Az én alternatív Harry Potter történetem - 48. A Minisztérium

Sziasztok!


Meghoztam a következő fejezetet, mely az egyik kedvencem, és egyben a leghosszabb fejezetem. :) Úgyhogy nagyon kíváncsi vagyok a véleményetekre! 


Jó olvasást!

   A napok nagyon gyorsan teltek. A tanév kezdete előtt már csak három nap maradt, és erre a gondolatra rögtön görcsbe rándult Lily gyomra. Ám próbált nem foglalkozni vele, inkább újra lehunyta a pilláit és visszabújt a még alvó Harryhez.

   Az elmúlt estéket továbbra is a fiúnál töltötte, míg napközben Sarah-val és a közelgő küldetésével foglalatoskodott. A kislány sajnos még mindig hiányolta a szüleit, és nehezen nyílt meg másoknak, de ez cseppet sem volt meglepő. Egyedül Lilynek mondta el a bánatát, mivel őt egyfajta sorstársának tekintette, lévén, hogy ő is elveszítette a szüleit, és már-már barátokká lettek.

   Aberforth és Minerva elutazását követően küldött egy baglyot a Roxfortba a felvételi kérelemével és az összes vizsgalapjával, magántanulói igazolásával és a személyes irataival. Azzal a levéllel már meggyújtotta a gyutacsot, és a válaszlevélben kiderült, hogy felvételt nyert, így a ma rá váró jogi útvesztő megjárását követően biztos volt benne, hogy hatalmas bomba fog robbanni.

   Ideges volt a mai nap miatt, így nem tudott visszaaludni, helyette a vele szemben fekvő kedvese békés arcát figyelte. A kis vitájuk után nem távolodtak el egymástól, Harry megbocsátotta a hallgatását, azonban Lily számláján volt még egy vallomás, melyet még mindig nem teljesített.

   Harry – mintha csak megérezte volna, hogy a lány nézi – felnyitotta csodás smaragdzöld szemeit és tekintete a lányéba feledkezett. – Szeretek melletted ébredni – mondta az alvástól még kissé rekedt hangon, melyet a lány sok más tulajdonsága mellett szexinek tartott.

   - Én is így vagyok ezzel – mosolygott rá. – Viszont sajnálom, hogy felébresztettelek.

   - De én nem – nyomott egy puszit a homlokára, majd a hátára gördült, Lilyt pedig a mellkasához húzta. – Izgulsz, igaz?

   - Ühüm, egy kicsit, de épp eléggé ahhoz, hogy ne tudjak aludni – válaszolta, miközben kezébe fogta a fiú balját, és eltűnődve figyelte a kézfejébe karcolt: „Hazudni bűn!” feliratot.

   - Pedig te köztudottan szeretsz sokáig aludni – kuncogta a fülébe, mire a lány tenyere játékosan a hasán csattant.

   - Nem is köztudott! – nevetett vele együtt, majd mikor abbahagyták, az egyik ujjával finom köröket írt le Umbridge tanítási módszerének nyomai körül. – Egy kicsit várom, hogy a Roxfortban legyek, új környezetben egy kitűzött céllal… csak az a baj, hogy te nem jöhetsz velem.

   - Hiányozni fogsz – suttogta Harry, és ettől a pár szótól Lily szíve csordultig megtelt szerelemmel. Az a földöntúli boldog érzés, melyet a fiú közelségétől érzett, olyan volt, mintha a mellkasa szét akarna robbanni. Elektromosság cikázott az ereiben és az egész világot szebbnek látta.

   - Te is nekem! – emelte fel a fejét és támaszkodott a könyökére, és már a nyelve hegyén volt a megfelelő szó, helyette azonban egy finom, édes csókot lehelt a fiú ajkaira, és azzal a csókkal igyekezett minden érzelmét megmutatni. Harry oldalára fordulva természetesen készségesen viszonozta, és ajkaik játéka továbbra sem a vágyról szólt, puha, kényeztető, de legfőképp szerelmes volt.

   Mikor pár perc után szétváltak, csillogó tekintetük mindent, és mégis semmit sem árult el az átéltekből.

   Ebben a hangulatban végezték el reggeli teendőiket ki-ki a saját szobájában. Lily egy kék, könnyű selyemruhát választott ki, mert úgy gondolta, az kellőképp elegáns, és mégsem lesz melege a nyári melegben. Hozzá egy magas sarkú szandált húzott, és már a fésülködő asztalánál végezte el a külsejét illető utolsó simításokat, mikor a tükörben megpillantotta Sarah vágyakozó arcát.

   - Szeretnéd, hogy téged is kisminkeljelek? – kérdezte, és bár igenlő válasz nem érkezett, a kislány arca kissé felderült azt hallva, így Lily magához intette.

   Sarah leült vele szemben, míg a lány térdelve kezdett hozzá az alapozáshoz, amit a pirosító, a szemhéjpúder és a szájfény követett. Mindenből csak egy kicsit kent fel a fiatal arcocskára, mégis úgy tűnt, hogy Sarah élvezte a dolgot, és a tükörben mosolyogva szemlélte a végeredményt.

   - Nekem viszont most mennem kell, gyere, lekísérlek reggelizni – nyújtotta felé a kezét, amit Sarah immár szívesen fogadott.

   - Hova mész? – nézett fel rá csalódottan, miközben már a lépcsőn haladtak lefelé.

   - El kell intéznem pár dolgot az iskola kezdete előtt, így a Mágiaügyi Minisztériumba megyek először, utána pedig az Abszol úton veszem meg a szükséges holmikat – sorolta, és kissé félő vággyal várta, hogy végre kiszabaduljon a kúriából, és lehulljon, róla a kilétét elfedő lepel.

   - Veled mehetek? – élénkült fel a kedvező válasz reményében, de Lily sajnos nem vállalhatta a kockázatot, hogy valaki felismerje a kislányt, de leginkább azt kellett elkerülni, hogy vele, Dumbledore neveltlányával mutatkozzon.

   - Sajnálom, de nem vihetlek magammal. Nagyon veszélyes lehet. – Megállította a konyha előtt, és lehajolt hozzá. – De megígérem, hogy hozok neked egy meglepetés ajándékot!

   - Nem kell! – kiáltott rá megbántva, majd őt kikerülve beszaladt a konyhába. Lily pedig egy frusztrált sóhaj után követte.

   A helyiségben elég sokan tartózkodtak, Mrs. Weasley és Gigi természetesen a tűzhelyen sülő szalonnáról és omlettről gondoskodott, míg a trió, Ginny, a Lupin-házaspár és Sirius beszélgetve várták a reggelit. Sarah befurakodott Harry mellé, és még közelebb is húzta a székét hozzá, amikor Lily is csatlakozott hozzájuk egy bögre teával.

   - Mi a baj? – pillantott először a durcás kislányra, majd kedvesére a fiú. – Miért ilyen szomorú ez a gyönyörű nagylány? – csikizte meg Sarah-t, aki nevetve próbálta eltolni magától a kezeit.

   Lilyn kívül láthatóan még Harryben bízott meg, amin egyébként nem is csodálkozott a lány, hisz kedvese megértő és őszinte modorával szinte minden gyerekkel meg tudta volna kedveltetni magát.

   - Haragszik, mert nem vihetem magammal – nézett rá jelentőségteljesen, majd a falon lévő órára pillantott. – Indulnom kell.

   - Biztos, hogy nem kell kíséret? – kérdezte Sirius, ő is felállva az asztaltól.

   - De, nagyon jól néznék ki, ha a szökött fegyenc Sirius Blackkel az oldalamon lejtenék végig a Minisztériumon – mosolygott rá csúfondárosan, de azért átölelte a férfit. – Nem lesz baj, ne aggódj!

   - Felkészültél arra, hogy kiállj a nyilvánosság elé? – vonta fel a szemöldökét, mikor elengedték egymást, és Lily biztos volt benne, hogy bármit is mondott volna, Sirius már tudta a választ, így nem is mondott rá semmit.

   - Annyira szeretném látni az elképedő arcukat! – kuncogott rosszmájúan Ginny. – Tetették, hogy mennyire aggódnak érted és minden erővel keresnek téged, az árva kislány valódat, erre önszántadból, magabiztosan bevonulsz a Minisztériumba!

   - Na, igen – mosolygott össze barátnőjével. – Szerintem egy kicsit váratlanul fogja őket érni. Viszont most már tényleg megyek – nyomott egy puszit a tiltakozó Sarah fejére. – Légy jó!

   - Na de nem is reggeliztél! – háborodott fel Mrs. Weasley. – Szükséged lesz az erődre, és ha nem eszel semmit…

   - Sajnálom Molly, de nem hinném, hogy egy falat is lemenne a torkomon– utasította vissza finoman, mire az asszony csak megcsóválta a fejét és újra a készülő reggeli felé fordult.

   - Akkor, ahogy megbeszéltük – tette le az addig olvasott újságot Remus. – A Prófétában egyelőre nem írtak a roxforti felvételedről, de ez az állapot nagyon hamar megváltozhat.

   - Majd a holnapi újságban! – sóhajtott fel színpadiasan. – De minden úgy lesz, ahogy előre megbeszéltük – biccentett a férfi felé.

   - Kikísérlek – fogta meg a kezét Harry, és együtt indultak a bejárati ajtóhoz, ám még előtte megállította kedvesét és szorosan magához ölelte. – Ne izgulj, ügyes leszel!

   - Bízom benne – suttogta, majd mikor a fiú keze a derekáról délebbre vándorolt, hirtelen felpillantott rá.

   - Ha meg bármi gond lenne, elég egy káprázatos mosoly, és mindenki a lábaid előtt fog térdepelni – mosolygott rá kajánul Harry, majd közelebb hajolt hozzá. – De azért ne vidd túlzásba! – motyogta, majd száját a lányéra tapasztotta, és a korábbi, hálószobájában váltott csóknak szöges ellentéteként szenvedélyesen birtokba vette a felkínált ajkakat. Nyelvével finom masszírozásba kezdett, miután újra feltérképezte Lily szájának minden milliméterét, kezével pedig finoman simogatta a kerek halmokat.

   Az érzéki támadástól izzó vágy gyúlt a lányban. Egyik kezével Harry tarkójánál a hajába túrva még közelebb húzta magához, míg a másikat kettejük közé becsúsztatva, az izmos mellkasát és hasát térképezte fel.

   - Gyönyörű vagy – sóhajtotta a szájába, majd az alsó ajkát finoman megharapta és végül elengedte a lányt, aki pihegve kapaszkodott a vállaiba. – De most menned kell, majd négy óra múlva találkozunk Florean Fortescue fagylaltszalonja előtt.

   - Ez így nem ér! – ellenkezett a téma elterelése ellen, és ezúttal ő kezdeményezte a csókot, mely legalább olyan szenvedélyesre sikeredett, mint az előző. Ám most már Harrynek is nehezére esett elhúzódni, de ajkaik végül egy kínos cuppanás után elváltak, azonban mivel senki nem volt hallótávolságon belül, nem foglalkoztak vele.

   - Amikor visszajössz, majd beszélnünk kell – vált komollyá Harry arca, de Lilyt lefoglalta a szemében látott vágy.

   - Oké – nyögte, majd egy utolsó puszi után kilépett az ajtón.

*****

   Lily cipője ritmusosan kopogott London utcáin. Lépteit előre meghatározott pontra igazította, mert bár a szandálja sarka nem volt túl magas, az utóbbi időkben elszokott az ilyen elegáns lábbelik viseletétől, és félt, hogy hasra fog esni.

   Közben a város épületeit, az autókat és a mellette elhaladó embereket figyelte. Járt már Londonban nem is egyszer, de a hirtelen jött szabadsága vidámsággal töltötte el, és mindent az emlékezetébe szeretett volna vésni. De persze az sem mellékes feladat volt, hogy ki kellett szúrnia, ha valaki követi, ám semmi gyanúsat nem látott.

   Korábban a kúriától Little Townba hoppanált, ahol egy sikátorba húzódva kinyújtotta a varázspálcáját és a Kóbor Grimbusszal egy hajmeresztő utazásba kezdett London külvárosába. Azonban furcsállta, hogy a mágikus jármű kalauza, Stan Shunpike nem volt rajta, helyette egy nem túl bizalomgerjesztő, idős boszorkány szedte be tőle az utazás költségét, de nem tette szóvá a dolgot. Nem akart gyanúba keveredni. Így is furcsálló, és néha-néha kaján pillantások kereszttüzébe került, amitől felfordult a gyomra. Szerencséjére azonban hamar odaért a kívánt úti célhoz, és az út maradékát metrón utazva töltötte.

   Mikor azonban meglátta a városra oly jellemző piros telefonfülkét, a szíve nagyot dobbant, de megacélozta idegeit, és kiismerhetetlen arckifejezést öltve magabiztosan a fülkébe lépett és tárcsázott: hat…kettő…négy, négy… és ismét kettő. Egy pillanat múlva egy kellemes női hang hangja hallatszott: – Köszöntöm önt a Mágiaügyi Minisztériumban. Kérem, adja meg a nevét és látogatása célját.

   - Lily White, hoppanálási vizsga – mondta ottlétének egyik, kellemesebb és feltűnés mentesebb okát, mert úgy gondolta, jobb, ha nem tér rögtön a tárgyra.

   Némi zörgés után a visszajárót kiadó rész helyén egy ezüst kitűző csillogott, amin az előbb bemondott adatok szerepeltek.

   - A minisztérium látogatójaként ön köteles motozásnak alávetni magát, és pálcáját regisztráció céljából átadni az előcsarnok túlsó végében található asztalnál – szólt újra a hang, majd a fülke lift módjára süllyedni kezdett, és alig egy perc múlva már világosság fogadta. – A Mágiaügyi Minisztérium kellemes itt-tartózkodást kíván önnek!

   Abban ugyan erősen kételkedett a lány, hogy kellemesen fog szórakozni, de eltűnődve nézett körül az impozáns előcsarnokban. A mennyezeten arany szimbólumok mozogtak, oldalt aranydíszes kandallókból szinte egymást követően léptek ki a varázslók és boszorkányok, és egy újságárus hangosan hirdette a legújabb szalagcímet egy muglikhoz került varázseszközről. Középen korábban egy aranykút kapott helyet, ám ezt pár éve Voldemort lerombolta, mikor a halálfalóival betörtek a Jóslatok termébe és Harryék életére törtek. Most egy fekete kőből készült szobor kapott helyet a terem közepén, melyet Lily közelebbről is meg akart nézni, mert még nem látta. Egy boszorkány és egy varázsló szobra ült egy trónon, melyet nők, férfiak és gyerekek meztelen, torzul kicsavarodott teste alkotta. Minden bizonnyal a muglikat akarták ezzel ábrázolni, mert a szobor alatt a következő felírat állt: A MÁGIA HATALOM.

   Lily fintorogva haladt tovább a szobortól, és fel se tudta fogni, mégis hogyan tehettek ki oda egy ilyen borzalmat. A varázslók egy bizonyos rétege mindig is megvetette és alsóbbrendűnek tartotta a muglikat, valamint ebből kifolyólag a sárvérűeket is – ahogy ők nevezték a mugli származásúakat, mint amilyen Lily is volt. Akik ezt a nézetet vallották, többnyire Voldemort hívei voltak, és a visszatérésével láthatóan nem is rejtették véka alá véleményüket. Azonban Lily véleménye szerint a Minisztériumban semmi helye nem volt az ilyen diszkriminációnak.

   Végül sorra került a BIZTONSÁGI SZOLGÁLAT felirat alatt dolgozó, láthatóan unatkozó középkorú férfinál, aki cseppet sem udvariasan a varázspálcáját követelte tőle.

   - 9 és 2 negyed hüvelyk, könnyed égerfa egyszarvúszőrrel, helyes a leírás? – kérdezte a férfi, s mikor felpillantott alaposan végigmérte a lányt.

   - Igen – vágta rá élesen, míg karjait védekezően maga előtt összefonta. – Visszakaphatom?

   - Egy pillanat kisasszony – vált nyájassá a hangja, mely legalább annyira dühítette, mint a korábbi monoton hangsúlya. Azonban uralkodott magán, türelmesen megvárta, míg elvégzett rajta néhány varázslatot, mely azt a célt szolgálta, hogy Lily ne átkozzon meg senkit az épületben, és pár kellemetlen perc után végre útjára indulhatott.

   Az emberek között sasszézva belépett egy liftbe, melyben még négyen voltak rajta kívül, így a hely kissé szűkössé vált, mikor egy hatodik személy is befurakodott. Fejük felett színes papírrepülők lebegtek, melyeknek szárnyait a Minisztérium címere díszítette, és melyek a házon belüli üzenetek továbbítását szolgálták.

   A lift zörögve, kellemetlen gyorsasággal szinte zuhant lefelé, miközben a korábban hallott női hang folyamatosan a következő szintek ügyosztályait sorolta fel. Az emberek szintről szintre felcserélődtek, Lily mégsem törődött velük, egyenesen maga elé meredt.

   - Hatodik színt, Mágikus Közlekedésügyi Főosztály: Hop Hálózati Felügyelet, Seprű-ellenőrzési Hivatal, Zsupszkulcs Felügyelet és Hoppanálási Vizsgaközpont – csendült a női hang, a lift csörögve megállt, és Lily kilibbent belőle.

   Egy világos folyósón találta magát, az elvarázsolt ablakok vidám fényt árasztottak, miközben Lily a folyosó kövén lépkedve kereste a Hoppanálási Vizsgaköszpontot. Néhány egyen taláros boszorkány és varázsló sietett el mellette valamilyen elátkozott seprűről beszélgetve, de a lányra fel se figyeltek, mely igencsak megnyugtatta.

   A sarkon jobbra fordulva sikeresen meg találta a keresett feliratot, mely egy nagy tölgyfaajtóra volt felrögzítve. Habozás nélkül benyitott, ahol egy barátságos előtér fogadta. Barna kényelmes székek sorakoztak a fal mentén, és a sarkokban néhány dísznövény kapott helyet. Az ajtóval szemben pedig egy ismerős arccal találta szemben magát, így közelebbről is üdvözölte Angelina Johnsont.

   - Üdvözlöm, miben segíthetek? – kérdezte a lány egy huncut mosoly kíséretében, melyet Lily is viszonzott.

   - Jó napot! – játszotta ő is az udvarias ismeretlent. – Le szeretném tenni a hoppanálási vizsgámat.

   - Rendben, kérem, töltse ki ezt az űrlapot – nyújtott felé egy pergament és egy pennát tintával – és amint kész van, hozza vissza nekem. Addig is foglaljon helyet… és gratulálok a küldetésedhez! – kacsintott felé, miközben lehalkította a hangját, hogy a helyiségben tartózkodó két Lilyvel egyidős fiú meg ne hallja.

   - Köszönöm – biccentett felé mosolyogva, majd leült a két másik vizsgázótól lehető legtávolabb, és az űrlapot kezdte tanulmányozni. Meg kellett adnia a születési nevét, dátumát és helyét, és bár már nagykorú volt, le kellett írnia a szülő vagy gondviselő nevét is.

   Kezdődik – gondolta kissé keserűen, de a pontozott vonalra szépen ívelt betűivel leírta elhunyt nevelőapja nevét, és mikor végzett, visszavitte Angelinának. A lány átnézte a leírtakat, de Dumbledore nevét látva kérdő tekintette Lilyre pillantott, aki határozottan bólintva jelezte neki, hogy igenis komolyan gondolta a dolgot.

   Angelina visszaadta a pergament, és további türelmét kérve újra a székek felé intett. Időközben már csak egy srác ült vele szemben, aki zavartan próbálta feltűnés nélkül bámulni – ami nyilvánvalóan nem sikerült neki –, de Lily úgy gondolta, hogy ez nem a személye miatt van, így igyekezett nem foglalkozni vele.

   A íróasztal, ahol a legújabb Rendtag szorgalmasan írogatott valamit, nem volt túl nagy, és a görnyedt testtartást látva, valószínűleg kényelmes se. Lily nem tudta, hogy tulajdonképpen mi a lány munkája a Minisztériumban, de kétségkívül meglepődött, hogy itt találkozott vele. És magában azt is megjegyezte, hogy a munkaköre nem lehetett túl mélyreható ahhoz, hogy hasznos információkat szivárogtathatott volna a Rendnek, de nyilvánvalóan mindenkire szükség volt, aki hajlandó volt harcolni. A néhány évvel idősebb lány kedves modorával szimpatikus is volt neki; mellette szavazott a roxforti küldetés kérdésében, nem úgy, mint a másik újonc, Hoyle.

   Az íróasztal melletti ajtó kinyílt, és a korábban itt ücsörgő fiú boldog mosollyal adott le egy papírt a lánynak, majd Lilyéknek sok sikert kívánva elment.

   Az őt stírölő srác következett, de alig pár perc múlva lángoló fejjel ki is jött, átnyújtott Angelinának egy papírt, és a vigasztaló szavakból ítélve Lily számára világossá vált, hogy megbukott a vizsgán. A srác a szégyentől rá se nézve távozott a helyiségből, így Lilyre került a sor. Nyugodt léptekkel haladt el Angelina asztala mellett, aki még egyszer rámosolyodott, majd az ajtó túloldalán egy nagyobb, látszólag üres teremben találta magát.

   - Jó napot! – vakkantotta egy férfi az ajtótól balra. – Kérem a papírjait!

   Lily átnyújtotta a kitöltött pergament, melyet az erősen kopaszodó férfi durván elvett tőle, és olvasni kezdte. A lány nem mutatta jelét az egyértelmű ellenszenvének, melyet a valószínűsíthető vizsgabiztos iránt érzett, helyette csak elkönyvelte őt egy újabb bunkó, magát nagyra tartó minisztériumi aktakukacnak.

   - Kisasszony, maga tréfál velem? – nézett fel a lányra összevont, borzas szemöldöke alól. – Ezért akár fel is jelenthetném!

   - Nem értem mire gondol – felelte higgadtan, mely ha lehetett, még inkább feldühítette a férfit, és lecsapva elé a papírt, nyáltól fröcsögve, emelt hangon kérte számon.

   - Mégis hogy képzeli, hogy bármi köze van Albus Dumbledore-hoz?!

   - Nagyon egyszerűen. Ahogy leírtam, Albus Percival Wulfric Brian Dumbledore a nevelőapám volt – ejtette lassan a szavakat, majd a táskájából előhúzott egy mappát és keresgélni kezdett benne. – Ezt a megfelelő okmányokkal igazolni is tudom.

   A férfi elé tolta a hivatalos, pecséttel ellátott pergament, melyen feketén-fehéren le volt írva, hogy ő már pedig Albus Dumbledore örökbefogadott lánya.

   A hivatalnok kikerekedő szemekkel falta az okmány minden betűjét, majd arcán két vörös folttal visszatolta. – Ez bizony hamisítvány!

   - Ön szerint hogy hamisítottam volna a Minisztérium pecsétjét? – vonta fel a szemöldökét kissé türelmét vesztve. – Vagy úgy gondolja, hogy valaki, a Minisztérium egyik alkalmazottja pénzért különféle papírokat engedélyeztet egyfajta mellékkeresettként?

   A vizsgabiztos levegőért kapkodva rázta a fejét Lily kreatív, ám cseppet sem lehetetlen elméletét hallva, azonban mégse volt teljesen üresfejű. – Jogomban áll felülvizsgálni a vizsgázok személyazonosságát, ha úgy látom, hogy nincs megfelelően kitöltve az űrlap.

   - Jól van kitöltve, maga is láthatja – csattant fel most már a lány, de a férfi meg se hallotta szavait és az ajtó felé mutatott.

   - Menjen a Nyilvántartó Ügyosztályra, és onnan kérje ki az iratait, majd jöjjön vissza – hadarta.

   - Na de… – folytatta volna a vitatkozást, de a férfi közbevágott és befejezettnek tekintette az ügyet.

   - A második szinten találja. Most pedig, kérem, távozzon.

   Lily dühösen csukta be maga után az ajtót, ahol Angelina aggódva várta, hisz biztos hallotta az ott lezajló beszélgetést.

   - Mi történt? – kérdezte rögtön.

   Dühösen toppantott egyet a lány, majd egy pillanatra lehunyta a szemét, mély lélegzetet vett, és mikor úgy érezte, kissé lehiggadt, az kijárat felé vette az irányt, miközben halkan odasúgta a lánynak: – Nem hisz nekem.

   - És most mit fogsz csinálni? – tartotta vele a lépést az ajtóig, lévén, hogy senki sem volt a váróban.

   - Kikérem az adataimat a Nyilvántartó Ügyosztályról, és visszajövök. Az a csökönyös vénember nem fogja meghiúsítani a küldetésemet már az első lépésnél! – mondta, majd búcsút intett neki, és immár sietős léptekkel a liftekhez tartott. Várnia kellett pár percet, míg megérkezett a megfelelő felvonó, beszállt egy csoport varázsló és boszorkány közé, majd a második szinten immár célirányosan egy régi kedves ismerős felé tartott. Útközben azonban megakadt a tekintete az Animágus Nyilvántartó Iroda feliratán, de tartotta magát a Remusszal megbeszéltekhez, így az animágia iránti képességét megtartotta magának, mely remélhetőleg majd még hasznosnak fog bizonyulni.

   Illedelmesen kopogtatott a megfelelő ajtón, majd mikor kiszóltak, hogy bemehet, széles mosollyal üdvözülte az alacsony, kicsit pocakosodó férfit. – Örülök, hogy ismét találkozhatunk Mr. Blyton!

   Az idősödő férfi először értetlenül nézett rá, majd kitárt karokkal állt fel az asztaltól. – Lily, micsoda meglepetés! – ölelte magához egy pillanatra, majd az egyik kezénél fogva megpörgette maga előtt. – Csodaszép vagy, kedvesem, kész nővé cseperedtél!

   - Ugyan Mr. Blyton, túloz – nevetett rá.

   - Kérlek, szólíts csak George-nak, ettől én is fiatalabbnak érzem magam! – kuncogta az ősz varázsló, majd hellyel kínálta a lányt.

   - Pedig úgy néz ki, George, mintha az évek visszafelé haladnának – bókolt, hisz a csupa mosoly férfi valóban nem változott sokat. A kicsi, szürke irodája nélküle nem is lett volna olyan barátságos.

   - Ó, az én Pettym elkényeztetett – ütögette meg a pocakját nevetve. – Na, de mi járatban vagy itt, kedvesem? Gondolom nem csak a jó öreg George bácsit akartad meglátogatni.

   - Nos – pirult el egy kicsit szégyenében –, valójában a hoppanálási vizsgámat szerettem volna letenni, de a vizsgabiztos nem volt hajlandó elfogadni a személyi irataimat, ezért ideküldött.

   - Áh, Dickens elvakult, talpnyaló csirkefogó! – vonta össze a szemöldökét. – Viszont biztos vagy benne, hogy fel akarod fedni a kilétedet?

   - Teljesen, sőt, a Roxfortban fogok tanulni – bólintott, mire a férfi pár pillanatig figyelte az arcát bármiféle elbizonytalanodás után kutatva, de mivel Lily teljesen magabiztosnak tűnt, kihúzta az egyik asztali fiókot, elmormolt pár varázsigét, és az asztalra tette a lány aktáját. A kedves és kissé bohókás külső megtévesztő lehet, de George Blytonnak megvolt a magához való esze, és a szíve nemes volt. Dumbledore épp ezért bízta rá annak idején Lily ügyét.

   - Mielőtt elmész, azt azért tudnod kell, hogy rettenetesen sajnálom Albus elvesztését. Jó barátom volt – halkult el a hangja. – Hogy viselted…?

   - Nehezen, nagyon nehezen – vallotta be elszomorodva. – De voltak, akik segítettek nekem – gondolt például Harryre.

   - Jól van, jól van – bólogatott, majd felállt, és egy általa aláírt és lepecsételt másolatot nyújtott át a lánynak. – Tessék, készen is van.

   - Nagyon köszönöm, George – vette át a dokumentumot, ám aggodalmasan tekintett a férfira. – Nem fog emiatt bajba kerülni? Scrimgeour már kerestetett engem, de nem találtak rólam semmilyen papírt. Hogy lehetséges ez?

   - Adminisztrációs hiba – kacsintott a lányra ismét jókedvűen. – Miattam ne aggódj, különben sincs már sok hátra a nyugdíjamig.

   - Rendben, de… – tiltakozott volna tovább, ám a figyelmeztető fakókék szemekbe nézve elhallgatott, megköszönte a sok évig tartó segítséget, búcsúzásképp megölelte a férfit, és ismét a Hoppanálási Vizsgaközpont felé vette az irányt.

   Mikor azonban beszállt a liftbe, érezte, hogy valaki figyeli, és mikor a megérzése felé fordult, szemben találta magát egy nővel, akivel még sosem találkozott, de a szemébe nézve Lilynek az az érzése támadt, hogy a nő márpedig pontosan tudja, ki ő. Ettől kirázta a hideg, de nem nézett többé arra, pedig a lift, amibe beszállt, lassan kiürült, és a végén már csak ő és a nő maradtak.

   - Vajon Albus Dumbledore miért fogadott örökbe egy árvát és rejtette el a világ szeme elől? – hallotta meg maga mögött a nő hangját, de nem fordult hátra. Először úgy gondolta, nem fog válaszolni, de ekkor ismét, kárörvendően megszólalt: – Tudom, hogy te nevezted magad Dumbledore neveltlányának, a Minisztériumban gyorsan terjednek a hírek.

   - Nem kell különösebb oknak lennie ahhoz, hogy jót tegyünk – felelte végül, és nagyon ügyelt arra, hogy a hangja ne remegjen. Szerencséjére azonban a lift hamar megállt a hatodik szinten, és Lily gyorsan elhagyta a szűk felvonót, még mielőtt az idegen újabb megjegyzést tehetett volna.

   Az aktáját szorosan markolva sietett a Vizsgaközpontba, de azon kívül más jelét nem mutatta zaklatottságának. Nagyon jól tudta, hogy az emberek kérdezgetni, és bámulni fogják, valamint kétkedve kezelik majd, de most, hogy élesben is tapasztalhatta, hirtelen megugrott a pulzusa.

   Mindig is ezt akartad – vigasztalta magát gondolatban. – Szabadon, titkok nélkül élni. Hát most megkapod!

   Angelina már várt rá, mikor belépett a váróba, mely ezúttal is üresen maradt. – Azonnal mehetsz is – intett az ajtó felé, amit Lily egy biccentéssel megköszönt, majd benyitott a hátsó ajtón is, és letette az aktát a vizsgabiztos elé. Mr. Dickens láthatóan megdöbbent, amikor átnézte az újabb okmányokat, végül megtörölte megizzadt homlokát és a terem belseje felé intett.

   - Miss White, látja azt a piros karikát a terem közepén? – váltott sokkal kedvesebb hangnemre a férfi, nyilvánvalóan felfogva, hogy kihez is beszél.

   - Igen, látom – bólintott.

   - Ez esetben, amikor felkészült, legyen kedves a kör középpontjába hoppanálni – folytatta a bájolgást, mely egy cseppet sem volt Lily ínyére, de megtette, amit kért, és tökéletesen végrehajtotta a feladatot.

   - Nagyszerű, gratulálok, sikeresen le is vizsgázott – csapta össze a tenyerét, és máris írni kezdett valamit.

   - Ennyi? – kérdezte csalódottan a lány, hisz azt gondolta, sokkal szigorúbb a sikeres vizsga iránti követelmény.

   - Természetesen, gyönyörűen bemutatta, hogy a hoppanálás a kisujjában van, így nincs szükség további feladatok elvégzésére – felelte továbbra is a maga idegesítő stílusába, de Lily fejében szöget ütött valami.

   - Nem csak ennyiből áll a vizsga, igaz? Ne kivételezzen velem, ugyanúgy meg kell felelnem a követelményeknek, mint mindenki másnak! – vágta rá határozottan, mely ismét megdöbbentette a férfit. Lily csak nagyon nehezen tudta megállni, hogy ne forgassa a szemeit Dickens már-már együgyű viselkedésén, de mikor a férfi beleegyezően bólintott, figyelmesen hallgatta szavait.

   - Nos, ha kívánja, akkor a vizsga utolsó feltétele az, hogy a szomszédos teremben lévő Miss Johnson íróasztala elé kell érkeznie, pontosan középre. Ha ezt sikerül teljesítenie – bár ebben maradéktalanul biztos vagyok – akkor fog kapni tőle egy okmányt, és azzal együtt vissza kell érkezni az én asztalom elé. Van kérdése, kisasszony?

   Lily nem felelt, magabiztosan rögtön Angelinához hoppanált, úgy, ahogy kellett, mire a lány mosolyogva nyújtott át neki egy pergamendarabot, és azzal visszatért a kopasz férfi asztala elé. Évek óta tudott már hoppanálni, így a feladat elvégzése nem jelentett neki kihívást.

   - Nagyszerű, ezennel tényleg sikeresnek nyilvánítom a hoppanálási vizsgáját! – lelkendezett erőltetetten, míg Lily már alig várta, hogy megszabaduljon attól a kellemetlen alaktól és menjen tovább a dolgára.

   - Bárcsak mindenki ilyen hibátlanul végezné el… – áradozott továbbra is, de a lány türelmét vesztve félbeszakította.

   - Felesleges megjátszania a kedvességét, írja alá a papírokat, és tovább nem is zavarom – mosolygott rá a lehető legbűbájosabban, mire a férfi rögtön tette amire kérte, és olyan gyorsan hagyta el a Vizsgaközpontot, amennyire feltűnés nélkül csak lehetséges volt.

   Ezután ismét a második szint felé tartott, hogy az Örökösödési Ügyosztályon hivatalossá tegye Albus bácsi hagyatékát. Ez az ügyosztály, csakúgy, mint Mr. Blytonnál, egy irodahelyiségből állt, ám sokkal nagyobb volt, mint a kedves öregúré.

   - Jó napot! Lily White vagyok, és Albus Dumbledore öröksége miatt jöttem önhöz – mutatkozott be az őt fogadó asszonynak, aki feljebb tolta orrán a szemüvegét, majd az asztala előtt hellyel kínálta.

   - Üdvözlöm. A kérésének nincs semmi akadálya, ha megfelelő okmányok bemutatásával igazolni tudja, hogy Mr. Dumbledore végrendeletében érdekelt – tért a tárgyra mindenféle vádaskodás vagy csodálkozó tekintet nélkül.

   Lily természetesen átadta a Mr. Blytontól kapott másolatot, és bár olvasás közben felvonta a szemöldökét, nem kérdezett semmit. Pálcájával a fal mellett tornyosuló irattartó szekrény felé intett, mire a lány nevelőapjának nevével ellátott mappa a kezébe repült. A nő pár pillanatig kutakodott a papírok között, pálcájának egy újabb intésére pedig egy penna gépiesen írni kezdett, és mindeközben egy szót sem szólt.

   A lánynak így volt elég ideje összeszedni szétcsúszott idegeit, és mire az asszony újra megszólalt, könnyes mosollyal az arcán válaszolt minden felmerülő kérdésre.

   - Az iratok alapján ön már megkapta a végrendeletben szereplő hagyatékokat.

   - Igen, így van – bólintott. – A bagoly időben megérkezett ezzel kapcsolatban.

   - Akkor a dolgunk nagyon egyszerű lesz, csak ezt az átvételi elismervényt kell aláírnia, és az örökség így törvényesen is az ön birtokába került – nyújtotta felé az említett pergament, melyet Lily készségesen aláírt, és ezzel le is zárult a procedúra.

   Megkönnyebbülve lépdelt az előcsarnokon át a kandallók felé. A belőle áradó kisugárzás céltudatosságra és bátorságra vallott, amit néhány, a dolgára siető varázsló észre is vett, és lassított a léptein csak, hogy jobban csodálhassák. Lilyt ez kissé feszélyezte, de büszke is volt magára, amiért viszonylag problémamentesen el tudta intézni a feladatait.

   De hiba volt elbíznia magát. A fekete kőszobor előtt maga a Mágiaügyi Miniszter, Rufus Scrimgeour és még néhány titkár vártak valamire, vagy épp valakire. Rosszat sejtve Lily egy épp arra haladó tömeg mögé lépve próbált észrevétlenül kijutni, de egy ismerősen vörös üstökű, karót nyelt fiatal férfi felé mutogatott, így lelepleződve a miniszter jellegzetes oroszlánsörényszerű hajával elindult felé. A lány már nem szaladhatott a legközelebbi kandallóhoz, bár igen erős késztetést érzett rá. Megvárta, míg a férfi elé ér, egy tapodtat sem volt hajlandó közeledni felé, de eközben legalább kihúzta magát és felkészült az újabb bájcsevejre.

   - Miss White, nagyon örülök, hogy találkozhattunk – nyújtotta felé a kezét Scrimgeour, melyet Lily magabiztosan elfogadott.

   - Hasonlóképp, Miniszter úr – felelte hűvösen.

   - Hallottam, hogy a Hoppanálási Vizsgahivatalnál járt, így mindenképp szerettem volna önnel személyesen is találkozni – folytatta, míg vizsgálódó tekintete szemérmetlenül végigjárta a lány arcát. – Egyébként részvétem a nevelőapja tragikus haláláért – jegyezte meg mintegy mellékesen, melyet Lily nem tudott megállni egy csípős visszavágással.

   - El tudom képzelni, mennyire sajnálja – mosolygott rá gúnyosan, mire a férfi szemei megvillantak, de a lány nem esett pánikba. Tudatni akarta vele, hogy ő bizony nem egy buta fruska, aki naivan tekint a világba és megtisztelve érzi magát a jelenlétében.

   - Nem láttam a temetésen – mondta, hogy további információt húzzon ki belőle, de Lilyt nem lehetett ilyen könnyen átejteni.

   - A magam módján gyászoltam – vágta rá, ám szeme sarkából feltűnt, hogy néhányan feléjük szedték a lábukat. Percy Weasley azonban a főnökéhez hűen elsőként vetette magát eléjük. De Kingsleyt is felfedezni vélte a minisztériumi csoportban, aki az előtte álló férfi testőre volt – hivatalosan.

   - Kerestük önt, de az adatbázisunkban nem szerepelt Dumbledore örökbefogadási okmánya – ütötte tovább a vasat.

   - Biztosan adminisztrációs hiba történt – mosolygott rá negédesen, miközben Mr. Blyton szavait ismételte.

   - A Reggeli Prófétában is hangot adtunk az ön iránti aggodalmunknak – kóstolgatta továbbra is, de időközben a feléjük rohanó újságírók hada megérkezett hozzájuk. Scrimgeour emberei megállították őket, de a fényképezőgépek így is hangosan csattogtak, Lily viszont szándékosan úgy állt, hogy a férfi magas termete eltakarja előlük.

   - Nagyon megható, de sajnos nem olvasok ahhoz hasonló irományokat – felelte újfent, és a miniszter láthatóan kezdte elveszíteni a türelmét.

   - Van olyan, amire nincs előre kigondolt válasza? – mordult rá, de Lilynek a szeme se rebbent, inkább a lehető legártalmatlanabb arckifejezését öltötte fel, és sűrűn pislogva nézett fel a férfira.

   - Én csak egy tizenhét éves gyászoló, egyszerű lány vagyok – mosolyodott el halványan, de további szavai szándékosan ellentmondtak az előbbieknek, és kimutatta a foga fehérjét. – Ha személyesen akar valami hasznosat tenni, akkor talán nem engem, hanem a halálfalókat kellene hajkurásznia.

   - Miss Dumbledore, hajlandó lenne nyilatkozni? – kiáltott át az egyik újságíró az őt feltartó auror ellenére. – Tudott Albus Dumbledore sötét titkairól? Hogyan vélekedik a nevelőapja haláláról?

   - Ha nincs több megbeszélnivalónk, Miniszter úr, akkor folytatnám utamat az Abszol úton, mert mint gondolom, már tudja, az utolsó vizsgáimat a Roxfortban szándékozom letenni – mondta, és mivel a férfi nem válaszolt, hátrálni kezdett.

   - Még nem végeztünk White! – hallotta még maga mögött a hangját, de Lily hátra se fordulva egyenesen a kandalló felé indult.

   Ám a kis közjátékuk nem csak az újságírókat, hanem a csarnokban lévők figyelmét is felkeltette. Kisebb csoportokban ki halkan, ki gátlástalanul találgatott, hogy ki is lehetett az a lány, aki a Miniszterrel való beszélgetés után felszegett állal vág át az előcsarnokon, de Lily nem törődött velük. Néhány újságíró a nyomába eredt, lévén, hogy Scrimgeour aurorjai már nem tartották fel őket, de fényképezőgépeikkel csak a távozó lány oldalra libbenő hosszú, vörös haját sikerült megörökíteniük.