Az én alternatív Harry Potter történetem 37. - Nézőpont kérdése

Bár ez a fejezet nem túl vidám, tudom, hogy mennyire vártad, ezért ezzel is - kicsit késve - szeretnék Boldog Szülinapot kívánni Neked, Erika! :)

- Már harminckét órát aludt végig. Biztos, hogy nem lesz gond ebből? – suttogta Minerva a mellette álló Kate-nek. Az asszony minden szabad percét a gyengélkedőben töltötte, hogy amikor Lily felébred, ő ott legyen vele.
- Magam sem tudom, hogy meddig fog még aludni, de úgy gondolom, hogy jobb is, ha még nincs tudatánál – csóválta a fejét szomorúan. – Az életjelei stabilak, nincs belső vérzése, az agyi működéseik is rendben vannak, csupán csak… alszik – magyarázta a gyógyító.
- És ha felébred, akkor lesznek fájdalmai? – kérdezte Lily sápadt arcát nézve. Vörös fürtjei szétterültek a fehér párnán, míg mellkasa egyenletesen emelkedett és süllyedt.
- A keze mindenképp. Nagyon csúnyán megégett rajta a bőr, de ne aggódj, idővel az is helyre fog jönni! – tette hozzá gyorsan Kate, mikor az asszony hirtelen felé kapta a fejét. Ajkát penge vékonyra szorította, de a szigorú tekintete most aggodalomról árulkodott. – Pihenned kellene, majd én vigyázok rá.
Minerva sóhajtott egyet, majd egy utolsó pillantást vetett a lányra, és az ajtóhoz indult.
- Még el kell intéznem a temetést és a Minisztériumnak is írnom kell egy levelet.
- Mennyi esély van arra, hogy Scrimgeour meggondolja magát? – vonta fel a szemöldökét szkeptikusan a fiatal nő.
- Nem tudom. Nem tudom – felelte az asszony, majd Kate-tel a nyomában elhagyta a helyiséget.

*****

- Miért nem engedsz magadhoz egy kicsit jobban? – hallotta a dühödt kérdést Lily, de még semmi kedve sem volt megmozdulni és kinyitni a szemét – továbbra is alvást színlelt.
- Nem kell a szánalmad! – érkezett az indulatos válasz egy férfitól. – Miért olyan nehéz ezt felfognod?
- De én csak segíteni szeretnék, te csökönyös idióta! – visította az első hang, melyben Ginnyit vélte felismerni a lány. Az indulatos párbeszéd hozzá egész közel zajlott, így nem is csoda, hogy felébredt rá. Kíváncsisága egyre jobban felélénkült, de még mindig nem döntötte el, hogy felfedje-e magát, vagy inkább élvezze a kérdések nélküli magányt.
- Miss Weasley és Mr. Malfoy! Ez egy gyengélkedő, ezért azt kérném, hogy a párkapcsolati problémáikat ne itt tárgyalják meg! – hangozott a szigorú intelem.
- Elnézést Madam Pomfrey! Inkább megyek is, mert még elkapom a krónikus marhaságot hablatyoló kórt – szólt Ginny bűnbánóan, de azt azért nem hagyhatta ki, hogy ne az övé legyen az utolsó csípős válasz. Lily ezen akaratlanul is elmosolyodott, amit a kifelé tartó lány észrevett.
- Lily! Te felébredtél?! – kiáltotta olyan nagy lelkesedéssel, mintha mi sem történt volna az előbb Dracóval.
Mivel Lilynek sikerült elárulnia magát, kénytelen volt felnyitnia a szemeit, de a hirtelen vakító fény miatt rögtön össze is szorította.
- Még a holtakat is felrázta volna, Miss Weasley – mondta foghegyről a Roxfort javasasszonya. – Hogy érzi magát Miss White?
- Üm… jól – válaszolta semleges hangot megütve, miközben hunyorogva próbált az asszonyra és Ginnyire fókuszálni.
- Mintha csak Pottert hallottam volna – sóhajtotta az asszony lemondóan. – Komolyan kérdeztem, kisasszony!
- Nos, fáj a... tenyerem? – először még el sem hitte, hogy tényleg a keze fájna megannyi horzsolás után, de amikor szeme elé emelte bekötözött tagjait, kérdőn pillantott a madam felé.
- Gondoltam, hogy azt fájlalni fogja – bólintott, majd az ágyától elfordulva a bájitalos szekrényhez ment, és csörömpölve válogatta a megfelelő lombikokat. – Nagyon csúnyán megégett ott a bőre, de pár napi kenőcshasználat után semmi baja sem lesz.
- Nem érzem a bal lábam! – döbbent rá, miután Ginny segítségével felült az ágyban. – Miért van ez?
- Mert eltörte Miss White – mondta a számára magától értendő választ. – Míg nem volt magánál, megkapta a csont-forrasztó főzetet, így a nehezén már túl van.
- A nehezén? – ráncolta a szemöldökét a lány. – Hogy érti azt, hogy a nehezén?
- Naponta háromszor valakinek be kell kennie a kezén lévő sérült bőrt, ami garantáltan nem lesz kellemes; és majd a lábában is érezni fogja a bájital utóhatásait – rakta le a kis tégelyt az ágy melletti kis éjjeliszekrényre, néhány színes folyadékkal teli üvegcsével együtt. – Az lenne a legjobb, ha Kate, Molly vagy én látnám el a sérülését, mert bár nem kell hozzá különösebb szakértelem, jobb, ha azért más nem tesz benne kárt.
Miután pár bájitalt lekényszerített Lily torkán, és ráparancsolt, hogy maradjon az ágyban Madam Pomfrey más sérültekre hivatkozva magára hagyta a két lányt.
- Miért veszekedtél Dracóval? – kérdezte Lily, még mielőtt Ginny faggatni kezdte volna őt. A Weasley lány az ágyhoz húzott egy széket, majd mikor kényelembe helyezte magát beszélni kezdett.
- Mert idiótán viselkedik! – próbálta halkan előadni sérelmét több-kevesebb sikerrel. – Egész nap nem szól senkihez, és csak az anyját tűri meg maga mellett. Próbáltam beszélgetni vele, de csak kitérő válaszokat adott, már amikor egyáltalán hajlandó volt megszólalni.
- Miért, történt vele valami? – szakította félbe dühösen fújtató barátnőjét. Ginny hallgatott egy ideig, majd közelebb hajolva egész halkan mesélni kezdett.
- A csata során Draco találkozott az apjával, aki Alen szerint meg akarta ölni azért, mert elárulta a nevét meg a rangját… - mondta grimaszolva. – Súlyosan megsérült, és Lucius már majdnem kimondta rá a halálos átkot, amikor odaért az anyja és segített neki. Nem tudom, hogy utána mi történt, mert Alen elég sietősen mondta el és ő sem látott mindent. De a vége az lett, hogy Mr. Malfoy megkínozta Mrs. Malfoyt a crutiatusszal, mire Draco megölte az apját.
Megölte. Meghalt.
Pont ezt a témát akarta elkerülni Lily. Nem akarta, hogy újra az eszébe jusson, hogy miképp segédkezett Weid meggyilkolásában. Lehunyt szeme alól újra látta, ahogy a férfit elrepítette egyenesen Voldemort elé, majd semmibe meredő szemekkel a földre rogyott.
- Lily? Lily, jól vagy? – szólongatta Ginny, miközben finoman rázogatta a vállait.
- Hogy? Ja, igen, persze, csak elgondolkoztam – habogta és még egy mosolyt is kicsikart magából, de a barátnője aggodalmas tekintete láttán inkább feladta. – Ez borzalmas! És hogy van?
- Nagy fájdalmai vannak – sóhajtotta szomorúan, de gyanakvó tekintetét nem vette le róla. – A bal oldalán szinte minden csontja eltört, és egy csúnya vágás is van a lábán. Lucius nem kímélte.
- Mégis hogy képes egy apa ilyenre? – tette fel a költői kérdést. Nem tudta elképzelni, hogy egy eltérő szemléletmód miatt egy apa, egy férj bántalmazza a saját családját. Lucius Malfoyjal már találkozott egyszer, amikor a többi halálfalóval megtámadták a Roxfortot. Megtapasztalhatta kegyetlen stílusát, de sose gondolta volna, hogy képes lenne ilyesmire. – Ez nagyon megviselheti.
- Még ha igazad is van, nem mutatja ki. Teljesen bezárkózott mindenki elől. Pedig annyira szeretnék segíteni rajta, de nem engedi – mondta bánatosan, miközben térdeire támasztotta könyökét, hogy úgy megtámassza fejét.
- Talán hagynod kellene neki egy kis időt – tanácsolta Lily, bár maga sem tudta igazán, hogy ez használna-e a fiúnak.
- Nos, kénytelen vagyok, mert érezhetően nem igényli a társaságomat – fintorgott Ginny a vitára utalva, majd nagyot sóhajtva a gondolataiba mélyedt.
Néma csönd telepedett a helyiségre, csak a javasasszony csoszogásait és mormolásait lehetett hallani. Erről pedig felvetődött egy kérdés Lilyben, de nem merte feltenni. Túlságosan félt a választól. Persze előbb vagy utóbb úgy is megtudná, így inkább gyorsan eldarálta kérését, még mielőtt meggondolta volna magát:
- Kik sérültek még meg és mennyire?
Ginny hirtelen felkapta a fejét – mélyen elgondolkozhatott – de úgy tűnt, hogy egyáltalán nem lepte meg a kérdés, sőt, mintha már várt volna erre.
- Könnyebb sérüléseket nagyon sokan szereztek, sokáig kész káosz volt itt lent és a nappaliban is szintén – emlékezett vissza a lány. – A legsúlyosabban csak Draco, McKinnon – aki nagyon sok vért veszített – Anthony Horowitz, Mary Shelley, Harry és te sérültetek meg. Harry szokás szerint nem bírt nyugtom maradni, pedig a vállán nagyon mély vágás van – mondta szemét forgatva.
- De mindannyian helyrejönnek igaz? – kérdezte a kétségbeesés határán táncolva.
- McKinnont a Mugóba kellett szállítani, de úgy hallottam, hogy ő is rendben lesz, akárcsak a többiek – válaszolta Ginny, majd hogy oldja a barátnőjében felgyülemlett feszültséget, továbbra is a pozitív tényeket sorolta. – McGalagony professzor és Alberfoth is jól vannak, csak néhány kisebb horzsolásokat szenvedtek – hála neked.
- Nem lett volna szabad hagynom, hogy elrabolják őket – nézett búsan maga elé, de Ginny nem hagyta, hogy eluralkodjanak rajta a rossz érzelmek, és finoman a vállára csúsztatta egyik kezét.
- Pedig én úgy hallottam, hogy jó néhány segget szétrúgtál, csak hogy a segítségükre siess – villantott barátnőjére egy pajkos mosolyt, de mindhiába. Lily összeszedte minden megmaradt bátorságát, és konkrétabban rákérdezett az őt nyomasztó dologra.
- Van olyan, aki nem élte túl? – nézett a lány kék szemeibe. Ginny láthatóan nyelt egyet, mielőtt szólásra nyitotta száját, de mivel Lily nagyon komolyan nézett rá, nem kerülgette tovább a forró kását.
- Benjy Fenwicket és a barátnőjét, Virginia Woolfot meggyilkolták.
- Értem – szólt tömören, hogy utána újra a semmibe meredő tekintettel eltemesse magát a bűntudat mezején.
- Lily, ne csináld ezt! – kérte a legfiatalabb Weasley maga felé fordítva az arcát. – Nem neked kell, hogy bűntudatod legyen a haláluk miatt, hisz nem te ölted meg őket!
- Ginny, most inkább egyedül szeretnék lenni – mondta végül ügyelve arra, hogy ne hallatszódjon a hangján a kitörni készülő sírása.
Szerencséjére épp ekkor dugta be a fejét a függönyön Mrs. Weasley, aki miután meglátta az ébren lévő Lilyt, széles mosollyal kitárta felé a karjait.
- Nahát, Lily drágám, hát felébredtél? – ölelte át szokásától eltérő gyengédséggel a lányt. – Hogy érzed magad?
- Köszönöm szépen Mrs. Weas…Molly, jól vagyok – mosolyodott erőltetetten az asszonyra. Már nagyon szerette volna, hogy egyedül hagyják, így ásítást színlelt. – Bár kicsit fáradtan – nézett bűnbánóan, de észrevette, hogy Ginnyt nem sikerült átvernie.
- Nem is zavarlak tovább, kedvesem, pihenj csak, úgyis Ginnyt kerestem – nézett lányára az asszony, mire egy megadó sóhaj volt a válasz. – Ó, majdnem elfelejtettem! Minerváék is nemsokára benéznek hozzád, csak most épp Rend-gyűlést tartanak.
Lily mű-mosolyogva bólintott az asszonynak, majd amikor az elfordult, rögtön lelohadt róla minden derültségről árulkodó mimika.
- Ne felejtsd el azt, amit mondtam, mert tudom, hogy igazam van! – szólt még hátra a válla felett a Weasley lány. Magabiztos kijelentésében semmi felsőbbrendűség vagy gőg sem volt, sokkal inkább arra bíztatta a lányt, hogy ne legyen bűntudata.
- Dehogy tudod! – csóválta a fejét Lily, miután vendégei már elmentek.
Óvatosan lejjebbcsúszott az ágyon – néhány felszisszenés közepette – hogy újra vízszintben legyen, és hogy a fejét a párnájába fúrja. A mozdulatsor közben megtapasztalhatta a csont-forrasztó bájital hatását a lábában: a kellemetlen szúrást és égést, de nem szentelt neki különösebben nagy figyelmet.
Azt sem bánta, hogy ismét lemarad egy gyűlésről, és hogy most nincsenek vele nevelőszülei – bár kétségkívül szerette volna látni őket, hogy a saját szemével is meggyőződjön hogylétükről. Nem bírt volna szembenézni a csalódással teli tekintetükkel.
Megölt egy embert, és két másik is az ő hibájából halt meg. Ha a fenekén bírt volna maradni, és nem rohant volna Minerváékhoz a hisztije miatt, mindez meg se történt volna! Szinte valóságosnak érezte a bűntudat súlyát a mellkasában, melytől nehezebbé vált a légzése. Arcát – amennyire csak testhelyzete engedte – a párnába fúrta, s ezúttal szabad folyást engedett könnyeinek. A sírást hamar felváltotta a szívfájdító zokogás, melynek hangjait még a párna sem fedte el – mégse figyelt fel rá senki.
Nem tudott uralkodni érzelmein – pedig próbálta elfedni őket – így hangulata ismételten kihatott az időjárásra. A megnagyobbodott ereje miatt gyorsabban következett be a változás – a kora délutáni napos időt felváltotta a borús felhőtakaró, melyből kezdetben még csak csöpögött az eső, majd mintha dézsából öntötték volna a vízcseppeket.
Folyamatosan küzdött az ereje ellen, majd a kimerültségtől és a bájitalok okozta tompultságtól lassan álomba sírta magát.

Alig egy órát aludhatott, amikor újabb hangokra lett figyelmes.
- Mikor hagyhatja el a gyengélkedőt? – suttogta Alberforth valahol az ágya lábánál.
Szegény varázslóra nagyon ráijesztett, amikor elveszítette az ereje felett az irányítást. Lily csak egy sóhajjal vette tudomásul, hogy a bűnlajstroma még nem ért véget Weid és a két szerelmes halálával, hátra maradt az ereje feletti uralom kérdése is.
- Akár már ma este a saját ágyában aludhat. Madam Pomfrey korábban már beadta neki a még szükséges bájitalokat, és a lába is rendbejött – válaszolt Kate, miközben varázspálcáját lassan végighúzta a sérült végtag felett. – Csak a kezére kell majd ügyelni és rendszeresen bekenni egy kenőccsel.
- És az mikor fog helyre jönni? – hallotta meg Minerva hangját is.
- Tehát vége tért a gyűlés – volna le a következtetést félve Lily. Most már nincs kibúvó, szembe kell néznie tettei következményeivel.
- Két-három nap – válaszolta a gyógyítónő. – Van még kérdésetek?
- Igen. Mikor fog felébredni? – kérdezte egy másik férfihang. Egy olyan hang, mely hallatán a lány gyomra mindig remegni kezdett, s melyet órákig el tudott volna hallgatni. Ez a hang pedig Harryé volt.
- Már fent vagyok – mondta rekedten Lily, majd lassan feléjük fordította a fejét is.
Az idősödő pár egymást átkarolva álltak az ágya egyik lábánál, tőlük pedig egy kicsit arrébb Harry tekintett le rá.
- Minden rendben Lily? – hajolt hozzá közel Kate, mire a lány csak sután bólintott. – Akkor magatokra hagylak benneteket, de ha kellenék, akkor a közelben megtaláltok.
- Köszönjük – szorította meg köszönetképp a nő kezeit Alberforth, majd rögtön a lány felé indult kedvesével együtt.
Óvatosan felültette lányát a férfi, hogy utána gyöngéden megölelhesse, őt pedig Minerva is követte. A hosszú ölelkezés mind hármójuknak jót tett, legfőképp Lilynek, akinek újra könnyek szöktek a szemébe, de sikeresen visszatartotta őket.
- Jól vagytok? – kérdezte megszeppenten. Tekintetét hol az asszonyra, hol a férfira kapkodta, hogy sérülések nyomai keresse.
- Semmi bajunk, hála neked! – simította szeretetteljesen a lány haját Alberforth.
- Viszont nem kellett volna kockára tenned az életedet! – rótta meg kedvesen Minerva, bár szavait komolynak szánta.
- De, pontosan ezt kellett tennem! Nekem már csak ti vagytok, így nem hagyom, hogy titeket is elvegyenek tőlem! – találta meg a hangját Lily. – Viszont mindez nem történt volna meg, ha a fenekemen maradtam volna – hajtotta le a fejét bűnbánóan. Szégyellte magát, mert gyerek módjára rögtön a szüleihez szalad, amikor a titkolózás miatt csorba esett önérzetén. Ráadásul még felelőtlen is volt, így szüleire vitte a bajt is, mely nem egy áldozatot szült. – Mindenki miattam halt meg – mondta ki végül azt, mely a szívét nyomta.
Szavai után kínos csend ült a társaságra. Minerva és Aberforth nem tudott erre mit válaszolni, tanácstalan pillantásokat vetettek egymásra. Végül Harry volt az, aki megtörte a csendet.
- Az inferusokat azért küldték, hogy felkutassák Minerváékat, utána pedig a halálfalókkal együtt az éj leple alatt betörtek volna hozzájuk és elrabolták volna. Mordon szerint azzal, hogy te is ott voltál összezavartad az inferusokat, mert nem hoppanálva érkeztél, és nem is álmotokban törtek rátok.
- Furcsa, hogy a rosszban pont te keresed a jót. Nem igazán vall rád – jegyezte meg Lily gúnyolódva. És bár nem haragudott a fiúra, mégis bosszantotta, hogy jó dolognak próbálta feltüntetni a történteket.
- Igaza van! Lehet, hogy hibát követtél el azzal, hogy szó nélkül eltűntél, de végső soron a közbeavatkozásod mentett meg minket! És Voldemort számításait is alaposan szétzúztad – vélekedett Alberfoth is.
- És mielőtt tanácsokkal látnál el másokat, megfogadhatnád a sajátodat is. Nem te ölted meg őket, és a háború sem miattad zajlik, akár milyen nehéz is ezt elhinned! – vágta a fejéhez Harry, amire Lily nem igazán tudott mit válaszolni, inkább csak meglepetten bámult rá.
A két fiatal között nem esett több szó, de a közöttük lévő láthatatlan feszültséget mindenki érezte, aki a helyiségben tartózkodott.

*****

Estére Lily már a saját ágyában feküdt, de nem jött álom a szemére. Ezt persze betudta annak is, hogy több mint egy egész napot végig aludt, de az is közrejátszott, hogy gondolatban megállás nélkül tépelődött.
Részletesen elmesélte nevelőszüleinek mindazt, mely a csata során történt vele – bármilyen nehéz is volt neki szóban felidézni azt. Ők persze nem erőltették, közbevágás nélkül hallgatták a lányt, és a végén nem szidták meg, nem néztek rá csúnyán, mint ahogy szerinte megérdemelte volna. Helyette csak mellette maradtak és ugyanúgy szerették, mint azelőtt, ha nem jobban. Látta szemükben az aggodalmat és féltést, ami fájt neki, mert nem akarta, hogy miatta szenvedjenek, de az ellen már nem tehetett semmit sem.
Holnapra összehívtak egy gyűlést, melyen neki is részt kell vennie. Lily nem tudta eldönteni, hogy azért vehet részt rajta, mert Minerváék úgy gondolják, hogy neki ott kell lennie, vagy mert ezzel akarják „kárpótolni” a több, mint egy hónap óta tartó titkolózást. De mivel választ még nem kapott rá, az lesz a legjobb, ha holnap kivárja a dolgok alakulását.
Mivel végképp úgy gondolta, hogy nem tud elaludni, inkább az enyhén sajgó bokájával kiment az erkélyre, azt remélve, hogy majd a hűvös szellő elfújja minden gondját és bánatát – de persze nem így történt.
A szélről eszébe jutott megnövekedett druida ereje, melyet, ha nem tartott kordában, bármikor átvehette volna felette az irányítást, időzített bombát kreálva így a lányból. Pedig már olyan megkönnyebbült volt azért, mert biztonsággal uralni tudta erejét! Most pedig nagyon sok mindent újra kell majd kezdenie. És egy újabb beszámolót kell majd adnia a druidáknak is.
Azt sem értette, vagy inkább nem akarta érteni, hogy Harry a gyengélkedőben mire célzott: Mielőtt tanácsokkal látnál el másokat, megfogadhatnád a sajátodat is. Nem te ölted meg őket, és a háború sem miattad zajlik, akármilyen nehéz is ezt elhinned.
- Ezzel azt akarja mondani, hogy feleslegesen mártírkodom és hogy beképzelt vagyok? – tette fel magában a kérdést, mely nem hagyta nyugodni. – Tényleg ilyen lennék?
Elszántan kutakodott az ágyában olyan célzásokért és félbehagyott mondatokért, melyben Harry korábban is erre utalhatott, de semmi ilyesmi nem jutott az eszébe.
Az átgondolatlan mondatával viszont egyértelműen megbántotta a fiút, de azt is látta, hogy már azelőtt is bántotta valami, mert bár ő is meglátogatta, nagyon távolságtartó volt vele.
Így holnap vele is beszélnie kell, ahogyan Billel, és mint kiderült Adromeda Tonks-szal, akiket alaposan megijeszthetett, amikor hazaérkezésekor elveszítette az uralmát druida ereje felett.
Lehunyta a szemét, hogy erőt gyűjtsön problémái megoldásához, miközben a hűs nyári szellő bele-bele kapott fehér hálóingébe és hajába.
Annyira elmerült a saját gondolataiba, hogy észre sem vette az őt figyelő szempárt, egészen addig, míg tulajdonosuk meg nem szólalt, ezzel megijesztve a lányt: – Te sem tudsz aludni?

Szerk.: Lehet tippelni, hogy ki nem tud aludni Lilyn kívül. :)