2011. október 16., vasárnap

Az én alternatív Harry Potter történetem - 41. Tűz és jég

Sziasztok!


Meghoztam a következő fejezetet, melyet sose tudtam volna feltenni az új bétám, Zoe Henderson segítsége nélkül, akinek ezúttal is köszönöm nem csak a javítást, de a rengeteg támogatást is! :) /Vigyázz, hálám örökre üldözni fog! xD/


Ám ez még nem minden. A héten volt a névnapom is - igen, a Briki Green-ből nem nehéz kitalálni, mi is az eredeti keresztnevem, lévén, hogy nem voltam túl kreatív, amikor ezt kigondoltam (erről bővebben majd a Rólam című menüpont alatt fogtok - ha elolvassátok - vidulni. Már amikor lesz rá időm.) - és elkészítette nekem a leges legjobb ajándékot, amit kaphattam: Az én alternatív Harry Potter történetem borítóját!


Nekem nagyon-nagyon tetszik, remélem nektek is! 
De ha már itt tartunk, akkor had áruljam el/dicsekedjek vele, hogy a borító háttere az én egyik fényképem. :P Ez külön öröm számomra. Kösziii!


És még mielőtt jönne a fejezet, el kell mondanom, hogy mostanság rettentően elfoglalt vagyok: eddig már sikeresen túl vagyok három osztályozó vizsgán, holnap pedig érettségiznem kell közgazdaságtanból, ezt követően pedig novemberben egy marketing szóbeli is vár rám. Így nem sokat írtam az elmúlt két hónapban, de a nyárnak köszönhetően sikerült pár kész fejezetet felhalmoznom, melynek gyümölcsét most (is) élvezhetitek. (A Tartalomjegyzékben láthatjátok, hogy hanyadik fejezetnél tartok.)


Mindezek dacára azonban folyamatosan próbálom csinosítgatni a blogot, de jól esne, hogy az adott fejezeten kívül még erről is alkotnátok egy pár szavas véleményt. Nagyobb lelkesedéssel vetném bele magam mind az írásba, mind a szerkesztésbe, ha van kinek szólnia.


Na de most már eleget szövegeltem, itt a fejezet, jó olvasást, és véleménynek nagyon örülnék!




Ginny csalódottan hajtotta be maga mögött a gyengélkedő ajtaját, mert nem találta ott azt, akit keresett, pedig Kate szerint még ágyban lenne a helye. Viszont ha nem ott pihent, akkor csakis a Rend gyűlésén kellett lennie a fiúnak, mely lassan már egy órája tartott. Magában átkozódva indult az emelet felé, s mivel mindenki a tanácskozó teremben volt – kivéve a lányt, akit csak bosszantó pár hónap választott el a nagykorúságtól – szokatlanul csendes volt a ház.
Átgázolva a nappalin a lépcső felé vette az irányt, mire meglátta a felfelé tartó mardekárost.
- Draco! – szólította, de a fiú arra se vette a fáradtságot, hogy hátraforduljon. Megállás nélkül haladt tovább. – A füleden ülsz, Malfoy? – futott fel mellé a lépcsőn.
- Tökéletes a hallásom, köszönöm – vetette oda foghegyről.
- Kerestelek a gyengélkedőn, de nem voltál ott – folytatta a lány, de a fiú szótlanul ballagott tovább. – Miért nem maradtál még, Kate szerint…
- Nem tartozom neked semmilyen magyarázattal – felelte kimérten és mikor jég-kék szemei hirtelen Ginnyre villantották veszélyes fényüket, a lány egy pillanatra megilletődött, majd le is maradt mögötte.
Keserűen figyelte a szőke fiú görnyedt testtartását, miközben elámulva csodálta Draco hideg, kiismerhetetlen álarcát. Azonban ő nagy ritkán átjutott a külvilág felé épített falán, de most úgy döntött, hogy ezúttal nem csak bekukucskál a színfalak mögé, hanem teljesen lerombolja a páncélját.
- Tegnap mégis elég sokat beszélgettünk – rohant utána újra. Draco már a szobája ajtaját készült becsukni az orra előtte, de Ginny fürgén bedugta oda az egyik lábát, megakadályozva ezzel a fiút.
- Téged sehogy sem lehet lerázni, Weasley?! – kérdezte most már határozottan mérgesen. Egy ideig farkasszemet néztek egymással, majd Ginny mosolyogva belökte az ajtót, hátrálásra kényszerítve ezzel a fiút.
- Nem vagyok az a feladós típus – felelte könnyedén, majd halkan kattant mögötte a zár.
- Vettem észre – morogta Draco, majd a lányra se hederítve malfoyos eleganciával hanyatt dőlt az ágyában, fejét az összefűzött ujjaira hajtotta és lehunyta a szemét.
Ginny nézte egy darabig, ahogy a fiú hirtelen szőke haja lazán a szemére hullott, a markáns, de határozottan csinos arcvonalát és a karcsú, mégis izmos felsőtestet. A lány kénytelen volt elismerni, hogy még ágyban fekve is izgalmas látványt nyújtott, sőt, egy pillanatra meg is lódult a fantáziája, ám azt gyorsan kiverte a fejéből.
- Mondanám, hogy helyezd magad kényelembe, de úgy vélem, hogy a bámulásom már elég élvezetet nyújtott – mondta gőgősnek szánt hangon.
- Rohadj meg, Malfoy! – kapta fel a vizet Ginny, bár nem tudta igazán eldönteni, hogy azért lett dühös, ahogy a fiú beszélt vele, vagy, mert igaza volt.
- Ahogy gondolod – hagyta rá lazán, de amikor hangosan becsapódott az ajtaja, kinyitotta egyik szemét és a bejárat felé sandított. Azonban a várttal ellentétben Ginny még mindig az ajtónál ácsorgott és nem ment el.
- Ilyen könnyen nem szabadulsz tőlem! – mosolygott negédesen a fiúra, majd lassan felé indult és leült mellé az ágyra. Draco minden mozdulatát figyelemmel kísérte, de amikor a lány leült, összeráncolta a homlokát.
- Nem adtam engedélyt arra, hogy leülj ide.
- Kellett volna? – biccentette oldalra a fejét, majd lassan közelebb hajolt a fiú arcához. – Mert véráruló vagyok, mert Weasley vagyok? – kérdezte indulattól parázsló tekintettel.
- Mert egyedül akarok lenni! – válaszolta, miközben szemei vadul csillogtak. De Ginnyt még ez sem késztette hátrálásra.
- Gyáva vagy! – sziszegte egyenesen az arcába, majd minden nagyon gyorsan történt. Draco elkapta a lány csuklóit, és az ágy másik oldalára lendítette, ő maga pedig fölé mászott.
- Hogy mondtad? – kiáltott rá az ijedt lányra, de mivel az nem felelt, a csuklóinál fogva megrázta, azután vészjóslóan a fülébe súgta: - Mondd ki!
A fiú nagyon erősen szorította, így Ginny nem tudta kiszabadítani magát, a helyzet pedig eléggé megrémítette. Nem erre a reakcióra számított. Kiabálásra igen, feltétlenül, de az, hogy teljesen kiszolgáltatva feküdjön alatta, nagyon nem volt rendjén. Azonban nyelt egy nagyot és tovább ütötte a vasat.
- Miért, különben mit csinálsz? Megütsz?
- Mi a fenét akarsz ezzel elérni? Miért jó az neked, ha bántalak? – borult el az arca a dühtől, miközben fogságba ejtette a lány tekintetét.
- Nem fogsz bántani – rázta a fejét finoman. – Tudom.
Draco arcára egy pillanatra bűntudat ült ki, ahogy a kezében szorított csuklókra meredt, majd az őszinte kék szemekbe, s végül eleresztette Ginnyt.
- Semmit sem tudsz rólam! – sziszegte még utoljára az arcába, majd lemászott róla és a lánynak háttal az ágy szélére ült. – És még mindig nem válaszoltál!
A Weasley lány egy darabig hallgatott; hevesen kalapáló szívverését próbálta megzabolázni, miközben csuklóit masszírozta és ismét a fiú hátára meredt. Lassan feltérdelt és közelebb kúszott hozzá a mardekárosan zöld selyemtakarón, de még nem merte megérinteni a tenyerébe rejtett arc tulajdonosát.
- Nem bántottál volna – ismételte. – És arra volt jó, hogy kiadd a dühödet, Draco. Hogy ne rejtőzz az álarcod mögé előlem – adta meg a választ végül.
- És ez tesz téged boldoggá? Hogy úgy viselkedem, mint az apám? Ez? – kérdezte felé fordulva, miközben vadul hullámzott a mellkasa. Ginny még sose látta ilyen dühösnek és elkeseredettnek egyszerre. Végig szeretett volna simítani a fiú szőke haján és elfelejtetni minden szörnyűséget, amik az utóbbi hónapokban történtek vele, de Draco figyelmeztető pillantása miatt kezét végül visszaejtette az ölébe.
- Te egyáltalán nem olyan vagy, mint az apád. Hát nem érted?!
- Nem is ismersz engem! Nem tudod még, mire képes egy Malfoy! – változott a hangja fenyegetővé, de Ginny tudta, hogy ezzel csak el akarta ijeszteni.
- Meglehet, de te nem olyan Malfoy vagy, mint az apád. Ezt már jó néhányszor bebizonyítottad – vágta rá habozás nélkül. Kiabálás és fenyegetőzés ide vagy oda, Ginny próbált nem kiesni a szerepéből.
- Attól még a múltban elkövetett dolgaim nem váltak meg nem történtekké – morogta elfordulva a lánytól. Úgy tűnt, hogy a dühe kissé alább hagyott, ezért Ginny finoman a vállára tette a kezét, és mikor Draco nem lökte le magáról, azt gondolta, hogy a nehezén már túl van.
- Valóban nem, de azt még nem jelenti, hogy nem tudod jóvátenni. Átálltál hozzánk, te is a Rendbe tartozol, és nem egy csatában vettél részt a mi oldalunkon. Lehet, hogy korábban utálatos voltál – na jó, néha még most is az vagy –, de azok a dolgok eltörpülnek azok mellett, amiket mostanság tettél.
- Úgy érted, hogy helyes volt megölnöm az apámat? Eggyel kevesebb halálfaló – rántotta meg a vállát közönyösen.
- Nem, Draco! – ült a fiú mellé, s bújt közelebb hozzá. – Egyáltalán nem volt helyes, de nem volt más választásod! Amit veled tett, és az édesanyáddal…
- Tudod, egyáltalán nem érzek bűntudatot miatta – fordult felé a fiú. – Talán mert sose tekintettem őt igazán az apámnak, csak egy férfi volt, akire hasonlítottam, és akinek folyamatosan elvárásai voltak felém.
Ginnyi épp szólásra nyitotta a száját, de Draco nemet intett, így inkább tovább hallgatta a fiút.
- Megöltem egy embert, aki meg akarta ölni az anyámat. Megöltem egy embert, aki sosem volt igazán az apám. Ennyi – mondta rekedten, s bár a szavai közönyösek voltak, látszott rajta, hogy megviselték az elhangzottak. Mind az, hogy gyilkolásra kényszerítették, és az is – hiába tagadta –, hogy még ha nem is érezte úgy, hogy Lucius az apja, de mégis csak a saját vérét ölte meg. Draco nem rejtette el az érzelmeit, és végre elmondta, hogy mi nyomta a lelkét napok óta. Ginny egy halvány mosollyal az ajkain végigsimított a markáns arcélen, majd a szívére tette a kezét.
- Mondtam, hogy te nem vagy olyan – utalt az előbbiekre. – Hiába mondod azt, hogy nem érdekel, látom rajtad, hogy bánt, és ezért vagy te jobb, mint ő.
- Szóval elérted a célod, mi? – dőlt vissza az ágyra.
Ginny egy darabig hallgatott, majd oldalt fekve ő is elnyúlt az ágyon, fejét a kezével támasztotta, miközben a fiú arcát figyelte. – Még nem egészen – szólt csendesen. Tekintetük egymásba fonódott, majd a lány arca lassan Draco felé közeledett, s mikor már ajkuk majdnem összeért, Ginny megállt. – Haragszol még?
Draco tudta, mire készült a lány, ami ellen egy csepp kifogása sem volt, de amikor selymes ajkai ahelyett, hogy az övéhez értek volna, inkább egy újabb kérdést formáltak, összeráncolta a szemöldökét. – Igen – felelte rekedten és Ginny egy pillanatra teljesen ledermedt. – Szóval nagyon jónak kell lennie annak a csóknak.
Megkönnyebbülten mosolyodott el a lány, majd újra közelebb hajolt a fiúhoz. - Hm, majd meglátom, mit tehetek az ügy érdekében.
- Sok a duma Weasley – motyogta szintén egy apró mosollyal az ajkain, majd a tarkóján át Ginny sűrű hajába túrt és közelebb húzta magához a lányt. Ajkait rögtön birtokba vette, miközben még közelebb húzta magához a lány karcsú testét. Csókjuk nem volt vad, de óvatos sem, Ginny sokkal inkább szenvedélyesnek és érzékinek tartotta. Draco fantasztikusan csókolt, és úgy érezte, hogy sose tudná megunni, mikor egyszer csak a fiú felszisszent, így Ginny kénytelen volt lemászni róla, mivel idő közben már-már teljesen rajta feküdt.
- Sajnálom, nem akartam fájdalmat okozni – pihegte a lány, miközben felült.
Draco a mellkasát dörzsölgette, majd ő is felült. – Nem fájt… csak egy kicsit feszít. – Grimaszolt, majd egyik kezével megsimogatta a lány kipirult arcát és egy csókot nyomott a szájára. – Gyere!
Mindketten hanyatt dőltek az ágyon, majd Draco a sértetlen vállára húzta Ginny fejét és átölelte a derekát. Hosszú órákat töltöttek el így összebújva, miközben kimondták egymásnak gondolataikat és nem zárkóztak el egymástól.
Ginny elégedettségtől és boldogságtól mosolyogva figyelte a kimerültségtől és a belé diktált bájitaloktól elalvó fiút, majd a mardekáros illatával eltelve ő is lehunyta szemét.

*****

A sötét és hűvös pincehelyiségben Lydia fáradtan dörzsölte meg a szemeit, miután a kívánt időpontban harmincháromszor az órajárásával ellentétesen megkavarta az előtte gőzölgő főzetet. A vastatis mortem igen kényes bájital, ritka hozzávalókkal és hosszú elkészítési idővel, így a legkevésbé sem szerette volna elrontani. Nem akarta cserbenhagyni Harryt, és persze elhunyt édesapja emlékének sem szeretett volna csalódást okozni.
Előkészítette a soron következő alapanyagokat, majd aggodalmasan pillantott a sarokban álló ósdi órára, mely szerint már hajnali három óra is elmúlt, pedig Piton azt mondta neki, hogy a főzet következő fázisán ő is ott akar lenni. Lydia pedig eddig úgy ismerte meg a férfit, hogy ha megígér valamit – pláne, ha a Voldemort legyőzéséhez szükséges bájitalról volt szó – akkor azt teljesíti is. De ezek szerint valamilyen súlyos dolognak kellett közbejönnie.
A nő tisztában volt azzal, hogy a férfi nap, mint nap az életével játszik, valahányszor csak a halálfalóknál van jelenése. Mogorvaságát és zord külsejét mind az elmúlt magányosan töltött éveknek köszönhette. Azt azonban sohasem fogja elfelejteni, amikor megmentette őt a halálfalóktól. A fájdalmaktól és a sok megpróbáltatásoktól kábán felnyitotta szemeit, s csak egy férfit látott, akiről nem tudta biztosan, hogy segíteni vagy épp ártani fog neki, Lydia mégis megbízott benne, ahogy a sötét szemeibe nézett. Egyszerűen érezte, hogy rá számíthat, és később valóban kiderült, hogy megmentette az életét.
Merengéséből a pinceajtó hangos csapódása és a látszólag igen paprikás hangulatú Perselus Piton ébresztette fel.
- Végrehajtotta a következő fázist?! – követelte a választ köszönés gyanánt, mire Lydia kénytelen volt magában elismerni, hogy valóban ingerült a férfi.
- Igen Perselus, pontosan harmincháromszor a megfelelő irányba, pontban fél háromkor – felelte monoton, mint egy kisdiák a Roxfortban. A férfi metsző pillantásától nem rezzent össze, mint bármely más tanuló, de nem is kellett, hiszen tudta, hogy mindent jól csinált, a bájitalszakértőnek csak a megszólítással voltak fenntartásai. Jobban mondva követelése, ami felett a nő nem volt hajlandó fejet hajtani. Most is csak egy mosollyal nyugtázta a férfi nemtetszését.
Korábban, amikor még a gyengélkedőben pihent, Piton rendszeresen meglátogatta, hogy a bájital elkészítéséről konzultáljanak egymással, de amikor Lydia az egyik alkalommal a keresztnevén szólította a férfit, ő a maga nyers modorában kioktatta az egyébként csak pár évvel fiatalabb nőt a tiszteletről és a még csak kollegiálisnak sem nevezhető kapcsolatukról.
- Látom, előkészítette azokat a hozzávalókat, amelyek nem túl kényesek és nem szükséges a friss aprításuk, Ms. Knight – szemlélte az asztalon heverő növényeket.
- Lydia – kotyogta közben a nő, majd figyelmesen hallgatta tovább a férfit.
- De az köztudott, hogy a laminariát csak akkor vágjuk össze, amikor azonnal az üstbe kerül. Így megszűnik a jódtartalma – folytatta figyelmeztetően, de Lydia nem jött zavarba. Újra megdörzsölte a szemét és felállva a férfi mellé lépett.
- Jól mondja Perselus, azonban nekünk nem is a jód kell belőle, hanem a rostok belsejében lévő Acidum alginicum, közönséges nevén algina, melynek fémmegkötő hatását csak akkor érjük el, ha előtte felvágjuk a növényt, hogy a felesleges jód kiszivárogjon – mondta nagyot nyújtózkodva. – De ezt ön is tudja, kedves Perselus, csak tesztelni akart, igaz?
Erre a férfi morgott valamit az orra alatt, amit talán helyeslésnek szánt, talán nem, mindenesetre Lydia élvezte, hogy Pitonnak nem sikerült csapdába csalnia.
- Talán azért késte le a bájitalnak ezt a fázisát, mert nehéz volt megtalálnia az angyalgyökeret? – tette fel a következő kérdését a nő, hogy felhívja a férfi figyelmét a jelenlétére, ugyanis a bájitalszakértő nagy gonddal, látszólag a külvilágot kizárva temetkezett a helyiségben lévő piciny íróasztalon tartott paksamétába. Pár percig még a papírokon tartotta a szemét, majd egy pillanatra a nő felé nézett.
- Más dolgom is volt – felelte tömören, majd megkerülve a kis asztalt leült a székre, ám a mozdulat közben megállt egy pillanatra, mintha valamilyen fájdalma lenne, majd végül lassan az ülőalkalmatosságra helyezkedett. Ez pedig nem kerülte el Lydia figyelmét.
- Gondolom, nem köti az orromra, hogy mit takar az a „más dolog”, ugye? – ült le a férfival szemben, és elgondolkodva figyelte a markáns arcát.
- Jól gondolja Ms. Knight – hagyta rá Piton, és egy újabb pergamen darabot vett a kezébe.
- Csak azért kérdezem, mert nem szokása elkésni, pláne ennél a fontos bájitalnál, és arra gondoltam, hogy talán valami…
- Csak nem aggódott értem? – nézett a nőre gúnyos mosolya kíséretében, mire Lydia arcán rózsás pír jelent meg.
- Természetesen nem! – vágta rá túl gyorsan a nő, mire Piton mosolya csak még szélesebb lett. Lydia még sose látta mosolyogni a mindig mogorva Perselus Piton professzort, még ha az csak gúnyból fakadt is, így sűrűn pislogva figyelte a férfit.
- Mivel természetesen nem aggódott értem – használta a nő korábbi szavait –, nem érdekem megosztani önnel távollétem okát – gúnyolódott tovább. Láthatóan szórakoztatta a nő zavara, ami pedig Lydiát eléggé feldühítette, viszont valamiért nem jutott az eszébe semmilyen frappáns visszavágás, így inkább felpattant a székből és a férfinak háttal állva a hozzávalókkal szöszmötölt.
Az elkövetkezendő negyed órát csendben töltötték, csupán csak a fortyogó bájital ütött zajt a pince némaságában. Az öreg állóóra rendíthetetlenül kattogott, míg Lydia a bájital következő fázisain merengett, hogy ezzel leküzdje egyre jobban eluralkodó álmosságát – hiába. Óvatosan eltávolította a sarat az angyalgyökérről, miközben egy óriási ásítást próbált elfojtani.
- Rég volt már hét óra – bosszankodott magában, majd hirtelen Piton mellette termett és lefogta a gyökeret tisztító kezeit. Az ijedségen túl azonban Lydia észrevette, hogy amint a férfi előrenyúlt, a teste kicsit megremegett, noha némán tűrte és az arcán sem látta fájdalom jelét, a nő tudta, hogy valami baj van a férfival. Azonban még mielőtt ezt szóvá tette volna, a férfi kirántotta a kezéből a gyökeret.
- Mégis mit művel?! – förmedt rá mély basszusával. – Tudja milyen ritka ez a növény? Ha csak egy kis vágást is ejtett rajta…
- Ne kiabáljon velem! – csattant fel Lydia. – Én nem az egyik tanítványa vagyok, akit kioktathat; és bár meglehet, hogy nem rendelkezem olyan bájitalszakértői címmel, mint ön, nem vagyok teljesen hülye ahhoz, hogy ne tudjam, hogyan kell bánni az angyalgyökérrel! – fújtatott mérgesen a nő. Ha valamit, akkor a kioktatást tűrte a legkevésbé, még egy olyan személytől is, akit tisztelt.
- Még sincs magán kesztyű – jegyezte meg Piton normál hangerővel, miközben nem tudta, vagy talán nem is akarta leplezni döbbenetét.
- Az az én dolgom, ahogy a magáé meg az, hogy fáj a háta, mégse tesz ellene semmit – vágta rá a nő, majd kikapta a gyökeret a férfi kezeiből és folytatta a munkát.
Tökéletesen tisztában volt azzal, hogy az angyalgyökérnek – nevének kedvességével ellentétben – maró hatása van. Elég csak egy kis karcolás, hogy a benne lévő savas lé kifolyjon és megégesse a kezét. Valóban tanácsosabb lett volna kesztyűben végezni a tisztítását, de nem akarta bevallani a férfinak, hogy nem találja azt.
- Ön egész jó megfigyelő – hallotta a férfi közönyösnek szánt hangját, és a burkolt bók mosolyt csalt az arcára. Lydia úgy gondolta, hogy Piton így kért tőle bocsánatot, ami a rövid ismertségük során egyszer sem fordult elő, pedig koránt sem ez volt a férfi első gorombasága.
- Csak egész jó? – fordult Perselus felé, aki épp a bájital fölé hajolt, csakhogy a sérülése ezt nem tartotta jó ötletnek, a férfi alig hallhatóan, de felszisszent. – Na jó, vegye le a talárját!
- Hogy mondja? – nézett a nőre meglepetten.
- Jól hallotta, vegye le a talárját, had lássam a sérülését – lépett határozottan a férfihoz és várta, hogy végre megmozduljon.
- Ahogy ön is remekül megfogalmazta: az az ön dolga, ha lyukat éget a bőrébe, az pedig az én dolgom, hogy hogyan és mikor látom el a sérülésemet – nézett győzedelmesen Piton a nőre, mivel Lydia nem tudott erre mit felelni – egyelőre. A sarokban lévő csapnál megmosta sáros kezét, majd a férfi elé rakta az immár tiszta gyökeret és dacosan felnézett a férfi arcába.
- De ha továbbra is ilyen fájdalmas lesz minden mozdulata, nem fog tudni segítni nekem a bájitalnál, márpedig nem engedhetjük meg, hogy véletlenül elrontsam, nemdebár?
A férfi egy ideig némán nézte a nő pimasz arckifejezését, végül egy sóhaj kíséretében a talárja gombjai után nyúlt. – Szükségem lenne arra a sárga tégelyes kenőcsre, amelyet a lakosztályom fürdőszobájában talál – mondta kényszeredetten, mire Lydia arcán lassan felragyogott az a mindent tudó mosolya, amit Piton gyorsan el akart tüntetni. – Figyelmeztetem, hogy ha valamit nem ugyanúgy fogok találni, mint ahogy hagytam, személyesen önt fogom felelősségre vonni!
- Ne aggódjon Perselus! Nem fogok a szekrényeiben turkálni… – indult az ajtó felé, de még mielőtt kilépett volna, a válla felett még visszanézett a komótosan vetkőző férfira – …annyira sokáig.
Piton a fejét csóválta, amikor a fiatal nő kuncogva magára hagyta. Ahhoz képest, hogy tényleg nem sokkal fiatalabb nála, nagyon szertelen tudott lenni újdonsült kolleganője. Mint egy tinédzser fruska.
Óvatosan lehúzta az egyik, majd a másik karjáról is a fekete talárt és egy szék karfájára tette, majd a fehér ingét kezdet gombolni. Ekkor jutott az eszébe, hogy nem árulta el a nőnek a lakosztálya nyitját. Egy pillanatig, de tényleg csak egy rövid ideig úgy gondolta, utána megy és elmondja a jelszót, de végül úgy döntött, hogy nem árt, ha a nő egy kicsit megerőlteti magát. Ha tényleg annyira segíteni akar, akkor szenvedjen meg érte! – mosolyodott el halványan. Félig kigombolta az ingét, mikor úgy gondolta, ideje a nő után indulnia, és mikor meglátta a dühösen topogó Lydiát, elégedett félmosoly jelent meg ajkain.
- Problémája akadt a zárral? – dőlt óvatosan a falnak és karba fonta a kezeit.
- Ezt valahogy elfelejtette megemlíteni – morogta vissza a nő, mire a férfi mellé lépett és varázspálcáját elővéve halkan elsuttogta a jelszót úgy, hogy Lydia még csak véletlenül se hallja meg.
Az ajtó kitárult, majd Piton magabiztos lépésekkel egyből a fürdő helyiségéhez tartott. – Ne próbáljon utánam jönni! – szólt hátra, majd pár pillanattal később egy sárga tégellyel tért vissza. Lydia egyhelyben topogva várta a férfit, s mikor visszaindultak a laborba, nem tudta megállni, hogy ne bámulja Pitont a fehér ingjében. Még sose látta feketén kívül más ruhában.
Amint újra a laborban voltak, a férfi megállt az íróasztallal szemben, kigombolta és levette az utolsó ruhadarabot felfedve így a széles vállát és izmos hátát. A háta mögött Lydia szeme többször is végigsiklott a férfi fehér bőrén, majd elborzadva vette észre a vörös csíkot Piton hátának közepén.
- Mégis mi történt önnel? – kiáltott fel ijedten, de választ nem kapott. – Ki tett ez?
- A krémet a seb szélére kell kennie, és csak oda kenje – szólt a férfi hidegen, mire Lydia magához tért, és két ujjal a ragacsos és nem túl illatos krémbe nyúlt.
A lehető legóvatosabban próbálta szétkenni a gyógyító masszát, és bár Pitonból egy panaszos hang sem hangzott el, a hátán lévő izmok néha megfeszültek, jelezvén, hogy egy-egy mozdulat nem volt ínyére.
- Persze, hisz már rég megtanulta hangtalanul tűrni a fájdalmat – nyugtázta magában a dolgot Lydia.
Még egy ideig szöszmötölt a tégellyel és még egyszer végigsimított a seb csipkézett szélén, hogy megbizonyosodjon arról, hogy mindenhol jól ellátta a sérülést, miközben szemei több forradást és heget is felfedezni véltek a férfi hátán. Ettől pedig a szíve összefacsarodott.
- Azt hiszem, készen vagyok – mondta csendesen, de még mindig nem lépett hátra. Piton szembe fordult vele, lenézett a nőre, majd megragadta a csuklóit, és a csaphoz vezette. Lydia így a férfi mellkasát is megszemlélhette, habár nem mert sokáig odanézni. Akárcsak a hátán, a mellkasán és izmos hasán is magán viselte a háború nyomait.
A férfi kinyitotta a csapot, és a nő legnagyobb ámulatára, segített neki lemosni a ragacsos anyagot a kezéről, majd mikor végzett, visszavette az ingét, feltűrte az ujjait, majd a bájital felé fordult. Lydia pedig továbbra is megkövülten állt törölközővel a kezében.
- Mi lenne, ha hasznossá tenné magát és segítene? – vonta fel a szemöldökét a férfi, mire a nő azonnal megtörölte a kezét és az asztalhoz lépve Piton keze alá tette a szükséges hozzávalókat és eszközöket.
Némán dolgoztak együtt; mikor a bájitalszakértő a kezét nyújtotta Lydia felé, ő rögtön azt adta oda, amire a férfi gondolt. Amikor végeztek, Piton lejjebb vette a tűzet az üst alatt, elpakoltak maguk után, és végül tétlenül álltak egymás mellett.
- Nos, a feljegyzései szerint legközelebb majd csak délután ötkor kell a bájitalhoz nyúlni… – mondta a férfi, mire Lydia helyeslően bólintott.
- Igen, így van. És ha nincs más, akkor én mennék is – szólt csendesen a nő. Piton az ajtó felé intett, maga elé engedve a nőt, majd ő is követte. Amikor azonban útjuk elvált, lévén, hogy a férfi lakhelye a labor mellett volt, Lydiáé pedig az emeleten, a nő először tanácstalanul fordult a férfi felé, majd végül mégiscsak megszólalt. – Jó éjt, Perselus.
- Önnek is – viszonozta a gesztust, majd a szobája felé indult, ám még mielőtt a nő elhagyta volna az alagsort, még utoljára utána szólt: - Jó éjszakát, Lydia.