Az én alternatív Harry Potter történetem - 47. A küldetés

  

    - Az idő rövidsége miatt rögtön a tárgyra térnék – csendült Minerva hangja immár egyedüliként. Mindenki helyet foglalt már, és a beszélgetést is abbahagyták, tisztelettudóan hallgatták az idős boszorkány minden szavát. – A Roxfortba való beépülés kérdését korábban elnapoltuk, ám szorít az idő, ezért döntenünk kell. Remélem, abban senki sem kételkedik, milyen fontos lenne egy beépített Rendtag az iskolában – tekintetét kivétel nélkül az összes jelenlevőn végighordozta, de mivel senki sem mutatta nemtetszését a dolog iránt, folytatta. – Remus javaslata szerint Lily megfelelne erre a feladatra, így a kérdés az, ki ellenzi?

   Ez a lehető legrosszabb kérdés volt. A teremben ismét voltak olyanok, akiknek nevére Lily nem emlékezett, sőt, mintha néhány ismeretlent is felfedezni vélt volna, de mindez akkor elhanyagolható bosszúság volt az egymást túlkiabálók rágalmazásához képest.

   - Biztos, hogy ez jó ötlet? Egy druidát bízzunk meg a gyermekeink védelmével? – harsogta egy kopaszodó férfi, miközben fáradtságtól véreres, bizalmatlan tekintete a lányt ostromolta.

   - Nem lenne jobb, ha egy tapasztaltabb varázslót küldenénk? – kotnyeleskedett az újonc Robert Hoyle, akinek nevét bár már tudta a lány, cseppet sem azért, mert szívélyes gondolatai támadtak róla.

   - Egyáltalán nem biztos, hogy megfelelő tudással rendelkezik hozzá! – harsogta Hestia Jones, mely már igazán szíven ütötte a lányt. A nő mindig is hírhedt volt a kemény és csípős kritikái miatt, ezért Lily nem is csodálkozott azon, hogy a jelöltsége ellen tiltakozók között szólalt fel. De hogy nem megfelelő tudással rendelkezik? Harryhez képest igen, viszont a többi diákhoz képest? Abban már erősen kételkedett.

   - Lily megfelelő korú, képzettségű boszorkány, és az iskola sem idegen számára – csattant fel Sirius türelmét vesztve. – Remus úgy gondolja, hogy ő a tökéletes választás, és nyílván nem alaptalanul.

   Szavai után mindenki elhallgatott, és magyarázatot követelve néztek a látszólag nyugodtan ülő Lupinra, de a barátjára vetett gyilkos pillantás leleplezte hangulatát.

   - Valóban, erre a feladatra Lilyt tartom a legmegfelelőbbnek, hiszen mint ahogy Sirius is említette: a kora és a kastély ismerete mind ideálissá teszik az ottlétét. Ezen kívül a napokban volt alkalmunk teszteli a képességeit, melyet megfelelőnek ítéltünk.

   - Fiatalsága ellenére sok hasznos varázslatot ismer, ezeket pedig pontosan és hatékonyan tudja alkalmazni – vette át a szót Mordon. – Minden téren alkalmas a feladatra, így felesleges további vitával az időnket pocsékolni!

   Lilyt eléggé frusztrálta, hogy mindenki úgy beszélt róla, mintha ott se lenne, és míg az ellenzők támadásai felidegesítették, a mellette álló szavak jó érzéssel töltötték el.

   - És a druidasága is csak előnyt jelent a számunkra – szólalt meg ezúttal Harry. – Mint ahogy azt a mai alakalommal együtt már számtalanszor is bebizonyította, Lilynek értékes képesség van a birtokában, melyet akkor is fel tud használni, ha egyes varázslat elvégzése nem lehetséges. Például akkor tud teleportálni a Roxfortból, amikor csak akar, anélkül, hogy bárki észrevenné.

   - De a legutóbbi gyűlésen a megnövekedett ereje miatt Pitonra támadt! – vitatkozott továbbra is egy középkorú nő, és Lilynél ekkor telt be az a bizonyos pohár.

   - Nem támadtam rá! – szótagolta dühtől szikrázó szemekkel. – És mint ahogy azt már akkor elmondtam, az erőmmel nincs semmi probléma, ugyanúgy az irányításom alatt tudom tartani.

   - Én támogatom Lilyt! – dörmögte Hagrid, pedig a szavazásig még nem is jutottak el. Minerva kelletlen pillantással illette a közbekotyogásáért, de a félóriást többen is követték, és végül mindenki elmondhatta, mi a véleménye a kérdést illetően. Akik ott voltak a Pitonnal való párbaján, mind mellette álltak, és így néhány korábbi tiltakozót is sikerült meggyőzniük. Ahogy ígérte, Aberforth sem csökönyösködött tovább, és meglepetésére Piton is érte szavazott: - Jelenleg nincs nála jobb jelölt – foglalta össze tömören a véleményét, melyet Lily nem igazán tudott hova tenni. Ez egyfajta bók is volt, meg nem is, de mindenesetre a férfitól még csak ennyit sem remélt.

   Végül a Rend úgy döntött, hogy alkalmas a feladatra, s ettől megtisztelve és elismerve érezte magát. Eltökélt szándéka volt nem csalódást okozni. Harry egy amolyan „na ugye, én megmondtam” mosolyt küldött felé, és nevelőszülei szemében is büszkeséget látott. A korábbi idegességet felváltotta a megkönnyebbült boldogság, és Lily tőle szokatlan optimizmussal úgy gondolta, hogy igenis meg fogja csinálni! Ki fog állni a diákokért, védeni és tanítani fogja őket, kerüljön bármibe!

*****

   A roxfortos ügy után még szóba kerültek a Halálfaló-táborban zajlott események is. Lily megmutatta a zsupszkulcsot rejtő varázspálcát, ám sajnálatos módon senki sem ismert rá, még Piton sem, aki a többiekhez képest szabadabban mozgott Voldemort csatlósai között. A túlélőket a Dumbledore professzor után hátrahagyott menedékházakban szállásolták el, de Minerváék úgy döntöttek, hogy Sarah a kúriában fog maradni, és ez így is volt rendjén a lány szerint. Vigyázni akart a kislányra, maga mellett tudni, és Lily azon kapta magát, hogy bár nem is ismeri a védencét, máris féltő szeretettel érez iránta.

   Épp ezen tűnődött, miközben az emelet felé tartott. A ház már csaknem elcsendesedett, mindenki nyugovóra tért, és laposakat pislogva Lily célja is ez volt, ám mikor az ajtajához ért, rá kellett jönnie, hogy Sarah miatt az bizony már foglalt volt. Így nem bánva a dolgok alakulását balra vette az irányt, és Harry ajtaján kopogtatott.

   Néhány pillanat múlva az ki is nyílt, így az ajtófélfának dőlve Lily kellemesen szemrevételezte a fiú pizsamába bújtatott sziluettjét.

   - Szia – köszönt meglepődve, és egy kérdés nélkül kitárta az ajtót, vendége pedig gyorsan beljebb is lépett.

   - Szia – nyomott egy puszit a fiú szájára, és elhátrálva tőle már nyitotta a száját, hogy ottlétét magyarázza, ám Harrynek egészen más elképzelései voltak. Amint megérezte a lány ajkait a sajátján, rögtön lecsapott rá, és szorosan magához ölelve hosszú idei el sem engedte. Óvatosan az ajtóhoz nyomta a lány testét, és úgy folytatták egymás kényeztetését. Harry erős, mégis finoman simogató ujjai az arcán és derekán kalandoztak, míg Lily a fiú izmos hátát térképezte fel. Azonban az édes támadást nem csak elkezdte, de sajnos hamar be is fejezte, Lilynek pedig nehezére esett elengednie.

   - Szóval, miért is jöttél? – kérdezte Harry mosolyogva a csókjától piros ajkakon végigsimítva.

   - Úgy alakult, hogy foglalt lett a szobám, így azt reméltem, nálad aludhatok – felelte az ajtótól ellökve magát, majd ismét Harry nyaka köré tekerte karjait. – Mit gondolsz, tudnál nekem segíteni?

   - Persze, ezt kérdezned sem kell – vonta magához egy még szorosabb ölelésre, és sokáig el sem eresztették a másikat. Egyikük sem így képzelte a nap befejezését, és az egymás iránti aggodalmuktól, valamint a harcoktól teljesen kimerültnek érezték magukat.

   Lily végül nyomott egy puszit a fiú arcára és lassan kibontakozott az öleléséből – És, ha nem gond, a fürdőszobádat is igénybe venném.

   - Csak nyugodtan – intett előzékenyen a helyiség felé. – Addig megvárlak – mondta, miközben leült az egyik fotelbe és egy könyvet vett a kezébe.

   A meleg víz alatt Lily izmai kezdtek elernyedni, és kellemesen elpilledtnek érezte magát. Azonban a fejében zsongó gondolatok forgataga nem hagyta nyugodni. Egyfolytában csak Nikté szavai visszhangoztak a fülében, de félt bevallani az érzéseit Harrynek. Mert mi van, ha ő nem érez úgy iránta?

   Egyik lábáról a másikra állva hezitált, és sehogy sem tudott dűlőre jutni. Végül, amikor elég tisztának érezte magát, mérgesen kilépett a zuhany alól, és törölközni kezdett.

   Dühös volt önmagára, mert szokásaitól eltérően túl sokat gondolkozott és töprengett ezen a kérdésen, ahelyett, hogy végre pontot tenne a dolog végére és elmondaná Harrynek, hogy szereti. Hisz az csak egy szó. De a mögöttes érzések rendkívül intenzívek voltak, és attól tartott, ha a fiú elutasítja, akkor végképp összetörik.

   Letörölte a párát a mosdó fölötti tükörről, és tűnődve nézte magát benne. Igazából azt se tudta, Harrynek mi tetszett rajta. Minden kis porcikájában látott valami kivetnivalót, ám mikor ennek tudatába került, megforgatta a szemét, és öltözni kezdett… volna. Csakhogy mivel Harry fürdőszobájában volt, a pizsamáját nem találta a megszokott helyén. Így magában átkozódva maga köré tekerte a törölközőjét, mely szerencsére mindenhol épp eleget takart, és kilibbent a helyiségből.

   A fiú először észre se vette, hogy kedvese végzett, de mikor Lily megköszörülte a torkát, felpillantott a könyv olvasásából, és tekintete hosszasan a lányon ragadt.

   Lily pirulva vette észre kedvese vágyakozó tekintetét, így a korábbi eszmefuttatását, miszerint Harrynek nem is tetszik igazán, rögtön nevetségesnek gondolta. – Izé, nem hoztam pizsamát.

   - Nem baj – szaladt ki a fiú száján, majd rögtön észbe kapott és a szekrényéhez lépve kutakodni kezdett. – Mindjárt keresek valamit – motyogta, majd pár pillanattal később egy fekete rövidnadrágot és egy zöld pólót nyújtott felé. Lilynek először igazgatnia kellett a törölközőn, melyet mellénél fogott össze, majd mikor úgy gondolta, az anyag nem fog eltűnni róla, egyik kezét a kölcsön pizsamáért nyújtotta, és egy gyors köszönöm után újra a fürdőszobába vetette magát. A sort madzagját alaposan meg kellett kötnie és a póló is úgy állt rajta, mint egy sátor, de mindent ápolt és eltakart, így feszéj érzet nélkül léphetett ismét a szobába.

   Harry addigra megágyazott, és az imént olvasott könyve már az éjjeliszekrényén pihent. Egy könnyed mosollyal köszöntötte ismét a lányt, és az ágy felé intett. A helyszín változott – hisz eddig csak Lily szobájában aludtak együtt – de a szokás nem, szó nélkül foglalta el a fekvőhely jobb oldalát, míg Harry a balt. Közöttük ez már nem okozott fennakadást, hezitálás nélkül cselekedtek, és egymáshoz igazították a mozgásukat.

   - A törölköző valahogy jobban állt – jegyezte meg pimaszul a fiú, mire Lily játékosan kinyújtotta rá a nyelvét.

   - Nem vagy vicces! – vágta rá, de magában azért elismerte, hogy jól esett neki a bókja.

   - Nem is annak szántam. – A takaró alatt nevetve húzta magához közelebb a lányt, és egy édes búcsúcsók után egymáshoz bújva aludni tértek.

   Azonban Lily szemére sehogy sem jött álom. Korábbi önmaga iránt fakadó dühe még mindig nem csillapult, határozottan idegesítette, hogy olyan gyáván viselkedett, így erőt gyűjtött és elhatározta, hogy színt fog vallani kedvesének.

   - Harry? – suttogta, míg a hasánál lévő kezét finoman cirógatni kezdte. – Alszol?

   - Mi a baj? – érkezett a háta mögül az álmos kérdés, lehelete a tarkóját csiklandozta.

   A lány kibontakozott kedvese öleléséből, és világító varázspálcáját maguk közé tette. – Nincs baj, csak mondani szeretnék neked valamit.

   - Hallgatlak. – A fiú álmosan megdörzsölte a kissé borostás arcát, de tekintete már éber volt.

   Lily szíve a torkában dobogott, és védekezően maga elé húzta a lábait. Nagyot sóhajtott, majd még őt is meglepték azok a szavak, amelyek elhagyták a száját: – Van egy jóslatom.

   Ez nem épp egy szerelmi vallomás lett, de a lány lelkét ez a teher is igen erősen nyomta, és úgy tűnt, ezt még mindig könnyebb volt kimondania, mint azt, hogy szereti.

   Harry arcán először a meglepődöttség, majd a kíváncsiság lett úrrá, és ő is felült a lánnyal szemben. – És miről szól?

   - Tudom, hogy már nagyon rég el kellett volna mondanom, de valahogy sose éreztem magam hozzá elég bátornak, és téged sem akartalak terhelni vele, hisz így is annyi mindent cipelsz a válladon… – hadarta kissé feldúltan, de a fiú figyelmeztető pillantása a torkára fagyasztotta a szót, és abbahagyta a magyarázkodást. – Nekem kell szembeszállnom azzal a varázslóval, akinek druida erő került a birtokába.

   - Mióta tudod ezt? – jött a következő kérdés, és míg a szavakat ejtette, remekül kihallotta kedvese hangjából a visszafogott haragot, így bár nem jókedvűen, de be kellett látnia, hogy sikerült kiismernie, Harry mikor válik mérgessé.

   - Pár nappal azután, hogy felébredtem a kómából – felelte szemlesütve, majd a felálló Harry karja után nyúlt, de sajnos nem érte el.

   - Már vagy két hónapja tudod, de egy szót se szóltál?! – rivallt rá, majd hogy kiszellőztesse a fejét kinyitotta az erkélyajtót, és kilépve rá, a korlátnak dőlt.

   Lily bűntudattól telve követte, de nem mert közeledni felé. Úgy gondolta, hiába próbálná átölelni, ellökné magától.

   - El kellett volna mondanod! – szólt csalódottan, majd szembe fordult vele. – És Minerva meg Aberforth?

   - Nem tudják – rázta a fejét továbbra is letargikus hangulatban. – De kérlek, ne is mond el nekik, jobb, ha nem tudják.

   Harry pár hosszú pillanatig nem felelt, csak nézte a lányt, de végül dűlőre jutott: – Szerintem hibát követsz el vele, de tiszteletben tartom a kérésedet.

   - Köszönöm – motyogta. Fázósan maga köré tekerte a karjait, míg szemeit a földre sütötte. Nem mert a fiúra nézni, pedig érezte magán a tekintetét. Nem bírta volna elviselni a csalódott tekintetét, melyet valószínűleg a sötétség okán nem is láthatott volna, de nem akarta megkockáztatni. – Akkor én… keresek egy üres vendégszobát.

   Csendesen az ajtó felé lépdelt, miközben szebbnél szebb kifejezésekkel illette önmagát, de mikor keze a kilincshez ért, Harry keze a derekán megállásra késztette. Meglepődve fordult felé, de rákérdezni nem mert, viszont a fiú átölelte őt, és arcát a hajába rejtette.

   - Nem kell elmenned – suttogta a fülébe. – De ígérd meg, hogy többet nem titkolózol előttem!

   - Megígérem – sóhajtotta, míg ő is szorosan a fiú köré tekerte karjait. – És sajnálom. Tényleg nagyon sajnálom!

   Miután kibontakoztak az ölelkezésből, fázósan, kéz a kézben visszabújtak a takaró alá, és Lily mindent elmondott a fiúnak, ami a feladatával kapcsolatos volt. Sokáig beszélgettek arról, hogyan került a jóslat Lilyhez, és hogy vajon hogyan kellene értelmezniük az összecsapást, végül azonban erőt vett rajtuk a fáradtság, és mindketten álomba szenderültek.

*****

   Másnap reggel Lily szokatlan bizsergésre ébredt, melyet először nem tudott hova tenni, hiszen teljesen más volt, mint a druida megérzése. Laposakat pislogva emelte fel a fejét a párnáról, majd hosszú kócos haját a szeméből kisimítva Harry alvó arcát pillantotta meg.

   Az este megbocsátott neki, de látta és érezte, hogy aggódik érte, és a titkolózásával voltaképp ezt akarta elkerülni. Hiszen Harrynek tényleg annyi baja volt már, nem akarta még az ő terhével is súlytani. Viszont, a párkapcsolatok alapvető feltétele az őszinteség, és a benne erősödő lelkiismeret-furdalástól így meg is szabadult, csakhogy az nem volt mindegy, hogy milyen áron.

   Ám ahogy lassan a tudatára ébredt, rájött, hogy nem magától ébredt fel, hanem a szobájára tett jelzőbűbáj miatt, ami azt jelentette, hogy Sarah felébredt. Óvatosan kimászott az ágyból, hogy kedvesét ne ébressze fel, és a kettejüket összekötő ajtón át rögtön a szobájába került, ahol az ágyában a szőke hajú kislány kerek szemekkel bámult rá.

   - Szia, Sarah – köszönt, majd lassan, nehogy megijessze, az ágyhoz lépett. – Én Lily vagyok, emlékszel rám?

   A kislány továbbra is csak nézte őt, majd bizonytalanul bólintott, de azon kívül egy pisszenést se adott ki. Lilynek fogalma sem volt, mégis hol kéne kezdenie a beszélgetést, és egyáltalán mit mondjon el neki, és mit ne. – Itt nem kell félned, senki sem fog bántani téged – igyekezett megnyugtatni, ám mivel látszólag semmilyen hatást nem ért el, tovább beszélt. – A Főnix Rendjének főhadiszállásán vagy, és a Rend tagjai…. – hallgatott el egy pillanatra, hisz mégse mondhatta azt, hogy Voldemort és a halálfalók ellen harcolnak, így átfogalmazta gondolatát – …azon dolgoznak, hogy minden bajbajutottnak segíteni tudjanak. És addig, amíg itt vagy, én fogok rád vigyázni.

   Ezek után valahogy rá akart térni arra a részre, hogy mégis mit takart az „ameddig itt vagy”, de Sarah kérdése részszínt megoldotta a problémát.

   - De én haza akarok menni. Anyát és apát akarom! – hangzott a vékony panaszos hang, és mintha csak előre tudta volna a választ, arcocskáját vékony könnycsíkok keresztezték.

   - Jaj, Kicsim, nagyon sajnálom, de most sajnos nem mehetsz haza. – Túlcsordult érzelmeitől vezérelve magához szerette volna ölelni a kislányt, de nem tudta, az hogyan fogadná, így csak egy kicsit közelebb csúszott hozzá az ágyon.

   - Azért, mert a papa meghalt? – sírta, és Lily nem bírva magával, felidézte magában a már begyakorolt druida szeretet pajzsot, és Sarah-t magához ölelve őt is a fehér ragyogás alá vonta.

   - Igen, a papád már a Mennyben van, egy sokkal jobb helyen, ahol boldog – suttogta, majd a kislány az ölébe mászva teljesen hozzábújt.

   - De én azt akarom, hogy velem legyen! – szipogta, és Lilynek nagyon figyelnie kellett, hogy meghallja, de majd’ beleszakadt a szíve.

   - A papád mindig veled lesz, és odafentről vigyázni fog rád, ezt soha ne felejtsd el! – szorította magához a sírástól rázkódó kis testet, és azt kívánta, bárcsak módjában állt volna valahogy magába szippantani Sarah fájdalmát. Szörnyen tehetetlennek érezte magát, csak ölelte és ringatta, de nagyon jól tudta, hogy jelenleg többet nem tehetett érte.

   - És a mama is vele van? – nézett fel váratlanul könnyektől homályos szemmel, és Lily nem tudta, mi lenne erre a megfelelő válasz. Sarah édesanyja ugyan nem halt meg, de sose lesz már a régi. Maggie McKinnont a Mungó elmegyógyintézeti osztályán ápolták, ahol szabad volt a látogatás, de azt nem tudta eldönteni, hogy helyes dolog lenne-e olyan állapotban látnia őt. És hazudni sem lett volna célszerű.

   - Nem, a mamád a helyi ispotályban van, mert nagyon beteg – válaszolta végül, miközben igyekezett letörölni a sós könnyeket.

   - De láthatom őt? – csillant fel a remény a szemében, és Lily egyenesen gyűlölte magát, amiért nem mondhatja azt, amit a kislány hallani szeretett volna.

   - Egyelőre sajnos nem. Nagyon beteg, és hosszú időbe telik a felépülése.

   Sarah még hosszú ideig zokogott a karjaiban, végül valószínűleg a kimerültség miatt ismét elaludt. Lily óvatosan betakargatta és mellé feküdt, továbbra is fenntartva a druida pajzsát.

*****

   Órák teltek el így, de Lily nem volt hajlandó elmozdulni mellőle. A fehér fény továbbra is körülölelte Sarah-t, amin a druida lány igencsak meglepődött, mert még sosem tartott ki olyan hosszú ideig. Ám mindez csak azt bizonyította, hogy minden lehetőséget megragadott azért, hogy elviselhetőbbé tegye a kislány fájdalmát.

   Mintha csak megérezte volna, Sarah vett egy mély lélegzetet, majd résnyire nyitott szemein át a plafont, majd a szobát kémlelte, és végül sóhajtva ismét lehunyta pilláit.

   - Azt remélted, hogy ami történt, csak egy rossz álom volt, igaz? – kérdezte Lily csendesen, de a kislány továbbra sem fordult felé.

   - Honnan tudod? – Dacosan összefonta maga előtt a karjait, és Lily úgy gondolta, áttértek a gyász második fázisába, a haragba.

   - Én is így kerültem ide. Az én szüleimet is halálfalók ölték meg.

   Sarah a hallottaktól kissé összerezzent, de nem mondott rá semmit, ezért úgy gondolta, ideje kimozdulniuk a szobából.

   Felkelt az ágyból és hosszas keresgélés után az egyik szekrényéből előhúzott egy rég nem használt halványrózsaszín nyári ruhát, és varázspálcája segítségével nagyjából Sarah méretére igazította.

   - Tetszik? – mutatta meg a végeredményt, a kislány azonban továbbra is makacskodott, és egy vállrándítással elintézte a dolgot. – Vedd csak fel, utána lemegyünk ebédelni, mert lefogadom, már nagyon éhes lehetsz.

   Sarah komótosan felvette a ruhát, melynek szoknya része lágy hullámokba bomlott, s miután Lily is magára kapkodta a ruháit, a fésülködő asztalhoz vezette, és a hosszú szőke fürtök fésülésébe kezdett. A kislány egy ideig tűrte, végül nyafogva arrébb lépett, és a fésűt elkérve maga fejezte be a szépítkezést.

   A lánynak fogalma sem volt arról, hogyan kellett foglalkozni egy gyerekkel, hisz neki nem voltak testvérei, és évekig csak Aberforth-székkal élt, de úgy gondolta, jobb, ha nem hagyja annyiban a dolgokat, így kézen fogta a kezdetben tiltakozó Sarah-t, és a konyhába vezette. Míg lefelé tartottak, Lily nagyvonalakban elmagyarázta, hogy mi merre volt található a házban, és bár Sarah nem szólt egy szót sem, elámulva szemlélte a magas plafont és a széles lépcsőt.

   A konyhában szokás szerint Mrs. Weasley az ebéd elkészítésével foglalatoskodott, miközben Tonksot igyekezett távol tartani minden olyan edénytől, lábastól és evőeszköztől, mellyel ügyetlensége révén saját magában és a pocakjában növekvő kisfiában is kárt tehetett volna.

   - Molly, Tonks, szeretném nektek bemutatni Sarah-t – mutatott az előtte ácsorgó kislányra, mire a két asszony önmagukat nem meghazudtolva szoros ölelésbe zárták.

   - Nagyon örülök, hogy találkoztunk, Sarah – simított végig az arcán Mrs. Weasley. – Milyen kis soványka vagy! Na gyere, keresünk neked valami finomat! – mondta, és már rögtön nyomta is le az egyik székre.

   - Jaj, majdnem elfelejtettem! Lily, Aberforth és Minerva a szobájukban várnak rád – csapott a homlokára Tonks, ám a lány kicsit hezitált, mert nem akarta Sarah-t magára hagyni.

   - Nyugodtan menj csak, mi elleszünk – mondta a Weasley anyuka, mintha csak kitalálta volna a gondolatait.

   - Köszönöm, és sietek vissza – mosolygott bátorítóan a kislányra, majd ismét fellépcsőzött az emeletre, és a folyosó végén lévő ajtón finoman bekopogott. Nem kellett sokat várnia, Aberforth hamar beljebb invitálta, ahol a bőröndök már félig tele voltak.

   - Máris mennetek kell? – szomorodott el, pedig már eddig sem volt túl fényes hangulata.

   - Ebéd után indulunk – helyeselt Minerva, és vigasztalóan átölelte. – De egy hét múlva már ismét találkozni fogunk az iskolában.

   - Igen, McGalagony professzor – mosolygott pimaszul a nőre. – Nagyon furcsa lesz téged így szólítani.

   - Viszont sajnos hozzá kell szoknod, mert nem tudhatják meg, hogy ti közelebbről is ismeritek egymást – ölelte át a szakállas varázsló is. – Ha bármi gond lenne, tudod, hol találsz, ugye? – vonta fel a szemöldökét, és bár Lily kissé úgy érezte magát, mint egy kiselsős, készségesen válaszolt.

   - A Szárnyas Vadkanban.

   A férfi elégedetten bólintott, ám a kérdezz-feleleknek még nem volt vége.

   - És a druida teleportáción kívül milyen módon tudsz kijutni a kastélyból?

   - Az igazgatói irodán keresztül, a Fúria-fűznél, a harmadik emeleti Púpos boszorkány szobra kitárul a Dissendium varázsigére és az alagút a Mézesfalás pincéjébe vezet, és a hetedik emelten van a Szükség Szobája, ahol egy olyan alagutat kívánhatok, ami össze van kötve a kocsmádban lévő Ariana festménnyel – ismételte el újra azt, amit még a gyűlés előtt megbeszéltek.

   Aberforth a karosszékében ülve helyeslően bólogatott. – És bármi baj esetén patrónussal üzensz nekünk.

   - Persze – forgatta meg a szemeit lassan türelmét vesztve.

   - Ne kezeld úgy, mint egy gyereket! – rivallt rá végül Minerva, mire Lily hálás pillantás küldött felé, egyedül csak a férfinak nem tetszett, mert lett volna még mivel kikérdeznie a lányt.

   - És a kislány hogy van? – terelte el a témát az asszony. – Kate tájékoztatott minket a szüleiről.

   - Nem jól – csóválta a fejét. – És a legrosszabb az, hogy fogalmam sincs, mit kéne tennem vagy mondanom, hogy segítsek rajta.

   - Mi sem tudtuk, hogyan bánjunk veled. Erre nincsenek törvények vagy szokások, amit ha betartunk, minden helyrejön. Egyszerűen csak beszélgess és törődj vele! – vélekedett Aberforth.

   - Igen, de egy hét múlva elmegyek. És nagyon jól tudom, hogy a fájdalom nem múlik el ilyen rövid idő alatt – ráncolta a homlokát gondterhelten.

   - Ne aggódj, Mollynál jó kezekben lesz – vigasztalta a férfi, és Lily azt kívánta, hogy igaza is legyen. Addig viszont, míg nem kell a Roxfortban lennie, mindent el fog követni, hogy Sarah valamelyest megbarátkozzon az új környezetével.