Mikor Lily az éjszaka közepén felébredt álmából, még mindig, immár három napja a gyengélkedőn ébredt fel.
A hold gyér fénye bevilágította a helyiséget, komor szürkületet idézve ezzel, de ez cseppet sem zavarta a lányt, hisz szívében is sötétség honolt.
Hosszú órákig bámulta a plafont miközben gondolkozott. Meg kellett emésztenie a hallottakat. Nevelőapja halott, megölték. Piton volt, az állítólagos barát, s mikor a lány a férfire gondolt, mindig gyűlölet fogta el. Minerváék ugyan elmagyarázták, hogy mindez Albus bácsi ötlete volt egy nagyobb cél érdekében, így ártatlannak nevezték a férfit. Lilynek mégse fért a fejébe, hogy bízhat meg benne ezek után is a rend, egy kegyetlen gyilkosban. Nem is beszélve arról, hogy miért látta jónak szeretett igazgatója a saját halálát. Ki segíthetett volna az embereken, ha nem ő, a kor legnagyobb mágusa?
Lilynek is azért kellett a hatodik évet a Roxfortban, álcázva töltenie, hogy segítsen az idős varázslónak szemmel tartani az ifjú Malfoyt. Ezt meg is tette, de azon a bizonyos éjszakán későn érte utol a fiút, s hiába tudott még idejében szólni a rendnek, Malfoyt nem tudta sakkban tartani, főleg a halálfaló rokonság segítségével. A lány hamar, kínlódások közepette a földre került, majd elsötétült előtte a világ. Nem végezte jól a munkáját, miatta történt minden. Hiába győzködték Aberforthék az ellenkezőjéről.
Míg ő gyakorlatilag kómában feküdt, átaludta születésnapját, de ami lényegesebb, megölték druida mentorát és tanuló társát is. Fogalma sincs, ki ölte meg őket és főleg miért.
Hatalmas bűntudat mardosta lelkét, mert úgy gondolta, minden az ő hibája, miatta történtek ezek a szörnyűségek. Szülei elvesztése óta nem érzett ilyen mértékű fájdalmat, mint most, s már három napja nem tudta, mi tévő legyen. Talán jobb lenne, ha nem is létezne…
A halál gondolatának küszöbén járt, mikor szorítást érzett kézfején. Aberforth szorította meg álmában. Az ágy melletti széken ült, fejét előrebillenve szuszogott, mellette Minerva kedvese vállára hajtotta fejét.
A nappalokat többnyire egyedül töltötte, senkivel nem akart beszélni, csak Fawkes társaságát élvezte, aki megnyugtató énekével vigasztalta a lányt, és úgy tűnt, a főnix Lilyt választotta új gazdájának Dumbledore professzor után.
Viszont minden éjszaka ez a két idős ember titokban az ágya mellett görnyedve vigyázták álmát.
Olyan békés, szeretetteljes kép tárult Lily szeme elé, mely felolvasztani látszott búbánatba fagyott lelkét. S ekkor eldöntötte, hogy a múlton nem tud változtatni, de a jövőn talán igen, és azért nem adja fel, hogy ennek a két embernek - kiket úgy szeret, mintha saját szülei lennének - ne okozzon még nagyobb fájdalmat, és hogy megvédje őket. Miattuk érdemes élnie. Nem fog elbújni, mint ahogy eddig tette, ő is harcolni fog a varázslók közötti háborúban.
Míg Lily a fejét törte, észre se vette, hogy időközben kivilágosodott.
Pótszülei ébredezni kezdtek, és mikor észrevették, hogy gyermekük figyeli őket, halovány mosolyra húzták ajkukat.
- Jó reggelt! – köszönt Minerva. Hangja kedves, odaadó volt. A roxfortbeli diákok szemei biztos tágra nyíltak volna döbbenetükben, elvégre nem megszokott dolog a szigorú átváltoztatástan tanárnőt mosolyogva látni.
- Nem kellene miattam ilyen kényelmetlenül aludnotok – mondta a lány.
- Melletted vagyunk mindig, ezt sose felejted el!
- Nem felejtem el, Aberforth.
- És hogy érzed magad? Kate azt mondta, hogy most már meggyógyultál. Kivéve a tüdődet, de ha naponta beveszed a bájitalt, azzal sem lesz semmi baj – mondta Minerva.
- Jól vagyok. Akkor végre felkelhetek? – kérdezte reménykedve a lány.
- Lehet, hogy testileg rendben vagy, de a lelked mélyén is készen vagy arra, hogy ott folytasd az életedet, ahol abbahagytad? – tette fel félve a kérdést Aber.
- Igen. Sokat gondolkodtam, mérlegeltem.
- Mire gondolsz pontosan? – tudakolta Minerva.
- Azzal nem érek semmit, ha itt fekszem, depressziósan. Semmi sem lesz ugyanaz, mint ami volt, de nem adom fel. Szeretlek titeket, Albus bácsit is szerettem, és bár nem tudom, mi célja volt azzal, amit tett, biztos, hogy nekem is kiosztott már egy szerepkört, aminek álok elébe.
- Nem hagyom, hogy veszélybe sodord magadat! Majdnem meghaltál! – jelentette ki Aberforth.
- De mégse haltam meg!
- Napokig kómában feküdtél!
- Az se számít Aberfoth. Hát nem érted? Nem fogok többet bujkálni, és biztos, hogy hasznomat tudnátok venni! Feladataim vannak – hadarta Lily, miközben kibujt az ágyból, és egy paraván mögött öltözködni kezdett.
- Lily, Albus halála nem a te hibád. Mi csak aggódunk érted.
- Tudom, Mini, tudom. De higgyétek el, elég nagy kislány vagyok már – Mosolyodott nem az igazi, lilys mosolyával, de már ez is jobb volt, mint a búskomorság.
Kijött a paraván mögül, és egy egész alakos tükörben megszemlélte magát.
A tükörben egy rövid fekete hajú, csoki barna szemű lány köszönt vissza. Arca sápadt, szemei alatt karikák ékeskedtek. Magas, nyúlánk teste elől deszka, hátul léc, így nem volt túl nőies alakja.
- Utálom ezt a testet, mikor kaphatom vissza a sajátomat? – kérdezte epésen.
- Mivel már nem kell sok bájitalt innod, konkrétabban már csak egyet, talán már ma – válaszolt eltűnődve Kate, akit Lily nem vett észre, mikor bejött az ajtón, de most kivételesen – főleg, hogy nem a sebeit kötözi újra – megörült neki. – De amikor visszakapod a testedet, nem lesz minden ugyanaz. Sokat fogytál ebben a nyolc napban, és az izmaid is leragadtak kissé. Így sokat kell tornáztatnod a tagjaidat, szép lassan, nem megerőltetően. Az evéssel nem hiszem, hogy különösebb probléma lesz, csak arra figyelj, hogy mindig rendszeresen egyél, nem baj, ha csak keveset, de egyél. És egy kicsivel több zöldséget és gyümölcsöt kell fogyasztanod, de erről majd szólok Giginek.
- Értem, és köszönöm Kate. Ne haragudj amiért, öhm… - Nem tudta, hogyan folytassa a mondatát. Zavartan sütötte le a szemét.
- Dehogy haragszok, Lily, ne butáskodj. Nehéz időkön mentél keresztül, és még fogsz is, de te erős lány vagy – Biztatta mosolyogva, erre a lány szavak helyett csak megölelte a csinos ápolót. Kate Spirnet huszonnyolc éves hajadon, és a Főnix rendjének gyógyítója. Hosszú szőke hajával és kék szemével egy tipikus Barbi babának nézi az ember, ám esze korántsem erről árulkodik.
Mikor szétváltak, Kate más elfoglaltságra hivatkozva elhagyta a Dumbledore kúriát. Így hármasban asztalhoz ültek reggelizni. Némán falatoztak, utána Aber belekezdett az aznapi terv ismertetésébe.
- Mini, talán a mai gyűlést itt kéne megtartani, és végre felolvasni a végrendeletet. Persze, csak ha készen állsz, Lily – fordult végül a lány felé.
- Albus bácsi mindenre gondolt, igaz? – kérdezte lehajtott fejjel a leány.
- Nem muszáj most, még ráérünk, ha ezt szeretnéd – vetette fel Minerva.
- Nem, nem. Minél előbb annál jobb. Albus bácsit ismerve, nagy meglepetésben lesz még részünk, és ideje lenne kiderítenünk, mi is az.
- Rendben, délután négyre remélhetőleg mindenki ráér. Küldöm is a baglyokat – mondta Aberforth, majd felállt az asztaltól.
Délután hármat mutatott az óra. Lily végre a saját szobájában pihenhetett, valamint készülhetett fel a rend fogadására. Mindenki kíváncsi lesz rá, elvégre nem sokan tudnak már csak a létezéséről sem, nem hogy a képességeiről és a múltjáról. Ahogy ebbe belegondolt, rögtön torz fintorra húzta száját. Utálta a pofavizitet és a tolakodóan kíváncsi pillantásokat.
Mindent el kell mondania magáról, nincs mese, ezt már belátta. Ahogy egyre többet fog mondani magáról, egyre jobban fognak tőle undorodni az emberek. Erre viszont fogalma sem volt, hogy készüljön fel.
- Lehet egyáltalán? – tette fel magában a kérdést, de választ természetesen nem kapott. Milyen jó lenne, ha itt lenne Albus bácsi, aki mindig tudta, mi bántja a lelkét, anélkül, hogy a száját egyáltalán kinyitotta volna.
Megrázta a fejét, nem szabad arra gondolni mi volt, vagy mi lenne. Most már csak a jelen és a jövő létezik.
A lány nagy fehér huzatú ágyán kiterülve, becsukott szemmel elmélkedett. A nyitott erkélyajtón bejövő lágy szellő simogatta az arcát, amire el is mosolyodott. Hogy hiányzik neki Stonehenge! Oda is el kell látogatnia, ott is kemény feladat vár még rá…
Megunva a fekvést felült, megigazította félrecsúszott fekete szoknyáját és blúzát, majd némán szemlélte a nem létező változásokat a szobáján.
A falak ugyanolyan halvány sárgák voltak, ruhás szekrényei is ugyanúgy sorakoznak az ággyal szemben. A tartalmuk is változatlan lehetett, Gigi biztosan kipakolt már az utazóládájából. Fésülködőasztalán friss margaréták ültek egy üvegvázában. Piros függönyei lágyan ringatóztak a szélben. Minden a helyén volt, amit sajnált is a lány. Tétlennek érezte magát, nem volt mit arrébb pakolnia, igazítania, bármi, ami elvonhatta volna gondolatairól a figyelmét.
Gigiben bízva kilépett szobája ajtaján. Az első emeleten Lilyén kívül még öt szoba volt. A lány lakrésze pont a lépcsővel szemben volt, amin gyorsan le is száguldott. A nappali nagy, tágas helyiségében barna ülőgarnitúrák sorakoztak, középen egy kis ovális asztallal. Onnan a lány jobbra vette az irányt, az egész üvegajtós hátsóbejáratig, ahol ismét jobbra belépet a hatalmas konyhába. Mivel azonban sehol sem találta a manólányt, a konyhából szintén jobbra nyíló ajtón át az ebédlőbe sétált, de ott sem volt senki.
Visszaballagott hát a nappaliba, és bekukkantott az onnan nyíló könyvtárszobába. Minden sarkát bejárta, de mégse találta meg akit annyira keresett.
- Lily, kit keresel te ilyen nagy buzgalommal? – kérdezte Minerva az emeleti lépcsőn lejőve.
- Gigit. Vagyis inkább valami elfoglaltságot, mert rögtön megőrülök.
- Mi a baj? Nem akarod még hallani a…
- Nem erről van szó – szakította félbe gyorsan a nőt. – Csak félek a rend reakciójától, és jó igen, a végrendelettől is. Mindent el kell mondanom, igaz?
- Sajnálom, de valószínűleg igen. Nem bontottam még fel a levelet, de Albus úgy gondolta, hogy eljön majd az ideje annak, hogy felfedd kilétedet, persze, csak ha te is jónak látod ezt.
- Igen, én is ezt szeretném, de muszáj mindent tudniuk?
- Természetesen nem, csak annyit, amennyit te akarsz, senki sem kényszerít téged, hogy olyat mondj el, amit nem akarsz.
- Kivéve, ha Albus bácsi pont ezt kéri tőlem a végrendeletében – hajtotta le a fejét a lány.
- Ne aggódj, a rend emberei megbízhatóak. És nem is lesz itt mindenki, csak akik közelebb álltak Albushoz – mondta Mini, majd kezét a lány vállára tette.
- Négy óra múlt – mondta a nő, majd egy sóhaj kíséretében folytatta. – Nemsokára itt lesznek Aberforthék. Felkészültél?
A lány csak bólintott, majd rögtön nyílt is a bejárati ajtó.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése