Halihó!
Tudom, holnapra ígértem, de nem bírtam a lelkiismeretemmel, és Merjoe is elutazik, így gyorsan felrakom most a fejezetet. :) Cserébe viszont kérnék kommentet! Látom mennyien jöttök fel nap, mint nap... és nem csak öten!
Viszont mint gondolom, észrevettétek már egy ideje, oldalt elindítottam egy közvélemény-kutatást a korotokról, hogy tisztába legyek azzal, mégis mennyire mélyedjek majd bele a dolgokba. Aztán úgy gondoltam, hogy ha korhatáros fejezethez érek, akkor azt jelezni fogom, így majd mindenki eldöntheti, kihagyja-e a fejezet bizonyos részeit, vagy sem.
Így most előre jelezném, hogy a fejezet 16-os karikát érdemelne!
Jó olvasást! :)
Amint becsapta maga mögött a súlyos diófaajtót, Lily szemben találta magát a nappali kanapéján ülő nevelőszüleivel, a trióval és Pitonnal. Nem tudta, mennyi pontosan az idő, de abban biztos volt, hogy már elég későre jár, ők azonban mégis megvárták, ami jól esett a lánynak.
Fáradtan rogyott le szerettei és Piton társaságához, majd az asztalra dobta a rongyos talárt.
- Mire odaértek a druida figyelők, nem találtak senkit a helyszínen, ez meg – bökött a fekete anyagra – segít is, meg nem is.
- Ezt hogy érted? – kapta fel Hermione a szakadt és sáros ruhadarabot, majd tüzetesen vizsgálni kezdte.
- Varázslóé, az egyértelmű, de a nemét vagy a konkrét kilétét ebből a cafatos rongyból nem tudjuk megállapítani – motyogta Lily miközben a kanapé háttámlájára hajtotta a fejét és az ujjait lehunyt szemeire nyomta. – Gondolom ön sem tudott meg semmit, professzor, különben már elmondta volna, nem?
- A Halálfalók körében is titkos ennek a személynek a kiléte, sőt, semmit se tudnak az egészről – mondta a férfi kissé ingerülten. Lily kinyitotta a szemét, és láthatta, hogy a szokásos kiismerhetetlen arckifejezés helyett düh telepedett Piton arcára. Nyílván őt is zavarta, hogy nem tudott meg semmit.
- És hol találtatok a nyomukra? – kérdezte Harry, mire a lány meglepődve felé fordult.
- Nem tudom, pontosan hol voltunk. Egy mocsaras vidéken történt a dolog, de hogy Britannia mely szegletében… – hallgatott el tanácstalanul. – Miért, fontos lenne tudni?
Harry nem válaszolt, felsóhajtott és másfelé révedt a tekintete. Lily homlokráncolva nézett a társaság többi tagjára, mire végre leesett neki, miért volt jelentős a helyszín ismerete. – Azt gondoljátok, hogy ahol történt, ott esetleg Halálfalók lehetnek?
- Nem ismerek olyan központi helyet, ami illene a leírtakra, de attól még könnyen meglehet, hogy valamelyikük lakóhelyén, vagy ahhoz közel történt – szólt végül Piton.
- Egy perc! – emelte fel a mutatóujját a lány, majd ismét hátradőlt, lehunyta pilláit, és ugyanazt a gondolati síkon működő információs csatornát használta, mint amin őt is értesítették. A válasz pedig nem is váratott magára sokáig: - Skócia középső területe, Aboyne-tól északra.
- Nem ismerős, de majd utána járok – morogta Piton, majd felállt. – Azonban ma már nem tudunk tenni egyebet.
- Egyet értek, Perselus – szólt Aberforth, majd intett a többieknek is. – Gyerünk, hosszú napunk volt!
Miután mindenkitől elköszönt, Lily rögvest a fürdőszobájába ment abban reménykedve, hogy a kellemesen meleg zuhany majd minden feszültséget kimos a testéből és a fejéből, de persze nem járt sikerrel.
Mivel a gyűlést estére tervezték, hogy mindenki részt tudjon venni rajta, a nap első felében nem lesz semmi dolga. Eltervezte, hogy nem csak Niktét látogatja meg a Kertben, de utána újra elmegy a mocsárhoz, hátha napfényben több nyomot is talál. Ettől a gondolattól már-már elégedettnek érezte magát, így gyorsan megtörülközött, felvette a hálóingét, és nagyot ásítva a haló felé vette az útját. A küszöbön azonban megtorpant, mert meglepetésére Harry várakozóan ült az ágya szélén.
- Szia! Már azt hittem, sose végzel! – mosolygott rá mohó csillogással a szemében, amikor végignézett a lányon. A fehér selyem finoman ölelte körbe a karcsú testet, míg a leheletnyi dekoltázstól Harry szája egészen kiszáradt.
- Sajnálom, nem tudtam, hogy jönni fogsz – ült a fiú mellé, aki egyszerű fekete trikót és rövidnadrágot viselt. – De örülök, hogy itt vagy! – ívelt felfelé a szája, majd egy puszit nyomott Harry arcára.
- Láttam, hogy feszült vagy – csúszott a lány háta mögé, majd elsöpörte az útjában lévő haját és finoman a tarkóját kezdte masszírozni. – Ennyire bánt, hogy nem sikerült elkapnod azt a szemetet?
A gyengéd ujjak sikeresen rátaláltak arra a pontra, amit már egy ideje fájlalt a lány. Harry megnyomta egy kicsit, mire egy élvezettel teli sóhaj tört fel ajkaiból. S ha mindez nem lett volna elég Lilynek, kedvese lágy puszikat nyomott a vállaira, mire minden értelmes gondolat tovaszállt a fejéből. Hagyta, hogy még egy kicsit kényeztesse a fiú, majd hátrafordult, a mellkasára tette a kezeit és finoman a hátára döntötte, ő pedig fölé hajolva egy szenvedélyes csókkal jutalmazta figyelmességét.
A jó néhány percig tartó csókolózás során Lily már félig a fiún feküdt. Egyik lábát átvetette a derekán, míg mellkasa Harry oldalához simult. Egyik kezével a fiú feje mellett támaszkodott, míg a másik a sűrű fekete hajába túrt. Harry pedig a derekánál fogva igyekezett minél közelebb húzni magához kedvesét.
- Mit is kérdeztél? – pihegte Lily, amikor végül elszakadt a fiú ajkaitól. Hirtelen nagyon melege lett, és Harrynek sikerült minden aggályát elfeledtetni vele.
- Csak azt, hogy azért vagy-e ideges, mert nem sikerült kiderítened, ki az a Halálfaló, akinek druida képességei lettek – ismételte, miközben feljebb mászott az ágyon, fejét a párnákra hajtotta, majd intett a lánynak, hogy ő is csatlakozzon hozzá, de Lilynek jobb ötlete támadt.
- Ja, igen – komorodott el, majd fejét Harry mellkasára hajtotta, így hallhatta az ütemes szívverését. – Arra számítottam, hogy most végre elkaphatjuk azt, aki megölte Reilit, de hogy semmilyen nyomot sem találtunk, az több mint bosszantó.
- Ne aggódj, előbb vagy utóbb úgyis ki fog derülni – próbálta vigasztalni, de ezúttal ez nem sikerült neki.
Lily már majdnem felállt, hogy megmutassa kedvesének azt a jóslatot, mely szerint neki kell megküzdenie azzal a Halálfalóval, és hogy igenis van miért aggódni, de amint a lehunyt szemű fiú nyugodt, békés arcára nézett, meggondolta magát. Nem akarta, hogy Harry még az ő problémája miatt is szenvedjen, így is kijárt neki bőven. Hosszú napja volt, akárcsak neki, és ez nem is nagyon fog változni a fiúnak. Nap, mint nap azért edz és tanul, hogy legyőzze Voldemortot, és a lehető legkevésbé hiányzik neki még egy probléma. Így inkább nyugton maradt, és nem mondta ki, ami a fejében járt.
- Remélem – sóhajtotta végül, miközben a bűntudat lassan körbeölelte. Nem akart hazudni a fiúnak. Lily szerint a hallgatás épp olyan bűnös dolog, mintha valótlant állított volna, és ettől egészen rosszul érezte magát. Mindig is neheztelt Harryre, amiért titkolózott előtte, pedig ő maga is ugyanazt csinálta, és vele ellentétben, a fiú erről nem is tudott.
- Mi jár a fejedben? – törte meg a csendet Harry, majd zöld szemei éberen az arcára fókuszáltak. Mintha csak megérezte volna a lány tépelődését.
- Semmi – fújta ki hangosan a levegőt. – Csak még mindig ezen a Halálfaló dolgon jár az eszem.
- Ne aggódj! – simított végig kedvesen az arcán. – Ő egyedül van, ti meg rengetegen. Esélye se lesz ellenetek.
- Tudom, de neki varázsereje is van, és már bebizonyította, hogy nem veszi a lelkére a druidák, sőt egy gyerek halálát sem– suttogta. – Mi lesz, ha a pálcáját is használni fogja, én pedig nem leszek ott?
- Miért kéne ott lenned? – ráncolta a homlokát Harry, mire a lány lélegzete egy pillanatra elakadt.
- Ismersz még más druida boszorkányt? – vonta fel a szemöldökét szkeptikusan, miközben attól félt, hogy a fiú rájön, hogy elhallgatott valamit.
- Nem – válaszolta. – De az még nem jelenti azt, hogy neked kéne szembe nézned vele, csak mert boszorkány vagy. A túlerőtökkel szemben tényleg semmi esélye sem lesz – összegezte a véleményét. Pedig Lily tudta, hogy semmiféle túlerő nem lesz ott, amikor kiderül, ki a tettes, mert a jóslat szerint, csak ők ketten vívják meg azt a csatát.
- Igen, biztos úgy lesz – hazudta, majd ismét csend telepedett kettejük közé, amit pár perc elteltével ismét Harry tört meg.
- Mit szólnál egy alvótárshoz? – kérdezte pimasz vigyorral az arcán, majd Lilyt felemelve átfordította a testhelyzetüket, így ő került felülre.
A bűntudata ellenére a lány felkacagott, és mosolyogva nézett a fiú csillogó szemeibe. – Benne vagyok, csak le ne bukjuk, mint a múltkor! – kacsintott Harryre, mire ő kezével az ajtó felé intett, és már csak a zár megadó kattanását lehetett hallani. Ezután az alattuk lévő takaró hirtelen már felettük volt, s mikor Lilynek leesett, hogy mindezt pálca nélkül csinálta, döbbenten nézett a fiúra. – Te… te aztán nem vagy semmi!
- Úgy gondolod? – nevetett rá, majd száját a lányéra tapasztotta.
A csókjuk ismét egyre forróbbá vált, de egyikük sem akart elszakadni a másiktól. Harry a térdeivel szétfeszítette a lány lábait, majd hogy kényelmesebb legyen, a combjai közé feküdt, de nem nehezedett rá teljesen. Jobb alkarján támaszkodott, míg a ballal kedvese arcától kiindulva a vállán át, az oldalán simított végig, majd onnan vissza, miközben a kissé feljebb csúszott hálóinget akaratlanul is még feljebb tolta.
Lily szinte beleszédült azokba az érzésekbe, amiket Harry kiváltott belőle, és csak még többet akart. Ezúttal nem elégedett meg annyival, hogy a trikón keresztül simította végig, érezni akarta a fiú bőrét a tenyere alatt. Kíváncsi kezei a ruhadarab alá csúsztak a hátán, így érezhette a fiúból áradó meleget, és izmai játékát érintése nyomán.
- Aludnunk kellene – szusszant fel Harry, majd szavaival ellentétbe puha ajkaival immár a lány nyakát térképezte fel.
- Aham – nyögte a lány továbbra is a fiút simogatva. Kíváncsi ujjai már a kockás hasánál köröztek. Majd kiugrott a bőréből, amiért meg is érinthette azt, amit pár napja csak félénken csodálhatott. Fantasztikus érzés volt, és egyszerűen nem tudott betelni vele.
Eközben Harry már a kulcscsontjánál járt, majd egyre lejjebb haladt, vészesen közel Lily melleihez, amitől a lány önkéntelenül összerezzent, és ez már megkongatta a vészharagokat benne. Kihúzta a kezeit a fiú felsőjéből és érezhetően visszavonulót fújt, Harry pedig abban a pillanatban megértette, hogy ez túl sok volt, így gyorsan legördült a lányról.
Mindketten a hátukon fekve szaporán szedték a levegőt, és az imént átélt dolgokon töprengtek.
Lily még sose ment ennyire messzire, de átkozta magát, amiért megállásra kényszerítette a fiút, mert amit átélt, az hihetetlen izgalommal töltötte el. Mintha felkapcsoltak volna benne valamit, amitől a teste forróvá vált és majd szétrobbant az energiától. És az, hogy mindezt Harry érte el nála, akit szerelemmel szeretett, mindent felülmúlt. De elrontotta.
- Sajnálom – mondták egyszerre, mintha csak összebeszéltek volna, majd Harry a lány felé fordult, és lelkiismeret-furdalásról árulkodó szemeit a lányéra emelte. – Sajnálom, túl messzire mentem. Ígérem, legközelebb nem fog előfordulni! – mondta teljesen komolyan, majd már épp felkelni készült, mire Lily ijedten utána kapott.
- Ne! Ne menj el, kérlek! – ragadta meg a karját megállítva ezzel a fiút. – Egyáltalán nem kell bocsánatot kérned, és ne is menj el!
Harry megállt, és várakozóan nézett a lányra, akinek arcát egyre jobban elöntötte a zavar pírja, de akkor sem add fel a magyarázkodást. – És nem akarom, hogy ilyen ígéretet tegyél nekem.
- Lily, semmi olyat nem kell csinálnod, amit nem akarsz – szólt csendesen a fiú, mire a lány csak még inkább elvörösödött.
- De hát nem is történt olyan, ami nem tetszett, vagy amit ne akartam volna – nyöszörögte, majd Harry felvont szemöldöke és kissé fel-felkunkorodó szája láttán a kezeibe rejtette arcát. – Szóval azt akarom mondani, hogy nem kell emiatt aggódnod és nem is kell elmenned, mert nincs semmi baj, sőt… – hallgatott el jelentőségteljesen.
Harry gyengéden lefeszítette kezeit az arca elől, majd egy lágy puszit nyomott az ajkaira. – Sőt? – kérdezte kajánul vigyorogva.
Lilyt zavarta, hogy olyan a feje, akár egy érett paradicsom, ezért próbált túl lenni a zavarán, és egy kacér pillantást imitált. – Sőt, tetszett, nagyon finom volt. Alkalom adtán megismételhetjük!
A fiú arcáról leolvadt a mosoly, szárazon nyelt egyet a gondolatra, mire Lily nevetve lökte vissza az ágyra, és az oldalát kezdte csikizni, ott ahol korábban már elárulta neki. Ezt persze Harry nem hagyhatta annyiban, ő is visszatámadt, mire ettől Lily hangosan nevetve felsikított, így a fiú kénytelen volt elhallgattatni egy újabb csókkal. – Shh, még a végén tényleg lebukunk! – nevetett halkan.
- A te hibád lenne – bökte meg játékosan az ujjával. – De most már tényleg aludnunk kellene.
Egymással szembe fordulva kényelembe helyezték magukat, lábaik és kezeik a másik köré fonódtak, de aludni még egyikük sem tudott.
- Egyébként, tényleg lenyűgöző vagy – suttogta Harry mellkasának a lány, s mikor nem érkezett válasz, rögtön leesett neki, hogy elég kétértelműen fogalmazott. – Mármint a varázserődre értettem.
- Aham – nyújtotta el a hangot a fiú, és Lily már ebből is tudta, hogy Harry mosolyog.
- De tényleg, amit délelőtt csináltál… sose mondtad, hogy ilyenekre vagy képes! – folytatta.
- Mert nem kérdezted – nyomott egy puszit a homlokára. – Meg különben is, még sokat kell gyakorolnom. Piton szerint.
- Jaj, ne már! – kuncogott fel a lány. – Most komolyan muszáj volt megemlítened Pitont? Pont most?
Ezen már Harrynek is nevethetnékje támadt. – Na igen, ez így tényleg bizarr, és én is szívesebben gondolnék másra. Mondjuk rád. Álmodj szépeket, Lil! – húzta magához kicsit közelebb a lányt, aki pár perc múlva az egyenletes légvételekből arra következtetett, hogy Harry már az álmok birodalmába lépett. Tényleg nagyon fáradt lehetett.
De a lány hiába érezte magát biztonságban kedvese karjai között, a pár perccel ezelőtti felkavaró gondolatoktól és érzésektől csak jóval később tudott elszenderedni.
*****
Másnap reggel Harry egész kipihentnek érezte magát, s mikor kinyitotta szemeit, az első, amit meglátott, az Lily vörös hajzuhataga volt. Kedvese az arcát egészen a nyakába fúrta, és úgy bújt hozzá, mint egy álmos kiscica. Főleg, amikor ő is ébredezni kezdett. Lassú, lapos pillantásokkal mérte fel a helyzetet, nyújtózkodott, majd nyögve visszaejtette a fejét oda, ahol volt.
- Jó reggelt! – hallatszott álmos hangja a párna és Harry mellkasa közül.
- Már megvolt! – mosolygott rá a fiú, bár ezt nem láthatta. – Egész nap ott akarsz maradni cicus? Persze nem bánnám…
- Na! – kapta fel a fejét hirtelen a lány, majd félretolta kócos fürtjeit az arcából és mutatóujjával Harry mellkasát kezdte bökdösni. – Ha még egyszer lecicázol, bajban leszel Harry Potter!
A fiú úgy tett, mint aki halálra rémült a veszedelmes fenyegetést hallva. Kezét a szívére szorította, majd látványosan a hátára fordult. – Kegyelem!
- Kegyelmezzek meg? – töprengett játékosan. – Hát jó, de csak akkor, ha kapok valamit! – kacsintott a fiúra, akinek nem is kellett gondolkozni azon, mit is akar kedvese. Azonnal Lily felé fordult, majd száját a lányéra simította és sokáig el sem engedte.
Csókjuk során – akárcsak este – most is Lily került alulra, míg a fiú a combjai között feküdt. A kezdeti szenvedélyességet azonban lassan átvette az érzékiség, és egyre finomabb csókokkal kényeztették a másikat.
Később Harry átfordította magukat, és a lány fejét a mellkasára húzta. Nem lett volna ellenére az előbbi folytatása, de nem akarta lerohanni kedvesét, mint ahogy az az éjjel történt, hiába tiltakozott akkor a lány, hogy semmi olyat nem tettek, ami ellenére lett volna. Voltaképp, a fiú nagyon is akarta a folytatást, de tudta, annak még nem jött el az ideje. Hiba lett volna. Olyan hiba, amit nem engedhetett meg magának, és amit nem tehetett volna meg a lánnyal, így csak mély lélegzetet vett, és próbálta másfelé terelni gondolatait, és kényelmesen, egymást átölelve pihentek még az ágyban. Harry úgyse sűrűn csinált ilyet, és ezért minden ilyen alkalmat megragadott. – Mik a terveid mára?
Lily hangosan felsóhajtott, mielőtt válaszolt volna, s ez idő alatt megpróbálta összegezni a tegnapi gondolatmenetét. – Reggeli után elmegyek a Kertbe, mert visszajött a barátnőm. Tudod, Nikté. – nézett fel a fiúra, aki egy bólintással jelezte, hogy tudja, kiről volt szó. – Mielőtt azonban elmesélné a nászútját, gyakorolok egy kicsit, hogy mindenben biztos legyek, majd elmegyek arra a mocsaras területre is, ahol tegnap este voltam, hátha nappal találok még valamit. Majd jön a gyűlés, ahol a fejem felöl fognak ítélkezni – húzta el a száját kelletlenül, és a fiú gondolatairól mit sem sejtve.
- Szerintem engedni fogják – mondta Harry, miközben egy vörös hajtincset forgatott az ujja körül. Amikor a fény felé fordította, olyan volt, mintha tűz táncolna a kezében – mint ahogy azt már Lilynél láthatta –, s mikor az teljesen lenyűgözte, elengedte a fürtöt, ami ugyanolyan egyenes maradt, mint volt. – Tegnap elég meggyőző voltál, és aki csak ott volt, mind elismerte, hogy nálad nincs jobb választás.
- Jó, de csak Kingsley, Lupin, Sirius, Piton és Aberforth-ék voltak ott. Ez még elég kevés szavazat.
- Meglehet, de a többiek adnak a véleményükre, és mivel ők téged jelölnek, nem fognak kételkedni a szavukban.
A lány hallgatott egy ideig. Nem vonta kétségbe, hogy Harrynek igaza lehet, de egy része – egy elég erős része – azt kívánta, bárcsak ne engednék, és akkor itt maradhatna a fiúval. – És ha elmegyek, akkor mi lesz?
- Újra kéne szervezned a régi DS-t, de persze először tudatnod kell velük, hogy megbízhatnak benned…
- Nem így értettem – szakította félbe, majd a karjai közül kibújva felült és komolyan a fiú szemébe nézett. – Velünk mi lesz?
Harryt meglepte a kérdés, és hirtelen nem is tudta, mit mondhatna. Csak figyelte a meleg, barna szemeket, amik most félelmet és egyben reményt tükröztek. Nem is igazán gondolt még bele, hogy mi lesz, amikor majd a lány elmegy, mert csak a cél lebegett a szeme előtt. És ez egyértelműen hiba volt. Harry tudta, hogy kedvese dilemmáját kettejük kapcsolata nagyban befolyásolta már a kezdetektől fogva, de a fiú inkább igyekezett kihasználni a felkínált alkalmakat, nem pedig azon töprengeni, mi lesz később. Most viszont egyre kevesebb idejük maradt. – Miért nézel rám ilyen aggódóan? – mosolygott rá kedvesen, miközben végigsimított az arcán. – Nekem sokkal több félnivalóm van, mert a Roxfortban az összes srác utánad fog ácsingózni!
- Aha, na persze! De engem nem is ők érdekelnek – vágta rá, mire a fiú arcára elégedett vigyor ült.
- Na látod, ezt akartam én hallani! – nyomott egy gyors puszit a szájára, miután ő is felült. – Egyébként meg várni foglak, és ha vége lesz ennek a pokolnak, akkor újrakezdhetünk mindent. Csak mi ketten.
Ezek után újabb csókba forrtak, mely a jövő reményét hordozta magában, de akármennyire sem volt kedvük elszakadni a másiktól, ahhoz, hogy ne bukjanak le, Harrynek vissza kellett menni a saját szobájába, majd reggeliznie, és úgy kezdeni a napot, mintha az este semmi sem történt volna.
*****
Miután Lily megbeszélte Aberforth-ékkal, hogy néhány órát a Kertben kell töltenie, nem is húzta tovább az időt. A nappalin átvágva a bejárati ajtó felé vette az irányt, de valaki elkapta a derekánál fogva, és a könyvtárba pördítette.
- Ne haragudj, hogy rád ijesztettem! – szabadkozott Harry kedvese szúrós pillantását látva. – Szeretnék kérni valamit.
- Mit? – kérdezte meglepetten. Furcsállta a fiú viselkedését, de nem tette szóvá, csak várta, hogy elmondja, mit szeretne tőle.
- Én, pontosabban Ronnal és Hermionéval el szeretnénk menni veled oda, ahol az este voltál. Lehet, hogy tényleg találnánk valamit.
- Rendben, de nem Pitonnal vagy Remusszal kellene mennetek? – vonta fel a szemöldökét, mire Harry kissé mérgesen legyintett.
- Nem érnek rá, szerintem pedig minél gyorsabban körül kell néznünk, mert ha ott hagytak valamit, azért még azelőtt visszamehetnek, hogy mi megtalálnánk.
- Rendben van, nagyjából két óra múlva indulnék oda, de akkor előtte felveszlek titeket, jó? – egyezett bele végül, bár egy kicsit rossz érzése volt emiatt. Mivel azonban Harryben teljes mértékben megbízott, nem ellenkezett.
A tűz vadul táncolt körülötte, de Lily mindent az irányítása alatt tartott. Játszi könnyedséggel úgy formázta a veszélyes anyagot, ahogy az a képzeletében jelent meg. Csak a fantáziája szabott határt. A tűzkarikát felemelte, egy nagy gömbbé alakította, majd egy csuklómozdulattal eloltotta. A célzás is gond nélkül ment neki. Kőből létrehozott egy céltáblát, aminek már csak széttört maradványai árulkodtak a sikeres gyakorlatról.
Ezután áttért az időjárás befolyásolására, és azon belül is a villámokra, s miután meghazudtolta azt a mugli mondást, hogy a villám nem csap be kétszer ugyanoda, elégedetten, bár kissé fáradtan indult druida barátnője megkeresésére.
A Kert most elég forgalmas volt. Az elmúlt napok eseményei feszültséget szültek a druidák lelkében, és bár szinte mindenkinek volt családja és munkája, amikor csak tehették, itt tartózkodtak, hogy a dekromák cselszövéseit minél hamarabb elfojtsák.
Aidrea hamar megtalálta azt a takaros ki házat, amit barátnője immár férjével, Starennel osztott meg. A párkányon és a ház előtt csodaszép tavaszi virágok nyíltak, s mikor barátnője mosolyogva ajtót nyitott neki és beljebb invitálta, a természet eme szépségei továbbra is díszítették és feldobták egy-egy szoba hangulatát.
Viszont a nappali kanapéján már helyet foglalt valaki, mégpedig Damer. A lány kissé meglepődve és feszélyezve üdvözölte a fiút, és a lehető legmesszebb ült le mellé.
- Damer lesz az első tanítványom! – újságolta vidáman Nikté. – Már annyira várom az első óránkat!
- Nagyszerű, remek tanárod lesz – fordult a fiú felé Aidrea, hogy hozzá is szóljon pár udvarias szót, ne csak a barátnőjével foglalkozzon.
- Efelől nincs is kétségem – mosolygott a barna hajú lányra. – De nekem most már mennem kell – állt fel, s druida szokás szerint a két lány is így tett. – Örülök, hogy láthattalak, Aidrea! – fogta meg a kezét, mire a lány inkább finoman kicsúsztatta a szorításból.
- Én is örülök, hogy láttalak, és sok sikert a tanuláshoz! – mosolygott rá erőltetetten, amit Nikté nyílván észrevett, mert rögtön ki is kísérte leendő tanítványát.
Amikor azonban visszatért, Aidrea hiába bízott abban, hogy majd előkerülnek a nászútról készült fotók, Nikté rögtön a közepébe vágott. – Nem jött be neked Damer.
- Öhm, nos, nem. Kedves fiú, de nincs semmi romantikus gondolatom irányába – forgatta meg a szemeit a kényszerű, és kissé idétlennek tetsző válasz miatt.
- Viszont akkor valaki más körül járnak a gondolataid – jegyezte meg egy hamiskás mosoly kíséretében. – Csak nem az a varázsló, akiről meséltél?
Aidrea szemei kikerekedtek, és a hangja is egy kicsit följebb szökött meglepődöttségében. – Mikor meséltem én róla ilyeneket?
- Amikor mindenki mást is bemutattál. Feltűnt, hogy – azt hiszem Harry – tulajdonságait kicsit tovább részletezted, mint a többiekét, és az a csillogás a szemedben, miközben róla áradoztál…
- Hé, nem is áradoztam róla! – szólalt fel panaszosan. Egyszerűen nem tudta elhinni, hogy mindenki sejtett már valamit, csak igazán ő nem. Előbb Alen, Damer, most Nikté, sőt, még Pitonnak is voltak gyanús pillantásai.
- De eltaláltam – kacsintott rá. – És, mi történt? Jártok? Mennyire komoly a dolog?
- Várj, várj! – emelte fel a tenyereit védekezően. – Lassíts, ez elég… bonyolult. Nem tudom pontosan, hogy ő mit gondol rólunk, és ebből kifolyólag én sem tudom, hogy mit gondoljak az egészről.
- Mert te szerelmes vagy belé, igaz? – találta ki a burkolt gondolatmenet lényegét. A lány pedig hiába is tagadta volna, így csak megadóan bólintott. – Mondd el neki! Ha nem beszélitek meg, sose fogtok egyről a kettőre jutni! – tanácsolta, majd egy rövid beszámolót kért barátnőjétől. Aidrea így elmesélte, mi történt az esküvőt követő veszekedésükből, majd a kapcsolatuk titokban tartását és a különböző nehézségeket, amiken eddig túlestek. Nikté mosolyogva hallgatta végég, majd az utolsó hozzászólása az volt, hogy szerinte továbbra is mindent meg fognak tudni oldani együtt, felesleges azon görcsölnie.
Végül előkerültek azok a nászutas képek is, melyeket néha pirulva, néha hangosan nevetve tárgyaltak ki. Az idő viszont gyorsan ketyeget, s a lánynak sietve kellett elhagynia az idilli Kertet.
