Lily ezúttal egyből a kúria könyvtárszobájába teleportált, mivel Harry erre kérte. S bár egy kicsit rossz előérzete volt, örült a lehetőségnek, hogy ezúttal nem zárják ki egy titkos küldetésből. Még ha az csak nyomkeresésből is fog állni.
A triót a legutolsó könyves szekrény előtt találta, és mindenki előtt jó néhány könyv sorakozott. Természetesen Hermione stóca volt a legmagasabb, és most is elmélyülten tanulmányozott egy vaskos darabot, míg Ron az övét inkább párnának használta. Kedvese kitartóbb volt barátjánál, de így is fejét támasztva, unalmasan lapozgatta a könyvet.
- Bocsi, egy kicsit késtem – törte meg barátai némaságát, mire Harry azonnal a karjaiba zárta.
- Semmi gond, volt mi lekössön minket – mutatott a könyvekkel teli asztalra, s közben elcsípte Ron hálálkodó pillantását is.
- Szóval akkor mehetünk? – kérdezte mohón, mire Hermione csak a szemét forgatta, de végül ő is felállt.
- Felőlem – vont vállat Lily. – Készen vagytok? – nézett egyenként a kis társaság minden tagjára.
- Menetre készen! – kurjantotta Ron, mire a többiek mind lepisszegték.
- Körülbelül csak egy óránk van addig, hogy ne tűnjön fel nekik a hiányunk, de ha már most leleplezel minket, Ron, akkor lőttek az egésznek! – replikázta Hermione kissé bosszúsan, míg a fiú védekezően felemelte a tenyerét. Érezhetően volt valamilyen feszültség kettejük között, amit Lily egyelőre még nem tudott hova tenni, de nem is volt sok ideje ezen filózni. Jobb karját Hermione, míg balját Ron karolta át, Harry pedig hátulról a derekát ölelte körbe.
- Teleportálni sokkal jobb érzés, mint hoppanálni. Az elején olyan, mintha lassan az ég felé repülnél, majd onnan ereszkednél a földre. Nem jár semmilyen kockázattal, tehát nem fogom elhagyni valamelyik testrészeteket – nyugtatta meg barátait a lány.
- Indulhatunk! – szólt határozottan Harry a háta mögül, majd egy másodperc múlva már a kiszemelt területen találták magukat.
- Nahát, ez tényleg jó volt! – jegyezte meg Hermione egy halvány mosoly kíséretében, majd rögtön Harry mellé oldalazott kivont pálcával a kezében – feltűnően kerülve Ron közelségét.
Lily továbbra is a druida ruháját viselte, de már ő is nyúlt volna a rejtekzsebében lévő varázseszközéért, ám Harry megfogva a kezét megakadályozta ebben.
- Ha nem muszáj, akkor ne vedd elő! – suttogta, miközben lassan haladtak előre. – Lehetőség szerint ne tudják meg, hogy te vagy az a druida, aki varázsolni is képes.
- De az, hogy veletek vagyok, már nem elég egyértelmű? – vonta fel a szemöldökét.
- Jobb, ha nem mutatjuk fel az összes kártyánkat! – szólt a varázslósakk mestere, Ron, aki mindig is remek stratégának bizonyult. S mivel Lily bízott bennük, azt tette, amit mondtak.
Nappal már kevésbé volt zord a környék, és a druidáknak hála a természetben tett károk is helyrejöttek. A talaj sima lett, és a korábban üres tó vizén immár ismét visszatükröződött a nap sugara. Bár ez nem nyerte el Harry tetszését.
- Váljunk ketté, és úgy kutassuk át a környéket, már ha maradt itt egyáltalán valamilyen nyom – szólt csalódottan, s bár a kis csapat minden tagja egyenrangúnak számított, Harry volt a ki nem mondott vezetőjük, így természetesen hallgattak rá. – Fél óra múlva találkozzunk itt, ha pedig valami gond van, akkor patrónussal üzenjünk egymásnak!
A fiú és Hermione balra, míg Ron és Lily jobbra, a tavak mentén az erdősebb rész felé vették az irányt. Nagyon oda kellett figyelniük, hova lépnek, mert könnyen felbukhattak volna egy-egy fa gyökerében, vagy meg is csúszhattak a ragacsos sárban. Némán küzdötték át magukat fától fáig, s egyelőre úgy tűnt, mindhiába.
- Szerinted mivel békíthetném ki Hermionét? – kérdezte Ron megtörve ezzel a csendet, és bár a kérdést komolynak szánta, úgy tette fel, mintha csak azt kérdezte volna, hogy ma esni fog-e az eső.
- Őszintén szólva fogalmam sincs, mivel bántottad meg – válaszolta némi meglepődöttség után. Egyáltalán nem számított arra, hogy Ron majd pont tőle kér tanácsot. – De szerintem nincs olyan, amit ne tudnátok megbeszélni.
- Hát nem tudom, eléggé a szívére vette – fordult a lány felé, miután nagyot huppanva átugrott egy kidőlt fát, és most Lilynek nyújtotta segítő jobbját.
- Vedd rá, hogy hallgasson végig, te pedig győzd meg, hogy nem úgy gondoltad, amit mondtál vagy tettél – próbált tanácsot adni, de miután sikeresen átmászott az elkorhadt fatörzsön, megdermedt és fejét a fák lombkoronái felé fordította. Ismerős, kellemetlen érzés lett úrrá rajta, melyet csak egyféleképpen magyarázhatott, s mely mindig frusztrált idegességet váltott ki belőle, amit le kellett küzdenie. – Szólj Harrynek!
- Miért, mi a baj? – nézett körbe a fiú is pálcáját készenlétben tartva, de Lily már tudta azt, amit ő nem.
- Gyorsan, mert dementorok vannak a közelben! – szólt rá erélyesebben, míg kezében megjelent a druida íja egy nyíllal együtt. Ron sem késlelkedett sokáig, azonnal megidézte kutya alakú patrónusát és üzent barátjának, de utána nem hívta vissza a terrier alakú patrónust, vigyázva rájuk közbe-körbe járkált felettük.
Pár pillanat múltán megérezték a csontig hatoló hideget, s a fák között egyre vastagabb köd derengett. Lilyt azonban ez sem zavarta, pontosan tudta, merről érkezik az első lélekszipoly, akit gyorsan és pontosan el is talált nyilával. Majd jött a következő is, és még egy, a lány azonban higgadt maradt és nem esett szét az ilyenkor érzett sötét és fagyos érzések miatt, amik a dementorok velejárói voltak. Ezért tudták hamarabb, hogy közelednek, mint a varázslók.
Ron patrónusa is fürgén el tudta kergetni a feketecsuklyásokat, sőt, mintha még élvezte is volna a dolgot, ahogy fülét hátracsapva és ugatva futott utánuk.
Azt azonban egyikük sem vette észre, hogy a fák nem csak a dementoroknak szolgáltak rejtekül, hanem egy magas és igen sok izommal megáldott dekromának is, aki – miután Lily háta mögé került – lecsapott rá. A fák árnyékából kilépve magához ragadta a lányt és a tőle pár lépésre lévő tóba ugrott vele.
Majd minden olyan gyorsan történt.
Lily először fel se fogta, mi történt vele. Keményen a hideg vízbe csapódott, ami sötét volt, nem látott semmit, és a levegője fogytán volt. Küzdött a férfi szorítása ellen, ütötte, rúgta, mégse enyhült a fojtogató érzés. A fejénél és karjánál fogva nyomta egyre mélyebbre, és ebben a kiszolgáltatott testhelyzetben nem sokat tudott tenni, de még nem adta fel. Folyamatosan küzdöttek a másik ellen, azonban a lány hiába tette tűztől izzó kezét a dekromára, mintha az meg se érezte volna, továbbra is tolta maga előtt lefelé, a tó mélyére. A pánik pedig egyre erősebben kúszott fel a gerince mentén. Nem kapott levegőt, fájt a tüdeje, s mindez arra az estére emlékeztette, amikor Lucius Malfoy és a többi halálfaló rátámadtak a Roxfortban. Akkor is a levegőhiányt használták fel ellene, és ez, valamint az azt követő megbetegedésének rossz emléke – mely egészen kitöltötte a lány tudatát –, csak még elviselhetetlenebbé tette a helyzetet.
- Lily! – kiáltották többen a nevét. Nem hallotta tisztán a hangjukat, mert a víz eltorzította, és a legkevésbé sem volt ideje arra, hogy azon töprengjen; mindenesetre így is sikerült kitisztítaniuk a lány fejét annyira, hogy az erejéből tellő utolsó próbálkozásként a vizet használta fel, ami be is vált. Egy erős áramlattal eltaszította magától támadóját, majd egy karcsapással szinte kirobbant a vízből és köhögve a part felé úszott.
- Lily! – kiáltotta nevét a felé rohanó Harry, s a pálcájából előhívta oroszlán patrónusát. Mikor tekintetével követte a pompás, fénylő állatot, láthatta, miért is sietett kedvese annyira. Mögötte több dementor siklott elég közel a vízhez ahhoz, hogy nyomukban a tó felszínén vastag jég keletkezzen, s mely egyenesen felé tartott. Kapkodva próbál kiúszni, de már érezte, hogy a víz egyre hidegebbé vált körülötte, és izmait görcs rántotta össze.
Azonban az oroszlán rögtön rávetette magát a lány háta mögé sikló aljas dementorra, mancsával és éles körmeivel a lény felé csapott, mire az szétfoszlódva semmivé vált.
Harry egészen derékig gázolt a vízbe kedveséért, majd az ölébe kapta, mintha meg sem érezte volna a súlyát, s a partra érve a korábban átugrott fatörzsre ültette. – Megsérültél? – simította ki arcából a vizes fürtöket, majd mikor nemleges választ kapott, a vízzel és sárral nem törődve magához ölelte a reszkető lányt.
Lehunyt szemmel fúrta az arcát a fiú nyakába, s mélyeket lélegezve próbált úrrá lenni a remegésén. A szíve hevesen dobogott, és a szeme megtelt könnyel, de Harry megnyugtató mormolásának a fülében sikerült elcsitítania. Pedig Lily teljesen halálra rémült.
- Jól vagy? – futottak hozzájuk Ron és Hermione, miután elkergették az összes dementort. Hermione válaszra se várva pálcája segítségével tisztává és szárazzá tette Lily és Harry ruháját és haját, majd ő is átölelte barátnőjét.
A víz lenyelésétől fájt a torka, és egy hang sem hagyta el ajkait, így csak bólintott, és megpróbált egy mosolyt is kicsikarni magából, ám nem sikeredet túl meggyőzően. Hermionét nem tudta ilyen könnyen átverni.
Mikor a vörös hajú lány felnézett a kezét szorongató kedvesére, egy könnycsepp kigördült a szeme sarkából, amit Harry a hüvelykujjával azonnal letörölt, és végig simított a sápadt arcán. A bensőséges pillanatot látva Hermione úgy döntött, jobb, ha kettesben hagyja őket egy kicsit, ezért megragadta Ron kaját és húzta maga után, aki persze egy cseppet sem ellenkezett.
- Már majdnem feladtam… és annyira… annyira… – dadogta rekedten Lily, és mikor még egy könnycsepp folyt végig az arcán, Harry újra karjaiba zárta és egy puszit nyomott a homlokára.
- Tudom, én is – suttogta. – Nem is tudod, mennyire féltem, hogy elveszítelek.
*****
Miután Lilynek sikerült megnyugodnia kedvese ölelésében, kimasszírozták a görcsöt vádlijából, és kellőképp rendezte szétzilált idegeit, csatlakoztak Ronékhoz, akik a tó szélénél bámulták az előttük kiterülő dekromát.
- Elkaptátok? – lepődött meg a druida lány, miközben Harryvel lassan az ájult férfi felé közeledett.
- El ám! – mondta büszkén Ron. – Sikerült meglepnem a mocskot, amikor kijött a vízből, Hermione pedig elképesztő tudását felhasználva törölte az emlékeit – bókolt barátnőjének, ám Hermionét nem igazán hatotta meg, sőt, oda se figyelt rá.
- Köszönöm – nézett hálásan a barátaira. – De nem is tudom, szerintem nem láttam még őt – tűnődött Lily, miközben leguggolt, hogy közelebbről is megvizsgálhassa a dekroma maszkját és arcát. Azaz, csak szerette volna. A druidáknál és a dekromáknál a maszk olyan, akár az ujjlenyomat a mugliknál. Minél színesebb valaki maszkja, annál erősebb erőkkel rendelkezik; és a színeket felhasználva láttatják a külvilággal, milyen képességeik vannak. Ám a dekroma férfinak egyszerűen csak fekete volt. – Nem, egészen biztos, hogy nem láttam. Még sose találkoztam olyannal, akinek semmilyen természetbeli ereje sincs.
- Akkor nem is dekroma? Csak egy jól megtermett fickó fekete ruhában, aki fiatal lányokra vadászik? – fintorgott Ron megvetően, Harry pedig inkább felállította és arrébb húzta kedvesét, aki elmosolyodott a fiú aggodalmán, de hagyta, hogy hátulról a karjába zárja.
- Nem, egészen biztos, hogy dekroma. Amikor a vízben voltunk, meg akartam égetni a bőrét, de nem történt semmi – ráncolta a homlokát, miközben hangosan gondolkodott. – Szerintem az ő képessége az, hogy a bőre ellen tud állni a druida erőknek. A fizikai erejében és ellenálló képességében rejlik a hatalma.
- Érdekes – jegyezte meg Hermione, s tekintetében látszott, hogy mélyre elraktározta az új információt, hátha egyszer még szüksége lesz rá. – De most mihez kezdjünk vele?
- Szerintem hagyjuk itt – vonta meg a vállát tetetett lazasággal, mert egyébként fogalma sem volt arról, hogy a harcos druidatársai miképp szokták kezelni az ilyen helyzeteket. A csaták ezen részéből valahogy mindig kimaradt. – Kitörölted az emlékeit, szóval ránk nem jelent már veszélyt – nézett ismét a férfira, ám az arcáról továbbsiklott a tekintete, és a sárba ragadva egy csillogó tárgyat látott meg. – Mi az ott?
Kibontakozott Harry karjai közül, és a dekromát megkerülve a tavat körbeölelő nádas felé vette az irányt. Hátrasimította előre hulló fürtjeit, leguggolt, így láthatta, hogy csak a lebukó nap utolsó sugarait tükrözte vissza egy drágakő-berakásos varázspálca. Épp hogy csak az egyik ujjbegyével ért hozzá, kellemetlen rándulást érzett a köldöke tájékán, majd mintha feje tetejére állt volna a világ, és Lily arca a porba hullott. Pár percig mozdulatlanul feküdt, hogy leküzdje a hirtelen jött hányingerét, majd mikor a néma sötétséget egy velőtrázó, fájdalmas sikoly szelte át, rögtön talpra kecmergett, és fedezékül egy közelben lévő bokor mögé bújt.
A háta mögött magas fák tornyosultak, és az ott uralkodó hátborzongató sötétségtől kiszolgáltatottnak érezte magát a pár perccel ezelőtt átélt dekroma támadás miatt; most mégis arról megfeledkezve az előtte sorakozó kicsi kunyhókat figyelte, hisz afelől hallotta a sikítást.
A fából készült viskók két sorban, egymás mellett álltak, némelyikükből pedig még halovány, pislákoló fényt látott a koszos ablakokon keresztül. Az izgalomtól kapkodóvá vált lélegzetét mély sóhajokkal csillapította, és nyugalmat erőltetett magára.
Fogalma sem volt arról, hogy merre lehetett és hogy került oda, de magában szarkasztikusan megjegyezte, hogy sikerült csöbörből vödörbe kerülnie. Azonban, hogy mégis legyen valamilyen támpontja, a még mindig a kezében szorongatott visszataszítóan giccses pálcára meredt, és elgondolkodva forgatta az ujjai között.
Egy zsupsz-kulcs – jött rá a hogyan kérdésre, de a helyzet miértjéről lövés sem volt. Egy alapvetően mugli területen a sárba ragadt zsupsz-kulcs veszélyt jelentett a varázsló-társadalomra, és a helyzet pikantériája, hogy előző nap egy druida hatalommal rendelkező halálfaló „gyakorolt” ott.
Azonban nem volt sok ideje különböző elméleteket gyártani, mert a hozzá közelebb eső kunyhó rozoga ajtaja váratlanul kivágódott, és egy halálfaló indult ki sietős léptekkel, míg maga után egy embert lebegtetett. Őket azonban egy hisztérikusan zokogó asszony követte, aki kétségbeesetten próbált a lebegtetett férfi lábába kapaszkodni; és Lily valószínűnek tartotta, hogy a nő halott férjét akarta íj módon visszakapni.
Sajnos túl messze voltak ahhoz, hogy a lány láthatta volna az arcukat, és az őrjöngő kiabálás sem tűnt ismerősnek. A halálfaló viszont megunhatta a nő könyörgését, pálcájával felé kapott, mire még hangosabb, fájdalmas sikításba kezdett.
Lily szeme könnybe lábadt, és már felállni készült, hogy megállítsa a szeme előtt végbemenő rettenetet, mikor még másik három halálfaló is előjött a szomszédos kunyhókból, így kénytelen volt visszaereszkedni.
A nő kínzása abbamaradt, és láthatóan vitatkozni kezdtek egymással a fekete csuklyások, Lily pedig kihasználva az alkalmat gyorsan és csendesen a nő mellé teleportált, a karjaiba vette, és újra a bokor mögé érkezett. Az asszony ájultan feküdt a karjaiban, több sebből vérzett, de azok nem voltak túl súlyosak. Lily még egy utolsó pillantást vetett a halálfalókra, akik láthatóan nem vettek észre semmit a lány akciójából, majd arra a helyre koncentrált, ahol barátai minden bizonnyal már aggódtak érte, és a druida teleportációnak köszönhetően rögvest ott is találta magát.
Ugyanoda érkezett, ahonnan váratlanul eltűnt, barátai azonban már nem voltak ott.
- Harry! – kiáltotta olyan hangosan, ahogy csak tudta, miközben próbált jobb fogást találni az ernyedt test megtartására.
- Lily? Hol vagy? – hallotta kedvese távoli hangját.
- Itt, a tópartnál! Siessetek!
Hamarosan rohanó lábdobogásokra lett figyelmes a közelben, és mikor meglátta a kidőlt fát átugró Harryt, egyszerűen nem tudott betelni a látványával. A fiú maga volt a nyers erő, mely akár felrobbanni is képes volt, hogy másokat megvédjen – különösen Lilyt –, ugyanakkor a szemében tükröződő aggodalom, féltés és szeretet, a benne lévő szív tette teljessé.
- Mi történt? – térdelt melléjük, és tekintete a lány és az ájult asszony között cikázott. – Jól vagy?
- Én igen, de érte aggódom – felelte, majd egy pillanatra lehunyta a szemét, mikor a fiú két tenyere közé fogta az arcát és egy csókot nyomott a homlokára. – És sietnünk kell. Hol van Ron és Hermione?
- Szétváltunk, mikor eltűntél, viszont már küldtem értük egy patrónust. De mégis mi a fene történt? – követelte az aggodalmából fakadó ingerültséggel, miközben egyik karjával a lány hátát ölelte át, a másikkal pálcája segítségével a nő sérüléseit kezdte el begyógyítani.
- Egy zsupsz-kulcs volt. Amit megtaláltam egy pálca volt, de amikor megfogtam, egy… elég különös helyen találtam magam. Valamiféle halálfaló-táborban.
- Lily! – érkezett meg Ron és Hermione is. – Hol voltál?
- A kúriába kéne vinni őt – bökött az állával a még mindig karjaiban fekvő nő felé, figyelmen kívül hagyva batátai kérdését.
- Nem. Előbb vigyél minket oda, ahol voltál. Érte egyelőre úgyse tehetünk többet – szólt Harry eltökélt hangon, mire mindannyian Lilybe karoltak, és máris a lány fedezékéül szolgáló bokor mögött találták magukat. A trió rögtön a lehető legközelebb araszolt a rejtekhely takarásában, hogy minél jobban szemügyre tudják venni a terepet. Lily addig inkább vízszintesbe igazította az ájult asszonyt, és csak utána csatlakozott a többiekhez.
- Itt tarthatják fogságban az eltűnteket – hallotta kedvese feszült hangját, s mikor mellé érkezett, észrevette ökölbe szorított kezét.
- Azonnal cselekednünk kell! – harciaskodott Ron is. – Minél több időt vesztegetünk itt, annál többen halhatnak meg azokban a börtönökben!
- Várj, Ron! – fogta le Hermione, mikor a fiú pálcáját markolva indult volna előre. – Túlerőben vannak, így csak megöletnénk magunkat.
- De itt van Lily is! A druida erejével simán el tudnánk bánni az összes gyilkossal! – vitatkozott továbbra is, és Lily teljesen mértékben meg tudta érteni a fiú érzéseit, de nem értett vele egyet. Borzalmas volt, ami ott történt, és kétségkívül tenni is kellett ellene valamit, de egy jó terv nélkül semmire se mentek volna.
- Lily nem ronthat a halálfalókra, hacsak nem közvetlenül őt támadják. A druidáknál ez alapvető szabály – folytatta Hermione.
- Ez hülyeség! – csattant fel idegesen Ron.
- Hagyjátok már abba! – mordult rájuk türelmét veszte Harry. – Ahelyett, hogy vitatkoznátok, talán valamilyen tervet kéne kitalálni.
Lily eddig nem szólt bele a vitába, de Ronnak is, és Hermionénak is igaza volt. Tényleg nem eshetett neki a halálfalóknak, és a druida törvény valóban bosszantó mód megkötötte a kezét. Lehetősége, eszköze és ereje is meglenne hozzá, de az ellenkezne a druidák eszméjével. Viszont, mindig vannak kiskapuk.
- Nekem van egy ötletem – szólt váratlanul, mire mind a hárman felé kapták a fejüket. – A halálfalókra nem támadhatok, de dekromára igen. És nekünk épp kéznél is van egy.
- Mire gondolsz? – ráncolta a homlokát Harry.
- Ti elmehetnétek a rendért, míg én ide hozom azt a dekromát, aki korábban megtámadott. Ezzel időt nyernék nektek, és garantálom, hogy a halálfalók is el lesznek foglalva.
- Túl kockázatos a halálfalók előtt mutatkoznod – vágta rá kedvese. – Még akkor is, ha a dekromával való küzdelmed során az erőd véletlenül a halálfalókat is érintené, ők túl sokan vannak.
Harrynek sikerült rátapintania a lényegre, ami egyébként megmosolyogtatta volna a lányt, de a helyzet komolysága miatt csak a szemébe nézett, remélve, hogy átmegy a felé közvetített üzenet, miszerint nem kell miatta annyira aggódnia. – Bízz bennem! Más ötletetek úgy sincs.
Ekkor egy újabb, sokkal vékonyabb sikítás hangzott fel ugyanabból a házból, ahonnan korábban a nő, és a halott férfit lebegtető halálfaló jött ki. Egy kislány szalad ki az őt üldöző halálfaló elől, de amikor kiért, beleütközött egy másikba, aki egyszerűen csak arcon csapta, és a kislány a földre esett.
Ezt látva mindannyiuk idege megfeszült, és Harry döntésre kényszerült. – Jól van. Ron, ti Hermionéval vigyétek a kúriába a nőt, és értesítsétek a rendet. Jöjjenek olyan sokan, amennyien csak tudnak, bár a gyűlés miatt ezzel nem lesz probléma. Lily a dekromával sakkban tartja a halálfalókat, míg ideértek, én pedig fedezni fogom, ha valami baj lenne. Gyerünk!
Senki sem ellenkezett a fiú szavai után. Ron és Hermione közrefogták a nőt, és társas-hoppanálással eltűntek, csakúgy, mint Lily, aki az ájult dekroma mellett bukkant elő, és egy vékony vízsugarat fröcskölt rá, hogy felébressze. A férfi összerezzent ugyan, de még nem tért igazán magához, az idő pedig sürgetett, ezért Lily egy tőle szokatlanul aljas húzásként az ágyékára is locsolt némi hideg vizet. Ettől már tényleg felébredt. Kikerekedett szemekkel nézett körbe, és mikor meglátta a lányt, egy morgás kíséretében rögtön elindult volna felé, de a testét szoros indák béklyózták a földhöz és így moccanni sem bírt. Lily a lábánál fogva visszateleportált Harryhez, aki pálcáját készenlétben tartva már türelmetlenül várta.
- Menj, az a kislány bajban van – mutatott a kunyhó tövében összegömbölyödő félárvára. – És vigyázz magadra! Szükség esetén pedig itt leszek én is.
- Ígérd meg, hogy nem fogod magad tálcán felkínálni! – kérte a lány gyorsan. Minél hamarabb el akarta hozni onnan azt a gyereket, de attól is félt, hogy ha a halálfalók meglátják a fiút, egy emberként vetik rá magukat.
- Miért, te mit csinálsz? – vonta fel a szemöldökét, mire Lily csak egy könnyű mosollyal felelt és végigsimított a markáns arcélén.
- Így majd tartjuk egymással a kapcsolatot – üzente gondolatban, majd a dekromára fordította minden figyelmét.
A férfi az ősi nyelven káromkodva próbált kiszabadulni, ami nem is ment neki olyan nehezen, lévén, hogy a fizikai ereje sokkal nagyobb volt, mint egy átlagemberé. Épp ezért Lily nem hívta vissza az indákat, csupán csak egy erős széllökéssel a tábor széléig repítette, ahol a férfi nagyot puffanva ért földet, felverve az ott lévő port.
A lány magabiztos lépésekkel közeledett felé, miközben fényes druida pajzsa körbe ölelte testét, ami megvédte őt a legtöbb varázslattól, majd harcra kész testtartást vett fel.
A dekroma nem is váratta sokáig, az indáktól megszabadulva rohant felé, mire a lány tüzet idézett elő. Tölcsért formált a kezéből, mely egyre szélesedett, végül egyenesen egy vaskos tűzoszlop keletkezett, ám ez csak lelassította a támadóját. Viszont a hangzavar felkeltette a halálfalók figyelmét, és pálcájukat maguk előtt tartva léptek ki rejtekhelyükről, majd a kezdeti zavart felváltotta az eltökéltség, és páran a lány felé lőttek egy-egy átkot és rontást. A varázslatok természetesen lepattantak a pajzsról, de hogy a dolgok elejét vegye, abbahagyta a tűz használatát, megpördült a tengelye körül és az így felvett lendületét átadta a szélnek, mely kunyhók között végigsüvített, kitörte az ablakokat, és jó néhány halálfalót ledöntött a lábáról. Kitört a káosz.
Lily egy cseppet sem fogta vissza magát, minden sejtjét átjárta az erő és egész testét bevetette a harcba. Ütésekkel és rúgásokkal növelte a szél teljesítményét, és a benne felszabadult adrenalin és tettrekészség csak még eltökéltebbé, pontosabbá és hatékonnyá tette. Harry egyszer azt mondta neki, hogy mikor druidaként harcol, olyan, mint egy pogány harcos istennő, és bár kettejük meghittségében akkor elpirult, most úgy érezte, teljesen igaza van.
Néhány eltökélt mágus még megpróbált rátámadni, ám egyszer sem jártak sikerrel. Mivel szerencsésnek bizonyult a szél ereje, folyamatosan ostromolta mind a dekromát, aki még ugyan talpon volt, de egyre hátrébb csúszott két széles csíkot hagyva lába nyomán, és mind a halálfalókat, akik fedezékbe próbáltak bújni. Lily szinte játszi könnyedséggel táncolt végig egészen a tábor közepéig, és Harry figyelmeztetéseivel a háta mögül támadókra is oda tudott figyelni: - Mögötted van kettő, leszedem őket.
- Ne, majd elintézem! Ne bukj le feleslegesen – kérte, és hogy a fiú tényleg ne fedje fel hollétét, rögtön cselekedni kezdett.
Hogy egyik irányból se legyen védtelen, oldalra fordult, majd ökölbe szorította a kezét és a talaj hullámozni kezdett.
- De Lil, ha…
- Nem lesz baj, megoldom, bízz bennem! – üzente még utoljára, majd mivel Harryt látszólag tényleg sikerült meggyőznie, ismét a feladatára koncentrált.
Vigyáznia kellett, hogy a házakban ne tegyen kárt, mert azzal az esetleges bent lévő foglyoknak ártott volna, így a két merész halálfalót kiütötte egy újabb széllökéssel, és visszafordulhatott a szintén a földön térdeplő dekromához. Megszüntette a földrengést és a dekroma feltápászkodhatott, mire egy bénítónak szánt nyílvesszőt a lábába lőtt, és a férfi végleg kidőlt. Nem volt ideje megnézni, mennyire sérült meg, és bár tartott attól, hogy a nyila végzetes lehetett, megkönnyebbült, hogy vége lett. Közben pedig azért remélte, hogy a dekroma csak elájult, hisz elég erősnek tűnt ahhoz, hogy valamelyest ellent tudjon állni a druidák harceszközének és annak következményeinek.
- Megjött az erősítés, gyere vissza! – hangzott kedvese utasítása, mely egy cseppet sem volt durva vagy parancsoló, a lány színtiszta aggodalmat hallott a hangjában.
Sejtette, mennyire nem tetszett neki, hogy az életét kockáztatta, mert akárcsak ő, Harry sem szeretett tétlenül ácsorogni. Viszont a féltés ellenére mégis hitt abban, hogy meg tudja csinálni, és ez mérhetetlenül jól esett a lánynak.
Ámbár a szerelmi életével később kellett foglalkoznia. Gyorsan a tábor elején reszkető kislányhoz szaladt, de félúton meg kellett állnia, mert az előkerülő halálfalók ismét átkokat szórtak felé, de Lily habozás nélkül küldött feléjük egy újabb széllökést, és ezzel sikeresnek könyvelte el a provokációt. A halálfalók rátámadtak, így a részéről már semmi akadálya nem volt az aktív védekezésnek.
Átszelte a gyermek és közte lévő távolságot, és a benne lévő druida szeretetet felhasználva magához ölelte a tízéves forma kislányt.
- Ne félj, most már minden rendben lesz – suttogta a fülébe, majd Harry mellé teleportált, aki halkan a többi Rendtagot informálta, majd a kezével intve utasította őket a helyükre.
- Szép volt, de most vidd a kúriába – üzente érezhetően megkönnyebbülve, hogy végre maga mellett tudhatta, mire Lily egyetértően bólintott.
- Rendben, azonnal vissza is jövök – hadarta, és már majdnem elindult, de kedvese szavai megállították.
- Ne! – csendült határozott hangja a fejében. – Te már épp eleget segítettél, maradj a kúriában. Maradj mellette.
- De… – tiltakozott volna, viszont Harry félbeszakította.
- Lil, hagyd, most már elbánunk velük.
A fiú végre felé fordult, nem csak beszélt hozzá, és úgy, mint korábban Lilynél, most az ő szeme tükrözött magabiztosságot és egy néma kérést, hogy bízzon benne. És mivel egy jó kapcsolat a kompromisszumokon alapult, Harry pedig érezhetően több, mint eleget engedett, most rajta volt a sor.
- Rendben – egyezett bele végül kelletlenül. – Vigyázz magadra!
- Mindig! – kacsintott felé, majd ismét az előtte álló küzdelemre koncentrált, és megkezdték a támadást.
A lány pár pillanatig még a rohanó barátai és ismerősei után bámult, de a karjai között reszkető gyerek észhez térítette, és gyorsan a kúriába teleportált vele.
*****
Fél óra múlva Lily a kislány ágya mellett ült, aki egy adag álomtalan-álom főzet után végre elaludt. Furcsa volt, hogy míg ébren volt, nem sírt, nem hiányolta a szüleit, sőt, egy szót se szólt senkihez, csak bámult előre a nagy, világoszöld, bánatos szemeivel.
Bár fáradt volt, továbbra is küldte felé a druidák szeretetét; és finoman simogatta a homlokát és hosszú, szőke haját. Nem akarta magára hagyni. Úgy érezte, hogy ameddig csak lehetett, mellette kellett lennie.
Kicsit saját magára emlékeztette, hisz ő is hasonló körülmények között került a kúriába, így megfogadta, hogy ahogy csak tud, segíteni fog neki, a barátnője, nővére is lesz akár, csak ne lássa többé azt a rettegést a szemében. Épp ezért nem a gyengélkedőbe vitte, hanem a saját szobájába, hogy mikor majd felébred, barátságosabb környezet fogadja.
Elmélkedéséből egy halk kopogás ébresztette fel, majd Kate dugta be a fejét, aki intett felé, hogy inkább kint beszélgessenek.
- Sikerült kiderítenem, ki ő – kezdte a fiatal gyógyítónő. – Sarah McKinnon, Ryan és Maggie McKinnon lánya Amerikából. A Rendnek vannak külföldi kapcsolatai is, mint például ez az ottani minisztériumban dolgozó család.
- Szóval akkor Sarah édesapja meghalt, és az anyukája? – tette fel félve a kérdést, és a nő elkomorodó arca mindent elárult a lánynak.
- A Mungóba kellett vinnünk. Túl sokat kínozták, túl sok megpróbáltatás érte, amit már az elméje nem bírt ki – halkult el egészen a hangja.
Gyászos csönd alakult ki kettejük között, mert mindketten tudták, hogy a Sarah előtt álló napok, hetek és hónapok majdnem olyan rosszak lesznek, mint a fogságban elöltött idő.
- Mennem kell, vár a többi sérült – szólt végül gondterhelten a nő, mire Lily egy biccentéssel megköszönte az információ, és a csukott ajtó felé fordult. Hangtalanító és egy olyan jelző bűbájt szórt a szobájára, mely rögtön értesítette a varázslat elvégzőjét, ha egy adott helyiségben alvó személy felébredt.
Nem akarta magára hagyni a kislányt, de a kapott bájitaloktól reggelig aludni fog, Lily pedig aggódott a barátaiért és tudni akarta, hányan és hogyan sérültek még meg.
A csata nem tartott sokáig, a visszatérő rendtagok már a tanácskozóteremben foglaltak helyet, és mostanra már csak azok nem érkeztek meg, akik a foglyokat a Dumbledore-menedékházba vitték.
Harryék szerencsére már Siriusszal és Lupinnal társalogtak, és ahogy végigsiklott rajtuk a tekintete, megkönnyebbült sóhajt hallatott, amiért egyikükön sem vett észre semmilyen sérülést.
- Minden rendben ment? – lépett melléjük, és egyik kezét kedvese vállára simította, aki rögtön felállt, és karjaiba zárta.
- Igen, a túlerőnknek hála mondhatni, könnyű dolgunk volt – szorította magához, és még egy puszit is nyomott az arcára, majd visszaült, és a jelenlévőkkel nem törődve az ölébe húzta az ettől kissé elpiruló, mégis készségesen hozzábújó lányt.
A helyiség csaknem zsúfoltnak tűnt, amint majdnem az összes szövetséges jelen volt, és beszélgetésük kavalkádja szinte egy gyászos fogadásra emlékeztetett. Mindenkinek volt valamilyen mondanivalója a másiknak, és bár a győzelem könnyűnek bizonyult, a foglyul ejtettek rettenetes sorsa mindenki hangulatára rányomta a bélyeget.
Lilynek sikerült kizárnia tudatából a hangzavart, lehunyt szemmel élvezte kedvese ölelését, és egyfajta vigaszra is lelt ott.
- Hallottuk, hogy hála neked már kellőképp tele volt a halálfalók gatyája! – kiáltotta oda neki a terem másik végéből az egyik Weasley-iker, mire pillái rögvest kinyíltak. Fred és George természetesen még ilyenkor is kész volt poénkodni. Talán pont azért, hogy véget vessenek a terem depresszív hangulatának.
- És úgy néz ki, Harry barátunk nagyon hálás lesz ezért az este folyamán – folytatta a másik a közérdemű információátadást egy kaján vigyor kíséretében, mire Lily és Harry kissé kínosan érezték magukat. Főleg akkor, amikor Aberforth és Minerva vezetésével az eddig hátra maradt rendtagok is megérkeztek. Az idős varázsló szemei valósággal szikrákat szórtak kettősüket látva, így Lily rögtön fel is pattant, és keresett magának egy üres széket.
Igazság szerint nem érdekelte, hogy a renden belül ki tudott a kapcsolatukról, és ki nem – bár a Weasley-féle beszólásokért nem repesett –, viszont Aberforth-nál nem akarta kihúzni a gyufát, hisz így is épp elég fejtörést okozott már neki.
- Most, hogy mindenki épségben visszaérkezett, akár el is kezdhetnénk azt, amiért eredendően összegyűltünk – nyitotta meg Minerva a gyűlést, mely Lily további sorsát hivatott eldönteni, akár tetszik neki, akár nem.
