Sűrű, tejszerű köd lepte el Észak- Angliát. Ilyen időben az emberek nemigen mászkálnak sehová sem. Muglik és varázslok, egyaránt érzik, hogy szomorú, bús időket élünk. A magát Sötét Nagyúrnak nevezett fekete mágus és csatlósai megkeserítik mindenki életét, világhatalomra törekszenek.
Ám bár van a varázslók között egy kis csoport, kik szembeszállnak velük. Ez a csoport, a Főnix rendje, és épp tanácskozni ültek össze Sirius Black keserű emlékekkel teli házában, a Grimmauld téren. Helyzetük elkeserítő, a rend vezetőjét, Albus Dumbledore-t meggyilkolták, mikor a halálfalók el akarták foglalni a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző szakiskolát. A teremben mindenki komor hangulatban vitatta meg a pár napja történő eseményeket.
Harry Potter smaragdzöld szemei némán az asztal lapját fixírozták. Nem kellett visszamennie idióta nagynénjéhez a Privet Drive 4. szám alá, így most ő is a főhadiszálláson lakik keresztapjával és barátaival együtt. Látta meghalni szeretett igazgatóját, sőt szinte már nagyapjának is nevezhette a huncut, ám mélyre látó szemek tulajdonosát. Elvesztése mély nyomott hagyott benne.
A teremben tartózkodott Perselus Piton is, miután tisztázták nevét, miszerint az, hogy megölte az idős igazgatót egy nagy terv része volt, amit már Dumbledore réges-rég kiagyalt. De ettől függetlenül senkit sem nyugtatott az a tény, hogy egy kémmel, egy halálfalóval kell egyazon asztalnál ülniük.
Jelen volt még a gyűlésen Narcissa Malfoy és Draco Malfoy is. A rend emberei sikeresen megszöktették őket, miután Mrs. Malfoy felkereste a főnixeseket és segítségüket kérte.
Piton és a két Malfoy jelenléte nem osztott túl nagy sikert. Gyűlölködő pillantásokkal illették néhányan, Pitont a lehengerlő stílusa és az igazgató halála miatt, Narcissát azért, mert hozzáment Lucius Malfoyhoz, aki köztudottan halálfaló. Csemetéjük, a jóképű Dracót, pedig diáktársai terrorizálása miatt nem szívlelték. Persze, már igazán kezdik megszokni a szúrós tekinteteket és beszólásokat. Már öt napja temették el az igazgatót, és három napja „élvezik” a főnixesek vendégszeretetét.
Hét órát ütött az előszobai állóóra. Lassan cseperegni kezd az eső, de még senki sem tudta a jelenlévők közül, mekkora vihar van készülőben…
Bagoly huhogás rázta fel mély álmából a tizenhét éves leányt. Szemeit csak nehezen, lassan nyitotta ki. Minden tagja elzsibbadt, torka száraz volt.
Komor sötétség tárult a szeme elé, nem tudta mi történt. Utoljára még a Roxfortban volt, most meg egy ágyban fekszik.
Kis idő elteltével, mikor a látása kitisztult, észrevette, hogy bizony nem a Roxfort falai között, hanem otthonában van, a házi gyengélkedőn. Lassan ülőhelyzetbe tornázta magát, majd égő torokkal suttogta.
- Gigi. Kérlek, gyere – halk szavai után egy pukkanás hallatszott, és fény gyúlt a helyiségben.
- Lily Gazdám! – sipította egy alacsony manólány. – Lily Gazdám felébredt! Gigi úgy aggódott a Kisasszonyért! Parancsoljon Gigivel, mivel szolgálhat?
- Kérhetek egy kis vizet? – érkezett a gyenge kérés. S ahogy a szavak elhagyták ajkait, a manócska rögtön felé nyújtott egy pohár, éltető vizet.
Miután a lány minden cseppet kiivott, hálásan nézett házimanójára.
- Hol van Albus bácsi? És Mini meg Aber?
- Minerva McGalagony és Aberforth Dumbledore a főhadiszálláson vannak, gyűlésen – sietett a válasszal Gigi.
- Albus bácsi is ott van? – faggatta tovább a lány. De a manó válasz helyett csak lehajtotta buksiját, majd halk szipogásba kezdett.
- Gigi nem mondhatja el kisasszonykának.
- Hol van? Gigi válaszolj! – esett kétségbe.
- Dumbledore professzor nincs a főhadiszálláson, ő más sosem lesz ott, és haza sem tér már – sírta a manólány. Mire a Lilynek nevezett lány érthetetlenül csak a fejét rázta.
- Hogy érted azt, hogy nem jön haza? Hol van akkor? És mi történt a Roxfortban?
- A Roxfort megmenekült, de a… a professzor, a professzor… meghalt – zokogott fel végső soron a manó. Arcát vékony, csontos ujjaival takarta el.
Lilyvel pedig forogni kezdett a világ. Meghalt volna az általa olybá szeretett és a világ leghatalmasabb fehér mágusa? Az, ki évekkel ezelőtt megmentette az életét és gyámja lett?
Érezte, hogy nemsokára kitörnek keserű könnyei, de nem hitte még el, nem, nem létezhet, hogy meghalt!
Észre se vette, hogy az utolsó pár szót már szinte kiabálja, nyeldeste a könnyeket, de azok akaratlanul is utat törtek maguknak.
- Nem hiszem el! Gigi hozd ide a Reggeli Prófétát!
- De kisasszonyom, Giginek megtiltották, hogy megmutassa! – markolászta manószerű füleit az előbb említett.
- Nem érdekel, hozd ide! – kiáltotta idegesen a lány. Nem és nem akarta elhinni, ki lehetett az, aki megölte a kor legnagyobb mágusát? Lily nagyon remélte, hogy ez csak valami nagyon rossz álomba csöppent. Kisvártatva megérkezett a manó, a kért újsággal együtt.
A lány remegő kézzel vette el azt, széthajtotta, és olvasni kezdte annak címlapát:
A szöveg alatt volt egy kép, ami Dumbledore sírját mutatta. Lily nem tudta végigolvasni a cikket, sós könnyei patakokban folyt arcáról, és elhomályosították látását.
Meghalt, meghat, nincs többé. Szaggatottan vette a levegőjét a lány, érezte, hogy a tüdejét csak nehezen tudja használni. Kibujt az ágyból, és ahogy lábra állt, rögtön térdre is esett. Némán, fejét lehajtva zokogott tovább a padlón ülve.
- Lily kisasszonyom! Kisasszonyom, kérem, keljen fel, ágyban lenne a helye – kérte a kis manó, de a lány egy szavát se hallotta meg. Mély keserűség égette szívét. Szinte érezte, ahogyan újra széthasad a már annyit sebzett szíve. Kapkodta a levegőt, sírt, zokogott, érezte ereiben a keserűség, a magány, majd a düh leheletét. Egész belsőjét felemésztette a bánat, s tudta, nem tud parancsolni érzésein. Hatalmas vihar tombolt lelkében, mely lassan a felszínre kúszott. Magatehetetlenül ült, sikítozott és őrjöngött.
- Neeeeee!
Érezte, hogy kicsúszott kezei közül az irányítás, de már nem is érdekelte túlságosan, semmi sem érdekelte. Egy idős, vesébe látó kék szempár egy félhold alakú szemüveg mögül, csak az lebegett a szeme előtt, és hogy mindennek vége, meghalt, nincs többé.
Utat engedett hát fájdalmának, mely teljesen felemésztette őt, s az égen hatalmas viharfelhők gyülekeztek. Beborították az egész eget, majd hatalmas szélvihar támadt. Hallani lehetett a szél susogását, ahogy az ablakok előtt elszáguldott, valamint a fák ágainak recsegését. Lily nagyon jól tudta, hogy nem lenne szabad engednie a hatalmas erejének, de nem tudta és nem is akarta megállítani azt. Dörrenés. Villámok cikáztak az égen és szakadt az eső végeláthatatlan, pont, mint a lány könnyei.
A rend tagjai mind komor arccal ették vacsorájukat. Egyszer csak egy hatalmas dörrenés rázza meg a bús hangulatot. Nymphadora Tonks - azaz mára már Mrs. Lupin - ez a csupa szív, csupa lélek aurorlány az ablakon bámult kifelé. Hatalmas vihar tört ki, szó se róla, na de megdöbbentette az a düh, kétségbeesés, ami táplálja azt. Mély fájdalom szakadhatott fel.
- Olyan, mintha valaki dühét érzékeltetné a vihar – szólt eltűnődve. – Mármint, tudom, hogy ez nem lehetséges, de valahogy olyan emberi.
- Ugyan Tonks, butaságokat beszélsz! – recsegi Alastor Mordon hagymalevese felett. – Még hogy egy viharnak lelke van! – horkant fel. Tonks csak egy leszúró pillantást vetett főnökére, nagyot sóhajtott, majd ő is tovább evett.
Senki sem beszélgetett, Mrs. Weasley ugyan megpróbálta feloldani a hangulatot egy kis csevegéssel, de nem járt sikerrel, így mindenki némán evett az asszony remek főztjéből.
De ezt a némaságot végleg megtörte egy halk pukkanás a bejárati ajtónál, majd a meztelen apró talpak cuppogása, és egy síró manófej megjelenése a konyhában.
- McGalagony professzor, Dumbledore gazdám, a kisasszony felébredt, és… és tudom, Giginek nem lett volna szabad elmondania Lily kisasszonyának, de tudja mi történt Dumbledore gazdámmal. Most kisasszonyom sír és nem hallja mit Gigi mond neki, bezárta a gyengélkedő ajtaját miután mindent felforgatott – darálta el a manólány kisebb megszakításokkal, s végül kimutatott az ablakon, az egyre elharapódzó viharra.
Minerva és Aberforth rögtön talpra ugrottak, és se, szó se beszéd kirohantak a konyhából. Egyedül Perselus Piton és Sirius Black tudták ki is az a lány, akiről szó van. Mindketten felpattantak helyükről Minerváékkal együtt, ám Aberforth leintette Siriust.
- Perselus, kérlek, gyere velünk, lehet, hogy szükségünk lesz rád, Sirius, te maradj a többiekkel!
- Én is megyek!
- Nem – érkezett a határozott válasz, azzal már csak az ajtó csapódását lehetett hallani.
Teljesen elveszítette az irányítást hatalma felett. Nem csak kint engedte szabadjára erejét. A szobában is csak úgy örvénylett a levegő, pergamenek repkedtek szanaszét. Majd egyre erősebb lett a kín, a fájdalom. Bájitalos lombikok törtek össze, az ablakok hatalmas robajjal sorra törtek be, és szilánkok ezrei borították be az ablakon túli virágoskertet.
Becsukta az ajtót, de nem állt fel, nem, neki anélkül is ment. Hallotta Kate, a gyógyítója dörömbölését az ajtó túl oldalán, de nem engedhette be. Nem, míg le nem csillapodott. S bár tüdeje nagyon sajgott, nem bírta abbahagyni a sírást.
Kis idő elteltével új hangokat is felfedezni vélt az ajtó túloldalán. Minerva és Aberforth kiabált neki. Ők legalább még vele vannak, nem hagyták el. Ahogy mindez tudatosult benne, a levegő mozgása egyre jobban csitult. Fáradtnak, gyengének érezte magát, teljesen elhagyta az életereje. Az ajtó kitárult, és dübögő léptekkel közeledtek felé az ismerős arcok. Könnyes, le-lecsukódó szemén keresztül utoljára, egy őszes hajú, aggódó arcot látott, mely annyira hasonlít az ő Albus bácsijára. Végül feladta a harcot, és eszméletlenül rogyott Aberforth karjaiba.
Miután Aberforthék elhagyták a házat, döbbent csend honolt, majd egyszerre kezdett mindenki beszélni.
- Hova mentek?
- Ki az a Lily?
- Sirius, te honnan tudod, kiről beszélnek?
- Mi folyik itt? – És így tovább, az egész egy kellemetlen hangörvénnyé kavarodott. Sirius válaszolt volna az egyik kérdésre, de mikor ezt megtette volna, valaki már fel is tette a következőt.
A hangzavarra Mrs. Black is felfigyelt, és féktelen ordibálásba kezdett:
- MOCSKOS SÁRVÉRŰEK, KORCSOK, VÉRÁRULÓK SZENNYEZIK BE AZ ŐSI BLACK HÁZAT, MICSODA SZÉGYEN! KOTRÓDJATOK INNEN, TI SENKIHÁZIAK!
Sirius máris rohant anyja portréjához az előszobába, majd ő is kiabálni kezdett.
- FOGD MÁR BE AZT A NAGY SZÁDAT, TE VÉN SZIPÍRTYÓ! EZEK AZ EMBEREK SOKKAL ÉRTÉKESEBB, MINT A TE DRÁGA VÉRMÁNIÁS, TALPNYALÓ CSALÁDOD! ÖRÜLÖK, HOGY KITAGADTÁL ANNAK IDEJÉN, ÉS HOGY ÉN NEM VAGYOK OLYAN ROMLOTT, MINT TI! – köpte a szavakat, majd egy határozott mozdulattal elhúzta a kép előtti függönyt, végleg elhallgattatva azt.
A férfi fújtatott akár csak egy gőzmozdony, mikor visszaballagott a konyhába. Leült az asztalhoz, ivott egy kortyot vajsöréből, majd mesélni kezdett.
- Igen, tudom, hogy kiért mentek el Aberforthék, és higgyétek el, mondanék róla többet is, de nem lehet. Ne is kérdezősködjetek, megígértem Albusnak, hogy hallgatni fogok. Majd ti is megtudjátok, maradjunk ennyiben – fejezte be mondókáját, majd kérdő szemekkel kísérve felkullogott a szobájába.
2 megjegyzés:
Érdekes fejezet. :)Tetszett. Csak van benne néhány helyesírási és fogalmazási hiba.
Szia!
Tudom, sajnálom, az első fejezeteket már vagy két éve írtam; és bár a javítása megvan már, időhiány miatt sajnos még nem került fel.
Megjegyzés küldése