Lily először tétlenül álldogált, majd a gyengélkedő előkészítésében segített Mrs. Weasleyvel, Ginnyvel, Kate-tel és Mrs. Malfoyjal. A lány az utóbb említetten egy kicsit megdöbbent, ugyanis az asszony nem sűrűn jött elő a szobája rejtekéből. Most viszont minden nemű neheztelés nélkül dolgozott össze mind az őt nő. Bájitalos fiolákat, krémekkel teli tégelyeket és tiszta ágyneműket vittek egyik helyről a másikra, miközben abban reménykedtek, hogy senkinek sem esik komoly bántódása.
Hamar eltelt az, az egy óra…
Minden harcra kész rendtag elhagyta a házat, csupán a gyengélkedőben lévők ültek némaságba burkolózva. Mrs. Weasley idegesen tördelte kezeit, miközben Ginny vigasztalóan átölelte vállait. Kate nagy precizitással a bájitalokat ellenőrizte, míg Mrs. Malfoy elhagyta a helyiséget.
Lily pedig az ablakon bámult kifelé. Az eső megállíthatatlanul szakadt tovább, sötét fellegek lepték el az eget. Rossz előérzete támad a lánynak, amit ő maga sem tudott megmagyarázni, mégis észrevette, hogy a gyomra összeszorult, pulzusa szaporábban verdesett, és a tenyere is izzadni kezdett.
Még jó, hogy Aberforthék biztonságban vannak! – nyugtatta a tény Lilyt.
- Nem látta valaki Dracót? – sietett be Mrs. Malfoy.
- Reggel óta nem láttam Narcissa – mondta Mrs Weasley, mire a többiek is nemlegesen rázták fejüket.
- De hát akkor hol lehet? Ugye nem ment a halálfalókkal harcolni? – sápadt el az asszony, mire Molly és Kate együttes erővel nyomták le a legközelebbi székre.
- Mindjárt utána járok – mondta Lily, majd előhúzta varázspálcáját, szemei zöld színt öltöttek, majd behunyt szemmel koncentrálni kezdett.
- Nincs a kúria falai között – szólt egy kis idő után csukott szemmel a lány. Testtartása erőt, biztonságot sugárzott, ahogy a szoba közepén állt. – És a birtokon sincs.
- Nem, nem lehetett ennyire ostoba! A halálfalók felismerik, és megölik! – kiáltott fel az asszony, majd az ajtó felé sietett, amit Lily időközben lezárt. Mrs. Malfoy hiába próbálta meg kinyitni, az ajtó meg se moccant.
- Narcissa, kérlek, nyugodj meg. Ha te is odamész, nem segítesz a fiadon, sőt! – rángatta a karját Kate.
- Nyisd ki, nyisd ki az ajtót, te kis Merlin átka! – ordította Lilynek a zaklatott nő. Szép, hosszú szőke haja kicsúszott elegáns kontyából, arca immár nem sápadt, inkább vöröses árnyalatot vett fel.
- Figyelem a hoppanálási pontot. Ha valaki megjön, szólunk neki Dracóról, és visszahozzák – mondta nyugodt hangon a lány, még mindig zölden izzó szemmel.
- Ha Lucius rátalál… vagy Bellatrix! – zokogott fel az asszony, majd Ginny segítségével visszarogyott a már korábban használt székre.
- Draco nagyon okos és ügyes varázsló, mindannyian láthattuk párbajozni. Ilyen fiatalon nem sokan képesek olyan szinten varázsolni – vigasztalta Kate.
- Így van…
- Jönnek! – kiáltott fel hirtelen Lily. – Ketten! Alen és Draco!
A lány gyorsan megszüntette a birtokra lépők figyelését, és a bejárat felé rohant, többiekkel a nyomában. Feltépte az ajtót, és a szakadó esőre fittyet hányva szaladt az érkezők felé.
Két alak sziluettjét vette ki a sötét vízfüggönyből, azonban valami nem stimmelt. Úgy tűnt, mintha az egyikük támogatná a másikat, ezért Lily még gyorsabban futott a két fiú felé.
- Alen – sikított fel, mikor a fiúkhoz ért. Az említett fiú csak félig-meddig volt eszméleténél, egyik karját átvetette az őt támogató Draco vállán, haláltékánál sötét vércseppek peregtek végig az arcán.
- Gyorsan, segíts már! – szólt rá Malfoy, mire a lány feleszmélt a sokkból, és egy hordágyat varázsolt elő, amire ketten ráfektették a sérült fiút.
- Draco, Draco! Jól vagy fiam? – ölelte magához a futástól kifulladt Mrs. Malfoy. Talárja teljesen átázott, és a széle sáros lett, mégse törődött vele. Örömmel szorította magához egy szem fiát.
- Jól vagyok anya, menjünk – mondta gyorsan, majd a hordágyat lebegtető Lily után indultak.
- Lily…Lily – motyogta halkan Alen, miközben megragadta a lány szabad kezét.
- Sss. Igen, itt vagyok, nyugodj meg, és most ne beszélj. Mindjárt meggyógyítanak – ígérte a lány. Közben megérkeztek a ház bejáratához, ahol Mrs. Weasley és Kate már várta őket.
- Ne menj el! Ne hagy itt! – szorította még erősebben Lily kezét Alen, mikor a gyengélkedőbe vitték.
- Itt vagyok, nem megyek el! – szorította ő is ujjait, miközben Kate és Mrs. Weasley folyamatosan különböző bájitalokat itattak meg a fiúval.
Lilynek nagyon fájt ilyen állapotban látni volt barátját. Hiába haragudott rá azért, amit tett, sose kívánt neki rosszat.
- Muszáj elaltatnunk, így is elég nagy fájdalmai vannak. A fején lévő seb nem átok miatt keletkezett, de így se lesz kellemes – mondta Kate, mikor már az említett sérült részt vizsgálta.
- Rendben. De ugye meggyógyul? – aggodalmaskodott a vörös hajú lány.
- Ne aggódj, rendbe jön, csak idő kérdése – nyugtatta a lányt. Mire Lily egy puszit nyomott Alen arcára, és ellépett a már nyugodtan alvó fiútól, majd elindult megkeresni Dracót.
Az ifjú Malfoyt anyja mellett találta a nappaliban, miközben beszélgettek.
- Bocsánat, hogy zavarok, de fontos tudnom, hogy mi történt Alennel – lépett a két szőke hajúhoz.
- Alen mellett párbajoztam, amikor hatalmas, ököl nagyságú jégdarabok estek az égből. Az eső is elég kellemetlen volt, de a jég csak ránk esett, a halálfalókra nem. Alen fejét is egy ilyen jókora darab találta el, utána azonnal ide hoppanáltam – magyarázta Draco.
- Hogy érted azt, hogy csak rátok esett, a halálfalókra pedig nem?
- Nem tudom, ki és hogy csinálta, de csak felénk esett a jég. Mintha meghatározták volna, hogy hova eshet, és hova nem.
- Dekromák – suttogta elmerengve maga elé Lily. – Mennem kell!
- Mi? Nem mehetsz el! Tudod, hogy nem leplezheted le magadat! – fogta le a lány karját ijedten Ginny, aki az imént hagyta el a gyengélkedőt.
- Nyugi, nem bukok le, druidaként megyek, mert szerintem dekromák is segítenek a halálfalóknak. Engedj, Ginny! Muszáj segítenem! – rántotta ki a karját a lány szorításából, majd felöltötte druida ruháját, és az ajtón kirohanva dehoppanált.
Long Buckby régi vasútállomásának egyik sötét sikátorába érkezett. Orrát megcsapta a megtelt kukák undorító bűze.
A vonatok felől semmilyen zajt nem hallott, és nem is látott semmi szokatlant, ezért a másik irányba fordult.
Eső itt is esett, de jégnek semmi nyomát sem látta, így halkan a falhoz simulva közelítette meg az állomás romos, látszólag teljesen elhagyatott főépületét.
Mikor belépett és körbenézett, mindenhol lehullott vakolatdarabokat látott és a mocskos padlót vastagon betakarták az elsárgult levelek.
A talpa alatt zizegett az avar, miközben átvágott a kis csarnokon. Kitört üvegű butikok követték egymást, az épségben maradt ajtók kilincseit vastag porréteg takarta. Amikor azonban a főbejárathoz ért az ajtóra egy szakadt plakát volt ragasztva, ami harsányan reklámozott valamilyen új, gyümölcs ízű cukorkát, de amikor Lily feltárta az ajtót, a túloldalán egy fekete talárba bújtatott kart vélt felfedezni a földön.
A lány szíve a torkába dobogott, miközben elővette pálcáját, és lassan, halk léptekkel közeledett a testhez.
A férfi már halott volt, üveges nyitott szemmel meredt a semmibe. Lily nem ismerte a férfit, de azt megállapította a teste mellett széttört maszk maradványait látva, hogy halálfaló volt.
Percekig lefagyva, sápadtan állt a férfi fölött, amikor egy közeli durranás hallatán összerezzent, és végre levette tekintetét a volt halálfalóról.
A távolban apró, szegényes házak sorakoztak egymás mellett, és mivel onnan hallotta a dördülő hangot, a lány arra vette az irányt.
Lily szorosan markolta pálcáját. Felzaklatta a férfi halott testének látványa, még akkor is, ha halálfaló volt, és a lány még abban is biztos volt, hogy az a férfi nem egy embert ölt meg, míg élt, mégse tudott rá megvetéssel gondolni.
Mikor a lány elérte az első házakat, ordibálásokra, és még több átok csattanására lett figyelmes, de az is feltűnt neki, hogy egy hisztérikusan sikoltozó mugli sincs a környéken.
- Biztos kitelepítették már őket – motyogta az orra alatt Lily.
Átmászott az egyik ház alacsony kerítésén, lopakodva átvágott a kis kerten, és a ház árnyékából figyelte az elé táruló csatát.
Színes fénycsóvák sokasága szelte át a levegőt, s látta a rendtagok küzdelmét az átkokkal és a jéggel szemben. Most már tisztán látta, hogy mekkorák az égi áldások, és biztos volt benne, hogy a dekromák is itt vannak valahol.
Lilynek nem volt ideje a tétlenségre, néhány rendtag már így is a földön volt, ezért a környéket pásztázta egy magas, lehetőleg fedezékben lévő helyért.
Tőle balra, a rendtagok mögött meg is látott egy lepukkant, háromemeletes társasházat, aminek teteje már elég magasan volt számára.
Mivel a fehér, feltűnő druida ruhájában volt, átváltozott macskává, így szinte láthatatlanul tehette meg a két ház közötti távolságot.
Rohant, ahogy macska lábai bírták. Kisebb termete miatt, hamar átbújt a kerítések lécei között, és már a romos társasház bejáratánál volt.
Visszaalakult emberré, majd pálcáját előreszegezve indult a lépcsők felé.
Lily nem akarta használni a varázspálcáját, de ha ne adja Merlin összetalálkozna egy halálfalóval, a pálca hasznosabb védekezési eszköz, mit a druida ereje. Persze ennek meg volt az a veszélye, hogy magát, mint druidát buktatja le. Elvégre is a druidák közül csak neki van varázsereje!
Halkan, mégis sietős léptekkel szedte a lépcsőfokokat, majd amikor a tetőtérre ért, négykézláb araszolt a széle felé.
Nagy tócsákban gyűlt össze az esővíz, Lily a csapadékkal már rég nem törődött, teljesen bőrig ázott, haja a fejére és a hátára tapadt, a fogai ugyan össze-összekoccantak a hidegtől, most mégsem foglalkozott vele.
Amikor a peremhez ért, észrevette a távolban lévő párbajozókat, de a sötétség és a fekete öltözék miatt a dekromákat nem látta.
Felállt, és a feltámadó szél vadul csapkodta ázott haját és ruháját.
Szeme és kezei zölden kezdtek izzani, és a lány behunyta a szemét, koncentrált, majd mikor felemelte tekintetét, kezeit az ég felé fordította.
Eltelt egy kis idő, míg így állt, de teljesen át kellett éreznie az adott időjárást. Minden felhőt, villámot és esőcseppet a sajátjaként kellett éreznie, hogy használni tudja. A tudatába kellett zárnia minden apróságot, meg kellett értenie a vihar szeszélyességét, hatalmát. S amikor Lily minden tudást, érzést a magáénak tudhatott, apránként irányítgatni kezdett.
Először a jégeső mennyiségén csökkentett, ami végül teljesen el is tűnt. Utána jöttek az esőcseppek. A hatalmas koncentrációnak meglett a gyümölcse, és az eső is már csak szemerkélt, mikor Lily talpa – a levegő irányítását felhasználva – egyre jobban eltávolodott a tetőtől, s végül kecses teste egyre magasabbra emelkedett a magasba.
Körülbelül még kétszer akkora magasságba emelkedett, mint a kis társasház, miközben kezeit maga mellé ejtette.
Pár pillanat erejéig lebegett egy helyben, majd egy nagy levegővétel után megpördült a tengelye körül, egyszer, majd kétszer is, karjait maga után lendítette, majd zöldellő kezeiből süvítő szél korbácsolta a sötét viharfelhőket.
A földön harcoló rendtagok és halálfalók is észrevették az időjáráson végbemenő változásokat.
Harry, miután elkábított egy halálfalót, felnézett az égre, ahol egy fehérbe öltözött angyalt látott, akit két nagyobb, és két kisebb zölden izzó folt ékesített. Rögtön tudta, hogy Lilytől kapták a segítséget, azonban nem tudhatott sokáig gyönyörködni benne, mert a halálfalók nem szűntek meg támadni.
S bár az ellenség létszáma erősen fogyatkozott, a főnixesek közül is voltak sérültek, mégis már érezhető volt, hogy ezt a csatát nem a halálfalók nyerik, így Harry, barátaival együtt még nagyobb erővel és lendülettel terítették le Voldemort csatlósait.
