Az én alternatív Harry Potter történetem - 61. Ez már nem az a világ

Sziasztok!

Kellemes Karácsonyi Ünnepeket minden kedves olvasómnak! Köszönöm a türelmeteket, most pedig nem kívánhatok egyebet, mint jó olvasást! :)

   A másnap kissé frusztráltan telt Lily számára. A folyosókon sétálva szokás szerint megbámulták és összesúgtak a háta mögött, de ezúttal nem gyanakvásból, hanem sokkal inkább sajnálatból – a lány pedig nem igazán tudta eldönteni, melyiket utálja jobban.

   Umbridge elővette a pennáját! – rémüldöztek a diákok, hisz Lily bal kézfejét kötés fedte, az pedig futótűzként terjedt el az iskolában, hogy a lány ismét szembeszállt Umbridge-dzsal, melynek eredménye büntetőmunka lett. Így nem volt nehéz kitalálniuk, miből is állt Lily délutáni látogatása az újonnan kinevezett igazgatói irodában.

   Lily mindezt mégis felszegett állal, mindenféle érzelmek nélkül tűrte, még a mardekárosok beszólásait is.

   - Megérdemelted, sárvérű! – köpte a szavakat megvetően Theodore Nott a reggelinél, akinek az apjáról Lily egészen biztosan tudta, hogy a Főnix Rendjének őrizetében van. Épp ezért mindenféle cécó nélkül elsétált mellette, fittyet hányva arra, hogy a fiú tekintete valósággal lyukat éget a hátába.

   A barátait azonban nem rázhatta le ilyen simán. Az este folyamán alaposan megdorgálták és nagy mellénnyel közölték, miszerint ők már előre megmondták: nem szabad ujjat húzni Umbridge-dzsal. Ezután Neville-ék mindenféleképpen el akarták rángatni Madam Pomfreyhoz, de Lily persze megmakacsolta magát. Azzal a sebbel némán üzenni tudott diáktársainak, és nem mellesleg a büszkesége sem engedte, hogy elmenjen a javasasszonyhoz, aki pár gyógyfőzettel meg tudta volna gyógyítani, vagy legalábbis enyhíteni a fájdalmát. Így viszont nem volt olyan mozdulat, amire ne rándult volna meg egy kicsit az arca. Szűnni nem akaró módon lüktetett és égett saját írásának helye, és ez az állandó fájdalom megbélyegezte a hangulatát is.

   Elég morcos ábrázattal jött ki a bűbájtan teremből, és bár tudta, nem a pöttöm Flitwick professzor hibája, hogy nem tudott újat mutatni neki, attól még legszívesebben a padba verte volna saját fejét kínjában.

   Mágiatörténet órára sietve Lily szokás szerint próbált beleolvadni a tömegbe, ami már egészen jól ment neki, csak páran néztek rá ijesztően bizalmatlanul. Korábban a lassabb diákokat nem a lánynak kellett kikerülnie, sokkal inkább ők álltak félre az útjából, mert nem akarták, hogy együtt lássák vele, tartottak a Lily körül fellángoló negatív híresztelésekről. Most viszont így kicsit nehéz volt megtalálni őt Colin Creeveynek.

   - Lily! – kiáltotta a folyosó végéről, de Umbridge hangja a hangszóróban és a diákok morajlása elnyelte a hangját, így kénytelen volt utána furakodnia magát, mely kicsit sem volt könnyű feladat. A tömeg zöme pont a fiúval szembe tartott, ezért elkerülhetetlen volt a vállak összeütődése és a hangos méltatlankodás. Ekkor viszont hirtelen ötlettől vezérelve Colin elővette varázspálcáját és megidézett egy kissé erőtlen patrónust. Nem látszott más, csak egy szürke füstfelhő, azonban így is sikerült azt elérnie, hogy a diákok egy pillanatra ledermedjenek. Lily is észrevette a változást, így hátrafordult, s amint találkozott a tekintete Colinéval, rögtön felé sietett.

   - Lily! Valami fontosat… – kezdet a fiú, mikor már hallótávolságon belülre érkezett, de nem volt ideje befejezni, mert a lány megragadta a karját és egy közeli beugróba húzta, ahol villámló szemekkel meredt rá.

   - Elment az eszed?! – csattant fel Lily. – Tudod nagyon jól, hogy tilos a folyosón varázsolni, szerencséd, hogy egy tanár se látta, de attól még beárulhat valaki!

   - Sa… sajnálom, tényleg! – szabadkozott kissé lesokkoltan Colin, ám a szemeibe nézve Lily észbe kapott és hátrált egy lépést, ugyanis szinte teljesen belemászott barátja arcába.

   - Nem, én sajnálom, ne haragudj! Azt hiszem, egy kicsit túlreagáltam. Tudod, ez nem igazán az én napom… - fintorgott, és felemelte bekötözött balját.

   Colin megigazította ruháját, majd csillogó tekintetét a lányra emelte. – Semmi baj, megértem. Elég feszült vagy mostanában.

   Lily csak egy megkönnyebbült mosollyal kívánta megköszönni, hogy a fiú nem haragszik rá, azonban nem felejtette el óvva inteni őt. – Ígérd meg, hogy csak vészhelyzetben használod a pálcádat, jó? Nem szeretném, ha bajba kerülnél.

   - Ne aggódj, tudok magamra vigyázni! – húzta ki magát magabiztosan, de Lily csak a fejét csóválta.

   - Azért csak ígérd meg, jó? – erősködött, mire a fiú beleegyezően bólintott. Lilynek kicsit az az érzése támadt, hogy bármint mondana Colinnak, az zokszó nélkül teljesítené, de inkább elhessegette ezeket a nyomasztó gondolatokat, hisz így is kijárt már neki egy pár. – Igazából mit akartál nekem mondani?

   - Jaj, igen, majdnem elfelejtettem! – csapott a homlokára, majd kissé közelebb hajolt a lányhoz és egészen lehalkította a hangját. – Egy elsős kislány eltévedt az átváltoztatástan termet keresve, és Parvati sírva talált rá, amikor a klubhelyiség felé ment.

   - A lényeget! – sürgette Lily, miközben óvatosan körbenézett, hogy megbizonyosodjon afelől, senki sem hallgatja ki őket.

   - Kiderült, hogy a kislány nem azért fakadt sírva – vagy legalábbis nem csak azért –, mert eltévedt, hanem mert bolyongás közben az igazgatói irodánál kötött ki, ami véres volt.

   - Hogy? – Tágra nyílt szemekkel nézett a fiúra, mintha nem hitt volna a saját fülének. – Mégis hogy került oda vér?

   - Nem tudom, senki se tudja, de talán neked is látnod kellene.

   - Gyerünk! – mondta, azzal már fordult is ki a szűk beugróból és Colinnal a nyomában a hetedik emelet felé tartott. Nem habozott sokat, a mágiatörténet óra érdekelte jelenleg a legkevésbé.

   Sajnos azonban sokkal több időbe került feljutni a hetedikre, mint ahogy azt Lily szerette volna. Legszívesebben oda teleportált volna, de jól tudta, annak beláthatatlan következményei lettek volna, így nem volt más választása, sípoló tüdejével mit sem törődve kettesével szedte a lépcsőfokokat.

   - Egyébként… hogy-hogy nem volt melletted senki? – lihegte Colin egy kevésbé forgalmas lépcsőn, mely már a hatodik emeletre vezetett fel.

   - Én tényleg tudok magamra vigyázni – vágta rá rögtön Lily.

   - Persze, de attól még nem árt az óvatosság – nyaggatta továbbra is. – Megbeszéltük, hogy senki nem marad egyedül.

   - Most itt vagy, nem? – kérdezte, mire Colin nem tudott tovább akadékoskodni. Már csak azért sem, mert a hetedikre érve Lily futásnak indult és meg sem állt egészen a kőszörnyig, mely már félreállt, utat engedve az igazgatói iroda előtt.

   Ott azonban kisebb fajta tömeg alakult ki. Talán egy egész osztálynyi Griffendéles diák tolongott a szűk lépcsőfordulóban, köztük Ginnyvel és Neville-lel, akik aggodalmas tekintete sok mindent elárult a lánynak.

   Ahogy a többieknek is feltűnt Lily jelenléte, utat engedtek neki az ajtóhoz, ahol a griffmadár alakú rézkopogtató felett egy vérrel rajzolt L betű éktelenkedett. A lány korábbi elképzelése – miszerint az ajtóról valóságos vérpatak csörgedezik lefelé – erősen eltúlzott volt, hisz az elkövető birtokában szemlátomást kevés vér volt, az L betű végére már alig maradt, inkább csak oda lett maszatolva.

   - Ki tehette ezt? És miért?

   - Talán az jobb kérdés, hogy kitől származik a vér?

   A sugdolózó és némi pánikot gerjesztő kérdések eljutottak Lily füléig is, de számára már első látásra egyértelművé vált, ki a felelős mindezért.

   - Mégis mi ez a csődület? Engedjenek, engedjenek! – csendült Minerva hangja a lépcső aljáról, majd kisvártatva megjelent ő maga is, és miután tekintetét végighordozta a jelenlévőkön, meglátta a vérrel írt betűt is. – Magasságos… mégis kinek a műve ez?!

   - Megmagyarázzuk, tanárnő! – kezdte Dean, mire a többiek sorra bólogattak.

   - Ó, abban egészen biztos voltam! – mondta kissé rosszmájúan az asszony, de figyelmesen végighallgatta Dean, majd Parvati beszámolóját az előttük álló megszeppent kislány helyett, aki még csak véletlenül sem mert az ajtó felé pillantani.

   - Katie eltévedt, mikor az átváltoztatástan termet kereste, és véletlenül itt kötött ki, ahol meglátta a vért, majd elszaladt – foglalta össze röviden Dean, míg a Katie-nek nevezett kislány halk hangon helyeselt.

   Parvati pedig folytatta: - Később én és a többiek – mutatott körbe évfolyamtársaira – találtam rá a Griffendél torony előtt, és miután megnyugodott, elmondta, hogy mit látott.

   - Maguk pedig úgy gondolták, először saját szakállukra járnak a dolog végére, ahelyett, hogy szóltak volna egy tanárnak – vonta le a maga szigorú következtetését McGalagony.

   - Nos, így is lehet fogalmazni… – mondta kissé hezitálva Dean.

   - Elég ebből, erről még beszélünk, Mr. Thomas, de most mindenki menjen a saját órájára, erről tudnia kell az igazgatónőnek is! – adta ki az utasítást Minerva, de még mielőtt elindult volna a sokaság, Lily közbeszólt.

   - Felesleges értesíteni őt, tanárnő. Hisz pontosan tudja, ki tette ezt, és hogy kitől származik a vér – mondta, majd ismét felemelte a bal karját, hogy megmutassa a sérült kézfejét takaró kötést. – Minden bizonnyal tegnap este történt, miután letöltöttem nála a büntetőmunkámat. Csak azt nem értem, mégis miből gondolta, hogy a véremre van szükség ahhoz, hogy kinyíljon Dumbledore professzor irodájának ajtaja. Ő sose tett volna ilyen kegyetlenséget… még hogy vér! – folytatta Lily sötétbe borult arccal.

   Minerva elborzadva figyelte a lány sérült kezét, majd az ajtót, de nem hagyta, hogy érzelmei felülkerekedjenek rajta. – Mindez nem változtat a korábban elhangzottakon. Órára!

   Látszólag nem csak Lilynek volt rossz hangulata - a diákok nyakukat behúzva menekültek Minerva szigorú tekintete elől, mely most talán még a szokottnál is élesebben villant a tanulók felé.

   - Miss White, egy pillanatra! – szólt a távozni készülő lány után, aki érdeklődve figyelte nevelőanyját. – Lehetőleg tegyen lakatott a szájára, és ne kürtölje szét az itt látottakat – nézett rá figyelmeztetően, majd a pálcájával az ajtó felé suhintott, mire a vérrel írt L betű eltűnt.

   - Igenis, tanárnő! – biccentett hálásan a nő felé, majd Neville-ék után sietett, hogy együtt mehessenek a megkésett mágiatörténet órájukra.

*****

   Binns professzor egy szót se szólt, amiért a fél griffendél elkésett az órájáról, de talán büntetéseként betudható volt az, hogy a dupla óráját szünet nélkül tartotta meg, csak hogy fokozza a diákok élvezetét.

   Az óra szokás szerint unalmas volt, de Lily a még hátralévő részét azzal töltötte, hogy magában füstölögve gondolta újra Umbridge legújabb tettét. Egyszerűen nem fért a fejébe, hogyan juthatott az az eszébe, hogy a kor legnagyobb fehérmágusának irodáját a neveltlányának vérével kell kinyitni. Több, mint felháborítónak tartotta!

   Azon kívül pedig túl sok minden vágott össze ahhoz, hogy a lány másra és más indítékra gyanakodjon, hiszen az eset előtt Umbridge-nál járt, aki különösen beteges módon viselkedett. Az irodát mindig is ki akarta nyitni, amin a lány egyik kezdőbetűje díszelgett, és az is stimmelt, hogy a szadista pennájának köszönhetően Lily némi vért hagyott maga után. Így nem volt kérdés, mi történt.

   Miután úgy ahogy kidühöngte magát, továbbra sem az óra anyagának szentelte figyelmét, hanem arra, hogy részleteiben is kidolgozza a hétvégi tervét, melynek fontos pontja a Mr. Lovegooddal megejtett interjú volt. Egész terjedelmes jegyzetet írt össze a mágiatörténet könyvének utolsó üres oldalain, külön ügyelve arra, hogy a mondanivalója ne tartalmazzon több utalást, mint ami a témája; azaz ne keverje bele a Rendet, egyszerűen – már amennyire egy interjú lehet egyszerű – csak arra szorítkozzon, hogy mennyire elítéli a mugliszületésűek megkülönböztetését.

   Már csak Aberforth levelére várt, ami jó pár napot késett, izgalomban tartva ezzel a lányt. Magában már többféle válasz variációt is meghatározott, de addig, amíg nem kapja készhez nevelőapja és egyben a Rend utasításait, addig mindez csak idegtépő próbálkozás maradt.

   Másrészről pedig izgatottsággal vegyes félelemmel várta a DS újraindítását. Abban már biztos volt, hogy a griffendéles barátai vele tartanának, de a cél az lenne, hogy minél többen, és más házakból is csatlakozzanak hozzájuk. Már csak épp ezért sem volt olyan rossz ötlet felhergelni Umbridge-ot, mert ezzel ismét bebizonyíthatta, hogy melyik oldalon állt, és a bekötözött kezére mindenki felfigyelt, aki csak megfordult Lily környékén.

   Bár azt nem bánta volna, ha az igazgatói irodánál történt incidens meg se történt volna. Mert azon túl, hogy felháborító volt már csak az elképzelés is, aggodalomra szintén adott okot. Umbridge vérmániáját figyelembe véve Lily nem tartotta különösen lehetetlen dolognak, hogy valamiféle vizsgálatnak vetné alá a lány vérét, mellyel talán le is buktathatta volna Lily druida mivoltát. És bár fogalma sem volt arról, hogy az ilyesmi egyáltalán létezik-e, de ez esetben aztán igencsak nagy bajban lenne! Minerva szigorú tekintetére visszaemlékezve valószínűleg az asszony fejében is megfordult az ilyesfajta gondolat, azért tüntette el a bizonyítékot Umbridge tette ellen.

   S ám mivel ez mind csak elmélet volt, Lily nem lehetett maradéktalanul biztos benne, de azt a következtetést már leszűrte, hogy nem szabad még egy lehetőséget adnia Umbridge-nak arra, hogy a véréhez jusson!

   - Én még mindig alig akarom elhinni, hogy Umbridge tényleg ezt művelte… ez undorító – fintorgott Parvati a klubhelyiségben ülve, miután aznap véget ért minden órájuk.

   - Beteges! – tette hozzá Neville is.

   - Egyet értek – szólt kissé fáradt hangon Lily. – De jobb lenne, ha nem hangoztatnátok ezt a témát. A kedvemért!

   - Persze, hisz már csak az kéne, hogy a mardekárosok fülébe jusson! – támogatta barátnőjét rögtön Ginny. – Nagyon fáj? – kérdezte, mikor észrevette, hogy Lily finoman simogatja sérült kézfejét.

   Lily kissé el is pirult, amiért lebukott, de egy kedves mosolyt küldött neki ezért. – Túlélem, ne aggódj!

   - Tudom, de nem ezt kérdeztem – vágta rá Ginny, miközben oldalra biccentette a fejét.

   Lily először kinyitotta, majd azzal a lendülettel be is csukta a száját, végül állta a ravaszkás tekintetet és csak annyit mondott: - Ne aggódj!

   - Jaj, én már nagyon várom a hétvégét! – nyújtózkodott izgatottan Lavender, aki a lányok párbeszédét nem igazán értette, épp ezért akarta, hogy a figyelem egy kicsit rá terelődjön. – Legszívesebben bejárnám Roxmorts összes ruhaüzletét!

   - Hát azt nem lesz nehéz, mert nincs valami sok – fanyalgott Parvati. – De talán rendelhetnénk valamit az Abszol útról, mindjárt fel is szaladok a katalógusért! – kiáltotta önfeledten, és ezúttal Lily nem is bánta a lányok csacskaságait, örült, hogy őket nem nyomasztja annyira a már kialakult, és a még kialakulni készülő események.

   A fiúk Ginnyvel kiegészülve a kviddicsről kezdtek beszélgetni, és mivel Parvati sem maradt el sokáig, Lily azt gondolta, folytatódik majd a divat eszmecsere, amibe valószínűleg majd őt is be fogják vonni, ehhez képest valami egész meglepő dolgot mondott szobatársa.

   - Lily, valamilyen csomag van az ágyadon. Nem tudom, mi lehet az, és hogy került oda, de szerintem meg kéne nézned.

   A lány egy hümmögéssel kommentálta a dolgot, majd a barátai kíváncsi tekintetével kísérve felbandukolt a lányok hálóterme felé, és a szobájába érve valóban egy kis barna csomagolópapírba tekert tárgyat talált az ágyán. Fogalma sem volt, hogy mit rejtett a papír, és azt is felettébb érdekesnek vélte, hogy egyenesen az ágyán találta. A Rend eddig Dobbyval vagy Gigivel üzent neki, az új volt, hogy ezúttal senki sem adta át, csak itt hagyták.

   Így egy kicsit bizonytalanul közelítette meg a kis pakkot, mely nem volt nagyobb egy cipős doboznál, s mikor közelebb ért, láthatta a nevét, mely Alberforth kacskaringós kézírására emlékeztette. Óvatosan hozzáért a papírhoz, mire az mintha elolvadt volna, eltűnt.

   - Felismerte a mágiámat – motyogta magában, ám ezzel legalább nyugtázhatta, hogy a különös csomagot a Rend küldte, nem pedig valamiféle tréfáról, vagy esetleg csapdáról volt szó.

   Amint a csomagolás teljesen eltűnt, Lily egy rádiót és egy levelet pillantott meg. Ferde szemmel tekintett a mágikus masina felé, és nem értette, miért egy rádiót küldött neki a Rend, ezért inkább a levélért nyúlt, mert azt remélte, abban rejlik a magyarázat.

   Drága Lily!

   Meg sem lepődöm, amiért tiltott helyen kóboroltál, de bárcsak az lenne a legnagyobb kihágásod, hogy engedély nélkül használtad a Prefektusi fürdőt! – Olvasta magában Aberforth várva várt levelét, melytől egy pillanatig megkönnyebbülés töltötte el, majd hirtelen izgatottság is, hisz ez a levél fontos utasítást tartalmazott.

   Mostanában elég elfoglalt vagyok, de persze arra mindig tudnék időt szakítani, hogy írjak neked pár sort. Azonban eddig úgy gondoltam, épp az ellenkező hatást váltanám ki velük; én sem fogok beszámolni a háború kimeneteléről. Jobb, ha nem tudsz mindenről – a biztonságod érdekében.

   Naná, hogy Aberforth sem fogja beavatni a kinti világ eseményeibe! Lily ebben már nem is reménykedett – az idős varázsló szavait olvasva azonban nem tudott kihagyni egy szemforgatást. Mindig is Aberforth aggódott érte a legjobban.

   A kocsmám ajtaja mindig nyitva áll Dumbledore Serege előtt, én és a Rend is örülünk annak, hogy belevágsz. Valóban remek az időzítés, fontos, hogy meg tudják védeni magukat a diákok.

   Véleményem szerint épp elég fejtörést fogsz okozni, ha az előre kiterveltek szerint fogsz cselekedni, ne törj minden áron borsot Umbridge orra alá. Az a dolgod, hogy védd a többieket, nem pedig az, hogy saját magad alatt vágd a fát! Ezt ne felejtsd el!

   Természetesen tudunk Umbridge szervezkedéséről, a Minisztériumban nem csak Tudodkinek, de nekünk is megvan az informátorunk, és épp ezért mondom, hogy felejtsd el azt a riportot! Sokkal veszedelmesebb ez az ügy, mint ahogy sejted. Csak saját magadat sodornád vele veszélybe, hisz ezzel felkeltenéd a Halálfalók és Tudodki figyelmét – még az eddigieknél is jobban.  Maradj veszteg, ne próbálj mindent egyedül megoldani, és ezt nem csak mint a nevelőapád mondom, de a Rend is határozottan megtiltotta, hogy beleártsd magad! Maradj az eredeti tervnél!

   Ha valaki lett volna még a szobában, egyértelműen láthatta volna a csalódottságot, mely kiült Lily arcára. Egyáltalán nem ezt a választ várta. Jó ötletnek tartotta az interjút, még most is, hogy Aberforth szintén felsorakoztatta a saját érveit, melyek valóban logikusak voltak. De az, hogy ne tegyen semmit, amikor módjában áll… nos, nem igazán Lily műfaja. Mindazonáltal nem volt mit tenni, a Rend utasítást adott, amit semmiféleképp nem akart megszegni, így kénytelen volt lenyelni a keserű pirulát, és tovább olvasott.

   Mivel az újságok nem túl biztonságosak, kialakítottuk a saját médiumunkat, mely nem teljesen tökéletes, de a célnak megfelel: tájékoztatja az embereket a valódi helyzetről. Úgy gondoljuk, ebből ti sem maradhattok ki, ezért küldtem egy rádiót, mely csak egy bizonyos adást fog. És ezzel valamelyest talán téged is kárpótolni tudlak.

   Kérlek, Lily, értsd meg, fontos vagy ebben a háborúban, nem tehetünk ki felelőtlen kockázatnak, még akkor sem, ha jó célt szolgálna. Találtunk más megoldást, mely biztonságosabb – főleg rád nézve.

   Szeretettel ölel:

   A

   Ui.: A jelszó: Albus

   Az olvasottak után Lily pár percig még az ágyán ülve emésztgette Aberforth szavait. Választ nem vártak tőle, nyílván ezért hagyták csak itt a csomagot, így azon nem kellett gondolkodnia, de a tervei kissé átmódosultak, amiért nem ejtheti meg az interjút Mr. Lovegooddal. Ám mivel a mai nap során épp elég gondolkodni valót adott magának, és kíváncsisága is felülkerekedett, így a pálcája végét gyorsan a levélhez nyomta, mire az nyomban lángra kapott, majd a maradékot a kandallóba dobta, megsemmisítve ezzel a bizonyítékot, hogy kapcsolatban áll a Főnix Rendjével. Azután fogta a rádiót és visszament a klubhelyiségbe, ahol továbbra is folyt a többé-kevésbé vidám csevej, a rádió halk duruzsolása. Ám amint Lily lejött a lépcsőn, barátai érdeklődve fordultak felé, majd mikor a lány egy pálcaintéssel elhallgattatta a korábban szóló rádiót, a többiek is felé pislogtak, hogy kiderítsék, mit történt.

   Néhányan hangot is adtak elégedetlenségüknek, de Lily mindent és mindenkit figyelmen kívül hagyva némán letette a kezében szorongatott rádiót a kandalló párkányára, varázspálcájával rákoppintott és elsuttogta a jelszót, majd leült és fülelni kezdett.

   A rádió először csak recsegett-ropogott, majd egyszer csak beszélgetés foszlánya hallatszott. – …bocsánat az ideiglenes sugárzási hibákért, amit azok az elbűvölő Halálfalók okoztak a környékünkön.

   - De ő Lee Jordan! - mondta Neville. – Felismerem a hangját!

   - Shh! – hurrogta le Lily, ugyanis Lee folytatta.

   - …most találtunk magunknak egy újabb biztonságos helyet, és örömmel jelenthetem be, hogy egy gyakori műsorvezető kollégám is csatlakozott hozzám ma este. Jó estét!

   - Jó estét, Folyó!

   - Folyó? Ez lenne Lee egyfajta álneve? – értetlenkedett Seamus, de Lily őt is hallgatásra intette.

   - De mielőtt meghallgatjuk Királyt – folytatta Lee – gondoljunk egy percig azokra a halottakra, akiket a Varázsló Vezetéknélküli Hálózati Hírek és a Reggeli Próféta nem tart elég fontosnak a megemlítésre. Sajnálattal közöljük hallgatóinkkal Ted Tonks és Dirk Cresswell halálát.

   A Tonks név hallatán Lily és Ginny összerezzentek, és tekintetük találkozott is, melyből mind a ketten ugyanazt olvasták ki: tudták, ki volt Ted Tonks, minden bizonnyal Nymphadora édesapja.

   - Hallgatóink, szeretném megkérni önöket, hogy csatlakozzanak hozzám, és egy perces csendben emlékezzünk meg Ted Tonksról és Dirk Cresswellről.

   A klubhelyiségben síri csend honolt, a korábbi elégedetlenkedőktől egy pisszenést sem lehetett hallani. Lehajtott fejjel rótták le kegyeletüket olyan emberek előtt, akiket nem is ismertek, de nagyon jól tudták, hogy a két elhunyt akár az ő családjukból is származhatott volna.

   Lily egészen rosszul érezte magát. Gyomra görcsbe rándult és a szeme megtelt könnyel, ahogy szegény Tonksra gondolt, aki már minden bizonnyal világra hozta kisbabáját, de most elveszítette az édesapját. Ha valaki, hát Lily igazán át tudta érezni a fájdalmát.

   - Köszönöm! – mondta Lee hangja. – És most visszatérhetünk az állandó munkatársunkhoz, Királyhoz, hogy új hírekkel számoljon be arról, hogy az új Varázslórend, miként bánik a mugli világgal.

   - Köszönöm, Folyó! – mondta egy elhibázhatatlan hang, mely mély, kimért, és megnyugtató volt. Kingsleyé! – döbbent rá Lily.

   - A muglik még mindig nem tudják, honnan származik a szenvedésük, és ezért még több áldozatra lehet számítani – mondta Kingsley. – Bár még mindig hallunk igaz hitű varázslókról és boszorkányokról, akik a saját biztonságukat kockáztatva megvédik a mugli barátaikat és szomszédjaikat, gyakran anélkül, hogy a muglik tudnának róla. Felhívnám a hallgatók figyelmét, hogy próbálják utánozni tettüket, talán mondjanak ki egy védőbűbájt a mugli családokra az utcájukban. Sok életet meg lehet menteni, ilyen kevés áldozattal.

   - És mit mondanál, Király, azoknak a hallgatóknak, akik még ebben a veszélyes időszakban is azt hangoztatják, hogy a Varázslók az elsők? – kérdezte Lee.

   - Azt mondanám, hogy kicsi a lépés a Varázslók elsőktől, az Aranyvérűek elsőkig, és onnan a Halálfalókig – válaszolta Kingsley – Mind emberek vagyunk, nem igaz? Minden emberi élet ugyanannyit ér, és megéri megmenteni!

   - Kitűnő válasz, Király, és ha valaha kijutunk ebből a mocsokból, öné a szavazatom a Miniszterválasztáson! – mondta Lee, hogy kissé oldja a feszültséget – nem sok sikerrel. – Hallgatóink eljött a Potterfigyelés vége. Nem tudjuk, mikor tudunk újra sugározni, de biztosak lehetnek benne, hogy visszatérünk. Tekergessék csak a csatornabeállítót: A következő jelszó a Rémszem lesz! Figyeljenek egymásra és tartsák meg a hitüket! Jó éjt! – köszönt el végleg Lee, ugyanis ezt követően a rádió ismét csak recsegő hangokat adott ki.

   A klubhelyiségben még mindig csönd honolt, mikor Lily felállt, és egy újabb koppintással elhallgattatta a rádiót. Majd a susmotolás elkezdődött és egyre hangosabbá vált, majd egy hatodéves fiú fennhangon megkérdezte: - Mi a frászkarika volt ez, White?

   - Én is csak annyit tudok, mint te – tárta szét a kezét Lily, hisz ez idáig valóban fogalma sem volt arról, hogy a Rend létrehozott volta egy rádióadót. – Úgy tűnik, végre hallhatjuk az igazságot is, nem csak azt, amit a Prófétában úgy gondolnak, hogy leírnak.

   - De mégis mi ez a… Potterfigyelés? Kit érdekel, mit csinál Potter! – köpte a szavakat megvetően Cormac McLaggen, akiről úgy tűnt, még mindig nem tette túl magát azon, hogy Harry helyette Ronnak adta az őrző posztot az ötödik évben, ráadásul Ron még Hermionét is elcsaklizta előle – legalábbis a fiú így gondolta.

   - Azért mert ő a Kiválasztott, te agyalágyult! – kelt ki magából Neville, mire először mindenki döbbenten pislogott, majd Cormac feje egyszerre csak bevörösödött és megindult Neville felé.

   - Mit mondtál te… tee! – fújtatta a fiú, de Lily gyorsan elé állt, ami megállásra késztette.

   - Elég volt! Hova figyeltetek ti?! – bökte meg indulatosan Cormac homlokát, hogy elhátráljon tőle. – Most mondták, az a legfontosabb, hogy összetartsunk! Nem a vérünk vagy a házunk határoz meg bennünket; és Harry Potter igenis fontos személy az ellenállásban! Jobb lenne, ha leesne a dolog, és nem csak azt hinnétek el, amit az újságokban írnak! – kiáltotta mérgesen a fiú arcába, melyet egyébként az ott lévőknek is szánt. Ismét csend lett a teremben, mire Lily már sokkal halkabban még hozzátette: – Ez már nem az a világ.

*****

   Csütörtök este Lily a fürdőszoba kádján ülve az ujjai között forgatta Hermione érméjét. Épp itt volt az ideje, hogy elindítsa a lavinát, mely remélhetőleg majd nem fogja maga alá temetni, de hogy utána egészen más lesz a helyzet, abban biztos volt.

   Kinyitotta a csapot, hisz már épp eleget ült csendben a gondolataiba mélyülve, és így a szobatársai gyanakvását is elkerülhette; mert egyrészt mégis hogy került volna egy DS érme Lily birtokában – gondolnák ők –, és miért épp a zuhany alatt jutna eszébe üzenetet írni azon keresztül? Csupa értelmetlen gondolat kavargott Lily fejébe, de biztosra akart menni, így egy mély lélegzet után körmével a következő üzenetet karcolta a galleonba: DS szombaton kilenckor a Szárnyas Vadkanban.

   Az érme felforrósodott, tehát az üzenetet mindenki megkapta, aki még megtartotta a Próteusz bűbájjal ellátott pénzt, innen már tényleg nem volt megállás Lily számára.

   Levetkőzött, és a forró zuhany kellőképp kimosta izmaiból a feszültséget, mely az elmúlt pár napban felgyülemlett benne. Minden este félelemmel telt szívvel leült a kandalló elé és beüzemelte az Aberforth-tól kapott rádiót, de recsegésen kívül mást nem produkált. Nem közöltek újabb halálesetet, sem támadást, semmit. Nagyon remélte, hogy az adásszünet csak azért volt, mert újabb helyet kellett keresniük, nem pedig azért, mert a Halálfalók rajtuk ütöttek.

   Miközben megtörölközött, azon filozofált, mégis mit mondjon majd először, amikor a DS tagok belépnek a Szárnyas Vadkan ajtaján, és Harry helyett őt fogják ott találni. Talán, hogy: Helló, ez nem az, aminek látszik! Nem gyilkoltam meg Harry Pottert és léptem a helyére! Vagy: Most én helyettesítem Harryt, ugye örültök nekem?

   Rögvest pálcát szegeznének rá. És többé-kevésbé jogosan éreznék magukat csapdában, átverve, mert az üzenetben egy árva szót sem szólt a kilétéről.

   Minden esetre egyelőre ezt félretette, lesz még ideje a megfelelő védőbeszéd kitalálására, most azonban kíváncsi volt szobatársai reakciójára, melyet az üzenete váltott ki – és nem is kellett csalódnia.

   Amint kilépett az ajtón, a két lány Parvati ágyán halkan susmusoltak valamiről, de sajnos nem értett belőle semmit, és a jelenlétére hirtelen el is hallgattak, de a zavart tekintetüket nem tudták palástolni.

   - Valami baj van? – kérdezte pókerarccal, melyet nem is volt olyan könnyű megtartania. Nem szerette tettetni magát a barátai előtt.

   - Nem, dehogy – rántotta meg a vállát Lavender lazaságot mímelve. – Elkészültél?

   - Igen, tiétek a fürdő – válaszolta talán kicsit túl gyorsan is, de a lányok semmi gyanúsat nem vettek észre rajta, így hamar túltett bénaságán. – Jó éjt!

   Befeküdt az ágyba, de álom még sokáig nem jött a szemére. Parvati és Lavender tisztálkodása még hátravolt, és a szöszmötölésük után ismét pusmogni kezdte, idegesítő módon úgy, hogy Lily egy szót sem hallhatott az egészből. Pedig mit meg nem adott volna azért, hogy már előre megtudja a véleményüket a DS-ről!

   Két nap, már csak annyi maradt hátra a nagy dobásig, mely garantáltan átalakítja majd a diákok életét; és az, hogy ez pozitív vagy negatív irányba fog-e tartani, az csak egyedül Lilyn fog múlni!

Az én alternatív Harry Potter történetem - 60. Kezdődik

   A hétfő reggel mindenki számára katasztrofálisan kezdődött. Minden folyóson elhelyeztek egy-egy hangszórót, amiből megállíthatatlanul áradt Umbridge irritáló hangja, amint újra és újra elmondja, mit nem szabad csinálnia a diákoknak.

   - Tizennegyedik rendelet: az öltözködési normáktól eltérni tilos! Tizenötödik rendelet: zenét hallgatni tilos! Tizenhatodik rendelet: a fiúk húsz centiméter távolságot kötelesek tartani a lányoktól. Tizenhetedik rendelet: Weasley termékeket használni tilos!

   És még a szünetekben is ez ment. Lilyék épp a sötét varázslatok kivédése terem előtt várakoztak, mikor Neville kínjában már a fülére tapasztotta a kezét.

   - Ha ez így megy tovább, én megőrülök! – kiáltotta túl Umbridge hangját. – Ez már embertelen.

   Nem csak ő volt ilyen véleménnyel. Ezen az órán az összes házból jelen voltak azok, akik kiemelt fontosságúnak tartották, hogy letegyék SVK-ból a RAVASZ-t. A gond az volt, hogy mindez csak elméleti síkon működött. Gyakorlatilag semmivel sem tanultak többet vagy hasznosabbat, mint a rendes órákon. Hugrabugosok, hollóhátasok, mardekárosok és persze griffendélesek is szép számmal jelen voltak, és amerre csak Lily nézett, mindenhol arról suttogtak, hogy a Roxfort már nem a régi. Umbridge teljesen átalakította az iskolát, a diákok nem szívesen voltak a falai között, egyrészt a sok tilalom miatt, másrészt, mert SVK-ból semmi értelmes dolgot nem tanultak.

   És ezt az általános elégedetlenséget Lily talán ki is tudná használni.

   - Hé, figyelj csak! – bökte meg figyelmeztetően Seamus barátja karját, hogy fejezze be a panaszáradatát, ugyanis maga Umbridge közeledett feléjük.

   - Jó napot kívánok, gyerekek! – mosolygott mézes-mázosan, miután az ajtóhoz csámpázott tökéletesen kifényezett, és természetesen rózsaszín masnis topánkájában.

   - Jó napot kívánunk, Umbridge professzor – kántálták a többiek. Ez már bevett gyakorlat volt, Lily azonban csak gyorsan eltátogott valamit. Nevetségesnek és szánalmasnak tartotta ezt az egész színjátékot.

   A tanárnő beengedte a csoportot, így mindenki helyet foglalhatott. Többnyire nem keveredtek össze a házak tanulói. Mindenki a saját házából választott padtársat, sőt, lehetőség szerint mindenki egy kupacba tömörült. Így került Lily mellé Neville, a háta mögött Seamus és Dean ült, míg előttük Parvati és Lavender.

   - Házi feladatot a pad szélére, pálcát a táskába! – trillázta jókedvűen Umbridge, míg a diákok fancsali képpel teljesítették óhaját.

   Az alacsony professzor egy pálcaintéssel az asztalára hívta a pergamentekercseket, majd a háta mögött lévő nagy, zöld színű tábla felé fordult, mely éles kontrasztot alkotott az előtte lévő rózsaszín talár miatt.

   - Befejeztük az első fejezetet, így egy összefoglalást elősegítő gyakorló feladatsor következik a nyolcvankilencedig oldaltól a százegyedik oldalig. – Miközben mondta, a pálcája segítségével gyöngybetűkkel is felírta az elhangzottakat. – A következő órán számonkérésre számíthattok! – Más óráján ez a bejelentés talán elégedetlen sóhajokat váltott volna ki, de idővel már mindenki megtanulta, hogy ha nem akar ujjat húzni Umbridge-dzsal, akkor némán tűrnie kell minden viszontagságát.

   Lily sem tehetett mást, felcsapta a könyvét és a kívánt oldalra lapozott. Az összefoglaló feladatsort ötéveseknek találták ki – legalábbis ez volt elsőre a benyomása. Tele volt Kösd össze a párokat! meg Keresd meg a kakukktojást! feladatokkal, a lány mégse szólhatott egy árva szót sem. Inkább csak lemondóan csóválta a fejét, miközben kitöltögette a smafu feladatokat.

   Umbridge eközben a tőle szokásos módon helyet foglalt az asztalánál, és a diákokra függesztette békaként kidülledő szemeit. Ez pedig roppantul bosszantotta a lányt. Ez a mindenre elszánt nőszemély olyan elégedetten és jókedvűen terpesztett a pulpituson, hogy még Lily is meglepődött azon, milyen erősen szorította ujjai között a tollat. Pedig igazán megszokhatta volna már a jelenlétét. Az igazgatónő sosem rejtette véka alá, mekkora élvezetet nyújt számára az, hogy ő diktálta a feltételeket. Kénye kedve szerint büntethetett és korlátozta a diákok jogait. Nos, kivéve egyvalakit. Lily egészen eddig igyekezett meghúzni magát, csak a háttérben tevékenykedett, még azt is elviselte, hogy Scrimgeour lényegében megkínozta, de mint ahogy azt tegnap megfogadta magában, még csak most fog kezdődni a java. Nem minden úgy lesz, ahogy azt Umbridge elképzelte.

   Lily mégis, groteszk módon kíváncsi volt, vajon mi szokott ilyenkor a fejében járni. Egy újabb rendeleten gondolkozik? Esetleg felakasztott kentaurokra vagy Azkabanba zárt mugliszületésűekről ábrándozik? Egyenesen felfordult tőle a gyomra.

   Hogy lenyugtassa magát, visszafordult a tankönyve fölé, hogy még több bugyuta kérdést válaszolj meg. Egyszer csak Neville óvatosan megbökte a vállát és állával a terem túlsó része felé intett. Lily követte tekintetével, így láthatta, amint Susan Bones magasra emelte a kezét, de Umbridge tüntetőleg másfelé fordult.

   Teltek a percek, és Susanre egyre többen figyeltek fel. Nyílván érdekesebbnek találták, mint az összefoglaló feladatsort, és a lány továbbra is kitartó maradt. Ahogy Umbridge is.

   - Ez most mire jó? – súgta Lilyéknek Dean, de a választ se Neville, se ő nem tudta. Kétség kívül Umbridge tanítási módszerei roppant érdekesek – a szó lehető legrosszabb értelmében.

   Legalább tíz perce jelentkezett már Susan, mikor Umbridge váratlanul felé kapta a fejét, és mintha csak most vette volna észre, kedvesen felé mosolygott. – Talán valami kérdésed lenne, kedvesem?

   - Igen, professzor. – Megkönnyebbülten eresztette le valószínűleg elzsibbadt karját a lány, de kitartott, és ezt Lily nagyon szimpatikusnak tartotta. – Van egy kérdés, amit nem egészen értek, illetve a tankönyvben sem találtam.

   - És mi lenne az? – kérdezősködött továbbra is negédes mosollyal az ajkain. Lily pedig hallotta, hogy a mögötte ülő két fiú egyike hányást imitált.

   - A Mágiaügyi Minisztérium mindig egy álláspontot képviselt, ha a defenzív mágia békés használatáról volt szó? – tette fel végül kissé félve a kérdést Susan. A nagynénje a Minisztériumban dolgozott, így Susan nyílván nem mert nagyon kekeckedni Umbridge-dzsal.

   - Pontosan! – énekelte, mintha még örült is volna a kérdésnek, dacára annak, mennyire megvárakoztatta szegény lányt. – A Minisztérium mindig kitartott az elvei mellett és erre mindig is büszke volt. A törvények betartásával és igazságos döntéshozatallal irányítja Anglia varázslótársadalmát.

   - Köszönöm, professzor – hálálkodott pirulva Susan, pedig Lily szinte biztos volt benne, hogy koránt sem kapott megfelelő választ a kérdésére, így ő is feltette a kezét.

   Umbridge ugyanazt a taktikát választotta, mint Susannál, és direkt nem nézett Lily felé, ő pedig már csak azért is szuggerálta.

   - Mit csinálsz? – súgta halkan Neville. – Észre se fog venni.

   - Majd meglátjuk! – válaszolta. Az órából több, mint húsz perc volt hátra, Lily pedig igazán türelmes tudott lenni, ha valamit nagyon akart. A folyamatos igazságtalanságtól Lily pohara már teljesen megtelt, és a tegnapi elhatározása arra buzdította a lányt, hogy nyugodtan megengedhet magának egy kis kötözködést, mintha ezzel akarná bejelenteni, Lily White bizony nem hajlik meg egykönnyen Umbridge akarata előtt.

   Kezdődjék hát! – gondolta határozottan, és dacos tekintetét továbbra is az ellenszenves nőszemélyre függesztette.

   A figyelem nála sem maradt el, magán érezte a többiek pillantását, de Umbridge kihasználta a hátralévő időt és csak az óra vége előtt öt perccel tüntette ki becses figyelmével.

   - Neked is kérdésed adódott? – Ugyanaz a behízelgő hangnem, ugyanaz a mosoly, de Lily gondoskodott róla, hogy itt érjen véget a professzor jó napja.

   - Igen – vágta rá határozott hangon, így aki korábban nem figyelt rá, most garantáltan felemelte a tekintetét. – Én sem értem azt a kérdést, amit korábban Susan is felvetett. Én úgy tudom, hogy a Minisztérium álláspontja nem mindig hiteles.

   Umbridge-ot ha meg is lepte Lily véleménye, nem mutatta ki. Továbbra is sugárzó mosollyal fordult felé. – Mire gondolsz pontosan?

   A lehető legjobb kérdést tette fel Lily számára, aki pontosan erre számított. Magában el is fojtott egy elégedett mosolyt. – Nos, az elmúlt években nem sikerült igazán megértenem a Minisztériumot. Két éve a dementorok támadást intéztek Harry Potter ellen, és a Minisztérium mit tett? Meg akart büntetni egy kiskorút azért, mert megvédte magát, holott ők hibáztak. Szerintem ennél az ügynél nem kezelték igazságosan a defenzív mágia használatát, hisz önvédelemről volt szó.

   Szavai után halk duruzsolás indult el a teremben, de Umbridge gyorsan és meglepően nyugodtan reagált. – Hang nélkül oldjátok meg a feladatsort, ha kérhetem! – intézte szavait először a csoport felé, majd egyenesen Lilyre szegezte varangyszerű szemeit. – Ez az ügy nem volt olyan egyszerű, mint ahogy beállítod. Potter kezdetben olyat állított, amit senki sem hitt…

   - Pontosan! – szakította félbe. – A Minisztérium egy teljes évig tagadta Tudjukki visszatérését, sőt, ahelyett, hogy léptek volna valamit az ügyben, akármit, inkább könnyebb volt bolondnak titulálni Harry Pottert és Albus Dumbledore-t.

   A diákok még hangosabb sutyorgásba kezdtek, mert bár Umbridge azt kérte tőlük, hogy a feladattal foglalkozzanak, senkit sem érdekelt, mikor Lily White előállt a farbával. Ez a téma felettébb kellemetlenül hatott a Minisztériumra, és bár sokan hajlamosak voltak efelett szemet hunyni, azért a varázslótársadalom ezzel mégis tisztában volt.

  - Csendet! – harsogta az igazgatónő, és a korábbi sutyorgás úgy hallt el, mintha elvágták volna. – Ami pedig Tudjukki visszatérését illeti, a Minisztérium teljesen jogszerűen járt el. Semmiféle bizonyíték nem volt arra, hogy amit Potter állított, igaz. Egy zavart kiskorú kedvéért pedig nem adhattunk okot a pánikra – összegezte állítását, miközben elégedetten összekulcsolta az asztalon vaskos és rövid ujjait, de már koránt sem mosolygott. Ezt pedig Lily már fél sikernek könyvelte el.

   Pár súlyos pillanat múlva Umbridge felállt a székéből, és ezúttal a padok között járkálva, meggyőzőnek szánt arckifejezéssel folytatta propagandaszerű beszédét. – A Minisztérium jogrendszere sokkal bonyolultabb annál, mintsem hogy ti megértenétek azt – folytatta leereszkedő hangnemben, és még egy kuncogást is megengedett magának. Elhamarkodott dolog volt azt gondolnia Lilynek, hogy megfogta Umbridge-ot. Nyílván átlátott a szitán, és a korábbi szavait kikerülve próbált minden kételyt elhinteni. – Vannak, akik radikális lépéseket kívánnak intézni a Minisztérium ellen – és igen, itt például Harry Potterre gondolok, aki több törvényt megszegve arra törekedett, hogy megdöntse a rendszert. A Mágiaügyi Miniszterrel az élen nem engedhetjük, hogy mindenféle híresztelések szárnyra kapjanak, és a vétkeseknek ki kell szabni a méltó büntetést.

   - De Harry Potter igazat mondott, Tudjukki tényleg visszatért! – szólalt fel most Neville, ezt pedig Lily nem hagyhatta.

   - Valójában több jel is arra utalt, hogy Tudjukki megkezdte tevékenykedését, de Cornelius Caramel csak akkor volt hajlandó elismerni, mikor Tudjukki már konkrétan a Minisztériumba is betört – mondta Lily gúnyos hangnemben. A szeme sarkából látta, hogy Neville értetlenül mered rá, de a lány nem hagyhatta, hogy a fiú is bajba kerüljön. Lily kezdte a balhét – korántsem alaptalanul –, és ő is fejezi be. Az ezért járó következményeket pedig szintén a lány fogja vállalni, hisz azért jött, hogy kiálljon a diákokért és meg is védje őket.

   Umbridge rettentő dühösen nézett a lányra. Arca teljesen kipirosodott, és a korábbi mosolynak már csak hűlt helye volt. – Ez nem ilyen egyszerű! – sziszegte korábbi szavait ismételve.

   - Mondom én, hogy nem értem! – pislog ártatlanul. Hol a naiv és értetlen diáklány hangján szólt, hol pedig valóban éreztette a nővel, Lily nem teljesen hülye, mint ahogy azt gondolja. – De a vétkesek megbüntetését sem. Letartóztatták Stan Shunpike-ot Halálfaló vétségért, azt a Stan Shunpike-ot, aki a Kóbor Grimbusz iskolázatlan kalauza. Nem hinném, hogy egy egyszerű kábító átoknál többet…

   - Nem a te dolgod eldönteni, ki bűnös, és ki nem!  – szakította félbe Umbridge immár igencsak mérgesen. – Ez nem hit vagy megérzés kérdése, főleg nem egy tudatlan tizenéves fruskáé nem! Nincs jogod bírálni mások áldásos munkáját…

   Lilyt igencsak mellbe vágta Umbridge szóhasználata. Senki sem fruskázhatta le csak úgy –Umbridge pedig különösen nem. Ezúttal ő szakította félbe a nőt. – Az Azkabanból tömegesen szökdösnek a Halálfalók, de a Minisztériumot jelenleg teljesen leköti az, hogy az emberek származását kutassák. Ha valami, hát akkor ez igazán áldásos munka – gúnyos szavai szinte kiabálásként hangzottak a beállt némaságban, és olyan szenvedélyesen beszélt, hogy a végén már a székét felborítva szemtől szembe állt a nővel.

   - Leülni! – csattant fel végül Umbridge irritálóan magas hangján. – Nincs jogod bírálni egy olyan jól működő intézményt, mint a Mágiaügyi Minisztérium. Semmilyen rálátásod nincs arra, hogyan működnek a dolgok.

   - Én csak tényeket közöltem! – vágta rá mérgesen. – Vagy talán nem így történt?

   Umbridge mintha meg se hallotta volna, visszafordult az asztala felé, és nyugalmat erőltetve magára visszaült a helyére. – Ma délutánra büntetőmunkát fog kapni az irodámban. – Szavai perverz elégedettségtől árulkodtak, de Lily továbbra is dacosan nézett felé.

   Talán mindkettejük szerencséjére megszólalt az óra végét jelző csengő, s miután Umbridge egy intéssel útjára engedte a tanulókat Lily volt az első, aki a könyveit hangosan becsapva dühösen kicsörtetett a teremből.

   Barátai szinte futottak, hogy utolérjék, miközben a hetedig emeleten található Átváltoztatástan teremhez tartottak, és természetesen mindeközben Umbridge hideglelő hangja kísérte őket folyosóról folyosóra.

   - Te nem vagy teljesen komplett! – lihegte Seamus. – Nyíltan szembeszegültél Umbridge-dzsal és az egész Minisztériummal.

   - Tisztában vagyok vele – felelte szűkszavúan hátra se fordulva.

   - Ki fognak csapni! – sopánkodott Lavender. – Umbridge-tól simán kitelik.

   - Valóban, de engem nem fog – vetett hátra egy harminckét fogas mosolyt, mire barátai már tényleg azt latolgatták, vajon elment-e a maradék józan esze. Az imént dühösen fujtatva kiabált Umbridge-dzsal, most meg elégedetten mosolygott.

   - Miért vagy ebben olyan biztos? – kérdezte Neville, miközben előre futott, így kérdő tekintetét egyenesen a lányéra szegezte. – Büntetőmunkára küldött. A saját irodájába. Tudod mit jelent ez?

   Lily oldalra biccentette a fejét, mintha valóban gondolkozna rajta. – Nos, azt hiszem, tudom. Nem fog kesztyűs kézzel bánni velem, de nem is fog kirúgni – felelte, és ezzel azt hitte, le is zárta a dolgot. Ki akarta kerülni az előtte álló fiút, de Neville szelíd erőszakkal a vállára tette a kezét és így egyhelyben tartotta.

   - Még mindig nem válaszoltál a kérdésemre. – A szigorú tekintet és a magabiztosság korábban nem kerülhetett egy mondatba Neville nevével, hacsak nem mások viselkedtek így vele szemben, de ezt a pozitív változást egy cseppet sem bánta a lány.

   - Nem fog kirúgni, mert még nem sározta be annyira a nevem, hogy szinte magától értetődő lenne, ha kicsapnának az iskolából. Lily White – a sok disznóság ellen, amit a nyakamba varrtak –, még mindig csak egy szegény árva, egy csodabogár, akit mindenki meg akar ismerni.

   - És mindez elég lenne? – lépett mellé Dean. Barátai aggodalma egészen meghatotta a lányt, de hogy a drámázásnak véget vessen, poénkodni kezdett.

   - Ha nem, akkor sincs gáz, ugyanis míg nem nyitom ki Albus Dumbledore irodáját – mint ahogy azt Scrimgeour parancsolta –, addig kénytelen lesz elviselni a modorom – mosolygott rájuk szinte jókedvűen.

   - Mert te egyébként ki tudod nyitni? – esett le Seamus álla, mikor rájött, nem azon volt a hangsúly, hogy ha valamikor ki tudná nyitni, hanem hogy mikor. – De hát az auroroknak sem sikerült!

   Lily vetett rá egy huncut pillantást, majd gyorsan kifordult a fiúk és lányok gyűrűjéből és a tanterem felé vette az irányt.

   - Öregem, nem semmi ez a csaj! – hallotta maga mögött Dean elképedt hangját, amin akaratlanul is felkuncogott.

   - Na mi lesz, nem jöttök? – kiáltott hátra a válla felett. – Kezdődik az óra!

   Lavender és Parvati szintén kinevették az elképedt fiúkat és gyorsan csatlakoztak Lilyhez. – Nem mondom, mi is meglepődtünk, de ez határozottan szép hárítás volt – dicsérte meg Parvati még mindig kuncogva. – Tudod, kezdjük kapizsgálni, miért nem mondtál el nekünk mindent már a legelején. Tényleg nem vagy semmi!

   Lily ezen csak kedvesen mosolygott, miközben azért kicsit aggódott is. Ha már ezzel kicsapta a biztosítékot, akkor mi lesz később?

*****

   Lily öröme, miszerint egy kis csatát sikerült megnyernie Umbridge ellen – annak ellenére, hogy valószínűleg kemény megtorlásban lesz része – hamar elmúlt.

   Minerva, még ha pár percet is, de késett az órájáról, ami nem volt jellemző a boszorkányra. Mikor megérkezett, határozottan mérgesnek és frusztráltnak látszott, majd azonnal parancsba adta a legutóbb tanult varázslat gyakorlását, melynek elsajátítása elég gyatrán ment az osztálynak.

   - A suttogás nem nonverbális varázslás, Brown kisasszony – fedte meg Lavendert, pedig a lány tényleg igyekezett mindent beleadni.

   Lavenderhez hasonlóan másoknak sem sikerült elérnie a kívánt hatást. A feladat az volt, hogy a tankönyvüket oly mértékben álcázzák, hogy ne lehessen észrevenni az asztalon. Fel kellett vennie a fa mintázatát, akárcsak egy kaméleonnak. A legeredményesebb eddig Dean volt, mert a könyve már barna színű lett, ellenben Seamus kissé megpörkölte a lapjait. Lily néha-néha a könyve felé bökött a pálcájával, de nem erőltette meg magát. Természetesen el tudta végezni a varázslatot, viszont nem akart még a pár perccel ezelőtt lezajló Umbridge vitájánál is jobban lesokkolni a társaságot. Inkább próbált beolvadni a tömegbe. Minerva türelme azonban – már ha volt egyáltalán– vészesen csökkent.

   - Talán unatkozik, Miss White? – fordult felé Minerva összeszorított ajkakkal. Lily értetlenül pislogott, hisz nem értette azt a szigorú hangnemet, amivel illette. – Szívesebben óhajtana inkább vitatkozni velem? Úgy hallottam, ehhez igazán remekül ért.

   És ekkor végre leesett neki a dolog. Minerva tudta, hogy SVK-n jelenetet rendezett, és mindezt valószínűleg Umbridge mondta el neki – ezért késett.

   - Nem, McGalagony professzor – suttogta bűntudatosan, hisz tényleg sajnálta, hogy a viselkedésével bajba keverte az asszonyt. Nem gondolta volna, hogy azzal, amit tesz, másnak is baja származhat saját magán kívül.

   - Ez esetben azt javaslom, hogy a tanórákon azzal foglalkozzon, amit a tanárai kérnek öntől. – Szigorú tekintete egy cseppet sem enyhült, végül azonban elfordult tőle, és a többiek munkáját kezdet figyelni.

   Lily feladva a tettetést tökéletesen végrehajtotta a varázslatot, a könyve látszólag eltűnt. Ezt pedig a mellette ülő Neville fojtott nyögéssel kommentálta.

   - Kitartást – suttogta egy bocsánatkérő pillantással kísérve a lány.

   Neville tovább szenvedett a feladattal, Lily pedig unalmába visszaváltoztatta a könyvet, majd ismét eltüntette – így nem kevés irigy szempár tüntette ki figyelmével.

   - Direkt hergelted fel Umbridge-ot? – szólt oda halkan a lányhoz Neville, mikor úgy tűnt, végleg feladja a próbálkozást.

   Lily pár pillanatig csak a semmibe meredt, és azon tanakodott, mit feleljen erre, végül azonban úgy gondolta, Neville már eléggé be van avatva ahhoz, hogy ezt is tudja. – Igen – felelte egyszerűen.

   - Elkezded? – kérdezte sokatmondóan a fiú, Lily pedig értette a célzást, hiszen a DS újraindításáról ő is tudott, Harryék avatták be a nyár utolsó napjain, ezért helyeslően bólintott. – Jó ötlet! – mondta kicsit hangosabban a kelleténél, melyre a mellettük elhaladó Minerva fel is figyelt, de egy szúrós pillantáson kívül mással nem kommentálta a dolgot. A többieket pedig eléggé lekötötte az előttük lévő feladat.

   Az órának hamarosan vége lett, mindenki szedelődzködni kezdett, de Lily direkt lassabban pakolta össze a táskáját, s mikor a barátai már az ajtóban topogva vártak rá, csak legyintett, hogy induljanak. Végül, amikor már csak ő és Minerva maradt a teremben, aki az asztalánál írt valamit, Lily elé lépett, s megköszörülte a torkát. Az asszony nem emelte fel rá a fejét, de Lily tudta, hogy így is figyel rá.

   - Nagyon sajnálom, hogy gondot okoztam… McGalagony professzor – mondta halkan, ám szánt szándékkal magázva, hisz ott még a falnak is füle volt. Akár szó szerint is.

   Minerva felnézett rá, és Lily megkönnyebbülésére a tekintete már nem neheztelésről, hanem aggodalomról árulkodott. A hangja azonban továbbra is szigorú maradt a látszat kedvéért. – A mai büntetőmunkája során rá fog jönni, kisasszony, mennyire sajnálja.

   - Számítottam a következményekre – biccentett, jelét adva ezzel annak, hogy tudja, mint csinál.

   - Remélem tanulságos lesz a számára, és legközelebb kétszer is meggondolja a dolgot – összegezte Minerva, és az aggodalom, valamint a féltés csak úgy sütött az arcáról. Épp ezért Lily egy kedves mosollyal próbálta eloszlatni a kételyeit.

   - Alaposan átgondoltam minden tettemet, professzor. – Annyira örült annak a lány, hogy legalább Minerva vele lehetett, még ha csak korlátozott módon is. Jól esett neki, hogy valaki törődött vele – a barátain kívül.

   - Én is ettől félek – sóhajtotta olyan halkan az asszony, hogy Lilynek is fülelnie kellett, ha minden szót tisztán akart érteni, végül azonban felállt, és az ajtó felé intett. – Menjen, és próbálja kerülni a bajt!

   - Igenis, professzor – mosolygott rá utoljára, végül csendesen behúzta maga mögött a terem ajtaját, így nem láthatta, amint nevelőanyja gondterhelten roskadt vissza a székére. – Csak óvatosan! – suttogta a semmibe, majd az elérzékenyülését elrejtve összeszedte a holmiját és felszegett állal ő is a dolgára sietett.

*****

   Lily vegyes érzelmekkel hagyta ott Minervát. Látta, hogy mennyire félti őt az asszony, ugyanakkor véghez akarta vinni a tervét, és azzal is tisztában volt, hogy azt se fogja zsebre tenni, amint Umbridge-tól fog kapni. De akármi is álljon még előtte, Lily akkor sem fog meghátrálni!

   Épp ezen elhatározásán felbuzdulva szedte lábait a Griffendél torony felé, mikor két alsóbb éves mardekáros egy merőleges folyosóról szaladva két oldalról egyenesen nekimentek a lánynak. – Nem látsz a szemedtől, sárvérű! – kiabálta hátra az egyikük, míg a másik ezt hallva megállíthatatlanul hahotázott.

   A két fiú gyorsan tovább rohant, de ez nem akadályozta meg a lányt abban, hogy gúnyosan utánuk ne kiabáljon: - Hű, most aztán nagyon kicsesztetek velem!

   Voltaképp tényleg fájt, ahol az a két idióta meglökte, bosszúsan dörzsölgette a karjait, de legalább nem döntötték fel, és ez is valami. Azonban a táskája leesett a válláról és a teljes tartalma elterült a folyosó kövén. Fújtatva térdelt le és tömködte vissza a könyveit a helyére, mikor a látómezejében hirtelen megjelent egy pár alaposan kifényesített cipő, fölnézve pedig Zambini elégedetten mosolygó arca nézett le rá.

   - Nahát, kedvesem, micsoda megtiszteltetés – gúnyolódott, de Lily rá se hederítve tovább szedelődzködött. – Ez a nap fénypontja!

   - Bekaphatod! – morogta végül dühösen a lány. Már igazán elege volt ebből a napból, a fiú pedig csak még inkább rátett egy lapáttal. Egyszerűen irritálta a hangja és az a modorosság, ahogy beszélt.

   - Furcsa, épp ezt akartam kérni tőled – kacagta buján, majd gyorsan megragadta a lány haját és annál fogva húzta feljebb az arcát. Lily egy hang nélkül emelkedett feljebb, bár nagyon fájt az, ahogyan a hajába markolt. Nem létezett az az aranymennyiség, amiért kimutatta volna előtte az érzéseit. – Előbb azonban tudni akarom, hogy ki a franc… – Zambini arca sötétbe borult, és a szeme indulattól fűtve csillogott, amikor azonban Lily varázspálcája a nyakához ért, rögtön elhallgatott.

   - Hogy mégis ki a franc vagyok? – fejezte be helyette a mondatott Lily egy félelmetesnek szánt mosollyal. – Ne akard tudni! – suttogta vészjóslóan.

   Súlyos pillanatokig farkasszemet néztek egymással, majd még mielőtt Zambini kitalálhatott volna valamit, tekintete Lily arcáról a háta mögé siklott, és amilyen gyorsan megragadta, úgy el is engedte és még egy lépést el is hátrált.

   - Mit művelnek a folyosó közepén? – dörrent rájuk Piton sötét tekintetével egyikükről a másikukra nézve.

   - Semmit, tanár úr – kezdte Zambini ártatlan képpel. – Csak segítek White-nak összeszedni a holmiját, ugyanis elejtette a táskáját.

   Lily összeszűkült szemmel figyelte még mindig évfolyamtársát, de nem tett vagy mondott semmit, ami elárulhatta volna az igazságot. Úgy gondolta, Piton épp eleget látott.

   - Milyen roppant figyelmes, Mr. Zambini – mondta monoton hangon a férfi. – Mindazonáltal úgy látom, hogy a kisasszony már nem tart több igényt a segítségére – nézett a lányra futólag, majd vissza Zambinire.

   - Valóban – jelentette ki határozottan Lily, majd mivel még mindig a kezében volt a varázspálcája, néhány intéssel a táskájába tette a maradék könyvét és felemelve azt a vállára tette.

   - Akkor hát mindenki indulhat a saját klubhelyisége felé – morogta türelmetlenül Piton, mire Zambini azonnal el is indult. Lily pedig megvetéssel fordult utána.

   - A Griffendél torony fölfelé van – mutatott csúfolódva a lépcsők felé a férfi.

   Lily laposan felsandított az arcába. – Tisztába vagyok vele – mondta neheztelő hangon, majd tényleg elindult arra, amerre Piton mutatott.

   Továbbra is feldúltan huppant le Ginny mellé a klubhelyiségben, és úgy meredt a másnapi házi feladatára, mint a legádázabb ellenségére.

   - Mi történt? – érdeklődött kerek szemekkel Ginny, ahogy Lily indulatos kézírását figyelte.

   - Zambini, az történt! – morogta. – Meg persze két mardekáros suhanc úgy gondolta, tök jó móka fellökni egy sárvérűt a folyosón.

   - Bántottak? – hallatszott Lavender vészjósló hangja, s még közelebb húzódott hozzá, de Lily csak a fejét rázta.

   - Tudok magamra vigyázni – hadarta fel sem nézve a pergamenjéből. – Ez csak egy gyerekes csíny volt.

   - És Zambini mit akart? – kérdezte rosszat sejtve Neville.

   - Engem – sóhajtotta Lily enyhe borzongással a hangjában. – Mármint úgy értem, hogy azt akarta tudni, ki vagyok.

   Önkéntelen mozdulattal végigsimított vörös hajzuhatagán, és bosszúsan gondolt arra, hogy bizony néhány szál ott maradt a folyosó padlóján.

   - És? – sürgette Lavender. Látszott rajta, hogy majd kiugrott a bőréből, de vele ellentétben a többiek inkább aggodalmaskodva néztek rá. Akárcsak Minerva. De nem akarta többet azt látni, hogy mások aggódnak érte.

   - Rászegeztem a pálcámat, és lényegében megfenyegettem, hogy ne akarja tudni – vont vállat lazán, pedig azért elég rázós volt a helyzet.

   - Háhá! Akkor jól megmondtad neki! – lelkendezett gonoszkásan Parvati, de Ginny inkább csendre intette.

   - És ő erre mit csinált? – vonta fel a szemöldökét. – Csak úgy hagyta, hogy pálcát szegezz rá?

   Lily pár pillanatig hallgatott, mert nem szívesen vallotta volna be, hogy azért ő is sakkban volt Zambinivel szemben, de végülis nem kertelhetett. – Nem, ő a hajamnál fogva rángatott fel.

   - Mocskos szemétláda! – dühöngött Seamus. – Alaposan el kellene látnunk a baját.

   - Nem! – kapta felé a pillantását ijedten Lily. – Eszedbe ne jusson! Azzal csak még több bajt okoznál.

   - De nem hagyhatjuk ennyiben! – csatlakozott Dean is. – Először Ginny, utána te, ráadásul kétszer is, hisz a kviddics pályánál is beléd kötött…

   - És mindalkalommal lebukott – vágott a szavába élesen. – Most is megjelent Piton, mire meghátrált.

   - Piton csak még rosszabb, azok után, amit… – kezdte Neville is, de Lily őt is félbeszakította.

   - Tudom! Elhiheted… – sóhajtotta, hisz valóban tudta, mit akart ebből kihozni a fiú. Piton ölte meg Albus Dumbledore-t. Csak azzal nem voltak tisztában, hogy mindezek ellenére ők egy oldalon állnak.

   - Bocsánat, nem akartam – szabadkozott Neville, de Lily csak legyintett. Tudta, hogy nem akart fájdalmat okozni neki.

   - Semmi baj. Viszont komolyan gondoltam, amit korábban mondtam. Ne támadjatok vissza, azzal csak több galibát okoztok. Ginnynél szerencsére elszúrták, nem valószínű, hogy újra megpróbálják.

   - De te nagyon érdekled őket – vágta rá Dean. – És ez már a második alkalom volt.

   - És szerintem lesz több is – bólintott beletörődötten. – De erre fel vagyok készülve.

   - Hát mi is! – folytatta Dean. – Lehet, hogy nem tartasz tőlük, de rád is veszélyt jelentenek, és mi nem fogunk nekik több ilyen lehetőséget hagyni. – A tekintete elszánt volt, és talán volt valami abban, ahogy a lányra nézett, de ha Lily bármit is észrevett, akkor sem figyelt fel rá eléggé. Volt fontosabb gondolata is…

   - Így van, figyelmeztettél, hogy figyeljünk egymásra, de már te is közénk tartozol, rád is oda fogunk figyelni! És Umbridge ellen sem kell mindig neked elvinned a balhét – mondta Neville elszántan, Lily pedig minden bosszúságát elfeledve egészen meghatódott. Mindenki bólogatott a fiú szavaira, és Lily tényleg úgy érezte, hogy barátok között van.

   - Köszönöm – mosolygott rájuk, de akármilyen jól is esett a gondolat, miszerint a többiek is kiállnának érte, Lily nem adhatott erre alkalmat. Ő vigyáz a többiekre, és pont. Időnként elbizonytalankodik a dolgok alakulása miatt, de ebben az egy kérdésben sziklaszilárd elhatározása volt. Ám hamar vissza is tért a rossz kedve. – Viszont, ha már Umbridge-ot emlegettétek…

   - Jaj, hallottam, hogy büntetőmunkára küldött! – grimaszolt Ginny. – Mit csináltál már megint?

   - Semmit, csak kérdeztem! – pislogott ártatlanul, de persze barátnője nem vette be.

   - Lényegében fellázadt a Minisztérium ellen – árulta el Neville. – Jogos volt, de teljesen kiakasztotta Umbridge-ot.

   Ginny hitetlenkedve csóválta a fejét. – Most miért kellett ez? Komolyan, te vonzod a konfliktust.

   - Sajnálom, ez van! – vágta rá.

   Legszívesebben az utolsó mondatát Umbridge képébe vágta volna, csak épp sajnálkozás nélkül. Had szokja, hogy nem minden úgy fog alakulni, ahogy ő akarja.

   Mindenesetre engedelmesen bekopogott az ajtaján, s mikor meghallotta az irritálóan csilingelő hangot: - Szabad! – be is lépett. Bár legszívesebben rögtön ki is fordult volna. Először is épp elég nagy megrázkódtatásként élte meg Umbridge ízlésficamát, de most, hogy másodjára jár a szobájában, egy cseppet sem változott a véleménye.

   A fal rózsaszín volt, és minden egyes négyzetcentiméterét dísztányérok borították, melyekből egy-egy macska nyávogott rá. Animágus alakjából kiindulva Lilynek semmi baja nem volt ezekkel az állatokkal, de mintha meg lettek volna bűvölve, állandóan nyávogtak és doromboltak a selymes kis bundájuk alatt. Észveszejtő volt.

   - Fáradj beljebb, kedvesem – invitálta közelebb a lányt Umbridge kedves hangon, mire leült egy közeli székre.

   Az igazgatónő felállt, és lassú mozdulatokkal körbejárta Lilyt. – Gondolom, tudod, miért vagy itt.

   - Büntetőmunkát szabott ki – felelte unottan, miközben próbált megfeledkezni arról, hogy Umbridge úgy járja körbe, mint egy prédára vadászó vadállat. És sajnos Lily volt az áldozat.

   - Nem tűröm a rendbontást az órámon – mondta szárazon, felhagyva a kedveskedéssel. – Nem tudom, mi volt a célod a kis műsoroddal, de csak hogy tud, a Minisztérium elleni lázadásnak azkabani fogság a jussa.

   - Én csupán kérdéseket… - kezdte a lány, de Umbridge félbeszakította.

   - Elég! – ordította dühödten, majd mintha mi sem történt volna, megköszörülte a torkát, és tovább folytatta a járkálást. – A lelked mélyén jól tudod, megérdemled a büntetést – sutyorogta a fülébe, majd felegyenesedett, és Lily elképedt arcát látva kislányosan felkuncogott, pedig félreértette a reakcióját.

   Lily nem attól illetődött meg, hogy Umbridge börtönnel fenyegette, hisz azt már megtette korábban is. De nem is arról volt szó, hogy próbált a lelkére hatni, és mivel belátta, hogy igaza volt a nőnek, teljesen ledöbbent. Nem, koránt sem erről volt szó. Sokkal inkább maga Umbridge személye sokkolta le. Az egyik pillanatban még mézes mázos hangon beszélt, a másikban pedig előbújt az igazi pszichopata énje. Eddig is tudta, hogy nem teljesen normális, de ez már kezelendő lett volna.

   - A mai büntetésed írásgyakorlás lesz – mondta hidegen, mely megint szöges ellentéte annak, amilyen még pár pillanattal ezelőtt volt. Lily pedig ekkor már tudta, mi lesz a büntetése. Erre Harry kézfeje volt a bizonyíték.

   Viszont próbálta túltenni magát Umbridge elmebaján és felkészülni az elkövetkezőkre. Úgy tett, mintha nem tudna semmiről és a tintáért nyúlt a táskájába, de Umbridge éles hangja megállította.

   - Nem kell tinta. Ott a pergamen és a penna – szólt rá erélyesen. – A leírandó szöveg pedig: Lázadni bűn! – Miközben kimondta a szavakat, érezni lehetett a hangján, hogy élvezi a büntetőmunka minden pillanatát. Lily gyomra pedig bukfencet hányt.

   Mivel azonban minél előbb el akart tűnni onnan, megragadta a pennát, maga elé húzta a kikészített pergament, és várakozóan nézett az előtte teát szürcsölgető nőre. – Hányszor írjam le?

  - Míg el nem érjük a kellő hatást, kedvesem! – duruzsolta, Lily pedig nekilátott. Ahogy sejtette, amint egymás után leírta a szavakat, azok fájó nyomot kezdtek hagyni a bal kézfején, de egy pisszenést sem hallatott. Pedig valójában nagyon fájdalmas volt.

   Umbridge befejezte a teáját és visszaült az asztalához, ahol kényelmesen olvasgatni kezdett, mintha minden a lehető legnagyobb rendben lenne. Lily eközben csak írt és írt, a keze ökölbe szorult, és a kézfején egyre mélyebb karcolásokkal vált láthatóvá: Lázadni bűn! A száját összepréselte, nehogy véletlenül feljajduljon, mert a világ összes kincséért sem engedte volna, hogy Umbridge észrevegye a fájdalmát.

   Végül már eljutott arra a szintre, hogy a jobbját egyre nehezebben tudta rávenni az írásra. A pergamen felét már teleírta, azonban az elejét már kicsit összemaszatolta a kezéből fakadt vér, mely vékony kis patakban folyt le halovány bőréről.

   - Végeztünk, Miss White! – szólalt meg hirtelen Umbridge, majd felállt a helyéről, a kezébe vette Lily balját, és élvezettel szemlélte a véres bőrfelületet. – Úgy gondolom, kellőképp megtanultad a leckét – kuncogta. Lily nem felelt, minden idegszála azon dolgozott, hogy ne remegjen a keze, mert Umbridge még mindig a magasban tartotta. A mutató ujjával elkapott egy vércseppet, majd a hüvelykujjával eltűnődve morzsolgatni kezdte. Aligha tehetett volna ennél betegesebb dolgot.

   Hirtelen elengedte a lány kezét, mely bénultan rogyott le Lily ölébe, de Umbridge figyelmét továbbra is a vére kötötte le. – Elmehet, Miss White – mondta átszellemült hangon, Lily pedig olyan gyorsan pattant fel a helyéről és csukta be maga mögött az ajtót, ahogy csak lehetett.

Az én alternatív Harry Potter történetem - 59. Vérmánia

Boldog szülinapot, Lizzy! :)

   Az első meccs győzelmét nem tudták úgy megünnepelni, mint a korábbi években. Demelza és Ritchie, valamint átvizsgálásra Cormac is a gyengélkedőre került. A lánynak eltört a keze, míg Ritchie-nek betört a koponyája és több zúzódása volt. Cormac megúszta a komolyabb sérülés nélkül, bár még mindig fájlalta a hasát.

   A klubhelyiségben nyüzsögtek a griffendélesek. Halk zene szólt, egy-két félénk elsős odaszaladt valamelyik kviddicscsapattaghoz, akiknek fülig érő mosollyal elmondhatták, milyen jól játszottak és mekkora élmény volt nekik az a meccs.

   Lily és Ginny bár próbáltak elvonulni a tömegtől, hogy nyugodtan beszélgessenek, idővel mégis egy kisebb társaság közepén találták magukat.

   - Még vajsör sincs! – zsörtölődött Jimmy Peakes, az egyik terelő, miközben fintorogva szemlélte sütőtökleves poharát. – De hiányzik Fred és George Weasley! Tuti szereztek volna piát.

   - Á, az aurorokat ők se tudták volna kijátszani! – legyintett csalódottan Colin.

   - De Harry Potternek biztosan sikerült volna! – sóhajtott fel vágyakozva Romilda Vane, mire pár barátnője zavart kuncogásba kezdett. Lily és Ginny pedig akaratlanul is összenéztek.

   - Igen… egész biztosan – forgatta a szemeit Lily.

   - Te csak ne helyeselj, nem is ismered! – csattant fel a lány, majd a tekintete rögtön álmatag lett. – Olyan fergeteges nyarat töltöttünk együtt!

   Lily nem számított erre a heves reakcióra, és hitelen köpni-nyelni sem tudott. Azzal tisztában volt, hogy Harrynek kialakult már egy kis rajongói tábora, de nem gondolta, hogy az ilyen elvetemült lenne. – Hát hogyne… – grimaszolta, de szerencsére ezt már nem hallotta meg Romilda, mert már bele is kezdett az egyik kitalált történetébe:

   - Képzeljétek, van egy hippogriff a mellére tetoválva… – Romildát hirtelen egy egész seregnyi lány vette körül, akik sűrű kuncogással és nyálcsorgatva hallgatták a lány elferdített meséit. Lily meglepetésére Parvatit és Lavendert is ott találta közöttük.

   - Na, ez nekem már sok! – jelentette ki Lily, mire tüntetően felállt a helyéről Ginnyvel együtt, és más ülőalkalmatosságok után néztek. – Nem is tudtam, hogy Harrynek ekkora rajongótábora van – suttogta Ginny fülébe, mire az elnevette magát.

   Lilynek ez cseppet sem esett jól, így megtorpanva szúrós szemmel nézte barátnőjét, aki végre összekapta magát és komolyságot erőltetett magára.

   - Sajnálom, de olyan savanyú képet vágtál… ha láttad volna magad! – vigyorgott rá pimaszul. – De egyébként semmi okod a féltékenykedésedre, hiszen ismered Harryt, ezektől majd’ agyvérzést kapott, nemhogy szemet vetett volna rájuk!

   - Nem vagyok féltékeny, csak… – fonta össze karjait a mellkasa előtt, mire Ginny egy újabb mindentudó mosolyt küldött felé.

   - Csak de, féltékeny vagy, pedig semmi okod rá – mondta a lány magától értetődően. Lily látszólag hajlott is elhinni neki, mikor leültek a kandalló mellé, ám egy gondolat továbbra is ott motoszkált benne.

   - Na és Cho Chang? – kérdezte félve, pedig tudta róla az igazat. Tavaly, mikor Lily mardekáros diáknak adta ki magát, az ő fülébe is eljutott a hír, miszerint a hollóhátas Cho Chang és Harry Potter másodjára is összejöttek. Ötödévben már jártak egy ideig, de a lány korábbi barátját, Cedric Diggoryt gyászolta, így nem volt túl életképes a Harryvel való kapcsolata. Egészen hatodéves korukig.

   - Jó, az tény, hogy járt vele… egész sokáig, de az már nem számít – legyintett Ginny. – Hisz már másért dobog a szíve – kapott színpadiasan a mellkasához, majd ájulást tettetett a csöpögős válasza után.

   Lily jót nevetve megbökte bohóckodó barátnőjét, de az öröm nem tartott sokáig. Arca ismét komorrá vált. – És azt nem tudod, hogy mennyire váltak komollyá… a dolgok… köztük? –Félve tette fel a kérdést, mert tartott a számára kedvezőtlen választól. Ginny pár pillanatig elgondolkodott, Lily idegei pedig pattanásig feszültek, így végül tenyerébe rejtette az arcát és azon keresztül mormogta: - Jó, mindegy, nem is érdekel. Az a lényeg, hogy most engem szeret. – Pedig a lelke mélyén jól tudta, hogy egyáltalán nem mindegy és ettől összeszorult a szíve.

   - Csak nem rólam beszéltek? – ült le melléjük Cormac csábítónak szánt féloldalas mosolyával az ajkain.

   - Ne légy hülye – nézett rá lesújtóan Ginny.

   - Csak amolyan lányos beszélgetést tartottunk – hallgatatta el gyorsan barátnőjét Lily, akinek már a nyelve hegyén volt a következő csípős megjegyzés.

   - Akkor pont jókor jöttem – összegezte a fiú, mintha nem értette volna, mennyire ellene vannak a társaságának. – Kíváncsiak vagytok a sebemre? – kérdezte, majd válaszra se várva a pólója alját megragadva felemelte az agyagot, így kilátszott az egész hasfala és mellkasa egy része.

   A lányok meghökkentek a fiú merészségén, aki a cél elérése érdekében még meg is feszítette izmait.

   - Hát, én nem látok semmit – mondta Lily, miután egy szolid pillantással illette a fiút. Cormac izmos volt, szó se róla, de egy szemernyit sem mozgatta meg Lily fantáziáját. És ahogy barátnőjére nézett, meg volt róla győződve, hogy őt sem érdekli a fiú próbálkozása. – De elég rendes gyomrost kaptál.

   - Hát igen, eléggé fájt, de túlélem – hencegett. – Nagyon erősen kellett kapaszkodnom a seprűbe, majdnem le is estem…

   Cormac valószínűleg tovább fűzte volna a lányok fejét, ám a klubhelységbe szinte berobbanó Neville, Dean és Seamus jelenléte félbeszakította.

   - Mi történt? – kapta fel a fejét rögtön Lily, majd barátnőjével együtt a lihegő fiúkhoz sietett. A három barát pár pillanatig meg sem tudott szólalni, olyan erősen ziháltak, miközben leültették őket a vörös huzatú kanapék egyikére.

   - Majdnem… majdnem elkaptak minket! – szólalt meg végül Dean.

   A zene elhallgatott, mintha csak elvágták volna, és a griffendélesek körbe állva egy emberként figyelték a három fiút.

   - Kik? – kérdezte valaki a tömegből. Lily eléggé megijedt, mikor a fiúk megjöttek, így feszülten várta a választ.

   - Aurorok – nyögte Seamus. – Le akartunk menni a konyhára, hogy szerezzünk valami kaját, de még csak két emeletet mentünk, mikor észrevettek minket és úgy kezdtek üldözni, mintha Halálfalók lettünk volna. Egészen ideáig követtek minket.

   - Rátok támadtak? – kérdezte Lily feszült hangon, de amikor Neville nemleges választ adott, megkönnyebbülten fújta ki az addig bent maradt levegőjét.

   - Csak futottak utánunk – mondta a fiú, miközben homlokáról letörölte a verejtéket. – De az is épp elég gáz volt.

   Lily teljesen meg tudta érteni a fiúkat. Amikor ő találkozott egy aurorral, akkor csak a házvezető tanárhoz akarta vinni, nem pedig elfogni, mint ahogy az Neville-ékkel történt.

   - Már olyan ez az iskola, mint egy börtön – jegyezte meg egy pár évvel fiatalabb, morcos képű fiú, és Lily akár még egyet is értett volna vele.

   Idővel – miután mindenki kedvére kiátkozódhatta magát Umbridge-ra és az aurorokra – lenyugodtak a kedélyek, de ezzel a buli is ellaposodott. Egyre többen szállingóztak fel a hálótermekbe, köztük Ginny is, aki fáradságra hivatkozva vonult fel. Lily nemkülönben érezte magát fáradtnak, az éjszakázások őt is kimerítették, így miután elköszönt barátaitól ő is nyugovóra térhetett, hogy kipihenje az elmúlt napok izgalmait.

*****

   Vasárnap reggel Lily kifejezetten jókedvűen ébredt. Úgy érezte, végre sikeresen kipihente magát, ami mióta a Roxfortba jött, nemigen fordult elő. Résnyire húzta az ágyfüggönyt, hogy megnézze szobatársai alszanak-e még, ám nem az a látvány fogadta, mint amire számított. A másik két lány sehol sem volt, fekvőhelyük pedig tökéletesen meg volt ágyazva. Lily értetlenül fordult a másik oldalára, így az éjjeliszekrényen lévő órán láthatta, hogy már majdnem vége volt a reggelinek. Elaludt!

   Ruganyos mozdulatokkal kiugrott az ágyból, majd amilyen gyorsan csak tudott, magára kapkodta a ruháit, megfésülködött és elintézte fürdőszobai teendőit, hogy utána kettesével szedve a lépcsőfokokat lerohanjon a klubhelységbe.

   - Ezt nem hiszem el! – mérgelődött a mellette elszáguldó Jimmy Peakes, aki bár nem volt olyan izmos, mégis úgy nézett ki, mint aki nemsokára be fog húzni egyet valakinek. De nem ő volt az egyedüli, aki ilyen felpaprikázott hangulatban volt.

   Páran, akik már végeztek a reggelijükkel, vagy épp Lilyhez hasonlóan lustálkodtak, az egyik falra tett hirdetőtábla előtt ácsorogtak. Nem tudta mire vélni a fiú kirohanását, így ő is a hirdetőtáblához ment.

   - Mi történt? – bökte meg a tömeg közepén ácsorgó évfolyamtársa vállát, aki hátrafordulva intette magához közelebb.

  - Nézd csak meg, Umbridge megint megcsinálta! – vakkantotta a lány, Lily pedig sűrű bocsánatkérések közepette lépett közelebb, így végre láthatta a legújabb hirdetményt.

   Azonnali hatállyal beszüntetett a kviddics ebben az iskolában, mert az az elsődleges, hogy szeretetben és békességben szívjuk magunkba a tudást; azonban az olyan durva sport, mint a kviddics, csak még több erőszakot szül.

   Ellenvetést nem fogadok el!

Dolores J. Umbridge

Roxfort ig.

   Lily csak pislogott Umbridge újabb agyszüleményére. Mert bár az tény, hogy Lily nem szerette a kviddicset, de ezt akkor is felháborítónak tartotta. – A Roxfort tényleg kezd egy börtönhöz hasonlítani – igazolta magában háztársa véleményét.

   Tekintetével ezután Ginnyt kereste, de nem látta sehol a vörös üstökét. Ismét ahhoz a lányhoz fordult, aki korábban is informálta, és akinek neve bosszantó mód nem jutott Lily eszébe, de egy rövid párbeszéd után kiderült, hogy a barátai, köztük Ginny is, már rég a Nagyteremben voltak. Így nem volt más hátra, egyedül bandukolt le a hetedik emeletről.

   Amint az elvarázsolt mennyezetű Nagyterembe ért, rögtön feltűnt neki, hogy valami baj van. Ginnyék a griffendéles asztal közepe táján foglaltak helyet, s míg hozzájuk sétált, akaratlanul is a mardekáros asztal felé pillantott, ugyanis ők a szokásosnál is gyűlöltebben tekintettek rá és összesúgtak a háta mögött.

   - Na mi van, White? – kiáltotta neki valamelyik zöld taláros fiú. – Dumbledore csak azért fogadott örökbe, mert sárvérű vagy?

   A barátai rögtön felröhögtek eme elmés beszóláson, de Lily csak a szemét forgatta, majd végre leülhetett a többiek mellé.

   - ’Reggelt! – üdvözölte őket. – Ezeknek meg mi bajuk? – kérdezte egyikükről a másikra nézve, de az elképedt arcokból semmit sem tudott kiolvasni. Végül Ginny tolta elé az aznapi Vasárnapi Prófétát.

   Amint Lily meglátta az újságot, rögtön valami szilárd táplálék után nyúlt, mert félő volt, hogy később el fog menni az étvágya. Végül egy csokis palacsintát rágcsálva tüzetesebben is szemügyre vette az egyébként szennynek tartott sajtót.

   A címlapon Umbridge hányingerkeltő valója pillantott rá. Elégedett mosollyal az ajkain bájolgott a kamerának, és Lily ekkor már sejtette, hogy semmi jóra nem számíthat.

   Dolores Umbridge, a Roxfort Boszorkány és Varázslóképző Szakiskola igazgatója lapunknak elárulta, hogy a Mágiaügyi Minisztérium felmérést készített az úgynevezett „mugli származású” varázslókról, hogy jobban megértsék, hogyan tettek szert mágikus képességükre.

   „Fontosnak tartom közös kincsünket, és annak megfelelő képzését, ugyanakkor fel kell derítenünk minden rejtélyét, és a mágikus hatalom indokolatlan bitorlóit gyökeresen ki kell irtani!” – nyilatkozta.

   Újabb kitűzött célja – az iskola igazgatósága mellett –, hogy létrehozza a Mugli Származásúak Jegyzékének Bizottságát.

  Ezt olvasva Lily majdnem félrenyelt. A csemegézést már korábban abbahagyta, de mikor a cikk végére ért, a villa hangosan csörömpölve kiesett a kezéből. A tányérján lévő csokimáz egészen a vele szembe ülő Neville pulóveréig csöppent, de ezzel most egyikük sem foglalkozott.

   El sem akarta hinni, mint is takart valójában ez a burkolt és igen lekurtított cikk. Umbridge félig meddig nyíltan támogatni kezdte Voldemort rasszista propagandáját a mugliszületésűek – vagyis az álltaluk nevezett sárvérűek – ellen. Gyökeresen ki kell irtani… – visszhangzott a fejében.

   Az effajta megkülönböztetés nem számított új keletű dolognak, de a nyilvánvaló rasszizmust a varázslótársadalom törvényei büntették. Nos, úgy tűnt, egészen addig.

   Nyílt támadásról még nem írtak, de Lily szerint ez csak a kezdet volt. Egy olyan kezdet, mely semmi jót nem ígért a varázslótársadalomra, legyenek mugliszületésűek, de akár aranyvérűek. Senki sem marad védhetetlenül.

   Ez a pedzegetés pontosan olyan, mint a Minisztérium előcsarnokában lévő szobor. A muglik felett az aranyvérűek állnak. Az aranyvérűeknek kötelesség, sőt megtiszteltetés, ha elnyomhatják a muglikat és a mugliszületésűeket. Így tehát kis lépésekben, de határozottan nyomulnak előre Voldemort tanai.

   Lily pedig hirtelen nagyon kicsinek és sebezhetőnek érezte magát. – Szóval elkezdődött – sóhajtotta, majd undorodva eltolta magától az újságot.

   - Ez kész agyrém! – csattant fel Ginny. – Egy fikarcnyival sem jobbak az „aranyvérűek” a „mugliszületésűeknél” – hangsúlyozta megvetéssel a megkülönböztető jelzőket.

   - Persze, hogy nem – vélekedett Neville is. – Nem attól függ a varázserő mértéke. Erre azért ők is rá fognak jönni a vizsgálatuk során, nem?

   - Nem – vágta rá Lily sötétbe boruló arccal. – Ez csak a kezdet. A vizsgálódás humbug, semmit sem fognak nézni a családfádon kívül. Tudjukki és a vérmániája teljesen beférkőzött a Minisztérium berkeibe, és meg fogjátok látni, üldözni fogják a mugliszületésűeket.

   - De hát ezt nem tehetik! – kiáltott fel Seamus. – Nem kezdhetnek el emberekre vadászni.

   - Hát… – bökött a sajtó felé Lily – már elkezdték.

   Szavai után csend telepedett a kis társaságra. Lily gondolataiba mélyedve nézett körül a Nagyteremben. Mindegyik asztalnál látta, amint a diákok elképedt arccal olvasták Umbridge sorait, és akárcsak az előbb barátai, kétségbeesetten próbáltak valamiféle elfogadható magyarázatot találni a leírtakra. Csakhogy ilyen nem volt.

   Egyedül a mardekáros asztalnál folyt zavartalanul a reggeli. A többség kifejezetten örült a változásnak, de azok, akik nem folytak bele ebbe a politizálásba, inkább kifejezéstelenek maradtak.

   Fogalma sem volt arról Lilynek, mit lépjen erre. Mégis hogyan tudná megakadályozni, hogy ténylegesen elkezdődjön a hajtóvadászat? Attól tartott, sehogy. Az észérvek itt már rég nem játszottak szerepet.

   - Amúgy honnan tudták ezek – bökött a fejével a mardekáros asztal felé – hogy mugliszületésű vagyok? – kérdezte a többieket, akik valószínűleg Lilyvel együtt a saját gondolataikba mélyedtek – a kissé csodálkozó tekintetekről legalábbis erre következtetett.

   - Öhm, hát a Próféta elég sok információt megosztott veled kapcsolatban – válaszolta végül Parvati.

   - Ja, vagy úgy – húzta el a száját keserűen. – A rólam készült cikkeket rendszerint nem olvasom el, mióta verekedéssel gyanúsítottak. Biztosan ezért kerülte el a figyelmemet ez az információs börze.

   - Egyébként már ez az adat is a személyiségi jog megsértésének minősül, nem? – vonta fel a szemöldökét Dean. – Nem lett volna joguk ilyeneket megosztani rólad.

   Lily teljesen egyetértett vele, de nem izgatta különösebben a dolog, így csak megvonta a vállát. – Ezen már nem tudok változtatni. Különben is, a lényeget úgysem tudják – gondolta magában némi elégedettséggel.

  De a tanári asztal felé pillantva viszont elfogta a düh. Umbridge úgy eszegette reggeli tojásrántottáját, mintha minden rendben volna. És az ő szemszögéből ez minden bizonnyal így is volt. Lily pedig nem is lenne önmaga, ha nem állna szándékában megtörni ezt a remek hangulatot.

   Úgy tűnt, Umbridge-nek túl sok szabadideje volt, ha az iskola igazgatása mellett még a Mugli Származásúak Jegyzékének Bizottságát is létre kívánta hozni. Azon kívül pedig a tanári kar elleni áskálódását sem fejezte be – Hagrid alatt nagyon rezgett a léc. Tanári pályafutásának egyelőre már véget vetettek, de a vadőri kinevezésének is rövid úton búcsút kell intenie, ha a varázslények elleni inkvizícióját is tovább folytatja az ellenszenves igazgatónő.

   Összességében Lily arra jutott, hogy valahogy le kellene foglalni Umbridge-ot. – Mikor lesz az első roxmortsi kirándulás? – kérdezte egyszer csak a többiektől.

   Ginny érdeklődve fordult felé. – A hétvégén, miért? – kérdezte rosszat sejtve, ugyanis a Lily szemében látott csillogás igencsak felkeltette az érdeklődését.

   - Ó, semmi, csak kíváncsi voltam. Úgy tűnik, ez a vigaszdíj a kviddics beszüntetése után – ködösített szánt szándékkal, és a kviddics megemlítésével barátnője gyanúját is sikerült elaltatnia egy időre.

   - Ne is mond! – fújtatta bosszúsan. – Fel nem foghatom, hogy lehet ilyen begyöpösödött, szűklátókörű…

   A szidalmazás tovább folyt, Lily pedig élvezettel hallgatta barátnője bő szókincsét. Nem hiába, hat fiútestvér között nőtt fel.

*****

   A nap további programja házi feladat gyártás volt. Senki sem örült neki, de legalább nem csábította ki őket a szabad, ugyanis odakint megállíthatatlanul zuhogott. Azon kívül pedig az általános rosszkedv és talán a félelem is jellemző volt majdnem az egész kastélyra. Az újságban leírtak mindenki fülébe eljutottak, borult hangulatot kölcsönözve ezzel a vidám társaságokba. Leginkább persze a mugliszületésűeknek volt félni valójuk, de nekik is voltak barátaik, rokonaik, szerelmeik, akik féltették őket.

   Lily szokás szerint hamarabb végzett a házi feladatával, bár Umbridge elméletre épülő „tanítása” neki is feladta a leckét. Nem foglalkozott vele sokáig, gyorsan átnézte a lényeget, leírta háromszor, hisz az volt a feladat, majd a pergamenes kupac legaljára tette, hogy másnap reggelig ne is lássa.

   Most épp az ablakon bámult kifelé, bár az eső és a sötétség ellenére semmit sem látott, csak a saját tükörképét, mely visszatükröződött az üveg felületén.

   Kétség kívül elég meredek vállalkozásba fog kezdeni, de most már feltétlenül szükségét érezte annak, hogy cselekedjen. Umbridge nem tétlenkedett. Majdnem két hónap alatt több kárt tett, mint más egy egész év alatt, és Lilynek tartania kellett vele a lépést. Az eltelt időt nem érezte elégnek ahhoz, hogy maradéktalanul bebizonyítsa, melyik oldalon áll, de a háztársai már hisznek neki és bíznak benne, így abban reménykedett, hogy a többi házból érkezők is ezen a véleményen lesznek. Ha minden jól megy, akkor kétség nélkül be fogja bizonyítani, hányadán állnak, és lehetőség szerint társaival minél több borsot fog törni Umbridge orra alá.

   Ám ehhez Lilynek is össze kell szednie minden bátorságát. Korábban minden vágya az volt, hogy titkok nélkül éljen, de most, hogy egy újabb fátylat kell lehámoznia magáról, már abban sem volt biztos, akarja-e. Csakhogy ez a kérdés már nem játszott szerepet. Akarja vagy sem, meg kell tennie.

   Látta, amint Dean és Seamus olyan erővel szorították pennájukat, hogy azok majdnem kettétörtek, hiába mondogatott nekik Neville bíztató semmiségeket. A két fiú félvér, tehát őket nem fenyegette veszély – egyelőre –, de a családjukat igen. Egyes vérmániások ugyanis irtóztak már csak a gondolattól is, hogy a varázslók és boszorkányok keveredtek a muglikkal.

   Ginny pár kanapéval arrébb, osztálytársaival írta a leckéjét. Őt vérárulónak titulálták, mert a családja rokonszenvezett a muglikkal, valamint édesapja foglalkozása is a muglikhoz kötötte.

   Lily a barátnőjét mindenképp be akarta avatni a terveibe, így leugrott az ablakpárkányról és a hatodévesek furcsálló tekintete ellenére odahajolt a lány füléhez. – Beszélhetnénk pár percet?

   A Weasley lány habozás nélkül bólintott, pár szót váltott barátaival, majd követte Lilyt a hálótermébe. Amint becsukódott az ajtó, Lily hangtalanító varázslatot bocsátott rá és hellyel kínálta barátnőjét, így akárcsak pár napja az üres tanteremben, úgy most is az ágyán egymással szemben törökülésben foglaltak helyet.

   - Elindítom a DS-t! – hadarta el gyorsan, mielőtt meggondolta volna magát. – Most szombaton, Roxmortsban.

   - Biztos vagy benne? – biccentette oldalra a fejét Ginny. – Sejtettem, hogy ezért kérdeztél rá a kirándulásra, de eddig még korainak tartottad.

   - Igen, még most is úgy gondolom. – Zavartan a füle mögé tűrt egy, a kontyából elszabaduló vörös tincset. A mozdulat közben kerülte barátnője tekintetét, viszont ha már elhatározta magát, nem futamodhatott meg, így folytatta. – Attól tartok, pont az ellenkező hatást érem el.

   - Ellenkező hatást? Már mindenki bízik benned, Lily! Azzal, hogy újraindítod a DS-t, tanítasz minket, csak még inkább megszilárdítod a beléd vetett hitüket – ragadta meg ölében pihenő kezeit, mintha csak ezzel erőt öntene belé.

   - Igen, a griffendélesek talán bíznak bennem, de a többiek? Mi van, ha nem sikerül megértetnem magam és elárulják Umbridge-nak? – makacskodott, de valóban úgy is gondolta, hogy félelme nem alaptalan.

   Ginny felismerte hangjában a dac élét, így felsóhajtott, de folytatta, hisz tudta, már nyert ügye van. Lily kétszer is át szokta gondolni, mielőtt cselekszik – nos, kivéve akkor, amikor a szeretteiről volt szó – csak épp nem volt meg benne a kellő magabiztosság. – Az első körben már kiszórtuk az árulókat, csak olyanoknál van ott az érem, akikre lehet számítani.

   Lily már nyitotta a száját, hogy valamivel visszavágjon, de Ginny nem hagyta. – Elég! – pattant fel az ágyról, így csípőre tett kézzel – édesanyját tökéletesen utánozva – szigorúan meredt rá. – Pontosan tudod, miért akarod elindítani a DS-t, csak valahol útközben elhagytad az önbizalmadat! Szóval, most halljam, miért indítod el a DS-t?

   Lily pár pillanatig csak döbbenten pislogott barátnőjére, majd mikor a lány szemei egyre jobban összeszűkültek, megadta neki a választ, amit hallani akart. – Mert Umbridge-nak túl sok a szabadideje, és a leendő tagoknak folytatniuk kell azt, amit Harryvel elkezdtek: meg kell tudniuk megvédeni magukat – mondta, majd Ginny biztató gesztikulációira úgy dőltek belőle a szavak, mint a vízesés. – A helyzet egyre súlyosabbá válik itt az iskolában, de odakint is. Ha elindítom a DS-t, előbb utóbb fel fog tűnni Umbridge-nak, így utánunk kezd nyomozni – persze sikertelenül, erről majd én gondoskodom – és ezáltal kevesebb ideje lesz arra, hogy megvalósítsa a szadista elméleteit.

   Míg beszélt, ő maga is felállt, és a szobát hosszában átszelve, nagy léptekben oda vissza átsétálta, miközben tovább folytatta elmélkedését.

   - A DS-hez már jó pár új varázslatot találtam, amit jó lenne, ha el tudnának sajátítani, de persze először fontos, hogy átismételjük az eddigieket, és ha valami nem megy, akkor újra próbáljuk. A DS főhadiszállása a Szükség szobája lesz, még akkor is, ha két éve már kiderült a szoba használata. A kentauroknak hála Umbridge nem emlékszik rá, egyedül csak Frics és pár mardekáros, de ők nem ellenfelek.

   - Biztos vagyok benne, hogy már arra is gondoltál, hogy foglald le őket – vigyorgott barátnőjére Ginny. Lily egyre magabiztosabb szavai rá is hatással voltak, és már alig várta, hogy kezdetét vegye a titkos szakkör.

   - De még mennyire! – viszonozta a cinkos mosolyát Lily. Teljesen feldobta, hogy amit korábban csak fejben kigondolt, most hangosan el is mondhatta valakinek. – Ahogy Umbridge-ra is gondoltam már. Újabb és újabb meglepetések fogják érni.

   - Jó, de azért ne hagyd, hogy rajtad csattanjon az ostor! – fékezte meg egy pillanatra Ginny. – Magadra is gondolj, nem lenne szerencsés, ha az első számú ellenségévé válsz.

   Lily erre csak legyintett. Teljes mértékben, már az elején tisztában volt azzal, hogy történjék bármi, tartani fogja a hátát a többiekért. Ezt vállalta, és véghez is fogja vinni. Rendszerint mindig csak a kezdet nehéz, először gyötrik a kételyek, de ha elkezdi, véghez is fogja vinni. Ha minden úgy fog történni, ahogy eltervezte, akkor Lily White neve bele fog égni az újságokba, ezúttal tényleg, nem csak holmi ködös feltételezések miatt.

   - Szerintem már az vagyok – vonta meg a vállát, viszont Ginny szemei ismét összeszűkültek, így gyorsan hozzátette: - De persze vigyázni fogok magamra is! Utánatok… – tette hozzá gondolatban.

*****

   Annyira örült annak Lily, hogy olyan barátnője van, mint Ginny. Miután rávette, hogy hangosan is összefoglalja mindazt, amit fejben már megtervezett, visszatért az önbizalma és sokkal pozitívabban állt az eltervezettekhez. Mikor erre rájött, a szuszt is kiszorongatta a lányból, miközben millió és még egy köszönömöt rebegett neki. Nagyon hálás volt neki azért, mert tartotta benne a lelket és maradéktalanul megbízott benne.

   Utoljára gyerek korában mondhatta el magáról, hogy vannak barátai. A szülei halálát követően Angliában szinte senkivel sem érintkezhetett. Aberforth állt a legközelebb ahhoz, hogy barátként tekintsen rá, hisz Minerva és Albus bácsi egyfajta pótszülőkként funkcionáltak. Lily Aberforth-szal töltötte a legtöbb időt, lévén, hogy ő csak egy kocsmát vezetett, nem pedig egy iskolát, és a kissé komolytalan férfinak hamarabb meg tudott nyílni, de őt is inkább pótapaként fogadta el, mintsem barátként.

   Azóta viszont gyökeresen megváltoztak a dolgok. Albus bácsi elment, Aberforth komolyabban kezdte venni az apa szerepet, és egyszerre több barátra is szert tehetett az Arany-trió és Ginny személyében.

   Fogalma sem volt arról, mégis honnan jöttek ezek a szentimentális gondolatok, miközben az ötödik emelet felé tartott. Azonban, ha jobban belegondolt, kicsit kimerültnek érezte magát szellemileg, épp ezért kellett feltöltődnie, még mielőtt csak igazán belelendülne. A reggeli alvás már jó kezdet volt, de a finálét a Prefektusi fürdőben szerette volna véghezvinni. Könnyűszerrel meg is találta Balgatag Boris szobrát, majd a negyedik ajtó előtt elsuttogta a jelszót – pacsuli –, melyet röhejes, de sosem változtattak meg.

   Lily nem volt prefektus – még csak az kellett volna! – azonban teljes nyugalommal sétált be a fehér márvánnyal borított fürdőbe. Nem zavarta, hogy számára tiltott helyen van, hisz ha elkapnák, akkor ez csak egy apró stikli lenne ahhoz képest, amit tervezett.

   Bezárta maga mögött az ajtót, táskáját ledobta a földre, majd az egyik sarokból elvett egy puha, fehér törülközőt és a hatalmas medencéhez ment. Nem tudta eldönteni, melyik csapot kellene kinyitnia a rengetegből, így találomra intett egyet, mire finom gyöngyvirág illat kúszott az orrába. Elégedett volt a választásával, így vetkőzni kezdett, végül pedig a varázspálcáját úgy helyezte el a ruhák tetején, hogy könnyen el tudja majd érni a vízből, de ne is essen bele.

   A meleg, illatos víz végigbizsergette minden tagját. Lehunyt szemmel élvezte, hogy teste a habok között lebegett, majd gondolt egyet és a víz alá bukva átúszott a medence másik oldalára, majd vissza. Úgy érezte magát, mint egy fészkét elhagyó madárfióka. Szabadnak.

   Miután kellőképp ellazult, a medence széléhez úszott, megtörölte a kezét a gondosan kikészített törülközőben, majd pálcája segítségével pennát, pergament valamint tintát hívott elő a táskájából. Míg áztatta magát, nagyjából már összeszedte a gondolatait, így a levél megfogalmazása nem okozott neki olyan nagy problémát.

   Kedves Aberforth!

   Remélem, minden rendben van veled, rég hallottam felőled! Néha napján te is meglephetnél egy-egy levéllel…

   Én jól vagyok, épp tilosban járok (pontosabban úszom), de ne aggódj, nem a tóban; teljesen ura vagyok a helyzetnek!

   Szinte látta maga előtt, amint az idős varázsló mosolyogva csóválja a fejét, miközben ezeket a sorokat olvassa. Nem alaptalanul akart ilyen könnyed hangnemmel kezdeni. El akarta hitetni Aberforth-szal, hogy tényleg minden rendben van vele, mert mióta Albus bácsi meghalt, sokkal szigorúbb lett vele szemben.

   Azonban nem azért írok most neked, mert az ablakban lévő sellőlány nem hajlandó velem beszélgetni. A segítségedet szeretném kérni. A hétvégén lesz az első roxmortsi kirándulás időpontja, én pedig úgy érzem, eljött az időm. Reggel tíz órakor a Szárnyas Vadkanban újraindítom Dumbledore Seregét. Remélem számíthatók a támogatásodra.

   Végül csak kénytelen volt belecsapni a lényegbe. A DS újraindítása sem volt éppen semminek nevezhető, de a Rend Harry levelén keresztül már szorgalmazta az akciót, így ez nem számított újdonságnak.

   Megfontolt mozdulattal mártotta bele pennáját a tintába, nagy levegőt vett, és kifejtette véleményét.

   Ennek több oka is van. Az egyik és legfontosabb az, hogy amennyire csak tőlem telik, felkészítsem a diákokat a kinti életre; a másik pedig Umbridge. Gondolom, te is értesültél az intézkedéseiről. Voldemort vérmániája felütötte a fejét, ami ellen lehet, hogy tudok tenni, lehet, hogy nem – később erre még visszatérek –, de addig is remélhetőleg új hobbit tudok adni annak a nőszemélynek, és így kevesebb ideje lesz a pszichopata hadműveleteire.

   Ami a korábbi DS tagokat illeti… nos, remélem, hogy gördülékenyen fogják fogadni szerény személyem. A griffendélesek már elfogadtak, így arra számítok, hogy az elég lesz ahhoz, hogy a többiek is bizalommal forduljanak felém.

   Természetesen a kivitelezést az előre megbeszéltek szerint fogom végrehajtani, de ha van valami új ötleted, akkor azt szívesen venném.

   A következő sorokat félve írta le, hisz attól tartott, Aberforth talán nem fog annyira örülni az ötletének, de tudta, hogy nem csak mint apa, de mint Rendtag is el fog gondolkozni róla.

   A mugliszületésűek elleni szervezkedést elég aggasztónak tartom. Ha a Minisztérium folytatni fogja a bejelentett útját, akkor… abba igazán bele se merek gondolni. Az iskolában szorgalmazni fogom az összetartást, de mindaz édes kevés lesz, ha Umbridge-dzsal az élen alapjaiban szakítják darabokra a varázslótársadalmat.

   Azonban a Hírverő Xenophilius Lovegooddal megbízható médiának bizonyult számomra. Mindenki tudja már, hogy mugliszületésű vagyok, és talán a nevem valamint az erről az ostobaságról alkotott véleményem lelassítaná a folyamatot. Tudom, nem biztos, hogy sokat érne a szavam, és talán nem csak pozitív értelemben keltenék feltűnést, de egy próbát megérne, nem? Nyilatkozhatnék a lapnak, hátha sikerülne egy cseppnyi jóérzést keltenem az emberekben.

   Kíváncsian várom a Te, illetve a Rend véleményét, kérlek, továbbítsd ezt a levelet Nekik.

   Hamarosan találkozunk a Szárnyas Vadkanban, addig is kérlek, vigyázz magadra!

   Szeretettel:

   Lily

   Tényleg kíváncsi volt, mit fog reagálni a Rend az utóbb említett tervére. Lily a maga részéről a háta közepére se kívánta a szereplést, de Luna édesapja tényleg megbízhatónak tűnt, és ha az kell, hogy lelassítsa Umbridge-ékat, akkor minden további nélkül ad egy interjút a Hírverőnek.

   Azonban lassan közeledett a takarodó ideje, Lily pedig nem akart egy járőröző aurorral sem találkozni, így szomorúan, de ki kellett másznia a finom fürdőből és komótosan tiszta ruháiba bújt. Haját, bár nem szerette, mégis varázslat útján szárította meg, hogy ne kelljen magyarázkodnia, miért vizes, majd mikor úgy érezte, indulásra kész, egy újabb segítőtársat hívott: - Gigi!

   A manó lány pár pillanattal később egy halk pukkanással megérkezett, és boldogan ölelte magához Lily lábait, ugyanis csak addig ért fel hozzá.

   - Lily kisasszony! Gigi már nagyon hiányolta! – sipította, majd mikor tudatára ébredt, gyorsan elengedte a lányt és hajbókolni kezdett. – Miben lehet Gigi a segítségére?

   - Én is örülök, hogy látlak – mosolygott a lila ruhás manóra, miközben meg is simogatta gömbölyű kis arcát. – Arra szeretnélek kérni, hogy ezt a levelet minél előbb ad át Aberforth-nak, de csak neki – nézett a szemébe határozottan, hogy megbizonyosodjon róla, tényleg megértette a kérését, majd átnyújtotta neki az összehajtott pergament.

   - Úgy lesz, Lily kisasszony! – bólogatott a manó. Rettentően hiányzott Lilynek ez a kis teremtés és kedves emlékeket idézett fel a viszontlátása.

   - Otthon minden rendben? – kérdezte némi hátsószándékkal. Azt remélte, megtudhat tőle némi információmorzsát a Rendről, ám tulajdonképpen nem is értette, miért reménykedett benne.

   - Persze, Mrs. Weasley átvette a főzést, addig Gigi takarít és mos meg rendet rak…

   Lily kénytelen volt elrejtette csalódottságát, hisz nem épp erre volt kíváncsi, de szeretetteljesen végig simított kis barátjának pár hajszállal tarkított kobakján, majd útjára engedte. Bár már türelmetlenül várta, hogy visszatérjen a válasszal.