Nem tudta mire vélni Harry viselkedését. Egyszer mérges és elutasító, máskor meg – mint ahogy azt Ginny is mondta – majdhogy felfalta a szemeivel. Damerrel meg kis híján verekedni kezdett. Egyszerűen nem hitte el, hogy csak a féltékenység a baja, ami már önmagában is nevetséges, és Lily tudta, hogy még ha a fiú hirtelen haragú is, akkor sem cselekszik ész nélkül.
Azonban nem engedte a büszkesége, hogy ismét ő menjen oda a fiúhoz, és kérje számon tetteit. Harrynek tudnia kellene, hogy bármi gondja is lenne, akkor számíthat rá, nem kell mindennel egyedül megbirkóznia.
Ezen törte a fejét miközben a gyengélkedőt – és a Dracóval beszélgető Ginnyt is – elhagyva a szobája felé indult. Letette a fésülködőasztalára a Kate-től kért kenőcsöt, majd a helyiségből kilépve megpróbálta becsukni az ajtót, de a sérült kezei miatt az sehogy sem sikerült.
- Lily! Már mindenhol kerestelek! – jött fel a lépcsőn Aberforth, majd becsukta az ajtót, és szoros ölelésbe vonta lányát.
- A gyengélkedőben voltam új krémért, mert az előzővel történt egy kis baleset – motyogta a férfi vállába. Jól esett neki az ölelés, hisz korábban még attól tartott, hogy soha többé nem teheti majd ezt meg.
- És minden rendben? – tolta el magától egy kicsit, hogy tüzetesen szemrevételezze a lány arcát.
- Persze – vágta rá gyorsan, holott nem igazán érezte így. Félt a többi, csalódott Rendtag szemébe nézni, és kertelés nélkül elmondani mindent újra. Aberforth túl jó ismerte őt ahhoz, hogy ezt elhiggye, ezért újra magához ölelte, és egy puszit nyomott a hajára.
- Ha nem akarod, akkor nem kell mindent elmondanod. Senki nem várja el tőled.
Ezt viszont már Lily nem hitte el, bárhogy is akarta vigasztalni a varázsló. – Dehogynem! Biztos tudni akarják, miért haltak meg annyian!
- Lily, azt hittem, ezt már megbeszéltük! – sóhajtott fel fájdalmasan Aberforth, mert látta, hogy a lány szemeit elhomályosítják a könnyek. – Nem a te hibád volt a támadás.
- De ha nyugton maradtam volna… – hüppögött könnyeit visszatartva. A bűntudat és a kétségek mintha egyszerre szétfeszítették volna a lány mellkasát és fejét. Hiába tett úgy előző éjszaka, mintha már túl lenne ezen, mert valójában kis híján beleőrült a tudatba, hogy hibázott. Dühös volt magára, és legszívesebben visszapörgette volna az időt, hogy mindent újra kezdhessen.
- Akkor még többen áldozatul estek volna. A te közrejátszásod egy szerencsés véletlen volt, nem a rossz okozója – magyarázta a férfi, és gyengéden simogatta a hátát, miközben majd’ beleőrült abba, hogy így kell látnia az ő kislányát.
Kisebb korában, mikor még nagyon friss volt a szülei elvesztése, Lily minden nap sírt, de idővel sikerült feldolgoznia a veszteséget, és boldogan éltek együtt. Sajátjaként szerette a lányt, de az ilyen pillanatokban mindig megfordult a fejében az, hogy hiba volt őt magukhoz venni és részt venni az életében. Sokkal inkább egy megbízható családnál kellett volna hagyniuk, távol Angliától, és legfőbbként Voldemorttól – hiába volt akkor még béke, tudniuk kellett volna, hogy a történelem megismétli önmagát.
Lily lassan kezdett megnyugodni, ezért finoman kibontakozott az ölelésből. – Ugye tudod, hogy szeretlek?
Aberfoth kétségei rögtön semmivé foszlottak, és boldog mosoly terült el ráncos arcán, hisz tudta, hogy Lily csak ritkán mondja ki ezt a szót. – Tudom, és én is szeretlek.
A meghitt pillanat azonban nem tartott sokáig, mert a lány arcáról lefagyott a mosoly, és térdei elgyengültek.
- Mi a baj? – kapott a remegő lány után a férfi, majd mikor felemelte a fejét, látta, amit a szemei zöld színűvé válnak.
Lily a levegőt kapkodva igyekezett visszanyerni az uralmát, majd mikor ez nem vált be, lehunyt szemmel koncentrált.
- Megérkezett Minerva, Remus… és még pár ember – sziszegte összeszorított fogakkal, majd kinyitotta szemeit, melyek immár visszanyerték eredeti állapotukat.
- A ház miatt tudod ezt? Én is éreztem, hogy beléptek a birtok védelme alá, de azt nem, hogy kik.
- Nem tudom, vagyis, valószínűleg igen, de még sose volt ilyen – hadarta homlokráncolva. – Nőtt a druida erőm, mely kapcsolatban van a védelemmel. De ez így nem lesz jó! – nézett félre kétségbeesetten.
- Nem bizony, valamit majd ki kell találnunk. De most már jól vagy? – aggodalmaskodott továbbra is.
- Semmi bajom, csak meglepett; de Aberforth, el kell mennem a Kertbe, mert nem vagyok elég biztonságos!
- Hogy érted azt, hogy nem vagy biztonságos? – kérdezte zavartan a férfi.
- Te magad is láthattad, hogy nem tudom magam eléggé kontrolálni. Mi lesz, ha ez csak rosszabb lesz a gyűlés alatt? – Lily kétkedve nézett fel nevelőapjára, aki elgondolkozva pillantott le rá, végül a vállára tette a kezét, és bátorítóan megszorította azt.
- A csata után azért veszítetted el az uralmadat, mert sokk hatása alatt voltál, de akkor sem bántottál senkit sem. Ne légy pesszimista, Lily!
- Jó, de ha mégis…
- Akkor megígérem, hogy majd én ügyelni fogok arra, ne essen senkinek sem baja. Így jó lesz? – alkudozott a varázsló, majd a lépcsőn feltűnt Minerva is.
- Minden rendben van? – jött az asszonytól is ugyanaz az aggodalmas kérdés, mint az előbb kedvesétől. Lily nem tartotta helyén valónak azt a választ, hogy: „igen, persze, nem kell miattam aggódnod”, de nem is akarta az ellenkezőjét mondani – holott az lett volna az igazság – így csak bólintott egyet.
- Akkor menjünk, mert már mindenki itt van, kivéve Pitont, aki azt üzente, hogy kezdjük el nélküle.
- Ne várassuk tovább őket – engedte maga elé a két nőt Aberforth, majd menet közben elmesélték Minervának Lily „problémáját”. Az asszony szintén azon a véleményen volt, hogy nem lesz baj, Lily pedig nem tehetett mást, mint hogy higgyen nekik.
Ahogy közeledtek a tanácskozó terem felé, a lány gyomra görcsbe rándult, és a tenyere izzadni kezdett. Fogalma sem volt, mi fog rá várni – az egyértelmű fejmosáson kívül.
Amint beléptek, minden szem rájuk tapadt, melytől a lány csak még idegesebb lett. Tolakodó, kíváncsi szemek tapadtak az arcára, s ettől úgy érezte, bármit is mond vagy tesz, azt rögtön megjegyzik az ott lévők, bármily ártatlan megnyilvánulás is lenne az. Mintha csak egy mugli állatkertben lett volna. Megfigyelték, azon töprengtek, mi jár az ő fejében. Idegenek és ismerős arcok is furcsán tekintettek rá. – Ugyan már, ne légy paranoiás! – szólt magára gondolatban, de Mordon varázsszemét látva akkor is kirázta a hideg.
Minerva elhelyezkedett az asztalfőn, míg Aberforth tőle jobbra ült le. Lily számára is volt egy üres szék Minerva bal oldalán, ami hogy-hogy nem Harry mellett volt, de nem akart oda ülni, mert idegei már így is pattanásig feszültek. Egyik lábáról a másikra állva nézett szét más szabad szék után, miközben találkozott a tekintete Dumbledore professzor mosolygós portréjával. Egy ideig dermedten bámulta az elhunyt varázslót, majd felocsúdva viszonozni próbálta a gesztust, és jobb hely híján helyet foglalt Minerva és Harry között.
- Örülök, hogy ilyen sokan el tudtatok jönni, és hogy most már mi is köztetek lehetünk – kezdte Minerva, miközben Aberforthra pillantott. – A távollétünk alatt Remus tájékoztatott minket a fejleményekről – Lily itt nem tudott megállni egy szúrós pillantást a férfi felé, aki vele srégen szemben ült, – ezért célszerű lenne csak a nem rég történt eseményekkel foglalkoznunk. Először is üdvözlöm körünkben Angelina Johnson kisasszonyt és Robert Hoyle urat, akik nem rég csatlakkoztak a Rendhez.
Lilynek eddig fel sem tűnt a két új arc, holott nem is rég még érezte jelenlétüket a védőburok átlépésekor.
- Mindketten a minisztériumban dolgoznak, így általuk majd több belső információhoz juthatunk – folytatta Minerva, mire Angelina kedves arcán egy mosoly tűnt fel ezt igazolva, míg Robert szórakozottan megigazította magán a talárját. Magas homloka intelligenciát sugallt, míg sovány testalkata még ülve is jól látszott.
Ezután a fiatal férfi mesélt a minisztériumbeli munkájáról, de Lily nem tudott rá figyelni, mert magán érezte Harry tekintetét, mely kissé feszéjezte őt. Lassan felé fordította a fejét, és mikor tekintetük találkozott, a fiú elkapta a fejét, és úgy tett, mint akit nagyon untat Robert monológja.
- Köszönjük, Mr. Hoyle, de ha jól tudom, Charlie most újra Romániába utazott. – zárta le gyorsan a férfi beszédét Minerva. Az ő arca is unalmat, sőt, némi bosszúságot és türelmetlenséget tükrözött.
- Igen, tovább próbál szövetségeseket toborozni, de eddig még nem kaptam hírt felőle – mondta a Weasley apuka. – Azonban, amint megérkezik a bagoly, értesíteni fogom.
- Köszönöm. Nos, ha nincs más, akkor talán megvitathatnánk a tegnapi Reggeli Prófétában leírtakat – mondta, mire valaki dühösen felszisszent.
A lány nem igazán követte mostanság a Próféta hírveréseit, így nem értette a körülötte kialakult haragos légkört.
Az asztal másik végében Hagrid a méretes kabátja belső zsebéből előhúzott egy kissé gyűrött példányt, majd nyílván az indulatossága miatt egy hangos csattanással lecsapta azt az asztalra, mely Lilyt kissé megijesztve egészen elé csúszott.
A fél óriás elmormolt egy-egy bocsánatot a helytelenkedő pillantások tulajdonosainak, de a lányt sokkal jobban lekötötte az újság címlapja, így érte nyúlt, és olvasni kezdte.
Dolores Umbridge a Roxfort igazgatói székében
Rufus Scrimgeour a Mágiaügyi miniszter határozata alapján a Roxfort Boszorkány és Varázslóképző Szakiskola új igazgatója Dolores Jane Umbridge lesz, holott a korábbi igazgató – Albus Dumbledore – végrendeletében Minerva McGalagony professzort nevezte meg utódául.
Mr. Scrimgeour lapunknak úgy nyilatkozott, hogy csakis a diákok érdekeit tartotta szem előtt, amikor döntésre került a sor. – „Gyermekeink olyan oktatást érdemelnek, ahol a biztonság és a fegyelem a legfontosabb minden körülmények között. Korábbi évek tapasztalata alapján pedig erre a feladatra Dolores Umbridge a legmegfelelőbb személy.”
A korábbi főinspektor örömmel vállalta a kinevezést, és azt ígérte, mindent megtesz a gyerekek egészséges fejlődéséért.
A cikknek még messze nem volt vége, Lily azonban úgy érezte, több mint eleget olvasott el belőle.
- Megteheti ezt? – bukott ki belőle kérdés, miután leeresztette az újságot, és dühödten a cikkre bökött. Az ülés alatt csak most szólalt meg először, így egy kicsit megint kellemetlenül érezte magát, amiért nem a legjobb modorában fejezte ki magát.
- Elég nagy lett a befolyása ahhoz, hogy ezt el tudja intézni – válaszolt beletörődötten a vele szemben ülő Aberforth.
- De a törvények rá is vonatkoznak! Nem tehet semmissé egy végrendeletet csak úgy! – füstölgött tovább a lány.
- A sok miniszteri pondró úgy táncol, ahogy Scrimgeour fütyül, és az a bolond ahelyett, hogy rendet tenne, inkább csak Tudjukkit segíti – kapcsolódott be a beszélgetésbe a Harry mellett ülő Sirius is.
- Mert még mindig nem hiszi el, hogy feltámadt – sóhajtotta fejcsóválva Harry. Lily már épp szólásra nyitotta a száját, amikor hirtelen remegni és zihálni kezdett. Szemei ismét zöld színűek lettek a kezeivel egyetemben, és igyekezett nem pánikba esni amiatt, hogy elveszítheti az uralmát.
Aberforth, ahogy ígérte, rögtön észre is vette, hogy a lánnyal ismét baj történt, így gyorsan felállt, maga felé fordította Lily székét, és megtartotta a karjainál fogva. – Nyugodj meg, el fog múlni és nem lesz semmi baj – duruzsolta a fülébe.
Lily homlokát ráncolva próbált egyenletesen lélegezni, de ezúttal nem múlt el olyan gyorsan a dolog, mint korábban.
- Piton professzor jött meg, de nem tudom abbahagyni – suttogta, hogy csak Aberforth hallja, azonban a helyiségben uralkodó döbbent csend miatt mindenki fültanúja volt az imént elhangzottaknak.
- Koncentrálj! Sikerülni fog! – bíztatta Minerva kedvese háta mögül.
- Mi történik vele? – kérdezte Harry is, aki a lány mellé térdelt a földre, és az egyik kezét a lábára tette.
A lány nem tudta, miért volt most nehezebb uralkodnia magán, pedig igyekezett kiüríteni a fejét és ellazulni, a görcsös inger, miszerint betolakodó van a házban, nem hagyta, hogy megnyugodjon.
Az ajtó kinyílt, és Piton már épp belépni készült, de az becsapódott az orra előtt és egy kattanással be is záródott.
- Sajnálom – nyöszörögte a lány. Egész testében remegett az elfojtott energiáktól, melyek úgy lüktettek ereiben, mint egy kitörésre kész vulkán. Hiába vették körül a szerettei, akik a megnyugvást jelentenék neki, nem tudott parancsolni önmagának, és már épp azt fontolgatta, hogy elteleportál, amikor hirtelen a remegés abbamaradt és minden elsötétült előtte.
*****
- Ezt mégis hogy képzelte Alastor? – halotta meg Minerva távolinak tűnő hangját.
- Cselekednem kellett, különben a lány ránk döntötte volna a házat!
Valaki rázogatni kezdte a vállát, és őt szólongatta. A nagy hangzavarból is ki tudta venni Aberforth mély hangját, így lassan kinyitotta a szemét és a megkönnyebbült férfi melegen rámosolygott. – Jól érzed magad?
- Hm, azt hiszem igen – ült fel a segítségével, mire döbbenten látta, hogy mindenki bizalmatlan tekintettel figyeli őt, és egymásnak sutyorognak valamit; valamint azt is, hogy Minerva Mordonnal vitatkozik valamin. – Mi történt?
- Mordon elkábított téged – válaszolt Hermione. – Úgy tűnt, mintha…mintha…
- Mintha nem lennél a helyzet magaslatán – fejezte be a lány helyett Ron, amit barátnője egy biccentéssel erősített meg.
- Tudna valamilyen magyarázatot adni minderre? – magasodott fölé Piton morózus alakja. Lily Aberfoth segítségével felállt, megigazította ruháját, majd nyugalmat erőltetve magára a férfi szemébe nézett.
- Természetesen.
Pedig egyáltalán nem volt nyugodt.
- Ha mindenki lehiggadt és helyet foglalt, akkor minden kérdésre válaszolni fogok – csendült a lány hangja, mire mindenki úgy tett, ahogy azt kérte, még Mordon is, bár néhány keresetlen szót biztosan elmormolt a bajsza alatt.
- Köszönöm, Mr. Mordon, hogy elkábított, mert a segítsége nélkül nem tudtam volna magam… kontrolálni – nézett egyenesen a férfi szemébe rezzenéstelen arccal. Eljött az idő, amikor mindent ki kellett tálalnia, ezért próbált érzelemmentes hangot megütni és nem kimutatni, hogy mennyire fél a többiek reakciójától. – És sajnálom Piton professzor, amiért ilyen kellemetlen fogadtatásban volt része.
A férfi egy leheletnyire elhúzta a száját, de mivel egy hang se hagyta el a torkát, a lány folytatta.
- Ez ma már másodjára esett meg velem, bár az korántsem volt ilyen intenzív. A harc során, melyet egy dekroma mesterrel vívtam, magam is elértem a druidák legfelső szintjét, így az erőm akkor vált teljessé.
- Amikor mindent beborított a belőled áradó fény? – kérdezte Hermione kissé előre dőlve, hogy lássa, ne csak hallja Lilyt.
- Igen, akkor történt. Pontosabban azt követően – bólintott a lány felé. – Kellett egy kis idő, míg befogadta a szervezetem.
- És mi következtében teljesedett ki az erőd? – vetette fel a következő kérdést Lydia Knight, aki immár tökéletes egészségnek örvendett. A kérdés nem volt sem durva, sem sértő, Lily azonban mégsem tudta, mit és hogyan válaszoljon erre.
- Feláldozta értünk az életét – válaszolta Aberfoth csendesen, miközben megszorította kedvese kezét. Döbbent csend ült a teremre, majd Lily megköszörülte a torkát, és folytatta.
- Nos, az egész annyi volt, hogy az a dekroma, aki megszervezte Minerváék elrablását, kilőtt rájuk egy nyilat, én meg elé álltam, és kilőttem a sajátomat. A két erő találkozásának eredményeként mindketten a földre kerültünk, majd bekövetkezett az, amit már korábban is mondtam.
- Miközben roppant elmés módon a varázspálcája használatával felfedte kilétét – vágott közbe Piton.
- Nem volt más választásom! – sziszegte a fogai között indulatosan Lily. Jelenleg a legkevésbé sem volt türelme ahhoz, hogy Pitonnal szócsatázzon.
- Mindig van más választás.
- Ó! Maga már csak tudja! – vágta rá emelkedett hangsúllyal.
- Lily! – szólt rá Minerva figyelmeztetően. Egy darabig még farkasszemet nézett a férfival, majd visszafordult a többiek felé.
- A dekroma két lehetőséget hagyott nekem. Vagy a halálfalók ölték volna meg Minerváékat, vagy ő lőtte volna le őket. Így én inkább mindkét erőmet bevetettem.
- És mi lett a dekromával? – kérdezte ismét Lydia. – Legyőzted, nem?
- Nos, öm, nagyon sokáig harcoltunk – kereste a szavakat Lily. Kizökkent a hideg, megfontolt Lily szerepéből és lehullott róla az álarc, mely az érzéseit eddig palástolta. Tévedett, amikor azt gondolta, hogy a rideg tények felsorakoztatásával gyorsan túllesz az egészen anélkül, hogy gyengének mutassa magát. Nem szerette sebezhetőnek érezni magát.
Zavartan a füle mögé tolt egy kósza tincset, majd egy rövid sóhaj után folytatta. – Az egyik tett követte a másikat, míg végül a búzamező közepén találtuk magunkat. Az elején még jó dolognak tartottam, mert így nem volt körülöttünk senki, akire oda kellett volna figyelnem. Később észrevettem néhány varázslót, így őket el akartam kerülni, és úgy látszott, hogy a dekroma is feladta a küzdelmet, de persze nem így történt. Ismét rám támadt, én pedig védekezésképp a széllel eltaszítottam magamtól, de ő… ő egyenesen Vold… – Harry gyorsan a szájára tapasztotta a kezét, félbeszakítva ezzel Lilyt, aki értetlenül nézett a zöld szemekbe.
- Ne mond ki a nevét! – szólt rá a lányra, majd még egy kicsit ott tartotta a kezét miközben egymás szemébe néztek.
- Nem túl szerencsés mostanság az Ő nevét kimondani, bármilyen bátor ember szájából hangozzék is el – mondta Mordon.
- Úgy gondoljuk, hogy a nevének az említésével ránk találhat, mert a Halálfalók is így kommunikálnak vele – magyarázta tovább Harry, majd lassan leengedte a kezét a lány szájáról és megszakítva a kontaktust, Piton felé nézett megerősítésképp. A férfi csak biccentett, de Lily számára így is nyilvánvalóvá vált, hogy valóban nem szabad többé kimondania a varázslótársadalom leggonoszabb emberének a nevét.
- Értem.
- Tehát akkor a dekroma meghalt? – kérdezte az egyik Rendtag, akinek a nevét Lily bosszankodva vette tudomásul, hogy elfelejtette.
- Igen. Szóval Ő, akit nem nevezünk nevén épp a halálos átkot mondta ki, amikor a dekroma elé érkezett, és így…
- Megmentetted az életemet – fejezte be helyette Harry. Szavai után mindenki kinyilvánította döbbenetét, mely egy zajos hangörvényként hatott, így nem sokan hallhatták Lily kérdését.
- Hogy? – tágra nyílt szemekkel nézett a fiúra, aki halványan megmosolyogta ezt, majd arca ismét komorrá vált, és a zúgolódást túlkiabálva folytatni kezdte a történetet.
- Ha a dekroma nem került volna a halálos átok elé, akkor valószínűleg engem talált volna el, vagy épp Ront és Hermionét. Szóval köszönöm.
- Mi is köszönjük! – mondta Hermione, majd oldalba bökte Ront is, aki megismételte barátnője szavait.
Lilyben ez idáig fel sem merült, hogy a halálos átkot kinek szánták, mert leragadt annál a ténynél, hogy ő okozta a dekroma férfi halálát. Közvetve, vagy közvetlenül, de ő tehetett róla. Azonban ő is tartozott egy vallomással.
- Te is megmentettél engem – mondta a fiú szemeibe nézve, aki viszonozta a bensőséges pillantást, majd az asztal alatt óvatosan megérintette Lily bekötözött kezét.
- Nem elég jól – suttogta rekedten, de ez a gyengéd hangulat nem tartott sokáig.
- Mindez nagyon dicséretes, de ne felejtsük el azt sem, hogy felelőtlenül, mint egy durcás kisgyerek szó nélkül elrohant – jegyezte meg Piton. – Egy olyan személytől, aki már több csatában részt vett, és bizonyos szempontból kulcsfontosságú szerepet tölt be, nem ilyen viselkedést várnánk.
- Ne mondja azt Perselus, hogy maga tűrte volna az állandó titkolózásokat a saját házában! – kelt a szégyentől lehajtott fejű lány védelmére Lydia.
- Akkor sem engedhető meg az effajta magatartás!
- Igaza van, Piton professzor, sajnálom, amiért meggondolatlanul cselekedtem, tanultam belőle és nem fog többet előfordulni – mondta Lily csendesen. Nem érte váratlanul a szidás, sejtette, hogy meg fogja kapni a magáét. Tisztában volt azzal, hogy hibázott, és a lelkiismerete nem is hagyta nyugodni emiatt, de más szájából, főleg Pitonéból hallani, felért egy nagy pofonnal. Ám hiába a bűntudat, nem tudta megállni, hogy vissza ne szóljon. – De ha igazán gyerekes akarnék lenni, akkor most nyelvet öltenék magára.
Lydia és még pára felkuncogtak ezen, míg másoknak csak a szája szélük húzódott halovány mosolyra. Piton megrovóan nézett a lányra, majd Remus kérdésével újra mindenki megkomolyodott.
- Perselus, volt ennek valamilyen visszhangja a dekromák és a Halálfalók körében?
- A dekromák fel voltak háborodva a vezérük halála miatt, melyért először a Nagyúrat hibáztatták, aki később sikeresen
meggyőzte őket arról, hogy az a druida tehet róla, aki varázserővel is rendelkezik – nézett élesen a lányra.
- Tehát nem maradt titokban Aidrea
különcsége – jegyezte meg egy fintor kíséretében Lily. – Végül is, előbb vagy utóbb biztosan kiderült volna, és én egyébként sem bánom, hogy így alakult. Nem ér annyit a titkom, hogy… – hagyta függőben a mondatot, mikor Aberforth-ra és Minervára nézett.
- De nem is a legjobbkor derült ez ki – jegyezte meg Lupin félhangosan.
- Mire gondolsz Remus? – kérdezte Minerva felvont szemöldökkel. A férfi még pár pillanatig azon tűnődött, hogy folytassa-e gondolatmenetét, majd végül belekezdett.
- Már korábban is felmerült bennem egy terv Lilyvel kapcsolatban, mivel Harryék nem fogják folytatni tanulmányaikat a Roxfortban. Most pedig, hogy kiderült egy s más vele kapcsolatban, csak még célravezetőbb lenne, ha eltávolítanánk őt a harcoktól.
- Eltávolítanának? – kérdezett vissza felháborodottan az említett. – Már bocsánat, de valahogy nem tetszik a szóhasználata!
- Elnézést, úgy értettem, hogy nem kellene több csatában részt venned, mert túl kockázatos a lebukás veszélye – magyarázta Lupin, de Lilynek még így sem tetszett a dolog, amit épp szóvá akart tenni, de Minerva megelőzte.
- Kérlek, folytasd Remus.
- Most, hogy kiderült, Umbridge lesz az igazgató, bármi megeshet az iskolában és fontos, hogy valaki segítse a diákokat. Mivel a DS vezetője Harry volt, valakinek át kell vennie a helyét, és ez a valaki tökéletes lenne Lily személyében.
- Nem! – hangzott Aberforth szikár hangja. – Lily nem mehet még egyszer a Roxfortba!
- Miért nem? – csodálkozott a lány. Még ő maga sem tudta, el akarja-e vállalni a dolgot, de nevelőapja ellenszenve nagyon meglepte. A férfi szeme idegesen csillant meg.
- Mert mikor legutóbb ott voltál, majdnem meghaltál! Albus felelőtlen volt, amikor téged küldött kémkedni, de én nem fogom engedni, hogy veszélybe sodord magad.
- Ő sem tudott mindent Draco tervéről, így nem Albus bácsi hibája volt, ne őt okold miatta! – vágott vissza felháborodva Lily. Sosem tartotta felelősnek nevelőapját.
- Rávett téged a kémkedésre, és majdnem elveszítettünk miatta! Nem mehetsz több ilyen küldetésre!
- Mivel volt jobb a múltkori harc annál? Ott még nagyobb veszélyben voltam!
- Elég volt! Fejezzétek be a vitatkozást! – csattant fel Minerva, mire a két delikvens rögtön elhallgatott. – Ha Lily a Roxfortba menne, akkor rögtön kiderülne, hogy ő Albus nevelt lánya.
- Igen, ezzel mindenképp számolnunk kell. Írni fognak róla az újságban, és a diákok is tudni fogják ki ő, de így a Halálfalók nem kockáztatnák meg az elrablását, mert az túl nagy port kavarna. Valamint, én úgy tudom, hogy nem is bánná Lily, ha kiderülne, ki is ő – magyarázta tovább Lupin.
- Ez valóban jó ötlet lenne, mert a diákok felnéznének rá – értett egyet Hermione is.
- És a druida dologgal mi lesz? Ha nem tudja magát kontrolálni, nem mehet a gyerekek közelébe – kotyogott közbe egy ismeretlen, ezek után Lilynek kissé ellenszenves nő.
- Szerintem sem kellene egy ilyen fiatal boszorkányra egy ilyen fontos küldetést bízni – fontoskodott az újonc Robert Hoyle.
Az egyik kommentár a másik után következett egymást túlharsogva, így olyan benyomást kezdett kelteni az egész ülés, mintha csak a Három seprűben lennének.
- Hahó, én is itt vagyok ám, nem kell harmadik személyként beszélni rólam, mert mindent tökéletesen hallok! – csattant fel ismét a lány. Arca kipirosodott, ahogy ismét mindenki rá figyelt. – Az erőmmel nem lesz probléma, mert amint vége az ülésnek, elmegyek a Kertbe, ahol majd gyakorolhatok. Most is csak azért jelentet gondot a ház védelme, mert Piton professzor halálfalósága túl intenzív hatást keltett – jegyezte meg a férfira nézve, akinek kiismerhetetlen arcáról nem tudta leolvasni, hogy elért-e a célzása. – Már tudom használni az erőmet, nem kell mindent újratanulnom, így csak pár napot fog igénybe venni a felkészülésem. És lehet, hogy fiatalabb vagyok néhány évvel Mr. Holye-nál, de biztosan állíthatom, hogy én több viszontagságon mentem keresztül, mint ő.
- Én úgy gondolom, hogy Lily megfelelő lenne erre a küldetésre – vette át a szót újra Minerva, még mielőtt újra ki nem tört volna a következő szócsata.
- De Minerva, hisz legutóbb… – dörrent fel Aberforth, de az asszony nem hagyta, hogy befejezze a monológját.
- Én sem akarom, hogy baja essen, de a diákoknak is szükségük van egy iránymutató személyre, ha a Roxfortban kitör a káosz. És lásd be Aberforth, hogy idekint sincs nagyobb biztonságban, mint ott lenne, hiába nem tájékoztatták sokáig a Halálfalókról. Bízok a képességeiben, és tudom, hogy tud magára vigyázni – magyarázta kedvesének. A férfi azonban még nem zárta le a dolgot, így két nap döntési haladékot kért, amibe az asszony, és a többi Rendtag is beleegyezett.
Lily ezt nem bánta annyira, mert még nem tudta, hogy elvállalja-e a dolgot. Bár a veszélytől nem tartott, és az sem jelentett neki túl nagy problémát, hogy kiderül, ki is ő, de kétségei voltak afelől, hogy tud-e olyan lenni, mint Harry? Nem, egyértelmű, hogy közel sem ér fel Harry képességeihez, de talán az is elég lesz, ha csak a helyettese lesz – gondolta.
Ez idő alatt azonban egy újabb fontos téma került terítékre, mely leginkább Lilyt érintette, így rögtön abbahagyta az elmélkedést, és Piton szavaira koncentrált.
- Még nem tudtam biztosan megállapítani, melyik Halálfaló ölhette meg a druida lányt, és lett a hatalma birtokosa, azonban a legutóbbi harcokban nem vett részt Murdoch, Garnett és Bellatrix Lestrange.
- Így valószínűsíthető, hogy hármójuk közül egy az, aki a lopott druida képességgel rendelkezik – vonta le a következtetést Bill.
Lily ereiben megfagyott a vér, amint meghallotta azt a nevet, melyet ameddig él, sose fog elfelejteni. A mellette ülő Harry ezzel tökéletesen tisztában volt, és mikor látta a lány elsápadó arcát, az asztal alatt végigsimított az alkarján, majd vigasztalóan megszorította azt.
- Valami baj van, kedvesem? – kérdezte aggódva Mrs. Weasley is, aki természetesen rögtön kiszúrta, hogy valami nincs rendben a lánnyal.
Lily először megrázta a fejét, majd mikor Aberforthék biztató arcára pillantott meggondolta magát, és elárulta, mi ijesztette meg őt annyira.
- Bellatrix Lestrage és férje ölték meg a szüleimet.
