Amikor Lily felébredt, a gyengélkedőben feküdt. Sajgott a feje és kapart a torka, de fogalma sem volt arról, hogy mégis mi történt vele. Ahogy a plafon repedéseit tanulmányozta, idővel lassan tudatára ébredt, de a hirtelen jött lelki fájdalomra nem volt felkészülve. Az összes fájdalmas emlékét és minden félelmét átélte a délután folyamán. A szülei, Albus bácsi, Zareh, Reili és Score; valamint a jövőbeli képekben Minerva és a többiek halálát.
Elég volt csak rájuk gondolnia, a lány szemét újra könnyek lepték el.
- Mégis mi a fene történt velem? – zokogott fel, majd arcát a párnájába fúrta. A keserves hangokra Lydia is felébredt a kórterem másik végén.
- Lily, minden rendben? – kérdezte felé fordulva, de nem érkezett válsz. – Kate! Kate gyere gyorsan!
A kiáltásra nyomban berohant a gyógyítónő, Siriussal a nyomában, és egyből a lány állapotát kezdte volna vizsgálni, de Lily szüntelenül csak zokogott, és a fejét sem akarta felemelni a párnáról. Hiába kérlelték, vigasztalták, nem tudott egykönnyen megnyugodni.
A kinti napos idő lassan borulttá változott, s idővel az eső is eleredt. Az időjárásváltozás Lily képessége miatt történt, aki nem tudta, vagy talán nem is akarta megakadályozni azt.
Mikor már csak halk hüppögést lehetett hallani a vörös hajzuhatag alól, Kate abbahagyta a háta simogatását, és szelíd erőszakkal a hátára fordította a lányt.
- Fáj valamid? – kérdezte gyengéden a nő, miközben Sirius egy papír zsebkendőt nyújtott a lány felé.
- Csak a fejem és a torkom – suttogta rekedt hangon. – De nem olyan vészes, kibírom.
- Persze, hogy kibírod, erős lány vagy te! – mosolygott bátorítóan Kate. – Több fájdalomcsillapító bájitalt már nem is adhatnék be neked, mert még több kárt tenne a már így is eléggé legyengült szervezetedben.
Azonban Lily nem figyelt arra, hogy mit mondott a nő, elméje kiürült, nem akart többre emlékezni, de akarata ellenére újabb kérdések fogalmazódtak meg benne. Lassan a gondolataiba merült, és csak meredt maga elé. Valami megtámadta. Ez egyértelmű volt számára. A kérdés csak az, hogy mi…vagy inkább ki?! Voldemort? – hitetlenkedett egy pillanatig, de ahogy visszaemlékezett, a többiek is azon a nevén szólították, amikor már nem volt…nem volt igazán önmaga.
- De ez mégis hogy lehetséges? – kérdezte magától, és már csak a feltételezéstől is kirázta a hideg.
- Hahó! Lily, jól vagy? – lóbálta kezét a szeme előtt Sirius.
- Persze – pislogott sűrűn a lány. – Csak elgondolkoztam – halkult el a hangja, majd hirtelen a férfira emelte gyanakvó tekintetét. – Te tudod, hogy mi történt velem!
- Nem egészen értem, hogy mire gondolsz – tért ki a válasz elől.
- Dehogynem! – vágta rá Lily, miközben ülő helyzetbe tornázta magát. – Te is ott voltál! Még bíztattál is vele szemben. Tudtad, mi játszódik le bennem, és akkor már az okát is tudnod kell!
- Nézd, Lily, párbajoztál Kovalainennel, és amikor nem figyeltél…
- Nem Alen átka miatt lettem olyan…furcsa. Úristen! – temette a tenyerei közé az arcát. Eszébe jutott, hogy amikor felébredt, hisztériázott és kiabált a finn fiúval. Utána átöltözött…
- Úristen! – sipította, amikor a takarója alatt meglátta a lenge ruházatát.
- Nézd, Lily, sajnálom, de nem mondhatom el – mondta a férfi, majd gyorsan kiment a helyiségből.
- Sirius! Ne menj el, hallod?! Sirius! – kiabált utána a lány, de mindhiába. Még ha hallotta is volna a férfi a kiáltozását, akkor sem fordult volna vissza.
Lily újra a tenyerébe rejtette arcát, s nem győzött szörnyülködni tettein. Elvégre majdnem megölte Pitont, Fredet és mindenkit! Kis híján kimondta a gyilkos átkot, és így ő is gyilkossá válhatott volna.
És közben megcsókolta Harryt. Ez a gondolat úgy suhant át az agyán, mint a hullócsillag a sötét égbolton. Egy pillanatra mindent beborított a fény, hogy utána újra a sötétség vegye át a hatalmat.
Szinte rámászott, mint egy könnyűvérű hülye liba, aki mindenáron magáénak akarja A Fiút Aki Túlélte. Egyszerűen undorodott magától. A saját maga iránt érzett harag és a szégyen miatt azt akarta, hogy nyíljon meg alatta a föld, és hogy soha többé ne kerüljön az emberek szeme elé.
De visszacsókolt! – jutott eszébe hirtelen. Pár csodás pillanatig Harry valóban viszonozta a rögtönzött csókot, és nem is lökte el magától.
Viszont ő tudta, hogy nem vagy önmagad – szólalt meg Lily kárörvendő énje.
- Lily – rázogatta Kate a vállát. – Látogatóid jöttek.
S valóban, az ágya lábánál ott álldogált a visszatérő Sirius, Piton, Ron, Hermione és a nyúzott képű Harry is. Némán, tanácstalanul bámulták a lányt, végül a bájitalszakértő biccentett felé, és Lydia ágya felé vette az irányt, ahol elkezdtek halkan diskurálni valamiről.
- Úgy örülök, hogy jól vagy! – ölelte szorosan magához a rohanó Hermione. – Nagyon aggódtunk érted – fordult hátra a fiúkhoz egy kis megerősítésért.
- Hát igen, alaposan ránk ijesztettél – szólt Ron is, miközben barátnője mögé lépett, és a vállára fektette a kezét. Azonban amikor Lily a még mindig a tanácstalanul álldogáló Harry felé pislantott, tekintetük egy rövid ideig egymásba fonódott, majd a lány rögtön lesütötte a szemét.
- Sajnálom – suttogta, miközben a takaró szélét gyűrögette.
- Ugyan, nem te tehetsz róla! – vigasztalta Hermione.
- Tulajdonképpen miről is? – nézett metszően barátnőjére. A szégyent gyorsan felváltotta a düh, és ezt nem is rejtette véka alá. – Miről nem tehetek? Mi is történt tulajdonképpen?
- Én erről nem… - makogta, de Lydia néhány oktávval magasabbra csúszó hangja félbeszakította.
- Mi? – kérdezte nyújtott hangon az előtte álló Pitontól. – Miért nem várták meg, hogy kész legyen a főzet?
- Nem az én ötletem volt, elhiheti – dörmögte Perselus.
- Én voltam. Minden az én hibám! – kiáltott fel váratlanul Harry, majd tétova léptekkel Lily felé indult. – Sajnálom – mondta normál hangerővel, egyenesen a lány szemébe nézve, amitől Lily lélegzete elakadt.
A fiú arca szürke volt, és beesett, haja pedig még a szokásosnál is kócosabb. A lány tudta, hogy ha Harry ideges, akkor mindig a hajába túr. És ez az apró észrevétele ha lehetett, még jobban megdöbbentette és összezavarta.
- Mit sajnálsz, Harry? – kérdezte állva a fiú tekintetét, mire ő nagy levegőt vett, és belefogott a mondandójába.
- Sajnálom, hogy akaratomon kívül – de fájdalmat okoztam neked, és azt is, hogy nem kaphatsz választ a kérdéseidre.
- Ahhoz képest, hogy a feladatotok milyen titkos, egész sokan tudnak róla! – sziszegte a fogai között a lány, mert már rendkívül idegesítette az állandó titkolózás. – Ezek után pedig jogom van tudni, hogy mi a franc történt velem! Hogy miért támadtam rátok, és hogy… hogy miért akartalak megölni! – kiáltotta.
- Ez nem az elvi jogok kérdése! Nem tudhatsz róla, mert veszélyes ennek a tudásnak a birtokában lenni! – kiabált már Harry is.
- Ugyan már! – csattan fel Lily. – Egy kis veszély ide vagy oda, nekem már mit sem számít! De tudni akarom, hogy került Voldemort a fejembe!
A lány utolsó dühödt mondata után síri csend borult a társaságra. Senki sem nézett a lányra, csak Harry, ám a fiú tekintete is kifejezéstelenné vált.
- Mindenki menjen ki – szólt csendesen Harry, azonban senki sem mozdult. – Kérem, hogy menjetek ki! Van Lilyvel egy kis megbeszélnivalóm.
- Mire készülsz, Potter? – kérdezte gyanakvóan Piton.
- Beszélgetni. Nem kell aggódnia, professzor – nézett hosszan a férfira, majd, mivel mindketten megértették a néma üzenetet, Piton és a többiek – Lydia kivételével – távoztak.
- Ha megbocsájt, Ms Knight – szólt a nőhöz, anélkül, hogy odafordult volna, a fiú s pálcájával egy hangszigetelő burkot vont Lily ágya köré.
Lydia még mindig bosszús volt azért, mert nem követték az utasításait, és ahogy a civódó fiatalokat elnézte, jó sok mindenből kimaradhatott, főleg, hogy Piton nem a bőbeszédűségéről híres. Már nagyon unta a fekvést, legszívesebben ő is a pincébe tartott volna a férfival, hogy legközelebb ilyen szörnyű baleset ne következhessen be.
Lily nagy zavarában igyekezett minél feljebb húzni magán a takarót, hogy ezzel eltakarja mély dekoltázsát. Harry szerencsére ennek nem volt a szemtanúja, mert épp lehunyt szemmel az orrnyergét masszírozta, ezzel azt remélve, hogy tovatűnik minden feszültsége.
- Miért nem bízol meg bennem? – kérdezte a boszorka csendesen a takaró ráncait simítgatva.
- Szerintem épp ellenkezőleg – te nem bízol bennem – ácsorgott kitartóan az ágy végénél Harry, mire Lily felháborodva kapta fel a fejét.
- Nem én titkolózok már hetek óta! Mindig csak a pincében, a könyvtárban vagy valamelyőtök szobájában vagytok. Remus is rég hívott össze gyűlést, mert az ügyeket mindig személyesen beszélitek meg, és úgy adjátok tovább a Rend más embereinek, ergo, mindenki tud róla, csak én nem!
- Fontos a küldetésünk, amire kellőképp fel kell készülnünk. Remus viselkedésének meg nyílván megvan az oka – magyarázta gépies rutinnal.
- Persze. Nyílván – ismételte a lány keserű szájízzel.
- Nézd, Lily. Sokszor elmondtam már, hogy nem avathatlak be téged is a titokba. Ha tehetném, senkinek sem mondtam volna el! Ron és Hermione kezdettől fogva tudtak a dologról, Sirius és Remus csak azért tud róla, mert máskülönben nem engedtek volna a Rendbe.
- Piton és Lydia? – tudakolta enyhültebben. Harry már-már kétségbeesett magyarázkodása közben csillapult a lány sértődöttsége.
- Pitont Dumbledore professzor avatta be, hogy engem segítsen, Lydia pedig ritka tudás birtokában van, amit a már elhunyt édesapja hagyott rá.
- Jó, de… de mégis hogy került Voldemort a fejembe? – borzongva ölelte körbe karjaival magát a lány.
- Honnan tudod, hogy…
- Ne néz már hülyének, Harry! Sirius is be akart etetni Alen átkával, de tudom, hogy ott volt. Hogy Ő volt! – csattant fel ismét. A fiú nagyot sóhajtott, és ezúttal, nem túl közel a lányhoz, de leült az ágy szélére.
- Nem adod fel egykönnyen, ugye? – mosolyodott el halványan, hogy utána ismét komor arcot öltsön. – Konkrétan nem Voldemort teljes valója volt, csak… csak egy régi és veszélyes emléke.
- Szóval emiatt az emlék miatt viselkedtem olyan lehetetlenül? – húzta fel a szemöldökét Lily.
- Nem tudom, milyen érzés volt neked, és hogy miért viselkedtél olyan…furán, de minden ezért volt – válogatta szavait gondosan Harry.
- De hogy került a fejembe? És mit akart tőlem? Direkt kínzott, hogy áttörjön az okklumencia védelmemen, és utána az emlékeimet használta fel arra, hogy átvegye az irányítást felettem.
- Az én hibámból történt. Elveszítettem a türelmemet, és olyan dolgot tettem, amiről azt feltételeztem, elég lesz arra, hogy megsemmisítsem ezt az emléket. De nem volt elég, kiszabadult, és a legelső útjába álló emberbe költözött. Beléd – sóhajtotta, majd elkapta Lily ujjait, és a tenyerébe zárta azokat. – Annyira sajnálom.
Olyan kétségbeesetten ejtette ki azt a két szót, hogy Lily legszívesebben a fiú arcára simította volna egyik tenyerét, és magához húzva addig ölelte és csókolta volna, míg meg nem nyugszik. Már attól is gyorsabban kezdett verni a szíve, hogy erre gondolt.
- Nem hibáztatlak ezért, megértelek – szólt fátyolos hangon ábrándjai hatása miatt.
- Pedig kellene – állt fel az ágyról Harry, hiába kapott keze után a lány. – Már csak maga látvány… ahogy szenvedtél. Borzalmas kínokat éltél át, és te megértesz engem? – járt fel-alá a helyiségben, miközben beletúrt sűrű kócos hajába. – Haragudnod kéne rám, gyűlölnöd kéne engem!
- Ugyan már! Véletlen baleset történt! – reagált hevesen a fiú kitörésére.
- Meg is halhattál volna! – kiabálta újfent Harry.
- De élek! Szörnyű volt, igen, de nem változtathatsz azon, ami megtörtént! – kiáltotta a lány is, és fel akart kelni az ágyból, hogy megállítsa a fiút, ám kínos öltözéke miatt meggondolta magát. – Voldemort olyan érzéseket és… vágyakat váltott ki belőlem, amik mindig is bennem voltak, csak elfojtottam őket. Nem csak rossz dolog történt velem.
- Nehogy hálálkodj még nekem ezek után! – rivallt rá ismét a fiú. – Azért is bocsánatot kell kérnem tőled, mert nem voltál ura a cselekedeteidnek, és én mégis kihasználtam ezt.
- Kihasználtad? Mire gondolsz pontosan? – tette fel a kérdést félve.
- Te is tudod, mire értettem! De ígérem, többet nem fog előfordulni! – nézett jelentőségteljesen a lányra, majd hátat fordított és a kijárat felé indult.
- Várj! Harry ne menj el! – kiáltott utána kétségbeesetten Lily, mire a fiú megállt ugyan, de nem fordult vissza. Keze a kilincset markolta.
- Hidd el, így lesz a legjobb – sóhajtotta, majd kiment.
Lily legszívesebben utána rohant volna, és a képébe kiabálta volna, hogy hagyja már abba az önmarcangolást, de az elutasítás szégyenérzete erősebb volt minden vágyánál, így inkább visszaejtette a fejét a párnára.
*****
Nem gondolta volna, hogy valaha is álmodni fog egy fiúról. Pedig kétségkívül ez történt Lilyvel, és ahogy az erkélyén ülve lógatta le a lábát, folyton csak arra gondolt.
Teste beszorult a fal, és egy izmos férfi teste közé, de azt egy cseppet sem bánta. Harry olyan szorosan ölelte, mintha meg akarná védeni őt valamitől. De nem az volt a lényeg, hogy veszélyben volt, hanem az, hogy Harry ott volt vele, és kész volt megvédeni őt, ami jóleső melegséggel járta át a lány szívét.
- Vége van – suttogta a fülébe, s perzselő leheletétől libabőrőssé vált a nyaka. Kissé elhúzódott tőle, és szemben találta magát a fiú csodás zöld szemeivel, ami mintha felcsillant volna akkor, mikor meglátta Lilyt. Persze, az is lehet, hogy ezt már csak utólag képzelte hozzá, elvégre ilyet csak a túlfűtött romantikus regényekben olvasott. A valóság ennél sokkal reálisabb – vélekedett lány.
De amikor a fiú az ajkát tüntette volna ki becses figyelmével, és már el is indult felé, az álom hirtelen véget ért, és Lily csalódottan nyitotta ki szemeit.
A borzongás – amitől felébredt – a druidák sajátos közlési szándékát éreztette, de ez az üzenet most végre nem egy újabb csatába való „meghívás” volt, hanem egy örömteli eseményt hirdetett.
Az éjjeli szekrényen egy félbehajtott papírt talált, amit rögtön a kezébe vett, megdörzsölte álomittas szemét, és olvasni kezdett.
Kedves Aidrea!
Remélem, nem felejtetted el az esküvőm napját – ha mégis, akkor két napod van arra, hogy vegyél valamilyen ajándékot – és most remélhetőleg mindennemű meglepődöttség nélkül olvasod soraimat. Eddig legalábbis…
Olvasta az első pár sort, amitől rögtön egy kis kacaj hagyta el ajkait. Nikté és a szeretnivaló stílusa – csóválta a fejét jókedvűen.
Az időpont változása miatt írok elsősorban, mivel a szertartást délután két órakor tartjuk meg, mert apa ezzel a változtatással (is) biztonságban akarja lebonyolítani az esküvőt.
El ne késs!
A másik nagyon fontos és fantasztikus dolog az, hogy nem kell egyedül vegetálnod a rendezvény alatt, mert szereztem neked egy kísérőt. Tudom, tudom, imádsz a figyelmességemért.
A fiú neve Damer, húsz éves, és a maszkja ellenére is jól látszik, milyen jóképű. Mellesleg csak pár napja jelentkeztek nála a képességei, és apa örülne, ha válaszolnál a felmerülő kérdéseire.
Ezt a részt kétszer is el kellett olvasnia a lánynak, mert még túl korán volt neki, hogy ilyen horderejű információt kellőképp felfogjon és értelmezzen. Ám hiába szuggerálta a lehető legcsúnyább nézésével a sorokat, azok csak nem akartak eltűnni a papírról.
Semmi kedve nem volt az idegenvezetéshez, pláne nem egy olyan fiúval, akit csak úgy a nyakára sóztak. No meg az enyhe célzást is tökéletesen kibogozta a lány.
Bosszúsan fújta ki az addig bent tartott levegőt, és folytatta az olvasást.
Jaj, Aidrea. Annyira boldog vagyok! El se merem hinni, hogy ez velem történik meg. Steren az igazi, érzem. Még sose találkoztam nála szeretni valóbb férfival a világon. Olyan szerencsésnek érzem magam! Legszívesebben fognám, és elszöknék vele Las Vegasba, hogy egy kicsi, rózsaszín templomban házasodhassunk össze, ahol az eskető egy béna Elvis hasonmás. Csak azért, hogy minél előbb egymáshoz tartozhassunk.
De most egyelőre befejezem a locsogást, majd az esküvő után folytatjuk!
Szeretettel:
Nikté
Még mindig, két nap eltelte után is mosolyra fakasztotta egyetlen druida barátnője áradozása. Valamint félelemmel vegyes érzelmekkel gondolt az újonc Damerre. A lehető legkevésbé van most szüksége Nikté kerítős hadjáratára, mert épp elég fejtörést okoz már neki egy kócos fekete üstök tulajdonosa is.
Miután kikerült a gyengélkedőből, megkereste a Weasley ikreket és Alent, hogy sűrű pirulások közepette bocsánatot kérjen tőlük botrányos viselkedése miatt. Az ikrek magukat nem meghazudtoló módon egy poén elsütésével ejtették a dolgot, és Alen sem firtatta tovább a dolgot, csupán a hogyléte felől érdeklődött.
Ám azt az embert, akivel a legjobban találkozni szeretett volna, ígéretéhez híven nagy ívben elkerülte. Továbbra is a pincében vagy a könyvtárban tartózkodott Ronékkal, és a közös vacsorák után fáradságra hivatkozva mindig felsietett a szobájába.
Azt még magában sem tisztázta a lány, hogy hányadán is állnak egymással, de hogy azt mielőbb ki kell derítenie – felhagyva ezzel a nevetséges struccpolitikával –, abban száz százalékig biztos volt.
