Az én alternatív Harry Potter történetem 30. - Elutasítva

Amikor Lily felébredt, a gyengélkedőben feküdt. Sajgott a feje és kapart a torka, de fogalma sem volt arról, hogy mégis mi történt vele. Ahogy a plafon repedéseit tanulmányozta, idővel lassan tudatára ébredt, de a hirtelen jött lelki fájdalomra nem volt felkészülve. Az összes fájdalmas emlékét és minden félelmét átélte a délután folyamán. A szülei, Albus bácsi, Zareh, Reili és Score; valamint a jövőbeli képekben Minerva és a többiek halálát.
Elég volt csak rájuk gondolnia, a lány szemét újra könnyek lepték el.
- Mégis mi a fene történt velem? – zokogott fel, majd arcát a párnájába fúrta. A keserves hangokra Lydia is felébredt a kórterem másik végén.
- Lily, minden rendben? – kérdezte felé fordulva, de nem érkezett válsz. – Kate! Kate gyere gyorsan!
A kiáltásra nyomban berohant a gyógyítónő, Siriussal a nyomában, és egyből a lány állapotát kezdte volna vizsgálni, de Lily szüntelenül csak zokogott, és a fejét sem akarta felemelni a párnáról. Hiába kérlelték, vigasztalták, nem tudott egykönnyen megnyugodni.
A kinti napos idő lassan borulttá változott, s idővel az eső is eleredt. Az időjárásváltozás Lily képessége miatt történt, aki nem tudta, vagy talán nem is akarta megakadályozni azt.
Mikor már csak halk hüppögést lehetett hallani a vörös hajzuhatag alól, Kate abbahagyta a háta simogatását, és szelíd erőszakkal a hátára fordította a lányt.
- Fáj valamid? – kérdezte gyengéden a nő, miközben Sirius egy papír zsebkendőt nyújtott a lány felé.
- Csak a fejem és a torkom – suttogta rekedt hangon. – De nem olyan vészes, kibírom.
- Persze, hogy kibírod, erős lány vagy te! – mosolygott bátorítóan Kate. – Több fájdalomcsillapító bájitalt már nem is adhatnék be neked, mert még több kárt tenne a már így is eléggé legyengült szervezetedben.
Azonban Lily nem figyelt arra, hogy mit mondott a nő, elméje kiürült, nem akart többre emlékezni, de akarata ellenére újabb kérdések fogalmazódtak meg benne. Lassan a gondolataiba merült, és csak meredt maga elé. Valami megtámadta. Ez egyértelmű volt számára. A kérdés csak az, hogy mi…vagy inkább ki?! Voldemort? – hitetlenkedett egy pillanatig, de ahogy visszaemlékezett, a többiek is azon a nevén szólították, amikor már nem volt…nem volt igazán önmaga.
- De ez mégis hogy lehetséges? – kérdezte magától, és már csak a feltételezéstől is kirázta a hideg.
- Hahó! Lily, jól vagy? – lóbálta kezét a szeme előtt Sirius.
- Persze – pislogott sűrűn a lány. – Csak elgondolkoztam – halkult el a hangja, majd hirtelen a férfira emelte gyanakvó tekintetét. – Te tudod, hogy mi történt velem!
- Nem egészen értem, hogy mire gondolsz – tért ki a válasz elől.
- Dehogynem! – vágta rá Lily, miközben ülő helyzetbe tornázta magát. – Te is ott voltál! Még bíztattál is vele szemben. Tudtad, mi játszódik le bennem, és akkor már az okát is tudnod kell!
- Nézd, Lily, párbajoztál Kovalainennel, és amikor nem figyeltél…
- Nem Alen átka miatt lettem olyan…furcsa. Úristen! – temette a tenyerei közé az arcát. Eszébe jutott, hogy amikor felébredt, hisztériázott és kiabált a finn fiúval. Utána átöltözött…
- Úristen! – sipította, amikor a takarója alatt meglátta a lenge ruházatát.
- Nézd, Lily, sajnálom, de nem mondhatom el – mondta a férfi, majd gyorsan kiment a helyiségből.
- Sirius! Ne menj el, hallod?! Sirius! – kiabált utána a lány, de mindhiába. Még ha hallotta is volna a férfi a kiáltozását, akkor sem fordult volna vissza.
Lily újra a tenyerébe rejtette arcát, s nem győzött szörnyülködni tettein. Elvégre majdnem megölte Pitont, Fredet és mindenkit! Kis híján kimondta a gyilkos átkot, és így ő is gyilkossá válhatott volna.
És közben megcsókolta Harryt. Ez a gondolat úgy suhant át az agyán, mint a hullócsillag a sötét égbolton. Egy pillanatra mindent beborított a fény, hogy utána újra a sötétség vegye át a hatalmat.
Szinte rámászott, mint egy könnyűvérű hülye liba, aki mindenáron magáénak akarja A Fiút Aki Túlélte. Egyszerűen undorodott magától. A saját maga iránt érzett harag és a szégyen miatt azt akarta, hogy nyíljon meg alatta a föld, és hogy soha többé ne kerüljön az emberek szeme elé.
De visszacsókolt! – jutott eszébe hirtelen. Pár csodás pillanatig Harry valóban viszonozta a rögtönzött csókot, és nem is lökte el magától.
Viszont ő tudta, hogy nem vagy önmagad – szólalt meg Lily kárörvendő énje.
- Lily – rázogatta Kate a vállát. – Látogatóid jöttek.
S valóban, az ágya lábánál ott álldogált a visszatérő Sirius, Piton, Ron, Hermione és a nyúzott képű Harry is. Némán, tanácstalanul bámulták a lányt, végül a bájitalszakértő biccentett felé, és Lydia ágya felé vette az irányt, ahol elkezdtek halkan diskurálni valamiről.
- Úgy örülök, hogy jól vagy! – ölelte szorosan magához a rohanó Hermione. – Nagyon aggódtunk érted – fordult hátra a fiúkhoz egy kis megerősítésért.
- Hát igen, alaposan ránk ijesztettél – szólt Ron is, miközben barátnője mögé lépett, és a vállára fektette a kezét. Azonban amikor Lily a még mindig a tanácstalanul álldogáló Harry felé pislantott, tekintetük egy rövid ideig egymásba fonódott, majd a lány rögtön lesütötte a szemét.
- Sajnálom – suttogta, miközben a takaró szélét gyűrögette.
- Ugyan, nem te tehetsz róla! – vigasztalta Hermione.
- Tulajdonképpen miről is? – nézett metszően barátnőjére. A szégyent gyorsan felváltotta a düh, és ezt nem is rejtette véka alá. – Miről nem tehetek? Mi is történt tulajdonképpen?
- Én erről nem… - makogta, de Lydia néhány oktávval magasabbra csúszó hangja félbeszakította.
- Mi? – kérdezte nyújtott hangon az előtte álló Pitontól. – Miért nem várták meg, hogy kész legyen a főzet?
- Nem az én ötletem volt, elhiheti – dörmögte Perselus.
- Én voltam. Minden az én hibám! – kiáltott fel váratlanul Harry, majd tétova léptekkel Lily felé indult. – Sajnálom – mondta normál hangerővel, egyenesen a lány szemébe nézve, amitől Lily lélegzete elakadt.
A fiú arca szürke volt, és beesett, haja pedig még a szokásosnál is kócosabb. A lány tudta, hogy ha Harry ideges, akkor mindig a hajába túr. És ez az apró észrevétele ha lehetett, még jobban megdöbbentette és összezavarta.
- Mit sajnálsz, Harry? – kérdezte állva a fiú tekintetét, mire ő nagy levegőt vett, és belefogott a mondandójába.
- Sajnálom, hogy akaratomon kívül – de fájdalmat okoztam neked, és azt is, hogy nem kaphatsz választ a kérdéseidre.
- Ahhoz képest, hogy a feladatotok milyen titkos, egész sokan tudnak róla! – sziszegte a fogai között a lány, mert már rendkívül idegesítette az állandó titkolózás. – Ezek után pedig jogom van tudni, hogy mi a franc történt velem! Hogy miért támadtam rátok, és hogy… hogy miért akartalak megölni! – kiáltotta.
- Ez nem az elvi jogok kérdése! Nem tudhatsz róla, mert veszélyes ennek a tudásnak a birtokában lenni! – kiabált már Harry is.
- Ugyan már! – csattan fel Lily. – Egy kis veszély ide vagy oda, nekem már mit sem számít! De tudni akarom, hogy került Voldemort a fejembe!
A lány utolsó dühödt mondata után síri csend borult a társaságra. Senki sem nézett a lányra, csak Harry, ám a fiú tekintete is kifejezéstelenné vált.
- Mindenki menjen ki – szólt csendesen Harry, azonban senki sem mozdult. – Kérem, hogy menjetek ki! Van Lilyvel egy kis megbeszélnivalóm.
- Mire készülsz, Potter? – kérdezte gyanakvóan Piton.
- Beszélgetni. Nem kell aggódnia, professzor – nézett hosszan a férfira, majd, mivel mindketten megértették a néma üzenetet, Piton és a többiek – Lydia kivételével – távoztak.
- Ha megbocsájt, Ms Knight – szólt a nőhöz, anélkül, hogy odafordult volna, a fiú s pálcájával egy hangszigetelő burkot vont Lily ágya köré.
Lydia még mindig bosszús volt azért, mert nem követték az utasításait, és ahogy a civódó fiatalokat elnézte, jó sok mindenből kimaradhatott, főleg, hogy Piton nem a bőbeszédűségéről híres. Már nagyon unta a fekvést, legszívesebben ő is a pincébe tartott volna a férfival, hogy legközelebb ilyen szörnyű baleset ne következhessen be.
Lily nagy zavarában igyekezett minél feljebb húzni magán a takarót, hogy ezzel eltakarja mély dekoltázsát. Harry szerencsére ennek nem volt a szemtanúja, mert épp lehunyt szemmel az orrnyergét masszírozta, ezzel azt remélve, hogy tovatűnik minden feszültsége.
- Miért nem bízol meg bennem? – kérdezte a boszorka csendesen a takaró ráncait simítgatva.
- Szerintem épp ellenkezőleg – te nem bízol bennem – ácsorgott kitartóan az ágy végénél Harry, mire Lily felháborodva kapta fel a fejét.
- Nem én titkolózok már hetek óta! Mindig csak a pincében, a könyvtárban vagy valamelyőtök szobájában vagytok. Remus is rég hívott össze gyűlést, mert az ügyeket mindig személyesen beszélitek meg, és úgy adjátok tovább a Rend más embereinek, ergo, mindenki tud róla, csak én nem!
- Fontos a küldetésünk, amire kellőképp fel kell készülnünk. Remus viselkedésének meg nyílván megvan az oka – magyarázta gépies rutinnal.
- Persze. Nyílván – ismételte a lány keserű szájízzel.
- Nézd, Lily. Sokszor elmondtam már, hogy nem avathatlak be téged is a titokba. Ha tehetném, senkinek sem mondtam volna el! Ron és Hermione kezdettől fogva tudtak a dologról, Sirius és Remus csak azért tud róla, mert máskülönben nem engedtek volna a Rendbe.
- Piton és Lydia? – tudakolta enyhültebben. Harry már-már kétségbeesett magyarázkodása közben csillapult a lány sértődöttsége.
- Pitont Dumbledore professzor avatta be, hogy engem segítsen, Lydia pedig ritka tudás birtokában van, amit a már elhunyt édesapja hagyott rá.
- Jó, de… de mégis hogy került Voldemort a fejembe? – borzongva ölelte körbe karjaival magát a lány.
- Honnan tudod, hogy…
- Ne néz már hülyének, Harry! Sirius is be akart etetni Alen átkával, de tudom, hogy ott volt. Hogy Ő volt! – csattant fel ismét. A fiú nagyot sóhajtott, és ezúttal, nem túl közel a lányhoz, de leült az ágy szélére.
- Nem adod fel egykönnyen, ugye? – mosolyodott el halványan, hogy utána ismét komor arcot öltsön. – Konkrétan nem Voldemort teljes valója volt, csak… csak egy régi és veszélyes emléke.
- Szóval emiatt az emlék miatt viselkedtem olyan lehetetlenül? – húzta fel a szemöldökét Lily.
- Nem tudom, milyen érzés volt neked, és hogy miért viselkedtél olyan…furán, de minden ezért volt – válogatta szavait gondosan Harry.
- De hogy került a fejembe? És mit akart tőlem? Direkt kínzott, hogy áttörjön az okklumencia védelmemen, és utána az emlékeimet használta fel arra, hogy átvegye az irányítást felettem.
- Az én hibámból történt. Elveszítettem a türelmemet, és olyan dolgot tettem, amiről azt feltételeztem, elég lesz arra, hogy megsemmisítsem ezt az emléket. De nem volt elég, kiszabadult, és a legelső útjába álló emberbe költözött. Beléd – sóhajtotta, majd elkapta Lily ujjait, és a tenyerébe zárta azokat. – Annyira sajnálom.
Olyan kétségbeesetten ejtette ki azt a két szót, hogy Lily legszívesebben a fiú arcára simította volna egyik tenyerét, és magához húzva addig ölelte és csókolta volna, míg meg nem nyugszik. Már attól is gyorsabban kezdett verni a szíve, hogy erre gondolt.
- Nem hibáztatlak ezért, megértelek – szólt fátyolos hangon ábrándjai hatása miatt.
- Pedig kellene – állt fel az ágyról Harry, hiába kapott keze után a lány. – Már csak maga látvány… ahogy szenvedtél. Borzalmas kínokat éltél át, és te megértesz engem? – járt fel-alá a helyiségben, miközben beletúrt sűrű kócos hajába. – Haragudnod kéne rám, gyűlölnöd kéne engem!
- Ugyan már! Véletlen baleset történt! – reagált hevesen a fiú kitörésére.
- Meg is halhattál volna! – kiabálta újfent Harry.
- De élek! Szörnyű volt, igen, de nem változtathatsz azon, ami megtörtént! – kiáltotta a lány is, és fel akart kelni az ágyból, hogy megállítsa a fiút, ám kínos öltözéke miatt meggondolta magát. – Voldemort olyan érzéseket és… vágyakat váltott ki belőlem, amik mindig is bennem voltak, csak elfojtottam őket. Nem csak rossz dolog történt velem.
- Nehogy hálálkodj még nekem ezek után! – rivallt rá ismét a fiú. – Azért is bocsánatot kell kérnem tőled, mert nem voltál ura a cselekedeteidnek, és én mégis kihasználtam ezt.
- Kihasználtad? Mire gondolsz pontosan? – tette fel a kérdést félve.
- Te is tudod, mire értettem! De ígérem, többet nem fog előfordulni! – nézett jelentőségteljesen a lányra, majd hátat fordított és a kijárat felé indult.
- Várj! Harry ne menj el! – kiáltott utána kétségbeesetten Lily, mire a fiú megállt ugyan, de nem fordult vissza. Keze a kilincset markolta.
- Hidd el, így lesz a legjobb – sóhajtotta, majd kiment.
Lily legszívesebben utána rohant volna, és a képébe kiabálta volna, hogy hagyja már abba az önmarcangolást, de az elutasítás szégyenérzete erősebb volt minden vágyánál, így inkább visszaejtette a fejét a párnára.

*****

Nem gondolta volna, hogy valaha is álmodni fog egy fiúról. Pedig kétségkívül ez történt Lilyvel, és ahogy az erkélyén ülve lógatta le a lábát, folyton csak arra gondolt.
Teste beszorult a fal, és egy izmos férfi teste közé, de azt egy cseppet sem bánta. Harry olyan szorosan ölelte, mintha meg akarná védeni őt valamitől. De nem az volt a lényeg, hogy veszélyben volt, hanem az, hogy Harry ott volt vele, és kész volt megvédeni őt, ami jóleső melegséggel járta át a lány szívét.
- Vége van – suttogta a fülébe, s perzselő leheletétől libabőrőssé vált a nyaka. Kissé elhúzódott tőle, és szemben találta magát a fiú csodás zöld szemeivel, ami mintha felcsillant volna akkor, mikor meglátta Lilyt. Persze, az is lehet, hogy ezt már csak utólag képzelte hozzá, elvégre ilyet csak a túlfűtött romantikus regényekben olvasott. A valóság ennél sokkal reálisabb – vélekedett lány.
De amikor a fiú az ajkát tüntette volna ki becses figyelmével, és már el is indult felé, az álom hirtelen véget ért, és Lily csalódottan nyitotta ki szemeit.
A borzongás – amitől felébredt – a druidák sajátos közlési szándékát éreztette, de ez az üzenet most végre nem egy újabb csatába való „meghívás” volt, hanem egy örömteli eseményt hirdetett.
Az éjjeli szekrényen egy félbehajtott papírt talált, amit rögtön a kezébe vett, megdörzsölte álomittas szemét, és olvasni kezdett.

Kedves Aidrea!

Remélem, nem felejtetted el az esküvőm napját – ha mégis, akkor két napod van arra, hogy vegyél valamilyen ajándékot – és most remélhetőleg mindennemű meglepődöttség nélkül olvasod soraimat. Eddig legalábbis…

Olvasta az első pár sort, amitől rögtön egy kis kacaj hagyta el ajkait. Nikté és a szeretnivaló stílusa – csóválta a fejét jókedvűen.

Az időpont változása miatt írok elsősorban, mivel a szertartást délután két órakor tartjuk meg, mert apa ezzel a változtatással (is) biztonságban akarja lebonyolítani az esküvőt.
El ne késs!
A másik nagyon fontos és fantasztikus dolog az, hogy nem kell egyedül vegetálnod a rendezvény alatt, mert szereztem neked egy kísérőt. Tudom, tudom, imádsz a figyelmességemért.
A fiú neve Damer, húsz éves, és a maszkja ellenére is jól látszik, milyen jóképű. Mellesleg csak pár napja jelentkeztek nála a képességei, és apa örülne, ha válaszolnál a felmerülő kérdéseire.

Ezt a részt kétszer is el kellett olvasnia a lánynak, mert még túl korán volt neki, hogy ilyen horderejű információt kellőképp felfogjon és értelmezzen. Ám hiába szuggerálta a lehető legcsúnyább nézésével a sorokat, azok csak nem akartak eltűnni a papírról.
Semmi kedve nem volt az idegenvezetéshez, pláne nem egy olyan fiúval, akit csak úgy a nyakára sóztak. No meg az enyhe célzást is tökéletesen kibogozta a lány.
Bosszúsan fújta ki az addig bent tartott levegőt, és folytatta az olvasást.

Jaj, Aidrea. Annyira boldog vagyok! El se merem hinni, hogy ez velem történik meg. Steren az igazi, érzem. Még sose találkoztam nála szeretni valóbb férfival a világon. Olyan szerencsésnek érzem magam! Legszívesebben fognám, és elszöknék vele Las Vegasba, hogy egy kicsi, rózsaszín templomban házasodhassunk össze, ahol az eskető egy béna Elvis hasonmás. Csak azért, hogy minél előbb egymáshoz tartozhassunk.
De most egyelőre befejezem a locsogást, majd az esküvő után folytatjuk!

Szeretettel:


Nikté

Még mindig, két nap eltelte után is mosolyra fakasztotta egyetlen druida barátnője áradozása. Valamint félelemmel vegyes érzelmekkel gondolt az újonc Damerre. A lehető legkevésbé van most szüksége Nikté kerítős hadjáratára, mert épp elég fejtörést okoz már neki egy kócos fekete üstök tulajdonosa is.
Miután kikerült a gyengélkedőből, megkereste a Weasley ikreket és Alent, hogy sűrű pirulások közepette bocsánatot kérjen tőlük botrányos viselkedése miatt. Az ikrek magukat nem meghazudtoló módon egy poén elsütésével ejtették a dolgot, és Alen sem firtatta tovább a dolgot, csupán a hogyléte felől érdeklődött.
Ám azt az embert, akivel a legjobban találkozni szeretett volna, ígéretéhez híven nagy ívben elkerülte. Továbbra is a pincében vagy a könyvtárban tartózkodott Ronékkal, és a közös vacsorák után fáradságra hivatkozva mindig felsietett a szobájába.
Azt még magában sem tisztázta a lány, hogy hányadán is állnak egymással, de hogy azt mielőbb ki kell derítenie – felhagyva ezzel a nevetséges struccpolitikával –, abban száz százalékig biztos volt.

Az én alternatív Harry Potter történetem 29. - Bűn és bűnhődés

Valahol Írország zöld dombjaival tarkított táján Score a fejét dörzsölgetve ébredt fel. A ragyogó napsütéstől hunyorogva nézett körbe, és az ismeretlen tájat kémlelve hirtelen nagy bajban érezte magát. Fogalma sem volt arról, hogy hol van, és miként került oda, de ahogy az emlékei között kutakodott, rájött, hogy az este neki egy csatában lett volna a helye - de erről semmi más emléke nem maradt.
Mivel úgy gondolta, hogy Weid, a dekromák parancsnoka már épp elég dühös a távolléte miatt, nem akarta tovább tetézni ezt a kellemetlenséget, és egyenesen a dekromák táborára koncentrált. Néhány másodperc múlva a kívánt helyen találta magát. Az új közösség, ahova tartozott, koránt sem volt olyan barátságos, mint a druidáké. A tábor Wales eldugott kis tavai mellett volt, aminek a létezéséről az átlagemberek nem tudtak. A tavakat körbeölelő hegyek és erdőségek kiváló rejtekhelyet biztosítottak. A fekete ruhát viselő nők és férfiak nem a kedvességről vagy a nagylelkűségről voltak ismeretesek, sokkal inkább a kíméletlenségről és a pusztítási vágyról. Nem csoda hát, hogy a környék teljesen kopár, élettelen külsőt kapott. Sehol sem csicsergett egy énekesmadár, a tavakat pedig csak a szúnyogok látogatták.
Score gyors léptekkel haladt a tábor vége felé, nem is foglalkozva társai lenéző pillantásaival. A hegy lábánál egy barlang húzódott, ahová néhány mély lélegzetvétel után bement. Az üreg érdes falait fáklyák világították meg, s amikor a folyosóról befordult egy nagyobb kamrába, mélyen meghajolt.
- Éljen soká Weid! – üdvözölte urát a fiú, mire a karosszékében ülő férfi ráemelte tekintetét.
- Nagy csalódást okoztál nekem, Score – sóhajtott fel a dekromák vezére, majd felállt, és híve elé lépett. Az ifjú dekroma még nem engedett megalázkodó testhelyzetén, de ahogy észrevette ura és parancsolója közeledtét, feljebb emelte a fejét.
- Uram, én nem tudom, mi…
- Hallgass! – üvöltötte a férfi. – Ne magyarázkodj nekem! Gyáva módon megfutamodtál, míg hű híveim teljesítették a rájuk szabott feladatot. Vagy netán te még mindig kötődsz a szánalmas druidáidhoz?
- Nem, uram…
- Túl nehéznek vélted a küldetésedet? Heh? – rendületlenül zúdította rá haragját, míg Score térdre rogyott.
- Hatalmas Weid, hű szolgád vagyok, de csapdába csaltak! – hunyászkodott a fiú. – Harcba szálltam volna a druidákkal, de amikor reggel felébredtem egy idegen helyen, semmire sem emlékeztem, és…
- Ne gyere nekem ezzel a siralmas beszéddel! Nem teljesítetted a parancsomat, és még hazudsz is nekem! – Úgy járta körül a fiút, mint egy keselyű.
A dekroma vezér körül szürke derengés jelent meg, és haragjától a barlangot megvilágító fáklyák még nagyobb lángra kaptak.
- Állj fel! – utasította Weid, amit Score gyorsan teljesített. – Bűneidre nincs bocsánat, és most számolni fogsz az árulásodért – mondta, majd szikrázó mutatóujjával egy x-et rajzolt a fájdalmasan ordító fiú homlokára.

*****

Score félt. Rettenetesen félt. A fejére húzott zsáktól nem látta, hogy hova hurcolják, és kik veszik körül, csupán csak a suttogó hangjukat hallotta. Ő azonban nem akart mást, mint hogy öljék meg végre. A dekromák megkínozták árulásáért - amire még csak nem is emlékezett tisztán – de életben hagyták, és most egy padlón húzzák végig, mivel olyan gyenge volt már, hogy képtelen volt a járásra.
Majd egyszer csak a vonszolás abbamaradt, elengedték karjait, és feje a hideg padlón koppant.
- Nagyúr! – hallotta Weid hangját. – Elhoztam az árulót, hogy kedved szerint is megbűnhődjön.
Scora hallotta a zúgolódást, az elégedetlen morgásokat, majd a fejéről hirtelen lekerült a durva vászon, és valaki a hajánál fogva emelte feljebb a fejét, hogy aztán egy parázslóan vörös szempárba nézhessen. A fiú még sose látott ilyen mindent felemésztő tekintetet, s hátán jeges izzadtságcsepp folyt végéig.
- Azt állítod, hogy nem emlékezel semmire? – kérdezte mély, fátyolos hangon a vörös szemek tulajdonosa, ám a fiú meg se bírt szólalni.
- Válaszolj, te kutya! – hallatszott valahonnan egy türelmetlen női hang.
- Türelem, Bellatrix, türelem – intette le a férfi, s Score csak most tudott elszakadni kísértő pillantásától. Amit látott, attól teljesen kirázta a hideg; a férfi fekete köpenyt viselt, amivel erős kontrasztot alkotott kopasz, tejfehér feje. A füle és orra csak torz másolatként emlékeztetett valódi formájára.
- Emlékszel, milyen feladatot bíztak rád, ifjú barátom? – kérdezte nyájas hangon a Nagyúr.
- Nem – suttogta vérző szájjal a fiú, mire a férfi intett felé, ő pedig gurulva csúszott arrébb. Fájdalmában felszisszent, mire halk kuncogást hallott valahol a háta mögül. Score feljebb emelte fejét, és szétnézett a helyiségben. Egy nagy, ovális alakú teremben volt, ahol a halvány fényt csak néhány – egy csilláron égő – gyertya biztosította. A fiú nem tudta volna megmondani, milyen napszak van, hiszen a dekromák órákig kínozták, és a terem függönyei is eltakarták a kinti tájat. A falak mentén néhány fekete csuklyás alak állt, de az arcukat nem látta, mert ők is – akárcsak a dekromák – maszkot viseltek.
- Nézz a szemembe – követelte a férfi, és Score reszketve bár, de engedelmeskedett. Néhány percig farkasszemet néztek, majd a Nagyúr felkiáltott:
- Crucio!
Elemi erővel égett a fájdalom Score testében. Vonaglott, ordított a kíntól, mely sokkal rosszabb volt a dekromák módszerénél. Ők tűzzel perzselték meg a bőrét, vízben fojtogatták, majd a fejére ható légnyomást növelték meg. Belé rúgtak, számtalanszor megütötték, de most egyszerre fájt minden porcikája.
- A fiúnak kitörölték a memóriáját – sziszegte Voldemort, mikor megszüntette az átkot. – Így már semmi haszna – köpte a szavakat. Score a földön fekve nyöszörgött a fájdalomtól, és már valósággal imádkozott azért, hogy megöljék, hogy ne érezzen több fájdalmat. Azonban ez nem következett be.
- Nem tűrök el több hibát, sem tőled Wied, sem tőletek Lucius és Grayback – nézett egyesével az említettekre. – A következő összeütközést nem bukhatjuk el! Együtt, az összes hívem fog harcba szállni, és olyan pusztítást hajtunk majd végre, amelyet még senki sem látott! – kiáltotta Voldemort, mire a halálfalók mind felmordultak és nevettek. – Te pedig, kis barátom, nem fogsz több hibát elkövetni – nézett megvetően Score meggyötört arcára. – Avada Kedavra!

*****

Sirius már órák óta tenyerébe rejtett arccal ült az ágya lábánál, mert így próbálta csillapítani a benne tomboló dühöt. Pettigrew árulását és a legjobb barátai halálát már tizennyolc éve nem tudta feldolgozni. Túlélte az azkabani éveit, megmenekült a dekromák és unokahúga, Bellatrix karmai közül, de senki halálát nem kívánta jobban, mint a volt barátjáét. A kis gyáva patkány – mint ahogy a férfi emlegette magában – már harmadszor járt túl az eszén, ami rettenetesen felbőszítette. Csak jót tett volna a világgal azzal, ha megölte volna Pettigrewt. De mindenki ellene szegült! Harry, Lily, sőt még Mordon is!
Elmélkedéséből egy halk kopogtatás rázta fel, de ő nem nyitott ajtót. Jelenleg senkivel sem szeretett volna beszélni a férfi, de egy újabb kopogás azt jelezte, hogy valaki márpedig igényt tart a társaságára.
Mivel a harmadik kopogtatásra sem kapott választ, Kate benyitott – a bezárkózott férfi látványa nagy fájdalmat okozott neki.
- Sirius – szólította meg halkan, mire a férfi felemelte a fejét, hogy utána visszahelyezze tenyerei rejtekébe.
- Azért nem nyitottam ajtót, mert nem akarok beszélni senkivel sem – közölte dörmögve.
- Ha senkivel sem akarsz beszélni, akkor miért nem zártad be az ajtót? – érdeklődött a nő miközben mellé térdelt.
- Mert azt gondoltam, hogy a szobám magánterület, és nem járkálhat be akárki az engedélyem nélkül – kiáltott rá dühödt hangon, amire a nő megdermedt ijedtében, de nem hátrált meg.
- De mivel én nem akárki vagyok…
- Kate! – szólt ismét a nőre. – Egyedül szeretnék most lenni, kérlek – sóhajtotta, mire a nő nem távozott, csak a férfi mellé csúszott, és ő is az ágynak vetette a hátát.
Sirius annak ellenére, hogy nem nézett fel, nagyon is jól tudta, hogy Kate nem tette azt, amire kérte, de nem is zavartatta magát tovább, így nem tette szóvá, inkább némán ücsörögtek egymás mellett.
Ám a korábbi sötét gondolatok tovaszálltak a férfi elméjéből, mert akárhogy próbálkozott, sehogy sem tudta figyelmen kívül hagyni a nő finom illatát, mely teljesen elbódította. Hallotta Kate lélegzetvételét, és nem bírta megállni, hogy ne is lássa, ahogy a nő karjait összefonva ül a padlón.
- Miért jöttél ide? – kérdezte végül Sirius.
- Talán azért, mert aggódtam egy soha fel nem növő kamaszért? – vágott vissza a nő a férfira se nézve, és Sirius nem tudta mosoly nélkül hagyni ezt a csípős megjegyzést.
- Szóval te a fiatalokra buksz? Akkor ott van Harry, Draco és még Alen is szabad, ha…
- Jaj, fogd már be! – csapott a férfi karjára Kate. – Az előbb még ordibáltál, most meg gúnyt űzöl belőlem? Hát ez igazán kedves – sértődött meg a nő, majd feltápászkodott, és az ajtó felé vette az irányt, de Sirius megragadta a karját, és maga felé fordította.
- Sajnálom – mondta őszintén, és Kate valóban látta a szemében, hogy megbánta a dolgot, de mély szomorúságot is felfedezte tekintetében.
Megölelte a férfit, aki szorosan átkulcsolta a derekát, és fejét a nő vállára fektette. Percekig álltak egymást ölelve, amitől Sirius indulatai teljesen lecsillapodtak, és amikor el akarta tolni magától a nőt, Kate váratlanul szájon csókolta.
Sirius a régi, csajozós múltját meghazudtolóan ledermedt, és amikor Kate ujjai a hajába szántottak, elrántotta magától a kipirult nőt.
- Kate…te meg mégis mit…mit művelsz? – kérdezte el-elakadó lélegzettel, mert, ahogy a nő vággyal teli pillantása találkozott az övével, hirtelen azt se tudta, hogy folytassák-e azt, amit a nő elkezdett, vagy inkább tartsa távol magát tőle.
- Nem elég egyértelmű? – kérdezte oldalra biccentett fejjel.
- De, nagyon is az. Úgyhogy, jobb lesz, ha tényleg magamra hagysz – hallgatott inkább az eszére Sirius, de Katet nem lehetett ennyire egyszerűen lerázni.
- Miért? Talán nem kellek neked? Hónapokon keresztül bókoltál nekem, és amikor itt az alkalom, nem élsz vele?
- Én nem így… nem most – motyogta akadozva a férfi, mivel látta, hogy a nő a blúza gombjaival van elfoglalva, végül megköszörülte a torkát és lefogta Kate csábító mozdulatokat végző kezeit.
- Ne azért bújj az ágyamba, mert megsajnáltál – nézett a nőre keményen.
- Nem azért bújok veled ágyba, hanem mert mindkettőnknek szüksége van rá. Szükségem van rád Sirius.
- Ugyan mit adhat neked egy őrült börtöntöltelék? – mordult fel keserűen a férfi, majd ellépett a nőtől.
- Mondjuk szerelmet? – ment Sirius után.
- Sokra mennél vele. Neked inkább egy olyan férfi kell, aki nincs megbélyegezve a múltja miatt. Körözött személy lettem, Kate!
- Tisztában vagyok vele, de nem érdekel! – csattant fel a nő. – Nekem egy olyan férfi kell, aki bátor és küzd az igazáért. Egy olyan férfi, aki nem futamodik meg és megvédi a szeretteit. Nekem te kellesz Sirius – vált gyengéddé a hangja, és a férfi arcára simította tenyerét. – Meg tudsz ezzel birkózni?
Válasz helyett a férfi lágyan megcsókolta, majd a kezeire is lány puszikat nyomott, és csibészes mosollyal az ajkán csak ennyit felelt:
- Majd meglátom, mit tehetek érted.

Fél óra múlva Mrs. Weasley épp fiai szobája felé tartott, hogy összeszedje a szennyesüket, de amikor Sirius szobája előtt elhaladt, két élvezettel teli kiáltást hallott odabentről. Az első döbbenet után tudatosult benne, hogy a sikítás nagy valószínűséggel Kate-től származott – akit mindezidáig hiába keresett – így csak egy apró kuncogás után tovább folytatta útját. Gondolatban vállon veregette saját magát, amiért hallhatóan nagyon jó tanáccsal látta el az egyre jobban elkeseredett gyógyítónőt, és ettől felbuzdulva keresett magának egy újabb szerelemre éhes leányzót.

*****

Minerva a konyhaasztalnál ülve bámult ki az ablakon. Haja, mint mindig, most is szoros kontyba volt csavarva, ám testtartása nem volt olyan egyenes, mint ahogy azt kiskorában belé nevelték. Vállai előreestek és az ajkait összepréselte, miközben a fák hajladozását figyelte a kinti tájon.
Így talált kedvesére a felébredő Abertfort, és mivel megérezte az asszony letörtségét, rögtön a háta mögé lépett.
- Mi bánt? – kérdezte halkan, miközben lágyan masszírozni kezdte a nő vállait.
- Aggódom – sóhajtott fel gondterhelten – szerinted minden rendben van Lilyvel?
- Siriusék vigyáznak rá; de persze ő már nagylány, tud magára vigyázni – ahogy Lily szokta mondani – mosolygott bajsza alatt a férfi.
- És mi lesz később? A minisztérium sokat foglalkozik azzal, hogy leleplezzék, és gondolj csak bele! Milyen élete lesz majd úgy, hogy a sajtó állandóan a nyomába fog járni, kérdezősködnek, a magánéletében vájkálnak és megbélyegzik, mert druida! Félni fognak tőle, vagy eszközként akarják majd beszervezni a minisztérium emberei?
- Cssss… Ne gondolj rögtön a legrosszabbra. Egyelőre csak a sötétben tapogatóznak.
- De előbb vagy utóbb minden ki fog derülni, ezt te is tudod! – heveskedett Minerva, majd kedvese felé fordult. – Scrimgeour pedig nem fogja átengedni nekem a Roxfort irányítását, így a diákok is védtelenek lesznek!
- Ez még nem biztos, de ha mégis így lenne, akkor majd kitalálunk valamit. Remusnak már vannak tervei, bízz benne! – vigasztalta a nőt, majd szorosan magához szorította. Az asszony hagyta, hogy az Aberforthból áradó nyugalom őt is megbékítse, és csak reménykedni tudott benne, hogy a feltételezései majd nem válnak valóra.

Az én alternatív Harry Potter történetem - 28. Megszállva

   Már több, mint egy hét telt el úgy, hogy Lily csak úgy, jelentősebb cél nélkül lébecolt a nagy Dumbledore kúriában. Hol Giginek segített a takarításban, hol Mrs. Weasleyvel sütött-főzött a konyhában. A lány főképp a desszertek készítésében jeleskedett, így szinte minden nap volt valami finomság az ebédlőasztalon. Ezek azonban nem igazán kötötték le Lily figyelmét, ezért elhatározta, hogy délután, amikor senki – legfőképp Harryék – nem tévednek be a párbajterembe, egyik kicsit felfrissíti a tudását küzdés téren. Ugyanis mióta Pitonék a pincében tartózkodtak, az általa tartott edzések elmaradtak.
Lily épp lefegyverző árkokat lőtt ki az egyik falra, amikor legnagyobb meglepetésére Alen jött be az ajtón.
- Esküszöm, jó szándékkal jöttem – emelte fel kezeit egy nagy vigyor közepette. – Ne bánts!
- Még meggondolom – incselkedett a lány. – Mi járatban?
- Úgy látszik, hogy egy rugóra jár az agyunk, mert én is gyakorolni szerettem volna – mosolygott töretlenül a fiú, ám Lilynek nem igazán tetszett az egyforma gondolkodásról szóló megjegyzése. – De ha már te itt vagy, és én is itt vagyok, akár ki is használhatnánk a másikat.
A félreérthető megjegyzés hallatán Lily szemei elkerekedtek, majd összeszűkültek, és úgy fürkészte a fiút, aki roppant ártatlan képet vágott, de nem bírta sokáig, és szinte kirobbant belőle a nevetés.
- Nyugi, csak vicceltem, Lily! – mondta két röhögőgörcs között. – Látnod kellett volna az arcodat!
- Örülök, hogy ilyen jól szórakozol rajtam – fonta össze karjait a lány, sértődötten elfordult a fiútól és ott folytatta az egyszemélyes párbajt, ahol abbahagyta.
- Na, ne már, csak ugrattalak, vagyis nem egészen. Mit szólnál hozzá, ha egy igazi párbajban megtorolhatnád a hülye viccemet – ajánlotta Alen, mire Lily sóhajtva abbahagyta tevékenységét.
- Jól van, de fájni fog Kovalaninen – villantott egy ördögi mosolyt a lány, majd intett a fiúnak, hogy álljon vele szembe. Amikor mindketten felkészültek, meghajoltak egymás előtt, és Alen kezdte is a támadást. Először csak gyenge rontásokat küldtek a másikra, de amikor Lily megunta az oda-vissza játékot, visszaküldte a fiú átkát, aki erre nem számított, és el kellett ugrania a fénycsóva útjából.
- Ez szép volt! – dicsérte Lilyt miközben feltápászkodott a földről.
- Ne a szád járjon! Vagy te inkább a gyilkos szájalásoddal szoktad elintézni a halálfalókat? – pimaszkodott újfent a lány, ám a mosoly hamar lehervadt az arcáról, amikor Alen több erős átkot zúdított felé.
- Hogy is mondtad? Ne a szád járjon! – vágott vissza a fiú Lily szavaival, majd némán folytatták a küzdelmet.
Egyikük sem a párbaj végét sürgette, nem egymás legyőzése volt a céljuk, hanem hogy minél több varázslatot alkalmazhassanak. Ám Alen megint nem bírta tovább, és beszélgetést kezdeményezett.
- Tudod, most van egy lány, aki nagyon tetszik nekem és…
- Most komolyan velem akarod megbeszélni a nőügyeidet? – sipította Lily.
- Miért? Barátok vagyunk…vagy nem? – kérdezte bizonytalanul a fiú, és leeresztette varázspálcáját.
- Hát, de. De azért mégis csak… Miért pont velem akarod ezt megbeszélni? – értetlenkedett, majd hogy megszüntesse a tétlenkedést, újabb átkot lőtt ki pálcájából. Alen egy kis késéssel kivédte a támadást, és ott folytatták az edzést, ahol abbahagyták.
- Ha már barátok vagyunk, akkor gondolom, megbeszélhetnénk a problémáinkat, nem?
- Muszáj kérdésre kérdéssel válaszolnod? – morgolódott Lily. Igazából ő sem értette, hogy miért tartja ezt a fajta beszélgetést kellemetlennek, hiszen már rég túl van Alenen, és barátok is lettek. – Szerintem ezt inkább egy fiúval kéne megbeszélned, nem velem. Nem értem a ti logikátokat, és nem is tudok úgy gondolni egy lányra, mint akit meg kéne hódítanom.
- Bezzeg, ha Potter lenne a téma… - zúgolódott Alen gúnyosan, majd egy erős átkot lőtt ki a meglepődött lány felé.
- Mi van? Miért kéne Harryről beszélnünk? – kérdezte egyre paprikásabb hangulatban. Nem értette, hova akar kilyukadni ezzel a megjegyzéssel a fiú, és az sem, hogy miért nem tudja felfogni azt, hogy ő nem tud csajozós tippeket adni neki.
- Úgy lesed minden mozdulatát, mintha maga Merlin lenne. Amikor beszél, az arcod áhítatossá válik, és olyankor senki és semmi nem érdekel, csak Potter – darálta el dühödt véleményét a szőke, miközben egyre durvább rontásokat küldött a megszeppent Lily felé.
- Ez nem is igaz! – még Lily is meglepődött, hogy mennyire hamisan hangzottak szavai. – Nem szoktam bámulni Harryt. De ha már szóbahoztad, akkor figyelhetnél jobban is rá, mert nem hülyeség az, amit mond. És ne érdekeljenek a reakcióim – amiben semmi áhítatosság – vagy amit akarsz – sincs! Vagy talán féltékeny vagy?
- Már miért lennék én féltékeny? Gondolkozz már! – üvöltötte Alen, de kezei nem álltak le az átkok szórásával.
- Kettőnk közül te nem gondolkozol! Te váltottál témát, nem én! – mondta hasonló hangnemben a lány is, azonban a heves vita miatt észre sem vették, hogy valami gonosz dolog épp Lily felé tart. Hirtelen kivágódott az ajtó, és egy szürkés gomolyag a lány testébe hatolt. Alen is épp ekkor küldte újabb dühtől megerősödött taroló átkát, amit Lily nem tudott kivédeni, lévén, hogy az egész testét zsibbadtnak érezte. Az átok telibe találta és egy párat pördült a levegőben mielőtt a fal tövébe nem zuhant.
- Lily! – kiáltotta kétségbeesetten és rogyott térdre a lány mellé Alen. – Stimula! Gyerünk, ébredj fel, Lily!
Finoman megrázta a lány vállait, de semmi sem történt, szemei ugyanúgy lehunyva pihentek.
- Lily, ne csináld ezt velem! – pofozgatta ezúttal az arcát, és ez végre be is vált, mert a gyengéd, de határozott pofonoktól megrándult az arca, és hangot is adott nemtetszésének.
- Na, hagyjál már! – nyújtotta meg a szavakat panaszos hangon.
- Ne haragudj, nem akartalak bántani! Jól vagy? - segítette fel Lilyt, aki megnehezítette a dolgát, mert mindig elhessegette segítő kezeit. – Annyira sajnálom!
- Hagy már békén! – visította néhány oktávval magasabb hangon, majd Alent megkerülve kisietett az ajtón, és a lépcső felé szaladt.
- Várj! Most meg hova rohansz?! – futott a lány után, akit csak a lépcső tetején ért utol. Megragadta a kezét, hogy megállítsa, s amikor szembekerült Lily könnyáztatta arcával annyira meghökkent, hogy lazított szorításán, így a lány kirántotta a kezei közül magát, és hangosan becsapta maga mögött a szobája ajtaját.
- Te most…Lily, te sírsz? – dörömbölt az ajtón.
- Szállj már le rólam! – érkezett bentről a sírós hang.
- Ne haragudj, elborult az agyam, nem volt szándékos! Lily, kérlek, nyisd ki az ajtót! Hadd nézzem meg a sérüléseidet! – kérlelte rendületlenül, de ezúttal nem érkezett válasz. – Ha nem nyitod ki, betöröm!
Azonban hiába kérlelte vagy fenyegette a lányt, az ajtó nem nyílt ki. A fiú egyszer megpróbálta a varázspálcájával ki kinyitni a zárat, de minden próbálkozás hasztalannak bizonyult. Végül lerogyott a földre, és a hátát az ajtónak vetette.

*****

Lily a zuhany alatt töprengett saját viselkedésén. Egyszerűen nem értette, miért kezdett el nyávogni, kiabálni, és ami a legrosszabb: sírni! Egyszerűen nem bírta felfogni ép ésszel, hogy miért is kezdett el hisztériázni, hiszen baleset történt, és nem is esett semmi baja. Akkor meg miért? – tette fel magában a költői kérdést. Végül egy nagy sóhaj után elzárta a csapot, és kilépett a fürdőszobájából.
Törülközés nélkül, vizesen kutakodni kezdett a szekrényeiben, és amikor a keze ügyébe került egy fekete piros csíkos, igen mélyen dekoltált spagetti pántos felső, rögtön a vállára dobta, és egy hozzáillő alsót is keresett hozzá.
Néhány perc elteltével az egészalakos tükör előtt állva azon morfondírozott újfent, hogy ugyan miért öltözött ki ilyen…kihívóan. Lily fejében más, cenzúrázatlan jelzők is megfordultak a kihívó helyett, de valamilyen különös oknál fogva, vonzónak és szexisnek akart kinézni, amely célnak a fekete miniszoknya és tűsarkú szandál az előbb említett toppal megfelelt.
Az ajtó előtt beszélgetések halk foszlányai megzavarták a megfelelő rúzs kiválasztásában, így csak a szemét húzta ki szemceruzával, és a szempilláit festette ki az egyik fiók mélyéről előguberált szemspirállal, és már rohant is az utána libbenő, még nyirkos hajával.
- Halihó! – nyitotta ki szobája ajtaját, aminek következtében Alen hátraesett, és tágra nyíló szemekkel bámult fel a lányra. Néhány pillanat múlva megrázta a fejét és négykézláb mászott el Lily útja elől. A folyosó falát támasztó Fred és George is tátott szájjal bámultak a lányra, akik nyílván Alennel beszélgettek eddig, de most egy szót se tudtak kinyögni. – Na, mi a baj? Semmi beszólás, semmi poén? – kérdezte Lily, de mivel nem érkezett válasz, csak megpaskolta George arcát, és egy vállrándítás után letipegett a lépcsőn.
Amint az előszobába érkezett, levetette magát a kanapéra, majd jobb szórakozás nem lévén a druidaként idézett tűzcsíkokat kezdte el forgatni az ujjai között. Ebben a roppant érdekes helyzetben talált rá Harry, Ron, Hermione és Piton, akik épp a pincéből jöttek ki.
- Hát te mit csinálsz? – hökkent meg Ron, de Lily válaszra sem méltatta. Tulajdonképpen észre se vette, hogy társaságot kapott, csak a tűzzel való játékára összpontosított. Különböző, gyermeteg formákat rajzolt velük a levegőbe. Az első egy virág volt, amiből később egy napocska lett, utána meg egy aranyos kutya feje.
- Szerintem megbolondult – közölte véleményét a lépcsőről leérkező Fred, nyomában az arcát simogató George-dzsal, és a még mindig döbbent Alennal. – Bár amíg ilyen ruhákat hord, nekem nincs ellenvetésem – vigyorgott kajánul, de a mosoly hamar leolvadt az arcáról, mert a sokat emlegetett lány erre már felkapta a fejét, és zölden izzó szemét a fiúra emelte.
- Nem vagyok bolond! – csattant fel dühösen, és a kis lángocskák rögtön egy labdává idomultak a kezében.
- Jaj, nem úgy gondoltam, ne szívd mellre – vagyis dehogyisnem, azaz sajnálom! – elemelte fel védekezően a kezeit mindenre felkészülten, ám nem az történt, mint amire számított.
- Rendben van – mosolyodott el angyalian Lily. – Megbocsátok. Sőt, ha van kedved, akkor el is kísérhetsz a konyhába, mert megéheztem egy kis süteményre.
- Állok szolgálatára, hölgyem! – hajolt meg a lány előtt, majd karját nyújtva a konyha felé indultak.

*****

- Nem tudom mi történt vele – kezdte magyarázni a történteket Alen. – Párbajoztunk, de nem komolyan, mindig ki tudtuk védeni a másik támadását, és… veszekedtük is a végén. Utána nem is értem, hogy, de Lily nem védte ki a taroló átkomat, és a stimula után is még sokáig eszméletlen volt. Utána, amikor felébredt elkezdett kiabálni és sírni. Azt akarta, hogy hagyjam békén, és felrohant a szobájába. A többit meg láthattátok – hadarta el gyorsan a többieknek, mire Hermione felsikított és a szája elé szorította a kezét.
- Harry, ugye nem…? – fordult barátja felé, aki ugyanolyan kétségbeesett arckifejezést öltött magára.
- Menjünk a kisasszony után – döntötte el Piton, majd a többiekkel a nyomába az étkező felé vették az irányt, ahol meg is találták a keresett lányt.
Lily vidáman majszolt egy sütit, majd mikor végzett egy újabbért nyúlt az előtte lévő nagy süteményes tányérból.
- Szia Lily. Hogy érzed magad? – kérdezte Harry, és helyet foglalt a lánnyal szemben.
- Köszönöm jól – mondta, majd mélyen a fiú szemébe nézett miközben a szája szegletében maradt porcukrot kéjesen lenyalta. – Kérsz? – kínálta felé a sütiket, miközben előredőlt, és kitolta mellkasát. Harry a mozdulatsor után csak megrázta a fejét és nyelt egy nagyot.
- Én kérek! – nyúlt előre Ron, de a lány visszarántotta a tálat.
- Nem téged kérdeztelek – sziszegte villámokat szóró szemekkel. – Most miattad teljesen elment az étvágyam!
Ron rémülten visszavonulót fújt, míg a lány mellett ülő Fred nevetésbe tört ki.
- Te meg min nevetsz?! Azonnal hagyd abba, megfájdul tőled a fejem! – nyávogta Lily a halántékát masszírozva, majd felállt az asztaltól, és ismét az előszobába indult, ahol összekuporodott a kanapén.
Hermione elé térdelt, és finom mozdulatokkal simogatni kezdte Lily haját.
- Nagyon fáj a fejed? – kérdezte kedvesen, mire a kérdezett hüppögve bólintott. – Nem szeretnél bevenni egy fájdalomcsillapító bájitalt?
- Nem! – kiáltotta a lány, majd talpra szökkent az ülőalkalmatosságról. – Nem kell semmiféle vacak lötty!
- Nyugodj meg, Lily – lépett hozzá Harry. – Ha nem akarsz, nem kell innod semmit sem.
- Köszönöm, Harry – ölelte át a fiút, aki tétován megpaskolta a hátát. – Te mindig meg tudsz érteni – fúrta a fejét a nyakába, majd pár pillanat múlva egy lágy puszit nyomott az érzékeny bőrfelületre. Harry megremegett, majd a vállainál fogva távolabb tolta magától a lányt, aki először ellenkezett, de meggondolta magát, és hagyta, hogy a fiú ránézzen.
- Lily, ez nem te vagy – mondta rekedt hangon Harry. – Küzdj ellene!
- Pedig az, akit most a karjaidban tartasz, én vagyok – fúrta tekintetét a fiúéba. – Velem beszélgettél éjszakába nyúlóan, velem osztottad meg aggályaidat, és te vigasztaltál meg, amikor magam alatt voltam. Mondd, Harry, csinosnak tartasz engem?
A fiú erre nem tudott mit felelni, de talán nem is vártak választ.
- Akarsz engem? – suttogta Lily, majd újra szorosan átölelte Harry derekát és az ajkait a fiúéra nyomta. Lágyan kóstolgatta a telt ajkakat, először az alsót, majd a felsőt becézgette külön-külön. Harry nem viszonozta a csókot, bár nem is lökte el magától, ami már fél sikernek számított a lánynak, így kicsit felbuzdulva egy sóhaj kíséretében nyelve besiklott a férfi szájába, és egyre szenvedélyesebb kényeztetésekbe fogott. Mivel Harry sem volt fából, nála is elszakadt az a bizonyos cérna, és ő is hevesen kapott a lány ajkai után, de pár pillanat után egy durva kéz kirántotta Lilyt a fiú karjai közül.
A lány szeme és keze zölden kezdett világítani, majd Piton felé fordult, aki elszakította őt Harry édes ajkaitól.
- Hogy merészeli? – sziszegte Lily és már támadásra kész pozíciót vett fel, ám ekkor feljajdult, karjait a fejére szorította és térdre esett. A fájdalom, mely a kopolyáját belülről nyomta elviselhetetlen volt. Felsikoltott, de ez fájdalmán mit sem enyhített.
- Küldj ellene! Koncentrálj! – biztatta mellé térdelve Piton. – Ne hagyd, hogy áttörjön a védelmeden!
- Próbálom – akarta formálni a szavakat, de csak gyenge nyöszörgés hagyta el ajkait. Nem tudta, mi történik vele, teljesen össze volt zavarodva, és a fájdalom miatt nem is nagyon tudod a miértekre választ keresni magának, csak azt akarta, hogy múljon el ez a kín.
- Lily, te erősebb vagy nála, menni fog. Csak ne engedj neki – suttogta a fülébe Harry, miközben hátulról átölelte. – Tudom, hogy fáj, de neked sikerülni fog.
Hiába bíztatták, és látták el tanáccsal a fájdalom egyre elviselhetetlenebb lett. Magatehetetlenül sikoltozott, zokogott, senki sem tudott rajta segíteni. Az emberek zúgolódtak körülötte, beszéltek hozzá, megérintették, de semmit sem tudott felfogni, érzékelni belőle. Hiába volt olyan jó az oklumencia tudása, a benne tomboló sötétség belülről emésztette fel, és nem tudott neki megálljt parancsolni.
Feladta.
Nem bírta már tovább a gyötrődést, leomlottak az elméjét védő falak, utat engedve a kéretlen ismeretlennek, és a fájdalom lassan csillapodni kezdett.
Zihálva vette a levegőt, s már nem sikoltozott. Amikor a körülötte lévők is észrevették a végbemenő változásokat, elhallgattak, majd tanácstalanul néztek egyikükről a másikra.
- Szerinted sikerült neki?
- Vége van?
- Ugye jól van?
Nem. Még koránt sem volt vége ennek a rémálomnak, és ezt Lily nagyon jól tudta. A fájdalom teljesen elhagyta testét, de ő mégis mozdulatlan maradt. Várt. Tudta, hogy valami belé férkőzött, valami, amit még ő sem tudott megmagyarázni, de határozottan érezte a jelenlétét, amitől teljesen kirázta a hideg.
- Okos kislány. Tudtam, hogy előbb vagy utóbb legyőzlek – hallatszott egy ismeretlen hang valahonnan. – Most pedig szépen átadod nekem az irányítást.
- Nem – suttogta maga elé Lily.
- Mi nem? Lily? Hogy érzed magad? – kérdezte Harry, aki még mindig mellette volt.
- Ők nem hallanak engem, csak te. Pontosabban, te, már én vagyok – hallatszott újra a hang, s ettől újfent reszketni kezdett.
- Nem – ismételte újra a lány.
- Lily, hallasz minket? Mire mondtad azt, hogy nem?
- Ostoba – susogta dühösen a hang. – Hát sose tanulsz a hibáidból?
S azzal az idegen emlékeket kezdett el felidézni a lány emlékeiből. Látta a szüleit, akik mosolyogtak rá, játszottak vele, majd a megkínzott, halott testüket, miközben lángolt körülöttük minden.
- Ne – nyögte elgyötörten, s csukott pillái közül újabb könnycseppek gördültek le. – Nem akarom, hagyd abba!
- Mi van veled Lily? Kérlek, válaszolj! – hallotta feje felöl Sirius hangját, de nem tudta teljesíteni a kérését, mert közben újabb emlék került elő. Újra látta azt az újságcikket, melyben Albus bácsi haláláról írtak, majd magát a sírt is, ahol elkókadt virágok lengedeztek a szélben.
- Kérem, kérem ne!
A következő kép Zareh és Reili sírja volt a Druidák Kertjében, majd Score őrült vigyorral a képén nézett le rá.
- Te tehetsz róla! A te hibád!
- Nem.
- Megmenthetted volna őket, de te túl gyenge voltál!
- Nem.
- A te hibád! A te hibád! A te hibád! - szajkózta.
Minden fájdalmas emlék lepergett Lily lelki szemei előtt, és az újra átélt, szívét összefacsaró érzések túlcsordultak benne. Nem érdekelte, hogy ki mit mond neki, nem érdekelte, hogy fáj vagy nem. Érzéketlenné vált, de nem csak azért, mert a többé-kevésbé összeforrt lelke újra darabokra hullott szét, hanem azért is, mert az idegennek pont ez volt a célja, és most, hogy a lány már nem küzdött ellene, átvette felette az irányítást.
Lily összekuporodott testhelyzetéből engedve lassan kinyújtózkodott, de a szemét még mindig nem nyitotta ki. Négykézláb emelkedett, s valaki a vállára fektette a kezét, de a lány egy rántással lerázta azt.
- Szóval mégiscsak áruló lettél... – szólt rekedt hangon Lily még mindig lehajtott fejjel. – Dumbledore mindig is tudta, hogyan érje el a célját, no de pont Potterrel és Blackkel, a régi ellenségeiddel együtt… Nem ismerek rád, Perselus – a hideg hanghordozás és a szavak ugyanolyan ismeretlenül hatottak Lily szájából, mint a vörössé vált íriszeiben lévő metsző gyűlölet.
- Nem lesz sok időd ezen gondolkozni – mondta szenvtelenül a bájitalszakértő, miközben varázspálcáját a lányra szegezte. A mozdulattól Lilyben lévő gonosz nem ijedt meg, inkább egy eszelős kacagás kíséretében felegyenesedett. Végignézett a helyiségben tartózkodókon, majd a tekintete megakadt Harryn.
- Ugyan Perselus, nem ölnéd meg ezt a kislányt, túl gyenge vagy hozzá – forgatta a levegőben az új teste kezét. – Te pedig az ifjú Potter vagy, ha nem tévedek.
- Te szemétláda… - kiabálta Harry, és megindult felé, de Piton az útjába állt. – Mit műveltél Lilyvel?
- Felidéztük a szép régmúlt eseményeit – felelte fennkölten. – Majd úgy döntött, fejet hajt a hatalmam felett. De itt van még. Valahol az agya kis eldugott részében sírdogál – mondta maró megvetéssel a hangjában, mintha csak egy parazitáról beszélt volna.
- Hagyd békén! Engedd vissza! – követelte a fiú dühösen.
- Miért, különben mi lesz? Megölsz? – kérdezte gúnyosan, majd elővette a lány varázspálcáját, és maga elé tartotta – Előbb én öllek meg téged.
- Nem – kiáltotta belülről Lily. Valóban tudatánál volt még, de nem tudta visszavenni az irányítást. A benne lévő gonosz túl erős volt vele szemben.
- Előbb engem kell megölnöd, Voldemort – közölte Piton.
- És engem – állt mellé Sirius, majd Ron és Hermione is.
- Nem! – tiltakozott Harry és Lily egyszerre, ám a lányt senki sem hallotta. A fiú a két barátja elé furakodott, de Siriust már nem volt olyan könnyű félrelökni.
- Ostobák – sziszegte Voldemort. Ő is érezte a lány tiltakozását, ezért minél hamarabb cselekednie kellett. A kezében lévő pálcát egyenesen Pitonra akarta szegezni, de a mozdulatsort nem volt olyan egyszerű végrehajtani, mert Lily egyre erősebben igyekezett megfékezni őt.
- Nem engedem! – sikoltotta Lily.
- Nem tudtok megállítani! – harsogta Voldemort mind Pitonéknak, mind Lilynek egyaránt. Sirius félrelökte Harryt és barátait, mert Ő, akit nem nevezünk nevén meglendítette a varázspálcát, hogy megölje mindannyijukat. – Adava Ked…nee!
Lily a bal kezével lefogta jobbját, amiben a varázspálca volt, és annyira szorította azt, míg a pálca kiesett a kezéből. Térde esett, és újabb fájdalmas sikoltás hagyta el ajkait. A szemében lévő vörös hol eltűnt, hol visszatért jelezve a harcot Voldemort és a lány akarata között.
- Lily, hallasz engem? Küzdj ellene, ne engedd vissza! Sikerülni fog! – bíztatta Harry.
- Hiába küzdesz te koszos kis sárvérű! – hörögte Voldemort.
- Használja fel a druida erejét, úgy sikerüli fog! Használja! – jutott hirtelen eszébe Pitonnak.
- Majd meglátjuk! – vágta rá Lily, majd ahogy Piton javasolta megpróbálta előidézni druida énjét, ám ez most nem volt olyan könnyű feladat, mint máskor. Voldemort még mindig nem adta fel a küzdelmet, és a lány lelke is jelentős sérülést szenvedett általa. Újabb képeket vetített a lánynak, amik a legnagyobb félelmét ábrázolták. Mindenki meghalt, akit még eddig nem veszítette el: Minereva, Aberforth, Harry, Sirius, Hermione és a Weasley család.
- A történtek nem a te hibáid, Lily! Te nem tehetsz semmiről! – győzködte Sirius, hiszen ő tudta, hogyan érez a múltban történtek iránt. A dementoroktól való szökése utána a férfi sokat beszélgetett Lilyvel, így most sejtette a probléma okát.
- Gondolj Minervára és Aberforthra! Gondolj rájuk, a családodra és a barátaidra! Mi mind itt vagyunk veled – bátorította Harry is, és nagy koncentrálás után – miképp a félelme nem vált valóra – meg is tette a hatását. Miután Lily felelevenítette szerettei arcát, új erőre kapott, s immár semmi és senki nem állhatott a druida lány útjába.
Zihálva vette a levegőt, ökölbe szorult keze és szeme zölden kezdett el világítani, és az egész teste rázkódott a benne lévő energiától. Felsikoltott, de a sikoly immár nem tőle származott, hanem a benne lévő gonosz adott hangot fájdalmának, majd a lány testét körbeölelte a vakító fehérség. A sikítás elhalt, mert a sötétség távozott Lily testéből, de a lány sem bírta már tovább, ájultan rogyott a padlóra.

Az én alternatív Harry Potter történetem - 27. Patkányfogó - avagy hopp, cica, jaj!

A robbanás hatásától Mr. Diggle és Dawlish arccal előre esett, Mordon Kingsleyvel együtt, pedig pajzzsal védték magukat és a többieket az ajtó széthullott darabjaitól.
Lily az előszoba falához érintette tenyerét és pálcáját, aminek hatására sorban bekattantak az ajtók zárjai. A kirobbantott pinceajtó helyére pedig egy áttetsző zöld burok került.
- Mindenki jól van? – kérdezte Sirius elsősorban a körülötte lévőktől, majd hátra pillantva meglátta az ájultan fekvő fiatal aurort, aki felett Mr. Diggle térdelt.
- Jól van, csak beverte a fejét – tájékoztatta az idős férfi.
- Lezártam az egész házat, senki se tud ki vagy bejönni – lépett el a faltól Lily, miközben szeme és keze még mindig zölden világítottak. – Mrs. Weasley, Mrs Malfoy és Gigi az emeleten vannak, ők se tudnak lejönni.
- Kiszökött az egyik fogoly? – kérdezte Kingsley, mire a lány csak bólintott. – De hát akkor hol van?
- Itt valami nagyon bűzlik – jegyezte meg Lily, mivel senki mást nem látott az eddig jelen lévők közül. Harry a többiekkel együtt felállt, és pálcáját mindenre készen előre szegezte, mintha pár perccel ezelőtt mi sem történt volna.
- Lily, azt meg tudod mondani, hogy ki szökött el? – érdeklődött Harry, akit szorosan követték barátai.
- Nem ismerem a nevüket – motyogta a lány, miközben ujjait végighúzta a falon. Érezte, hogy egyre közelebb van a szökevény, és pálcáját erősen szorítani kezdte. A kandalló párkányán is végigsimított tenyerével, majd olyan gyorsan kapta el onnan a kezét, mintha tüzes vashoz nyúlt volna.
Ennek oka az volt, hogy a lány megtalált azt, akit keresett. Pontosabban úgy, hogy a lába között átszaladt egy patkány, és egyenesen a lépcsők felé vette az irányt. Ám Lily nem tétlenkedett sokáig. Macskává változott, és egy dühös fujtatás közepette az undok rágcsáló után vetette magát. Átugrott a még mindig eszméletlen Dawlish lábain, felugrott a lépcsőkre és annak közepén utol is érte az ismeretlen szökevényt. Hosszú, erős karmait kitolta, és a patkány felé csapott, ám elhibázta, és csak súrolta a kistestű állat bundáját. A következő csapás viszont a rágcsáló oldalába talált, aminek következtében az lebucskázott a lépcsőről.
Sirius is hasznosította animágiáját, és egy nagy fekete kutya képében a földszintre érkező patkányra vetette magát, de az ügyesebb volt nála, és látszólag nem érte olyan súlyos sérülés, így gyorsan a bejárati ajtó felé iszkolt. Azonban ott hiába kutakodott a legkisebb rés után, nem tudott elmenekülni. Lily gyorsan utolérte a kis állatot, hátulról rá akart ugrani, de a patkány taktikát váltott, és visszaváltozott emberré. A lány egy alacsony, piszkos férfira érkezett, aki kapálózva próbálta lerázni magáról, de a macskabőrbe bújt Lily alaposan a karjába fúrta karmait, és az arcán is megkarmolta őt. Végül azonban a férfi az egyik szabad kezével nagyot ütött a macskára, mire ő egy panaszos nyávogással elengedte a szökevényt és egyenesen a feléjük tartó Mordon karjaiba esett.
Mivel az ex-aurornak foglalt lett a keze, valamint Piton sóbálvány átka is mellément, így nem tudta megakadályozni, hogy a férfi ismét patkánnyá változzon. Lily pár pillanatig tartó pihenés és egy dühös morgás után ismét a patkány után vetette magát, aki ezúttal az előszobai függönyön kapaszkodott fel, hogy kijusson az ablakon keresztül. De a kis állat nem tudta, hogy hiába menekül, mert minden lehetséges kijárat le lett zárva. Lily is felkapaszkodott a krémszínű textíliára, de a súlyát és erős karmait nem bírta el a függöny, és széles csíkokban szétszakadt, magával rántva a patkányt is. Amint a rágcsáló is lepottyant, a macska az egyik mancsával a földre szegezte.
Lily résen volt, és mivel számított arra, hogy a férfi ismét visszaváltozik, ő is így tett, ám ezúttal a pálcáját az animágus nyakához szegezte, valamint az egyik térdét az alacsony ember hasába nyomta, így félig rajta feküdt.
- Segítség, segítség…meg…meg akar enni! – nyivákolta neméhez képest vékony hangon a férfi.
- Eszemben sincs elrontani a gyomrom – vágta rá Lily egy fintor kíséretében. – Mondtam, hogy bűzlik itt valami – szippantott mélyet a levegőből, hogy ismét fintorra húzza orrát. – Szó szerint.
- Incarcerandus!
- Stupor! – süvítette Kingsley és Mordon egyszerre, mire az alacsony férfi körül erős kötelek jelentek meg, és ájultan feküdt tovább.
- Gyere! – emelte fel a derekánál fogva a lányt az eszméletlen férfiról Harry. – Jól vagy?
- Igen. És te? – kérdezte Lily, miközben a fiú szomorú szemeibe nézett, de ő nem válaszolt, csak bólintott egyet, és a vállainál fogva távolabb húzta a lányt. – Szóval mi is történt veled pontosan?
- Nem mondhatom el – vágta rá gondolkozás nélkül a fiú, miközben maga mellé igazította a lányt, de úgy hogy egy kicsit takarásban is legyen az animágus elől.
- És ki ez az…
- Az, az alak Peter Pettigrew, ő árulta el a szüleimet Voldemortnak – sziszegte a lányra se nézve. Kezeit ökölbe szorította, annyira, hogy az izületei teljesen elfehéredtek. A hallottak után Lily száját csak egy halk ó hagyta el, miközben próbálta megfejteni Harry arckifejezését.
- Te rohadt szemét! – csattant fel Sirius, és arrébb lökte Mordont. – Áruló! – ordította magán kívül, majd egy hatalmas puffanás adott hangot annak, hogy a dühödt férfi belerúgott az ájult Pettigrewba.
- Sirius, higgadj le! – próbálta Kingsley lefogni, de egy újabb puffanás után Lily arra következtetett, hogy ez nyilván nem sikerült neki.
- Már harmadszorra próbált megszökni előlem! Harmadszor! – kiabálta őrült módon, és Lily ekkor megértette, hogy az Azkaban milyen hatással volt rá. – De többször nem engedem – üvöltötte, azzal előrántotta varázspálcáját, és a földön fekvő férfira szegezte. Kingsley és Mordon próbálták visszatartani őt, mikor látták mire készül, de Sirius kitépte magát a karjaik közül, és már épp szólásra nyitotta száját, amikor Harry elé lépett, és békítőleg a magasba emelte a kezét.
- Ne tedd ezt, Sirius – szólt halkan keresztapjához, és lassan közelebb lépett hozzá. – Te nem vagy gyilkos, és ez a szemétláda nem is érdemli meg, hogy azzá válj!
- Állj félre az utamból, Harry – intett türelmetlenül, de mivel a szólított egy tapodtat sem mozdult, felé lépett, megragadta a fiú gallérját, és megrázta. – Ő ölte meg a barátaimat, a szüleidet, Harry! Nem érdemli meg az életet!
- Tisztában vagyok azzal, hogy ki ez, de kösz, hogy emlékeztetsz rá – felelte fagyosan. – De te nem vagy gyilkos.
- Amikor vége lesz a háborúnak, az ő vallomásával szabad lehetsz, és nem kell többet bujdosnod – szólt közbe Lily is.
- Ugyan! Ne légy már ennyire naiv! – csattant fel a férfi, majd elengedte keresztfiát.
- Akkor sem ölheted meg! Börtönbe zárjuk, ahonnan nem fog többet kiszökni – folytatta a fiú idegesen.
- Szóval mind ellenem vagytok? – nézett körbe a kis társaságon, majd csalódottan vette tudomásul a többiek némaságát.
- Nem ellened vannak Black, csak nekik több eszük van, mint ami neked valaha volt – gúnyolódott Piton.
- Nem téged kérdeztelek Pipogyusz! – acsargott a professzorra.
- Sirius, kérlek – sóhajtotta fáradtan Harry.
- Jól van. Nem fogom megölni – mondta beletörődötten, ahogyan azonban tekintete ismét a gyerekkori barátjára tévedt, torz fintor terült el az arcán.

*****

Napok teltek el az ominózus szökési kísérlet után, és az óta, mintha megállt volna az élet Lily számára. Hanyatt fekve bámulta a szobája plafonját, és jobb elfoglaltság híján az elmúlt napok eseményein gondolkozott.
Pettigrewt és társait szerencsére minden baj nélkül a menedékházba vitték, és állandó őrizet alatt tartják. Mordon olyan plusz varázslatokkal látta el a „cellákat” – Pettigrew esetét figyelembe véve –, amik meggátolták a helyiségben tartózkodókat abban, hogy animágiát használhassanak, és ily módon megszökhessenek. Természetesen a foglyok átszállításában Lily nem segíthetett, úgy, ahogyan a Rend többi dolgaiban sem. Miután Remus nem gyengélkedett már a farkaskór miatt, Tonksszal együtt bejelentették, hogy hamarosan bővülni fog a Lupin család. Lily egy kis önkénytelen mosollyal a szája sarkában emlékezett vissza Tonks majd’ kicsattanó boldogságára, és Remus féltő óvatosságára. A férfi határozottan megtiltotta feleségének, hogy küldetésekre járjon, vagy egyéb veszélyes feladatot lásson el, ami Tonks esetében elég tág fogalomkört jelentett a nő ügyetlenségét ismerve.
Remus nem hívott össze újabb üléseket, helyette négyszemközt intézte a Főnix Rend dolgait, és Lilynek már az a paranoiája kezdett kialakulni, hogy szándékosan nem vonják be őt is a fejleményekbe. Árgus szemekkel figyelte a rendtagok tekintetét valamiféle bizalmatlanságot keresve bennük, de semmi kirívót nem vett észre a többiek viselkedésén. Ilyenkor persze alaposan lehordta saját magát, de „Az ördög nem alszik” lévén elég gyakran visszatért ehhez a rögeszmés cselekedetéhez.
Időközben Lydia Knight is magához tért, és amikor beszélgetni szeretett volna vele, nem győzött csodálkozni és dühöngeni Piton sértő magatartásán.
- Ms Knight, Lily White vagyok. Örülök, hogy magához tért, és hogy megismerhetem – nyújtott kezet a kissé sápadt és erőtlen nőnek, aki legyengült állapotát meghazudtolóan viszonozta a kézfogást.
- Hasonlóképp örülök a találkozásnak. Hm. A gyógyító, Kate, azt mondta, te hoztál ide, de nem emlékszem rád – biccentette oldalra a fejét a nő, és érdeklődő szürkéskék szeme a lány vonásait vizsgálgatta.
- Valóban én hoztam önt ide, de addigra már annyira le volt gyengülve, és…hát én sem a hétköznapi viseletemet hordtam akkor…
- A kisasszony ezzel azt akarja mondani, hogy druida, kegyed pedig alig volt magánál – szólt közbe egy férfi, és Lilynek még csak meg sem kellett fordulnia, hogy megtudja, ki vágta félbe mondandóját.
- Így van. Köszönöm, hogy ilyen segítőkész a vendégünk tájékoztatását illetően, professzor, de magam is be tudom fejezni a saját mondatomat – mondta a lány még mindig a nő felé fordulva. – Ms Kinght, had mutassam be Perselus Pitont, aki megmentette az életét. És kérem, nézze el a professzor modortalanságát, de a pincéje sötétségében nyílván nem olvasta az etikett szabályait.
A nő ezen a kis közjátékon haloványan felnevetett, amin nem győzött csodálkozni mind Lily, mind Piton, és az elképedt arcokat látva Lydia csak még jobb kedvre derült. Amikor nevetett, hátravetette sötétbarna haját, és a szeme alatt apró kis nevetőráncok jelentek meg az egyébként csinosnak mondható arcán. Lydia Kinght a harmincas évei végét járó, jelenleg igen jó kedvű nő volt.
- Elnézést – rakta a szája elé a kezét az asszony – azt hiszem, ez a túl sok fájdalomcsillapító utóhatása lehetett – mondta a beteg, miután alább hagyott derültsége.
- Miss White, azt hiszem eleget tett a házigazdák illő kötelezettségeinek, így ha megtenné, hogy kifárad… - élcelődött Piton.
- De én még…
- Sürgős megbeszélnivalóm van Ms Knighttal, amit négyszemközt szeretnék lebonyolítani – szólt ellentmondást nem tűrő hangon, mire Lily magában füstölögve hagyta el a kórtermet.

Azóta a „beszélgetés” óta Lily nem találkozott többet a nővel. Mivel Ms Kinght még nem épült fel teljesen, sokat kellett aludnia, és abban a pár órában, amikor ébren volt, Piton mindig nála tartózkodott. Valamint amikor Piton nem a gyengélkedőn volt, akkor a pincéjébe vonult vissza Harry, Ron, Hermione és Sirius társaságában. Sőt, néha még Remus is velük tartott.
Lily el sem tudta képzelni, hogy tudott Sirius és Piton órákat egy légtérben lenni anélkül, hogy meg ne öljék egymást, de mivel azon a ritka pillanatok egyikén, amikor találkozott velük, mindketten épek és egészségesek voltak, az egyértelmű fáradságot leszámítva.
Amikor nem Piton felségterületén tartózkodtak, az aranytrió és Sirius a könyvtárba vonultak vissza, ahová nem lehetett bemenni jelenlétükkor. A professzor néha-néha elhagyta a házat, de amikor visszajött ugyanott folytatta a dolgát, ahol abbahagyta. Hiába faggatózott Lily a ritkának számító közös étkezésekkor, a lány próbálkozásait mindig a feladat címszóval intézték el, amiről neki nem szabadott tudni. Rendkívül bosszantotta a lányt az, hogy őt mindenből kihagyják. Egyedüli mentsvára Ginny volt, de mióta kiderült a Dracóval való ismerkedése – amibe Ron a legnagyobb bosszúságára nem szólhatott bele –, minden szabadidejét a fiúval töltötte.
Lily először a konyhában keresett magának valamilyen elfoglaltságot, de Mrs. Weasley és Tonks állandó fecsegése a cumikról és a pelenkákról valahogy nem derítette jó kedvre. Ahogyan a Reggeli próféta olvasása sem. A Főnix Rendjének tagjai körözött személyek lettek, bár a minisztériumnak fogalma sem volt arról, ki tartoznak az általa elvetemültnek vélt társaságba. A Roxfort sorsáról sem lehetett túl kecsegtető híreket hallani, ugyanis Rufus Scrimgeour egyértelműen inkább egy minisztériumi beosztottat ültetett volna az iskola igazgatói székébe, mintsem egy olyan személyt, aki korábban – vagy még mindig – Dumbledore híve volt. És bár a néhai igazgató Minerva McGalagonyt jelölte ki utódjául, Scrimgeour a hatalma segítségével felülbírálhatta volna a végrendeletet.
Egy cikk azonban vegyes érzelmeket keltett a lányban, ami most hanyagul az ágy lábához lett hajítva, de harsány betűi szinte lyukat égettek a lány tudatában.

A Dumbledore lány

Nemrég fény derült arra, hogy Albus Dumbledore egy ártatlan kislányt adoptált külföldről. A gyermekért aggódó minisztériumi alkalmazottak minden erejüket bevetve próbálják kinyomozni a lány hollétét, és egészségügyi állapotát, mivel a néhai Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola igazgatója hanyag gondviselőnek bizonyult azért, mert gyermekét soha, egyetlen alkalommal sem vitte a Szent Mungo Varázsnyavalya- és Ragálykúráló Ispotály intézményébe, és megfelelő oktatásban sem részesült, mivel egy iskolába sem íratta be.

Minden jóhiszemű polgárt arra kérünk, hogyha egy magányos kislányt találnak az utcán, azonnal értesítsék a minisztériumot.

Lily először nem győzte szidni azt a firkászt, aki ennyi ostobaságot hordott össze róla és Dumbledore professzorról, másodszorra pedig a reggelije bent tartásáért küzdött, amiért ilyen nyálas, álszent szöveget írtak róla. Még hogy kislány!

Az én alternatív Harry Potter történetem - 26. Mi történt tegnap este? (javított)

- Annyi az egész, hogy tudok pálca nélkül is varázsolni – grimaszolt elkeseredetten Harry.
- De hisz ez nagyon jó! – lelkendezett Lily. – Hé, most miért vágsz ilyen arcot?
- Ez semmi! Azt hittem…vagyis mindenki azt hitte, hogy majd valamilyen különlegesebb erőt kapok. Minden erősebb varázsló és boszorkány képes valamilyen mértékben pálcahasználat nélkül varázsolni. Ez semmiben sem különleges! – fakadt ki hirtelen a fiú, majd felpattant a helyéről és járkálni kezdett a szűk szobában.
- Eddig tudtál pálca nélkül varázsolni? – kérdezte higgadttan a lány.
- Nem, persze hogy nem – túrt a sűrű kócos hajába. – De ez nem elég ahhoz, hogy legyőzzem Voldemortot!
- Nem, Harry. Ez egyáltalán nem kevés egy tizenhét éves fiúhoz képest, aki már így is messze túlszárnyalta a korabelieket. És mégis miért pont neked kellene legyőznöd Voldemortot? Ezért van a Főnix Rendje, hogy majd közösen, együttes erővel szálljunk szembe vele! – állt fel a lány is ültéből és a csalódott képű Harry elé állt.
- Nem tudsz te erről semmit – mondta halkan a fiú, miközben oldalra fordította a fejét, hogy ne kelljen a lány szemébe néznie, ám Lily nem hagyta magát, még közelebb lépett és gyengéden maga felé fordította a fiú arcát.
- Akkor világosíts fel erről – suttogta, miközben az ujjhegyei még mindig Harry arcán nyugodtak.
Ettől a közelségtől mindketten furcsán érezték magukat, volt valamilyen kis vibrálás közöttük, amit egyikük sem tudott volna megmagyarázni.
- Tudod, hogy nem lehet.
- Hát, egy próbát azért megért – mosolyodott el halványan a lány, majd elengedte a fiú arcát, és hátrált egy lépést. – De visszatérve az eredeti témára: szerintem nem olyan szörnyű ez a plusz erő dolog. Gondolj csak bele! Ha már mindenképp Voldemort ellen akarod használni az erődet, szerinted ő számítana arra, hogy egyszer csak pálca nélkül is támadod? – húzta fel a szemöldökét. – Nem hinném.
- Igen, ebben igazad van, de akkor is többre számítottam. Griffendél Godrik leszármazottjaként sokkal többre – csüggedt továbbra is Harry.
- Az erő nem mindig – nem minden tekintetben – hasznos. Ha most, nem is tudom, mondjuk, olyan plusz erőt kaptál volna, mint amilyen nekem is van, az csak hátráltatott volna téged – mondta semmibe révedő tekintettel a lány, majd visszaült korábbi helyére. Harry tűnődve nézte Lilyt, aki látszólag teljesen elmerült saját gondolatainak világában, de mivel nem bírta ki, rákérdezett:
- Ezt hogy érted?
- Évekig tartott az erőm feletti kontrollálást megtanulni. Tanulás közben voltak olyan véletlen „balesetek”, hogy amikor tüsszentettem, olyan szélörvényt hoztam létre, ami felforgatta az egész helyiség berendezését. Egy tüsszentéssel! – nézett elkínzott arccal a fiúra. – Nem hinném, hogy te most pont ilyenre vágynál.
- Nem, valóban, de nem bírom a tétlenkedést! Túl lassan haladunk az izé… feladatunkkal, és minden segítség jól jönne most, mint például ez a plusz erő dolog.
- Nem a plusz képességétől válik valaki különleges és erős varázslóvá. Sokkal inkább attól, ahogyan a már meglévőt használja – motyogta félig magának Lily, majd félrebillentette a fejét, és úgy kérdezte: – Ez most nagyon furcsán hangzott, nem?
- Te is tanultál Dumbledore professzortól, nem csak én – húzta árnyalatnyival feljebb szája csücskét a fiú. – Értem, mire gondolsz, és köszönöm, hogy megértesz.
A lány elgondolkozva figyelte a fiú apró mosolyát, amit csak nagyon ritkán állt módjában látni. Amikor mosolygott, halványabbnak tetszettek a szeme alatti karikák, és a szemeiből is eltűnt az aggodalom. Pattanásig feszült, mindig mindenre felkészült izmai elernyedtek, és lazított férfias testtartásán.
Amikor végül Lily rádöbbent, miken is járt az agya, rettenetesen elszégyellte magát.
- Ne légy hülye! Ezt gyorsan felejtsd el, Lilyan! Te nem egy ábrándos tini lány vagy, aki lépten-nyomon elájul egy kellemes fiú társaságában! Főleg nem ilyen körülmények között! Harrynek kisebb gondja is nagyobb nálad! – hadakozott magával gondolatban.
A néma vívódása alig pár pillanatnál vett többet igénybe; enyhén megrázta üstökét, majd egy újabb lehetetlen témába kezdett.
- A feladatotok miatt voltatok tegnap abban a kis templomban?
- Igen – válaszolt összehúzott szemöldökkel Harry. Nem igazán értette a hirtelen változást. – A feladat miatt voltunk ott, de többet tudod, hogy nem mondhatok.
- Valahogy sejtettem, hogy ehhez hasonló választ fogok kapni – bólintott rá szenvtelenül Lily. – És azt sem árulhatod el, hogy miért voltál olyan… kimerült?
- Gondolom sejted, hogy nem egy egyszerű tevékenység az, amit el kell végeznünk – mondta nem épp bőbeszédűen a fiú.
- Persze, csak meglepődtem, ennyi az egész – rántotta meg a vállát Lily, miközben próbált nem a fiúra nézni. Mivel úgy gondolta, hogy több információt már úgy sem fog kihúzni Harryből, hagyta a témát, ám így kissé kínos csönd telepedett rájuk.
- Úgy látom ismét a helyzet magaslatán áll, Miss Withe – lépett a szűk kis szobába Piton a szokásos gúnyos mosolya kísértében.
- Én pedig úgy látom, hogy ön mindig egy beszélgetés kellős közepébe toppan be – állt fel Lily az ágyról, és hogy valamivel hasznossá tegye magát, a korábban lebegtetett lámpa buráját igazította meg. Már csak azért is, hogy hátat fordítson Pitonnak, aki gúnyos pillantásával hozta a lány tudtára azt, hogy ő pontosan tisztában van azzal, hogy a beszélgetés már a megérkezése előtt befejeződött.
- Black odafönt vár téged, Potter – biccentett a fiú felé, aki viszont nem indult el a keresztapjához, hanem a lány lelki állapotát próbálta felmérni aggódó tekintetével. Lily ezt észrevette, és megpróbált olyan őszinte mosolyt varázsolni az arcára, amilyet csak tudott.
- Nyugodtan menj, Harry.
- Hacsak a jelenlétemben nem aggódik a testi épsége miatt Miss White – mondta a bájitalszakértő, miközben összefonta a karját a mellkasa előtt.
- Kellene? – vigyorodott el pimaszul a lány, mire a férfi csak a szemeit forgatta. Ekkor döntötte el Harry, hogy nem kell annyira aggódnia Lily miatt.
- Rendben. Fent leszek, ha kellenék – mondta, majd kiment a szobából.
Lily újra a lámpa felé fordult, majd azt maga előtt lebegtetve az ajtó felé vette az irányt, ám Piton karba tett kézzel elállta az utat.
- Ha már itt van, segíthetne is. Már csak két szoba van hátra – torpant meg a férfi előtt.
- Nem ezért jöttem – felelte szűkszavúan Piton.
- Hát akkor miért? – állt egyik lábáról a másikra Lily, amikor a férfi még mindig hallgatott. – Elárulja, vagy azt szeretné, hogy kitaláljam?
- Hallottam a tegnap esti kalandjáról – mondta az utolsó szót hangsúlyozva.
- És?! – kérdezte kissé idegesen, aminek okát a professzorral is megosztotta. – Miért kell mindent harapófogóval kihúzni magából?
- Mivel mit csinálni? – kérdezett rá a mugli kifejezésre Piton. Hangsúlyában enyhe tanácstalanság érződött, ami nem is kerülte el a lány figyelmét, de végül Lily türelmetlenül csak legyintett a kérdésre.
- Szóval tudja mi történt. Rendben. Felfogtam. Esetleg hozzáfűzne még valamit, vagy csak szimplán közölte velem?
- Azt mondtam, hogy hallottam róla, nem azt, hogy minden részletet tudok – préselte össze penge vékony ajkait. – Ismerte a támadót?
- Igen, ismertem. Score-nak hívják, aki elárulta a druidákat és a dekromákhoz csatlakozott. Azért követte Harryéket, mert azt a parancsot kapta.
- De maga észrevette, hogy Potterék eltűntek és utánuk ment – folytatta Piton.
- Láttam, hogy követik őket, ezért indultam én is utánuk – sóhajtotta, majd, már ki tudja hányadszor, visszatette a lámpát a helyére, és leült az ágy szélére. – Amikor megtaláltam a templomot, megpróbáltam feltartóztatni a dekromát, ami az elején még nem igazán sikerült – húzta el a száját az emlék hatására.
- Azonban Potterék segítettek, és végül ön került ki győztesen – eddig ismerem a történetet. A legfőbb kérdésem az, hogy miért az emléktörlést választotta?
- Mit kellett volna tennem? Megölni őt? – nyögött fel Lily, majd a tenyerébe temette az arcát. – Tudta, hogy Harryék is ott voltak. Ha elengedtem volna, akkor még több dekromával és halálfalóval jött volna vissza, aminek beláthatatlan következményei lettek volna – hallgatott el egy pillanatra, majd felemelte a fejét, és egyenesen a professzor szemébe nézett. – Persze meg is ölhettem volna őt. Akkor nem kellett volna aggódnunk amiatt, hogy esősítéssel jött volna vissza vagy sem.
- Ellenben mégsem ölte meg. Az ellenkezett volna a druida mivoltával – látta át a dolgot Piton.
- Igen. Így egy köztes megoldást választottunk – az emléktörlést. Először ráijesztettem a druidák nyilával – vagy legalábbis ez lett volna a célom – majd lefogtuk, és kitöröltem az emlékeit a csatáról, Harryékről, és az egész megbízatásról is. Utána Ron elkábította és onnan jó messzire hoppanált vele.
- Potter azt mondta, hogy nem a varázspálcájával hajtotta végre az emléktörlést. Újabb druida képesség? – húzta fel a szemöldökét a férfi.
- Igen. Mentális druida képesség. Ez kivétel nélkül megvan mindenkiben, arra az esetre, ha az emberek előtt kényszerülünk használni az adottságainkat – felelte készségesen Lily, mire a férfi biccentett megértése jeléül.
Különböző gondolatok kavarogtak Lily fejében. Minerva és Aberfoth, a druidák és a dekromák közötti harc, Harry gondterheltsége, Alen sérülése, Lydia Knight felépülése és az újságírók valamint a minisztérium vájkálása a múltja, illetve a kiléte után. Mi jöhet még? – tette fel magába a költői kérdést a lány.
- Van még valami mondanivalója, Miss White? – kérdezte csendesen Piton, miközben végig figyelte vele szemben ülő, gondolataiba merülő lány arcát.
- Nincs. Vagyis van – gondolta meg magát hirtelen. – Miért érdekelte az én verzióm is? Gondolom ugyanaz, mint amit Harryék mondtak.
- Valóban. Csupán érdekelt, hogy ön hogy élte meg – magyarázta a tanár, ám Lily ezzel a válasszal még nem elégedett meg.
- Nem mondtam, hogy miképp éreztem, vagy mit gondoltam az események alatt – kötekedett összefont karokkal.
- Nem is kellett mondania, minden az arcára volt írva – közölte mintegy mellékesen, majd biccentett egyet a lány felé, és kimasírozott a helyiségből. Lily elképedve értelmezte Piton utolsó mondatát, majd gyorsan felpattant ültéből, és a professzor után kiáltott.
- Várjon! – szaladt a lépcsőnél megtorpant férfihoz. – Miért érdekli az, hogy mit éreztem akkor?
- Az érzelmek gyakran befolyásolják az ember döntéseit – jó vagy rossz irányba, az most lényegtelen -, de meg kell tanulni néha háttérbe szorítani azt.
- És átmentem a vizsgán?
- Az, hogy itt beszélgetünk, a bizonyíték erre – válaszolt, majd bővebb kommentár nélkül felmászott a létrán.

*****

Lily Piton szavain töprengve alakította át a maradék két szobát, majd mikor végzett, egyesével visszamentek a Dumbledore kúriába, de nem az a kép fogadta a lányt, mint amikor elment.
Ron és Draco egymásra fogták a pálcájukat, miközben Hermione és Ginny próbálták visszafogni az egymásra vicsorgó fiúkat.
- Szállj le a húgomról te szemétláda! – dühöngött Ron. Karján az izmok keményre feszültek, és kedvese csak hiába kísérelte meg megállítani őt.
- Ron, hagy békén őket! Ginny már nagylány…
- Látod! Miért nem hallgatsz Hermionéra? Hagyj békén minket, semmi közöd a magánéletemhez, nem vagy az apám! – kiabálta Ginny is Draco mellől.
- Nyugi Weasley. Még rajta se voltam igazán, pedig… – válaszolt pimaszul, sokat sejtetően Malfoy.
- Te rohadék! – ordította a Weasley fiú dühtől kipirulva, majd lendítette a pálcáját, és Draco hanyatt vágódott a hideg padlón. Ám nem feküdt sokáig, máris Ronra szegezte varázspálcáját.
Lily a meglepetéstől meg sem tudott szólalni, de mögötte, a kandallóból másodjára kilépő Harry hamarabb felocsúdott, és dühödten szólt barátaira.
- Hagyjátok abba! Mégis mit műveltek? – gyorsan a két acsarkodó fiú közé állt, de amikor a delikvensek tovább folytatták egymás ócsárlását, Harrynél is betelt a pohár. – Azt mondtam, elég!
Erre mindenki abbahagyta a vitatkozást, de nem a fiú hangja miatt, hanem az őket érezhetően körülölelő mágiája adott okot erre, ami élénken vibrált a levegőben.
- Nincs jobb dolgotok, mint egymással háborúzni? – kérdezte számon kérő hangon. Szigorú pillantását végighordozta a társaságon, észre sem véve a benne zajló változásokat.
A nagy hangzavarra Mr. Diggle és Dawlish pálcájukat készenlétre emelve szaladtak fel a pincéből, hogy aztán ők is értetlenül meredjenek a fiatalokra.
- Potter! Higgadj le! Ne veszítsd el a kontrollod – szólt rá Piton, miután elhagyta a kandallót, és mellé állt.
Harry először még talán fel sem fogta, hogy miről beszélt a professzor, de amikor tüzetesebben végignézte a szobában lévők kíváncsi tekintetét, rájött, hogy valami a tudtán kívül tényleg megváltozott. Azonban Piton elkésett a figyelmeztetéssel, mert a következő pillanatban a fiú önkéntelenül is felszisszent, és az egyik kezét a homlokán lévő sebhelyére fektette.
- Mi a Merlin bugyogója folyik itt? – kérdezte felháborodottan Mordon.
- Harry? – sietett keresztfiához az utána érkező Sirius. A fiút már térdre kényszeríttette a villám alakú sebhelyébe nyilalló fájdalom, barátai aggódva vették körül, és magatehetetlenül figyelték kínlódását. Bár Harry nem adott hangot fájdalmának, ziháló lélegzete és görnyedt testtartása mindent elárult.
- Koncentrálj! Ne engedd be őt! – tanácsolta Piton a vállát markolva. Sirius rémültem támogatta Harryt a másik vállánál, arca beesett és aggódó szemeit a fiúra szegezte.
Lily eddig bírta tétlenül nézni az eseményt. A távolabb szemlélődő Mordon és Kingsley, valamint a némán gyötrődő Harry között állt félúton. Az elején még nem igazán tudta eldönteni, hogy mit kéne tennie – már ha tudna bármit is egyáltalán –, ám most már nem bírt tovább tétlenkedni. Bár fogalma sem volt arról, mi is történik pontosan a fiúval, azt egyértelműen látta, hogy Harrynek fájdalmai vannak, amin talán egy kicsit tud enyhíteni.
Megkerülte Siriust, Ront és Hermionét, majd közéjük furakodott, hogy a fiúval szembe le tudjon térdelni.
Egyáltalán nem volt biztos a dolgában, ezért lassan mozgott, hogy ha valamit rosszul tenne, akkor Siriusnak vagy Pitonnak még legyen ideje rászólni. Lassan felemelte a kezeit, ami pár pillanat múlva már zölden kezdtek el izzani, amikor Harry ajkait egy újabb nyögés hagyta el.
- A fájdalmán talán tudok egy kicsit enyhíteni – világosította fel a körülötte lévőket, és amikor Piton beleegyezően jelzett neki, akkor bal karjával elvette a fiú kezét a sebről, majd a jobb kezével hűsítő jeget idézett elő, és Harry homlokára nyomta.
Újabb sóhaj következett, és már el is akarta venni a kezét Lily – attól félve, hogy csak még nagyobb bajt okozott –, de Harry a kezére rakta sajátját, maradásra kényszerítve.
- Koncentrálj, ne add fel Harry – biztatta Sirius.
- Jól vagyok – lehelte rekedten a fiú erősen tartva Lily kezét. – Jól vagyok – motyogta újra, ám a druida lány már kevésbé érezte jól magát. Összerezzent, majd kitépte magát Harry keze közül, miközben szemei is zöld fényben kezdtek pompázni.
- Ne! – sikoltotta, majd jobbra szaladt, hogy megérintse a falat, de túl későn ért oda. A pinceajtó kirobbant helyéről, és a törmelékek közül egy kicsi és csúf patkány szaladt ki.

Az én alternatív Harry Potter történetem - 26. Mi történt tegnap este?

Sziasztok!

Két sikeres vizsga, hízelgő szavak és egy ihletekkel teletűzdelt nap után úgy döntöttem, hogy ezt a fejezetet most bétázatlanul bár, de felrakom, ám amint UnicornFairy visszatér a nyaralásból, kijavítva is felteszem majd.

Nem túl hosszú, és nem is túl vidám ez a rész, de azért mégis ajánlanám Daedalusnak és Sirius Blacknek, akik mindig várják a frissítést, és nagyon kedves véleményeket írnak nekem. Amit most itt is köszönök nektek! :)

Jó olvasást, és véleménynek még mindig örülnék!

Üdv:

Briki

- Annyi az egész, hogy tudok pálca nélkül is varázsolni – grimaszolt keseredetten Harry.
- De hisz ez nagyon jó! – lelkesült Lily. – Hé, most miért vágsz ilyen arcot?
- Ez semmi! Azt hittem…vagyis mindenki azt hitte, hogy majd valamilyen különlegesebb erőt kapok. Minden erősebb varázsló és boszorkány képes valamilyen mértékben pálcahasználat nélkül varázsolni. Ez semmiben sem különleges! – fakadt ki hirtelen a fiú, majd felpattant a helyéről és járkálni kezdett a szűk szobában.
- Eddig tudtál pálca nélkül varázsolni? – kérdezte higgadttan a lány.
- Nem, persze hogy nem – túrt a sűrű kócos hajába. – De ez kevés arra, hogy legyőzzem Voldemortot!
- Nem, Harry. Ez egyáltalán nem kevés egy tizenhét éves fiúhoz képest, aki már így is messze túlszárnyalta a korabelieket. És mégis miért pont neked kellene legyőznöd Voldemortot? Ezért van a Főnix Rendje, hogy majd közösen, együttes erővel szálljunk szembe vele! – állt fel a lány is ültéből és a csalódott képű Harry elé állt.
- Nem tudsz te erről semmit – mondta halkan a fiú, miközben oldalra fordította a fejét, hogy ne kelljen a lány szemébe néznie, ám Lily nem hagyta magát, még közelebb lépkedett és gyengéden maga felé fordította az arcát.
- Akkor világosíts fel erről – suttogta, miközben az újhegyei még mindig Harry arcán nyugodtak.
Ettől a közelségtől mindketten furcsán érezték magukat, volt valamilyen kis vibrálást közöttük, amit egyikük sem tudott volna megmagyarázni.
- Tudod, hogy nem lehet.
- Hát, egy próbát azért megért – mosolyodott halványan a lány, majd elengedte a fiú arcát, és hátrált egy lépést. – De visszatérve az eredeti témára, szerintem nem olyan szörnyű ez a plusz erő dolog. Gondolj csak bele! Ha már mindenképp Voldemort ellen akarod használni az erődet, szerinted ő számítana arra, hogy egyszer csak pálca nélkül is támadod? – húzta fel a szemöldökét. – Nem hinném.
- Igen, ebben igazad van, de akkor is többre számítottam. Griffendél Godrik leszármazottjaként sokkal többre – csüggedt továbbra is Harry.
- Az erő nem mindig – nem minden tekintettben – hasznos. Ha most, nem is tudom, mondjuk, olyan plusz erőt kaptál volna, mint amilyen nekem is van, az csak hátráltatott volna téged – mondta semmibe révedő tekintettel a lány, majd visszaült korábbi helyére. Harry tűnődve nézte Lilyt, aki látszólag teljesen elmerült saját gondolatainak világában, de mivel nem bírta ki, rákérdezett:
- Ezt hogy érted?
- Évekig tartott az erőm feletti kontrolálást megtanulni. Tanulás közben voltak olyan véletlen „balesetek”, hogy amikor tüsszentettem, olyan szélörvényt hoztam létre, ami felforgatta az egész helyiség berendezését. Egy tüsszentéssel! – nézett elkínzott arccal a fiúra. – Nem hinném, hogy te most pont ilyenre vágynál.
- Nem, valóban, de nem bírom a tétlenkedést! Túl lassan haladunk az izé…feladatunkkal, és minden segítség jól jönne most, mint például ez a plusz erő dolog.
- Nem a plusz képességedtől válik valaki különleges és erős varázslóvá. Sokkal inkább attól, ahogyan a már meglévőt használja – motyogta félig magának Lily, majd félrebillentette a fejét, és úgy kérdezte: – Ez most nagyon furcsán hangzott, nem?
- Te is tanultál Dumbledore professzortól, nem csak én – húzta árnyalatnyival feljebb szája csücskét a fiú. – Értem mire gondolsz, és köszönöm, hogy megértesz.
A lány elgondolkozva figyelte a fiú apró mosolyát, amit csak nagyon ritkán állt módjában látni. Amikor mosolygott halványabbnak tetszettek a szeme alatti karikák, és a szemeiből is eltűnt az aggodalom. Pattanásig feszült, mindig mindenre felkészült izmai elernyedtek, és lazított férfias testtartásán.
Amikor végül Lily rádöbbent, miken is járt az agya, rettenetesen elszégyellte magát.
- Ne légy hülye! Ezt gyorsan felejtsd el Lilyan! Te nem egy ábrándos tini lány vagy, aki lépten-nyomon elájul egy kellemes fiú társaságában! Főleg nem ilyen körülmények között! Harrynek kisebb gondja is nagyobb nálad! – visított magával gondolatban.
A néma vívódása pár pillanatnál többet alig vett igénybe; enyhén megrázta üstökét, majd egy újabb lehetetlen témába kezdett.
- A feladatotok miatt voltatok tegnap abban a kis templomban?
- Igen – válaszolt összehúzott szemöldökkel Harry. Nem igazán értette a hirtelen változást. – A feladat miatt voltunk ott, de többet tudod, hogy nem mondhatok.
- Valahogy sejtettem, hogy ehhez hasonló választ fogok kapni – bólintott rá szenvtelenül Lily. – És azt sem árulhatod el, hogy miért voltál olyan…kimerült?
- Gondolom sejted, hogy nem egy egyszerű tevékenység az, amit el kell végeznünk – mondta nem épp bőbeszédűen a fiú.
- Persze, csak meglepődtem, ennyi az egész – rántotta meg a vállát Lily, miközben próbált nem a fiúra nézni. Mivel úgy gondolta, hogy több információt már úgy sem fog kihúzni Harryből, hagyta a témát, ám így kissé kínos csönd telepedett rájuk.
- Úgy látom ismét a helyzet magaslatán áll, Miss Withe – lépett a szűk kis szobába Piton a szokásos gúnyos mosolya kísértében.
- Én pedig úgy látom, hogy ön mindig egy beszélgetés kellős közepébe toppan be – állt fel Lily az ágyról, és hogy valamivel hasznossá tegye magát, a korábban lebegtetett lámpa búráját igazította meg. Már csak azért is, hogy hátat fordítson Pitonnak, aki gúnyos pillantásával hozta a lány tudtára azt, hogy ő pontosan tisztában van azzal, hogy a beszélgetés már a megérkezte előtt befejeződött.
- Black odafönt vár téged Potter – biccentett a fiú felé, aki viszont nem indult el a keresztapjához, hanem a lány lelki állapotát méregette aggódó tekintetével. Lily ezt észrevette, és megpróbált olyan őszinte mosolyt varázsolni az arcára, amilyet csak tudott.
- Nyugodtan menj, Harry.
- Hacsak a jelenlétemben nem aggódik a testi épsége miatt Miss White – mondta a bájitalszakértő miközben összefonta a karját a mellkasa előtt.
- Kellene? – vigyorodott el pimaszul a lány, mire a férfi csak a szemeit forgatta. Ekkor döntötte el Harry, hogy nem kell annyira aggódnia Lily miatt.
- Rendben. Fent leszek, ha kellenék – mondta, majd kiment a szobából.
Lily újra a lámpa felé fordult, majd azt maga előtt lebegtetve az ajtó felé vette az irányt, ám Piton karba tett kézzel elállta az utat.
- Ha már itt van, segíthetne is. Már csak két szoba van hátra – torpant meg a férfi előtt.
- Nem ezért jöttem – felelte szűkszavúan Piton.
- Hát akkor miért? – állt egyik lábáról a másikra Lily, amikor a férfi még mindig hallgatott. – Elárulja, vagy azt szeretné, hogy kitaláljam?
- Hallottam a tegnap esti kalandjáról – mondta az utolsó szót hangsúlyozva.
- És?! – kérdezte kissé idegesen, aminek okát a professzorral is megosztotta. – Miért kell mindent harapófogóval kihúzni magából?
- Mivel mit csinálni? – kérdezett rá a mugli kifejezésre Piton. Hangsúlyában enyhe tanácstalanság érződött, ami nem is kerülte el a lány figyelmét, de végül Lily türelmetlenül csak legyintett a kérdésre.
- Szóval tudja mi történt. Rendben. Felfogtam. Esetleg hozzáfűzne még valamit, vagy csak szimplán közölte velem?
- Azt mondtam, hogy hallottam róla, nem azt, hogy minden részletet tudok – préselte össze penge vékony ajkait. – Ismerte a támadót?
- Igen, ismertem. Score-nak hívják, aki elárulta a druidákat és a dekromákhoz csatlakozott. Azért követte Harryéket, mert azt a parancsot kapta.
- De maga észrevette, hogy Potterék eltűntek és utánuk ment – folytatta Piton.
- Láttam, hogy követik őket, ezért indultam én is utánuk – sóhajtotta, majd már kitudja hányadszor, visszatette a lámpát a helyére, és leült az ágy szélére. – Amikor megtaláltam a templomot megpróbáltam feltartóztatni a dekromát, ami az elején még nem igazán sikerült – húzta el a száját az emlék hatására.
- Azonban Potterék segítettek, és végül ön került ki győztesen – eddig ismerem a történetet. A legfőbb kérdésem az, hogy miért az emléktörést választotta?
- Mit kellett volna tennem? Megölni őt? – nyögött fel Lily, majd a tenyerébe temette az arcát. – Tudta, hogy Harryék is ott voltak. Ha elengedtem volna, akkor még több dekromával és halálfalóval jött volna vissza, aminek beláthatatlan következményei lettek volna – hallgatott el egy pillanatra, majd felemelte a fejét, és egyenesen a professzor szemébe nézett. – Persze meg is ölhettem volna őt. Akkor nem kellett volna aggódnunk amiatt, hogy esősítéssel jött volna vissza vagy sem.
- Ellenben mégsem ölte meg. Az ellenkezett volna a druida mivoltával – látta át a dolgot Piton.
- Igen. Így egy köztes megoldást választottunk – az emléktörést. Először ráijesztettem a druidák nyilával – vagy legalábbis ez lett volna a célom – majd lefogtuk, és kitöröltem az emlékeit a csatáról, Harryékről, és az egész megbízatásról is. Utána Ron elkábította és onnan jó messzire hoppanált vele.
- Potter azt mondta, hogy nem a varázspálcájával hajtotta végre az emléktörlést. Újabb druida képesség? – húzta fel a szemöldökét a férfi.
- Igen. Mentális druida képesség. Ez kivétel nélkül megvan mindenkiben, arra az esetre, ha az emberek előtt kényszerülünk használni az adottságainkat – felelte készségesen Lily, mire a férfi biccentett megértése jeléül.
Különböző gondolatok kavarogtak Lily fejében. Minerva és Aberfoth, a druidák és a dekromák közötti harc, Harry gondterheltsége, Alen sérülése, Lydia Knight felépülése és az újságírók valamint a minisztérium vájkálása a múltja, illetve a kiléte után. Mi jöhet még? – tette fel magába a költői kérdést a lány.
- Van még valami mondanivalója Miss White? – kérdezte csendesen Piton, miközben végig figyelte vele szemben ülő, gondolataiba merülő arcát.
- Nincs. Vagyis, de van – gondolta meg magát hirtelen. – Miért érdekelte az én verzióm is? Gondolom ugyanaz, mint amit Harryék mondtak.
- Valóban. Csupán érdekelt, hogy ön hogy élte meg – magyarázta a tanár, ám Lily ezzel a válasszal még nem elégedett meg.
- Nem mondtam, hogy miképp éreztem, vagy mit gondoltam az események alatt – kötekedett összefont karokkal.
- Nem is kellett mondania, minden az arcára volt írva – közölte mintegy mellékesen, majd biccentett egyet a lány felé, és sarkonfordult az ajtóban. Lily elképedve értelmezte Piton utolsó mondatát, majd gyorsan felpattant ültéből, és a professzor után kiáltott.
- Várjon! – szalad a lépcsőnél hátrafordult férfihoz. – Miért érdeklik az, hogy mit éreztem akkor?
- Az érzelmek gyakran befolyásolják az ember döntéseit – jó, vagy rossz irányba az most lényegtelen -, de meg kell tanulni néha háttérbe szorítani azt.
- És átmentem a vizsgán?
- Az hogy itt beszélgetünk a bizonyíték erre – válaszolt, majd bővebb kommentár nélkül felmászott a létrán.

*****

Lily Piton szavain töprengve alakította át a maradék két szobát, majd mikor végzett, egyesével visszamentek a Dumbledore kúriába, de nem az a kép fogadta a lányt, mint amikor elment.
Ron és Draco egymásra fogták a pálcájukat, miközben Hermione és Ginny próbálták visszafogni az egymásra vicsorgó fiúkat.
- Szállj le a húgomról te szemétláda! – dühöngött Ron. Karján az izmok keményre feszültek, és kedvese csak hiába kísérelte meg megállítani őt.
- Ron, hagy békén őket, Ginny már nagylány…
- Látod! Miért nem hallgatsz Hermionéra? Hagy békén minket, semmi közöd a magánéletemhez, és nem vagy az apám! – kiabálta Ginny is Draco mellől.
- Nyugi Weasley. Még rajta se voltam igazán, pedig… – válaszolt pimaszul, sokat sejtetően Malfoy.
- Te rohadék! – ordította a Weasley fiú dühtől kipirulva, majd lendítette a pálcáját, és Draco hanyatt vágódott a hideg padlón. Ám nem feküdt sokáig, máris Ronra szegezte varázspálcáját.
Lily a meglepődéstől meg sem tudott szólalni, de mögötte, a kandallóból másodjára kilépő Harry hamarabb felocsúdott, és dühödt hangon szólt barátaira.
- Hagyjátok abba! Mégis mit műveltek? – gyorsan a két acsarkodó fiú közé állt, de amikor a delikvensek tovább fojtatták egymás ócsárlását, Harrynél is betelt a pohár. – Azt mondtam elég!
Erre mindenki abbahagyta a vitatkozást, de nem a fiú hangja miatt, hanem az érezhetően körülölelő mágiája adott okot erre, amit élénken vibrált a levegőben.
- Nincs jobb dolgotok, mint egymással háborúzni? – kérdezte számonkérő hangon. Szigorú pillantását végighordozta a társaságon, észre sem véve a benne zajló változásokat.
A nagy hangzavarra Mr. Diggle és Dawlish pálcájukat készenlétre emelve szaladtak fel a pincéből, hogy aztán ők is értetlenül meredjenek a fiatalokra.
- Potter! Higgadj le! Ne veszítsd el a kontrolod – szólt rá Piton miután elhagyta a kandallót, és mellé állt.
Harry először még talán fel sem fogta, hogy miről beszélt a professzor, de amikor tüzetesebben végignézte a szobában lévők kíváncsi tekintetét, rájött, hogy valami tényleg, tudtán kívül megváltozott. Azonban Piton elkésett a figyelmeztetéssel, mert a következő pillanatban a fiú önkéntelenül is felszisszent, és az egyik kezét a homlokán lévő sebhegyére fektette.
- Mi a Merlin bugyogója folyik itt? – kérdezte felháborodottan Mordon.
- Harry? – sietett keresztfiához az utána érkező Sirius. A fiút már térdre kényszeríttette a villám alakú sebhelyébe nyílaló fájdalom, barátai aggódva vették körül, és magatehetetlenül figyelték kínlódását. Bár Harry nem adott hangot fájdalmának, ziháló lélegzete és görnyedt testtartása mindent elárult.
- Koncentrálj! Ne enged be őt! – tanácsolta Piton a vállát markolva. Sirius rémültem támogatta Harryt a másik vállánál, arca beesett és aggódó szemeit a fiúra szegezte.
Lily eddig bírta tétlenül nézni az eseményt. A távolabb szemlélődő Mordon és Kingsley, valamint a némán gyötrődő Harry között állt félúton. Az elején még nem igazán tudta eldönteni, hogy mit kéne hogy tegyen – már ha tudna bármit is egyáltalán – ám most már nem bírt tovább tétlenkedni. Bár fogalma sem volt arról, mi is történik pontosan a fiúval, azt egyértelműen látta, hogy Harrynek fájdalmai vannak, amin talán egy kicsit tud enyhíteni.
Megkerülte Siriust, Ront és Hermionét, majd közéjük furakodott, hogy a fiúval szembe le tudjon térdelni.
Egyáltalán nem volt biztos a dolgában, ezért lassan mozgott, hogy ha valamit rosszul tenne, akkor Siriusnak vagy Pitonnak még legyen ideje rászólni. Lassan felemelte a kezeit, ami pár pillanat múlva már zölden kezdtek el izzani, amikor Harry ajkait egy újabb nyögés hagyta el.
- A fájdalmán talán tudok egy kicsit enyhíteni – világosította fel a körülötte lévőket, és amikor Piton beleegyezően jelzett neki, akkor bal karjával elvette a fiú kezét a sebről, majd a jobb kezével hűsítő jeget idézett elő, és Harry homlokára nyomta.
Újabb sóhaj következett, és már el is akarta venni a kezét Lily – attól félve, hogy csak még nagyobb bajt okozott –, de Harry a kezére rakta sajátját, maradásra kényszerítve.
- Koncentrálj, ne add fel Harry – bíztatta Sirius.
- Jól vagyok – lehelte rekedten a fiú erősen tartva Lily kezét. – Jól vagyok – motyogta újra, ám a druida lány már kevésbé érezte jól magát. Összerezzent, majd kitépte magát Harry keze közül, miközben szemei is zöld fényben kezdtek pompázni.
- Ne! – sikoltotta, majd jobbra szalad, hogy megérintse a falat, de túl későn ért oda. A pinceajtó kirobbant helyéről, és a törmelékek közül egy kicsi és csúf patkány szaladt ki.