A lány először Roxmortsba hoppanált. Lily tudta, hogy az iskolát most különösképp őrzik az aurorok, a Fúriafűz és a Szellemszállás közötti alagútról azonban mégsem tudtak, és ezt ki is használta.
Macska alakban közelítette meg a sírt, mert nem akarta, hogy kiszúrják a kastélyban lévők.
Igen, Lily animágus is, azaz állattá tudott alakulni, az ő estében egy vörös szőrű vadmacskává.
Ezt is Dumbledore professzortól tanulta, emlékezett vissza keserűen.
Szájában egy fehér liliomot vitt, amit még a Minervának szánt csokorból csent el.
Letette a sír elé, leült és gondolatban elköszönt szeretett Albus bácsijától, miközben a nap lustán nyugovóra tért.
*****
Ezután a Szellemszállás sötétségében a lány felöltötte druida alakját. Fehér ragyogás vette körül, szeme fehérje zöld színűvé vált, ruháját lecserélte a fehér, hosszú, mindenféle dísztől mentes római tógára emlékeztető druida viseletére.
Ezt követte szintén fehér színű maszkja, mely a szeme környékét takarta el. Merész zöld, piros és sárga színű vonalak keresztezték egymást rajta. Végül fehér csuklyás köpenybe burkolódzott.
- Estrada á luz – suttogta a druidák paradicsomába lépéshez szükséges jelszót, és már a druidák kertjének kapujában találta magát. A kaput és magát a kertet a Stonehenge- et látogató turista had nem láthatja. Persze mivel most este volt, nem is voltak kíváncsiskodók. A kapu szép íves, félkör alakú volt, futóvirágokkal díszítve, Lily számára azonban nagy meglepetés volt az, hogy a kapuban két őr állt.
- Állj! – mondta az egyik férfi druida nyelven, miközben nyilát egyenesen a lányra irányította.
- Fedd fel kiléted! – parancsolta a másik. A két férfi a harcokban használt ruhájukat viselték: fehér nadrágot, hosszú szárú csizmát és fehér testhez simuló pólót.
Lily lassan levette a csuklyáját.
- Saudacao, meu nome é Aidrea – mutatkozott be a lány druida nyelven.
- Üdvözlet, Aidrea. Rég jártál nálunk – mondta a második őr.
- Lerto, Pohde, örülök, hogy újra itt lehetek – köszöntötte őket egy- egy biccentéssel a lány, azzal tovább ment. A druidák vezetője, Kumert már biztosan várja őt, gondolta.
A késő esti órák miatt nem sokan tartózkodtak a Kertben, de akikkel összefutott, néma biccentéssel köszöntötték.
Emlékezett, mekkora ámulattal tekintett először körbe, és magában mosolygott a dolgon, hogy még mindig így érzett a hely iránt. Sose fog betelni a táj szépségével és békét árasztó hangulatával.
Ezen a helyen nincs sötétség, csak örök világosság és kellemes meleg. Csobogó patak és énekes madarak hangját fújja a szél.
Látott pár fakunyhót, ahová főleg az idősebb druidák költöztek be a zsúfolt, zajos városokból egy kis nyugalmat keresve itt. Bárki bármikor lakhatott a Kertben, de a többségnek kint, a való világban rendes munkája és családja volt, így ők csak akkor látogattak ide, amikor druida kötelességük szólította őket.
Rövid gyönyörködés után meglátta Kumertet egy kis tó partján, egy nagy szomorúfűzfa árnyékában ülni a puha fűben.
- Fresco – hajolt meg királya előtt, mire ő maga mellé invitálta a lányt.
- Tudtam, hogy el fogsz jönni, Aidrea. Csak azt nem értem, miért ilyen későn? Az iskolának már rég vége, nem? – kérdezte szelíd hangon a vezető. Mire a lány egy nagy sóhaj kíséretében mindent, őszintén elmondott.
Kis idő elteltével, mikor már befejezte a mondandóját, Kumert kezdett beszélni.
- Az iskolád megtámadása után pár nappal dekromák, dementorok és mágusok támadtak ránk. Valaki elárulhatott minket, és sajnos fogalmam sincs, hogy ki lehetett az – rázta szomorúan a fejét a középkorú férfi. – Megvédtük otthonunkat, de ezért súlyos árat fizettünk. Zareh és Reili életüket vesztették, és Score eltűnt.
Lily a kezeibe temette arcát, barátja eltűnéséről nem is tudott, míg a többiek halálhíréről druidáknak szánt levélben értesítették.
Így ült némán pár percig, majd mikor felnézett már nyugodtabb hangon kérdezte.
- És hogyan történt? Mármint, hogyan haltak meg?
- Zareh-hel a dekromák végeztek, Reilivel pedig a mágusok – mondta a vezető, mire a lány a mondat utolsó felére ijedten felkapta a fejét.
- Mágusok? Hogy? – kérdezte gyorsan.
- Nem tudom, én csak egy zöld villanást láttam, és a kis Reili teste már nem reagált semmire.
- Úristen! Ez nem lehet – fehéredett el a lány arca. – A gyilkos átokkal végeztek vele… Hogy nézett ki, aki megölte őt?
- Nem tudok konkrét meghatározást mondani neked, Aidrea. Mindegyik fekete ruhában és maszkban volt. Azt se tudtam definiálni, hogy nő vagy férfi volt az illető. De miért fontos ez ennyire?
- Azért, mert ha egy druidát a halálos átokkal ölnek meg, az ereje átszáll a gyilkosára. Zareh legalábbis ezt állította.
- Hm – gondolkodott el a férfi. – Zareh kétség kívül a legbölcsebb tanító volt. Gyere, a mestered hagyott rád valamit – mondta Kumert, majd intett a lánynak, hogy kövesse.
Nem tartott sokáig a sétájuk, mert hamarosan elérték Kumert kis faházát.
Mikor beléptek a házba, a férfi hellyel kínálta a szegényes berendezésű konyhában, majd elment. Pár perc elteltével azonban egy kis faragott dobozzal tért vissza.
- Zareh rám bízta ezt a dobozt, és azt mondta, hogy majd el fog jönni az idő, mikor ezt át kell adnom neked – mondta a vezető, majd letette a dobozt a lány elé.
A lány csak nézte egy darabig a ládikát, majd erőt véve magán kinyitotta azt.
A ládában egy összetekercselt papír volt, és egy gyönyörű nyaklánc. Az a nyaklánc, mely azt szimbolizálja, hogy teljes értékű druida lett, nem csak tanonc.
Remegő kézzel vette ki a dobozból a csodaszép ezüst nyakéket, melynek medálja egy hegyikristály, szép vékony ezüstfonalakkal körbeölelve.
- Tudom, hogy még nem töltötted be a tizennyolcadik születésnapodat, de Zarehhel úgy gondoltuk, te már a lehető legjobban megértél rá – mondta Kumert, majd a könnyező lány nyakába csatolta az ékszert. Ezután a vörös hajú felpattant, és hirtelen ötlettől vezérelve megölelte a férfit, mire ő meglepetten, de viszonozta a gesztust.
- Elnézést, királyom, nem tudom mi ütött belém… - szabadkozott Lily könnyeit törölgetve, de a vezető cseppet sem volt dühös, inkább megértően nézett rá.
- Nem kell bocsánatot kérned. leányom. Zareh halála engem is megviselt, viszont nem élhetsz örök gyászban. Akik meghaltak, már egy másik világhoz tartoznak, ne fájdalommal emlékezzünk rájuk vissza. Te erős lány vagy, Aidrea, bízom benned. Ez a pergamen egy jóslatot tartalmaz, nem tudom, miről szól, de a mestered neked szánta – mondta a férfi.
- Köszönöm, mindent köszönök – hálálkodott a lány, mire a férfi csak bólintott.
- Nem sok közülünk való tudja, hogy boszorkány vagy. De ettől függetlenül megkérdezem, hogy akarsz-e csatlakozni a druida hadrendbe? Persze nemleges választ is elfogadok. Fiatal vagy még, de legendás erők birtokosa, és a mágusokkal való ismereted is a hasznunkra lehet.
- Persze, vállalom – mondta elszántan, hosszasabb gondolkodás nélkül a lány, mire a férfi büszkén elmosolyodott. – Kumert, szerinted több összetűzés lesz a dekromákkal, mint régen volt?
- Igen – sóhajtott fel a férfi. – Ebben biztos vagyok. És attól félek, a dekromák összefogtak a mágusokkal, ami nagy probléma.
- Nem csak rossz mágusok léteznek. Akik megtámadtak titeket, azok a halálfalók. Voldemort, egy gonosz varázsló talpnyalói, akik világuralomra törekednek. De a Főnix rendje szembeszáll velük. Talán, ha már a dekromák is összefogtak Voldemorttal és a csatlósaival, akkor a druidák is…
- Nem. A druidák függetlenek a mágusok háborújában! Segíteni tudunk rajtuk, ha a dekromák vagy a dementorok megtámadják őket, de velük harcolni, háborúba szállni nem fogunk – jelentette ki határozottan a férfi.
- Megértettem – mondta egy kicsit csalódottan a lány.
- Gyere, megkérjük az egyik gyógyítót, hogy segítsen a tüdődön – mondta Kumert, majd karon ragadta a lányt.
*****
Mikor Lily elhagyta a Druidák Kertjét, szemeit szoktatnia kellett a sötétséghez, elvégre talán már éjfél is elmúlhatott.
Pótszüleinek reakciójától félően hoppanált az Evenwood nevű kis falú szélére. Onnan gyalogolt még tíz percet a falut körülvevő, és a nevét is arról kapó erdőben.
Mikor kiért a sűrű rengetegből megpillantotta a Dumbledore kúria körvonalát. Kívülről inkább hasonlított kastélyra, mint sem kúriára.
Fényeket látott bent, így a lány minden reménye szertefoszlott, hogy szülei már mély álomba szenderültek volna.
Megállt a szép kovácsoltvas kapunál, rátette kezét, és a pálcáját is oda koppintotta, miközben magában kántálta a különböző védőbűbájok jelszavait.
Mikor belépett az ajtón, Aberforth és Minerva várták már őt a nappaliban.
- Sziasztok. – köszönt félően, mire a két idősödő mágus egyszerre ölelték meg.
- Mégis hogy gondoltad, kisasszony, hogy szó nélkül eltűnsz? – morogta Aberforth.
- Sajnálom, de muszáj volt elbúcsúznom Albus bácsitól – mondta lehajtott fejjel Lily.
- Legközelebb ne csak egy levelet hagyj! – motyogta Minerva.
- Virág is volt! – kotyogja közbe a lány.
- Igen, virág is volt – hagyta rá a nő egy sóhaj kíséretében.
Mikor a kanapékba helyezkedtek a lány mindent elmesélt az elmúlt óráiról, de a druida hadba lépéséről valahogy megfeledkezett.
- Hát ez bizony baj, a halálfalók így még nagyobb előnyben vannak – vélekedett Aber.
- De a druidák segítenek a dekromákkal szemben – bíztatta Lily.
- Igen – motyogta homlokráncolva végül. – Majd holnap gondolkozunk rajta, tegyük el magunkat, késő van.
- Maradt itt valaki? – kérdezte a lány.
- Mrs. Malfoy, a fiatalabbik Malfoy és Piton, a többiek haza mentek – mondta Minerva.
- Na, pont a legjava – motyogta az orra alá a vörös hajú.
- Tessék? Mondtál valamit? – fordult vissza Minerva a lépcsőn.
- Nem, semmit – hazudta, de a szigorú átváltoztatástan tanárnőt nem tudta átverni.
- Viselkedj rendesen velük, légy szíves – kérte összeszűkült szemmel Aberforth.
- Megpróbálok – sóhajtotta Lily. – Jó éjt!
- Jó éjszakát Lily! – köszöntek el, majd mind a hárman eltűntek hálószobájuk ajtaja mögött.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése