takaró alá, és szinte azonnal el is aludt.

*****

   Lily álma egy cseppet sem volt nyugodt. Ugyanabban a vidéki házban találta magát, ahol rájuk törtek az inferusok, a lány azonban most teljesen egyedül volt és félt. Az élőhalott rabszolgák hörögve rontottak rá, és jéghideg, bűzös kezeikkel a ruháját tépkedték. Hiába vergődött, hatalmas tömeg vette körül, a varázspálcáját már rég elveszítette, a druida erejét pedig nem tudta irányítani, így teljesen fegyvertelenül, kiszolgáltatva sikoltozott az inferusok béklyójában.

   Egészen addig, míg fel nem riadt.

   A takaró szorosan a teste köré csavarodott, párnája a földre esett, de egy apró, hideg kéz továbbra is rázogatta a csuklójánál fogva.

   - Lily White kisasszony! Kisasszony, Dobby sürgős üzenetet hozott Harry Pottertől – cincogta egy manóhang, s mikor a lány az éjjeliszekrényén lévő pálcájáért nyúlt és fényt varázsolt, egy kékszemű házimanófiút pillantott meg az ágya mellett.

   Kellett pár pillanat, míg teljesen felébredt, és kiűzte gondolataiból a rémálmát; a váratlan vendége pedig addig csendben bámult rá hatalmasra nőtt szemeivel.

   - Ki vagy te? – kérdezte a lány az álom hatásától még kissé lassan forgó nyelvvel.

   - Dobby vagyok, kisasszony. Dobby, a szabad manó. És azért jöttem, mert Harry Potter uram egy fontos levelet küldött önnek! – nyújtott felé egy fehér borítékot.

   - Nahát, köszönöm – mondta, miközben feljebb tornázta magát az ágyban és az ujjai között forgatta szerelme üzenetét. – Vajon mi van benne? – kérdezte, mintegy félig magának, félig a külvilágnak szánt hangon, de a manófiú természetesen készségesen válaszolt neki.

   - Dobby nem tudja, mert Harry Potter nagyszerű varázsló, és csak az olvashatja el a levelet, akinek szánták.

   Lily megmosolyogta Dobby szavait, majd intett, hogy üljön fel az ágyára, és varázspálcájával egy hangtalanító bűbájt hajtott végre, hogy a szobatársai nehogy kihallgassák őket, bár az ablakon kinézve a lány még csak most fedezte fel a hajnal első napsugarait.

   Dobby az ágyról lelógatott lábait szemlélte, miközben Lily kinyitotta a borítékot és kihajtotta a benne lévő pergament, mire kedvese írása soronként láthatóvá vált.

   Biztosan felismerte a mágiámat – gondolta a lány, majd pálcája fényében olvasni kezdett.

Drága Lil!

   Remélem nem esett komolyabb bántódásod! Amint meghallottam, hogy Scrimgeour kihallgatott, ráadásul meg is ütött Téged… nem sok tartott vissza attól, hogy azonnal érted menjek, hogy biztonságban tudhassalak. Már csak attól a gondolattól is szétvet a méreg, hogy hozzád ért és megfenyegetett.

   Azonnal haza jöhetsz! Senkinek sem kell bizonyítanod, mind tudjuk, milyen nehéz feladatot vállaltál, és inkább gyere vissza, mintsem ismét megsérülj! – Meglepte, hogy a Rend ilyen hamar értesült a történtekről – bár ahogy jobban belegondolt, biztosan Kingsleytől származott az információjuk. Lilynek jól estek a fiú aggódó szavai, és mitagadás, szívesen látta volna viszont szerelmét, de mivel nem volt az a feladós típus, természetesen nem élt a felkínálkozó lehetőséggel. Viszont egyben meg is rémítették a dühös sorok. Harrynek nem volt szabad még csak gondolnia sem egy ilyen elhamarkodott mentőakcióra. Nem kockáztathatott.

   Kérlek, nagyon vigyázz magadra, és ne csinálj semmi meggondolatlanságot! – Lily ezen ha akart is volna, akkor sem tudta megállni a kuncogást és a szemforgatást. Ez annyira jellemző volt Harryre. Pont a bagoly emlékeztette a verebet.

   Nagyon hiányzol. Szeretlek.

   H

   Az utolsó szavak a szívéig hatoltak, és öntudatlanul is a mellkasához szorította a pergament. Lassú, szerelmes mosoly terült el az arcán, és gondolatban valahol egészen máshol járt. Messze a háborútól és minden rossztól. Csak ők ketten léteztek, és a közöttük lángoló szerelem. Annyira nagyon akarta, hogy így legyen!

   Érezte, hogy egy kíváncsi szempár az arcára mered, mire kizökkent az álmodozásból és sajnos visszazuhant a valóságba. Dobby csillogó szemekkel fürkészte vonásait, Lily pedig nem tudta megállni, rákérdezett ennek okára.

   - Mi az?

   A manó pár pillanatig fészkelődött a helyén, mintha nem lenne biztos abban, el merje-e mondani, amit gondolt, de végül mégiscsak mély levegőt vett, és ha lehetett, csak még nagyobbra meresztette boci szerű szemeit. – A kisasszony szerelmes Harry Potter uramba?

   Lilynek majdnem leesett az álla. Dobby ezt rosszul értelmezhette, mert rögtön szabadkozni kezdett, és mintha keresett volna közben valamit – vélhetően azért, hogy megbüntesse magát –, de a lány szelíden megállította a szóáradatot.

   - Semmi gond, csak meglepődtem, pedig a viselkedésemből tényleg ez látszódhatott. És valóban szeretem őt.

   Dobby fülig érő mosollyal közelebb merészkedett hozzá, és hideg kis kezeit a lányéra tette, mely a levelet szorosan tartva már az ölében nyugodott. – Dobby nagyon örül annak, hogy Harry Potter megtalálta a párját.

   Lily viszonozta a gesztust, és boldog mosollyal az ajkain óvatosan megszorította a manó kezét.

   Merlinre, mennyire szerette a fiút, és mennyire hiányzott neki!

   Még egyszer átfutotta a levelet, és az újabb mosolyoghatnékján kívül csalódottan vette észre, hogy a rövid üzenet csak ennyiből állt. A Rend továbbra sem akarta tájékoztatni a fejleményekről, amelyet Scrimgeour vallatása után meg is értett, de kíváncsi volt a dolgok állására.

   - Megvárod, míg megírom a válaszomat? – kérdezte Dobbytól, és csak most tűnt fel neki, hogy a manó kobakján egy tucat zokni ágaskodott.

   - Dobby megvárja, míg Lily White válaszol Harry Potternek, mert Dobby a Roxfort konyháján dolgozik, és senkinek sem tűnik fel a hiánya – sipította a manó.

   Lily rögtön keresett egy könyvet, amin írhatott, valamint pennát és tintát, és máris nekilátott. Leírta korábbi gondolatmenetét, miszerint nem fogja feladni már az első megpróbáltatás után, valamint az Umbridge irodájában történteket is nagyvonalakban felvázolta. Külön kiemelte azokat a személyeket, akiket a miniszter végső próbálkozásként felsorolt neki, és hogy mindenáron ki akarja nyitni az igazgatói szobát. Végül pedig azt is, hogy ne aggódjon miatta, és akárcsak Harry, ő is úgy köszönt el tőle, hogy szereti.

   Miután Dobby egy halk pukkanás kíséretében eltűnt a levéllel együtt, Lily egyedül maradt a szobában. Illetve a két, még igazak álmát alvó szobatársával. A reggeli még messze volt, pedig Lily a tegnapi reggelin kívül az összes étkezés kihagyta, de az is igaz, hogy az a szerény falat sem marad sokáig benne.

   Visszaaludni nem tudott, mert bár a rémálmoktól kimerült szokott lenni, most teljesen kipihentnek és erősnek érezte magát, így nem lustálkodott tovább. Csendben felöltözött, kilopódzott a fürdőszobába, majd miután összepakolta a táskáját a klubhelyiség egyik foteljában telepedett le. Hogy elterelje a figyelmét korgó hasáról, elővette azt a könyvet, melyet korábban az Abszol úton vett, és olvasni kezdte.

   Olyannyira belemerült, hogy már csak arra eszmélt fel, hogy a klubhelyiség megtelt diákokkal, és sokan már a Nagyterem felé indultak. Ő is szedelődzködni kezdett, és már épp azon morfondírozott, hogy ezúttal nem várja meg Lavenderéket és elindul egyedül, mikor egy kisebb csoport felé tartott.

   - Mi volt az a tegnapi, White? – kezdte Seamus Finnigan mindenféle kertelés nélkül. Nem kellett sokat törnie a fejét a lánynak ahhoz, hogy tudja, mire célzott a fiú.

   - Neked is szia! – vágott vissza foghegyről Lily.

   - Ásd el magad Seamus! – bökte meg Ginny. – Egyébként meg nem nyilvánvaló? Ti magatok láttátok, hogy rángatta Lilyt az egész kastélyon keresztül a Mágiaügyi Miniszter! – csattant fel a lány.

   - Pszt! – szólt rá Lily. – Nyilvánvaló annak, aki látta, de ők nem voltak túl sokan. Aki pedig nem látta, az nem is tudhat róla.

   - Szóval… Umbridge-ék megkínoztak? – tette fel hezitálva a kérdést Neville, miközben le se vette a szemét Lily sérült arcáról.

   - Vallattak – vágta rá a lány, miközben úgy próbálta fordítani a fejét, ha ne nagyon látszódjon az ütések nyoma. Nem szerette, ha gyengének látták. – Sajátos módszerrel.

   - És mit akartak tudni? – suttogta oda Dean.

   - Amit ti is. Ki vagyok, miért Albus Dumbledore a nevelőapám, és mit keresek itt. Ha pedig nem tetszett nekik valami, hát, valamin le kellett vezetni a feszültséget – ferdítette el a valóságot vállvonogatva. A diákoknak egyelőre nem volt szabad tudnia arról, hogy Lily kapcsolatban állt a Főnix Rendjével, de ami késik, nem múlik – nyugtatta magát. – Most pedig reggelizni mennék, mert már egy egész napja nem ettem semmit.

   A kis társaság követte őt a reggeliző asztalhoz, és olykor-olykor feltettek neki egy-egy kérdést arról, hogy hol lakott, és milyen volt a kor legnagyobb varázslójával együtt élni, de korántsem olyan gyanakvóan, mint az érkezésük napján, így Lily szívesen válaszolt is rájuk. Többé-kevésbé. Leginkább Ginnyvel beszélgetett, aki tudta, mit kérdezhet, és mit nem, így újra, a többiek előtt is megtalálták a közös nevezőt.

   Miután Lily alaposan megtömte a hasát mindenféle finomsággal, a végzős griffendélesekkel együtt átváltoztatástan órára sietett, de mikor kiléptek a Nagyterem ajtaján, világító vakuk fénye borította be Lily arcát.

   - Miss Dumbledore, Rita Vitrol vagyok a Reggeli Prófétától – ragadta meg a lány kezét, és meg is rázta párszor, pedig Lilynek nem állt szándékában udvariaskodni. Csupán csak a meglepődöttségtől és a szemét elvakító vakuk okozta bénultságában a riporternő gyorsan kihasználta az alkalmat. – De gondolom, ezt már tudja! – kuncogta.

*****

   - Próbálják meg újra! Ez a legalapvetőbb transzformáció a tanév során, ha már ez nem fog menni, akkor igen kemény év vár önökre! – harsogta Minerva az átváltoztatástan terem pódiumán állva, miközben az előtte ülő tanulók ügyködését szemlélte. – Potosan kövessék a pálcamozgást és....

   - Utoljára mondom: nem érdekel az interjúja, és nem járulok hozzá, hogy a rólam készült fényképeket közzétegye! – hallatszott a dühös kiáltás valahol a tanterem környékén.

   Nem csak Minerva érdeklődését keltette fel a hangoskodás, a teremben lévők egy emberként fordultak hátra az ajtóhoz, hátha látnak, vagy jobban hallanak valamit.

   - Miss Dumbledore, csak egy kérdésre válaszoljon! Mit gondol az Albus Dumbledore sötét titkairól szóló könyvemről?

   - Azt, hogy maga egy hazug perszóna! – üvöltötték, majd a sietős léptek után kinyílt a tanterem ajtaja, és Lily jó erősen be is csapta maga mögött. Egy pillanatra nekidöntötte a hátát az ajtónak, hogy kifújja magát és lehiggadjon, majd mikor felnézett, észrevette, hogy több tucat kíváncsi szempár szegeződött rá.

   - Öhm, elnézést a késésért McGalagony professzor, de feltartottak – magyarázkodott, mikor megtalálta a hangját.

   - Igen, ennek mind fültanúi voltunk – vágta rá nem tetszését kifejezve, mire a mardekárosok közül páran felvihogtak. – Ha nincs más mondanivalója, Miss White, akkor ne zavarja tovább az órámat, és keressen magának helyet.

   - Igen, McGalagony professzor – hajtotta le a fejét engedelmesen, miközben azért örült, hogy nem tegezte le kapásból az asszonyt.

   Az óra folytatódott, Lily pedig a hátsó padsorban füstölgött tovább. Mikor Rita Vitrol és az idióta fotósa rátaláltak a Nagyterem előtt, Neville-ék szépen eloldalaztak, és bár Lily hiába követte őket, a firkászok állandóan elé álltak és kérdésekkel bombázták. A végén pedig még el is késett.

   Mikor véget ért az óra, és a diákok elhagyták a termet, Lilynek azzal kellett szembesülnie, hogy hiába ordította le Rita Vitrol fejét, újabb exkluzív interjúért ácsingózó újságírók tódultak a bejárat elé.

   - Miért nem használja a Dumbledore nevet?

   - Mi történt az arcával? – kiabálták, és Lily azt se tudta, merre próbálja meg kikerülni a csődületet.

   - Haladéktalanul megkérem önöket, hogy távozzanak innen! Ez egy iskola, nem pedig Abszol úti kiárusítás – csendült Minerva hangja a háta mögött, mire a csalódott riporterek és újságírók szedelődzködni kezdtek.

   - Úgy gondolja, Minerva, hogy ez az ön hatáskörébe tartozik? – kérdezte egy kislányos hang, majd a tömegből Umbridge visszataszító mivolta vált ki.

   - A házam egyik tanulója elkésett, melynek okát feltétlenül meg kell szüntetni. Ha más nem teszi meg, kénytelen vagyok én magam lépni az ügyben.

   - Igazán nagyon dicséretes az elhivatottsága, de ez az én iskolám, és én döntöm el, ki marad, és ki megy – okvetetlenkedett az igazgatónő, és Lily már várta, hogy Minerva mit fog erre válaszolni, de ekkor Neville elkapta a karját, és sebesen futva utat tört maguknak a tömegben. Majdnem egészen a mágiatörténet teremig szedték sietősen a lábukat, mikor menet közben a lány hátrafordult, így látta, hogy már sikerült lehagyniuk azt a pár megszállottként követő újságírót, Neville azonban továbbra is húzta őt maga mögött.

   A terem előtt már az összes hollóhátas és griffendéles társuk összegyűlt, és mikor kissé kifulladva Lilyék is megérkeztek, mindenki furcsállva tekintett kettősükre.

   - Kösz, Neville – szuszogta a lány, mire a fiú csak biccenteni tudott, ugyanis látszólag kicsit rosszabb kondiban volt, mint Lily, és előre hajolva a térdén támaszkodva nagy kortyokban szívta magába a levegőt.

   - Miért futottatok? Talán narglik támadtak rátok? – sietett barátjához Luna, és kedvesen simogatni kezdte a fiú hátát.

   - Nem, egy csapat firkász elől rohantunk – válaszolta kissé dühösen Lily.

   - Nem hallottad? White nagy népszerűségnek örvend, benne lesz a Reggeli Prófétában – gúnyolódott Michael Corner hármasukhoz lépve. Az egyébként helyes arcvonású fiú csúfondáros arckifejezése cseppet sem lopta be magát Lily szívébe.

   - Ráhibáztál, mert nem kenyerem egy olyan szennylapnak bájologni! – vágta rá a lány összeszűkült szemmel.

   - Corner, hogy beszélhetsz így egy hölggyel! – rivallt rá az egyik griffendéles, és miközben Lily felé tartott, durván meglökte a hollóhátas fiú vállát. – Cormac McLaggen, szolgálatodra! – nyomott egy gyors kézcsókot Lily kézfejére, mire a lány hirtelen azt se tudta, mit csináljon. Egyszerűen csak kapja ki a kezét McLaggen mancsai közül és törölje képen, vagy minél messzebb meneküljön el előle? Hermione sokat mesélt a fiú rámenősségéről…

   - Öhm, köszönöm, Cormac, nagyon kedves vagy – nyögte ki végül, miközben próbált kiszabadulni a fiú kezei közül, de egyelőre nem járt sikerrel.

   - Fel nem foghatom, hogy bár hollóhátas vagy, Corner, hogy lehetsz ilyen ostoba – fordult félig Michael felé. – Nem látod ezt az űzött vad tekintetett, és ahogy ezt a csinos arcot megpróbálták elcsúfítani? – mondta egyenesen Lily szemébe nézve. – Viszont nem jártak sikerrel, mert így is lélegzetelállító a szépséged, Lily. Ugye szólíthatlak a keresztneveden? Olyan gyönyörű, akárcsak te!

   - Állj le McLaggen, a frászt hozod rá! – kiáltott oda röhögve Dean, de további élcelődésre nem volt idejük, ugyanis Binss professzor álmatag hangja behívta őket a terembe, és Lily magában millió és még egy hálát rebegett azért, mert végre kikerülhetett abból a kínos szituációból.

   Gyorsan a leghátsó padok egyikében foglalt helyet, és magához intette Neville-t és Lunát is, akiket a fiú szobatársai, Seamus és Dean követett, így McLaggennek – sajnos – nem marad hely a lány közelében.

   A mágiatörténet rendkívül unalmasan telt, főleg, hogy két óra is egymást követte. A diákok többsége oda se figyelt a szellem professzor tananyagismétlő monológjára. Voltak, akik a padra borulva bealudtak, mások beszélgettek, Lily pedig unottan lapozgatta a tankönyvét, miközben próbált nem oda figyelni Cormac zavarba ejtő pillantásaira.

   Lilynek néha az az érzése támadt, hogy nem csak új „barátja” legeltette rajta a szemét, hanem a többiek is felé-felé pislogtak és összesúgtak a háta mögött. Időnként elkapott egy-egy kíváncsi szempárt, de azok gyorsan elfordultak, és próbáltak úgy tenni, mintha csak az időjárásról beszélgettek volna. Mindez annyira már nem bosszantotta a lányt, sőt, lassan már hozzá is szokott, és azzal bátorította magát, hogy lassan elfogynak a róla feltételezett negatív elméletek, és a beszéd tárgya inkább a közösségben – na meg Umbridge és a minisztérium elleni – elfoglalt helye lesz.  

   És míg Binns professzor a kilencedig kobold-lázadásról magyarázott, addig Lily azt vette számításba, hányan is álltak mellette akkor. Az elsők között volt Neville és Luna, de kétségkívül Piton is hatalmas segítségnek bizonyult. Ginny abszolút a barátnője volt, és lassan a végzős griffendélesek is kezdték elfogadni; legalábbis a reggelinél tanúsított viselkedésük alapján a lány erre következtetett. A kastélyban természetesen ott volt még Minerva és Hagrid, de az ő segítségüket nem szívesen kérte volna, mert egyiküket sem szerette volna bajba keverni. És Lilynek be kellett ismernie, hogy sikerült egy új támogatót is szereznie McLaggen személyében, aki talán egy kicsit túlságosan is kedvesen viselkedett vele.

   A nap hátralévő részében azonban továbbra is azon törte a fejét, hogyan értesse meg magát a többiekkel.