Az én alternatív Harry Potter történetem - 42. Együtt

- Foglalj helyet, Harry – intett Aberforth a vele szemben lévő székre. Az idős férfi a tanácskozóterembe hívta a fiút, ahol Albus Dumbledore festménye érdeklődve figyelte kettősüket.
Aberforth hallgatott pár percig, elgondolkodva figyelte Harryt, aki azon töprengett, hogy mit mondhatna még, amivel elvághatná ezt a feszült csöndet. Nem tudta, mit vár tőle a férfi, hiszen még sose került ilyen helyzetbe. Kedvelte az idős mágust, de ez az érzés most egyértelműen nem kölcsönös volt, tudván, mennyire szereti a lányát, aki mostanság a fiúval tölti a szabadidejét, és nem csak egy barátként tekint rá.
- Perselus azt mondta, hogy a főzet hamarosan elkészül – szólt végül Aberforth, Harry pedig értetlenül rákapta a tekintetét.
- Azt hittem, Lilyről lesz szó – szólt meglepetten a fiú.
- Ne rontsd el még jobban a kedvem! – morogta összeráncolt szemöldökkel, mire Harry csak bólintott. – Szóval három „tudod mi” már elpusztult, a negyedik pedig feltételezhetően Nagini, így még marad három tárgy, amit meg kell találnunk.
- Feltéve, ha tárgyakról van szó – mondta elgondolkodva Harry. – És ha tárgyakat kell keresnünk, akkor az alapítók körül kell kutakodnunk, de eddig én nem sok használható dolgot találtam.
- Igen, Minervával mi is erre a következtetésre jutottunk, ezért tegnap felmentem a padlásra, hogy körülnézzek egy kicsit – mondta Dumbledore, majd felállt, és az egyik fal mentén sorakozó tároló szekrényhez lépett. Pár pillanatig rátette a kezét az egyik fiókra, hogy az felismerve a ház feletti erejét, engedelmeskedjen neki. Kihúzta a fiókot, és egy régi, poros könyvet vett ki belőle, majd a fiú elé helyezte. – A Dumbledore-ok birtokában sok régi és igen értékes könyv van, de ezek egy részét Albus már régen a padláson tartotta, így Lily nem tudhatott róla, és ezért nem adhatta neked ezt.
A könyv nagyjából öt hüvelyk vastag volt, a papírjai pedig vékonyak és sárgák lettek az idők során. Harry óvatosan nyitotta ki a közepénél, majd egy könyvjelzőnél megakadt a tekintete, így oda lapozott.
- Úgy vélem, hogy az egyik lehetséges tárgy Hugrabug Helga pohara lehet – mutatott egy képre Aberforth, melyen egy aranypohár volt látható. – És Hugrabug Helga utolsó leszármazottja Hepzibah Smith volt. Tőle rabolta el Tudodki Mardekár medálját, így nem kizárt, hogy a pohár is nála volt, és Ő azt is elvitte.
- De azt nem tudjuk, hova rejtette – folytatta Harry. – Mindenesetre ez már nem rossz kiindulópontnak.
- Magam is így vélem – fonta össze az ujjait az asztalon Aberforth. – A könyvet nyugodtan vidd magaddal és olvassátok át a barátaiddal, hátha elkerülte valami a figyelmemet.
- Rendben, köszönöm – biccentett a férfi felé, de Harrynek volt egy olyan érzése, hogy még nem végeztek a megbeszélnivalókkal.
- De a barátaid alatt Ront és Hermionét értettem. Nagyon remélem, Lilyt nem avattad be! – vált fenyegetővé az idős varázsló hangja. A Rend gyűlése nem úgy zajlott le, mint ahogy mindenki várta volna, és Aberforth-nak különösen rossz szájízzel kellett elhagynia a helyiséget. Féltette Lilyt, hisz látta – bármennyire is igyekezett palástolni a lány –, mennyire megviselték az elmúlt események, és nem akart neki még több rosszat.
- Nem, ezt nem mondtam el neki, ahogy semmi mást sem Tudodkivel kapcsolatban, hiába kérdezett róla. Többé-kevésbé sikerült meggyőznöm, hogy ne is faggasson róla, mert nem akarom még nagyobb bajba keverni, mint amiben már most is van – adta meg az őszinte választ, ami Aberforth tetszését is elnyerhette, mert megkönnyebbülten fújta ki a levegőt.
Azonban a kezdeti megkönnyebbülést szkepticista tekintet váltotta fel. – És ebbe bele is nyugodott?
Harry kelletlenül elhúzta a száját. – Úgy ismered?
Aberforth sóhajtva dőlt hátra a székében, és várta, hogy Harry folytassa, de ez kissé nehezére esett a fiúnak. Sose volt a szavak embere, és a magándolgait különösen nehezen osztotta meg olyanokkal, akik nem voltak a barátai, lévén, hogy semmi közük hozzá; azonban az idős férfi Lily gyámapja, így valamelyest muszáj volt őt beavatni a szándékaiba.
- Nagyon sok dologban egyetértünk és adunk a másik véleményére, de tudom, látom rajta, hogy nem tetszik neki az, hogy titkolóznom kell előtte. Engem is zavar, és nem akarom ezt az egészet, de az a legfontosabb, hogy a lehető legnagyobb biztonságban legyen, és ha ehhez az kell, hogy elrejtsek előle néhány információt, akkor megteszem – felelte végül, s a végén szavai magabiztosan csengtek.
- Nem kell lemondanod a boldogságodról, hisz azzal csak Voldem…
- Ne mondd ki a nevét! – szólt erélyesen bátyjára Aberforth, de a portré csak kedvesen elmosolyodott.
- Én csak egy festmény vagyok, drága testvérem. Voldemortot ez aligha érdekelheti – felelte nyugodtan, annak ellenére, hogy önmagát egy nem valós dolognak ismerte el. – Szóval, csak Voldemortnak kedveznél, ha lemondanál a szeretetről – folytatta Albus Dumbledore. – Az, hogy a Boldog Percek medálját a nyakadban hordod, és egyre több örömteli emléket tudsz belehelyezni, nagyon sokat jelent, Harry. Ne tántorítson el az öcsém túlzott aggodalma – kacsintott a félhold alakú szemüvege alól a fiúra, aki egy kicsit zavart mosollyal viszonozta a gesztust. Azonban Aberforth dühösen csapott az asztalra.
- A te felelőtlenséged miatt Lily csaknem meghalt! – üvöltötte a festménynek. – És én nem fogom hagyni, hogy újra veszélybe kerüljön!
- Való igaz, hogy nem voltam elég körültekintő, és Lily rosszkor volt rossz helyen, de nem kezelheted gyerekként – szólt nyugodt hangon, miközben összeillesztette ujjai hegyét. A képen látható Dumbledore-t nem érte váratlanul Aberforth ingerültsége, de nem is akarta annyiban hagyni. – Sosem akartam, hogy veszélybe kerüljön, de nem tilthatod meg neki, hogy belátása szerint cselekedjen. El kell őt engedned a Roxfortba, és nem csak azért, mert szükség van valakire a Rendből, hanem hogy ne legyen bezárva és ne hajtson végre több meggondolatlanságot.
- De ha roxforti diák lesz, akkor a nyilvánosság elé fog kerülni! Csak idő kérdése lesz, hogy Lestrange-ék összerakják a képet és rájöjjenek, ki ő. Ahogy Tudod kinek sem lesz közömbös Dumbledore lánya – állt fel lendületesen a székből, és mérgében oda-vissza szelte át a helyiséget.
- Nincs tökéletes megoldás, de Lilynek vállalnia kell a sorsát.
- Egy olyan sorsot, amit te alakítottál ki neki, mert neked mindenkivel van valami terved! – csattant fel újra Aberforth és dühösen meredt elhunyt bátyjára.
- Most nem a velem szemben támasztott ellenszenvedről van szó, hanem Lilyről, és persze Harryről – villant meg a düh szikrája Albus égkék szemében. – Véleményem szerint Lily tökéletesen átvenné Harry helyét a D.S.-ben, miközben nagyobb biztonságban lenne, mintha csatákban venne részt. Ha Lily elvállalja, ne csökönyösködj tovább!
Aberforth némán, de persze még mindig bosszúsan tekintett testvérére. Albus Dumbledore-t ismerve sosem volt ilyen egyszerű semmi, de egyelőre még nem jött rá a csavarra.
- Te mit gondolsz erről, Harry? – fordult felé a portréban helyett kapott varázsló, mire a fiú alaposan megfontolta a válaszát. Kicsit kellemetlenül és kívülállónak érezte magát a két férfi vitatkozásakor, de megvolt a maga véleménye is az egész helyzetről.
- Lily ma a druidáknál volt, hogy az új erejét kitapasztalhassa, most nem olyan rég pedig néhány varázslatot tanult meg. Szerintem arra készült, hogy amennyiben a Rend egyetért, akkor a Roxfortba menjen, amit én támogatnék, mert tehetséges boszorkány, szükség lenne rá, és valóban kevesebb bajba tud ott keveredni – felelte egy kis mosollyal a szája szélén. Az idősebb Dumbledore büszkén tekintett a fiúra, és Aberforth is már kevésbé tűnt idegesnek.
- Jól van, nem mondom, hogy meggyőztetek, de ha Lily és a Rend is a Roxfort mellett voksol, akkor én sem tilthatom meg neki – ereszkedett lassan vissza a székbe, mintha az ingerültsége hiányában pár évet öregedett volna. – De! – emelte fel figyelmeztetően mutatóujját. – Ha csak egy csekély jel is lesz arra, hogy veszélyben van, azonnal ki fogom őt hozni onnan!
- Szerintem ezt egyikünk sem gondolta másképp – vélekedett Albus, mire Harry is határozottan rábólintott.
- Azt hiszem, mindent megbeszéltünk, úgyhogy nyugodtan mehetsz, Harry – sóhajtotta fáradtan Aberforth, mire a fiú kicsit bizonytalanul, de felállt.
- És ami korábban… történt? – utalt a párbajteremben való lebukásukra.
- Meggondoltad volna magad az itt lefolyt beszélgetés során? – vonta fel a szemöldökét a férfi, mire Harry magabiztosan kihúzta magát.
- Nem. Szeretek Lilyvel lenni, és ameddig ez a részéről is így van, vele maradok. Nem fogom beavatni a dolgokba, mert féltem, de nem fogom emiatt elhagyni – mondta komoly, eltökélt arccal, mire Aberforth helyeslően bólintott.
- És ez rendben is van. Ha boldoggá teszed Lilyt, én is az leszek – állt fel újra a férfi, majd megveregette a fiú vállát és az ajtó felé kezdte terelgetni. – Ha találtatok valamit a könyvben, akkor azt feltétlenül oszd meg velünk! – bökött állával a Harry hóna alá szorított könyvre.
- Rendben, még ma megmutatom Hermionééknak. Viszlát, professzor, Aberforth! – köszönt el a testvérpártól, és már a küszöbön állt, mikor Aberforth még visszaszólt a válla felett:
- Ó, és Harry! Remélem, tudod, hogy ha megbántod a lányomat, velem gyűlik meg a bajod! – hangzott a félig szigorú, félig viccnek szánt atyai intelem, amit a fiú inkább jobbnak látott komolynak venni.

*****

Lily az ágyán hasalva tanulmányozta azt a könyvet, melyből korábban a párbajteremben gyakorolt. Lábai lelógtak az ágyról és ütemesen lóbálta azokat, mintha egy ötéves kis fruska lenne. Túlságosan fáradtnak érezte magát ahhoz, hogy újabb varázslatokat tanuljon, így csak bejelölt pár oldalt – kis szamárfülekkel –, hogy később majd visszatérhessen oda. A druida ereje gyakorlása és a Harryvel történt dolgoktól most úgy érezte, olyan a teste, mintha vízen lebegne és egy finom hullámtól is elsüllyedne a legkisebb ellenállás nélkül.
Még sose került senkihez ilyen közel, mint nem is olyan rég Harryhez, ami kicsit megijesztette a lányt. Persze, akkor és ott, a pillanat hevében nem is érdekelte más, csak hogy még közelebb kerüljön a fiúhoz és érezhesse minden porcikáját. Alennel ez sose volt így. Néhányszor érezte, hogy a finn fiú visszafogja magát, amikor Lily elhúzódott, de akkor a lány sose gondolta azt, hogy át kéne adnia az irányítást – ellenben Harryvel. Benne tökéletesen megbízott.
Gondolatban most homlokon csapta magát, amiért egyáltalán össze akarta hasonlítani a két fiút, hiszen sose volt a két kapcsolata egy hullámhosszon.
Elmélkedéséből egy kopogás rázta fel, s mikor a hang felé fordult, a szobából áradó lámpa fényében meglátta a felé integető Harryt, és az ajkai automatikusan mosolyra húzódtak. Miközben felkelt az ágyról, alaposan szemügyre vette a kócos, fekete hajat, melyen meglepőmód selymes puhasággal szokott végigszántani az ujjaival. A smaragdként ragyogó szempárral és a csábító ajkaival gyakran találkozott egy-egy álom alakalmával, s most, mint mindig, megdobogtatták a szívét.
Amikor kinyitotta az erkélyajtót, Harry mosolyogva és egy seprűt szorongatva várt rá.
- Szia – köszönt a fiú, majd az erkély korlátján megtámasztotta a seprűt és szoros ölelésbe vonta a meglepett Lilyt. Ajkait a lányéra nyomta, és kedveskedő puszikkal halmozta el, amit Lily nem győzött viszonozni.
- Neked is, szia – sóhajtotta, amikor Harry elengedte. – Látom, Aberforth egészben hagyott.
- Igen, de azért elég érthetően a tudtomra adta: megjárom, ha megbántom a lányát – nevetett jókedvűen.
- Hát, akkor a te érdekedben ajánlom, hogy ne törd össze annak a lánynak a szívét – kacagott vele együtt Lily is, és Harry mosolya meg nevetése valóságos simogatás volt a lelkének.
- Nem áll szándékomban, és épp ezért akarom elvinni egy randevúra – kacsintott a lányra, majd fejével a seprű felé bökött.
- Randevúra? – kerekedtek el Lily szemei. – De… de mi olyat sose csináltunk! – dadogta meglepetten a lány, miközben gyomra egy kicsit kezdett görcsbe rándulni.
- Pont azért! – villantott egy széles mosolyt felé, miközben felült a seprűre. – Gyere, ülj fel mögém!
Lily egyik lábáról a másikra álldogálva hezitált egy kicsit, végül ő is a seprűhöz lépett, és Harry vállába kapaszkodva felült rá. Egészen a hátához simult, belélegezte férfias illatát, melyet annyira szeretett, és karjait szorosan a dereka köré kulcsolta.
- Lily? – fordította hátra a fejét Harry. – Ugye ültél már seprűn?
- Igen, Aberforth megtanított, de az az igazság, hogy elég bénán repültem, és már nagyon régóta nem is használtam a seprűmet – vallotta be szemlesütve, mire a fiú meleg tenyerével megszorította a lány kezét a hasánál és finoman cirógatta a kézfejét.
- Kicsim, bízol bennem? – kérdezte, mire a vállánál érezte, hogy Lily bólintott. – Akkor nem lesz semmi gond, neked csak kapaszkodnod kell, de ne ilyen erősen, mert összeroppantsz.
- Ó, sajnálom – motyogta a lány zavartan és engedett a szorításból. Harry megnyugtató szavai és simogatásai majdnem teljesen feloldották a görcsöt a gyomrában. – Oké, én készen vagyok.
Harry lassan emelkedett fel és hagyta el a kúriát, majd a magasba szálltak. Lily a fiú vállára hajtotta a fejét, és onnan kémlelte a szeme elé táruló tájat, s mikor Harry megállt, egy pillanatra elakadta a lélegzete. Nem hagyták el a birtokot, alattuk az erdő fái magasodtak, de ami elkápráztatta a lányt, az a horizont alá bukó Nap volt.
- Tetszik? – fordult a lány felé és végig simított a narancsos fényben ragyogó haján.
- Nagyon! Köszönöm, hogy ezt megmutattad nekem! – nyomott egy puszit a fiú arcára, mire Harry amennyire csak lehetett, átölelte és összebújva nézték a lenyugvó égitestet. Percekig némán bámulták a csodálatos látványt, és élvezték egymás közelségét, majd Lily váratlanul megtörte a csendet.
- Még sose hívtál így – szólt csendesen. – Kicsidnek szólítottál – mondta Harry tanácstalan tekintetét látva. – Tetszett.
- Ennek örülök – felelte csibészes mosollyal a szája szélén, majd finoman Lily ajkai után kapott.
Harry teljesen kitekeredve ölelte magához a karcsú testet, miközben nyelve bebocsátást kért, és érzéki táncba hívta a lányét. Hosszú perceket töltöttek el így, s csókjuk egyre szenvedélyesebbé vált. Bár csak csókolóztak – Harry kezei ezúttal nem indultak felfedező útra –, Lily áldotta a sorsot, amiért ült, mert nem volt benne biztos, hogy állva kibírta volna ezt az érzéki támadást. Adtak és kaptak a másiktól, és a lány teste kezdett felforrósodni. Nyelvével finoman végigsimított Harry szájpadlásán, mire a fiú megremegett és a szájába sóhajtott… Majd zuhanni kezdtek.
- Harry! – sikította a lány, amint elszakadtak egymástól.
A seprű pörögve veszített a magasságából és Lily rémülten kapaszkodott a fiúba, ahol csak érte, de a hajmeresztő zuhanás nem tartott sokáig Harry gyors reflexeinek köszönhetően. Amint ismét stabilan lebegtek, a fiú Lily felé fordult és kisöpörte az arcába hullott vörös fürtöket.
- Hé, semmi baj! Már minden rendben van – cirógatta meg a lány ijedt arcát.
- Mi történt az előbb? – kérdezte, miközben próbált úrrá lenni a remegésén. Most már eszébe jutott, miért is utálja annyira a seprűket.
- Semmi… csak, nehéz úgy koncentrálni, ha ilyen dolgokat művelsz velem – kacsintott kaján vigyorral az arcán, mire a sápadtságot rögtön felváltotta a rózsás pír. Harry ezen pedig élvezettel simított végig. – Szeretnéd, ha visszamennénk?
- Igen, ha nem baj – felelte félénken, mert nem akarta megbántani a fiút, de úgy tűnt, nem is vette magára.
- Rendben, akkor kapaszkodj úgy, mint az… – mondta, miközben előre fordult, de amint elengedte a lányt, halkan felszisszent és a jobb vállára szorította a kezét.
- Harry? – kérdezte aggódva, és mivel a fiú háttal volt neki, a válla felett próbált az arcára nézni. – Mi a baj? Fáj a vállad?
- Semmi gond, mehetünk? – kérdezte kicsit élesebb hangon hátra se fordulva, majd lassan elindult, csakhogy ne kelljen a lánynak válaszolnia.
Gyorsan visszaértek, és ez idő alatt egy szót sem szóltak egymáshoz. Harry némán lesegítette Lilyt a seprűről, majd ő maga is leszállt. Csendben álltak egymással szemben. Harry dühösen valahová a távolba nézett, míg Lily a fiút nézte. Végül, megelégelve a dolgot a lány megragadta a fiú kezét és maga után húzta. Megálltak annál a falnál, ami elválasztotta kettejük szobáját, és Lily zölden izzó tenyerét végighúzta a sima felületen. Érintése nyomán egy ajtó jelent meg, kinyitotta, maga után húzta Harryt és a fiú szobájában találták magukat.
- Ez hamarabb is az eszünkbe juthatott volna – jegyezte meg, de Lily mintha meg se hallotta volna.
- Vedd le a pólódat! – kérte határozottan, mire Harry meglepetten pislogott a lány szigorú arcát látva.
- Tessék? Hagyd ezt, Lily, semmiség! – legyintett még mindig ingerülten, majd hátat fordított, és oldalról a hajába túrt. Mindig ezt csinálta, ha valami baja volt. – Elszúrtam, tudom, és sajnálom!
- Te most miről beszélsz? – értetlenkedett a lány Harry után bámulva. Időközben besötétedett, és a szobában sem égtek a gyertyák, Lily mégis tökéletesen ki tudta venni a fiú dühös testtartását.
- Erről az egész randi dologról! Meg se kérdeztem, hogy egyáltalán akarsz-e repülni velem. Már az elején ódzkodtál a dologtól, én marha meg csak erőltettem!
- Hé-hé! – lépett a fiú elé, és a kezei közé fogta az arcát, hogy ránézhessen. – Nem veled volt a baj, hanem velem! – kezdte, mire Harry torkából egy ingerült morgás szakadt fel, és már nyitotta a száját, hogy ellenkezzen, de Lily belé fojtotta a szót egy édes csókkal. – Mint már mondtam, Aberforth tanított meg repülni, hogy megtörjön a jég közöttünk, ugyanis kezdetben még teljesen idegen volt minden és ezt a nevelőszülő dolgot sem tudtam hova tenni – folytatta, amint elvált a fiú ajkaitól. – Sose ment nekem igazán a repülés, valahogy sose találtam meg az egyensúlyomat, de végül belerázódtam, egészen addig, míg úgy nem gondoltam, hogy mehetek magasabbra és messzebbre is Aberforthtól.
Innen már sejtette Harry, hogy mi volt a történet folytatása, de csendben hallgatta a lány szavait.
- Természetesen elveszítettem az irányítást a seprű felett, és bár nem voltam vészesen magasan, sikerült összetörnöm magam, és azóta, mondhatni, nem vagyunk puszipajtások a seprűmmel. De! – emelte fel az ujját, amikor látta, hogy Harry ismét félbe akarta szakítani. – Szeretnék veled máskor is repülni, mert úgy jó volt. A zuhanást leszámítva, persze – tette hozzá a fiú kétkedő tekintetét látva. – És ígérem, hogy jó leszek!
- Rendben, de csak ha tényleg akarod! – adta be a derekát, de a csalódottság még mindig az arcára volt írva, ezért Lily óvatosan átölelte a nyakát, és ezúttal is ő kezdeményezte a csókot. Próbálta elfelejtetni Harryvel a rossz érzéseket, és amikor elfogyott a levegőjük, az állától kiindulva a füle felé tartva végigcsókolta az érzékeny bőrt.
- Különben meg, ez volt a legjobb randink – suttogta két puszi kötött.
- Persze, mert ez volt az egyetlen! – vágta rá, de már jóval higgadtabban. Lehunyt szemmel hagyta, hogy Lily azt csináljon vele, amint csak akar.
- Nézőpont kérdése – nyomott csókot a füle mögötti gödröcskébe. – Nekem akkor is tetszett, úgyhogy ne legyél morcos – vette finoman a foga közé Harry fülcimpáját, mire a fiú érezhetően összerezzent. – Most pedig vedd le a pólódat!
Harry hosszan fújta ki a levegőt, és helytelenítő pillantását a lány huncut mosolyú arcára függesztette.
- Ez nem fair! Aljas támadás egy férfiember számára! – mondta tetetett felháborodással és továbbra sem teljesítette Lily kérését.
- Meglehet, de most mondd azt, hogy nem tetszett! – nyújtotta ki rá a nyelvét, majd mivel Harry nem mozdult, megrángatta a pólója nyakát, és úgy próbált bekukucskálni.
- Lil, erre tényleg nincs szükség! – állt ellen továbbra is lefogva a lány csuklóit.
- Láttam rajtad, hogy fáj, és én segíteni szeretnék. Miért nem engeded? – kérdezte kissé csalódva. – Előttem nem kell rejtegetned.
- Én nem rejtegetem, csak… – magyarázkodott, de amikor Lily mindent tudó tekintettel nézett rá, egy sóhajtással rábólintott a dologra.
Mindketten megfogták a fekete póló alját, és együtt húzták át Harry fején. A mozdulat közben akaratlanul is összesimult a testük, mely mindkettejükre hatással volt.
Lily ismét elpirult az elé táruló izmos felsőtest látványától és inkább rögtön a fiú jobb vállán húzódó piros csíkra meredt. Ujját óvatosan végighúzta a tíz centis vonal mentén, a váll csúcsától a mellkas irányába. Harry megborzongott az érintése nyomán, majd a derekánál fogva magához húzta a lányt. Apró kezei átölelték a hátát, lélegzete és haja pedig a mellkasát csiklandozta.
- Ez a seb még csak félig gyógyult be. Nem lenne szabad erőltetned – nézett fel a fiúra egy idő után Lily. Ez a félmeztelen ölelkezés kicsit zavarba ejtette. Az izmos karok, széles mellkas és kockás has látványától úgy érezte, hogy izgatott pillangók repdestek a gyomrában miközben a szíve majd kiugrott a helyéről.
- Kate-től kaptam valamilyen löttyöt, amivel kenegetni szoktam – mondta mellékesen, és ez szöget ütött Lily fejében.
- Már amikor eszedbe jut, igaz? – vonta fel a szemöldökét, majd válaszra se várva az ágya felé kezdte tolni kedvesét. – Merre találom?
- Azt hiszem az íróasztalomon hagytam, de nem vagyok benne biztos – Harry még be se fejezte a mondatot, Lily máris az adott irányba ment, és hamar meg is találta a kis lombikot, melyben egy lilás, áttetsző folyadék volt. A fiú mellé térdelt az ágyra, és úgy fordította, hogy elérje a sebét. Az éjjeli szekrényen volt egy gyertya, amit egy pöccintéssel meggyújtott, kellemes félhomályt varázsolva ezzel a szobába, valamint Harry sérülését is jobban szemügyre tudta venni. Majd kihúzta a dugót, és óvatosan megszagolta a lombik tartalmát.
- Levendula. Egész jó illatú, nem? – kérdezte, de még mielőtt önthetett volna a tenyerébe a lila folyadékból, Harry megragadta a kezeit és egy csókot nyomott rájuk.
- Köszönöm! – nézett rá hálásan, mire Lily megpuszilta az arcát és óvatosan munkához látott. Finoman szétkent a seb körül egy adagot a bájitalból, majd kicsit megfújta, hogy a bőre beszívja az anyagot és hűs enyhülést hozzon.
Míg Lily munkálkodott, Harry figyelte minden mozdulatát és gondolatban igazat adott Dumbledore professzornak, amiért annyit mondogatta neki a szeretet fontosságát. Szerencsésnek érezte magát, amiért a lány minden nehézség ellenére vele van, láthatóan és érezhetően törődik vele.
- Hé, itt van még több kisebb is! – kiáltott fel meglepetten, amikor végzett a fiú vállával. Eddig lekötötte a figyelmét az a nagy, hosszú csík, mely most már szépen kezdett fehéredni, de Harry mellén és az oldalán talált még apró vágásokat. – Ezek egész frissek – mutatott a mellkasára. – Ezeket pedig már nem most szerezted, ugye? – nézett az oldalára.
Harry figyelmesen, és egy kicsit zavartan követte a lány ujjait, amint felfedezik teste sérüléseit. – Igen – nyújtotta el a szót. – De azok már tényleg nem vészesek, nem is érdemes velük foglalkozni, majd begyógyulnak maguktól is – vonta meg a vállát.
- Bah, még hogy nem fontosak? – morogta, majd az újonnan felfedezett vágásokat is kezelni kezdte. – És szabad megtudnom, hogy mikor és hogyan szerezted őket?
A fiú nemtörődömsége eléggé felbosszantotta a lányt, mert Merlinre, micsoda teste van! – sóhajtott fel gondolatban, miközben óvatosan bekente az összes vágásnyomot és horzsolást.
- Az edzések során néha megsérül az ember, de mivel ezek tényleg nem komolyak…
- Aha, és Piton a megsebzésedre koncentrál, de az, hogy hogyan épülsz fel, már teljesen mellékes – szakította félbe a fiút mérgesen fújtatva. Finoman bekente a jobb melle felett talált sebeket, mire érintése nyomán, a kemény izom meg-megfeszült. Majd áttért az oldalára, a bordái alatt lévő feszes bőrre, amitől Harry egy kicsit összerándult, Lily pedig értetlenül nézett fel rá.
- Csikizel – mosolyodott el kisfiúsan, mire a lány feljebb nyújtózkodott és egy puszit lehelt a szájára.
- Gyors leszek – ígérte, majd ott folytatta, ahol abbahagyta, nem is sejtve, hogy ezzel milyen vágyakozó érzéseket váltott ki a fiúból, amiket igyekezett gyorsan elfojtani. - Azt hiszem, készen vagyok – szólt csendesen a lány dolga végeztével. – Most már jobb?
Harry ajkai boldog mosolyra húzódtak. – Igen, sokkal jobb. – És ezt nem csak azért érezte így, mert a lány gondoskodott róla, megmozgatta fájó tagját, ami a legkevesebb ellenállást sem tanúsított a mozdulat ellen. – És tényleg nem kellene ennyire felfújnod a dolgot – rótta meg kedvesen. – Ráadásul nézd a jó oldalát! Micsoda ápolónőm van nekem – nevetett fel jókedvűen, mire Lily mérge is alább hagyott, és válaszképp ismét kinyújtotta rá a nyelvét.
Harry a nadrágja zsebéből előhúzta varázspálcáját, és egy intéssel tisztára varázsolta a lány kezeit, letette a lombikot az éjjeliszekrényre, majd hátrébb csúszva hátát a fejtámlának támasztotta, és intett Lilynek, hogy ő is kövesse a példáját.
Pár percig csendben maradtak és csak élvezték a nyugodt pillanatot. A lány feje Harry bal vállán nyugodott, s átölelte a derekát.
- Nem vagyok elég jó – szólt a fiú halkan.
- Ezt hogy érted? – kérdezte Lily összeráncolt szemöldökkel. Nem értette, mire céloz a fiú, de abban biztos volt, hogy semmi jóra.
- Vol… Tudod ki ellen mindig csak szerencsével úsztam meg az összecsapásokat. Sokat tanultam, edzettem, de ez még mindig kevés.
- Harry! Te a Sötét Nagyúrról beszélsz, aki számtalan életet oltott már ki, és az, hogy te már… – számolta ki gyorsan az ujjain – hétszer dacoltál vele, ez minden, csak épp semmi nem!
Harry inkább nem akarta kijavítani a lányt, hogy voltaképp többször nézett már szembe vele egy-egy horcrux alkalmával, de a hangjában érezhető csodálat egy kis mosolyt fakasztott az arcára.
- Legutóbb is neked köszönhettem, hogy nem ölt meg – játszott egy vörös hajtinccsel, de Lily persze nem hagyta annyiban.
- Te magad mondtad, hogy lehet az én közbeavatkozásom rántott ki a csávából, de hé, hiszen Tudod kivel néztél szembe! És helytálltál!
- Tudom, de ez még nem elég – szólt csüggedten, mire Lily felemelte a fejét, egyik lábát átlendítette a fiún és szemből a combjaira ült.
- Szóval ez bánt? Hogy nem érzed magad elég felkészültnek? – kérdezte finoman végigsimítva a nyakán, hogy utána a hüvelykujjaival az arcát cirógathassa. – Harry, nem értem, hogy miért neked kell vele szembeszállnod és tudom, hogy nem is fogod elmondani, de én bízom benned, a képességeidben, a kitartásodban és a bátorságodban. A barátaid és mindenki melletted áll, segítenek neked, és én úgy hiszem, nem, tudom, hogy el fogod érni a célodat. Én hiszek benned!
Harry egy hálás csókot nyomott a lány ajkaira, majd kezeit a combjára tette. Muszáj volt megérintenie valahogy Lilyt.
- Mi is lenne velem nélküled? – tette fel a költői kérdést, és Lily szavai után kicsit enyhült is a lelkében lévő szorongató érzés. Örült, hogy ezt végül elmondta a lánynak.
- Nos, talán találnál magadnak egy szebb, okosabb, kevésbé idegesítő barátnőt…
- Kizárt dolog – nevette el magát Harry, majd játékosan megbökte a lány oldalát. – Nekem tökéletesen elég, ha te velem vagy.
Szavai után újabb édes csókban forrtak össze, de ajkaik játéka nem tartott sokáig, mert az ajtón való kopogás megzavarta őket.
- Ezek Ronék lesznek. Lenne egy kis… megbeszélnivalónk – köntörfalazott Harry, mire Lily egy sóhajtással lekászálódott róla.
- Értem én a célzást. Gyertek csak! – kiáltott ki, mire valóban a meglepett Ron és Hermione állt az ajtóban és léptek beljebb.
- Bocsánat, visszajöjjünk később? – kérdezte mosolyogva Hermione, míg Ron kaján vigyorral figyelte félmeztelen barátját.
Harry intett, hogy jöjjenek be, majd Lily mellé lépet átölelte a derekát és egy utolsó gyors csókot nyomott a szájára. – Sajnálom, de ugye tudod, hogy…
- Ne aggódj! – mosolygott halványan a fiúra. – Megértem, és nincs semmi baj. Köszönöm a randit és majd később találkozunk! – kacsintott a fiúra, majd csendben elhagyta a helyiséget.
- Orvososdit játszottatok, mi? – vigyorgott Ron, mire Harry egy gyilkos pillantás után a tárgyra tért.
- Aberforth szerint a következő horcrux Hugrabug Helga pohara.