Az én alternatív Harry Potter történetem - 52. Első napi szerepjáték

      Az este elég nyugtalanul telt Lily számára. Többször is felébredt, és csak nehezen tudott visszaaludni. Hiányzott neki Harry. Az utóbbi éjszakákat együtt töltötték, hozzászokott a teste melegéhez, a biztonságot nyújtó erős karok öleléséhez és az észbontó illatához. Úgy érezte, hiányzik az egyik fele, s ettől erőtlennek, fáradtnak érezte magát.

   Épp ezért kissé frusztráltan ütötte le az éjjeliszekrényén lévő mágikus ébresztőórát, majd fejét a párnába fúrta. A lehető legkevesebb kedve volt felkelni.

   Hallotta, amint a szobatársai is ébredeznek, majd az egyikük mögött becsukódott a fürdőszoba ajtó, míg a másik a csomagjával szöszmötölt. Nehezen, de ő is kibújt a takaró alól, majd a függönyt elhúzva szemben találta magát Lavender Brownnal.

   - Jó reggelt! – köszönt a lánynak, majd sűrű hajába túrva lábra állt. – Lily White vagyok.

   - Szia, Lavender Brown – fogadta el a felé nyújtott kezet, bár Lily legszívesebben rávágta volna, hogy tudja, ki ő. A tavalyi év során bár mardekáros volt, sok közös órája volt a griffendélesekkel, így háztársai többségének a nevét már betéve tudta. Csak hát a látszat… – emlékeztette magát a lány.

   - Öhm, láttam az ajtón egy negyedik nevet is áthúzva. Nem tudod, miért van ez? – tetette a hülyét, Lavender pedig rögtön ráharapott a témára.

   - Hermione Grangerre gondolsz? – kérdezte összehúzott szemmel, mintha haragudott volna rá, de meg se várta a választ, úgy köpte a szavakat, mint a vízfolyás. – Nem jött vissza a Roxfortba, ahogy a barátai: Harry Potter és Ronci… khm, Ron Weasley sem. Hermione teljesen az ujja köré csavarta mindkettőjüket, és mivel elég okosnak érzi magát ahhoz, hogy ne járjon iskolába, nyilván őket is rávette a lógásra.

   Nyilván – forgatta meg a szemét Lily gyorsan, majd megértően bólogatott, és a lány semmit sem vett észre.

   - Fogalmam sincs, mit esznek rajta… – jegyezte meg rosszmájúan a hosszú, barna hajú lány.

   Ekkor azonban, mintha csak Lily megmentésére siettek volna az égiek, Parvati Patil libbent ki a fürdőből, és így szabad utat engedett Lavendernek.

   A bemutatkozás az indiai lánnyal is megtörtént, aki bár kedves volt vele, kissé erőszakosan próbálta faggatni.

   - Na, és tényleg Albus Dumbledore nevelt lánya vagy? – kérdezte mohón csillogó szemmel, miközben a szekrény ajtaján lévő tükör előtt rúzsozta a száját.

   - Tényleg – válaszolta egyszerűen Lily, míg a blúza gombjaival foglalatoskodott.

   - És milyen volt vele élni? El se tudom képzelni, mégis hogyan viselkedhetett a megszokott hétköznapokban.

   - Jó volt.

   - Elég szűkszavú vagy! Ha untatlak, nyugodtan mond meg! – villantak a szemei a tükrön keresztül, mire Lily kissé észbe kapott.

   - Ne haragudj, de nem aludtam valami jól – mentegetőzött. – Szerettem vele lenni, sokat tanultam tőle, és igazából én pedig igazgatóként nem tudom elképzelni őt – mosolygott halványan.

   Lily már azt hitte, Lavender sose fog kijönni a fürdőből, Parvati pedig tovább faggatta, és félő volt, hogy elveszíti a türelmét. A lábdobogást próbálta feltűnésmentesen csinálni.

   - És hogy-hogy idén a Roxfortba jöttél? – folytatta a lány ezúttal a szempillái festegetése közben.

   - Eddig magántanuló voltam, de a vizsgáimat mindig itt írtam meg, csak pár nappal később, mint ti. Most viszont az utolsó évemet rendesen szeretném elvégezni.

   - Jaj, és nem volt nagyon rossz egyedül lenni? – fordult végre a lány felé szánakozva, és ez egyre jobban kezdte bosszantani Lilyt.

   - Nem, szerettem otthon lenni.

   - Én biztos megőrültem volna a négy fal között. Imádom a nyüzsgést! – lelkendezett, majd végre elkészült Lavender, így Lily bezárkózhatott a csendes fürdőszobába.

   Ráérősen végezte el a reggeli teendőit, egy cseppet sem sietett vissza szobatársaihoz. Megmosta az arcát, fogát, kifésülte a haját és úgy döntött, mára leengedve fogja hagyni. Mikor végzett, fülét az ajtóra tapasztotta, és mivel nem hallott semmi neszezést, úgy gondolta, hogy a lányok már biztos reggelizni mentek, így megkönnyebbülten nyitotta ki az ajtót. Öröme azonban elhamarkodott volt.

   A két lány Parvati ágyán ülve várt rá, s mikor meglátták, a sajnálkozó tekintet mindkettejüknél észrevehető volt. Pedig Lily egyáltalán nem kért a sajnálatukból!

   - Tegnap elég undokul bántak veled a többiek – kezdte Parvati felállva az ágyról.

   - Igen, és ezért elhatároztuk, hogy majd mi a szárnyaink alá veszünk téged! – örömködött tenyerét összecsapva Lavender, és még mielőtt Lilynek eszébe jutott volna tiltakozni, a két lány oldalról közrefogta, karjaikat az övébe fűzték, mint a több éves jó barátok, majd együtt indultak le a klubhelyiségbe.

   A kör alakú teremben nem sok diák lézengett, mégis, akik ott voltak kíváncsian néztek a furcsa triót alkotó lányok után. Parvati és Lavender szája be sem állt, miközben a Nagyterem felé haladtak. Beavatták a legújabb pletykákba arról, hogy ki kivel szakított, vagy éppen  jött össze a nyár során, majd a tanárok pörgős órameneteiről nyafogtak. Lily néha-néha közbe hümmögött és sűrűn bólogatott, pedig az esetek többségében fogalma sem volt arról, miről csivitelt a két barátnő. Lassan kezdte megtanulni, hogyan kell figyelmen kívül hagyni őket. Tudta, hogy nem szép dolog, hisz csak barátkozni szerettek volna vele, ami sokkal, de sokkal rendesebb dolog volt, mint a többi griffendéles tegnap esti viselkedése, mégis úgy érezte, szüksége volt a közömbösségre, különben attól tartott, hogy rövid úton a zárt osztályon találja magát.

   Már a Nagyteremhez vezető lépcsőknél jártak, mikor a hátuk mögött egy irritálóan magas hang hallatszott: - Ó, Miss Dumbledore!

   Lily azonban nem foglalkozott vele. Érezte, hogy a lányok mintha megtorpanni készültek volna, ezért átvette az irányító szerepét, és szinte húzta magával őket.

   - Miss Dumbledore, ha megállna egy percre! – kiáltott utánuk továbbra is immár a Nagyterembe érve.

   - Szerintem téged hív – pillantott felé Parvati, de Lily csak megvonta a vállát.

   - Én nem hallottam a nevemet, hát ti? – mosolygott rájuk cinkosan, amit bár a két lány nem nagyon értett, mégis követték őt.

   Elég mókás látványt nyújtott, amint Umbridge a reggeli tömegen próbálta átverekedni magát Lilyék után, akik látszólag rá se bagózva kerestek maguknak helyet a griffendélesek asztalánál. Mindenki kíváncsian fordult feléjük, és ezt ezúttal a lány nem is bánta annyira. Szinte kapóra jött Umbridge és az ellene érzett ellenszenve, mert ezzel a műsorszámmal Lily megmutathatta diáktársainak, hányadán is állnak egymással.

   - Miss White! – sipította hangosan az igazgatónő, mire Lily végre megállt és szembe fordult vele.

   - Önnek is jó reggelt, Umbridge professzor – mondta tiszteletteljesnek szánt hangon, míg kénytelen mosolyra húzódtak ajkai az utána való rohanás miatt kipirult arc látványától.

   - Nem hallotta, hogy önt szólítom? – próbált a lányra pirítani, de Lily mosolya egy cseppet sem hagyott alább.

   - Nagyon sajnálom, de nem hallottam, hogy az előbbin kívül bárki is a nevemen szólított volna.

   Umbridge hangosan beszívta a levegőt, mintha csak saját magát akarta volna ezzel nyugtatni, majd végül szólásra nyíltak rózsaszínre festett ajkai: - Amint befejezte a reggelijét, várom az irodámban! – jelentette ki fontoskodva, majd választ sem várva hátat fordított. Lilynek azonban még volt kérdése.

   - Elnézést, de melyik irodában? Az önében, vagy az igazgatói irodában? – kérdezte negédesen, pedig pontosan tisztában volt a szavai jelentésével.

   Az auroroknak még mindig nem sikerült kinyitniuk az igazgatói irodát, azt az irodát, ahol a Roxfort kiérdemelt vezetői kaptak helyet, és ahova Umbridge a legnagyobb bosszúságára még nem jutott be. Mindez csak egy jelképes dolog volt, de elég nagy horderejű ahhoz, hogy a nő arca ismét teljesen kipiruljon dühében.

   - Természetesen az enyémben! – vágta rá rögtön, majd hátat fordított, és utat vágott magának a visszafogottan vihogó tömegben. Egyenesen a tanári asztalhoz sietett, ahol szertartásos mozdulattal ült le Albus Dumbledore székébe. Lilynek pedig az az összkép nagyon nem tetszett. Sejtette, hogy nem fog jól kijönni a Minisztérium bábjátékosával, de ilyen szintű provokációt – mint az iménti dumbledore-ozás – természetesen nem hagyhatott szó nélkül.

   Alapvetően Lily nem akart feltűnést kelteni, sokkal inkább szeretett volna beolvadni a tömegbe, de a tegnap esti bizalmatlankodást figyelembe véve úgy gondolta, hogy csak úgy nyerheti meg a griffendélesek, és természetesen az egész iskola diákságának bizalmát, ha alkalomadtán nyíltan ki is fejti véleményét Umbridge-ról, és a Minisztériumról, melyet képviselt. Túlzásba esés nélkül – jegyezte meg magában, miközben szobatársaival karöltve helyet foglalt az griffendéles évfolyamtársai között.

   - Olvastátok a Reggeli Prófétát? – nézett körbe a kis társaságon Dean Thomas, majd mikor álmos fejrázásokat kapott válaszul, az előtte lévő újságba temetkezett és hangosan olvasni kezdte: - Harry Pottert és barátait, Hermione J. Grangert és Ronald B. Weasleyt körözött személynek minősíti a Mágiaügyi Minisztérium, amiért a többszöri felszólítás ellenére sem jelentek meg az Auror Parancsnokságon. Sőt, a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola is engedély nélküli hiányzást állapított meg, így a többszöri törvénysértő magatartásuk következtében a Varázsbűn-üldözési Kommandó körözést indított ellenük.

   - Ez baromság! – szólt felháborodottan Seamus Finnigan.

   - Megőrültek ezek?! – kapta ki a kezéből az újságot Ginny Weasley, aki kissé elsápadt a bátyja, és természetesen a barátai elleni eljárástól. – Várjatok, van még! Hiteles források szerint a három fiatal csatlakozott a Főnix Rendje elnevezésű propaganda csoporthoz, melyet még a nemrég elhunyt Albus Dumbledore alapított.

   Ha eddig nem is vették figyelembe Lily ottlétét, hát most minden tekintet rá szegeződött. A kialvatlanság és a tovább fokozott rosszkedv miatt arcán nem hogy idegesség, de semmilyen érzelem nem tükröződött, unott mozdulattal helyezett a szájába egy kanál pudingot. – Mi az? – adta az ártatlant.

   - És akiről kiderül, hogy a Főnix Rendjéhez tartozik, az a Wizengamot Végrehajtási Szolgálat előtt fog felelni – fejezte be a fekete bőrű fiú, miután visszaszerezte a sajtót Ginnytől.

   - És a vonattámadásról csak egy kis bekezdés van pár oldallal arrébb, pedig egy auror meghalt! – vette át a szót Neville. – Az az auror, akinek Lily segített.

   Ez a hír cseppet sem segített a lány kedélyállapotán. Tisztán emlékezett az auror testén lévő tömérdek sebre, és a körülötte lévő vértócsára, de mikor megérkezett az erősítés, a férfi még élt. És Lily remélte, hogy ez hosszú évekig így is fog maradni.

   - Pedig szép párbaj volt! – próbálta vigasztalni Neville. – Nem sok diák tudna legyőzni egy halálfalót.

   - Kösz – mosolygott örömtelenül a fiúra, hisz tényleg értékelte a gesztust.

   - Mr. Longbottom, az irodámban fogom kiszabni a büntetőmunkáját, ha szokásaihoz híven ismét elkésik az órámról! – hangzott a szigorú intelem az asztalhoz lépő Minervától, miközben mindenkinek kiosztotta az órarendjét.

   Valóban, hétfőn az első óra átváltoztatástan volt, a kedvence. A diákság általános véleménye a tantárgyról az, hogy túl nehéz, és ebből kifolyólag nem is nagyon szerették, de Lily ez alól kivételt képezett. Azonban Umbridge miatt valószínűleg teljes egészében le fog maradni róla. Nem mintha nem tudná betéve már a végzős tananyagot.

   Kissé savanyú képpel tolta el maga elől a be nem fejezett pudingját, majd míg Lavenderék Minerva után indultak, addig Lily Umbridge irodája felé vette az irányt. Úgy gondolta a lány, hogy a keresett helyiség csakis a legnagyobb vendégeknek szánt hálószoba mellett lesz, így lassan a harmadik emelet felé kezdett lépcsőzni.

   Nem sietett. Nem akart a kelleténél hamarabb odaérni, megfontolt lépésekkel haladt folyosóról folyosóra, ám az egyik fordulónál egy kéz tapadt a szájára és rántotta be a faliszőnyeg mögé. A kezdeti meglepődöttséget a rémület vette át, és teljes erőből próbált szabadulni a szorító karok béklyójából.

   - Sssh! Ne ficánkoljon már White! – morrant a fülébe Piton, majd mikor ennek tudatába került abbahagyta a forgolódást, így a férfi elengedte és maga felé fordította.

   - A frászt hozta rám, professzor! – simította ki az arcába hullott haját, miközben megkönnyebbülten kifújta magát. – Ha mondani óhajt valamit, akkor azt humánusabb módszerekkel is megoldhatta volna…

   - Ne a szája járjon, inkább ezt igya meg! – nyomta a kezébe durván a kis lombikot, mely egy fehér folyadékot tartalmazott, bár a sötét miatt ezt Lily aligha láthatta.

   - Miért? – tette fel az egyszerű, ámbár kézenfekvő kérdést.

   - Ha nem akar mindannyiunkat lebuktatni, akkor tegye, amit mondtam! Ez egy semlegesítő bájital – felelte, s bár a lány nem tudta pontosan, hogy a szűk helyiségben egészen pontosan hol áll a férfi, de azt érezte, hogy sokkal közelebb, mint szeretné.

   - Mit kell semlegesítenie? Semmit sem értek! – bosszankodott, de azért a lombik dugóját már kihúzta.

   - A Veritasérumot – közölte egyszerűen, majd gyorsan ki akart suhanni Lily mellett, de a lányból feltörő hang megállásra késztette.

   - A mit? – nyújtotta el a szót hangosan, mire Piton ismét a szájára szorította a kezét, és a füléhez hajolt.

   - Merlinre White! Nem tanulta meg befogni a száját?! – pirított rá, majd egy kis szünet után végre elkezdte magyarázni a helyzetet. – Scrimgeour Veritasérumot, vagyis igazmondó szérumot akar beadatni magának, és az értelemszerűen sem a Rendnek, sem magának, sem nekem nem lenne jó, ha mindent kikotyogna – okította ki a tőle megszokott gúnyos hangnemben. – Várjon még öt percet, és csak utána induljon tovább! – utasította, majd otthagyta a lányt a tömérdek újabb kérdésével együtt.

   Fogalma sem volt arról, egyszeriben hogyan került a képbe Scrimgeour és a Veritaserum. Umbridge az irodájába rendelte, de vajon azért, hogy a miniszterrel együtt kifaggassák a nevelőapja és a Főnix Rendjével kapcsolatban? Kissé abszurdnak gondolta. Elvégre a Roxfortban volt, egy iskolában tele diákokkal, tanárokkal; Lily szerint egyszerűen nem kockáztathatnak meg egy ilyen törvénytelen műveltet.

   Mindazonáltal, ha továbbra is a sötétben fog ácsorogni, akkor sose fog a dolgok végére jutni, így gyorsan legurította a torkán Piton bájitalát. Nem mintha feltétel nélkül megbízott volna a férfiban. Viszont ha az, amit mondott igaznak bizonyul, akkor Pitonnak is volt mitől tartani, és Lily inkább nem akart hazardírozni, elfogadta a segítséget.

   Miután a fiolát egy a falban húzódó mélyedésbe rejtette, kilépett a szőnyeg mögül, és folytatta útját Umbridge irodája felé. Mikor a megfelelő folyosóhoz ért, tudta, hogy jó helyen jár, ugyanis az egyik ajtó mellett két férfi állt. Az egyik Kingsley Shacklebolt volt, egy rendtag, és nem mellesleg a Mágiaügyi Miniszter személyi testőre is egyben. A másik férfit Lily nem ismerte, az ötvenes évei elejére saccolta a korát, feje kopasz volt, és az arcvonásai ellenségesen meredtek rá.

   Szóval Pitonnak mégiscsak igaza volt – állapította meg magában, majd az őt vizsgáló szempárok tulajdonosait figyelmen kívül hagyta, és az ajtóhoz érve kopogáshoz emelte a kezét, ám még mielőtt ujjpercei a fához értek volna, a kopasz auror erősen megragadta a karját és maga felé penderítette.

   - Előbb el kell koboznunk a pálcáját! – mordult rá határozottan udvariatlanul.

   Lily összehúzott szemöldökkel próbálta kiszabadítani a karját, de a férfi erősebbnek bizonyult nála. – És szabad megtudnom, miért van erre szükség?

   - Ez csak egy rutinszerű eljárás – zendült Kingsley mély basszusa. – Amint véget ér a megbeszélése, visszakapja a varázspálcáját.

   Pár pillanatra még az ellenszenves férfira meredt, hogy lássa, nem ijedt meg tőle és az egész helyzettől, majd szabad kezével átnyújtotta Kingsleynek a pálcáját.

   - Most már igazán elengedhetne! – förmedt a kopasz aurorra, aki egy fintor kíséretében eleresztette a lány karját, és egy lépést hátrált.

   Kopogtatnia azonban most sem kellett, mert az ajtó kitárult, és Umbridge jelent meg mögötte gyanúsan kárörvendő arckifejezéssel. – Á, Miss White, már vártunk.

   Amint Lily belépett a helyiségbe és röviden körbepillantott, egyfajta hányinger lett rajta úrrá. A falak halványrózsaszínre voltak festve, de ami különösen szúrta a lány szemét, az az ajtóval szembeni falon lógó tucatnyi porcelánedény, melynek mindegyikében kismacskák nyivákoltak. Emellett fura, émelyítő vattacukorra emlékeztető szag terjengett, mely kellemetlenül facsarta az orrát, mégis uralkodott vonásain és nem fintorodott el. Már csak azért sem, mert míg a szobát figyelte, addig mások pedig őt magát fürkészték. Az íróasztal túloldalán Rufus Scrimgeour ült, míg mellette egy magas, szőke hajú férfi állt, aki sötét dísztalárt hordott.

   - Örülök, hogy ismét találkozhatunk, White kisasszony. Kérem, foglaljon helyet – biccentett a miniszter és a vele szemben lévő két szék egyike felé intett, majd szavait a lány háta mögé intézte. – Köszönjük a segítséget, Mr. Piton, most már távozhat.

   Lily figyelmetlensége okán nem vette észre az ajtó mellett ácsorgó bájitaltan tanárt, de távozása kissé feszélyezte. Elvégre csak ő tudott volna segíteni neki, ha valami baj történik.

   - Örömömre szolgált, Miniszter úr – hajtotta le kissé a fejét tisztelete jeléül, majd halkan becsukta maga mögött az ajtót, és Lily szövetségesek nélkül, egyedül maradt.

   - Kér egy csésze teát, kedvesem? – kérdezte Umbridge mézes-mázos hangon, majd még mielőtt Lily udvariasan visszautasíthatta volna, már le is tette elé a rózsákkal díszített teáscsészét.

   - Hogy érzi magát az iskolában Miss White? – érdeklődte Scrimgeour, de a hangsúlyából kiérezhető volt, hogy igazából nem is érdekli a válasz. Lily azonban adott az álcájára, így szemrebbenés nélkül hazudott: - Nagyon jól.

   - Helyes. Minden bizonnyal izgalmasnak fogja tartani az itt lévő tanulást a sokévnyi egyedüllét után.

   - Valóban – felelte szűkszavúan, miközben minél diszkrétebben próbálta hol a mellette ülő Umbridge, hol a szemben lévő két férfi arcából kiolvasni valódi szándékukat, de mivel semmiben sem lehetett biztos, inkább vette a bátorságot, és maga kérdezett rá a dologra. – Szabad megtudnom, miért hívattak ide? Talán a vonattámadás miatt?

   - Ne olyan gyorsan, kedvesem. Még meg sem kóstoltad a teádat – mosolygott rá az igazgatónő. Lily pedig ezúttal már nem tudta elrejteni meglepődöttségét és ellenszenvét, amiért az asszony már másodjára szólította a kedvesének. Ennél kétszínűbb már nem is lehetett volna. Viszont eleget téve a kérésnek lassan a kezébe vette a csésze mellé gondosan kikészített cifra mintás teáskanalat, és kavargatni kezdte a barnás folyadékot. Míg az általa kevésbé szeretett, gőzölgő angol teát szemléte, megfogadta, hogy a lehető legjobb alakítást fogja nyújtani, és nem árulja el a Rendet.

   - Azért hívattuk ide, mert a korábbi találkozásunk alkalmával sajnos megzavartak minket, így nem volt alkalmam közelebbről is megismerni – kezdte Scrimgeour figyelmen kívül hagyva Lily második kérdését. – Elsősorban az érdekelne, mit tud a nevelőapjáról.

   - Épp most küldet ki a gyilkosát! – felelte kellő dühvel a hangjában ahhoz, hogy hitelesnek tűnjön, ám valójában igazat is mondott.

   - Mr. Piton a megszeghetetlen eskü miatt volt kénytelen tenni a dolgát, aminek feltételéről csak később értesült.

   - Attól még a gyilkosság megtörtént! – vitatkozott tovább a lány.

   - A Wizengamot döntött, és Perselus Pitont ártatlannak nyilvánították. Egy tizenéves fruska pedig nem kérdőjelezheti meg a Mágiaügyi Minisztérium legfőbb végrehajtói szervét! – csattant fel Scrimgeour türelmét vesztve, majd hogy levezesse a feszültségét felállt, és a továbbra is némán álló varázslót figyelmen kívül hagyva a szobát kettészelve egyenes derékkal és a háta mögött összekulcsolt kézzel járkálni kezdett. Közben az eddig mellette álló varázsló le sem vette a szemét a miniszterről.

   A látvány egyébként még mókás is lehetett volna, mert a kerámiaedényekben mozgolódó macskák minduntalan követték az ide-oda sétáló férfit, mintha csak a főkandúrjuk lett volna az egyébként oroszlánsörényre emlékeztető hajszerkezetet viselő Scrimgeour. Azonban a helyzet nem igazán engedhette meg a vidámság bármely megnyilvánulását.

   - Mit tud a Főnix Rendjéről? – kérdezte végül a férfi, melyre valójában kíváncsi volt. – Kik a tagjaik, és miért hozták létre?

   Lily nem felelt azonnal. Izzadt tenyerét feltűnésmentesen a szoknyájába törölte, miközben a lehető legártatlanabbul próbált a fölé magasló Scrimgeourra pislogni.

   - Fogalmam sincs. Talán azért alapították, mert a Minisztérium kezdetben még nem ismerte fel a veszélyt, melyet Ő, Akit Nem Nevezünk Nevén jelentett. Vagy, mert nem foglalkoznak olyan aprósággal, mint egy diákokkal zsúfolt vonat megtámadása – szemtelenkedett.

   - Ön a kezdetektől fogva hitt Dumbledore-nak, miszerint Ő visszatért? – érkezett a következő kérdés ismét elkerülve a lány mondandójának legjavát.

   - Természetesen – felelte Lily készségesen.

   - Természetesen… – ismételte Scrimgeour némi gúnnyal. – De még nem válaszolt arra, hogy kik alapították ezt a Rendet.

   - Nem tudom.

   - És kik a tagjai? – faggatta, miközben lassan Lily széke mögé lépett, de csak ugyanazt a választ kapta. Scrimgeour viszont nem adta fel. – Kit próbál védeni?

   - Miből gondolja, hogy pont nekem kellene bárkit is megvédenem? Elvégre csak egy tizenéves fruska vagyok, nem? – kérdezett vissza szkeptikusan.

   - A miniszter úr úgy gondolja, hogy talán… valaki megkért arra, hogy hallgass el néhány dolgot – célzott finoman Abus Dumbledore-ra Umbridge. – Pedig nagyon fontos, hogy a Minisztérium mindent tudjon erről a szervezetről, méghozzá azért, hogy utána egyesíthessük a két erőt, és vállvetve, együtt küzdjünk az igazságért.

   Csend követte az igazgatónő átlátszó hazugságát, melyet úgy próbált belerágni Lily szájába, mintha egy ötévessel lett volna dolga. Pár pillanat múlva viszont az idegesítő kuncogásainak egyikével tört meg a némaságot. – Na de nem eszik olyan forrón a kását. Még meg sem kóstoltad a teádat!

   Lily valóban nem emelte még fel a csészét a helyéről, persze teljes szándékossággal. Nem csak az ízlése miatt nem kortyolt az italból, hanem úgy gondolta, hogy nem csak tej, de Veritaserum is volt benne.

   - Bizonyára még túl meleg – próbálkozott.

   - Igya meg! – hangzott Scrimgeour határozott parancsa a háta mögül. Nem volt mit tenni, Lily kényszeredetten ragadta meg a csésze fülét, és pár korttyal megitta a tea felét. Majd kissé remegő kézzel tette azt vissza a tányérra. Félt az igazmondás szérumától, még akkor is, hogy korábban már megitta Piton hatástalanító főzetét. Ha csak egy kicsit is hatásos volt a Veritaserum, akkor vége mindennek. Mindennek, amit a Főnix Rendje jelentett.

   A pánikon túl azonban furcsa, émelyítően édes ízt érzett a szájában. Pedig úgy tudta, hogy a Veritaserumnak keserű utóíze volt.

   - Hogy ízlik a tea? – érdeklődte Umbridge a lány arcát fixírozva.

   - Talán, kicsit túl sok benne a cukor – vallotta be elgondolkodva. Hisz az akkor azt jelentette, hogy nem kellett a kényszerű igazmondástól tartania. Ez pedig mérhetetlen megkönnyebbüléssel fogta el. Hiába…

   - Elég legyen ebből! – dörrentette Scrimgeour még mindig a lány háta mögött állva. – Kik a Főnix Rendjének a tagjai?

   - Nem tudom! – mondta határozottan Lily, majd a félelem vasfoga újra a torkába mart, mikor a férfi hirtelen megragadta a széke háttámláját, és vele együtt maga felé penderítette azt.

   - Ön hazudik nekem, Miss White! – mondta rosszat sejtő hangon a férfi. – Szerencsére azonban van erre egy kitűnő megoldás.

   Scrimgeour talárjának zsebéből elővett egy kis lombikot, melynek áttetsző tartalmán megcsillant az ablakon beszökő napsugár. Ám hiába az idilli kép, Lily cseppet sem látta rózsásnak a kialakult helyzetet. Megkönnyebbült, amiért nem a teájával csempészték bele a Veritaserumot, de a nyílt támadást nem tudta kellőképp kezelni.

   - A reakcióját elnézve tudja, mit tartok a kezemben – csillant meg elégedetten a férfi szeme. – A szemében látott rémület arra enged következtetni, hogy mégiscsak van olyan kérdés, amire nem válaszolt őszintén.

   - Mindenkinek van titkolnivalója, Mr. Scrimgeour. Gyanítom, hogy önnek is. Viszont nem hinném, hogy feltétlenül mindenre kíváncsi lenne – felelte Lily pár pillanat habozás után.

   - Elég, ha csak a kérdéseimre válaszol. Őszintén. Ellenkező esetben: „Az igazságot sohasem lehet olyan mélyen eltemetni, hogy ne lehessen kiásni.”* – tárta magasra a lombikot, majd ki is húzta annak dugóját.

   Lilynek fogalma sem volt arról, mégis hogyan tudta megőrizni az addig megmaradt hidegvérét, de gondolkodás nélkül kontrázni tudta a miniszter szavait.

   - „A kijelentett igazságok elvileg soha nem bizonyíthatók vagy cáfolhatók, csak elfogadni vagy elutasítani lehet őket.”** A férfi láthatóan meglepődött, de hamar rendezte szigorú vonásait. – Ismerem Burdock Muldoon írásait.

   - Bármennyire is tisztelem az egykori Varázsló Tanács elnökét, ezúttal cáfolom az állítását. Igya meg a Veritaserumot, és feleljen a kérdéseimre! – parancsolta.

   - Miért? – tette fel a legkézenfekvőbb kérdést. – Talán gyanúsít valamivel? Ez esetben hol marad az Auror Parancsnokság hivatalos parancsa? Tudja, Mr. Scrimgeour, ismerem a jogaimat – replikázta összefont karral. Lily, még ha el is hitte volna azt, hogy sikerült megfognia a férfit, határozottan félve nézett az arcába, melyen megingathatatlan eltökéltség látszott.

   - Én határozom meg, milyen jogai vannak, és senki sem szállhat szembe velem, hisz én vagyok a törvény! Bármivel meggyanúsíthatom, börtönbe zárathatom és megkeseríthetem élete hátralévő részét! – skandálta, mintha csak egy győzedelmi éneket szavalt volna, de a csattanót a végére hagyta: - Hacsak… nem issza meg a főzetet és vall be mindent.

   Döntenie kellett a lánynak.

   Ha nem engedelmeskedik, Scrimgeour maga lökné be a kibérelt azkabani cellájába. Viszont ha megissza a szérumot, azzal a Rendet veszélyezteti, ami jelenleg mindennél fontosabb volt. Még a saját életénél is. Ezzel azóta tisztában volt, mióta elvállalta a küldetést. Ám mivel bekerült a képbe Piton, és a hatástalanító főzete, így elvileg elfogadhatná a feltételeket úgy, hogy se a Rendnek, se saját magának ne ártson. A baj az volt, hogy mindez csak elmélet volt. A pozitív benyomások ellenére sem bízott a bájitalszakértőben.

   Ám ekkor bevillant neki egy mentőövként szolgáló ötlet. Volt egy titkos fegyvere: a druidák elme trükkje, mellyel törölni tudta az emlékeket, így ha balul sülne el a hatástalanító főzet és kikotyogna mindent, akkor végső soron még mindig bevetheti a nem mindennapi képességeit.

   - Nos, megéri elhallgatni az igazságot? – nézett rá kárörvendően a férfi, majd felé nyújtotta a lombikot.

   Lily csapdába került. Minden lehetséges megoldás kockázatos volt, és a lány ki nem állhatta az ilyen aljas módszereket. A kezdeti félelme lassan dacba fordult, és mikor Scrimgeour, majd Umbridge módfelett elégedett arcára nézett, a düh robbanásszerűen tört ki belőle.

   - Maradéktalanul megéri! – jelentette ki magabiztosan, majd kikapta a férfi kezéből a lombikot, és gyorsan – még mielőtt meggondolhatta volna magát –, legurította a torkán annak tartalmát. A fanyar utóíz kellemetlenül összeszorította a száját, ezért kénytelen volt a megmaradt teájával enyhíteni a kellemetlen érzést. Mindazon kívül viszont semmi mást, kényszert vagy önkívületet nem érzékelt, ami utalhatott volna az igazság szérum hatására.

   - Ki volt a nevelőapja? – kérdezte mohón Umbridge, míg Lily azon kapta magát, hogy még azt is válaszolhatná, hogy maga Merlin volt az.

   - Albus Dumbledore – válaszolt végül.

   - Miért fogadta örökbe? – folytatta a faggatást a miniszter.

   - Mert meghaltak a szüleim.

   Lily majdhogynem felnevetett a hazugságon. Mert bár a családja elvesztése is hozzájárult az örökbefogadáshoz, a Dumbledore fivérek elsősorban a különleges druida képességei miatt vették a szárnyaik alá. Így Pitonnak mégiscsak igaza volt, a Veritaserum teljesen hatástalan volt, és ezért egy hatalmas kő zuhant le a lány szívéről.

   A dolog viszont csak eddig volt egyszerű, már ha egyáltalán annak lehetett nevezni. Lilynek el kellett játszania, hogy a válaszadások számára kínszenvedést okoznak, és mérlegelnie kellett, miben hazudjon, és miben ne. A hirtelen jött derű hamar semmivé vált.

   - Ki alapította a Főnix Rendjét? – rázta meg a vállainál fogva Scrimgeour, amiért a lány gondolatai elkalandoztak pár pillanatra.

   És ekkor kellett bevetnie a nem létező színészi képességeit.

   Keményen az ajkába harapott és a homloka ráncokba szalad, de egyelőre nem válaszolt. Tépelődést, hezitálást mímelt, majd ajkai elnyíltak, és a levegőt hangosan fújta ki. – Albus Dumbledore.

   Tulajdonképpen nem is kellett annyira megjátszania a szerepét. Valóban nehezére esett elárulni szeretett nevelőapját, még akkor is, hogy tudta, Scrimgeour azzal már régóta tisztában volt.

   - Kik a Főnix Rendjének tagjai?! – követelte a lány arcához egészen közel hajolva.

   - Albus Dumbledore! – felelte emelt hangon, miközben szeme könnybe lábadt. Árulónak érezte magát.

   - Albus Dumbledore-on kívül kik még a Főnix Rendjének tagjai?

   A könnyek végigfolytak az arcán, ezért szorosan lehunyta pilláit és elfordította az arcát. Egy-egy könnycsepp a széke szélét görcsösen szorító kézfejére hullott.

   - Sirius Black és Harry Potter – suttogta rekedten. Hiába a hazugság, hiába a már előre megbeszélt terv, Lily rettenetes bűntudatot érzett.

   - Áh, pompás! – lelkendezett Umbridge a teáját kavargatva, és ez csak még inkább fokozta a lány letargiáját.

   Scrimgeour erősen megragadta Lily állát, és durván visszafordította maga felé - Albus Dumbledore-on, Harry Potteren és Sirius Blackken kívül kik tagjai még a Főnix Rendjének?! – vallatta türelmetlenül.

   - Nem tudom! – sikította vissza a lány, miközben könnyei maszatos foltot hagytak az arcán.

   - Albus Dumbledore-on, Harry Potteren és Sirius Blackken kívül kik tagjai még a Főnix Rendjének?! – ismételte üvöltve.

   - Mondtam már, hogy nem tudom! – kiabálta torka szakadtából, majd a miniszter elengedte az állát. Lilynek csak egy fojtott sikolyra volt ideje a lendülő kéz láttán, és egy erős csattanás következtében leesett a székről.

   Térdei keményen koppantak a padlón, az arca elzsibbadt és a füle csengett, de ami a legjobban megrémisztette, az a szájában érzett vér íze volt. Lily ezután akár akarta, akár nem, sírva fakadt.

*Popper Péter idézet

**Morris Langlo West idézet

Az én alternatív Harry Potter történetem - 51. Roxfort

   Tenyerébe támasztotta az állát, és az elsuhanó táj felé fordította a tekintetét. Már fél órája kiértek London környékbeli városkáiból, és a vonat egyenletes tempót diktálva tartott Roxfort felé. A színek és formák azonban összefolytak a szeme előtt: sötétzöld, barna, vörös és sárga úszott egymásba, de Lily inkább az előtte álló feladaton gondolkodott, semmint Anglia szépségén.
   Harryék beindították a folyamatot Neville és Luna beavatásával, de a lány attól tartott, hogy kettejük szava még kevés lesz ahhoz, hogy az egykori DS tagok mindegyike feltétel nélkül megbízzon benne. Elvégre ki is ő? Egy lány, aki állítólag Albus Dumbledore nevelt lánya, és bár ezt papírokkal igazolni is tudta, az idős varázsló sajnos már nem tudott kiállni mellette, nem tudta elmondani mindenkinek, hogy Lily is az ő oldalán állt. Jelen körülmények között pedig az ember már szinte senkiben sem bízhatott meg.
   Idén még kevesebb diák tért vissza szeretett iskolájába, pedig már az előző tanévben is csökkent a tanulók száma. A Roxfort biztonságot jelentett Dumbledore igazgatósága alatt, de mióta a kor legnagyobb varázslója elhunyt, mindenki tudta: az iskola már sosem lesz a régi.
   A vonaton eltűntek a kupék, és mindenki két-két személyes ülésen foglalt helyet, melyek egymás felé voltak fordítva. Lily egyedül ült egészen addig, míg gondolataiból három elsős diák félős toporgása fel nem ébresztette. Ahogy a lány rájuk emelte a tekintetét, az egyik fiú megköszörülte a torkát, de végül semmit sem mondott. A mellette álló barátja nem túl finoman megbökte, mire végül fel merte tenni kérdését:
   - Szabad ez a három hely? Máshol már nem találtunk.
   - Találtunk, csak te olyan beszari voltál, hogy nem merted megkérdezni őket – suttogta a bökdösős, szőke hajú fiú, de Lilynek így is sikerült meghallania.
   - Persze, üljetek le nyugodtan. – Az üres helyek felé intett, mire a két fiú rögtön helyet is foglalt Lilyvel szemben, majd a harmadik gyerek, egy kislány, mellé ült le.
   - Köszönjük szépen – cincogta meglepően magas hangon, hisz Lily úgy gondolta, hogy egy olyan fiús frizura, mint amilyen neki volt, biztosan csak erős lányokhoz tartozhatott.
   Lily inkább nem kommentálta a dolgot, biccentett feléjük, majd továbbra is az ablak túloldalán lévő tájra fordította tekintetét. Eddig sikeresen kizárta tudatából a környezetéből érkező hangoskodást, de amikor újdonsült utazótársai sugdolózni kezdtek, feladta a feladata iránti koncentrálást.
   Idővel a fiataloknak feltűnt, hogy Lily észrevette az olykor-olykor felé vetett fürkésző tekinteteket, így a korábban felszólaló barna hajú, szeplős fiú újabb kérdést intézett felé.
   - Te vagy Albus Dumbledore lánya, igaz?
   Sejtette, hogy előbb utóbb sor fog kerülni a kérdezősködésre, de nem gondolta, hogy már ilyen hamar. Gondterhelten felsóhajtott, és egy pillanatra átfutott a fején, hogy nem válaszol, de amikor a kíváncsiságtól kitágult gombszemekbe nézett, kénytelenül, de végül igazolta a feltevésüket.
   - Már csak voltam. Meghalt – felelte, és összefűzte karjait maga előtt abban bízva, hogy ezzel véget vetett a kérdezz-feleleknek, de Lily pechére nem így történt.
   A gyerekek arca elkomorodott. – Nagyon sajnáljuk.
   A csend csak egy pillanatig tartott, a szőke fiú felé nyújtotta a kezét, és közben büszkén próbálta kidülleszteni a mellkasát. – Én Preston Ellwood vagyok, leendő mardekáros.
   Lily majdnem elnevette magát a kisfiú pojáca stílusától, de végül csak egy kedves mosolyra szelídítette arcvonásait, és elfogadta a kézfogást.
   - Nagyon örülök, Preston Ellwood, leendő mardekáros. – Az ismétléstől a kisfiú arca egészen kipirult, mert rájött, elég béna bemutatkozás volt. – Lily White vagyok.
   - Daniel Balding, remélhetőleg nem Mardekáros – tettetett hányást a másik fiú, mire Preston a vállába bokszolt. Daniel pedig vissza. Lily már épp szét akarta választani a két kakaskodó gyereket, mikor a mellette ülő lány elkiáltotta magát:
   - Hagyjátok már abba! Olyanok vagytok, mint az óvodások!
   A két fiú rögtön abbahagyta egymás püfölését, de szemeik továbbra is villámokat szórtak. Lily döbbenettel vegyes csodálattal pillantott a kislányra, aki csípőre tett kézzel, mérgesen nézett a két delikvensre.
   - Na és téged hogy hívnak? – tudakolta végül Lily.
   - Audry Hulbert vagyok, Daniel unokatestvére – mondta továbbra is csúnyán nézve a két fiúra. – Elnézést kérek miattuk – bökött fejével a fiúk felé. – Mióta megkapták a levelet, állandóan egymást marják azzal, hogy melyik házba fognak bekerülni.
   - Ez egy fontos dolog Audry! Meghatározza az egész életünket! – vélekedett Preston.
   - Fontos, az igaz, de attól még maradhattok barátok. Nem csak a házatok tagjaival lehet jól éreznetek magatokat – javította ki Lily. Kis idő után pedig már azon kapta magát, hogy szívesen beszélget a gyerekekkel arról, milyen fontos a házak közötti egyetértés, és hogy a rivalizálással senkinek sem tesznek jót. Az pedig szerencsére egyiküknek sem tűnt fel, hogy konkrétan Lily is gólyaként fog érkezni a Roxfortba – legalábbis tudomásuk szerint.
   Viszont az már igencsak idegesítette, hogy egyre többet járkáltak a diákok, és minduntalan fürkésző vagy olykor ellenséges pillantással illették. Nyílván gyorsan elterjedt a híre annak, hogy az újságokban látott Dumbledore lány is Roxfortba fog utazni. Ám azzal próbálta vigasztalni magát, hogy ez még csak rosszabb lesz.
   A házakba való beosztási vita után végre megérkezett hozzájuk a büfés boszorkány, így a gyerekek le lettek foglalva a vásárolt tömérdek mennyiségű édességgel, amit vásároltak, és Lily egy kicsit élvezhette a csendet.
   Ismét az ablakon bámult ki, bár most még kevesebbet látott, mert odakint már besötétedett, és az üveget is párás folt lepte el. Már elég közel járhattak a roxmortsi állomáshoz, ezért Lily a mosdóban gyorsan átöltözött, és erre útitársait is emlékeztette. Miközben a mosdó felé tartott, csak előre nézett, de menet közben így is magán érezte a többiek átható tekintetét. Viszont próbált nem foglalkozni velük. Az volt a fő, hogy megőrizze a hidegvérét.
   Mikor Hermione érméjét a nadrágjából a szoknyája zsebébe tette, eszébe jutott, hogy barátai még nem értesítették a fejleményekről Greybackkel kapcsolatban. Bár valószínűnek tartotta, hogy nem is fogják. Minél kevesebbet tudott a kinti világból, annál hitelesebben tudta játszani a tudatlant. De a barátai épségéért azért még nem szűnt meg az aggodalma.
   Visszafelé a folyóson találkozott a Hírverőt osztogató Luna Lovegooddal, bár Lily először fel sem ismerte a fél arcát eltakaró furcsa szemüvegétől.
   - Hírverőt? – kérdezte csengő hangján. – Ezt biztos szívesebben olvasnád, mert nem te vagy a címlapon, hanem a Furmászok, amik belemászhatnak a füledbe és megeszik az agyadat.
   Lily hírtelen köpni-nyelni sem tudott. Lunáról sok érdekes dolgot hallott és látott, mikor előző évben a Roxfortban kémkedett, de személyesen még sosem beszélt vele. - Öhm, köszönöm, kérek egyet – nyögte ki végül, mire a lány a kezébe nyomott egy példányt, és máris tovább szökkent.
   Szerencsére semmi jelét nem adta annak, hogy Harry Potter és barátai közös ismerősük lennének, így megkönnyebbülten térhetett vissza a gyerekekhez, akik épp a csokibéka kártyákról beszélgettek. A kártyák hátoldalán híres boszorkányok és varázslók voltak, melyek között köztudottan Albus Dumbledore is szerepelt. Jelentőségteljesen elhallgattak, mikor ő került volna szóba, de Lily rájuk mosolyogva folytatásra bíztatta őket. Még ugyan fájt a nevelőapja elvesztése, de örült, amikor olyan nagy csodálattal és tisztelettel beszéltek róla, mint például Daniel, Preston és Audry.
   Lily érdeklődve, néhol elcsodálkozva lapozgatta Xenophilius Lovegood cikkeit az általa sohasem hallott lényekről és összefüggésekről, mikor a vonat hirtelen fékezni kezdett. Néhány csomag hangosan a földre esett, mire páran felsikoltottak ijedtükben, és néhol káromkodásokkal kommentálták az eseményt. Lily tudta, hogy még nem érkezhettek meg Roxmortsba, ezért zavartan nézett ki az ablakon, de a sötétben semmit sem látott.
   A vonat megállása okozta megilletődöttség csendjét hamar felváltotta az egyre hangosabbá váló pánik.
   - Mi történt?
   - Miért álltunk meg?
   - Már meg is érkeztünk? – kérdezték kórusban a gyerekek, de Lily egyelőre figyelmen kívül hagyva őket továbbra is a sötétbe kémlelt.
   Nem csak a lány útitársai adtak hangot a csodálkozásnak. A körülöttük ülők is fennhangon kérték egymástól a választ, és néhányan aggodalmasan járkálni kezdtek.
   Majd a lámpák kialudtak és a vonat kocsik ajtajai kicsapódtak. A rémület felfokozódott, sikítások és kiabálások hangzottak mindenhonnan, sőt, elvétve még egy-két durranás is. A gyerekek is ijedten mozgolódtak a helyükön, de Lily nyugalmat parancsolt rájuk: - Pszt! Maradjatok csendben, és üljetek a helyetekre!
   A diákok lármázásán túl Lily mintha párbaj okozta zajokra is figyelmes lett volna, ezért elővette a varázspálcáját és fényt idézett annak hegyére.
   - Csendet! – hallatszott egy férfi felerősített hangja. – Mindenki maradjon a helyén, és akkor senkinek sem esik bántódása!
   Ha Lily sejtette is, így most már biztossá vált számára, hogy a vonatot halálfalók állították meg. Véleménye szerint más egyszerűen nem tett volna ilyen drasztikus lépést. De sajnos nem ismerte a hang tulajdonosát.
   A diáksereg elnémult, csak néhány sugdolózó hangot lehetett hallani, de a levegőben továbbra is ott vibrált a feszültség és a félelem. A lány fején is hirtelen túl sok, és túl rémisztő gondolat suhant át, de nem engedett a pániknak, hanem cselekedni kezdett.
   Az időközben szorosan mellé kuporodó Audryt egy pillanatra felemelte és a helyére csúszott, hogy ne a kislány legyen kívül, a folyosóhoz közel. – Ne aggódjatok, nem lesz semmi baj! – próbálta nyugtatni a gyerekeket, ám nem sok sikerrel járt. Szinte hallotta maga mellett a kislány össze-összekoccanó fogait.
   Lily maga mellé helyezte a világító pálcáját, elég alacsonyan ahhoz, hogy ne tűnjön támadónak, de mégis jobb érzés volt, hogy a kezébe szoríthatta. Szíve szerint hátra fordult volna, hogy megnézze, kik fékezték meg a vonatot, de uralkodott magán, és megvárta, míg a cipőkopogások melléjük értek. Lilyék nagyjából a kocsi felénél foglaltak helyet, így a lassan közeledő alakok idegőrlően hatottak mindenki számára.
   Mikor azonban a lépéseket már közvetlen közel hallották, egy világító varázspálca pár pillanatra teljesen elvakította őket, és Lily csak nehezen állta meg, hogy ne cselekedjen reflexből, és lökje félre a varázseszközt az arcából. A pálca tulajdonosa elégedetlenül felmordult, majd mindannyian tovább álltak.
   A lány nem tudta mire vélni, de sűrű pislogások után sikerült visszanyernie látását és gyorsan kihajolt, így láthatta, hogy négy fekete köpenyes halálfaló minden egyes ülésen megvilágították az utasok arcát. Mintha kerestek volna valakit.
   - Potter nincs itt, lúzerek! – szólt fel hangosan egy diák, nyilvánvalóan a halálfalóknak címezve.
   - Ülj le és hallgass, ha jót akarsz magadnak! – rivallt rá az egyik csatlós.
   Lily ismét kihajolt a vele szemben lévő ülés takarásából, így láthatta, hogy Neville Longbottomot visszalökték a helyére. A lány csak a fejét rázta, és nem tudta, mégis mit akart a fiú elérni. Azonban egyvalamiben egyetértett vele: a halálfalók valószínűleg tényleg Harryt keresték.
   A lámpák ismét kigyúltak, majd Lily feje felett egy piros csóva száguldott el. A lány gyorsan visszahúzódott, majd felállt, így láthatta, amint egy auror támadt a halálfalókra, ám a helyzet nem volt kiegyenlített.
   Az auror Lily számára ismeretlen volt, de jól küzdött, a túlerővel azonban semmit sem tudott kezdeni. A lány figyelte az eseményeket, próbált volna segíteni neki, de az átkok túl közel voltak hozzá, így nem tudott közbelépni.
   A középkorú varázsló elkábított egy halálfalót, mire a másik háromból az egyik egy olyan sötét varázslatot alkalmazott, melytől az auror testén folyamatosan táguló sebek keletkeztek, és a sötétvörös vér patakokban folyt a padlóra. A férfi felüvöltött fájdalmában, majd mintha csak elvágták volna a hangját, elcsendesült, és ájultan rogyott össze, akár egy rongybaba.
   Akik látták a küzdelmet, most mind sikítani és ordítani kezdtek, óriási volt a hangzavar. Néhányan az ülésekről kihajolva néztek le a sebesültre, mások elborzadva fordultak el tőle, de akármi is volt a diákok reakciója, sajnos egyikük sem tudott rajta segíteni. A halálfalók még mindig túl közel voltak, és az az alapvető sebellátási tudás, amit az iskolában tanítottak, vajmi keveset ért volna egy ilyen súlyos sérülésnél.
   Borzongás futott végig Lily gerince mentén, gyomra felkavarodott, de kényszerítette magát, hogy vegye le a tekintetét az aurorról. Cselekednie kellett, mert tudta, csak úgy tud segíteni a bajbajutott férfin, ha a halálfalók fenyegetése minél előbb megszűnik.
   A feketecsuklyások a sebesülttel mit sem törődve meglehetősen sietősen tovább araszoltak, mert a távolból kiabálások és párbaj zajai szűrődtek át, Lily pedig immár koncentráltan csak a megfelelő alkalomra várt.
   - Nyomatékosan megkérem önöket, hogy távozzanak a szerelvényről! – jelent meg Minerva a halálfalókkal szemben. Pálcáját rájuk szegezve egyelőre még nem támadt, ám az álarcosok annál inkább.
   A hárman egy ellen felállás megint csak visszataszítóan igazságtalan volt, de hát mit is várhatott az ember Voldemort csatlósaitól? Minerva pajzzsal védekezett és csak néha tudott támadni. A hátuk mögött hallatszó harcból fakadó kiabálások egyre hangosabbá váltak, és a halálfalók bőrük mentése érdekében egyre erőszakosabban próbáltak kitörni az asszony által elzárt ajtón.
   Ekkor azonban eljött Lily ideje.
   - Hé! – kiáltotta el magát, miután pálcáját szorosan markolva kilépett a folyósóra, és mivel esze ágában sem volt megvárni, míg a halálfalók felé fordulnak, gyorsan kábító átokkal telibe találta az egyikük hátát. Kötelekkel gúzsba kötötte az ájult feketeköpenyest, de pálcáját máris készenlétben tartotta, mivel a megmaradt két halálfalóból az egyik neki szentelte teljes figyelmét. Kíméletlenül szórta átkait felé, de Lily remekül helytállt. Hárított és támadt sorozatosan, egy pillanatnyi megállás sem volt, de nem is volt rá szüksége, sikerült ugyanis meglepnie egy transzformált átokkal. A halálfaló pálcája Lily kezébe röppent, így kettejük játékának vége lett.
   Időközben Minerva is lefegyverezte az ellenfelét, így mindkét halálfaló térdre kényszerítve hallgatta a diákok egyre erősödő ünneplését. A tapsot néhány elismerő fütty és kiabálás egészítette ki, de Lily nem törődött vele. Hideg tekintetét, akárcsak pálcáját a vele szemben térdelő halálfalóra szegezte egészen addig, míg mögötte újabb aurorok bukkantak fel. A lány épp azon gondolkodott, vajon kinek az arcát fedhette el az álarc, de egy női auror a vállánál fogva arrébb húzta, így le kellett mondania ebbéli érdeklődésének kiderítéséről.
   Minervával lopva összenéztek, míg a halálfalókat megkötözve levezették a vonatról a sebesült aurorral együtt, de hamar előbújt belőle a szigorú tanárnő.
   - Csendet! Mindenki üljön vissza a helyére, a vonat hamarosan elindul – mondta ellentmondást nem tűrve, majd gyorsan az aurorok után sietett.
   Lily még mindig a folyosó közepén ácsorogva megigazította copfba kötött haját, és a nevét suttogó diákokat figyelmen kívül hagyva visszasétált a helyére.
   A három gyerek továbbra is megszeppenve ült. Audry befurakodta magát Daniel és Preston közé, míg a két fiú oltalmazóan átölelte a vállát, pedig az ő szemük is félelemtől csillogott.
   - Jól vagytok? – kérdezte, miközben helyet foglalt, és a gyerekek bizonytalan bólogatással feleltek. Majd a vonat hirtelen előre rándult, és lassan újra útnak indult. A megnyugtató zakatolás miatt a gyerekek is egyre inkább feloldódni látszódtak, és Audry is visszaült Lily mellé.
   - Csúcs szuper voltál! – lelkendezett Daniel percekkel később, és Prestonnal egymást túlkiabálva mesélték el úgy a párbajt, ahogyan azt ők látták.
   Lily nem kommentálta a dolgot, helyette inkább a következményeken járt az esze. A halálfalók immár nyíltan Harryre és barátaira vadásztak, és a vonat megtámadása komoly, fenyegető üzenet volt mindenki számára. A halálfalók semmitől sem riadtak vissza, még súlyosabb volt a helyzet, mint ahogy azt gondolta. Ámbár most kivételesen az aurorok jókor voltak jó helyen. De azt nem tudta, kinek köszönhetően. A Minisztérium eddig inkább csak homokba dugta a fejét, és mindössze amolyan tessék-lássék ügyeket intéztek Voldemort csatlósai ellen.
   Gondolataiból Audry rázta fel, aki tágra nyílt szemekkel bámult fel rá, karjait pedig Lilyével fűzte össze. – Ugye rendbe fog jönni az a bácsi? – utalt a sebesült aurorra.
   - Nagyon remélem! – sóhajtotta, majd szorosabb ölelésbe vonta a kislányt, és így várták útjuk végét.

*****

   Miután megérkeztek Roxmorts állomásra Lily még több aurort vélt felfedezni. A peronon állva várták, míg a diáksereg lekászálódott a vonatról, majd szétszóródva a szerelvény átkutatásába kezdtek. Néhány ismerős arcot is észrevett az egyenruhások tömegében, de nem tett feléjük semmilyen gyanús megnyilvánulást. Ismét ügyelnie kellett az álcájára.
   Három útitársát Hagrid felé terelgette, és mikor meglátták a termetes vadőrt, akárcsak a többi elsős, ők is bizalmatlanul fordultak a lány felé.
   - Ne aggódjatok, a termeténél már csak a szíve nagyobb! – nevetett rájuk röviden, s mikor eltűntek a tömegben, Lily gyorsan egy fa mögé oldalazott.
   Mikor a vonat fékezni kezdett érezte, amint a zsebébe rejtett érme felforrósodott, és most már majd’ megőrült a kíváncsiságtól. Éberen körbekémlelt, és mikor megbizonyosodott arról, hogy senki sem vette észre, elővette a kerek kis tárgyat, melybe egyetlen egy kérdés volt belekarcolva: Minden rendben?
   Lily megmosolyogta szerelme aggodalmát, és meg sem lepődött azon, hogy tudtak a támadásról. Az aurorok között volt pár rendtag, sőt, az is megeshetett, hogy a beépített emberek kezdeményezték a vonat védelmét, de ebben természetesen nem lehetett biztos. Viszont már most hiányoztak neki Harry ölelő karjai. Lilynek azonban erősnek kellett maradnia, így sebesen igenlő választ írt a körme segítségével. És mivel ő is aggódott barátaiért, pár pillanattal később egy másik üzenetet vésett az érembe: Greyback?
   Kedvese valószínűleg nem volt túl elfoglalt, mert a válasz rögtön meg is érkezett: Meglógott. Ez viszont egyáltalán nem volt jó hír. A vérfarkas az egyik legveszélyesebb halálfaló volt, és Lily bele se mert gondolni, hány ártatlan embert fog még megtámadni, míg végre méltó helyére, a rácsok mögé kerül.
   A fa takarásában várta, hátha kap még több információt kedvesétől, de ez csalódottságára nem történt meg, így megvárta az utolsó fiáker kocsit, melyet a kissé visszataszító thesztrálok húztak, és magányosan tette meg a még hátralévő utat a büszkén magasodó roxforti kastélyig.
   Nem volt túl hideg, ezért miután begördült a hatalmas, szárnyas vadkanokkal szegélyezett kapun csak komótos léptekkel haladt befelé. Ennek két oka is volt. Lily szerette volna felmérni az iskolai helyzetet, ezért jobbra balra – akárcsak egy valódi új diák – tekintett körbe-körbe, ám nem a kastély pompáját csodálta. Észrevette, hogy az undok gondnok, Argus Frics a rá jellemző torz vicsorral az ajkain kutatta át néhány diák csomagját, és a számára gyanús tárgyakat egy külön kupacba dobálta. A lány remélte, hogy az ő holmijai között nem fog turkálni a vén kurafi, bár tudta, hogy ládája nem tartalmazott semmilyen kirívó tárgyat.
   Ezen kívül figyelemmel kísérte a pöttöm Flitwick professzort, amint magában mormolva bezárta a hatalmas kapukat és védelmi pajzsot vont az iskola területe köré. Nyílván mindenki fülébe eljutott már vonattámadás híre.
   Másrészt lelkileg fel kellett készülnie a belépésre. Eddig a vonaton a diákság figyelmének csekély részét élvezhette, most viszont mindenki láthatja, és nyíltan beszélhet Lily White-ról, a volt igazgató nevelt lányáról. A korábbi hűvös magatartását továbbra is fent kellett tartania, és egy képzeletbeli falat is emelt maga köré abban reménykedve, hogy az majd minden atrocitástól meg fogja védeni.
   A nagyterembe érve a fények és az elvarázsolt mennyezet elbűvölő hatást kelltettek, de a lány nem engedte meg magának, hogy ámulatba essen. A teremben már megkezdődött a beosztás, a Teszlek Süveg szokatlanul komor hangulatban küldte a diákokat a négy ház egyikébe, és bár nem kellett volna, Lily mégiscsak meglepődött, hogy a legtöbb kisdiák a Mardekárba került. És ennek láttán a ház idősebb tagjai hangosan ki is fejezték örömüket.
   Azon szülők, kiknek családtagjaik már generációk óta ebbe a házba jártak, most feltétel nélkül küldték ide a gyerekeiket, hisz őket semmi veszély nem fenyegette, nem úgy, mint a másik három házból valóék gyerekeit.
   A fal szélén ácsorogva hallgatta végig, amint Minerva egyesével felolvasta az elsősök nevét, miközben tekintete a tanárok között cikázott. Egyből kiszúrta a középen– a nevelőapja helyén – ülő visszataszító rózsaszín talárba öltözött Umbridge-ot. Az újonnan kinevezett igazgató elégedett mosollyal figyelte a beosztást, míg a mellette ülő tanárok kissé fáradtan tekintettek előre. Nem kerülte el a tekintetét Piton sem, aki az asztal szélén, egyenes háttal és a szokásos gúnyos félmosolyával ült. Minden bizonnyal észrevette a lányt.
   A névsor már a vége felé közeledett, Lily szíve pedig a torkában dobogott. Izgult a Süveg döntése miatt, de legfőképp a diákok reakciójától tartott. Viszont, mint a nap folyamán oly sokszor, most is megacélozta idegeit, és nem engedte felszínre idegességének jeleit. Majd hamarosan eljött az ő ideje.
   - White, Lilyan – harsogta Minerva a pergamenjéből felnézve, mire az eddig neszező diáksereg egyszeriben elhallgatott, és egy emberként fordultak a terem végén ácsorgó lány felé.
   Lily a várakozó tekinteteknek eleget téve elindult, cipője kísérteties kopogása visszhangzott a helyiségben, s miközben egyre beljebb haladt, a diákok halkan suttogni kezdtek a háta mögött. Ami pedig a lányt illette, egyenes, magabiztos léptekkel és felszegett állal haladt nevelőanyja felé, majd mikor odaért, készségesen leült a háromlábú székre, és Minerva a fejére tette a Teszlek Süveget.
   - Hm, hát megint találkozunk? – kérdezte halk, érces hangon a Süveg, hogy csak a lány hallja. – Most is a Mardekárba szeretnél kerülni?
   - Nem! – tiltakozott rögtön, mire a megbűvölt fejfedő újabb hümmögésben tört ki.
   Mindenki érdeklődve figyelte, és Lily már azt vélte látni a hozzá közelebb ülők szemében, hogy épp azt latolgatták, vajon melyik házba fog kerülni. Ez pedig a lányt is nagyon érdekelte.
   - Nos, ez esetben az eszed vág, mint a penge, és a szíved a helyén van. A bátorságod azonban a Griffendélbe kívánkozik! – süvítette az utolsó szavakat a Süveg, mire Lily ajkaira megkönnyebbült mosoly húzódott. Azonban a diákok egy pillanatra még megilletődötten bámultak rá. Nem tudták, jó dolog-e az, hogy Lily White, Albus Dumbledore állítólagos lánya a Griffendélbe került. De mikor egy halk taps hallatszott a vörös-aranyba öltözött tömeg közül, a többiek követték a példáját, és a végén valóságos üdvrivalgással köszöntötték a lányt.
   Lily gyorsan helyet foglalt a hosszú asztal végén lévő üres széken, mire a körülötte ülők hangosan gratulálva nyújtották felé a kezüket, amit kicsit furcsállva ugyan, de hálásan elfogadott.
   Míg a lányt valósággal körberajongták, a névsor végén helyet kapó maradék diák is megtalálta a maga házát, majd Umbridge állt fel és szót kérve negédes hangján megköszörülte a torkát. Ám senki sem foglalkozott vele. Az asszony egyre türelmetlenebbül topogott egyhelyben, és a kollegáira is vetett egy-egy segélykérő pillantást, ám ők sem bizonyultak partnernek a diákság elhallgattatásában.
   - Csendet! – üvöltötte végül mágikusan felerősített hangján, mire mindenki ijedtében a fülére tapasztotta a kezeit és káromkodások egész hadát mormolták az orruk alatt. – Így! – mosolygott elégedetten. – Köszöntelek benneteket a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolában! Az elkövetkezendő hónapokban ennek az iskolának a falai nyújtják az otthonotokat, és majd meglátjátok, milyen remekül fogunk együtt dolgozni! – kuncogott kislányos hangját, mely valósággal irritálta Lily hallójáratait.
   - A Mágiaügyi Minisztérium a ti javatokat szolgálva ez évtől engem ültetett az igazgatói székbe, így az oktatás sokkal precízebb és intenzívebb lesz, mint az iskola korábbi igazgatása alatt. A tanórákat változatlan felállásban fogják vezetni a megszokott tanáraitok, legalábbis egyelőre – célzott a tantestület gyökeres megváltoztatására. – A Mugliismeret tantárgyat azonban határozatlan időre felfüggesztettük, mivel Charity Burbage professzor sajnálatos módon visszavonult a tanításból.
   Ha Umbridge nem játszotta volna túl a sajnálkozást, akkor még talán el is hitték volna az emberek, hogy a professzorasszony valóban önként adta fel hivatását. Csakhogy Lily pontosan tudta, hogy Charity Burbage-ot még a nyár folyamán megölték, amiért a muglikról elismerően cikkezett a Reggeli Prófétában. Voldemort ezt végzetes bűnnek tartotta, amiért halál volt a jussa. És bár Lily ezt az információt Pitontól hallotta, a Minisztériumnak is tudnia kellett arról, hogy a nő eltűnt, nem csak visszavonult a diákzsibongástól mentes otthonába, ám ezt valamiért elfelejtették nyilvánosságra hozni.
   - …és a Sötét Varázslatok Kivédése tantárgy az én taníttatásom alá került – folytatta Umbridge, majd néhány pillanatnyi hatásszünetet tartott, hogy a diákoktól érkező tapsot kellőképp kiélvezze, ám erre nem került sor. Savanyú képpel hallgatták a varangyra emlékeztető asszony beszédét, de ez még nem tántorította el az új igazgatót. Fennhangon folytatta szónoklatát.
   - Tilos a Tiltott Rengeteg közelébe menni, ahogy szigorúan tiltott minden Weasley-termék használata is. A szakkörök csak akkor indulhatnak el, ha azt kérelmezik, és én engedélyt adok hozzá. Büntetendő a folyosókon való pálcahasználat és a nem megfelelő magatartás! Ezek a legfontosabb ismérvek a tanév kapcsán. Minden más házirendet az előcsarnok falán tanulmányozhattok, és ezek megsértése esetén szigorú büntetést leszek kénytelen kiszabni.
   A tanulók ezen már fel-felháborodtak, és halk suttogással osztották meg társaikkal nem túl kedves véleményüket, de más egyebet sajnos nem tudtak tenni. Egyelőre – mosolygott magában Lily.
   - Most pedig mindenkinek jó étvágyat kívánok, és holnap teljes erővel a tanulásra fogjuk fordítani az energiánkat! – zárta le a szívhez szóló beszédet, amit szolid, kelletlen taps követett, az is inkább a tanárok felől, akik kénytelenek voltak eleget tenni a formaságoknak. Egyedül Frics örült a változásoknak, aki undok macskáját hóna alatt szorítva még mintha meg is könnyezte volna Umbridge szavait.
   Lily torkán nem sok étel csúszott le, igazán nagyon éhes sem volt. Csendben turkált villájával a sült krumplik között, miközben folyamatosan magán érezte a kíváncsi tekintetek hadát, így már alig várta, hogy a lakoma véget érjen.
   Mikor kívánsága teljesült, elindult a tömeggel együtt a Griffendél-torony felé. Fogalma sem volt arról, ki találhatta ki a borzalmas jelszót – Cirkalmas cickafarok – mindenesetre igyekezett az emlékezetébe vésni, majd belépett a kör alakú, hangulatos klubhelyiségbe. Mindenhol a vörös-arany szín dominált. A kandallóban barátságos tűz ropogott, és megannyi kényelmes fotel kapott helyett amerre csak látott. Az új háztársai fürkésző tekintetei még ide is elkísérték, s mikor elhaladt egy nagyobb csoport mellett, az egyik fiú hangosan meg is szólította.
   - Szóval te lennél a Dumbledore lány? – kérdezte Dean Thomas nem épp ellenségesen, de a hangjában már nem volt hallható a korábbi üdvözlő öröm.
   Lily a fiú felé fordult, és bár szavai halkak voltak, az újfent kialakult csendben mindenki jól hallotta: - Lily White-nak hívnak.
   - És hol marad a Dumbledore? – kiáltotta be valahonnan egy másik fiú, mire Lily mélyet sóhajtott, és be kellett ismernie, hogy a kezdeti öröm csak a látszat volt.
   - Nem vettek a nevükre, mert nem is vagyok vérszerinti Dumbledore, és mert ez a név olyan elismeréssel jár, melynek hozzám közvetve nincs köze.
   - És mégis miért kéne hinnünk neked? – hangzott ezúttal egy lány hangja.
   - Miért ne kéne? – kérdezett vissza kissé ingerülten, mire több felől is újabb bekiabálások hallatszottak, de ekkor Neville felpattant ültéből.
   - Elég! Elment az eszetek?! Albus Dumbledore, a kor legnagyobb mágusának a lányával beszéltek, akit nyílván nem azért fogadtak örökbe, mert például halálfaló! Hagyjátok abba a gyanakodást, és fogadjátok el! – harsogta túl a tömeget, mely egy pillanatra ismét elhallgatott, majd újra folytatódott a duruzsolás.
   - Te hülye vagy Neville! Mégis ki tudná igazolni, hogy tényleg igazat mond-e? Jobb beépülő sztorit ki se lehetne találni! – vitatkozott egy másik srác, Lily viszont megunta a dolgot, így a lányok hálóterme felé vette az irányt. Egyáltalán nem akarta, hogy vita kerekedjen az ottlétéből, és bár próbálta palástolni, rosszul érintette, hogy nem hittek neki. Tudta, hogy ez lesz, de azt gondolta, kellőképp felkészült rá, ám tévednie kellett.
   Gyorsan megkereste a nevét a szobák ajtaján, mely mellett Parvati Patil, Lavender Brown és Hermione Granger neve szerepelt. Az utóbbit azonban áthúzták.
   Belépett a tágas szobába, melyben az egyik baldachinos ágy mellett megtalálta a ládáját. Kapott még egy éjjeliszekrényt, egy ruhásszekrényt és egy íróasztalt is. Csendes magányában intett egyet a pálcájával, mire a ruhái a szekrénybe kerültek, a könyvek az asztalra, és a pipere holmijai a fürdőszobába. Gyorsan lezuhanyozott, miközben gondterhelt gondolatait próbálta elfeledni, majd az érmét a párnája alá rejtve, behúzott ágyfüggönyökkel álomra hajtotta a fejét, de ez persze nem következett be olyan gyorsan, mint szerette volna.
   A szoba ajtaja kitárult, és két kuncogó lány lépdelt be rajta. Hallotta, amint a szobatársai róla és a szavahihetőségéről beszélnek, miközben vagy nem tudták, hogy Lily még ébren volt, vagy teljesen hidegen hagyta őket a jelenléte.
   Mikor végre abbamaradt a lány számára idegesítő pletykaáradat, a szoba elcsendesült, és Lily lassan tényleg elaludt.