2011. június 5., vasárnap

Az én alternatív Harry Potter történetem 36. - Harc az életben maradásért



Ahogy egyre jobban eltávolodott a druidáktól, a dekromákkal vívott harcuk zajai úgy tompultak. Lilynek nem volt lelkiismeret-furdalása azért, mert már nem segített nekik. Úgy érezte, hogy megtette azt, amit lehetett, de most másokon is segítenie kellett.
Nevelőszüleit elrabolták, őt pedig lépre csalták társaival együtt. Csak remélni merte, hogy még nem késett el, mert abba ő maga is belepusztult volna. Nem bírta volna ki azt a fájdalmat, melyet elveszítésük után érezne. Már így is túl sok mindenkit vett el az élet tőle, ezért a maximumot és még annál is többet akart kihozni magából, hogy megmentse őket.
Persze az is lehet, hogy a helyszínen lévő Rendtagok már segítettek Minerván és Alberforth-on, de erre sajnos a lány nem sok esélyt látott. A dekromák védelmének nem sokat árthatnak a varázslatok, így szinte képtelenség őket ily módon likvidálni. Csak egy druida veheti fel velük a harcot.
Szúrt az oldala, és a lábát már nem is érezte, amikor végre kiért az erdőből, de nem olyan látvány fogadta, mint amikor elment. Színes fénycsóvák százai repkedtek mindenfelé, és az emberek egymásnak üvöltötték figyelmeztetéseiket. Némely átok hatalmas durranás következtében a földbe csapódott, némely azonban fájdalmas sikítást eredményezett. A vidéki házuk teljesen leégett, már csak a füstölgő hamu jelezte, hogy valaha ott még emberek laktak. A távolban látni vélte, hogy a gabonatáblák között is nagy harc folyt, a helyenként fel-felvillanó fények baljós képet mutattak az egész helyzetről.
Lily nem tudta megállapítani, hogy a halálfalók vagy a Főnix rend áll-e nyerésre, mert mindkét oldalról látott sérülteket, de a sötétség miatt azonban senkit sem ismert fel. Az eddig látott csatákhoz képest ez mindent felülmúlt.
A szörnyülködését két, felé suhanó tűzgömb szakította félbe. Az egyiket elkapta és semmissé tette, a másik elől azonban már félre kellett ugrania, de amint újra talpra szökkent már ő is kész volt a harcra és a támadóját keresve pásztázta át a környéket. Dekroma helyett azonban a földön térdepelő, megkötözött Alberfoth és Minerva kettősén akadt meg a tekintete. Sípoló tüdejében bent maradt a levegő, majd fedezékét hátrahagyva, gondolkozás nélkül a harctérré alakult terület közepe felé kezdett rohanni. Futás közben ki kellett térnie a jelenlétén csodálkozó halálfalók és rendtagok elől – ami jelentősen lassított tempóján – de egy cseppet sem érdekelte. Csak a cél lebegett a szeme előtt.
Amikor már majdnem odaért hozzájuk, csak Sirius és Remus mellett kellett elhaladnia – ügyelve arra, hogy ne zavarja a halálfalókkal való párbajukat –, egy vízsugár oldalról neki csapódott, és így újra elterült a földön. Nem esett komolyabb baja, az új horzsolásokat szinte meg se érezte, csupán a ruhája és a haja ázott el teljesen, ami kissé kellemetlenné tette a mozgását.
- Csak ne olyan hevesen, kicsi druida! – hallotta meg a karcos hangot, és amikor megterhelt tagjait sikerült felemelnie, meg is látta Weidet, a dekromák vezetőjét. – Miért akarod ilyen elszántan megvédeni ezt a két öregembert?
- Mindenkit védelmezünk, akik a ti elmebajotok miatt kerülnek bajba – sziszegte vissza a férfinak, miközben lassan felállt. Tekintete találkozott nevelőszüleiével, és bár Alberforth a fejét ingatta, Lily nem hátrált meg.
- Te ostoba! – kiáltott rá a férfi, mire a lány próbált nem összerezzenni. – Tudod te, kivel beszélsz? – zengett a dekroma hangja, noha körülöttük a harc továbbra is folyt. Lily lázasan próbált egy jó tervet kiötleni, mert tisztában volt azzal, hogy egymaga nem veheti fel a versenyt a dekromák urával.
- Mivel te érkeztél vissza először, és láthatóan elvette az eszedet Kumert prédikációja, egy kis játékra szeretnélek invitálni – mondta nyájasnak szánt hangon, majd intett egyet, és Minerváék mögé rögtön két halálfaló lépett kivont pálcával.
Lily szíve a torkában dobogott, és nem tudta, hogy most mitévő legyen. Egy háromszöget alkotva Weid balról a két fegyvertelen mágussal állt szemben, Lily pedig középen.
- A játékszabály nagyon egyszerű. Csak választanod kell, hogy velem állsz ki, de akkor a halálfalók ölik meg védenceidet; vagy a halálfalókkal kezded, de akkor én végzek mindenkivel.
- Inkább a harmadik lehetőséget választom – felelte a lány rövid habozással, miután néma hálát rebegett azért, mert nála volt a varázspálcája. Óvatosan kihúzta a szoknyája rejtett zsebéből, majd egy mély lélegzetvétel után, támadásba lendült.
- Diligo Intego! – kiáltotta felfedve a varázseszközét, mire a két idősödő mágus körül egy lilás színű védőburok jött létre. Ezzel egy időben a meghökkent dekroma felé a szabadon maradt bal kezével szelet idézett, amelytől hátratántorodott. A két halálfaló pedig hibába átkozta Minerváékat, a szeretet-pajzs minden varázslatot elnyelt.
Weid azonban hamar visszanyerte az egyensúlyát, és dekroma nyilát rögtön a túszul ejtettek felé célozta. Lily azonnal közéjük ugrott, hogy testével védje meg őket, majd ő is kilőtte a saját nyilát, pedig tudta, hogy lehetetlen dologgal próbálkozott.
Ám amikor a két ellentétes erő összeütközött, hatalmas robbanás szelte át az eget. A sötét energia – mely Weidtől származott – visszafelé áramlott, és a férfi hanyatt esett tőle. A lány azonban közelebb volt a robbanás középpontjához, így az ő visszacsapódó energiájától méterekkel arrébb repült, de nem zuhant a földre. Szerencséjére nem a halálfalók vették körül, hanem a népes Weasley család idősebb tagjai, akik megdöbbenve nézték a lányt. Mrs. Weasley tétován felé nyújtotta a kezét, de férje gyorsan elkapta onnan, és védelmezően hátrébb húzta, mintha veszélyes lett volna a druida közelében lenni.
Az eszméletlen Lily testét nála eddig még sose látott fényáradat vette körül, mely pár centivel a talaj felett lebegtette, mintha vattaágyon feküdt volna. Mindenki értetlenül nézte a jelenetet, egyedül csak a feltápászkodó Weid káromkodta el magát, aki tudta, hogy mi fog következni ezután, és roppantmód dühítette a kialakulóban lévő helyzet.
Remus és Sirius a káosz okozta döbbenetet kihasználva gyorsan fegyvertelenné tették a Minervák mögött álló halálfalókat, és amikor Aberfoth megszerezte nevelt lánya elgurult pálcáját, a két barát hoppanálva a főhadiszállásra vitte a Főnix Rend vezetőit.

A lány kinyitotta a szemét, de a szokásos zöld fény helyett, mindenhonnan csak vakító fehérséget árasztott. Mozdulatlan teste az ég felé kezdett emelkedni, s a fény, mely belőle áradt, kiteljesedett, és mindent beborított. A csodálkozó halálfalóknak és rendtagoknak el kellett takarniuk a szemüket a vakító fényözön elől, némely gyávább sötét mágus pedig el is hagyta a helyszínt.
Weid azonban nem volt sokáig tétlen. Mivel Lily feláldozta a saját életét, csakhogy a dekroma nyílvesszője ne érjen célt, a lány elérte druidaságának harmadik, vagyis legvégső szintjét. A férfi ezt bosszúsan vette tudomásul, mert így majdhogynem kiegyenlített lett kettejük erőviszonya.
Lehunyta a szemét, és erősen koncentrált. Hamarosan szürke, ködszerű anyag ölelte körül a testét, és felidézve magában a sötét energiákat már készen állt az összecsapásra.

Lily nem érzett fájdalmat vagy mindent felemésztő ürességet – mint ahogy azt korábban elképzelte –, helyette erősnek, élénknek, de leginkább tettre késznek érezte magát. Széttárta karjait, s felfigyelt a körülötte kavargó elemek energiájára, mely még sose okozott neki ekkora boldogságot.
Ezt az erőt megpróbálta hasznosítani is, és a legnagyobb megdöbbenésére erőfeszítés nélkül sikerült egy olyan pajzsot létrehoznia, mely a kívülállókat védte meg. A körülötte lévő vakító fényözön eltűnt a pajzs létrehozatalakor, mely olyan magasra húzódott, mint ahol ő maga is volt jelenleg. A halálfalók hiába átkozták meg azt, a lány meg se érezte.
Ezek után lassan lejjebb ereszkedett, és a lába már majdnem elérte a talajt, amikor Weid egy nagy tűzoszlopot irányított felé. Lily oldalt kitért előle, majd azt a tűzet felhasználva táncos léptekkel több félfordulatot téve gömbök formájában a férfi felé hajította.

A tűz fénye különleges szépséggel ölelte körbe a lány arcát és vörös haját, melyről Alen nem tudta levenni a szemét. Úgy látta, volt barátnője most olyan volt, mint egy harcos istennő, aki megbabonázta a körülötte lévőket. Őt legalábbis mindenképp.
De nem csak a lány bája ejtette ámulatban, hanem az a pusztító erő is, melyet most korlátok nélkül használt. Alen látott már csúnya dolgokat, de el se tudta képzelni, hogy milyen lehetett volna, ha ő áll a lánnyal szemben, és az őt támadná.
Azonban nem volt több ideje ezen töprengeni, mert a halálfalók még nem adták fel a harcot, és Draco nélkül könnyű célpontnak tartották az egyedül álldogáló fiút. Szerencsére ez azonban koránt sem volt így. Gyorsan elszakította tekintetét a lányról, majd pillantása találkozott Pitonéval és megjátszott harcba kezdtek, amivel egyikük sem sérült meg komolyabban az előre megbeszéltek alapján – ezzel fenntartva a professzor álcáját.

Amikor Lily lihegve abbahagyta a tűzdobálást, hatalmas porfelhő és egy nagy kráter maradt hátra, de a férfit sehol sem látta. Majd hirtelen a föld megremegett és a lány egyensúlyát vesztve hanyatt esett. Hatalmas reccsenésekkel a talaj lassan kettévált, és a repedés egyenesen felé tartott. Lily azonban a levegőt felhasználva rögtön a magasba repült, így láthatta, hogy ott, ahol korábban feküdt éles sziklák emelkedtek ki a földből.
A pusztító látvány lekötötte a figyelmét, ezért nem vette észre, hogy a dekroma is a levegőben tartózkodott, majd a háta mögé lebegett, és a nyaka köré tekerte karjait.
- Mégis miféle szerzet vagy te? - sziszegte a lány fülébe, miközben karjai egyre erősebben szorították. – Kuruzsló és druida egyszerre?
Lily hiába próbálta lefeszíteni magáról a fojtogató karokat, a férfi fizikális ereje túl nagy volt hozzá képest és mivel még mindig a levegőben lebegtek, nem igazán tudott hatásos rúgásokat végrehajtani, mivel nem tudott honnan elrugaszkodni.
- Nem baj, csak még nagyobb lesz a jutalmam, melyet a megölésedért fogok kapni – susogta kéjes élvezettel.
Ahogy Lily egyre kevesebb oxigént tudott a tüdejébe juttatni, úgy növekedett benne a pánik, mely az időjárásra is kihatott. A szél egyre vadabbul kezdett süvíteni, és viharos felhők borították az eget. A lánynak ekkor jutott eszébe az, mely talán utolsó esélyét jelentette.
Tenyerét a felhők felé irányította, majd gyorsan visszahelyezte a férfi karjaira, aki felüvöltött fájdalmában és elengedte. Az elektromosságot, amit a dekroma ellen használt, eddig még sose vetette be, így még a lányt is meglepte ennek eredményessége.
Köhögve ereszkedett vissza a földre – kikerülve a repedéseket – majd térdere rogyott. Nem sokon múlt, hogy a dekroma elérje célját és megfojtsa, ez a tudat pedig alaposan megrémisztette őt.
- Te kis kurva, most meghalsz! – ordította dühtől hullámzó mellkassal Weid, akin úgy látszott, hogy már túltette magát a sokkterápián.
Ezúttal ő használta fel az égen cikázó villámokat, és két gömbvillámot dobott a lány felé. Az egyik elől arrébb gurult, a másikat pedig szerencsésen elkapta és miután kétszeresére növelte, visszairányította a férfi felé. Majd elrugaszkodott a földtől és újra a magasba emelkedett.
Weid kivédte a támadást, és ezúttal jégesőt idézett elő a viharfelhőkből, majd az éles jégdarabokat egyenesen a lehunyt szemű lány felé irányította. Jó pár helyen megvágták a bőrét, de amikor megpördült a levegőben és kitárta karjait orkán erejű szél indult a férfi felé. A dekroma ugyan megpróbált védekezni, szintén a szelet alkalmazva, de mivel ez Lily eredeti képességei közé tartozott, erősebbnek bizonyult. Hiába érte el Weid is a harmadik szintet korábban, az ő ereje csak a tűz, föld és a víz uralásáig terjedt ki, így ezeket az elemeket tudta a leghatékonyabban használni. A legmagasabb szint miatt minden más elemet a magáénak tudhatott átmenetileg, de azt nem gondolta, hogy a fiatal lány ennyi tehetséggel van megáldva.
Lily a széllel keményen tolta maga előtt a férfit. Falevelek és földdarabok keringtek körülötte, melyek néha-néha nekicsapódtak és megvágták bőrét, de nem hagyhatta abba, mert most tudta, hogy ezzel sikerült sakkban tartania a férfit. Szerencsére a pajzsa még jól bírta, és a lent lévők nem lettek ilyen viszontagságnak kitéve, de a lány már kezdett fáradni. Az újonnan jött energiákat lassan felélte, ezért irányt váltott, és úgy próbálta irányítani a szelet, hogy a dekroma a föld felé tartson.
A terv bejött, és egy utolsó nagy széllökéssel a búzakalászok közé lökte a vadul vicsorgó férfit. Lily is követte a példáját, amit utólag már nem tartott túl jó ötletnek, mert a magas termények miatt nem látta, hogy hova lett az ellensége. Egyhelyben maradt, azt remélve, hogy majd meghallja, merre lehet a férfi, de a közelben lévő csata zajaitól nem hallott semmit maga körül. Újra a magasba emelkedett, és csak kis híján múlt, hogy eltalálja egy tűzgömb, mely, mint utána kiderült, Weidtől származott.
- Nem jársz túl az eszemen! – vicsorgott dühösen, majd újabb tűzet bocsátott a lány felé.
Lily gyorsan kikerülte a lángokat és újra a szelet használva támadt vissza, mire a férfi ismét a földön kötött ki, vészesen közel egy csatához.
Mivel a lány tartott attól, hogy a magasban hamar kiszúrják, visszaereszkedett a földre, és úgy próbálta megkeresni a dekromát. A magas kalászok között nehezen haladt erőre, és a sötétség miatt csak a fülére hagyatkozhatott.

*****

Harry átkozta magát, amiért Remus utasítását figyelmen kívül hagyva Nott és Dolohov után indult, mikor azok – látszólag – menekülni próbáltak, de egyszerűen nem hagyhatta futni a gyáva férgeket. Egészen a búzamező közepéig követte a két halálfalót, de persze, mint később kiderült, az egész csapda volt, ráadásul ezzel Ront és Hermionét is bajba keverte.
- Harry Potter, örülök, hogy csatlakoztál szerény társaságunkhoz! – üdvözölte Voldemort borzongató, fátyolos hangján, mire a csali szerepében tetszelgő két halálfaló halkan felröhögött a háta mögött.
Szorosabban markolta a varázspálcáját, most, hogy a Sötét Nagyúr állt vele szemben, és próbálta elrejteni az átvertség dühítő és megalázó érzéseit. Nem engedhette, hogy Voldemort észrevegye gyengeségét.
- Tom – szólította nevén a fiú, mely láthatóan nem volt ínyére a sötét varázslónak. – Szóval a te műved az egész? Megnyugtató, hogy ezúttal a baklövéseket nem a talpnyalóid, hanem te magad követted el.
- Harry! – szisszent fel mögötte Hermione.
- Látom magaddal hoztad a sárvérű barátnődet – nézett fagyosan a lányra. – Mily megható lesz látni, ahogy a holttested fölött fog zokogni, mert ez fog következni, e felől kezeskedem.
Hiába tudta a fiú, hogy ezzel csak fel akarta bosszantani és hibákba taszítani, nem tudott hideg fejjel gondolkozni.
- Ne merd őt így nevezni! – mondta dühödt éllel a hangjában és rászegezte pálcáját: - Everti Static!
Voldemort azonban résen volt, és könnyűszerrel kivédte Harry lefegyverző bűbáját, majd ő támadt, de nem a fiúra, hanem Hermionéékra, mégpedig egy csonttörő átokkal.
- Diligo Intego! – harsogta a fiú, mire egy kékes színű buborék jelent meg a barátai körül és visszaverte Voldemort átkát, de így viszont felkészületlenül érte felé száguldó kések átka. Védekezésre nem volt ideje, így csak elugrott a varázslat elől, de nem volt elég gyors, mert bal vállában hatalmas fájdalmat érzett. Ron és Hermione az ő nevét kiáltották, de próbálta kizárni a kétségbeesett hangjukat, helyette a vörösen izzó, kígyóra emlékeztető férfira koncentrált.
- Csak ennyire tellett Dumbledore-tól? – húzta torz mosolyra száját. – Pajzsokra és lefegyverzésre tanított?
- És te, Tom, csak aljas húzásokkal tudsz párbajozni? – ütötte tovább a vasat Harry, miközben gyorsan feltápászkodott és két kombinált átkot is kilőtt.
A két elszánt varázsló ezek után nem szavakkal, hanem minél több varázslat alkalmazásával fitogtatta erejét. Teljesen kizárták a külvilágot, és csak a kettejük harca számított, mely egy darabig meglepő módon kiegyenlítettnek tűnt. Látszott, hogy Voldemort erősebb és sokkal több varázslatot ismert, mint fiatalabb ellenfele, de Harry kiválóan állta a sarat.
Hermione és Ron időközben Nottal és Dolohovval kerültek szembe, s mivel még mindig védte őket barátjuk pajzsa, jelentősen redukálódott tapasztalatlanságuk hátránya. A már összeszokott páros nem csak a magánéletben, de a harctéren is remekül kiegészítették egymást, és a kettejük tudását valamint erejét felhasználva hamarosan a földre terítették a két halálfalót.
Harry pedig egyre jobban fáradt. Egyszer sikerült komolyabban megsebeznie Voldemortot, de ez nem bizonyult elégnek, mert a varázsló csak még elszántabban támadt. Eltökélt szándéka volt, hogy most megöli Harry Pottert.
A feje fölül érkező tűzeső égette a bőrét, és Voldemort több fekete mágiát használt egyszerre, melyet a fiú nem ismert, így az egyik átok ellen nem elég erős pajzsot idézett, s a lendülettől hanyatt esett és elejtette pálcáját. A Nagyúr elégedett mosolyra húzta a száját, és egyenesen Harry mellkasára szegezte varázspálcáját. – Adava Kedavra!

*****

Tulajdonképpen nem is értette magát a lány, miközben a magas növényzetben gázolt. Elmehetett volna, mert már Minerváék biztonságban voltak, és az élete sem forgott már közvetlen veszélyben. Az új energiákat még mindig érezte maga körül – még ha nem is olyan nagy intenzitással, mint korábban – amely kissé befolyásolták érzéseit, és csak arra vártak, hogy újra kitörhessenek. Az erő azt diktálta, hogy addig harcoljon, míg az ellenség a közelben van, és ne hagyja elmenekülni.
- Még ha meg is találnád, és le is győznéd, akkor utána mit kezdenél vele? – tette fel magában a költői kérdést. Még sose kellett ezzel foglalkozni. Voltak olyanok, akiket legyőzött, és vagy a földön maradtak sérüléseikkel foglalkozva, vagy elhagyták a helyszínt. De vajon Weid ezt tenné? És ő ellen tud állni az újonnan jött hatalomnak?
A kérdésen nem volt ideje tovább gondolkozni, mert lábaira indák tekeredtek és így hasra esett. Majd hirtelen a lábánál fogva hátra felé kezdték húzni őt a földön, és egy émelyítő reccsenés után fájdalmas sikítás hagyta el ajkait. A bokája valószínűleg eltört, de nem hagyta annyiban a dolgot, és gyorsan a növények felé intett, mire azok megadóan húzódtak vissza a földbe. Minden porcikája fájt. A bokájában szűnni nem akaró éles szúrást érzett, és össze kellett szorítania az állkapcsát, hogy ne nyöszörögjön fájdalmában. Ezen kívül testét még számtalan vágás és zúzódás borította, de ezek koránt sem értek fel a törés okozta kínnal.
Már nagyon elege volt ebből a napból, fáradt volt, kimerült és már csak abban reménykedett, hogy ennél rosszabb már nem jöhet.
Siránkozásra azonban nem volt ideje. A földön ülve kénytelen volt elismerni, hogy Weid nem olyan dekroma, mint akikkel eddig dolga volt, és nem hagyja annyiban a harcot. Lily nem mozdult, a hirtelen támadás okozta pánik és a fájdalom miatt kapkodóvá vált lélegzetét igyekezett csillapítani, és bármilyen mozgás jeleit kezdte figyelni. Tudta, hogy a férfi nem érte el a célját, és nem a lábai elé vonszolták az indák, mégis biztosra vette, hogy már egész közel van hozzá.
Bár a küzdelem hangjai még mindig túl hangosak voltak, mégis mintha a háta mögül a gabonák zizegését hallotta volna, ezért megfordult, és gyorsan – a valóban felé közeledő – Wiedre széllökést irányított. A férfi meglepődve zuhant hátrafele. Lily tiltakozó lába ellenére feltápászkodott, és bicegve bár, de továbbra is támadásokkal bombázta a férfit.
Az utolsó széllökéstől Weid egyenesen a mágusok csatája okozta növénytelen terület közepe felé repült, ahol Voldemort és Harry nézett farkasszemet egymással. A dekroma férfit eltalálta Voldemort éppen akkor kilőtt halálos átka, így élettelenül zuhant tovább a földre.
A nagyúr felordított dühében, majd Lily felé intett a pálcájával, aki meglepődöttségtől és a félelemtől dermedten állt.
- Tűnés innen! – kiáltotta Harry, de a lány meg se hallotta a hangját, továbbra is csak a halott férfit bámulta.
Voldemort hatalmas tüzet varázsolt elő, mely egyenesen Lily felé gomolygott. A lány csak az utolsó pillanatban vette észre a felé közeledő veszélyt, reflexszerűen tenyereit gyorsan maga elé tartotta és megpróbálta elterelni magától a tüzet.
Valaki oldalról a földre lökte, utána pedig egy rántást érzett a gyomrában és egy pillanatra elsötétült előtte a világ.

*****


A Dumbledore kúria hoppanálási pontjához érkezett, és még ha ezt a tudata mélyén fel is fogta a lány, nem mutatta jelét. A pánik, félelem, kimerültség és fájdalom miatt tompának érzékelte a valóságot.
- Lily, minden rendben? – lihegte a félig rajta fekvő Harry. Ő rántotta le a földre és hozta ide barátnőjét, noha a fiú sem volt sérülésmentes. – A kezed! – kiáltott fel, mikor vérző válla ellenére sikerült leszállnia a lányról és mellé térdelt.
Lily nem igazán reagált a fiú hangjára; minden ízében remegett és felfelé meredő szemeiből könnyek csorogtak lefelé, maszatot hagyva maguk után. A tenyerein megégett a bőr, mert nem volt elég gyors ahhoz, hogy gond nélkül eltérítse a felé közeledő tüzet, s most sérült tagjait a mellkasához húzta, mintha még tartania kellene valamitől.
- Lily válaszolj, kérlek! – simogatta a könnyes arcát Harry, de mindhiába. A lány nem válaszolt, helyette csuklásszerű nyögések hagyták el ajkait, s szemei lassan újra fehér fényben tündököltek.
Fújni kezdett a szél, majd sötét viharfelhők gyülekeztek fejük felett és dörögni kezdett az ég. Mindezt újra Lily, és a benne megerősödött druida erő okozta, mely átvette az irányítást felette.
- Ide! Itt vagyunk, gyertek már! – kiáltotta a lány miatti aggodalom szította indulattal Harry, aki egy pillanatra sem vette le a szemét az előtte fekvő lányról.
A sietős lábdobogások és feszült kiabálások hamar testet öltöttek Alberfoth, Bill és egy ismeretlen idős asszony személyében.
- Harry, azonnal a gyengélkedőbe kell vinnünk! – szólt rá Bill Weasley, mikor meglátta a fiú sérüléseit. Aberfoth rögtön letérdelt, és Harryhez hasonlóan ő is szólongatni kezdte az immár teljes testében fehéren ragyogó lányt.
- Nem, előbb Lilyt vigyétek! – válaszolt ingerülten a fiú. A szél egyre jobban süvített, a környéken lévő fák hajladozni kényszerültek és elkezdett szakadni az eső.
- Ilyen állapotban nem lehet, még ránk dől a ház – mondta kapkodva a fiatalabb Dumbledore. – Lily próbálj megnyugodni, most már biztonságban vagy.
Ekkor Bill előhúzta varázspálcáját, és a kábító átokkal egyenesen a lányra célzott. Lily ekkor azonnal felé kapta a fejét, és bár az átok nem hatott druida pajzsa miatt, a lány ezt mégis támadásként értelmezte.
Sérült karjával intett egyet, mire kör alakban magas lángok csaptak fel, így távolt tartva magától Billt és az idegen nőt; csak a mellette lévő Aberfoth és Harry maradhatott vele.
- Lil, nyugodj meg, senki sem akart bántani – szólt hozzá továbbra is Harry. – Nézz rám! Hallod? Nézz rám, én vagyok az, Harry. – Szelíd erőszakkal maga felé fordította az arcát és a szemébe nézett.
A vihar továbbra sem csitult, de mintha most már felfigyelt volna a fiúra. Zihálva szedte a levegőt, ajkai elnyíltak, de nyöszörgésen kívül ismét nem hallatott semmi mást.
- Itt van Aberforth is, akinek semmi baja – intett az ősz szakállú férfi felé, mire Lily felé fordult.
- Így van, hála neked Minerva is jól van – bólintott a varázsló mosolyt erőltetve féltő arcára, és ő is végigsimított a kócos fürtökön. Lily másodpercig még Alberforthon tartotta tekintetét, majd egy szaggatott lélegzetvétel után lehunyta a szemét, és a tűz eltűnt.
- Vedd vissza az irányítást – bíztatta az idős férfi. – Tudom, hogy meg tudod csinálni.
- Sajnálom, én csak segíteni akartam! – lépett közelebb Bill is, amikor meggyőződött arról, hogy a lángok nem törnek fel ismét.
Amikor Lily végre kinyitotta a szemét, az már nem világított, majd tekintetével rögtön a magát egyre nehezebben tartó Harryét kereste.
- Sa…Sajnálom – nyöszörögte a lány, miközben a vihar lassan csendesedni kezdett.
- Shh, ne beszélj! – tette mutatóujját a szájára Harry. – Most már minden rendben lesz.
Bár a lány ebben nem volt olyan biztos, mégse tett ezt szóvá. Helyette megpróbálta összeszedni szétzilált idegeit, lecsendesíteni a benne dúló borús érzelmeket, és csak Harry meg Alberforth arcára koncentrálni.
- Eltört a lába, és rengeteg vágása van szegénykémnek mindenhol – hallotta az asszony kedves hangját, de nem igazán figyelt rá. – Azonnal be kell őt vinnünk!
- Gyere Harry, majd én segítek neked – próbálta felsegíteni a fiút Bill, de Lily kinyújtotta a karjait a fiú felé, aki óvatosan ülésbe húzta kedvesét, majd féloldalasan az ölelésébe zárta. Lily a szabad karja alá szorította Alberfothot, majd a druida teleportálásával rögtön a kúria nappalijában találták magukat. A lánynak azonban ez a feladat már nagyon fárasztó volt, így ájultan esett a feje Harry ép vállára.