Itt a következő fejezet, melyre remélhetőleg több visszajelzést fogok kapni tőletek.
14-es korhatárral illetném ezt a részt, mert bár említés szintjén, de szerepet kap benne a szex.
Valamikor az éjszaka közepén, amikor már az egész ház elcsendesedett, a pince mélyén két elégedett nyögés törte meg a némaságot. Csupán néhány gyertya pislákoló fénye világította meg a szobát, valamint a gyűrött takaró alatt pihegő férfit és nőt.
Lydia sose gondolta volna, hogy ilyen eszméletlen élményben lesz része. Még sose tapasztalt olyat, amit a mellette fekvő férfi megadott neki. A hirtelen jött vágy, mely mindkettejüket szinte megmagyarázhatatlan módon ragadott magával, elemi erővel tört felszínre, és égett el kettejük szenvedélyében. A nő legalábbis így gondolta, és amint a mellette lévő Piton kisimult arcára pillantott, emlékei szerint ő is hasonló élményekkel gazdagodott, és ez mérhetetlen elégedettséggel töltötte el.
A kecses ujjak, melyek mindig precízen bántak a bájital-hozzávalókkal, nem olyan rég rajta, az bőrén kalandoztak az egekig szítva mindkettejük vágyát, s mikor testük eggyé vált, a szoba, sőt, az egész ház mintha felrobbant volna körülöttük.
És bár akkor nem tudtak betelni a másik érintésével, most, hogy vége lett, egészen eltávolodtak egymástól. Egy szót sem szóltak egymáshoz, és Lydia szemöldöke lassan összeért, miközben szorosabbra fogta melle előtt a sötétzöld selyemtakarót.
- Hát… azt hiszem erre azért nem számítottam – törte meg a csendet, mely lassan már kínossá kezdett válni.
- A bájitalnak van egy eddig ismeretlen és kellemetlen mellékhatása – utalt rekedten az elmúlt eseményekre a férfi, ugyanis a főzet elkészítése közben néhány hozzávaló olyan gőzt termelt, mely a Szerelmi bájitalokhoz hasonlóan heves vágyat gerjesztett az emberekben. És mire erre rájöttek, már késő volt, egyik dolog pedig követte a másikat…
Piton azonban hamar felkelt, és öltözni kezdett. Lydia minden szemérmesség nélkül nézte végig, miképp húzta magára az alsónadrágját, majd fölé a hosszút, mire önkéntelenül is megnyalta a szája szélét. Piton kétségkívül nem volt egy adonisz, de az ágyban tökéletes szeretőként bánt vele. Azonban szöget ütött a fejében néhány gondolat, melyet jobbnak látott tisztázni vele.
- Kellemetlen? Nos, emlékeim szerint sokféle érzelmedet megtapasztalhattam az imént, de kellemetlenséget egyáltalán nem. – A takarót szorosan maga előtt tartotta, és tovább figyelte az öltözködő férfit. A szekrényéből egy szürke inget vett elő, és komótos mozdulatokkal gombolta össze sápadt felsőteste előtt, majd lehajolt, és a pántjánál fogva nyújtotta a nő felé a csipkés, fekete melltartóját.
Mivel nem kapott választ, Lydia bosszúsan kapta ki a kezéből a ruhadarabot, majd gondolt egyet, és a földre dobta a takarót, felfedve ezzel meztelen testét. Pitont nem hagyta hidegen az a manőver, így élvezettel figyelhette a férfi szemében látott vágyat, ahogy végignézett rajta, de más egyebet nem tett, tovább folytatta az öltözködést.
- Ugyan már, Perselus! – csattant fel kissé csalódottan, amiért olyan könnyen figyelmen kívül hagyta a férfi. – Ez csak felnőttek közötti egészséges, kötetlen szex volt, és ha engem kérdezel, nem is akármilyen!
A bájitalszakértő ezen halványan, mindenféle öröm nélkül elmosolyodott. – Öltözzön fel, Ms. Knight.
A nő már magára kapkodta a fehérneműit, és épp a szoknyájával bajlódott, de a férfi szavai hallatán leblokkolt, és úgy érezte, mintha pofon vágták volna.
- Hogy mersz magázni, miután lefeküdtél velem?! – kiáltott rá, amire Piton nem számított, és meglepődve figyelte a nő dühtől és szégyentől kipirosodott arcát. – Te rohadék! Pár perce még a nevemet suttogtad, miközben elélveztél, és… – folytatta volna a szitokáradatot, de a férfi hirtelen előtte termet, és széles tenyerét a szájára szorította.
- Ez valóban nem volt tisztességes a részemről, belátom és bocsánatot kérek érte. Tisztellek, mint bájitalszakértőt, és mint nőt. Ami megtörtént, megtörtént, nem bántam meg, de nem is ígérhetek többet – mondta őszintén a szemébe nézve, majd mikor úgy gondolta, hogy a nő megértette, elengedte, és halkan becsukta maga mögött az ajtót.
Lydia néhány másodpercig csak letaglózottan pislogott, majd folytatta az öltözködést, miközben megfogadta, hogy nem fogja annyiban hagyni a dolgot.
*****
- Ez a kilencedik, és egyben utolsó lombik – suttogta izgatottan Lydia, miközben tekintetét le se vette a férfi által öntött aranyló folyadékról. – Gondolod, hogy ennyi elég lesz?
- Albus szerint hét horcruxot készített – nézett jelentőségteljesen a nőre, aki tudta, hogy kire is gondolt, ezért megértően bólintott, és türelmetlenül várta a folytatást, hisz a részletekbe még senki sem avatta be. – Ebből pedig három már elpusztult.
- Hogyan? – lepődött meg, miközben a kilenc részre osztott Vastatis mortem nevű bájitalt figyelte, amit Voldemort horcruxainak elpusztítására készítettek el. A halálfalók egy hónappal ezelőtt azért ölték meg az édesapját és kínozták meg őt, mert sejtették, hogy létezik a bájital, mely elpusztíthatja nagyurukat, ám Lydiáék nem árulták el nekik. – A főzet nélkül nem lehet elpusztítani a horcruxokat.
- Tévedsz – mondta szándékosan tegezve egy csepp gúny nélkül. – Potter másodévesként Denem naplóját egy Baziliszkusz-foggal, Albus pedig Gomold gyűrűjét Griffendél kardjával semmisítette meg.
Míg röviden elmesélte a horcruxok végét, kinyitott egy nagy ládát, mely a sarokban hevert, így Lydia láthatta a naplót, a gyűrűt, és egy medált is.
- Az lenne a harmadik? – mutatott a kígyót ábrázoló kerek tárgyra.
- Igen, az Mardekár medálja – emelte fel, és adta a nő kezébe. – Potter türelmetlenkedett, így a karddal végezni akart vele, de valahogy elrontották. Tudodki lelke kiszabadult, de nem tudták megölni, ezért megszállta Miss White-ot. Csaknem megölte őt, ahogy Pottert is, mert Miss White-ot arra kényszerítette, hogy a gyilkos átkot használja ellene.
- Te jó ég! – kapta a szája elé a kezét. – De akkor hogyan úszták meg?
- Tudodki teljesen kifordította önmagából Miss White-ot, ám egy idő után belülről kínozni kezdte, behatolt a fejébe, és mikor mindennek a tudatára ébredt, Potter segítségével és a druida mivoltának köszönhetően megsemmisült.
Lydia némán töprengett az elhangzottakon, miközben ujjai között forgatta Mardekár medálját. Csak egyetlenegy apró repedést látott a felületén, melyet minden bizonnyal Griffendél karja okozott, és megborzongott, mikor arra gondolt, milyen érzés lehetett Lilynek, hogy Voldemort lelkének egy darabja befészkelte magát a testébe.
- Lily tudja, hogy mi történt vele? – tekintett a háta mögött álló Pitonra, aki meglepetésére őt nézte.
- Tudja, hogy Tudodki megszállta, de hogy hogyan és miért, azt nem. Nem kevés hisztit levágott emiatt – húzta el a száját, majd kivette a nő kezéből a medált, és bezárta a ládát.
- Ne mondj ilyet! Szörnyű lehetett, és biztos dühítette, amiért nem kapott választ, miért kellett szenvednie – próbált rápirítani a férfira, de persze nem meglepő módon nem sikerült. Piton ott folytatta a beszélgetést, ahol abbahagyta.
- Feltételezhetően még négy horcrux van, amiből egy valószínűleg Nagini, a kígyója; és Tudodki vérmániáját követve a többi valószínűleg valamelyik alapító tárgy lehet.
- De semmi konkrétum nincs még? – kérdezett rá a lényegre, mire Piton arcán düh jelent meg, de Lydia tudta, hogy az nem neki szólt.
- Nem, még nincs – morogta. – És a Roxfort miatt még kevesebb lehetőségem lesz a nyomukra bukkanni.
- Igaz, hisz várnak rád az izgalmas bájitaltan órák – gúnyolódott ezúttal a nő, amin Piton kénytelen volt elmosolyodni.
- Nem rossz, de még tanulnod kell! – simított végig röviden a nő arcán, majd gyorsan el is lépett mellőle, mintha szégyellte volna előbbi tettét. – Azért mutattam meg neked mindezt, mert egy óra múlva követnem kell Minerváékat, és valakinek muszáj tudnia alkalmazni a bájitalt.
- Efelől nem kell aggódnod, tudom, mi a dolgom – biccentet felé határozottan Lydia, majd a professzor ellenállásával mit sem törődve karjait a nyaka köré tekerte és forrón megcsókolta. – Egy órát mondtál?
*****
- Mi a gond, Weasley? Ilyen nehéz elszakadnod tőlem? – gúnyolódott mosolyogva a szorosan hozzá bújó Ginnyvel.
A legkisebb Weasley szobájának közepén ácsorogtak, szorosan összesimuló testük szinte eggyé vált, és a lassan negyed órája tartó csókcsatájuktól teljesen kifulladtak.
- Tájékoztatásul közlöm, hogy te jöttél az én szobámba, és nagyon úgy tűnik, hogy tulajdonképpen te nem tudsz elszakadni tőlem, vagy inkább a… khm – biccentett fejével jelentőségteljesen a háta mögé, és Draco szélesen mosolyogva szorította meg még jobban a lány fenekét.
- Ez is a te hibád – simogatta továbbra is a csábító halmokat. Mikor belépett a szobába, a lány épp a bőröndje fölé görnyedve pakolászta a holmiját, a fiú pedig nem tudott ellenállni a már-már tálcán felkínált lehetőségnek.
- Hát persze, hogy az én hibám – forgatta meg a szemét, majd egyik kezével a fiú tarkójánál belemarkolt a szőke tincsekbe, és lehúzva a fejét újabb csókra invitálta.
Ajkaik szenvedélyes játékát hosszú percek után egy kopogtatás zavarta meg, mire Ginny el akart húzódni, de Draco nem engedte. – Ne nyisd ki! – kérte, majd a lány alsó ajkába harapva tovább folytatta a kényeztetést.
Ginny újra teljesen Dracóba és csókjába feledkezett, azonban az újabb kopogtatás végképp kitisztította ködös elméjét.
- Megyek! – szólt ki, mire a fiú sértődött fejet vágva elengedte.
Az ajtó túloldalán Lily ácsorgott, aki kicsit meglepetten tekintett hol barátnőjére, hol Malfoyra. A lánynak elég volt Ginny kipirult arcára és a szőke fiú csalódott képére pillantania, és rögtön tudta, valami izgalmas dolog közepén toppant be. – Sziasztok! Bocs, ha megzavartam valamit…
- Ugyan, semmi gond, gyere csak be! – állt félre, mire Lily pár lépést beljebb lépett, de nem kerülte el a figyelmét Draco szkeptikusan felhúzott szemöldöke, amit barátnője szavai után produkált.
- Molly megkért, hogy hozzam fel neked ezeket – emelte fel a kezében tartott ruhákat, mire Ginny hálása mosolyogva el is vette őket.
- Na, majd később visszajövök – szólalt fel hangosan Draco, mikor látta, hogy a két barátnő egymás szemébe nézve kommunikálni próbálnak, majd halkan becsukta maga mögött az ajtót.
- Tényleg nem akartalak megzavarni titeket – szabadkozott Lily immár hangosan is, de Ginny továbbra is mosolyogva legyintett.
- Semmi gond, hallottad, majd visszajön később – dobta le az ágyra az összehajtogatott, frissen mosott ruhákat. – Te már bepakoltál?
- Aha, nem rég végeztem – válaszolt, majd leült barátnője mellé az ágyra. – Figyelj csak, a múltkor, amikor kijöttél reggel Draco szobájából…? Ti most akkor jártok?
- Hát, úgy tűnik – mosolygott rá jókedvűen. – Viszont ne nézz így rám! Nem feküdtem le vele!
- Nem néztem sehogy sem! – rázta meg a fejét, ám Ginny arckifejezése elárulta, hogy ő bizony azt nem úgy gondolta. – Jól van, de csak aggódom érted!
- Tudom, de tényleg nem volt semmi. Egyszerűen csak elaludtunk, mint ahogy azt egyébként ti szoktátok csinálni mostanában.
Lily ezen hamiskásan elmosolyodott. – Hát… igen. A szobám foglalt lett.
- És van egy olyan érzésem, hogy te azt egy cseppet sem bánod – nevetett rá. – Vagy akár Harry.
- Egyáltalán nem! – nevetett vele együtt Lily is, majd egy kicsit el is pirult. – Sőt! – nézett rá jelentőségteljesen, mire Ginny álla a padlóra zuhant.
- Csak nem…? Ti lefeküdtetek! – sikkantotta örömében a lány, ám Lily mosolyogva a fejét rázta.
- Nem, nem történt meg. Tudod, Harry… szóval, hát nem akarta, mert háború van, és… és mert szerinte nem biztos, hogy kedvezően fog alakulni – motyogta kissé akadozva, mert nem tudta, hogyan is kellett volna megfogalmaznia.
- Ó, értem. Meg tudom érteni, hogy Harry miért gondolja így, de szerintem nem kellene hagynod, hogy emiatt mindenről le kelljen mondania – mondta elkomolyodva, amivel Lily teljesen egyet is értett.
- Nem is fogom, de tudod, milyen makacs – sóhajtotta, de pár pillanat múlva ismét boldog mosoly terült el az arcán. – Szeretem őt. Elmondtam neki, és bár szokás szerint megint volt egy kis félreértésünk, azt mondta, hogy ő is szeret engem. És ez annyira csodálatos, Ginny! – Hirtelen felállt az ágyról, mert nem bírt egy helyben ücsörögni, hisz majd’ szétvetette a boldogság. Mert Lily hosszú idő után végre igazán boldognak érezte magát. És ezt csakis kedvesének köszönhetett.
Ginny örült, hogy végre nem csak szomorúnak, vagy bosszúsnak látja barátnőjét, ezért szorosan magához ölelte, és vele együtt örült mindannak, amit az a rövid nyár adhatott nekik.
- Viszont nem csak emiatt jöttem – ültek le ismét a lila virágos takaróval borított ágyra. – A Roxfort Expresszhez külön-külön fogunk menni. Te a szüleiddel, én pedig majd kacskaringós úton, de ott leszek. Viszont nem kell tudniuk, hogy mi ismerjük egymást, sőt, barátok vagyunk. Elvileg engem senki sem ismer, így nem akarlak gyanúba keverni, rendben?
- Persze, megértem, az ellen viszont már semmit sem tudunk majd tenni, hogy a suliban egy „újabb” barátság fog kialakulni – vigyorgott rá hamiskásan Ginny, mire Lily ismét elnevette magát.
- Naná, hogy nem!
Draco lezserül a folyosó falának vetette a hátát, mikor Lily kilépett barátnője szobájából. A lány figyelmeztetően felé pillantott, majd lassan elmosolyodott, és egy szó nélkül otthagyta. A fiú értetlenül nézett utána, ám nem foglalkozott sokat a dologgal. Megvonta a vállát, majd újra Ginny szobájába lépett, és hátulról szorosan átölelte.
- Már azt hittem, nem jössz vissza – kuncogta Ginny, majd ledobta a kezében lévő pólót és Draco felé fordult.
- Én meg azt, hogy sose fog már elmenni – morogta, majd apró csókokkal kényeztette nyakának finom ívét.
- Ő a barátnőm, persze, hogy volt mit megbeszélnünk! – vágta rá, miközben kezeivel a fiú hátát simogatta.
- Az, de a Roxfortban rengeteg alkalmatok lesz beszélgetni – mormolta a bőrébe, és lassan áttért a füle mögötti kis gödröcskére, és élvezettel hallotta, hogy Ginny felsóhajtott, ezért megismételte a mozdulatot.
- Igen, és te nem leszel ott – húzódott el nehezen, hogy a fiú szürke szemeibe tudjon nézni. – Hiányozni fogsz, Draco.
Malfoy csak nézte a lány arcát, azt az arcot, mely makacsul felhúzta az orrát, mikor arról győzködte, hogy ő nem olyan, mint az apja; a csábító ajkait, melyeket szeretett csókolni, s melyeket pimasz mosolyra húzott, valahányszor visszavágott neki. A kék szemeket, melyek olykor dühösen villantak felé, és melyek mindig magával ragadták. Azonban nem tudta kimondani azt, amit a lány várt tőle. Helyette inkább csak megcsókolta, és remélte, ezzel is sikerül megértetnie magát. – Vigyázz magadra!
*****
Lily felöltözve, útra készen állt Harry szobájának ablaka előtt, ám nem az elé táruló tájat csodálta, gondolatai messze-messze jártak. Izgult az előtte álló feladattól, hisz majdhogynem vakon megy a Roxfortba, ahol a körülmények alakulásától függ majd minden. És ettől egy kicsit félt is.
- Minden rendben? – csókolt bele a nyakába Harry, aki nemrég jött ki a fürdőszobából, és a kellemes, férfias illata teljesen elbódította a lányt.
- Persze – fordult vele szembe, és egy csókot nyomott a szájára. – Csak izgulok.
- Nyugi, nem lesz semmi baj – mosolygott rá biztatóan, majd az egyik kezét felemelve megforgatta Lilyt, és tetőtől talpig végigmérte. – Csinos vagy.
A lány fekete testhez simuló nadrágot és egy fehér rövid ujjú blúzt viselt, melyen mell alatt egy vékony fekete csík húzódott. Egyszerre keltett elegáns, mégis fiatalosan bájos külcsínt.
Lily egy kedves mosollyal köszönte meg a gesztust, majd arcát kedvese nyakhajlatába temette. – Annyi gondolat kavarog a fejemben.
- Mond el! – kérte Harry a fülébe suttogva, amit a lány egy sóhaj után teljesített is.
- Nagyon szeretném jól csinálni a küldetésemet, de néha úgy érzem, nem készültem fel mindenre. Mindig azt akartam, hogy ne kelljen bujkálnom, titkolnom, mi és ki is vagyok én, de azt hiszem, túlságosan is felkavartam az egyébként sem nyugodt állóvizet, és félek, hogy nem fogok tudni helyesen reagálni a túlzott figyelemre – öntötte ki a szívét, míg kedvese szilárdan a karjaiban tartotta, és csak azzal, hogy ölelte, már egyre kevésbé tartotta ijesztőnek a helyzetet. – De ami a legjobban bánt, az az, hogy nem lehetek veled!
- Lil… – kezdte volna Harry, de a lány kibújt az ölelésből, és szemtől szembe állva folytatta, hisz az elmondottak csak negatívumokat tükröztek, pedig a lényeg a mondandója végén volt.
- Várj, hadd mondjam végig! – kérte, majd ujjait összefűzte kedvesével és kettejük közé emelve húzódott közelebb ismét. – Albus bácsi halálával újra kezdett kicsúszni alólam a talaj, de azzal, hogy te bízol bennem, és szeretsz – bandzsított rá boldog, szerelmes mosollyal – visszaadtad az önbizalmamat, újra erősnek érzem magam, és tudom, hogy nem lesz könnyű, de akkor is végig fogom csinálni!
Harry aggódott, hogy kedvese esetleg tőle szokatlan módon meggondolta magát és mégsem vállalja a küldetést, de végül megkönnyebbülten ragadta meg a derekát, és vele együtt nevetve pörgette körbe a szobában. – Ez az én Lilym! Szeretlek!
- Én is szeretlek, Harry! – bújt hozzá újra és csókolta meg, miután lábai ismét a talajt érték.
Pár perccel később csatlakozott hozzájuk Ron és Hermione, hogy utolsó tanácsaikkal lássák el a lányt. Hermione egy érmét adott neki, melyen keresztül majd üzenni tudnak egymásnak, ha a szükség úgy hozná.
- Nahát, ez zseniális Hermione! Köszönöm – ölelte át barátnőjét hálája jeléül.
- Ugye, hogy jó vagyok valamire?! – nézett szúrósan Ronra, aki sebes mentegetőzésbe kezdett.
- Ugyan Herm, tudod, hogy nem úgy gondoltam! Nem azért szerettem volna, ha te is a Roxfortba mész, mert nem vagy hasznos tagja a csapatnak, csak féltelek! – hadarta el a fiú, miközben őszinte kék szemét le se vette kedveséről.
Lilynek ekkor esett le, mi is okozta a barátaik közötti konfliktust már napokkal korábban. Ron vélhetően rosszul fogalmazta meg mondanivalóját, és ezzel kapcsolatban kérte ki a segítségét, mikor egy dekroma legutóbb megtámadta. És kissé keserűen vette tudomásul, hogy nem sokat tudott neki segíteni, ha még csak mostanra sikerült megbeszélniük a dolgot.
Hermione egy darabig csak duzzogott, de végül sikerült Ronnak magához édesgetnie, és a párocska immár csak egymásnak szentelte figyelmét.
Harry azonban csak sóhajtva legyintett feléjük, és a Tekergők Térképét nyújtotta Lilynek. – Ennek segítségével majd könnyebben nyomon tudod követni a kastély eseményeit – magyarázta, de Lily csak a fejét rázta.
- Pont ezért kell, hogy nálad maradjon! Ti keresgéltek valamit, biztosan hasznát fogjátok majd venni. Baj esetén én úgyis szántalan módon el tudok tűnni, emiatt ne aggódj! – Magabiztos kijelentése meggyőzte a fiút, így rövid beszélgetésük után eljött a búcsú ideje.
Harry úriember lévén maga lebegtette le Lily csomagját a lépcsőn, és mikor már a földszinten voltak, akkor sem engedte el a kezét.
A tágas előtérben szinte már mindenki összegyűlt, aki el akart tőle búcsúzni. Mrs. Weasley könnybe lábadt szemekkel ölelte szorosan magához, akit Tonks követett, és bár a pocakja már elég nagyra nőt, mégsem akadályozta meg a nőt abban, hogy sok sikert kívánhasson neki. Férje, Lupin egy párnapos újságot tartott a kezében, melynek címlapján hatalmas felirattal az állt: DUMBLEDORE LÁNY A ROXFORTBAN!
- Kitartást! – mondta, miközben egyik kezét a vállára fektette. Lupin tudta, milyen nyomás fog nehezedni a lányra, amiért nem egy átlagos diákként fogják kezelni, és a figyelmességéért Lily hálás is volt. A cikk a lány legnagyobb örömére részletes személyleírást tartalmazott róla, és még a nevét is feltüntették, de szerencsére az alatta lévő képen csak ruhája széle és a fellibbenő haja látszott. Minden bizonnyal akkor fényképezték le, mikor a kandallón keresztül távozott a Minisztériumból.
Elköszönt tőle még Sirius és Kate is, sőt, még Draco is biccentett felé. Sose gondolta volna, hogy a nyár végére ennyi ember fog tőle elbúcsúzni, így boldog mosollyal az ajkain intett még feléjük az ajtóból, mikor meglátta a felé rohanó könnyes szemű Sarah-t.
A kislány rögtön a nyakába borult, és olyan szorosan bújt hozzá, ahogy csak tudott. Lily torka elszorult, ahogy vigasztalni próbálta a pizsamában lévő gyereket. – Meglátod, hamar el fog telni az a pár hónap!
- Ne menj el! – nyafogta, mire Lilynek hatalmas lelkiismeret-furdalása támadt. Megígérte neki, hogy vele fog maradni, nem hagyja egyedül, erre épp most szegte meg a szavát.
- Nagyon sajnálom, Kicsim, de tudod, hogy mennem kell. – Letörölte a sós könnyeket hamvas arcáról, de azokat újabb és újabb kövér cseppek követték. – Viszont, amint tehetem, haza látogatok, és levelet is írni fogok! – ígérte, de Sarah-t ez nem vigasztalta. Lemászott róla, és inkább Mrs. Weasleyhez szaladt.
Lily fájón nézett utána, nem akart neki még több fájdalmat okozni, de mennie kellett, így Harryvel az oldalán még utoljára intett barátai felé, és a hoppanálási ponthoz sétált kedvesével.
- Nagyon fogsz hiányozni! – szorította magához a fiú, és egy rövid, de annál szerelmesebb csókkal búcsúztak el egymástól. – Szeretlek!
- Én is szeretlek, Harry, és ígérd meg, hogy vigyázni fogsz magadra!
A fiú elmosolyodott, de az nem ért fel a smaragdzöld szemeihez. – Csak akkor, ha te is!
- Megegyeztünk! – lehelt még egy finom puszit a szájára, majd gyorsan, mielőtt még meggondolta volna magát, dehoppanált.
*****
Lily csakúgy, mint amikor a Minisztériumba tartott, most is Little Townba hoppanált, hogy ott felszálljon a Kóbor Grimbuszra. Szándékosan választotta ismét ugyanazt a helyet, hisz így azt a látszatot keltette, hogy abban a városban lakik, nem pedig jó pár száz kilométerrel arrébb, Dumbledore titkos kúriájában. A minisztériumbeli papírjain is ez a város volt megnevezve lakhelyéül, így nem volt kérdéses a lány számára, hogy honnan kezdje az utazását.
A varázslók tömegközlekedési eszközére nem is kellett sokat várnia. Ismét a kissé ápolatlan, idős boszorkánynak kellett kifizetnie az utazása költségét, ám ezúttal már megtudta a nevét, ugyanis a szakadt talárján egy fémdarabra a Marge volt görbe betűkkel belekarcolva.
Az asszony elől mutatott neki egy ágyat – nem mintha szüksége lett volna rá –, de illedelmesen megköszönte, és leült a kiszürkült huzat szélére. Amint a csomagját maga mellé helyezte, a busz őrült sebességgel elindult, mire Lilynek erősen kellett kapaszkodnia mind az ágy szélébe, mind az utazóládájának fogantyújába. A hirtelen irányváltoztatásoktól az alatta lévő fekvőalkalmatosság oldalra csúszott, majd vissza, a fékezéskor pedig majdnem lebukfencezett róla. Mellette egy idős boszorkány teljes nyugalomban aludt az ágyában, és Lily fel se tudta fogni, hogyan volt képes rá.
Ezúttal sokkal hosszabb időbe került Londonba jutnia, mert előtte még két varázsló és egy boszorkány szállt fel, így először őket juttatta el a kívánt célra Ernie, a hatalmas szemüveget viselő sofőr.
Fél óra elteltével Lily gyomra eléggé felkavarodott már, és mintha csak néma imái meghallgatásra találtak volna, végre ő is leszállhatott a buszról. Imbolygó léptekkel indult az ajtó fel, és még hallotta, amint Marge a következő utas célállomását kiabálta: Mr. Smith, Kingsbridge-be!
A lány akaratlanul is hátrafordult a közönséges vezetéknév hallatán, ám hiba volt, főleg mikor a név tulajdonosát megpillantotta.
A Mr. Smith valószínűleges álnevet használó férfi ugyanis tetőtől talpig fekete talárt viselt, ami önmagában nem lett volna gond, de az arcára pillantva Lily ereiben megfagyott a vér. A férfi valódi neve Fenrir Greyback volt. Halálfaló, és a legelvetemültebb vérfarkas, aki nem csak teliholdkor szokott emberekre, különösebben kisgyerekekre támadni.
A Roxfort megtámadásakor is jelen volt, és akkor harapta meg Bill Weasleyt, aki szerencsére nem lett vérfarkas, de a húst már sokkal véresebben szerette. Graybacket pedig azóta sem sikerült még elkapniuk.
A férfi valószínűleg nem tudta, hogy Lily ki is valójában, mert nem követte, azonban éhes tekintete végig kísérte, miközben leszállt a buszról.
Amint a Kóbor Grimbusz elszáguldott mellette, Lily gyorsan körbenézett, majd elővette Hermione érméjét, és körmével gyorsan belekarcolta a férfi nevét és úti célját. A válasz nem váratta sokáig, a lány valószínűleg tartotta, hogy Harry üzenetét olvashatta, mikor felforrósodott a fémpénz. A fiú természetesen a hogylétéről és arról kérdezte, követi-e a vérfarkas, Lily pedig megkönnyebbülten írhatta vissza a nemleges válaszát.
A Kings Cross pályaudvarig hátralévő rövid távot muglik között, a Metrón utazva tette meg mindenféle nehézség nélkül, és mikor már a 9 és ¾. vágányon állt, vegyes érzésekkel figyelte az előtte lévő gőzölgő vonatot, mely egy új kaland felé invitálta lányt.
